A napSzentjeSZENT ANDRÁS APOSTOL

Reggeli ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
30
A nap Szentje SZENT ANDRÁS APOSTOL

SZENT ANDRÁS APOSTOL

+Petra, 60.

Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35--42).

A Márk-evangélium szerint Jézus maga hívta meg Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (1,16--20; vö. Mt 4,18--22). András jelen van, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22).

Az újszövetségi apokrif iratok, különösen az András Cselekedetei sok részletet közölnek az apostol életéből, de ezek történeti hitelessége nagyon kérdéses. Az apostolok szétválása után András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyománynak az az adata hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát.

Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.

Ünnepét a naptárak november 30-ra teszik. Rómában a 6. század óta ünneplik.


András életéről -- aki az elsők között követte Krisztus hívó szavát: ,,Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket!'' -- az evangéliumokból keveset tudunk meg. Annál többet mond el az András Cselekedetei című apokrif könyv. Elbeszéli, hogy milyen viszontagságok közepette vitte Krisztus örömhírét András apostol Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete- tenger partjáig. Feltűnik a szkíták földjén is, és hirdeti az evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárja Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé állítják.

A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?'' András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el'', és meggyőző tanúságot tett Jézus mellett.

Aegeas kifakadt: ,,Csodálkozom rajta, hogy értelmes ember létedre hogyan tudsz olyan valakit követni, akiről magad mondod, hogy keresztre feszítették.'' Erre András elmagyarázta, hogy Jézus kereszthalála misztérium, és hajlandónak mutatta magát arra, hogy e misztériumról többet is elmondjon, ha a helytartó hallani akarja. Aegeas így felelt erre: ,,Én türelemmel meghallgatlak, de ha te utána nem teszed meg engedelmesen, amit mondok neked, magad is megtapasztalhatod a kereszt misztériumát!''

András egy nagy beszédben föltárta a kereszt által történt megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Végezetül börtönbe küldte, hogy András rájöjjön: teljesen értelmetlen dolog önként a kereszthalált vállalni és kitenni magát a legszörnyűbb kínoknak. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, parancsot adott, hogy feszítsék keresztre.

Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan fölkiáltott: ,,Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!''

Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.


Istenünk, ki Szent Andrást apostoloddá és vértanúddá tetted itt a földön, kérünk, engedd, hogy Egyházad állandó pártfogója legyen a mennyben!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

A napSzentjeSZENT I. DAMAZUSZ PÁPA

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
11
A nap Szentje SZENT I. DAMAZUSZ PÁPA

SZENT I. DAMAZUSZ PÁPA

*Róma, 305 körül +Róma, 384.

Damazusz valószínűleg 305 körül született Rómában. Liberius pápa diákonusa volt, akit hűségesen elkísért a számkivetésbe is, ahova Constantius császár űzte a pápát. Liberius halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damazusz pápaságának első felét. Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diákonust választott meg pápának, és ez a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg ,,székhelyévé''. Egy sokkal nagyobb csoport rövidesen Damazuszt emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damazusz hívei között összecsapásokra került sor. Egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak. Damazuszt emiatt a város prefektusa bevádolta, de később fölmentették a vád alól.

Damazusz idejében zárult le az ariánusokkal folytatott hitvita, maguk az ariánusok sok apró pártra oszlottak. A szentháromságtan és a krisztológia kérdései a keleti teológusok -- főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely -- munkássága során tisztázódtak, s Damazusz elfogadta a tanításukat. Nagy Theodosius (379--395), akinek személyében a niceai hitvalláshoz hű császár került a keletrómai birodalom élére, 380-ban rendeletet adott ki, amellyel fölszólította a birodalom összes keresztényeit, hogy csatlakozzanak ahhoz a hitvalláshoz, amelyet az igazhitű püspökök személyes aláírása hitelesít, köztük Damazuszé is.

Hit dolgában teljesen egyetértett az I. konstantinápolyi zsinattal (381), joghatósági intézkedéseiben azonban már talált kifogásolnivalót. E zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben. E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damazusz zsinatot hívott össze Rómába, és 382-ben újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek ,,Péter-féle'' rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van. A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását -- azzal a megindoklással, hogy császári város -- Damazusz határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve honosodott meg a pápák szóhasználatában a ,,Sedes Apostolica -- Apostoli Szentszék'' megjelölés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A szentmisében kötelezővé tette a latin használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damazusz Szent Jeromost bízta meg, aki pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a halála után a feladatot végre is hajtotta.

Damazusz pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Sok feledésbe merült vértanú sírfeliratát maga készítette el vers formában, és nagyon szép írással kőbe vésette, majd elhelyezték a vértanúk sírján. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diákonus tiszteletére; minden bizonnyal tőle származik a gondolat, hogy Szent Lőrinc Róma városának patrónusa legyen.

Jó kapcsolatot tartott fenn a város világi vezetőivel. Ezekben az években nagy vita folyt, hogy a szenátus üléstermében -- tekintettel arra, hogy a szenátorok többsége keresztény -- megtűrhető-e a pogány Victoria istennő oltára. Ráadásul az ősi szokásoknak megfelelően a szenátus üléseinek kezdetén erre az oltárra áldozati adományokat helyeztek el. A kérdést a Milánóban élő császár elé terjesztették, s Ambrus közvetítette az ügyet. A császár úgy határozott, hogy az oltárt véglegesen távolítsák el a teremből. Damazusz jóban volt a még pogány prefektussal, Praetextusszal is, aki egyszer jókedvében így szólt: ,,Ha megválasztanának Róma püspökévé, azonnal megkeresztelkednék!''

Ennek ellenére Damazuszt egész pápasága alatt sok rágalom érte. Mindez azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy akkoriban sok asszony és leány tért meg a római arisztokrácia családjaiból, és vagyonukból bőkezűen adakoztak az Egyház céljaira. Mivel pedig a pápa a kezébe került javakból nem csupán a karitatív szolgálatokat fedezte, amelyek egyébként nagyon jól meg voltak szervezve a városban, hanem a templomokat ékesítette, s méltó környezetet teremtett a vértanúk sírjai köré, ellenségei a ,,dámák fülcimpája'' csúfnévvel illették.

Ahhoz azonban Damazusz túlságosan energikus volt, hogy a püspökökkel és a teológusokkal ne támadjanak surlódásai. Egyesek második Szent Atanázként magasztalták, mások ellenben becsmérlően gondolkodtak és nyilatkoztak róla. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kisázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre. Úgy ítélte meg, hogy ez ellentétben áll az Egyház hagyományos gyakorlatával, és tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését a tekintélyesebb székhelyek felé. Nagy Szent Vazullal sem volt teljes az összhang. Mindketten másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről, s más jellegű kérdésekben sem voltak azonos állásponton. Ezért nem túlságosan kedvező és jóindulatú Vazul véleménye a pápáról.

Damazusz 384. december 11-én halt meg. A Via Ardeatina mentén akart nyugodni. Nem akart a Callistus-katakomba pápasírjai között sírhelyet magának, inkább a családi sírboltba kívánkozott. Anyjának Laurentiának, a nővérének, Irénének és saját magának külön sírboltot készíttetett. Maradványait később bevitték a városba.

Amit Damazusz pápáról a források elmondanak, annak alapján egy föltűnően energikus, tetterős ember rajzolódik ki előttünk, aki minden erejével harcba szállt a Niceában megfogalmazott hitvallás megőrzéséért. Hivatkozva a Péternek adott ígéretre: ,,Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat'' (Mt 16,18), a pápaság tekintélyének növeléséért többet tett minden elődjénél.

Fáradhatatlan volt a liturgia rendezése és a vértanúk tisztelete dolgában. Személyes jámborságáról a források hallgatnak, még csak következtetési támpontokat sem adnak.

Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban.


Néhány jelentéktelennek látszó, de hiteles adat alapot ad ahhoz, hogy fölidézzük a szent pápa életének néhány jelenetét.

A titkár csöndesen lépett be a pápa dolgozószobájába. Jeromos mindig pontosan érezte, mikor nem zavarja a pápát, akit urának és barátjának is tekinthetett. A pápa egyszerre volt érzékeny, költői lélek, akire a pillanatok nagy hatással voltak, s ugyanakkor az Egyház távolba tekintő kormányosa nagy tervekkel. Jeromos ezúttal gondolkodás nélkül sietett a fehér ruhát viselő, ősz pápa felé, aki elmélyülten tanulmányozott egy iratot, de a léptek zajára csodálkozva föltekintett.

,,Örvendj, atyám -- kiáltotta feléje Jeromos --, ma beteljesedett régi kívánságod! Éppen a katakombáktól jövök, szemtanúja voltam, hogy a munkásoknak sikerült szabaddá tenniük a katakomba bejáratát, miután csigákkal, nagy erőfeszítések árán eltávolították a hatalmas köveket. Rendelkezésed megsokszorozta a munkakedvüket!''

,,Való igaz, ez jó hír számomra, és te tudod a legjobban, hogy mennyire szívemen viselem a katakombák ügyét'' -- felelte a pápa, majd az ablakhoz ment, ahonnan messzire ellátott a város fölött. S inkább magának, mint művelt titkárának mondta: ,,Igen, a mi ősi Rómánk elvesztette a fényét. Az atyák erényeit erőszakos tettek és hazugságok tépázták meg. Igaz, atyáink pogányok voltak, de sok nemes lelkű ember élt közöttük. Az utóbbi években számtalan a keresztséget kérő ember, de többen keresték a külsőséget, mint a hit elevenítő erejét. Nekem is tapasztalnom kellett, hogy az állítólagos keresztények a pártviszály idején milyen hévvel támadtak Péterre, és hogyan ontottak vért a szent helyeken. Mennyire más volt, amikor még száz esztendővel ezelőtt is vértanúk vére folyt ebben a városban. Csak a hit elerőtlenedése válthatta ki azt, hogy megfeledkezzenek a vértanúk sírjairól, s hogy a leomló épületek még a katakombák bejáratait is eltorlaszolják. Ez lett a gyümölcse annak a szabadságnak, amelyet az Egyház mindössze két emberöltő óta élvez!''

,,Túl szigorúan ítéled meg korunkat -- próbálta félbeszakítani Jeromos --, hiszen éppen most vált lehetővé az újrakezdés. Te összegyűjtötted a vértanúk nevét, az életükre és vértanúságukra vonatkozó följegyzéseket, és szép verseket írtál róluk. Most már szabaddá vált az út is, amely a föld alatti sírokhoz vezeti a hívőket. Hívnod kell az embereket ezekre a szent helyekre, és a vértanúkra való emlékezés föl fogja éleszteni bennük a hitet, és példát vesznek majd az állhatatosságra is!''

A pápa hálás mozdulattal tette kezét titkára vállára, aki nemcsak munkatársa, hanem lelki barátja is volt: ,,Igen, ennek így kell lennie, de azt is el kell mondanunk, hogy a vértanúk sírja csak jel, fölhívás, figyelmeztetés, és nem több. Az imádás egyedül Istent illeti. Hiszen én is bizonyos vagyok abban, hogy nagy dolgok fognak történni. Miként a vértanúk kiontott vére magvetés volt, úgy a sírjaik körül bontakozó tisztelet is új élet forrása lehet az Egyházban. Sokan közülük olyan fiatalok voltak, amikor odaadták az életüket! Gondolj csak Lőrincre, Pongrácra vagy Cecíliára. Úgy hiszem, Isten általuk |zeni: az Egyház ifjúságának ereje nem halt ki, hanem újra elevenné válik, ha úgy fogunk hinni, mint ők. Ezt kell a mi kortársainkban is tudatossá tenni!''

Még azon a napon, délután pápai hírvivő kopogtatott Furius Dionysius Philokalus kőfaragó mester ajtaján, és jelentette, hogy a pápa föl fogja keresni. Ez a közismert kőfaragó mester és művész már korábban is megörvendeztette a finom ízlésű Damazuszt különböző alkotásaival. A hírvivő szava szerint ismét munkát és megbecsülést várhat a pápától.

Az előre jelzett órában meg is érkezett a pápa néhány klerikus kíséretében a műhelybe, ahol nyers márványtömbök és félig kifaragott szobrok sora állt. A pápa és a művész szívélyesen üdvözölték egymást, majd Damazusz kivett a diákonusa kezében lévő pergamentekercsek közül egyet, kigöngyölte, és a mester elé terítette: ,,Nézd csak Philokalus! Verseket írtam pápa elődeimről és a vértanúkról. Csak a te művészkezed alkalmas arra, hogy ezeket a sorokat kőbe vésse és megörökítse az utókor számára. A márványod ragyogó, s a vésőd úgy dolgozik, mint a legszebben dolgozó írnok tolla! Hirdesd velem együtt Isten csodálatos tetteit, amelyeket a vértanúkban vitt végbe akkor, amikor legyőzhetetlen szeretetét a szívükbe véste. A kőtáblák a vértanúk sírját fogják ékesíteni, de kérjük Istent, hogy a mi nevünket is írassa be az élet könyvébe!''


Istenünk, Szent Damazusz pápa szívből szerette a vértanúkat, és sokat tett tiszteletük előmozdításáért, kérünk, add, hogy mi is buzgón ünnepeljük azokat, akik vérük ontásával tettek tanúságot rólad!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

A napSzentjea Loretói boldogságos Szűz Mária

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
10
A nap Szentje a Loretói boldogságos Szűz Mária

DEKRÉTUM

a Loretói boldogságos Szűz Mária megünneplésének felvételéről az Általános Római Naptárba

A középkor óta tisztelet övezi a loretói Szent Ház eredeti kegyhelyét, amelyet mind a mai napig hívő zarándokok sokasága látogat meg Isten Igéjének megtestesülésébe vetett hitük táplálásáért.

E kegyhely felidézi a Megtestesülés misztériumát, és látogatóit arra készteti, hogy szemléljék az "idők teljességét", amikor Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született; hogy elmélkedjenek az Angyal szavairól, amely a Jó Hírt hozta, és a Szűz szavairól, amellyel ő az isteni hívásra válaszolt. A Szentlélektől megárnyékozva az Úr alázatos szolgálója az istenség hajlékává lett, s így a szent Egyház tiszta képévé.

Ez a fent nevezett kegyhely szorosan kötődik az Apostoli Szentszékhez, a pápák dicsérték és az egész világ számára ismertté vált, nem kevésbé, mint a szentföldi Názáret, képes különleges módon felragyogtatni a Szent Család evangéliumi erényeit.

A Szent Házban Megváltónk és az Egyház Anyjának képe előtt, szentek és boldogok mondtak igent hivatásukra, s betegek kértek vigasztalást szenvedésükben. Isten népe itt kezdte el dicsérni és kérlelni Máriát a loretói litániával, amelyet a világ minden táján ismernek. Kiváltképp azok, akik repülővel utaznak, találják meg benne égi pártfogójukat.

Mindezek fényében Ferenc pápa főpapi tekintélyével úgy határozott, hogy a Loretói Boldogságos Szűz Mária választható emléknapja az Általános Római Naptárban legyen december 10-e: az a nap, amely Loretóban ünnep, és amelyet minden évben ünnepelnek. Ez az ünneplés legyen segítségére minden embernek, különösen a családoknak, a fiataloknak és a szerzeteseknek abban, hogy kövessék az evangélium tökéletes tanítványának, a Szűzanyának erényeit, aki (Krisztust) az Egyház Fejét megfoganva vele együtt minket is övéiként fogadott el.

Ennek következtében az ünnepnek minden naptárban, a Misekönyvben és az Imaórák liturgiájában meg kell jelennie. Az ehhez tartozó szövegeket jelen rendelkezéshez csatoltuk, és azok, a püspöki konferenciák által jóváhagyott fordításait, e Dikasztérium általi megerősítést követően közzé kell tenni.

Minden egyéb más rendelkezés érvényét veszíti.

Kelt Az Istentiszteleti és Szentségi Kegyelmi Kongregáció székhelyén, 2019. október 7-én, Rózsafüzér Királynőjének emléknapján.

 

Robert Card. Sarah

Prefektus

 

+ Arthur Roche 

Érsek, titkár

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

A napSzentjeSZENT AMBRUS

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
07
A nap Szentje SZENT AMBRUS

SZENT AMBRUS

*Trier, 339. +Milánó, 397. április 4.

Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt. Különös, hogy haláláig meg tudta tartani a katolikus püspökséget, jóllehet ízig-vérig ariánus, azaz eretnek volt. Jó diplomáciai érzékkel fönn tudta tartani ezt a lehetetlen helyzetet anélkül, hogy a katolikusok nyíltan megtámadták volna. Mikor azonban a szemét lehunyta, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad. Különösen nagy volt a feszültség a püspökválasztás napján. Ambrus, a város kormányzója, joggal tartott a legrosszabbaktól, ezért személyesen jelent meg a templomban, jóllehet a választáshoz semmi köze nem volt, hiszen csak katechumen volt, s így nem választhatott és őt sem választhatták. Ám a választás folyamán egyszer csak egy gyermek fölkiáltott: ,,Ambrus a püspök!'' És a jelenlévők egy szempillantás alatt magukévá tették a ,,választást''.

Ambrus erélyesen tiltakozott. Fölhozta, hogy még nem is keresztény, és az egészet erőszakos cselekménynek minősítette. De hiába volt minden tiltakozás, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért megkeresztelkedett, és nyolc nappal később, valószínűleg 374. december 7-én püspökké szentelték.

Előző életében semmi nem történt, ami előkészületnek számíthatott volna erre a hivatásra. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál. Ambrus becsületes ember és jó hivatalnok volt, de a kereszténységtől még távol állt, hiszen már harmincéves volt és a keresztségre még nem szánta rá magát. És éppen ezzel testesítette meg a 4. század emberét, aki még csak tökéletlenül szívta magába a kereszténységet.

Ambrus Trierben született, ahol atyja birodalmi tisztviselő volt: Gallia praetori prefektúrájának a vezetője. Édesanyja, egy csodálatraméltó keresztény asszony férje halála után három gyermekével --két fiúval és egy leánnyal -- Rómában telepedett meg, és Liberius pápa kezéből vette át a fátylat, annak jeleként, hogy özvegyen egészen Istennek szenteli az életét.

Ambrus gyermek- és ifjúkora arisztokratikus, de fegyelmezett környezetben zajlott le. Irodalmi és jogi tanulmányokat folytatott, hogy a birodalom tisztviselői karában kapjon helyet. Előmenetele gyors és ragyogó volt, harminc évesen a birodalmi főváros, Milánó prefektusa, azaz kormányzója lett. Erkölcsi érzéke és határozottsága következtében rendet is teremtett a városban.

Püspökké választásával és szentelésével új szakasz kezdődött életében. Komolyan és nagy lelkiismeretességgel kezdte tanulni a püspöki teendőket. Nem elégedett meg azzal, hogy jó gondnoka legyen az Egyháznak, hanem hozzáfogott, hogy életét a hivatalához alakítsa. A vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Vezetőnek egy Simplicianus nevű papot választott, aki később a püspökségben utóda lett. Elkezdte tanulni a teológiát is, elsősorban a görög atyáktól. Origenész olyan nagy hatással volt rá, hogy későbbi műveinek egyes részei olykor szinte a nagy alexandriai tudós fordításának tűnnek, de nem hagyta figyelmen kívül Philót és Plotinoszt sem.

Elsősorban nem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Ágoston egyszer azt mondta róla, hogy ,,a szegények serege vette körül, annyira, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett hozzáférkőzni''. Igen nagy gondja volt az Evangélium hirdetésére, s különösen szerette Lukács evangéliumát. Prédikációiban gyakran magyarázta a Szentírást, és szüntelenül a bibliai személyekkel példálózott: Ábrahámmal, Jákobbal, Illéssel és Nábóttal. Magyarázta a szentségeket és a liturgiát is, mert mint igazi római szellem, azt akarta, hogy a hit igazságainak erkölcsi és gyakorlati oldala is világosan álljon a hívek előtt.

Irodalmi munkásságának legnagyobb része olvasásra szánt prédikáció, amelyek természetesen az utólagos rendezés és átsimítás folyamán egy keveset veszítettek közvetlenségükből s természetes frissességükből. Pedig éppen ezeket a tulajdonságait értékelte Szent Ágoston, aki valóban mestere volt a retorikának.

Ambrus szerette a liturgiát, és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat, és dallamot is adott hozzájuk a görög dallamkincsből.

Személyes tapasztalataiból ismerte, hogy a 4. század társadalmát mennyire kevéssé hatotta át a kereszténység. Ezért különös figyelmet szentelt az Evangélium erkölcsi követelményeinek. Ilyenkor tagadhatatlanul érződött rajta Ciceró hatása, akit szándékosan tartott szem előtt, és magyarázott keresztény szellemben. Erkölcsi témájú beszédei közül kiemelkednek azok, amelyekben nagy szeretettel szólt a szüzességről.

Kora világi társadalmában, de az Egyházon belül is egyre élesebben mutatkoztak meg a vagyon megszabta különbségek. Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, aki -- sajnos nagyon kevéssé ismert -- szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását s a vagyon utáni törtetést. Eszméinek és gondolatmenetének világosságával ezen a téren még a híres Nagy Szent Vazult is felülmúlta.

Az egyháztörténelemben nem mint szónokot és tanítót, hanem mint olyan püspököt tartják számon, aki az Egyháznak függetlenségét biztosította a római birodalom államhatalmával szemben. Az egész ariánus vita során a világi hatalom sokszor és súlyosan beavatkozott az Egyház életébe, ezért Ambrus szükségesnek látta, hogy fölhívja a figyelmet egy elfeledett alapelvre: ,,A császár az Egyházban van, és nem az Egyház felett!'' S ha az Evangéliumot vagy az igazságosságot érte sérelem, félretett minden személyes barátságot, ami egy korábbi állami tisztviselő esetében ritka magatartás volt.

Nagyon finom választékossággal -- úgy ahogy még Szent Ágoston sem -- tudott beszélni a Szűzanyáról: ,,Krisztus a Szűzben találta meg azt, amit magáévá akart tenni, s amit mint mindenek Ura magára akart ölteni: a szüzességet. A test, amely egy férfiban és egy asszonyban kiűzetett a Paradicsomból, a Szűz által ismét összekapcsoltatott Istennel.''

De Ambrus lelkének mélységei leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára. Ebben is Origenészt követte, pontosabban: az imádságban találta meg újra a saját lelkét.

,,Jézusom, engedd meg nekem, hogy megmossam szent lábadat, hiszen beszennyeződött, mióta a lelkemben jársz. Engedd, hogy a szennyet, amellyel lépteidet bemocskoltam, lemossam a lábadról. De honnan vegyem a forrásvizet hozzá? Nincs más lehetőségem, csak a könnyeim. S ha a te lábadat már megáztattam a könnyeimmel, talán magam is megtisztulok.''

Néhány helyen írásaiban bensőséges közléseket találunk, amelyek szívének alázatosságáról, emberszeretetéről, az ember, még a bűnös ember iránti tiszteletéről is, s egészen evangéliumi lelkületről tanúskodnak: ,,Uram, adj nekem részvétet minden esetben, amikor csak látom, hogy valaki bűnbe esik, azért, hogy ne fölénnyel és gőggel büntessek, hanem hogy megsirassam és bánkódjak miatta.''

A 397. év elején diktálta -- már nagyon meggyengült egészséggel -- a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. versnél ezt írta: ,,Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?'' -- Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó szent püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. Életét a kiüresítésben, a hitben és az önátadásban tette teljessé.

Nagyon tekintélyes az irodalmi hagyatéka, de fontosabb volt ennél lelkipásztori tevékenysége, amely az Egyház legjelentősebb püspökei közé emelte. Személyének titka azonban nem a külső cselekedetekben volt, hanem a lelkében, amely egész életén át tele volt hálával Isten iránt, aki ilyen nagy kegyelemben részesítette.

Ünnepét a húsvét miatt nem áprilisban, hanem december 7-én, püspökké szentelése napján üljük. A római naptárban a 12. század óta szerepel.


Találó jellemzést ad Szent Ambrusról Szent Ágoston, amikor a Vallomásokban így magasztalja: ,,Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az Egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is -- a keresztség által -- ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.''

Legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről: Ambrus bölcsője egyszer kint ringott a ház udvarán. Egyszer csak egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket, még a szájába is bemásztak, mintha csak szőlőfürt lett volna, amelyből a méhek nektárt szívnak. Anyja rémülten kiáltott föl: ,,Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!'' De a kicsi Ambrust egyetlen méhecske sem szúrta meg és semmi baja sem esett.

Fiatal korában, amikor édesanyjával és testvéreivel már Rómában éltek, szívesen látott vendég volt Petronius Probus helytartó házában, aki akkor már keresztény volt. Megkapva a milánói kormányzói kinevezést, Ambrus fölkereste, hogy búcsút vegyen a helytartótól, aki olyan jó tanáccsal bocsátotta útjára, amelynek mélyebb értelmét nem is sejthette: ,,Menj, és úgy cselekedjél, mintha nem bíró, hanem püspök lennél!''

A fiatal püspök szent buzgósággal látott hozzá teendőihez, s mivel a gyengéket és a szegényeket mindig oltalmába vette, hamarosan szívébe fogadta őt az egyszerű nép. Szociális gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni: ,,Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.''

Ambrust mindig szent lelkesedés tölti el, amikor a szüzességről szól. Hatására távoli helyekről jöttek Milánóba, hogy az ő kezéből vegyék át a szűzi életet jelentő fátyolt. Olyan is megtörtént, hogy anyák megtiltották leányaiknak, hogy Ambrus prédikációját hallgassák, mert attól féltek, hogy hatása alatt ők is a szűzi életformát választják.

Egy vitatkozó kedvű ariánus -- mondja a hagyomány -- fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy elhagyta tévedését, és Ambrus híve lett.

Ambrus hajlíthatatlanul védte az Egyházat a tévtanítókkal szemben, még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. A nővérének írt egyik levelében elmondott egy ilyen összeütközést: 385 nagyböjtjének idején az udvar hirtelen úgy határozott, hogy ráparancsol a püspökre, adjon át egy templomot az ariánusoknak. Ő azonban így válaszolt a parancsra: ,,Nem, császár, ez részemről árulás, számodra pedig szerencsétlenség lenne! Egy egyszerű magánember házához nem nyúlhatsz hozzá, Isten egyházát viszont el mernéd rabolni?'' Erre az egyik udvari ember így ellenkezett: ,,Te nem tudod, hogy a császár mindent megtehet, és hogy minden az ő tulajdona?'' ,,Ó, császár -- mondta Ambrus --, ne végy magadra bűnt, hanem vesd alá magadat Istennek, ha hosszan akarsz uralkodni. Hiszen írva van: ťAdjátok meg Istennek, ami az Istené!Ť Hozzád tartoznak a paloták, a püspökhöz pedig a templomok!'' A még gyermekkorban lévő Valentinianus császár azonban tovább erősködött: ,,De nekem egy templom is kell!'' Erre a püspök ismételten nemet mondott. Kívülről ekkor nagy lárma hallatszott, mert tömeg gyűlt a császári palota köré és azt követelte, hogy bocsássák el a püspököt. Féltek ugyanis, hogy bántódás éri Ambrust. Így kiáltoztak: ,,Készen vagyunk meghalni keresztény hitünkért!'' Akkor a császár megrettent, és kérte Ambrust, szóljon a néphez. Ő megkérdezte, hogy mit mondjon. A császár azt mondta: ,,Mondd meg nekik, hogy egy templomot sem veszek el tőlük!''

Az ariánusok nem sokkal ezután ismét támadást indítottak, és mögöttük a császár anyja, Justina húzódott meg. Ambrus éppen a nagyheti liturgiát ülte, amikor váratlanul katonaság fogta körül a bazilikát, és a templomot három napig szabályosan ostromzár alatt tartották. Miközben kinn katonai vezényszavak hangzottak, és csörömpöltek a fegyverek, bent a templomban Ambrus prédikált, zsoltároztak, majd himnuszokat énekeltek. Ambrus többek között ezt mondta: ,,Szívesen odaadom a császárnak összes javaimat, az életemet is, de arra, hogy az Egyház szentélyeit neki átadjam, egyszerűen nincs jogom.'' A három nap elteltével, anélkül hogy a templomot át kellett volna adniuk, a katonákat visszavonták.

Ambrus még egyszer szembekerült a császárral, amikor az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikában meggyilkoltak egy gót parancsnokot, s ennek bosszújaként Theodosius hétezer embert gyilkoltatott meg. Amikor a szörnyű hír megérkezett Milánóba, a püspök kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással, megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén. Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépés jogát, mondván: ,,Úgy látszik, Császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban... Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!'' Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki: ,,Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!'' A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. 390 karácsonyán azonban a hatalmas császár vezeklő ruhában jelent meg a templomban, s kérte a püspöktől a bocsánatot és az Egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.

Ambrus nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katechumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. Sokan közülük -- mondja a legenda -- ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.


Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

A napSzentjeSZENT MIKLÓS PÜSPÖK

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
06
A nap Szentje SZENT MIKLÓS PÜSPÖK

SZENT MIKLÓS PÜSPÖK

+350 körül

Amilyen kevés hitelesnek tekinthető történeti adat birtokában vagyunk, olyan sok mozgalmas történetet ismerünk a szent püspökről, akiről a hagyomány olyan tisztelettel beszél, hogy népszerűségben, bensőséges tiszteletben és életszerűségben alig találjuk párját a szentek között.

Olyan életrajz, amely a történettudományt is kielégítő pontossággal mondaná el Szent Miklós püspök életét, nincs birtokunkban, s a későbbi források adatai sem megbízhatóak, ezért alakját annak a történetnek alapján vázoljuk föl, mely először a 13. századi Legenda Aureában tűnt fel.

A legenda egyik közlése olyan erővel hat, mint amikor fiatal szülők az első fényképet készítik újszülöttjükről. Eszerint Miklós már a születése napján fölállt a fürdőkádjában! S hasonló ehhez az is, amit némi büszkeséggel mond el a legenda, mint a leendő aszkéta első megnyilvánulását, hogy böjti napokon a kisded csak egyszer szopott. Miklós felnőttkoráról pedig elbeszéli a legenda, hogy amikor megtudta, hogy az egyik szomszéd nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarja adni három lányát, a következőképpen segített rajtuk: éjnek idején a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló ,,égből jött'' segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett.

Égi jel hatására Myra városa megválasztotta püspökének. Miklós kiválóan teljesítette püspöki feladatait, s részt vett a niceai zsinaton is. Mikor pedig egy napon viharba került matrózok hívták segítségül, megjelent a hajón, kezébe ragadta a kormányt, és a szükséges manőver után -- lecsillapítván a vihart is -- biztonságban hagyta ott őket.

Legendája legrégibb rétegéhez tartozik az az elbeszélés, mely szerint megmentett három ártatlanul vádolt katonatisztet. Ezeket koholt vádak alapján bebörtönözték és halálra ítélték. Miklós azonban Nagy Konstantinnak megjelent álmában, és a katonákat megmentette a hóhértól.

Megszámlálhatatlan azoknak a történeteknek a száma, amelyek a segíteni siető Miklósról szólnak, különösen gyermekek esetében. Az egyik ilyen történet szerint egy gonosz vendéglős elcsábított három iskolás fiút, majd megölte őket, és mint a húst szokás, só közé egy hordóba rejtette a holttestüket. Miklóst egy angyal figyelmeztette az esetre, mire ő megjelent a vendéglős házánál, föltámasztotta a gyermekeket és megbüntette a bűnöst.

Mikor hosszú öregség után 343-ban vagy 350-ben meghalt, angyalok fogadták és vezették be a Paradicsomba.

A Legenda Aurea ilyen képet fest Szent Miklós püspökről. A tudományos kutatók ennél sokkal kevesebbet és egyszerűbb dolgokat tudnak róla. Így a szentek életével foglalkozó tudósok, a hagiográfusok kiderítették, hogy Szent Miklós legendájában van néhány olyan vonás, amelyeket más, 6. századi szentektől vettek át és kölcsönöztek neki. Ezenkívül azt mondják, hogy legendája a 6. században keletkezett, görög kultúrkörben, és a következő történeteket tartalmazta: a három igazságtalanul vádolt katonatiszt története, a három szegény leány megsegítése, továbbá három halálra ítélt ártatlan tanuló és a matrózok megmentése.

E hagiográfusok azt is vallják, hogy egy szent legendája részben kifejezi egy-egy szent tiszteletét, részben pedig oka a tisztelet további bontakozásának. Maga a legenda is él: alakul, fejlődik, főleg azáltal, hogy merít abból a gazdag motívumkincsből, amely nem a történeti szenttel, hanem a nép életével és a természettel van kapcsolatban.

E fölismerés birtokában a Szent Miklós-tisztelet alakulását így vázolhatjuk: Keleten, Myra városában és Konstantinápolyban Miklós püspököt a 6. században már tisztelték. Myrából és konstantinápolyi sír-templomából terjedt el tisztelete az egész görög, szláv illetve orosz egyházban. Kappadókia tartományának falusi templomaiban általában más szentek társaságában mint orvost, de legtöbbször mint a tengerészek védőszentjét ábrázolják. A régi Oroszországban különleges tiszteletet tanúsítottak iránta: az ország fő patrónusa lett. Az ortodox egyház ma is nagyon tiszteli, az ikonosztázokon mindig megjelenik. Szibériában még a részegítő italokkal is kapcsolatba hozták a nevét, mivel a ,,nyikolitsza'' ige azt jelenti: leissza magát.

A latin egyházban -- a dél-itáliai területtől eltekintve -- lassan és később terjedt el tisztelete. A 9. században Rómában egy bazilikában és három kápolnában tisztelték. Németországba a 10. század végén került a Miklós-kultusz a görög származású Theofanu császárnő révén. Franciaország és Anglia területére a normannok viszik a tiszteletet a 11. század végén. Ereklyéinek 1087-ben Bari városába történt átvitele Európa-szerte fölvirágoztatta a Miklós-tiszteletet. (Magyarországi tiszteletéről kimerítően ír Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium c. művének I. kötetében.)

A késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa (tanulók, gyermekek, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok).

A 11. században keletkezett a három megölt gyermek története, amit hamarosan dramatizálva is megjelenítettek. Az ártatlan gyermekek napján, december hatodika előestéjén előadott püspökjátékból bontakozott ki a közismert Miklós-est: a gyermekek meglátogatása, kikérdezése és megjutalmazása.

A jelen körülmények között -- félretéve az összes történeti problémát -- Myra szent püspökének történeti arca alig ismerhető föl sűrű szakálla mögött. A hívő ember számára azonban akkor is a szent alakja ragyog tiszteletében, ha sokak számára Szent Miklós ma csak egy Télapó.

A bizánci és a kopt rítusban temetése napját, december 6-át ülik ünnepként. Nyugaton a 10. század óta tartják ezt a napot.


Az eddig elmondott történetekkel egyáltalán nem merítettük ki a legendák gazdag kincstárát. Hallgassunk csak néhány további történetet a szent püspökről, aki bőkezű felebaráti szeretetével a Karácsony misztériumának is előhírnöke lett.

Amikor a myrai püspök meghalt, a környék püspökei összegyűltek, hogy megválasszák az utódot. Éjszaka egyikük egy szózatot hallott: ,,Holnap délben állj a templom kapujába! Az első embernek, aki akkor belép, Miklós lesz a neve, őt szenteljétek püspökké.'' És valóban, Miklós, aki Isten hűséges szolgája volt, miként előre megmondatott, eljött a templomba, és az égi szózat szerint -- ámbár eleinte tiltakozott -- megválasztották, és fölszentelték püspökké.

Egyszer a vidéken éhínség volt, Myra kikötőjében pedig gabonával megrakott, nagy hajók horgonyoztak, és rakományuk a császári tárházak feltöltésére volt szánva. A püspök tárgyalni kezdett a hajósokkal, és azt javasolta nekik, hogy minden hajóról csak száz mérőnyi gabonát adjanak a városnak, bizonyára nem fogják észrevenni a hiányt a császári ellenőrök. A kapitányok hajlottak a szóra, és átadták neki a kért gabonát, de amikor megérkeztek rendeltetési helyükre, a rakomány éppen annyi volt, amennyit Alexandriában behajóztak.

Egy másik történet a szent okosságát mutatja, aki egymaga játszva szembeszállt a felbőszült Diána vélt bosszújával. Történt ugyanis, hogy Miklós püspök kivágatott egy szent fát, amelyet a nép Diána istennő tulajdonának tartott. A bosszúért lihegő Diána robbanó keveréket készített, és az utazókra bízta, hogy vigyék el Myrába, s mint áldozati adományt ajánlják föl Miklós püspök jelenlétében a templomban. Miközben azok a tengeren voltak, Miklós megjelent nekik, és fölszólította a zarándokokat, hogy a veszedelmes folyadékot tartalmazó korsót vessék a tengerbe. Megtették, s mikor a korsó a vízbe került, tartalma fölrobbant, és lobogva égni kezdett a vízen. Ezzel kinyilvánult a tervezett merénylet.

De Szent Miklós ,,ökumenikus'' szent is, amennyiben segített az akkoriban nem kedvelt zsidókon is, amikor keresztények hazug módon vádolták őket. Így esett meg egyszer, hogy egy keresztény adósa volt egy zsidónak, de nem akarta megadni tartozását, sőt tanúk előtt vallotta, hogy már régen visszaadott mindent. Amikor bírósági tárgyalásra került a sor, a hazug keresztény megjelent egy vándorbottal a kezében, amelynek belsejét előzőleg kifúrta, és arannyal töltötte meg. Amikor esküt kellett tennie, átadta a botot a zsidó hitelezőnek, és megesküdött rá, hogy sokkal többet adott hitelezőjének saját kezébe, mint amennyivel tartozott. Utána pedig visszavette a botját. Miután a csel bevált, és megnyerte a pert, mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé. Útközben azonban elálmosodott, ezért lefeküdt az út szélére, és elaludt. Egy arra haladó kocsi azonban átment rajta: elgázolta a csalót, és a kocsi kereke alatt eltörött a bot és előkerült a beléje rejtett arany. A zsidó hitelező visszakapta pénzét, de arra kérte Miklóst, gyógyítsa meg az elgázolt embert.

Egy gyermektelen házaspár azért imádkozott a szenthez, hogy gyermekük lehessen. Mikor fiúk született és már fölcseperedett, atyja tengerre szállt vele, hogy hálából elvigyen a myrai Szent Miklós- templomba egy díszes fogadalmi kelyhet. Útjuk közben a gyermek éppen ezzel a kehellyel akart vizet meríteni a tengerből, beleesett a vízbe, és megfulladt. Az apa bár vigasztalhatatlan volt, a fogadalmát teljesíteni akarta, de a megígértnél sokkal egyszerűbb kelyhet tett az oltárra. Egy láthatatlan kéz azonban visszautasította a kelyhet, és lesöpörte az oltárról. Egyszer csak látja ez az ember, hogy a halottnak vélt kisfia beszalad a templomba, és elmeséli, hogy amikor beleesett a vízbe, Szent Miklós püspök vette az ölébe, és megmentette. Most már az igazi hálaajándékot tették le az oltárra.


Irgalmas Istenünk, alázattal kérünk, Szent Miklós püspök közbenjárására engedd, hogy minden veszedelemben oltalmat találjunk nálad, és az üdvősség útján akadálytalanul haladjunk előre!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

A napSzentjeDAMASZKUSZI SZENT JÁNOS

Reggeli ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
04
A nap Szentje DAMASZKUSZI SZENT JÁNOS

DAMASZKUSZI SZENT JÁNOS

*Damaszkusz, 650 körül +Jeruzsálem, 750 körül

A keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínűnek látszik, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála után született, és 750 körül halt meg. Az adatok hiányának nem az az oka, hogy a világ egyik eldugott sarkában élt. Szülővárosa, Damaszkusz, ahol élete első fele is zajlott, mozgalmas hely, 660-tól a kalifák székhelye volt. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét egészen 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át.

János atyja -- Sargun ibn Manszurnak hívták -- keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget szerezzenek, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös barátja, a leendő Jazid kalifa játszó- és asztaltársa legyen.

Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek (685--705) bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyták Damaszkuszt, és Jeruzsálembe települtek át. Ott beléptek a világszerte ismert Mar Szabbasz-kolostorba. Mindez 700 körül történhetett. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János (706--735) pappá szentelte Jánost. Ettől kezdve János a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett avatkoznia az egyház életébe. Elkezdte írói tevékenységét is. A mindenfelé dúló viták és bizonytalanságok miatt sokan fordultak hozzá tanácsért, segítségért.

Jánost a kortársak s az utókor is nagyon becsülte és értékelte. A középkor után Kelet Aquinói Szent Tamásának nevezték, ami ellen ő maga tiltakozna a legjobban. János ugyanis korának gyermeke volt, s ezt a kort az utánzás és a gyűjtés jellemezte. A 4. és 5. század az Egyház szellemi életében a nagy lángelmék kora volt, a 6--7. század csak rendszerezte és őrizte a nagy elődök hagyományát, anélkül, hogy átfogó szintézist, rendszert készített volna. János annyit akart, hogy a megtámadott igazságot megvédje. Önmagát egy helyen a méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő teológiai műve, A megismerés forrása a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjtemény.

A maga korában a képrombolással kapcsolatos vita tette híressé. Három nagy beszédet írt a képek tisztelete érdekében, amely ellen a képrombolók III. Leó császár vezetésével (717--741) könyörtelen támadást indítottak. A szentképek tisztelete körül korábban is akadtak már nézeteltérések. A kérdés gyökere az Ószövetségbe nyúlik vissza, ahol a mózesi törvény szigorúan megtiltja minden képmás, szobor vagy kép készítését, hogy a bálványimádás veszedelmétől megóvja az igaz Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon kívüliként kezelte, de a nép körében mindig óvakodtak attól, hogy közvetlen tiszteletet adjanak a képmásoknak. A kérdést az iszlám megjelenése élezte ki a maga kivételt nem ismerő képtilalmával, amely -- mivel az iszlám egyre nagyobb hatalomra tett szert -- az Egyházra is hatást gyakorolt.

Lehetséges, hogy III. Leó császár, aki kiváló államférfi és hadvezér volt, az iszlám oldaláról várható kritika elkerülése végett fordult a képtisztelet ellen. A mohamedánok ugyanis bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban kiadott, képeket eltiltó rendeletével. Ez azonban csak mellékes hatás lehetett, a fő indíték az Egyházon belül támadt azzal, hogy a régóta vitatott kérdésben a császár személy szerint a képtisztelet ellen foglalt állást. Meggyőződése volt, hogy a képek ,,bálványozása'' Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet neki minden veszedelemtől óvnia kell. Kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval avatkozzék a vitába. 726-tól egyre keményebb intézkedéseket hozott, végül 730-ban nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivételt képezett).

A rendelet Keleten fölháborodást és tiltakozást váltott ki. Ebben az időben lépett föl János, s megírta beszédeit a képrombolók ellen. Nem a képekkel kapcsolatos visszaéléseket vette védelmébe, hanem világos különbséget tett a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor számára ,,a képtisztelet klasszikus teológusa lett''. Csodálatos a bátorsága, amellyel szembeszállt a császárral, s még a kiközösítést is föl merte hozni fenyegetésül.

E két említett munka mögött háttérben marad János minden egyéb írása. Mindazonáltal lenyűgöző a tudása és széles körű az érdeklődése. Nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezenkívül mint himnuszköltő vált nagyon híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig éneklik a liturgiában a himnuszait.

A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg. A római naptárba 1890-ben vették föl az ünnepét, március 27-re. 1969-ben az ünnepet december 4-re helyezték át.


Műveiből három fő jellemvonás rajzolódik ki:

Elsőként egyszerű alázatossága. Gazdag és tekintélyes családból származott, életének első fele a legmagasabb körökben zajlott, de amikor a Mar Szabbasz-kolostor szerzetese lett, mindez mintha nem is létezett volna. Elvonulva a világtól egyedül Istennek akart szolgálni. Nagyon művelt és tudós szellem volt, ennek ellenére ,,haszontalan és utolsó rabszolgának'' tartotta magát, akinek ,,jobb lett volna, ha Isten előtt csak a bűneit vallja meg'', mint hogy beavatkozzék a teológia és az egyházpolitika kérdéseibe. Mindazonáltal engedelmességből harcba szállt a megtámadott igazságért.

Másik vonzó jellemvonása a hagyományhoz való hűség volt. Igaz, korának lelkületére jellemző volt, hogy az áthagyományozott kincsek őrzését tekintették a legfőbb feladatnak, és nem az újdonságokat hajhászták, mégis Jánosban a hagyomány tisztelete erkölcsi alapállás lett. Az igazság iránti tisztelet tanította meg arra, hogy önmagát és a saját ötleteit távol tartsa a kapott és továbbadandó üzenettől. E hűségében lett közvetítő az első századok és a középkor között.

Harmadik vonása az Egyház iránti szeretete. Éber készenlétben nyilvánult ez meg, amellyel a veszélybe került Egyház segítségére sietett, nem törődve az őt fenyegető megtorlásokkal, még a leghatalmasabbakkal sem. Nem kereste a vitákat, de ha az Úr ügyéről volt szó, félelem nélkül szállt harcba az igazságért.


Istenünk, kérünk, add, hogy Szent János áldozópapod könyörgése segítsen minket, és az igaz hit, melyet ő oly buzgón tanított, legyen mindenkor világosságunk és erősségünk!

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

A napSzentjeXAVÉRI SZENT FERENC

Reggeli ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
03
A nap Szentje XAVÉRI SZENT FERENC

XAVÉRI SZENT FERENC

*Javier vára, 1506. április 7. +San-Csao (Kanton mellett), 1552. december 3.

Ha valaki a baszk származású nemes ifjúnak, Francisco de Jassu y Javiernek, aki 1530-ban a párizsi egyetemen éppen magiszteri fokozatot szerzett, azt mondta volna, hogy nevét évszázadokon át emlegetni fogják az egész világon, lelkének legérzékenyebb pontját érintette volna. Don Francisco ugyanis büszke ember volt, nagyra tartotta nemesi származását, és dicsőségre, megbecsülésre vágyott.

És ez a nagyravágyó Francisco 1552-ben, távol a főúri kastélyoktól és az egyetemi előadótermektől, de még Európától is, San-Csaóban, egy kis sziklás szigeten, Kína partjai előtt halt meg, miközben szíve minden vágya az volt, hogy bejuthasson Kínába. Elhagyatottsága ellenére halálhíre hamarosan bejárta az egész akkori kultúrvilágot, és mindazok, akik hallották a hírt, szomorkodtak elvesztése miatt. A szomorúságba azonban annál több csodálat vegyült, minél inkább megismerték ennek az embernek a tetteit. Fél évszázad sem telt el, és Xavéri Ferencet V. Pál pápa boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta. XIV. Benedek pápa 1748-ban India és az egész Távol- Kelet védőszentjévé tette. 1927-ben XI. Pius pápa a földkerekség minden misszióját oltalmába ajánlotta, Ferenc tehát a misszionáló Egyház védőszentje lett.

Bármilyen nagyra törő tervei voltak is az ifjú magiszternek, erre nem számíthatott. Épp azzal lépett e dicsőség útjára, hogy Krisztus szavától szíven találva -- ,,Mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a tulajdon lelkének kárát vallja?'' -- megtagadta minden földi vágyát, és honfitársa, Loyolai Ignác társaságához csatlakozott, aki erre a krisztusi mondásra oly sokszor figyelmeztette. Ferenc 1534. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt letette a szegénységi és tisztasági fogadalmat. Azt is megfogadták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre, s 1536 telén útnak is indultak, hogy ez utóbbi fogadalmukat teljesítsék. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy a törökök az összes Szentföldre vezető utat lezárták. Velencében 1537. június 27-én szentelték pappá őket, miközben a körülmények kedvezőbb alakulására várakoztak.

1538 novemberében ott térdeltek Krisztus földi helytartója előtt, akitől azt kérték, hadd változtassák meg fogadalmukat, vagyis a szentföldi zarándoklat vállalása helyett fogadalommal kötelezhessék magukat a pápa iránti tökéletes engedelmességre. Ignác, aki valaha katona volt, a ,,Jézus Csapata'' nevet találta a legmegfelelőbbnek az új szerzetesrend megjelölésére, de később fölcserélte a ,,Jézus Társasága'' névvel, amely kevésbé katonásan hangzott. Azt azonban továbbra is megtartották, hogy a pápa kívánsága számukra parancs, amelyre semmi körülmények között sem mondanak nemet, és soha nem fogják a saját szájuk íze szerint magyarázni.

1540 tavaszán III. Pál pápa a Társaságból két személyt Írországba, másik kettőt Portugál-Kelet-Indiába küldött. Egy testvér helyett, aki megbetegedett, Xavéri Ferencet Indiába irányította.

Az Indiába készülő flotta 1541 áprilisában futott ki Lisszabon kikötőjéből. Ferenc nem sokkal előbb egy pápai iratot kapott, amellyel a pápa Távol-Kelet pápai legátusává nevezte ki. Az utazás tizenhárom hónapot vett igénybe, beleszámítva a Mozambikban töltött telet is. Ferenc 1542. május 6-án érkezett meg Goába.

Éppen az esős időszak utolsó hónapja volt, amely miatt nem indulhatott tovább, de az időt itt sem töltötte tétlenül. Nagyon hamar észrevette, hogy a portugál tengerészek, katonák, tisztviselők és kereskedők viselkedése nem sok becsületet szerzett a keresztény névnek. Ezért keresztet vett a kezébe, és bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a felnőtteket, s katekizmusra tanította őket, prédikált nekik, gyóntatott, egyszóval mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megkeresztelt, de lélekben elhanyagolt híveket életre serkentse.

Szeptember végén újra hajóra szállt, még mielőtt társai Mozambikból utolérték volna. A Comorin-fok (az Indiai-félsziget legdélibb pontja) körül élő gyöngyhalászok közé ment, akik közül 1535--37 között mintegy húszezren megkeresztelkedtek, de jóformán semmi oktatásban nem volt részük. Ferenc tanította nekik a katekizmust, védelmezte őket a portugál kereskedők ravaszságával szemben, s vigasztalta és támogatta őket a muzulmánok rajtaütései alkalmával. Később hasonlóképpen segítette Travancorból a halászokat, akik közül mintegy tízezret ő maga keresztelt meg. Több mint egy évet töltött egyszerű, de hívő lelkek között, akiket ,,első szerelmének'' szokott nevezni, s ha missziós útjai során a közelben hajózott, mindig felkereste őket. Valahányszor új misszionáriusok érkeztek Goába, valakit hozzájuk küldött. Őt magát legátusi megbízatása elszólította, mert a terület, amely hozzá tartozott, a Jóreménység fokától (Afrika legdélibb pontja) Kínáig terjedt.

Így Ferenc állandóan úton volt. 1545-ben Mailapurból Malakka felé indult, amelyet a portugálok 1511-ben hódítottak el a muzulmánoktól. Győzelmüket akkor úgy ünnepelték, mint a kereszténység diadalát az iszlám felett. 1546. január 1-én kelt útra, hogy a ,,Fűszer-szigetek'' néven ismertté vált Molukka-szigetekre menjen, és segítségére legyen az ott élő keresztényeknek. Mintegy másfél év múlva tért vissza Malakkára, ahol meghallotta, hogy a Kínai-tengertől keletre új szigeteket fedeztek föl: Japánt, a felkelő nap országát.

Ferenc Malakkában találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek menedéket. Magával vitte őket Goába, útközben tanította nekik a keresztény hitet, és meg is keresztelte őket. Közben megérlelődött benne a terv, hogy ezzel a három japán kereszténnyel fölkeresi Japánt, hogy ott is hirdesse az evangéliumot. Ferenc a gyors döntések embere volt: elrendezte dolgait Goában, és már 1549 áprilisában úton voltak Japán felé. Kísérete a három japán és két segítő testvér volt, s négy hónappal később a kis csoport Kagoshimánál partra szállt.

A legenda azt mondja, hogy Ferenc birtokában volt a nyelvek adományának. Levelei erről mit sem mondanak. Sőt, ellenkezőleg, arról tanúskodnak, hogy Ferencnek nagy nehézségei voltak a nyelvvel, főleg a japán nyelv tanulásával. Egyik levelében az áll, hogy negyven napig tartott, amíg japán nyelven el tudta mondani a tízparancsolatot. Mindehhez járult még, hogy a tolmácsnak kiválasztott japán keresztény félreértéseivel és rossz fordításaival sok kellemetlenséget okozott Ferencnek. Ez Japánban különösen súlyos hiba volt. A japánok ugyanis műveltek voltak, gondosan kidolgozott szokásrendszerük volt, és sokat adtak a külső formákra. Szívesen hallgatták Ferencet, de vitatkoztak vele, és nem voltak hajlandók az új hitet könnyen elfogadni. Még nehezebb volt a boncok térítése, főképp amikor Ferenc erkölcsi életüket kezdte kifogásolni. Nem kellett sok idő, és a boncok a legnagyobb ellenségei lettek.

Ebből következően Kagoshimában nem tudott nagy eredményeket elérni. Így a következő évben továbbment; az volt a terve, hogy fölkeresi Mlyakot, hogy találkozzék a császárral és shogunjával (hadvezérével). Itt azonban újabb csalódás érte, amennyiben a császár puszta bábnak bizonyult, shogunja pedig csecsemőnek: az igazi hatalom a földbirtokosok kezében volt.

E fölismerést Ferenc kihasználta, mert visszafelé jövet Yamagusiban -- aboncokkal és a tudósokkal folytatott hosszas viták eredményeként - - sikerült egy kis szigetet alkotnia, s megnyernie Bungo herceg barátságát. Amikor ellátogatott hozzá, minden lehetséges ruhadarabot és jelvényt magára vett, ami mint pápai legátust megillette.

Ferenc összességében két évet töltött Japánban. Ez idő alatt mintegy ezerötszáz embert keresztelt meg. Meglehetősen kis szám ez a másutt megkeresztelt tömegekkel szemben, de ez a kis eredmény vezette el Ferencet a fontos felismerésre: egy olyan magas kultúrájú országban, mint Japán, a missziót másként kell irányítani, mint a műveletlenebb népek körében. Alkalmazkodni kell, ismerni kell a nyelvet és az érintkezési formákat: Japánnak nagyon művelt és jól képzett misszionáriusokra van szüksége.

Ferenc azt is fölismerte, hogy Japán a kínai kultúra örököse. A forrásokat tehát Kínában kell keresnie azokhoz az értékekhez, amelyeket Japánban annyira megcsodált. Ezért ébredt föl benne a vágy, hogy Kínába eljusson, s ott is evangelizálhasson.

Ezzel a szándékkal indult vissza 1551 novemberében Goába, ahol 1552 februárjában kötött ki. Itt súlyos feladatok vártak rá, amelyeket mint az újonnan alapított indiai jezsuita provincia vezetőjének kellett megoldania. Éjjel-nappal dolgozott, hogy minél előbb Kínába indulhasson. Április 17-én már újra úton volt. Malakkából egy portugál kereskedő segítségével akarta elérni célját, a malakkai kormányzó azonban ellenezte a tervet. Féltette a portugálok kereskedelmi kapcsolatait attól, hogy egy külföldi titokban behatoljon az idegenek előtt szigorúan lezárt Kínába. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül utazik tovább. Augusztus vége körül érte el Kanton közelében a kis San Csao sziklaszigetet, amelyen át be akart jutni az országba, ha másként nem, hát egy csempész dzsunkáján. A kínai azonban, akivel Ferenc megegyezett, cserbenhagyta. A portugál kereskedők a tél közeledtével már majdnem mind elhagyták a szigetet, Ferenc pedig ott maradt egyedül.

Ebben az elhagyatott, reménytelen helyzetben Ferencet láz támadta meg, és szervezete a hosszú utazások és a kíméletlen munka után már nem volt ellenálló. 1552. november 3-án a reggeli órákban meghalt.

Xavéri Szent Ferenc a jezsuita misszió tulajdonképpeni megalapítója, ugyanakkor az újkori misszió történetének legnagyobb alakja is volt. Sok kérdésben -- mert elsőként szerzett személyes tapasztalatokat -- alapvető fölismerései voltak. És a példája ezreket vonzott maga után a missziókba.

Ünnepét 1623-ban, a szentté avatását követő évben fölvették a római naptárba, december 3-ra.


Istenünk, ki Xavéri Szent Ferenc igehirdetésével sok népet térítettél az igaz hitre, kérünk, add, hogy híveid lelkében ugyanolyan buzgó hit éljen, mint őbenne, és Egyházad mindenkor örvendhessen gyermekei sokaságának!

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."