Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ő Szent Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelemnek, sőt ellenkezőleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna

– értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlő jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlően vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink őrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis.

Higgyék el nekem, nővéreim, hogy bár túlzásnak látszhatik, amit mondok, nagy tökéletesség az ilyesmitől őrizkedni és nagy nyugalmat biztosít. Mennyi bűnre szolgáló alkalmat kerülnek el ezen óvatosság révén azok, akik nem eléggé erősek! Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz – amit nem lehet elkerülni, mert ez természetünkből folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb előttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje – akkor fogjuk meg a gyeplőt s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk.

Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsőt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nővéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele.