Ó  Istenem, mennyi mindenféle gyerekesség származik azután az ilyesmiből! Olyan kicsinyes dolgok ezek, hogy csak az tudja elhinni és csak az érti meg őket, aki maga látta, úgy hogy céltalan is volna őket itt felsorolnom. De már azért sem akarok részletekbe bocsátkozni, nehogy mások is lássák, mennyire gyarlók a nők. Jobb, ha erről semmit sem tudnak. De az az egy igaz, hogy én néha alig tudtam hová lenni a csodálkozástól. Ami engem illet, Isten kegyelméből bennem sohasem fejlődött ki ilyen erős ragaszkodás, de másokon gyakran láttam; s attól félek, hogy a legtöbb kolostorban előfordul ilyesmi; mert nem egyben magam is tapasztaltam. Pedig, sajnos, igen nagy akadálya ez a szerzetesi tökéletességnek mindenkiben; ha pedig a főnöknőben van meg ez a gyöngeség, akkor az egyenesen veszedelmes dolog. Ezt már más alkalommal is megmondtam.

Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet megakadályozni és pedig úgy, hogy a főnöknő mindjárt kezdetben, mikor a dolog fejlődésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon fontos, hogy a nővérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgyis így van szokásban, amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem mindegyik nővér a maga cellájában tartózkodik. Ne is hozzák be soha ebbe a Szent-József-kolostorba azt a szokást, hogy közös dolgozó szobájuk legyen, mert bár magában véve semmi rossz sincs benne, azért mégis csak könnyebb hallgatni, ha mindegyik egyedül van. Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvető elve a mi házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból. Ha pedig ez így van, akkor meg kell szeretnünk azt, ami ennek legjobb segédeszköze.