Most pedig térjünk vissza tárgyunkhoz és beszéljünk olyan
lelkekhez, akik nem képesek magukat belsôleg összeszedni, sem pedig
figyelmüket az elmélkedésre összpontosítani, vagy pedig szemlélôdést
végezni. Azaz, hogy inkább ne is ejtsük ki ezt a két szót elmélkedés
és szemlélôdés, mert hiszen feltesszük, hogy ti képtelenek vagytok
reá. S valóban sokan vannak, akik már e nevek puszta említésére is
megijednek. Megeshetnék, hogy az ilyenek közül az egyik vagy a másik
beléphetne a rendünkbe -- mert hiszen itt sem haladnak valamennyien
ugyanazon úton -- s azért most néhány tanáccsal akarok nektek
szolgálni. Azaz, hogy azt is mondhatnám, hogy meg akarlak oktatni
benneteket, mert hiszen perjelnôtök lévén, anyátok vagyok s így szabad
ezen a hangon beszélnem. Meg akarlak pedig oktatni arra, hogy miképpen
kell ajakimát végeznetek, mert úgy illik, hogy megértsétek azt, amit
az imában mondtok. Mivel pedig az, aki nem képes figyelmét Istenre
irányítani, valószínűleg a hosszú imákat is fárasztóknak fogja
találni, én sem akarok ilyent például választani, hanem veszem azokat,
amelyek elmondására -- mint keresztények -- kötelezve vagyunk,
tudniillik a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ne mondhassa rólunk senki,
hogy nem értjük meg azt, amit imádkozunk. Ha csak mi magunk nem
gondoljuk, hogy teljesen elég, ha szokásból elhadarjuk a szavakat.
Hogy ezzel eleget teszünk-e kötelességünknek, vagy sem, ebbe a
kérdésbe én nem avatkozom: arra feleljenek meg a tudósok, én csak azt
akarom mondani, leányaim, hogy mi ne érjük be ezzel. Mert ha elmondom
a Hiszekegyet, mégis csak illik értenem és tudnom, hogy mit hiszek! Ha
pedig a Miatyánkot imádkozom, úgy a szívem tudni akarja, ki az a mi
Atyánk és ki az a mester, aki erre az imára tanított bennünket! Ne
mondjátok erre azt, hogy hiszen ti azt úgyis tudjátok s hogy
fölösleges errôl beszélnem. Ebben nincs igazatok, mert nagy ám a
különbség tanító és tanító között. Hiszen még azokról sem illik
megfeledkeznünk, akik idelent tanítanak bennünket, különösen ha szent
emberek és kiváló lelki vezetôk. Sôt nem is tudjuk ôket elfelejteni,
hacsak nem vagyunk rossz tanítványok. Arról a Mesterrôl pedig, aki
erre az imára tanított -- és pedig akkora szeretettel tanított reá s
úgy kívánta, hogy hasznunkra váljék -- Isten ments, hogy
megfeledkezzünk! Ha már gyarló voltunkban nem is gondolunk mindig
Ôreá, valahányszor elmondjuk ezt az imát, legalább is nagyon gyakran
jusson eszünkbe.