Sándor István 1914. október 26-án Szolnokon született, édesapja vasúti alkalmazott volt. Vallásos neveltetésének bölcsője a család mellett a szolnoki ferences főplébánia volt: itt részesült a keresztség, az elsőáldozás és a bérmálás szentségében. Tagja volt a Szívgárdának, rendszeresen ministrált és lelkigyakorlatokon vett részt. Tanulmányait a polgári fiúiskolában, majd a Szolnoki Magyar Királyi Állami Fa és Fémipari Szakiskolában végezte, ahol a vasesztergályos és rézöntő szakmát tanulta ki (1928–1931).

Don Boscót és a szaléziakat a Szalézi Értesítőn és más, a rákospalotai Don Bosco Nyomdából kikerülő lelki olvasmányokon, hitbuzgalmi lapokon keresztül ismerte meg. Nagy hatással volt rá a Szalézi Társaság szellemisége. 1936. február 12-én lépett be a rákospalota-újpesti Clarisseumba, a Szalézi Társaság házába. Sándor István a nyomdában kezdett dolgozni, felügyelte az inasgyerekeket, a templomban pedig a ministránsokkal foglalkozott. Hamar otthon érezte magát a szaléziak között, „szerette a könyvet, az oltárt és az oratóriumot”. Közösségszervező képességét mutatja, hogy a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesületének (KIOE) is aktív csoportvezetője lett.

1938. április 1-jén kezdte meg a noviciátust Mezőnyárádon. Egyik társának visszaemlékezése szerint „már ekkor lehetett látni, hogy személye predesztinálva volt a fiatalok nevelése terén, Don Bosco nevelési módszere szerint”. Többször is behívták katonának, ezeket az időszakokat leveleinek tanúsága szerint „lelki számkivetésként” élte meg: fájdalmasan nélkülözte a „noviciátus virágoskertjét”, és a mindennapi szentmisét és szentáldozást. A durva környezet sem tudott azonban ártani kibontakozó lelkiségének: „ha valami nehézség vagy szomorúság akar erőt venni, futok a Szűzanya oltalma alatt az Úr Jézus imádandó szent sebeire és erőt merítek” – írta egyik levelében. Első fogadalmát 1940. szeptember 8-án tette le arra, hogy „minél több ifjú lélekbe kitűzhesse Don Bosco fehér, Máriás lobogóját”. Fennmaradt szolgálati lapja szerint a frontot is megjárta: először 1941-ben, majd másodszor 1942–43-ban, amikor a Don-kanyarba került és híradósként részt vett az itt zajló harcokban, A lövészárokban is Don Bosco fiához méltóan viselkedett: kötelességét pontosan teljesítette, de megőrizte összeszedettségét, hivatási hűségét. A lehetőségek szerint bajtársai lelki életét is gondozta. Rövid hadifogság után, hazatérve folytatta szalézi formációját. Örökfogadalmát 1946. július 24-én tette le, majd tovább végezte munkáját a fiatalokkal és a nyomdában.

A szerzetesrendek feloszlatása után rövid ideig sekrestyésként működött a Clarisseumban, illetve Szolnokon, majd Budapestre visszatérve a Persil-gyárban helyezkedett el segédmunkásként Kiss István álnéven. A Clarisseumba járó fiatalokból újjászervezte a betiltott KIOE-csoportokat, rendszeresen találkozott velük, hitéleti útmutatást adott nekik. Tanítványai között volt a szaléziak néhány régi növendéke is, akiket az új rendszer jó munkáskádereknek vélt és besorozott az államvédelmi hatóság kötelékébe. Ezek a kapcsolatok és szervezői tevékenysége Sándor Istvánt a – szerzeteseket egyébként is megfigyelő – rendszer látóterébe sodorták. Elöljárói előkészítették külföldre való távozását, de ő tudatosan visszautasította ezt a lehetőséget; nem akarta elhagyni növendékeit. 

Letartóztatására 1952. július 28-án került sor. A kihallgatások során kínzásoknak vetették alá. A bírósági tárgyalás 1952. október 28-án kezdődött zárt ajtók mögött; a „pártőrség pere” néven ismert koncepciós eljárásban IV. rendű vádlottként szerepelt, a tizenöt vádlott-társ között ott voltak tanítványai és rendtársai is. A fő vádpont „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” volt, Sándor István esetében a hatalom példát akart statuálni, hogy „az egyháziakat távol tartsák a munkásfiataloktól, különösen a diktatúra fegyveres bázisától”. A bíróság őt és még három társát kötél általi halálra ítélte. A másodfokú ítélet ezt helybenhagyta, a kegyelmi kérvényeket egy kivételével elutasították. Sándor Istvánon az ítéletet 1953. június 8-án végrehajtották.

Boldog István, köszönjük erőteljes és nagylelkű  tanúságtételedet; büszkék vagyunk rá, hogy az egyház hozzád hasonló gyermekeket hoz a világra.
Eszközöld ki számunkra a kegyelmet, hogy megújult hévvel éljük keresztségünket és örömmel és lelkesedéssel szenteljük magunkat küldetésünknek.
Áldd meg szeretett hazádat és Isten egyházát Magyarországon.
Járj közbe a rendért és az egész Szalézi Családért.
Kísérd el mosolyoddal és példáddal korunk fiataljainak útját.
Ámen.