Valahányszor erre gondolok, mosolyognom kell az olyanok fölött,
akik nem mernek az Úrtól szenvedést kérni, mert attól félnek, hogy
azonnal reájuk küldi. Nem azokat értem, akik alázatosságból nem merik
ezt megtenni, mivel azt hiszik, hogy nem lesz erejük a szenvedés
elviselésére; -- bár én azt hiszem, hogy aki az Úr sugallatából ezen
kemény eszközzel akarja kimutatni Isten irányában szeretetét s azért
imádkozik érte, az meg is fogja kapni felülről a szükséges erőt.
Azoktól azonban, akik a meghallgatástól való féltükben nem mernek
szenvedést kérni, én azt szeretném kérdezni, vajon miként értik azt,
amikor azt mondják az Úrnak, hogy teljesedjék az Ő akarata bennük?
Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki mondja, de nem kívánják,
hogy tényleg úgy is legyen? Ez már mégsem volna szép dolog, nővéreim!
Gondoljátok meg, hogy az édes Jézus a mi követünk, aki magára
vállalta, hogy közbenjár értünk az Ő Atyjánál. Ez neki nem csekély
fáradságába kerül s igazán nem illenék, hogy ne vállaljuk magunkra
azt, amit a nevünkben fölajánl. Vagy pedig, ha igazán nem akarjuk
elvállalni, akkor legalább ne mondjuk ki e szavakat. Azonban egy másik
oldalról is meg akarom világítani ezt a dolgot. Vegyétek fontolóra,
leányaim, hogy az Úr akarata teljesedni fog égen-földön, akár akarjuk,
akár nem. Azért fogadjatok szót; higgyetek nekem; s csináljatok erényt
a szükségből.