Kétféle szeretetről akarok nektek beszélni. Az egyik tisztán szellemi, amennyiben nem vegyül bele érzékiségünk, illetve természetes hajlamaink részéről semmi, ami befolyásolná tisztaságát. A másik szintén szellemi, de belekeveredik a mi érzékiségünk és gyöngeségünk – ez utóbbi is jó szeretet és meg van engedve. Ilyen például az, amelyet rokonokkal és jóbarátokkal szemben érezünk. Erről is mondtam már egyet-mást.

Most azonban arról a tisztán szellemi szeretetről akarok szólni, amelybe nem vegyül semmi szenvedély. Mert ahová a szenvedély beférkőzik, ott a szép összhang meg van zavarva. De azért, ha józan mérséklettel ápoljuk magunkban ez utóbbi szeretetet, akkor előnyünkre fog válni, mert még az is erényes lesz benne, amiben érzékiséget sejtünk. Igaz ugyan, hogy ezek az elemek néha úgy összekeverednek, hogy senki sem tud rajtuk eligazodni, főleg akkor nem, ha a vonzalom a gyóntató személyére irányul. Imádságos emberek ugyanis, ha azt látják, hogy a gyóntatójuk szent életet él és megértő lélekkel vezeti őket, nagyon megszeretik őt. Ekkor azután jön a rossz szellem és ezernyi aggodalmat támaszt az illető lélekben, úgy hogy teljesen feldúlja annak a belső békéjét. Ezzel az ördög el is érte célját. Főleg olyankor szokott ez előfordulni, ha a gyóntató az illetőt nagyobb tökéletesség felé vezeti. Ilyenkor úgy ráijeszt az ördög arra a lélekre, hogy képes elhagyni a gyóntatóját. A másikkal természetesen éppen így jár; s a továbbiakkal hasonlóképpen.