Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközik 32. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
07

2Mak 7,1–2.9–14 „Isten adta reménységbe föltámaszt minket”

Történt, hogy hét testvért is elfogtak, anyjukkal együtt. A király arra akarta őket kényszeríteni, hogy egyenek (a törvény tiltotta) sertéshúsból, ezért korbáccsal és szíjjal verték őket. Az egyikük, aki a többiek nevében is beszélt, ezt mondta: „Mit akarsz tőlünk kérdezni vagy megtudni? Mert készen vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint atyáink törvényeit áthágjuk.” … Amikor már a végét járta, felkiáltott: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Utána a harmadikat kínozták meg. Amikor a nyelvét követelték, készségesen kinyújtotta, és a kezét is bátran odatartotta. Hősiesen mondta: „Az ég adta, de törvényeiért kevésbe veszem. Remélem, újra visszakapom tőle.” Még a király környezete is elámult az ifjú bátorságán, aki a kínokat ennyire semmibe vette. Miután meghalt, ugyanilyen kínzásoknak vetették alá a negyediket is. Amikor már-már halálán volt, így szólt: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.”

A Makkabeusok négy könyvéből kettő kánoni könyvként bekerült a keresztény Bibliába. A Kr. e. 175 és 135 közötti kulturális és vallási harcról szólnak ezek a könyvek meglehetősen patetikus formában. Annak ellenére, hogy számos oklevelet is idéznek a könyvek a történeti hitelesség fokozására, a patetikus történelmi elbeszélés célja, hogy az ősök hagyományain felbuzdulva az ősi hagyományok folytatására bírja rá olvasóit, valamint a mindent elsöpörni látszó hellenista kultúrával szemben a zsidó vallásosság, a Tóra, a szombat és az étkezési tilalmak megtartására buzdítson. A második könyv még erőteljesebben koncentrál a vallásos mondanivalóra, mint az első. A jelen epizód a kilencvenéves öreg írástudó, Eleázár (nevének jelentése: „Istentől megsegített”) és fiainak tragikus történetét, egyben bátor helytállását mutatja be. A halálba készülő testvérek mindegyike vallásos tartalmú beszédet mond a királynak. Ennek témái, hogy az igazak inkább meghalnak, mint hogy vétkezzenek (7,2). Kifejezik, hogy az Isten igazolni fogja őket (7,6). Sőt azt is hiszik, hogy az Isten feltá- 158 masztja őket (7,9). Arról is beszélnek, hogy teljesen ép testben fognak feltámadni (7,11). Az istentelenek számára viszont nem lesz feltámadás (7,14). Isten megtorolja vétkeiket (7,17). Sőt a szentek halálának üdvözítő és engesztelő jellege van (7,19). Ennek a történetnek fontos szerepe van a zsidóságon belüli vallási vértanúság eszméjének felépítésében, valamint az igazak feltámadására vonatkozó tannak a kifejtésében. A szerző felismeri, hogy a hellenizmus embereszméje a zsidóság vallásossága ellenében igen hatékony. A kényelem és a tolerancia hirdetése lassan elpuhítja a zsidó ifjakat, és a többséghez való hasonulás erősebb lesz, mint saját véleményük és őseik vallásának megőrzése. A történet jól mutatja be, hogy Eleázár családja felismerte: vagy a lelkét öli meg és meggyalázza a vallását, vagy megmarad hitében, és vértanúságával erősíti meg azt az utókor számára. A történetben elrejtve Jézus kijelentése visszhangzik: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8,36). Illetve: „Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8,37). Ha a tragikus mártírtörténetet nem olvassuk figyelmesen, akkor ellentmondást fedezhetünk fel Eleázár hangulata – „Istentől megsegített!” – és sorsa között. Ugyanis nem menekült meg a haláltól, hanem királyi parancsra őt és fiait megölték. Valójában mégis nevében hordozta sorsát, és Isten megsegítette, hogy legyen elegendő ereje hitéért mártírhalált halni. Földi életének megőrzésével lelkét veszítette volna el. Földi életének elvesztésével megőrizte nevét a mártírok között, és példájával megerősítette testvéreit. Ugyan a Bibliában több Eleázár is szerepel – egyet felsorolnak Jézus családfájában is –, de ez az öreg írástudó is tekinthető Jézus előképének, hiszen életét az Isten nevéért áldozta.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 31. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
31

Bölcs 11,23–12,2 „Te mindenkin megkönyörülsz”

De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van mindenben. Ezért enyhén bünteted, akik hibáznak, és a bűneikre emlékeztetve figyelmezteted őket, hogy hagyjanak fel a gonoszsággal és higgyenek benned, Uram.

Isten irgalmáról és könyörületéről igen gyakran esik szó az Ószövetségben, néha egészen drasztikus kifejezéseket használva: „Mi a te szolgád, hogy irgalommal vagy egy olyan döglött kutyához, mint amilyen én vagyok?” (2Sám 9,8). Mózes a Sínai-hegyi kinyilatkozatásban azt kapja, hogy Isten irgalmazni fog a tőle elpártoló népnek. Salamon a királyi beiktatási imájában így emlékezik meg az Úr tetteiről: „Nagy irgalommal voltál szolgád, az én atyám, Dávid iránt: hűségesen, jó lélekkel és egyenes szívvel járt színed előtt; mindvégig irgalommal voltál hozzá: megajándékoztad egy fiúval, aki most a trónján ül” (1Kir 3,6). Nyomorúságában is irgalmasnak nevezi az Istent Tóbiás: „Aztán az ablaknál állva kitárta kezét, és így fohászkodott: »Légy áldott, irgalomnak Istene! Legyen áldott a neved örökre! Dicsőítsen minden alkotásod örökkön-örökké!«” (Tób 3,11). A zsoltáros is Isten irgalmában reménykedik: „Ne idézd fel többé ifjúságom bűneit és tévedéseit, jóságodban, Uram, gondolj rám irgalommal!” (Zsolt 25,7). Istennek egyik állandó jelzője az irgalom: „Hiszen te jóságos és elnéző vagy Uram, és csupa irgalom azokhoz, akik hozzád kiáltanak” (Zsolt 86,5). Illetve: „Te vagy nekem az irgalom, a vár, az erős bástya, a szabadító, te vagy a pajzsom és a menedékem. Te tetted alattvalómmá a népeket” (Zsolt 144,2). Irgalmasságát csak a benne bízók ismerik meg: „Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrészük” (Bölcs 3,9). Izajás az Isten neve helyett is használja a megszemélyesített irgalmat: „Akkor majd királyi széket állít fel az irgalom, és rajta hűségesen, Dávid sátorában olyan bíró ül majd, akinek gondja lesz az igazságra, és sietve megadja azt, ami jogos” (Iz 156 16,5). Jeremiás is az irgalmas Isten üzenetét közli: „Irgalmas leszek hozzátok, és őt is irgalomra indítom, hogy visszatérhessetek szülőföldetekre” (Jer 42,12). „Azért ezt mondja az Úr: Újra irgalommal fordulok Jeruzsálemhez. Újjá fog épülni ott a házam – mondja a Seregek Ura –, és a mérőzsinór kifeszül Jeruzsálem felett” (Zak 1,16). Az Újszövetségben a nyolc boldogság között az egyik legfontosabb erény, hogy: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7). Jézus tanításának egyik legfontosabb eleme a következő, amelyet követői figyelmébe ajánl: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9,13). Ez teszi az embert Istenhez hasonlóvá: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Pál apostol is tudja, ez hat a pogányokra is: „A pogányok pedig irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Azért magasztallak a pogányok között, és zsoltárt zengek nevednek” (Róm 15,9). Jakab apostol számára az irgalmatlanság és az irgalom küzdelme az élet, de az utóbbi győzelmét jósolja meg: „Mert az ítélet irgalmatlanul lesújt arra, aki nem irgalmas. Ám az irgalom győzelmet arat az ítélet fölött” (Jak 2,13). Az igazi bölcsességnek is ez a kritériuma: „A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató” (Jak 3,17). A vallásos ember Istennel kapcsolatos alaptapasztalata az irgalom. Annak ellenére, hogy a hatalom mindig úgy gondolja, aki képes valamilyen vétket megtorolni, aki képes elrettenteni, az a hatalmasabb. Valójában mindig az irgalom gyakorlója a hatalmasabb. Ez teszi őt Istenhez hasonlóvá.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 30. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
24

Sir 35,15b–23 „Az imádság a felhőkig hatol”

Az özvegynek a könnye, mely arcán végigpereg, és a zokogása nem az ellen szól-e, aki azt okozta? Aki szívből szolgálja, azt az Úr elfogadja, s az imádsága a felhőkig hatol fel. A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Magasságbeli, s amíg nem szolgáltat neki igazságot. És az Úr nem késik: türelmes hozzájuk, amíg meg nem töri elnyomóik derekát, amíg vissza nem fizet a pogány népeknek, amíg a dölyfösök hadát szét nem veri, amíg el nem töri a gúnyolódók botját, amíg tettéért meg nem fizet az embernek, a viselkedéséért, álnoksága szerint, amíg igazságot nem szolgáltat népének, és örömet nem szerez neki irgalmában.

Az Ószövetségben gyakorta találkozunk sírással. Érdekes módon Mózes kétségbeesetten síró kisgyermekként érkezik a világba: „Akkor a fáraó leánya lejött fürdeni a folyóhoz, kísérői közben a parton sétáltak. Észrevette a kosarat a nád között, s odaküldte szolgálóját, hogy vegye ki. Amikor kibontotta, látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne. Részvét ébredt benne iránta és így szólt: »Egy héber gyerek«” (Kiv 2,5–6). Néha a felnőttek is hullatnak örömkönnyeket, mint József, amikor meglátta testvéreit: „Erre József elsietett, mert testvérének láttára mélyen megrendült lelkében, és ki kellett sírnia magát. Bement a belső szobába és ott kisírta magát” (Ter 43,30). Sírhat persze egy egész nép is: „De akadt köztük gyülevész népség, amelynek kívánságai támadtak, s így Izrael fiai is újra sírtak, mondván: »Ki ad nekünk húst enni?«” (Szám 11,4). Sírva térnek haza a fogságból a prófécia szerint: „Sírva mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim elsőszülött fiam” (Jer 31,9). Legfőképpen a fájdalom vagy a szomorúság miatt sírnak – például a gyermektelen Anna a szentélyben: „Így ment ez évről évre. Minden alkalommal, amikor csak fölmentek az Úr templomához, sértegette. Ezért Hanna sírt és nem evett semmit” (1Sám 1,7 sköv). A próféta előre megsiratja a meglátott veszedelmet: „Közben maga elé meredt, s egészen meg volt indulva; az Isten embere könnyezett. Hazael megkérdezte: »Miért könnyezik az én uram?« Így felelt: »Mert tudom, hogy majd gonoszul bánsz Izrael fiaival«” (2Kir 8,11–12). A próféta megjövendöli a csapást, amely sírást fog okozni: „Rajta! Hivassátok a siratóasszonyokat, hadd jöjjenek; küldjetek olyanokért, akik jól tudnak sírni!” (Jer 9,16). Isten előtt több okból sír az ember. Először is így alázkodik meg és kéri segítségét: „Akkor visszafordultatok és sírtak az Úr színe előtt. Az Úr azonban nem hallotta meg sírásukat és nem vetett ügyet rátok” (Deut 1,45). Az egyik leg- 154 különösebb Dávid sírása az Isten előtt, aki csak addig teszi, amíg gyermeke meg nem hal, mert reménykedik Isten könyörületében: „Amíg a gyermek még élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam, ki tudja, hátha megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyerek. De most, hogy meghalt, minek böjtöljek tovább? Hát visszahozhatom? Én utána megyek, de ő nem tér hozzám vissza” (2Sám 12,22–23). Úgy tűnik az Isten előtti sírás a megbocsátás előfeltétele: „Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva. A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot” (Jo 2,12–14). Jézus megjövendöli a sírást az ítélet előtt: „Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!” (Lk 6,25). Beszél a kárhozottak sírásáról is: „Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve” (Lk 13,28). Aki viszont saját könnyei miatt sír, az bocsánatot nyer: „Megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt. Könynyeit Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente illatos olajjal” (Lk 7,38). Sőt akik az Isten országát siratják, azoknak eszkatológikus reménységet hirdet: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket” (Mt 5,4). Jézus maga is sír Jeruzsálem felett, amely elmulasztotta a megtérését: „Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. »Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől«” (Lk 19,41 sköv). Azt is megjövendöli tanítványainak, hogy miközben a világ örül, addig ők sírnak: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik” (Jn 16,20). Jézus maga is sír Lázár sírjánál: „Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéből felsírt. »Hova tettétek?« – kérdezte megindultan. »Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!« Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: »Nézzétek, menynyire szerette!«„ (Jn 11,35). Akik pedig őt szerették, azok siratják, amikor őt viszik megfeszíteni: „Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: »Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok«” (Lk 23,27). Hasonlóan siratják meg a tanítványok a mártírokat is, például Istvánt: „Istvánnak az istenfélő emberek megadták a végtisztességet, s nagyon megsiratták” (ApCsel 8,2). A jelen szöveg az özvegyek könnyéről beszél, amely vádolja azt, aki okozta és felhat az Isten elé. Azt a tehetetlen lelki állapotot mutatja be, amely egyszerre fakad a fájdalomból és a megnyomorítottak értetlenségéből, akik Istentől reméltek segítséget. Ez a sírás vádolja az embereket, de kemény kérdés az Istennek is. Miért engedte meg a gonoszok győzelmét? A vádló kérdést azzal oldja fel a szerző, hogy hirdeti: Isten letekint a síróra. Minden igazi vigasztalás Istentől jön, a gonoszok képesek meggyötörni az embert, de Isten minden szomorúságot képes megvigasztalni, mert közelről ismeri az emberi nyomorúságot – testében tapasztalta meg azt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 29. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
17

Kiv 17,8–13 „Mózes a kezét kitárva tartotta”

Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.

A Józsue vezette honfoglaló harc egyik epizódjáról van szó. Kádes közelében élő törzsként említi a Biblia az amalekitákat (Ter 14,7; Szám 13,29). Már Ábrahám előtti őslakos nép volt Palesztinában. A Holt-tengertől délnyugatra, a Tih nevű sivatagban és a Szináj-félsziget legnagyobb részében tanyáztak. Laktak amalekiták a kánaániták között is, amint ezt az a körülmény is mutatja, hogy Efráim törzsének földjén egy hegyet az Amalekiták hegyének neveztek. Leszármazásukat tekintve Ézsaura vezetik vissza magukat (Ter 36,12). Az arab folklór és annak egyik forrása Ibn Khaldun történész és Ali ibn al-Athir szerint viszont az Amalek név az amoritákra utal, akiket a kánaánitákkal rokon népnek tartanak. Saul és Dávid is kemény harcokat vívott ellenük (1Sám 15,30). Később az amalekitákat úgy interpretálja a Biblia, mint Izrael legősibb ellenségeit, akik más ellenségek oldalán tűnnek fel, mint Eglon és a midianiták (Bir 6,3). Csak a Zsolt 83,7 és Esz 3,1 említi őket, és a hitehagyókkal is azonosítják. Refidim a pusztai vándorláskor a Sínai-hegy felé vezető úton lehetett. Ezen a helyen haladnak át Izrael fiai (Kiv 17,1.8.19,2; Szám 33,14). Feltehetően a Refaid vádiban vagy hegy közelében kell keresni ezt az ősi lakhelyet. A történet középpontjában egy ütközet áll, de az elbeszélő mégis a figyelmet Mózesre tereli, aki nem vesz részt a csatában, mert nem ő a hadvezér, mégis az ő viselkedésétől alapvetően függ a csata kimene- 152 tele. Ameddig ugyanis Mózes imádkozik, kezét vagy botját felemeli, addig sikeres a harcuk, amikor elfárad a keze és leteszi, akkor veszítenek. Szimbolikusan mutatja be az elbeszélés, hogy itt nem egyszerű harcról van szó, hanem Jahve háborújáról, amelyet csak addig segít az Isten, ameddig érte vívják. Mivel Mózes fizikailag gyenge és nem tudja addig imára tárni a kezét, ameddig a csata tart, ezért Áron és Hur segít tartani a kezét. Áron a papi intézmény vezetője és Mózes egyik bizalmasa, ezért különös, hogy az egyébként alig ismert Hur vele azonos rangú vezetőnek tűnik ebben a jelenetben. A bibliai családfa szerint Hur Betlehemi Calebig tudta visszavezetni a családfáját (1Kron 2,19). De nem világos, hogy a Bibliában ezen a helyen szereplő Hur azonos-e a Mózest segítő személlyel. Az amalekiták megátkozását katonai parancsban rögzítik, amelyet Józsue ki is hirdet. Az ellenség deszakralizálása vagy degradálása minden kultúrában lényeges, harcot megelőző rítus. A háború törvénye, hogy az ellenségre kell ragasztani minden rosszat, amit gyűlölni lehet, hogy könnyebb legyen megölni és könnyebb legyen legyőzni. A szent háború a Bibliában és azt követően is a keresztényeknek a legnagyobb problémát okozza mind a mai napig. Az antik világban természetes volt, hogy Isten segítségét kérték az ellenség elpusztítására. A kiválasztott nép esetében ez fokozottan érvényesült. De Jézusnak más a viszonya a hatalomhoz – főleg a politikai és a katonai hatalomhoz –, ám soha nem engedte, hogy az országát karddal terjesszék, vagy akár a Getszemáni-kertben övéi az ellenségtől kard által oltalmazzák. A vallási igazságok terjesztésének ellentmond az erőszak alkalmazása. Ez minden vallást és hitet kompromittál. De ebben a jelenetben a hit és a honfoglaló háború, a politika és a hitterjesztés összekeveredik. A legnagyobb kihívás, amikor nem az uralkodó vallás képviselője az agresszor, hanem a vallást elnyomó szervezet alkalmazza a katonai módszereket a másik vallás ellen. Ennek a vitának a megfelelő megoldása a muszlimok és a keresztények között mind a mai napig nem történt meg. A középkori keresztes háborúk sérelmei miatt most akarnak viszszavágni a fundamentalista muszlim terroristák furcsa módon bizonyítva, hogy az erőszak erőszakot szül.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 28. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
10

2Kir 5,14–17 „Nincs Isten az egész világon, csak Izraelben”

Leszállt hát, és Elizeus utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste. Aztán visszatért Elizeushoz, egész kíséretével együtt. Amikor az kijött, odament, eléje állt és azt mondta: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben. Fogadj el ezért szolgádtól némi ajándékot!” De az így felelt: „Úgy igaz, ahogy az Úr él, akinek a szolgálatában állok: nem fogadok el semmit.” Hiába unszolta, hogy fogadja el, nem volt rá hajlandó. Naamán ezért így szólt: „Ha nem, akkor adjatok szolgádnak egy szekér földet, amennyit egy pár öszvér elhúz, mert szolgád ezentúl nem mutat be égő- és véres áldozatot másnak, csak az Úrnak.”

Ez egy arám hadseregparancsnok különös története (2Kir 5), akinek királyát nem említi a szöveg, de valószínűleg II. Benhadad volt (Kr. e. 850 k.). Josephus szerint azzal az ismeretlen férfival azonos, akinek a nyila véletlenül megsebezte Áháb királyt (1Kir 22,34). A leprás szíriai király hadvezérének, Naamánnak a gyógyulástörténete – akinek a héber neve „kedves köszöntés” – nem más, mint egy megtérő története, aki megtapasztalta Isten segítségét. A történet bevezető része előkészíti Naamán elindulását, hogy Elizeus próféta segítségét kérje. Érdekes módon a nem izraelita Naamán a győzelmeit is Jahve segítségének tulajdonítja. A történet egyik legérdekesebb kontrasztja a nagy hadvezér és a kisleány beszélgetése, amelynek következtében ez az erőtlen kisleány jár közben a nagy Naamán gyógyulásáért. Amikor elindult a prófétához természetes volt, hogy ajándékot is vitt neki. De az is érdekes, hogy ezt az ajándékot a próféta nem fogadja el, ami részben esztelenségnek, részben udvariatlanságnak számított, de a történet végén kiderül, hogy miért nem érinti a próféta a ruhákat. A történetben a másik sértődésmotívum, hogy a próféta nem is beszél Naamánnal, csak utasítja. Amit pedig meg kell tennie, az is igen banális, majdhogynem felháborító. A „hétszeres mosakodás” kifejezés azt jelenti, hogy teljesen mossa le magát: tetőtől talpig. Naamán úgy gondolja, ez nem más, mint egyszerű tisztasági fürdő, amit otthon is elvégezhetne. Ez a felháborodás majdnem megakadályozza a gyógyí- 150 tást. Ebben az esetben a közvetítő kisgyerek szerinte már azonos lesz a királlyal, ő dönt a beteg helyett. Az igazi ajándék Naamán hite lesz, hogy ettől kezdve csak Jahvét imádja, aki meggyógyította. Fel kell figyelnünk Elizeus gyógyításának céljára. Nem azt akarja, hogy Naamán őt mint az Isten emberét dicsérje, és neki legyen hálás a gyógyulásért, hanem a gyógyítást arra használja fel, hogy ezzel elérje, Naamán Jahvét dicsérje. Ez a cselekedet ún. prófétai tett, az igazi fő célja nem a gyógyítás, hanem a gyógyítás által elérhető megváltozott vallási magatartás. A próféta szolgája azonban másként gondolkodik és meg is szégyenül miatta. Ő maga is szeretne a hálás gyógyult beteg jótettében részesülni, de csak annak betegségét kapja meg. A történet középpontjában a meggyógyult beteg áll, akinek a gyógyító csoda nemcsak a testét, hanem a lelkét is meggyógyította. Furcsa, hogy a történet – miközben ezt a felemelő gyógyító történetet és Elizeus sikeres misszióját elmeséli – nem feledkezik meg bemutatni a Jahve szolgálatában állók, nevezetesen a próféta szolgájának gyengeségét. Az Ószövetség ugyanis mindig ügyel arra, hogy az olvasó észrevegye: csak az Isten feddhetetlen, az Isten szolgálatában állók nem. Jézus maga is gyógyít leprásokat, de szintén a szavával (Mk 1,42). Úgy tűnik erre az elbeszélésre is utal, amikor azt mondja: „sok leprás élt Elizeus korában” (Lk 4,27). A tíz leprásról szóló történet esetében csak egynél jelent a gyógyulás lelki változást is, mert visszamegy Jézusnak megköszönni azt. A csapások és azoktól való megmenekülés, a csodák és az azok által előállt új állapotok mind csak arra szolgálnak, hogy az érintetteket figyelmeztessék Isten gondoskodásáról és terveiről. Néhány esetben el is érik a céljukat, de nem szükségszerűen, ugyanis az ember függetlensége miatt nem szeret senkinek sem hálás lenni. Még Istennek sem. Naamán kimondja: „Nincs Isten sehol másutt csak Izraelben!” – az ember viszont nem szívesen mondja ki: Isten nemcsak létezik, hanem rólam is gondoskodik.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 27. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
03

Hab 1,2–3.2,2–4 „Az igaz élni fog hűségéért”

Meddig kell még Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: „Erőszak!”, anélkül, hogy megszabadítanál? Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot? Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik… Az Úr meg is szólalt és ezt mondta: „Írd le a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen. Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik s nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül. Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért.”

Habakuk próféta Kr. e. VII. század második felében élt. Jeremiásnak és más kisebb prófétáknak a kortársa. Elképzelhető, hogy a jeruzsálemi templom egyik hivatalnoka volt. Kr. e. 625 és 612 között keletkezett látomásaiból valaki egy kisebb gyűjteményt állított össze, amely fennmaradt az Ószövetség kánoni szövegében a kispróféták között. Izrael bűneiről szólva az előkelők harácsolásairól írt. Számos látomásról olvashatunk könyvében. Az egyikben Asszíria bukásáról ír, amelyről azt állítja, hogy vesztébe rohan. Könyvének harmadik fejezete zsoltár, azon belül is a panaszdal műfajába tartozik, amely Jahve megjelenésétől várja a nép szabadulását. Költői nyelve igen lendületes, képei sokszor egymásra torlódnak. Nem világos, hogy valóságos próféta volt, vagy valakik ismeretlen prófétai könyvek töredékeit gyűjtötték-e össze a neve alatt. Az kizárt, hogy ismeretlen redaktorok a liturgikus könyvek töredékeit gyűjtötték egybe egyetlen könyvbe. Az utókor roppant tiszteletének jele, hogy szövege a holt-tengeri tekercsek közt is megtalálható. A zsidó hagyományban Sammaj és Hillél megoszlott a tiszteletét illetően. Dániel könyvének apokrif toldalékából, a Bél és a Sárkány története tartozik ide, amelyet Pál apostol is idéz (Róm 1,17): „Az igaz a hitében marad életben”. Alakját az ószláv irodalom igen kedvelte. Tertullianus idézi Marcion ellen írott művében (4,18), Alexandriai Kelemen pedig idézi az igaz a hitből élő (Hab 2,4) sorokat. A szöveg az igaz ember benső gyötrelméről szól, aki egyrészt amiatt gyötrődik, mert meglátta a gonoszságot, másrészt képtelen ellene tenni, ezzel az ismerettel kell együtt élnie. A jelen szöveg első része felfogható perbeszédnek is, amelyben sajátos, keserű tapasztalatai miatt a próféta 148 Istennel vitatkozik, mivel ennek a tapasztalatnak nem látja sem az értelmét, sem a célját. Nem világos, hogy milyen látomást lát a próféta. A látomás feljegyzésének a célja, hogy igazolni lehessen, a próféta bizonyos eseményeket előre látott. A szöveg környezetében a kapzsiság, a kizsákmányolás és a bálványimádás lesz a prófétai feddés tárgyai. A próféta feltárja lelkének küzdelmét és érzéseit, amelynek legfőbb jellemzői az igazság utáni vágy és a gonoszság elleni tiltakozás. A próféta ebben ez esetben is az erkölcsi felháborodás képviselője. Az a személy, aki a tapasztalt társadalmi, erkölcsi romlást először is saját lelkében szenvedi meg. Gyakori kérdése a „miért?”, amely többértelmű. A Bibliában a „miért” 457-szer szerepel, és sokkal többször az Ószövetségben, mint az Újszövetségben. Habakuk könyvében igen sajátos összefüggésben fordul elő: „Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot?” (1,3). Az eszköztelen próféta boldogabbnak érezné magát, ha nem is látná a gonoszságot, és nem kellene vele együtt élnie. „Miért tekintesz hát e hitszegőkre, miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nála igazabbat?” (1,13). Ezek nagy etikai kérdések. Miért is engedi Isten a gonoszok sikerét, és miért engedi legyőzni az igazat. Ez lesz a bölcsességi irodalom nagy kérdése. Az igazság vagy az igaz ember önmagában nem erősebb és nem érzi Isten támogatását. Igen nagy kérdés, hogy Isten miért is visel véres háborúkat: „…a megmaradt népek téged fosztanak ki; amiért embervért ontottál, kifosztottad a földet, a várost és minden lakóját” (2,8). A próféta nem érti a bálványimádást sem, mi lehet annak mozgatója, és miért tartják sokan hatékony isteni segítőnek: „Mire jó a bálvány, alkotója miért faragta?” (2,18). Ezek a szinte megválaszolhatatlan miértek lényegesen különböznek Jézus miértjeitől: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3) – ahol az ember morális érzékének következetlenségre kérdez rá Jézus. „Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat” (Mt 11,9) – ezek a kérdések olyan érthetetlen emberi magatartásról szólnak, amelyek a furcsa kíváncsiságra utalva felfedik a prófécia vonzerejét. Jézusnak van két miértje, amelyet nem hagyják nyugodni a gondolkodókat. Az első miértet Júdásnak teszi fel: „Barátom, miért jöttél?” (Mt 26,50). Itt az áruló érthetetlen magatartására kérdez rá a Mester. De Jézus legkülönösebb miértje – ugyanúgy, mint a prófétáé – nem emberhez, hanem az Atyához szóló kérdés: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Ezt a kérdést minden Istentől, embertől magára maradott ember felteszi. A legkülönösebb, hogy az Isten helyett maga a szenvedő hívő adja meg a választ erre a megélt hitben vagy az Isten ellen forduló hitetlen a szenvedés sugallta átkokban.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 26. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
26

Ám 6,1a.4–7 „Jaj Sionban a gondtalanul élőknek!“

Jaj Sionban a gondtalanul élőknek, és Szamaria hegyén a bizakodóknak! Az első nép nemeseinek, akik elé hódolva járul Izrael háza. Menjetek el Kalnéba és lássátok, onnan térjetek be a nagy Hamatba, és menjetek le a filiszteus Gátba! Vajon szebbek-e ennél a két országnál? Nagyobb-e határuk a ti határaitoknál? Késleltetitek az Úr napját, és siettetitek az erőszak uralmát! Elefántcsont ágyban alusznak, fekvőhelyeiken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csorda ökreiből. Hárfaszó mellett nótáznak, mint Dávid, hangszert csinálnak maguknak; korsóból isszák a bort, finom olajjal kenik magukat: József végzete miatt bizony nem bánkódnak. Ezért, lám, most a száműzöttek élén mennek a fogságba, és véget ér a henyélők tobzódása.

Az Ószövetségben a „Jaj” gyakran szerepel a prófétai írásokban, de az is lehet, hogy valaki a saját nyomorúsága miatt panaszkodik és így vezeti be az egyéni siralmait: „Amikor Gedeon látta, hogy az Úr angyala volt, így szólt: Jaj nekem, Uram, Istenem! Vajon miért láttam szemtől szemben az Úr angyalát?” (Bir 6,22). A filiszteusok mondják, amikor a szövetség ládája megérkezik: „Jaj nekünk, mert nem volt ekkora ujjongás sem tagnap, sem tegnap előtt” (1Sám 4,7 sköv). A próféta által ostorozott nép így szól: „Jaj nekem összetörésem miatt, mert gyógyíthatatlanok sebeim!” (Jer 10,19); „Jaj nekem, mint idegennek! Mesekben kell tartózkodnom és Kedár sátraiban lakom!” (Zsolt 120,5). A leginkább feltűnő a használata a prófétai feddésekben, amelyek szólhatnak az idegen népek ellen: „Jaj neked Moáb! Elveszett Kámosz népe” (Jer 48,46). Szólhatnak erkölcstelenségek ellen is: „Jaj annak, aki halmozza azt, ami nem az övé” (Hab 2,5). Nem ritkán a szent város, Jeruzsálem ellen is olvashatjuk a feddő próféciák bevezetőjében: „Jaj neked Jeruzsálem, mert nem tudsz megtisztulni!” (Jer 13,27); „Jaj a vérontó városnak, az üstnek, amely rozsdás lett, és rozsdája nem megy le róla!” (Ez 24,6.). Előfordul a „Jaj”, amikor a nép egyik vagy másik részét szidja a próféta, például a vezetőket: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják a szétszéledt legelőn a nyájat!” (Jer 23,1); „Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették!” (Ez 34,2). A hamis próféták elleni kirohanások kezdő szava is lehet a „Jaj”, illetve az erkölcsi elitélések jó része mindig így kezdődik: 146 „Jaj azoknak, akik házat házhoz csatolnak. … Jaj azoknak, akik már kora reggel részegítő ital után futnak… Jaj azoknak akik a hamisság köteleivel vonszolják a bűnt… Jaj azoknak akik a rosszat jónak mondják…” (Iz 5,8–23). A jelen prófétai szövegben egy másik gondolat is megjelenik, hogy ezek késleltetik az „Úr napjának” elérkezését. Ez a fogalom ebben a szövegben még a dicsőséges nap, az Úr dicsőséges uralmának megjelenését jelenti, amely csak az igazságossággal együtt érkezhet el. A későbbiekben, főleg Szofoniás próféta működése idején, ez a sötétség és az ítélet, a félelem napja lesz Izrael számára is. Ez a képzet fogalmazódott meg a Dies irae, dies illa kezdetű himnuszban, amely e prófétai szövegek ihletéséből születettek. Az Újszövetségben is találkozhatunk ezzel a feddő próféciával. Jézus is szidja a gazdagokat (Lk 6,23; 4,25), ostorozza a képmutató írástudókat és farizeusokat (Mt 23,13–29). Lukács evangéliumában találunk néhány „Jaj”-kiáltást, amelynek nincs világos indítéka. A megtérni nem akaró városokat is ostorozza Jézus, például Korozaint és Berszaidát (Mt 11,21), a botrányokozókat (Mt 18,7), az árulót (Mk 14,21). Pál apostol önmagára vonatkozatja a „Jaj”-t, vagyis ha elhanyagolja kötelességét, büntetést kap Istentől (1Kor 9,16). Emiatt az igehirdetésben is meghonosodott az ostorozó beszéd, amely használja ezt a stíluselemet. Elsősorban ez a középkori városi pasztorációban a népszónok száján kelt újra életre mint a városi erkölcstelenséget elitélő és a magába való szállást sürgető igehirdetési stílus. Ez a legtöbb esetben a szabadban elmondott beszéd volt, és számolt azzal, hogy a hallgatóságában ott voltak az érintettek is, tehát volt funkciója az ostorozásnak, még akkor is, ha hatékonyságát meg lehet kérdőjelezni. De ma, amikor egy haragvó pap ezt a templomban teszi, akkor éppen a leginkább érintettek hiányoznak a hallgatóságból. Ezért mindenképpen hatástalan, vagy néha még ellenkező hatást is vált ki eme visszás helyzet miatt. Meg kell tehát gondolnunk, hogy mikor élünk ezzel a szónoki elemmel.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."