Ó, én Uram, hányszor kényszerítünk mi Téged arra, hogy felvedd a
harcot az ördög ellen! Talán nem volt elég, mikor megengedted, hogy
felkapjon és felvigyen a templom ormára? Nem kellett volna-e ebbôl
máris megtanulnunk, hogy miként kell ellene sikeresen küzdenünk? Ó
leányaim, micsoda látvány lehetett az akkor: a ragyogó nap és a
sötétség egymás mellett! Hogyan remeghetett az a szerencsételen
szellem, habár nem is tudta, hogy miért, mert Isten nem engedte, hogy
megértse kivel van dolga! Áldott legyen az ô végtelen kegyessége és
irgalma! De hogyan kellene pirulnunk, nekünk keresztényeknek, akik
mint mondom, nap-nap után harcra kényszerítjük ama piszkos szörnyeteg
ellenében. Uram, igazán szükség volt rá, hogy oly hatalmas karod
legyen. De hogyan lehetséges az, hogy nem gyöngült el a kereszt
rettenetes kínjai között? Ó, mennyire igaz az, hogy bármit szenvedjen
is valaki szeretetbôl, abból kigyógyul! Azért hiszem is, hogyha
iletben maradtál volna, egyedül az irántunk való szereteted, minden
más orvosság nélkül meggyógyította volna sebeidet. Ó, Istenem, bár
csak nekem is részem lehetne ebben az orvosságban, valahányszor
fájdalmat és szenvedést okoz nekem valami! Hogyan vágyódnám a bajok
után, ha biztos volnék benne, hogy ily üdvösséges kenôcs fog
meggyógyítani.