Azt kérdezhetnék talán, hogy miért tulajdonítok én ennek oly nagy
fontosságot és miért vagyok annyira szigorú? -- hiszen Isten megadja a
szellemi örömöket olyanoknak is, akik nem vitték ennyire az
önmegtagadásban. Megengedem, hogy Isten így tesz; végtelen
bölcsességével ezt is felhasználja eszközül arra, hogy az illetők Ő
érette mindenről lemondjanak. Ezen lemondás alatt nem értem azt, hogy
szerzetbe lépnek, mert végre is ezt nem mindenki teheti meg s a
tökéletes lélek, bárhol legyen is, mindenütt képes lesz gyakorolni az
önmegtagadást és az alázatosságot. Sőt, ha a világban marad, nehezebb
neki ezeket gyakorolni, mint nekünk, mert sok függ ám a környezettől.
Azt az egyet azonban higgyék el nekem, hogyha valaki ragaszkodik a
megbecsüléshez,1 vagy más valamihez, ami az övé -- mindez épp úgy
előfordulhat a kolostorban, mint odakint, csakhogy itt nagyobb a bűne
az illetőnek, tekintve, hogy kevesebb az alkalom rá -- az ilyen, még
ha már évek óta gyakorolja is a szemlélődést, illetve jobban mondva az
elmélkedést, -- mert a tökéletes szemlélődés végül is kiöli a lélekből
ezeket a gyarlóságokat -- soha sem fogja sokra vinni és nem is fogja
sohasem élvezni az igazi imádság gyümölcseit.