Rajta tehát, nővéreim, gyakoroljuk az elmélkedést, vagy pedig, ha
valaki arra nem volna képes, gyakorolja az ajakimát, a lelki
olvasmányt, az Istennel való beszélgetést, mint majd később ki fogom
fejteni. Senki se maradjon el az imaórákról, mert nem tudja, mikor
hívja őt az ő Jegyese s mikor nyújtja feléje ajándékát: nagy
szenvedést, megcukrozva szellemi gyönyörűséggel; nehogy úgy járjon,
mint az oktalan szüzek. Ha pedig az Úr nem adna neki ilyesmit, értse
meg, hogy nem való neki s hogy az ő érdekeinek inkább a tevékeny élet
felel meg. Ilyenkor nyílik alkalom arra, hogy az ember gyakorolja az
alázatosságot és érdemeket gyűjtsön, amennyiben elhiszi, hogy még arra
is alkalmatlan, amit tényleg gyakorol; de azért jókedvű marad, mint
mondottam s készségesen teszi meg, amit parancsolnak. S ha ez az
alázatosság igazán valódi, boldog a tevékeny életnek ilyen szolgálója,
mert nem lesz elégedetlen semmivel sem, csupán csak önmagával. Hagyja
ő csak szépen a többieket az ő lelki harcaikkal, mert ezek igazán
nagyok ám. Ha a zászlótartó nem is forgatja fegyverét a harcban, azért
mégis csak nagy veszedelemben forog; s a szíve bizonyára hevesebben
dobog, mint a többieké. Ugyanis mivel a zászlót tartja kezében, nem
védheti magát, a zászlót pedig nem szabad elejtenie, még ha darabokra
vágnák is.3 Így kell a szemlélődőknek is magasra emelten tartaniok az
alázatosság zászlaját és elviselniök minden ütést-vágást, anélkül,
hogy csak egyszer is visszavágnának. Mert az ő feladatuk szenvedni,
mint Krisztus Urunk szenvedett; magasra tartani a keresztet s azt ki
nem adni a kezükből, bármily veszedelem szakadjon is reájuk s nem
árulni el gyöngeséget a szenvedésben. Ezért kaptak oly megtisztelő
állást.