Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKAdvent 1. vasárnapja

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
28

Jer 33,14–16 „Az Úr a mi igazságunk!”

Igen, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor majd teljesítem ígéretemet, amelyet Izrael házának és Juda házának tettem: Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat sarjasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban. Azokban a napokban megszabadul Juda, és biztonságban él Jeruzsálem. És ez lesz a név, ahogyan a várost hívják: „Az Úr a mi igazságunk!”

Jeremiás zűrzavaros időkben élt és működött, amely Jojakim király (627–626) uralkodásától a babiloni fogságba való hurcolásig tartott, sőt megérte nemcsak a zsidó vallási élet elzüllését, majd rövid felvirágzását, hanem a kultikus vallásosság megszűnését is a fogság miatt. Méltán tekintik őt a zsidók a szenvedő prófétának. Az Ószövetség egyik leghosszabb prófétai könyve szerkesztetlen részletekben maradt ránk, számos tanítványi kiegészítéssel írták tovább. B. Duhm (1911) szerint csak a szöveg 1/5-e származik hitelesen Jeremiástól. Ez talán túlzás, de annyi bizonyos, hogy a könyv héber és görög szövege jelentősen eltér egymástól, nemcsak az egyes szövegek sorrendjében, hanem tartalmában is. Ezek felvetik a betoldások lehetőségét. A jelen szakasz csak a héber szövegben van meg, és a messiási próféciák gyűjteményének egy szép darabja, amely egy késői szerkesztőtől származik, aki Izrael helyett Jeruzsálem nevét illesztette a szövegbe (16.v.). Jeremiás tanítványai nemcsak őrizték és leírták mesterük orákulumait, hanem elmélkedtek is róla, és tovább is írták prófétai mesterük tanítását. Jeremiás tehát a maga korában nem pusztán egy prófétai személy volt, hanem egy vallást megreformálni akaró intézmény, a vallásos zsidóság lelki életét gondozó iskola. Könyvét és írásait a zsidók később is vallási elmélyülésre és a szertartásos vallásosság spiritualizálására használták. Különösen nagy hatást fejtettek ki a messiási próféciái, amelyek nacionalista és spirituális értelemben egyaránt hatottak. Ébren tartották azt a reményt, hogy Isten küldeni fog népének egy szabadítót. Izajás és Jeremiás a keresztények kedvenc lelki olvasmányai voltak. Órigenész (184?–254) homíliái és Jeromos (347–419/420) magyarázatai jelzik, hogy milyen gyakran forgatták a keresztény közösségben ezt a könyvet – elsősorban görög fordításban. A babiloni fogság történelmi 18 katasztrófája miatt a zsidók közül sokan érezték úgy, hogy az Isten igazságtalan velük, és cserbenhagyta népét. Ezekkel szemben érvelt a próféta azzal, hogy Isten, a látszólagos kudarc ellenére teljesíteni fogja ígéreteit. Meg fog születni az ideális Dávid utód, a Messiás. Ennek a legfőbb jellemzője az lesz, hogy „jogot és igazságot teremt az országban” (16.v.), vagyis megváltoztatja az emberek közötti igazságtalan viszonyokat. Ez a változás fogja jelenteni a biztonságot. Ez a változás fogja megújítani az életet minden vonatkozásban. Ezt a változást írja le a próféta azzal a kijelentéssel, amellyel Jeruzsálemnek új, szimbolikus, prófétai nevet ad: „Az Úr a mi igazságunk!” Persze ez nemcsak kitüntetést, hanem feladatot is jelent a város és lakosai számára. Jeruzsálemnek az Úr igazságosságát kell képviselni a földön. Nyilvánvaló, hogy itt a város egyszerre jelent földrajzi nevet, a prófétai igehirdetésben pedig teológiai szimbólummá válik. Ez itt nem egy politikai fővárost jelent, hanem egy olyan vallási centrumot, amelynek célja az emberek és a népek közötti emberi viszonyok újraalkotása. Ezt a szerepét Jeruzsálem a történelem folyamán soha sem töltötte be, de igen sokszor adott alkalmat és helyet olyan vallást megújító kísérletekre, amelyek ebből a városból indultak el. A keresztények számára azért szent város Jeruzsálem, mert Jézus halála és feltámadása után a végső megváltói reform szintén ebből a városból indult. Ennek következménye lett, hogy Jézus tanítványai minden ószövetségi messiási próféciát isteni mesterükre alkalmaztak. Jeremiás jövendölése a keresztények számára Jézusban teljesedett be. Jézus lesz, aki tanítványait világmisszióra küldi. Saját megváltásának hírét, valamint a megváltás munkálásának felelősségét és feladatát is rájuk hagyja. Jeremiás messiási próféciája figyelmeztetés marad a keresztények számára is. Az egyháznak, a keresztény közösségeknek, a keresztény családoknak az igazságosság helyének kell lenni a világban és a társadalomban. Az egyház munkálta ki a népek közötti igazságot, számos esetben megütközve a nacionalizmussal, a különböző társadalmi rétegek egyéni önzéseivel. Állandó harcban áll most is a hatalomgyakorlókkal, akik az igazságot és igazságosságot szeretik a saját szempontjaik szerint értelmezni. Igazi béke igazságosság nélkül, igazi testvériség kölcsönös tisztelet nélkül sem népek, sem vallások között nem teremthető meg. Jeruzsálem ma is akaratlanul szimbóluma a tökéletlen emberiségnek. Amíg a város megosztott, amíg falak választják el az etnikumokat és a vallásokat egymástól, addig Jeruzsálem nem sugallja az isteni igazságosság képét, vagyis nem töltötte be isteni küldetését, csak földrajzi és nem vallási fogalom.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKAdvent 2. vasárnapja

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
05

Bár 5,1–9 „Nézd, mint gyűlnek egybe fi aid”

Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét! Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt. Isten ezt a nevet adja neked örökre: „Igazságosság békéje” és „Jámborság dicsősége”. Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog távoztak, ellenség hajtotta őket, de Isten vezeti vissza, s úgy hozza őket, mint királyi sarjakat. Isten parancsot adott, hogy hordják el mind a magas hegyeket s az örök halmokat, a völgyeket meg töltsék fel, hogy sík legyen a föld, és Izrael biztosan haladhasson Isten dicsősége alatt. Az erdők és az illatos fák Isten parancsára mind árnyékot nyújtanak Izraelnek. Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát.

Több önálló prófétai szöveget gyűjtöttek össze egy könyvben Báruk próféta neve alatt, aki Jeremiás próféta titkára volt. A közös bennük az, hogy utalnak Jeruzsálem 587-ben történt elestére. Ez az egyik legrövidebb prófétai könyv, amely máshol található a Biblia héber és máshol a görög szövegében. Jeromos csak a görög szöveget ismerte, és azt fordította latinra. Báruk próféta Jeruzsálem városának vigasztalójaként lép fel. A könyvre négy utalás fedezhető fel az Újszövetségben (Lk 13,29; Bár 4,37; Jn 3,13; Bár 3,29; 1Kor 10,20; Bár 4,7; Jn 1,4; Bár 3,38). A keresztény ős-atyák, főleg Jeremiás miatt, az átlagosnál is nagyobb figyelmet fordítottak rá. Theodoretus és Olimpidorus kommentálja a könyvet, a legrégibb idézetet pedig Ireneusnál találhatjuk (Adv. Haer.5.35.1–2), amely Jeruzsálemet az új világ vallási fővárosaként írja le. Különösen sokat idézték ezt a szerzőt a IV. századi vitairodalomban is. A jelen szöveg vigasztaló ének, amelyet a próféta Jeruzsálemnek címez, és hasonlóan a Jelenések könyve szövegeihez, egy győzedelmes bevonulásra hívja fel a figyelmet. Mindezt akkor teszi, amikor Jeruzsálem megalázott volt úgy, ahogyan a Siralmak könyvében olvashatjuk. Ekkor vizionálja, hogy ez a város majd egykor a hívek fővárosa lesz. 20 Arra a képzeletbeli eseményre koncentrál a próféta, amely később meg is történt, miszerint az elhagyott Jeruzsálembe visszatérnek a lakosok. Ez a gondolat némileg rokon Iz 51,17-tel, ahol a szöveg szerint a megszemélyesített Jeruzsálemet, de nyilván inkább annak csüggedt lakosait akarja felrázni e vigasztaló énekkel. A könyvben meglepő hangulati ellentét található a Jeruzsálemből távozó lakosok, akik gyalog mentek el (6.v.) az ellenség hajtásával, valamint a szent városba visszatérő új lakosok hangulata között, akiket most Isten vezet vissza Jeruzsálembe, amint azt a prófétai látomás jelzi. A szöveg eredeti történeti szituációja szerint a diaszpórában és a fogságban lévő nép vigasztalására született mint Jeremiás próféta könyvének függeléke. A szöveg azért került bele a görög kánonba, és a keresztények is azért fogadták el mint Jeremiás könyvének kiegészítését, mert a vigasztalás gondolatát ragadták meg belőle. Ezt a könyvet a már említett Jeremiás és a Deutero-Izajás próféta szövegeinek összefüggésében értelmezték. A szöveg jól használható a vallási és nemzeti katasztrófát átélt emberek vigasztalására. A 7. versben a hegyek lehordása és a völgyek feltöltése allegorikusan értendő. Nem a természet átalakítására vonatkozik, hanem az emberek és a népek között tornyosuló hegynyi problémák, a hívők és hitetlenek között húzódó szakadékok Isten általi feltöltését érthetjük rajta. Az üdvösség történetében a zsidó nép számtalanszor, az egyház történetében pedig a keresztények igen sokszor éltek át sötét periódusokat, amelyekben a megalázottság élménye nagyon közeli volt. A kilátástalanság jelentősen meghatározta mindkét vallási közösség életét. Isten történelmet irányító akaratát a hívek sem látták. Feltehetően így volt ez a szöveg keletkezésének idején is, amikor – a prófétát leszámítva –, talán senki sem hitt Isten történelmet irányító hatalmában. A prófétai szöveg fennmaradását feltehetően ez a rendkívüliség garantálta. A fogságból visszatérő zsidók felfedezték azt, hogy a próféta még előrelátóbb volt, mint a nép. Sötét korok és egyéni depresszió idején igazán erőt adó gondolatokat hordoz ez a vigasztaló szöveg.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKKrisztus Király vasárnapja

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
21

2Sám 5,1–3 „Legeltesd népemet”

Izraelnek összes törzse elment Dávidhoz Hebronba, és azt mondták: „Nézd, csontod és húsod vagyunk. Már tegnap és tegnapelőtt is, amikor még Saul volt a királyunk, te voltál, aki vezetted Izrael hadjáratait. S az Úr is azt mondta neked: Legeltesd népemet, Izraelt, és légy Izrael fejedelme.” Izrael vénei tehát mind elmentek a királyhoz Hebronba, és Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban, az Úr előtt. Aztán fölkenték Dávidot Izrael királyává.

Kr. e. 1000 körül Palesztinában kialakult egy hatalmi vákuum, amelyben kerestek egy olyan fejedelmet, aki meg tudja védeni a kisebb népcsoportokat a nagyobb támadástól. Ebbe a történelmi közegbe illik bele a fenti szövegben leírt jelenet, amelyben a törzsi vezérek választott királynak kérik föl Dávidot. A Bibliában Dávid személyiségfejlődése a legjobban dokumentált annak ellenére, hogy családi eredetét homály fedi. A neve eredetileg Elchanan vagy Baal-Hanan volt (2Sám 21,19). A Dávid felvett név, jelentése „kedvelt” vagy „apai részről testvér”. Hosszú út vezetett addig, amíg a vakmerő harcosból (1Sám 17,55–18,5) zsoltáros „szent Dávid” király lett. Ifjúságáról ellentmondásos történeteket őrzött meg a hagyomány. Ám a vörös hajú és szép szemű király szerelmi élete – nem beszélve kalandjairól – igen aktív, hiszen számos feleséget számlálhatunk össze a történetében (Merab, Michal, Achinoam, Abigail, Maacha, Hagit, Abital, Egla, Batseba, öregségében Aibsag). Az utolsó nagy illegális fellángolása Batseba volt, de azt is kikényszeríti tőle, hogy az ő fia legyen előbb társuralkodója, majd pedig Salamon néven utódja. Saul fegyverhordozójaként kezdte pályafutását, de túlságosan népszerű lett a Góliáttal vívott vakmerő küzdelem után, és menekülni kellett volt gazdája elől. A júdeai puszta portyázó szabadcsapatainak vezére lesz, sőt filiszteus zsoldba is szegődik. Saul tragikus csatavesztése és halála után, amely az izraeli történelem „mohácsi csatájának” is felfogható, ő menti meg a választott nép törzseit a nemzeti katasztrófától, amikor elfogadja azt, hogy a korábbi prófétai felkenéstől függetlenül választott és meghívott király legyen előbb Izraelben, majd pedig Judában. Nem annyira köztudott, hogy nem egyesítette a két országot, 162 hanem csak egyszerre volt választott uralkodója az északi és a déli törzseknek. Azért hódítja meg saját csapataival Jeruzsálemet (2Sám 5,6–9), hogy a két országrész közötti szabad területre vigye a katonai táborát és királyi székhelyét. Ennek megerősítéseként ide hozza a szövetség ládáját is, hogy a királyi és a kultikus szentély egy helyen legyen (6,1–19). A feladatok közben lelkileg is sokat fejlődik, a rablóvezérből államférfi lesz, aki világosan látja, nem lehet egy országot háborúval összetartani, szüksége van azonos vallásra, istenképre és erkölcsi parancsrendszerre is. Ezért alázza meg magát a szövetség ládája előtti vonulásban, amikor úgy táncol, mint egy rabszolga, azzal is jelezve, a szövetségi törvények rá is érvényesek. Csakhogy amit lelkes és világos pillanataiban meglátott, azt a sötét napjaiban nem tartotta meg. Amikor megkívánta egyik parancsnokának feleségét – Batsebát –, akkor ravaszul halálba küldte a férjét. Ezt a vétket olvassa a fejére Nátán próféta, és az Isteni üzenet erejét mutatja, hogy Dávid elismeri vétkét és megtér. Büntetésül fia, Absalom – valószínűleg a kiszemelt utód – lázad ellene veszélyeztetve az életét, meggyalázva feleségeit, fellázítva ellene a fél birodalmat. Keserves háború kezdődik az életéért és a birodalmáért. Absalom halála győzelem és gyász számára, amelyet zsoltárénekében is megörökített. A lázadás alatt tapasztalt alattvalói megingások, a szüntelen küzdelmek, a saját családjában teremtődött ellentétek megérlelik benne a zsoltáros királyt. Dávid képes teljes szívét kiönteni az Isten előtt, és ha nem is mind a 150 zsoltárnak lesz a szerzője, de népe számára nemcsak növekedő birodalmat hagy, hanem egy új stílusú személyes imádságot is. Ezen imádságok közben magát, félelmeit és bűneit is Isten irgalmába ajánlja. Ezzel elismeri, hogy nem ő az Isten, sőt még csak nem is Isten fia, hanem csak szolga. Felismeri azt is, hogy Isten uralmának és törvényeinek elfogadása képes megőrizni azt a vallási közösséget (qahal), amelynek csak politikai kiszolgálója és nem birtoklója a mindenkori királyság. Szabadcsapatok vezéreként indult tehát Dávid és az Istennel fenntartandó vallási közösség megalapozójaként végezte be életét. Ezzel megerősítette Isten népét és királyságát.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 33. vasárnap

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
14

Mal 3,19–20 „Elérkezik az a nap…”

„Mert lám, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük. Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani. Kimentek és ugrándoztok, mint a hizlalt borjak.”

A Bibliában sok esetben találkozhatunk a „Jahve napja” vagy az „Úr napja” kifejezéssel. Olyan közismert tanról van szó, hogy néhány esetben – mint itt is – csak az „az a nap” kifejezés áll helyettük a szövegben. Azért is érdemes vizsgálni ezt a fogalmat, mert számos ószövetségi előfordulása mellett (Iz 2,11; Ám 8,9 stb.) megtalálható az Újszövetségi Szentírásban is (Lk 10,12; 2Tesz 1,9; 2Tim 1,12.18.4,8). A latin fordításban csak „Dies Domini”-nak fordítják (vö. Zsid 10,23 sköv). A héber szövegben gyakran jelenti Jeruzsálem pusztulását (Siral 1,21), de egyben ez a nap túl a pusztuláson, Jahve ítéletének napja is. Ezekiel prófétánál természeti képek is kapcsolódnak ehhez a naphoz: felhő és a sötétség napjának nevezi a próféta (34,12). Úgy gondolták, hogy a pusztulás Kr. e. 587-re várható. Mindezek a kifejezések az ítéletnap félelmetessé tétele érdekében megjelennek a prófétai igehirdetésben is (Jo 2,2; Szof 1,15). Ámosz prófétánál (5,18) ez még dicsőséges nap, az áldás és a fényesség napjaként élt, a köztudatban, mivel ekkor Jahve ítéletét csak a pogányokra vonatkoztatták, amely ugyanakkor dicsőséget szerez Izraelnek. Ekkor bűnhődnek meg mindazok, akik Jeruzsálemet megtámadták. De Ámosz (3,1 sköv) megváltoztatja az Úr napja tartalmát, és amennyiben a választott nép nem felel meg a föltételeknek, rá is vonatkozik a pusztulás. A próféta az erkölcsi rend szentségét éppen olyan fontosnak tartja, mint a kozmosz rendjét, aminek megsértése nélkül nem állhat fenn a világ, az erkölcsi rend megszegése miatt nem következhet be az üdvösség. Az „Úr napja” kifejezésnek nem az egyetlen jelentése az ítélet, ez egyben Isten világfelettiségének és mindenhatóságának látható megjelenése is (Szof 1,7.14). Úgy jelenik meg, mint a harag napja – ennek latin fordítása a „dies irae dies illa”. E szöveg alapján született egy gregorián 160 himnusz, amelyet az európai pestisjárványok idején a temetéseken is gyakorta énekeltek. Így lett e szöveg a haláltáncok meghatározó szövege. Liszt Ferenc erre a dallamra írta a Totentanz című zongoradarabját. Szofoniás szerint a bálványok szolgái mindannyian megsemmisülnek. Ezt az elképzelést visszhangozza Ezekiel (7,7), valamint Joel próféta is (1,15; 2,1.11). A megtérést megelőzi az Úr félelmetes pusztító haragja. Több kutató úgy véli, hogy a „Jahve napja” kifejezés kapcsolatban áll Jahve trónra lépésének ünnepével, amelyet a fogság idején vezettek be Judában. Mások az újévi ünneppel hozzák kapcsolatba. A „nap” szó itt sajátos jelentést kap, és a döntés napját jelenti. Az Újszövetség átvette a Septuagintából ezt a kifejezést és a tant is (ApCsel 2,20 vö. Jo 3,4; 1Kor 1,8.5,5 stb.). A 2Pt 3,7 úgy ír erről a napról, mint amin minden a tűz martalékává lesz, hogy átadja a helyét egy új világnak, amely az igazságosság hazája lesz (2Pt 3,10 sköv.). Egyre inkább Krisztus második eljövetelének napját értik ez alatt a nap alatt (2Pt 3,4; 1Tesz 5,2; 2Tesz 2,2). Az Úr napja tehát Krisztus napjává válik (2Kor 1,14). Mindez a Jelenések könyvében válik véglegessé, ott ugyanis (Jel 16,14) „Isten nagy napja”, de a 19,19 már egyértelműen tanúsítja, hogy valójában itt Krisztus végső győzelmének napjáról van szó. Ezzel azonos jelentésűek a szinoptikus evangéliumban található apokaliptikus szakaszok (Mt 24; Mk 13; Lk 21,5–36). Annak ellenére, hogy az „Emberfia napja” kifejezést igyekeztek elkerülni az evangélisták, Jézust gyakorta nevezik Emberfiának. Érdekes módon a világkatasztrófák manapság leginkább a filmek szuperprodukcióiban élnek tovább, a katasztrófáktól való félelem mindenkiben ott rejtőzik. Egy-egy nagyobb szerencsétlenség, árvíz, földrengés, háború ma is aktivizálja ezt a félelmet. Az emberek jórészt nem gondolnak arra, hogy Isten tartja fönn a világot, és amikor a működésében zavart tapasztalnak, akkor gondolnak csak arra, hogy minden Isten kezében van.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközik 32. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
07

2Mak 7,1–2.9–14 „Isten adta reménységbe föltámaszt minket”

Történt, hogy hét testvért is elfogtak, anyjukkal együtt. A király arra akarta őket kényszeríteni, hogy egyenek (a törvény tiltotta) sertéshúsból, ezért korbáccsal és szíjjal verték őket. Az egyikük, aki a többiek nevében is beszélt, ezt mondta: „Mit akarsz tőlünk kérdezni vagy megtudni? Mert készen vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint atyáink törvényeit áthágjuk.” … Amikor már a végét járta, felkiáltott: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Utána a harmadikat kínozták meg. Amikor a nyelvét követelték, készségesen kinyújtotta, és a kezét is bátran odatartotta. Hősiesen mondta: „Az ég adta, de törvényeiért kevésbe veszem. Remélem, újra visszakapom tőle.” Még a király környezete is elámult az ifjú bátorságán, aki a kínokat ennyire semmibe vette. Miután meghalt, ugyanilyen kínzásoknak vetették alá a negyediket is. Amikor már-már halálán volt, így szólt: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.”

A Makkabeusok négy könyvéből kettő kánoni könyvként bekerült a keresztény Bibliába. A Kr. e. 175 és 135 közötti kulturális és vallási harcról szólnak ezek a könyvek meglehetősen patetikus formában. Annak ellenére, hogy számos oklevelet is idéznek a könyvek a történeti hitelesség fokozására, a patetikus történelmi elbeszélés célja, hogy az ősök hagyományain felbuzdulva az ősi hagyományok folytatására bírja rá olvasóit, valamint a mindent elsöpörni látszó hellenista kultúrával szemben a zsidó vallásosság, a Tóra, a szombat és az étkezési tilalmak megtartására buzdítson. A második könyv még erőteljesebben koncentrál a vallásos mondanivalóra, mint az első. A jelen epizód a kilencvenéves öreg írástudó, Eleázár (nevének jelentése: „Istentől megsegített”) és fiainak tragikus történetét, egyben bátor helytállását mutatja be. A halálba készülő testvérek mindegyike vallásos tartalmú beszédet mond a királynak. Ennek témái, hogy az igazak inkább meghalnak, mint hogy vétkezzenek (7,2). Kifejezik, hogy az Isten igazolni fogja őket (7,6). Sőt azt is hiszik, hogy az Isten feltá- 158 masztja őket (7,9). Arról is beszélnek, hogy teljesen ép testben fognak feltámadni (7,11). Az istentelenek számára viszont nem lesz feltámadás (7,14). Isten megtorolja vétkeiket (7,17). Sőt a szentek halálának üdvözítő és engesztelő jellege van (7,19). Ennek a történetnek fontos szerepe van a zsidóságon belüli vallási vértanúság eszméjének felépítésében, valamint az igazak feltámadására vonatkozó tannak a kifejtésében. A szerző felismeri, hogy a hellenizmus embereszméje a zsidóság vallásossága ellenében igen hatékony. A kényelem és a tolerancia hirdetése lassan elpuhítja a zsidó ifjakat, és a többséghez való hasonulás erősebb lesz, mint saját véleményük és őseik vallásának megőrzése. A történet jól mutatja be, hogy Eleázár családja felismerte: vagy a lelkét öli meg és meggyalázza a vallását, vagy megmarad hitében, és vértanúságával erősíti meg azt az utókor számára. A történetben elrejtve Jézus kijelentése visszhangzik: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8,36). Illetve: „Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8,37). Ha a tragikus mártírtörténetet nem olvassuk figyelmesen, akkor ellentmondást fedezhetünk fel Eleázár hangulata – „Istentől megsegített!” – és sorsa között. Ugyanis nem menekült meg a haláltól, hanem királyi parancsra őt és fiait megölték. Valójában mégis nevében hordozta sorsát, és Isten megsegítette, hogy legyen elegendő ereje hitéért mártírhalált halni. Földi életének megőrzésével lelkét veszítette volna el. Földi életének elvesztésével megőrizte nevét a mártírok között, és példájával megerősítette testvéreit. Ugyan a Bibliában több Eleázár is szerepel – egyet felsorolnak Jézus családfájában is –, de ez az öreg írástudó is tekinthető Jézus előképének, hiszen életét az Isten nevéért áldozta.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 31. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
31

Bölcs 11,23–12,2 „Te mindenkin megkönyörülsz”

De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van mindenben. Ezért enyhén bünteted, akik hibáznak, és a bűneikre emlékeztetve figyelmezteted őket, hogy hagyjanak fel a gonoszsággal és higgyenek benned, Uram.

Isten irgalmáról és könyörületéről igen gyakran esik szó az Ószövetségben, néha egészen drasztikus kifejezéseket használva: „Mi a te szolgád, hogy irgalommal vagy egy olyan döglött kutyához, mint amilyen én vagyok?” (2Sám 9,8). Mózes a Sínai-hegyi kinyilatkozatásban azt kapja, hogy Isten irgalmazni fog a tőle elpártoló népnek. Salamon a királyi beiktatási imájában így emlékezik meg az Úr tetteiről: „Nagy irgalommal voltál szolgád, az én atyám, Dávid iránt: hűségesen, jó lélekkel és egyenes szívvel járt színed előtt; mindvégig irgalommal voltál hozzá: megajándékoztad egy fiúval, aki most a trónján ül” (1Kir 3,6). Nyomorúságában is irgalmasnak nevezi az Istent Tóbiás: „Aztán az ablaknál állva kitárta kezét, és így fohászkodott: »Légy áldott, irgalomnak Istene! Legyen áldott a neved örökre! Dicsőítsen minden alkotásod örökkön-örökké!«” (Tób 3,11). A zsoltáros is Isten irgalmában reménykedik: „Ne idézd fel többé ifjúságom bűneit és tévedéseit, jóságodban, Uram, gondolj rám irgalommal!” (Zsolt 25,7). Istennek egyik állandó jelzője az irgalom: „Hiszen te jóságos és elnéző vagy Uram, és csupa irgalom azokhoz, akik hozzád kiáltanak” (Zsolt 86,5). Illetve: „Te vagy nekem az irgalom, a vár, az erős bástya, a szabadító, te vagy a pajzsom és a menedékem. Te tetted alattvalómmá a népeket” (Zsolt 144,2). Irgalmasságát csak a benne bízók ismerik meg: „Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrészük” (Bölcs 3,9). Izajás az Isten neve helyett is használja a megszemélyesített irgalmat: „Akkor majd királyi széket állít fel az irgalom, és rajta hűségesen, Dávid sátorában olyan bíró ül majd, akinek gondja lesz az igazságra, és sietve megadja azt, ami jogos” (Iz 156 16,5). Jeremiás is az irgalmas Isten üzenetét közli: „Irgalmas leszek hozzátok, és őt is irgalomra indítom, hogy visszatérhessetek szülőföldetekre” (Jer 42,12). „Azért ezt mondja az Úr: Újra irgalommal fordulok Jeruzsálemhez. Újjá fog épülni ott a házam – mondja a Seregek Ura –, és a mérőzsinór kifeszül Jeruzsálem felett” (Zak 1,16). Az Újszövetségben a nyolc boldogság között az egyik legfontosabb erény, hogy: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7). Jézus tanításának egyik legfontosabb eleme a következő, amelyet követői figyelmébe ajánl: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9,13). Ez teszi az embert Istenhez hasonlóvá: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Pál apostol is tudja, ez hat a pogányokra is: „A pogányok pedig irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Azért magasztallak a pogányok között, és zsoltárt zengek nevednek” (Róm 15,9). Jakab apostol számára az irgalmatlanság és az irgalom küzdelme az élet, de az utóbbi győzelmét jósolja meg: „Mert az ítélet irgalmatlanul lesújt arra, aki nem irgalmas. Ám az irgalom győzelmet arat az ítélet fölött” (Jak 2,13). Az igazi bölcsességnek is ez a kritériuma: „A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató” (Jak 3,17). A vallásos ember Istennel kapcsolatos alaptapasztalata az irgalom. Annak ellenére, hogy a hatalom mindig úgy gondolja, aki képes valamilyen vétket megtorolni, aki képes elrettenteni, az a hatalmasabb. Valójában mindig az irgalom gyakorlója a hatalmasabb. Ez teszi őt Istenhez hasonlóvá.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 30. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
24

Sir 35,15b–23 „Az imádság a felhőkig hatol”

Az özvegynek a könnye, mely arcán végigpereg, és a zokogása nem az ellen szól-e, aki azt okozta? Aki szívből szolgálja, azt az Úr elfogadja, s az imádsága a felhőkig hatol fel. A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Magasságbeli, s amíg nem szolgáltat neki igazságot. És az Úr nem késik: türelmes hozzájuk, amíg meg nem töri elnyomóik derekát, amíg vissza nem fizet a pogány népeknek, amíg a dölyfösök hadát szét nem veri, amíg el nem töri a gúnyolódók botját, amíg tettéért meg nem fizet az embernek, a viselkedéséért, álnoksága szerint, amíg igazságot nem szolgáltat népének, és örömet nem szerez neki irgalmában.

Az Ószövetségben gyakorta találkozunk sírással. Érdekes módon Mózes kétségbeesetten síró kisgyermekként érkezik a világba: „Akkor a fáraó leánya lejött fürdeni a folyóhoz, kísérői közben a parton sétáltak. Észrevette a kosarat a nád között, s odaküldte szolgálóját, hogy vegye ki. Amikor kibontotta, látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne. Részvét ébredt benne iránta és így szólt: »Egy héber gyerek«” (Kiv 2,5–6). Néha a felnőttek is hullatnak örömkönnyeket, mint József, amikor meglátta testvéreit: „Erre József elsietett, mert testvérének láttára mélyen megrendült lelkében, és ki kellett sírnia magát. Bement a belső szobába és ott kisírta magát” (Ter 43,30). Sírhat persze egy egész nép is: „De akadt köztük gyülevész népség, amelynek kívánságai támadtak, s így Izrael fiai is újra sírtak, mondván: »Ki ad nekünk húst enni?«” (Szám 11,4). Sírva térnek haza a fogságból a prófécia szerint: „Sírva mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim elsőszülött fiam” (Jer 31,9). Legfőképpen a fájdalom vagy a szomorúság miatt sírnak – például a gyermektelen Anna a szentélyben: „Így ment ez évről évre. Minden alkalommal, amikor csak fölmentek az Úr templomához, sértegette. Ezért Hanna sírt és nem evett semmit” (1Sám 1,7 sköv). A próféta előre megsiratja a meglátott veszedelmet: „Közben maga elé meredt, s egészen meg volt indulva; az Isten embere könnyezett. Hazael megkérdezte: »Miért könnyezik az én uram?« Így felelt: »Mert tudom, hogy majd gonoszul bánsz Izrael fiaival«” (2Kir 8,11–12). A próféta megjövendöli a csapást, amely sírást fog okozni: „Rajta! Hivassátok a siratóasszonyokat, hadd jöjjenek; küldjetek olyanokért, akik jól tudnak sírni!” (Jer 9,16). Isten előtt több okból sír az ember. Először is így alázkodik meg és kéri segítségét: „Akkor visszafordultatok és sírtak az Úr színe előtt. Az Úr azonban nem hallotta meg sírásukat és nem vetett ügyet rátok” (Deut 1,45). Az egyik leg- 154 különösebb Dávid sírása az Isten előtt, aki csak addig teszi, amíg gyermeke meg nem hal, mert reménykedik Isten könyörületében: „Amíg a gyermek még élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam, ki tudja, hátha megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyerek. De most, hogy meghalt, minek böjtöljek tovább? Hát visszahozhatom? Én utána megyek, de ő nem tér hozzám vissza” (2Sám 12,22–23). Úgy tűnik az Isten előtti sírás a megbocsátás előfeltétele: „Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva. A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot” (Jo 2,12–14). Jézus megjövendöli a sírást az ítélet előtt: „Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!” (Lk 6,25). Beszél a kárhozottak sírásáról is: „Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve” (Lk 13,28). Aki viszont saját könnyei miatt sír, az bocsánatot nyer: „Megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt. Könynyeit Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente illatos olajjal” (Lk 7,38). Sőt akik az Isten országát siratják, azoknak eszkatológikus reménységet hirdet: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket” (Mt 5,4). Jézus maga is sír Jeruzsálem felett, amely elmulasztotta a megtérését: „Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. »Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől«” (Lk 19,41 sköv). Azt is megjövendöli tanítványainak, hogy miközben a világ örül, addig ők sírnak: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik” (Jn 16,20). Jézus maga is sír Lázár sírjánál: „Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéből felsírt. »Hova tettétek?« – kérdezte megindultan. »Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!« Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: »Nézzétek, menynyire szerette!«„ (Jn 11,35). Akik pedig őt szerették, azok siratják, amikor őt viszik megfeszíteni: „Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: »Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok«” (Lk 23,27). Hasonlóan siratják meg a tanítványok a mártírokat is, például Istvánt: „Istvánnak az istenfélő emberek megadták a végtisztességet, s nagyon megsiratták” (ApCsel 8,2). A jelen szöveg az özvegyek könnyéről beszél, amely vádolja azt, aki okozta és felhat az Isten elé. Azt a tehetetlen lelki állapotot mutatja be, amely egyszerre fakad a fájdalomból és a megnyomorítottak értetlenségéből, akik Istentől reméltek segítséget. Ez a sírás vádolja az embereket, de kemény kérdés az Istennek is. Miért engedte meg a gonoszok győzelmét? A vádló kérdést azzal oldja fel a szerző, hogy hirdeti: Isten letekint a síróra. Minden igazi vigasztalás Istentől jön, a gonoszok képesek meggyötörni az embert, de Isten minden szomorúságot képes megvigasztalni, mert közelről ismeri az emberi nyomorúságot – testében tapasztalta meg azt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."