Martos BalázselmélkedéseUrunk megkeresztelkedése ünnepére

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
10
Martos Balázs elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére

Urunk megkeresztelésének ünnepe befejezi a karácsonyi időt, és átvezet az évközi időbe.

Előbb még a Gyermek születését csodáltuk, maholnap csodáit és tanító beszédeit elmélkedjük újra. Keresztsége, amelyet Jánostól kapott a Jordán vizében, a két időszak határán van, saját nyilvános fellépésének kezdete is. Jézus találkozik Izrael megújulásának és a prófétai hagyománynak nagyszerű alakjával, Keresztelő Jánossal.

Alighanem el akarta ismerni János tevékenységét azzal, hogy megkeresztelkedett nála. El akarta ismerni a benne megkezdett isteni művet. Az újszövetségi hagyomány majd Izajás próféta szavával jellemzi a Keresztelőt: a pusztában kiáltó szó, a pusztában kiáltó hang. Ezt a szót és hangot maga az Ige teszi érthetővé. A megtérésre való felszólítást és annak külső jelét, a vízbe való bemerítkezést Jézus eljövetele teszi teljessé, ebben kap igazi és végső értelmet.

Máté evangélista szerint a Keresztelő tiltakozott is, amikor Jézus hozzá lépett. Felismerte, hogy az Úrnak nincs szüksége a jelre. Enged, amikor Jézus azt mondja: „kell, hogy beteljesítsünk minden igazságot”. A beteljesítés Máténál szinte mindig Istennek az Ószövetségben kimondott akaratára, a Törvény és a Próféták szavára vonatkozik. A pusztában kiáltó szava igazi szó, igaz szó, Istentől jön – a Fiú ezért csatlakozik hozzá. Az igazság ugyanakkor egyfajta közvetítés Isten és ember között: aki igaz, Isten szerint él ebben a világban.  Jézus mintha Keresztelő Jánost is meghívná, hogy vegyen részt az ő művében. A két küldetés egymást erősíti és értelmezi – bár a teljesség Jézusnál van.

Jézus gyakran jelét adja, hogy neki az Atya akarata számít, hogy nem a maga akaratát cselekszi, hanem azét, aki őt küldte. A megnyíló ég, a szózat és a galamb képében leszálló Lélek eljövetele ugyanakkor az evangélium világában is radikális újdonság, meglepő csoda. Akár úgy tekintünk rá, mint Jézusnak adott jelre, akár úgy, mint a körülállóknak szóló isteni kinyilatkoztatásra, kétségtelenül ez a bemutatás pillanata. Isten tanúskodik Fia mellett, eltölti Lélekkel, amelyben majd szolgálnia kell. Az előbbi párbeszéd fényében immár ez az „új igazság”. Nem csak homályos előrejelzés, de nem is a megváltás és megigazulás páli leírása. Jézusban az a Lélekkel eltelt küldött érkezett meg, akit Keresztelő János előre hirdetett, és akiről a próféták előtte is mind szóltak. Jézus betölti az igazságot, azt a nagyobb igazságot, amelyet a Hegyi beszéd szerint „éhezni és szomjazni” érdemes (Mt 5,6), amelyért üldöztetést is jó elviselni (5,10), amely szeretetben teljesedve felülmúlja az írástudók igazságát (5,20). Jézus átvette a stafétát Keresztelő Jánostól. Immár ő viszi az igazságot.

Szinte megdöbbentő, ahogy Izajás próféta hangsúlyozza a szolga és az igazság kapcsolatát abban a szakaszban, amelyet első olvasmányként hallunk. „Igazságot visz a nemzeteknek”; „hűségesen tanítja az igazságot”; „megszilárdítja az igazságot”; „Én, az Úr hívtalak meg igazságban” – halljuk sorban a szolgáról mondott vagy hozzá intézett mondatokat. Ez az „igazság” elsősorban Isten döntése – mégpedig a nemzetek, az egész világ, illetve a gyengék, a pislákoló hitűek, a megroppant nádszálhoz hasonló megtört életűek javára. Istennek van terve az egész világgal, van szándéka, igaz végzése, amely mindenkit megszólít, s amelyben feltárja önmagát, és célt meg értelmet ad az embereknek is. A szolga küldetése váratlanul tágas, sokszoros teret kap, küldetést az egész világhoz, immár nem csak Izrael megtérítéséért él, s ugyanakkor kiviszi a világba nemcsak a megtérésnek, hanem Isten ismeretének üzenetét is. Nem „ilyen vagy olyan” igazságot mond el, hanem elvisz valamit Isten igazságából.

A hazugság meg hamisság fojtogat, az igazság szabaddá tesz. Az ember igazsága gyakran csak fenyeget, Jézus Krisztus igazsága feltár, meghív és felemel, beavat és megszólít.

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Martos Balázs elmélkedéseBecses vagyok az Úr szemében…Évközi 2. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
16
Martos Balázs elmélkedése Becses vagyok az Úr szemében… Évközi 2. vasárnap

Évközi 2. vasárnap Keresztelő János tanúságtételéről hallunk, ahogy azt a negyedik evangélium rögzítette.

Az első három leírja Jézus keresztségét, ahogy megnyílik az ég, szózat hallatszik, és a Lélek megjelenik. A negyedik evangéliumban mindez nem közvetlen esemény, hanem látomás, tanúságtétel, amit a Keresztelő mond el. Keresztelő János feladata, hogy rámutasson Jézusra: „Íme, az Isten báránya.” Kétszer elmondja: „én sem ismertem őt”. Vagyis neki is kegyelemre, isteni ajándékra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje Isten Fiának érkezését. Talán szándékos a különbségtétel: Jézus mindig azt hangsúlyozza, hogy ő ismeri az Atyát, és az Atya is ismeri őt. Kapcsolatuk a lehető legbensőségesebb, semmire vissza nem vezethető, semmitől sem függő, eleve adott. A Keresztelő ezzel szemben ki kell hogy jelentse: „Én sem ismertem őt…” A negyedik evangélium bevezetése többször is hangsúlyozza, hogy nem Keresztelő János a végső küldött. Az ő feladata csak annyi, hogy Jézusnak, az igazi világosságnak, az Igének jövetelét jelezze.

„Én sem ismertem őt…” Ez a kijelentés nem csak a Keresztelő alázatáról szól. Arra is utalhat, hogy a megismerés útja, Jézusé, és rajta keresztül az Atyáé, mások számára is nyitva áll, kegyelemből. A negyedik evangélium erre készít: hogy higgyünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, és a hit által életünk legyen benne (vö. Jn 20,30-31), vagyis megismerjük a Fiút és benne az Atyát.

Keresztelő János hivatása, hogy Jézusra mutasson, róla tanúskodjon. János evangélista szerint szinte csak az a szerepe, hogy tagadja saját jelentőségét, s ezzel is utat készítsen az érkezőnek. Ennek az állításnak és tagadásnak furcsa kettősségét érzékeljük az első olvasmányban is. Izajás könyvének ezt a szakaszát, amely a szenvedő szolgáról szól, leggyakrabban Jézussal kapcsolatban halljuk a liturgiában. Ezen a vasárnapon és Keresztelő János születésének ünnepén azonban inkább Jánosról, az előfutárról és útkészítőről szól. Ő az, akit anyja méhétől fogva kiválasztott az Úr, hogy ujjongással köszöntse az érkező, szintén magzatkorú Jézust. Ő az, aki Izrael elé lépett, aki egész Júdát és Jeruzsálemet megtérésre szólította, aki Illés szavával és tekintélyével lépett fel, hogy a Messiás útját előkészítse – küldetése mégis minden emberhez szól, aki várja, hogy a Messiás belépjen hozzá, aki várja, hogy mélyebben megismerhesse a világba lépő Üdvözítőt.

Mintha most még az is Keresztelő Jánosra illene, ahogy Izajás tolmácsolásában a szolga kijelenti: „Így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm.” János csak a feladatában, a küldetésében lett „becses az Úr szemében”? Egészen elrejtőzik abban, amit tesz, nem marad saját méltósága, saját értéke, saját személyisége? Egyáltalán, mi marad neki, ha csak a feladatát, a kiáltását, halálának kegyetlen és oktalan helyzetét ismerjük meg az evangéliumok történetéből? – A szolga azt is kimondja: „Istenem lett az erőm…” Tehát mindenekelőtt: Jánosnak van Istene! Él az Úr, az ő üdvösségének Istene. Él az, aki megszólította, akinek népét igazságban szerette, akinek igazságát bátran képviselte, és immár örökké él az, akit börtönéből is küldöttekkel ostromolt. János szavának ereje van. Isten költözött a szavaiba, hogy megtérésre hívjon, hogy hitre neveljen, végül Jézusról tanúságot tegyen.

Az Úr szenvedő szolgájában a zsidó hagyomány elsősorban Izrael közösségét látta. Keresztelő János az a próféta, aki Izrael nevében tanúskodik a Messiás megérkezéséről. Ebben a hűségében igazán „becses az Úr szemében”. „Becsesnek lenni” itt ugyanaz a szó, mint ami a dicsőséget és súlyt kifejezi. János szavának súlya van. A tagadás helyett végül megtalálta azt az igazságot, amelyről szólnia kell.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseA bölcsesség dicséreteKarácsony 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
02
Martos Balázs elmélkedése A bölcsesség dicsérete Karácsony 2. vasárnapja

 

 

Karácsony 2. vasárnapján újra Sirák fiának könyvéből olvasunk egy részletet. A könyv 24. fejezete a „bölcsesség dicsérete”. Nem abban a megszokott formában, amikor valaki dicséri a bölcsességet (pl. a 19. zsoltár második részében), hanem alanyi értelemben: a bölcsesség megszólal, mintegy vallomást tesz. Dicséri önmagát, vagy inkább elmondja létének történetét, azt, ahogy Isten létre hívta, és élteti. A bölcsesség a „Magasságbeli szentjei” előtt szólal meg – egyes szövegekben ez az égi sereget, az angyalokat és szellemeket jelenti, másutt a megdicsőültek, az üdvözültek sokaságát. A „népe körében”, a „választottak sokasága” kitételek azonban a földi imádkozókat, az Izraelhez tartozókat is jelölhetik. A bölcsesség dicsérete itt Izrael imádságos közegében szólal meg, és ebben a hívő körben talál válaszra is: „áldják őt az áldottak között”.

A himnusz gondolati íve a teremtés idejétől kezdődik, és Mózes törvényéig vezet: a zsidó hagyományban a bölcsesség megtestesülése nem más, mint a törvény. Ebből a gondolatmenetből azt a szakaszt halljuk olvasmányként, amely a bölcsesség Izraelbe költözését beszéli el. A „mindenség Teremtője” ezt a parancsot adja a bölcsességnek: „A sátradat Jákobban üsd fel, örökrészed Izraelben legyen…” Valamivel később ismét a sátorra tesz utalást: „Szolgáltam előtte sátrában, majd pedig Sionban kaptam lakóhelyet.” A szent sátrat Mózes építette a pusztai vándorlás idején, mint a szövetség ládájának első lakóhelyét, egyben Izrael első templomát, amelyben az Úr vele tartott. A sátor eredetileg a pusztában vándorló nép életformájára emlékeztet, Izrael vándor őseire, és arra, ahogy Izrael Istene társul szegődött erre az útra. Isten hűsége folytán ez az örökös vándorlás éppen a megbízhatóságnak, a hűségnek, a vándorlásban is otthonosságnak lett jelképe. S ahogy Isten Jeruzsálem ősi szentélyét, másik nevén Siont választotta lakóhelyéül, úgy most a bölcsesség is a vándorló, majd a vándorlás után templomot építő nép körében lakik. A bölcsesség nem is mulasztja el, hogy Jeruzsálem és Sion jelentőségét kiemelje: „szeretett városnak” nevezi, innen uralkodik, egy olyan nép körében, amelyet Isten jelenléte „dicsőségessé” tesz.

A bölcsesség elsősorban engedelmes szolgaként jelenik meg a himnuszban. Szolgál Isten előtt a szent sátorban, mintha Mózes volna, uralma székhelyéül Siont választja, mint Dávid és a neki ígért utód. Ezek a sorok megerősítik a jeruzsálemi kultusz jelentőségét, mindazokat biztatják, akik egészen Jézus korárig oda jártak fel imádkozni és áldozatot bemutatni. Isten bölcsessége lakóhelyet vett Sion-Jeruzsálemben, vagyis nem hagyja magára sem a várost, sem az oda zarándokolókat. Isten bölcsessége engedelmes szolga, aki boldog, örömteli egységben van Urával és önmagával is. Ahogy az egészség jele, ha valaki helyes öntudattal él, hálás az eredetéért, a kapcsolataiért és a feladataiért, úgy él békében a „dicséretét zengő bölcsesség” Istennel és önmagával.

A bölcsesség párhuzama karácsony 2. vasárnapján nagyon is világos jelentést kap: az Ige, Isten Fia, akiben Isten a világot teremtette, és aki emberré lett, hogy Istent kinyilatkoztassa, „közöttünk lakott”, „közöttünk verte fel sátorát”. Izrael gyülekezetébe, a tulajdonába jött, s bár övéi nem fogadták be, azért megadta, hogy sokan befogadják, és fiak legyenek az egyszülött Fiúban. Ezt az igazságot ma is a hívő gyülekezet, az ünneplő közösség érti meg, ma is elsősorban a hívek küldetése, hogy a bölcsesség istendicséretéhez, a Fiú örök szeretetének vallomásához hozzá kapcsolódjanak szóval, énekkel, tettel és egész élettel.

A bölcsességet már nem a Törvényben sejtjük, hanem Jézus Krisztus eleven igazságában. Szükségünk van rá, hogy a világ sokféle valósága, megannyi csodája mögött ráismerjünk a Teremtőre, aki bölcsen kormányoz, aki megadja, hogy szeretetben lássuk életünk értelmét, ismerősként köszöntsük és szeressük őt magát teremtményeiben, felebarátainkban, önmagunkban is.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseNemzedékek szövetségeSzent Család vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
26
Martos Balázs elmélkedése Nemzedékek szövetsége Szent Család vasárnapja

Ha elképzelem Sirák fiát, a héberül író, de félig-meddig mégis csak görögül gondolkodó bölcset, aki nagyapjának mondásait szedte egybe, szakállas, idős, türelmes alak jelenik meg előttem. A mondatai biztató, sokat ígérő mondatok. Nem a parancs, még csak nem is a felszólítás hangnemében szólal meg, hanem bölcs tanácsokat ad, mint olyasvalaki, aki már sokat látott, aki valahogy előre látja, melyik út merre vezet.

Nagy szükség van a fiatalok vállalkozó kedvére, felfedező ötletességére, és igen fontos, hogy a felnőtt nemzedékek ki is tartsanak a megkezdett utakon, merjenek próbálkozni és próbák között is hűségesnek lenni – de milyen jó, hogy olykor van kire ráhagyatkozni, van kinek a nyugodt, kipróbált, kiérlelt tudására támaszkodni, hagyni, hogy támogasson és vigyen. Olvasmányunkban – Sirák fiának 3. fejezetéből – egyik ígéret a másikat követi. Amit Sirák fia ajánl, kincsgyűjtögetés, de nem mulandó tárgyak, hanem jó példa, jó szó, jó tettek formájában.

Mit kér Sirák fia? Először is egyfajta tiszteletet, amelyben szinte egybemosódik Isten és a szülők tekintélye. „Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben.” – kezdi intéseit. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, olyanná tette, hogy képes legyen szelíd és bölcs uralmat gyakorolni a világ és benne önmaga felett. Aki ilyen módon képes „uralkodni”, vagyis a rá bízott világnak, kicsinek és nagynak gondját viselni, annak szinte magától tekintélye lesz, azt mindenki elismeri. Sirák fia nem mondja, de talán érdemes hozzátennünk: a gyerekekben akkora vágy van a szeretetre, hogy ha apjuk és anyjuk velük van, ha elérhetőek és igyekeznek szeretni gyermekeiket, nemcsak felnéznek rájuk, hanem tényleg szeretni, gyermekmódra szinte imádni fogják őket. Isten jelenléte mindig életadó jelenlét. A kisgyermek – és persze a házastárs is – az élet forrását sejti meg abban, akitől életét kapta, illetve akivel osztozik az élet csodájában.

Tiszteld, becsüld meg, legyen rá gondod… Ilyeneket kér Sirák fia a gyermekektől. Ahogy mondatai kibomlanak, egyre inkább a felnőtt gyerekekhez fordul. A nemzedékeknek valamilyen formában mindig szövetséget kell kötniük egymással. Nem csak az öreg és bölcs Sirák fiát érdemes tisztelni, tanácsát kikérni. Amikor időseket vagy még haszontalan kicsiket tisztelünk és szeretünk úgy, ahogy az nekik igazán jó, valahogy éltetjük az élet egész titkát, amely minket is hordoz, amely a most egészségest és erőset is hordozza majd, ha élete hanyatlóban lesz.

Szerzőnk elsősorban az egymást követő nemzedékekre gondol, csak ritkán törődik a házastársak vagy a testvérek kapcsolatával. Sőt, ennek az élet- és tekintély láncolatnak hátterében Istent sejti, akire ugyanúgy tisztelettel és nagy-nagy bizalommal hagyatkozhatunk, mint szerető szüleinkre. Hogy a család az egyenlők közötti szövetségen alapul, azt itt legfeljebb az a kitétel igazolja, hogy aki apját tiszteli, ezzel anyját is felüdíti. Finom utalás: gyakran az anyák erősítgetik a családok szétcsúszó szeretetszálait.

Mit ígér Sirák fia? Különös módon először is engesztelést, vagyis a bűnök bocsánatát annak, aki tiszteli apját. Imáinak meghallgatását, gyermekeiben örömet, hosszú életet. Egyrészt a 4. parancsolathoz fűzött ígéret ismétléséről van szó. Másrészt itt is az élet titkában való osztozás képe sejlik fel: aki elismeri, hogy életét szüleitől kapta, közel marad az élet forrásához, ahhoz, ami életben is tart. Gyakorlatilag pedig jó példát ad saját gyermekeinek, hogy egyszer majd őt is ápolják, szeressék időskori gyengeségében. „Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját…” – modern szóval pozitív jogosultságot szerez. Szeretni tanul.

A szeretetben növekedni – nem ez minden közösség, így a család alapja is? Az az élet, amelyről Sirák fia beszél, meghallgatott imádságban, szeretetben, egymás iránti tiszteletben és gondoskodásban telik. Mi másra van szükségünk?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseEmmanuelAdvent 4. vasárnapjára

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
19
Martos Balázs elmélkedése Emmanuel Advent 4. vasárnapjára

 

 

A keresztény Bibliában Izajás a próféták fejedelme. Ő jutott legközelebb a Megváltóhoz, ő hirdette intő szóval szinte egész életét: Szűztől születését – ahogy arról advent 4. vasárnapján olvasunk –, gyógyító jelenlétét, majd meg szenvedését, amellyel sokaknak üdvösséget szerzett.

Izajás a zsidó hagyomány számára is különleges. Évszázadokon át az ő nevében gyűjtötték az intés és megtérés igéit. Szerették és tisztelték Izajást bizonyára azért, mert olyan állhatatosan tanított a hazatérésről, Dávid házának méltóságáról, Sion, vagyis Jeruzsálem különleges szerepéről.

A szó, ha kimondják, titokzatosan szabaddá válik attól, aki mondta, s a helyzettől is, amelyben elhangzott. Eredeti értelmét, a helyzet és összefüggés világosságát hordozza még, s ha nem akarjuk teljesen félreérteni, olykor nehéz munkával kell kikutatni, ki, hol, miért mondta. Ám a nyelvek és korok változásával a szavak gazdagodnak vagy szegényednek, új és még újabb jelentések hordozói lesznek. Izajás is úgy lett a próféták fejedelme, hogy szavai életet adtak új korokban, és szavaiban megtalálták egy új, még soha nem látott valóság értelmét. Amikor valaki Istennel találkozik, van-e szava arra, amit átél? A prófétai szó egyszerre idézi fel azt, ami volt, és valamiképpen magába foglalja azt is, amit Isten még éppen csak megkezdett.

Majd’ háromezer évvel ezelőtt egy próféta belépett királya elé, és kérdőre vonta. Amikor a király nem akart jelet kérni – talán mert félt, hogy Isten váratlan utakra vezeti, talán szorongott már mindentől, népével együtt (vö. Iz 7,2) –, a próféta maga ígért jelet, olyan fiú születését, akinek beszédes neve lesz. Úgy hívják majd, Emmanuel, velünk az Isten! Király, nem kell félned, mert velünk az Isten! Izajás, ott, majdnem háromezer éve, a jeruzsálemi palotában mondta ki a hit egyik legmegdöbbentőbb mondatát: „Ha nem hisztek, bizony nem maradtok meg.” (vö. Iz 7,9). Ácháznak hinnie kellett volna az alvilág mélyét és a magasságokat teremtő Istenben, de lélekjelenléte csak annyira futotta, hogy némán hallgassa a próféta szózatát, amely fiú születését hirdette egy fiatal nőtől.

A szó azonban életre kelt. Nem tudjuk, pontosan mikor, de még jóval Jézus előtt „fiatal nő” helyett „szűz” került a görög fordításba. A fiú ígérete mellé a csodás születés képzete társult. Izrael gyakran regélte, hogy az ősatyák és ősanyák idősek voltak, hogy a nagy ígéret örökösei nem születhettek volna Isten nélkül – talán ez a tapasztalat is munkált a választottak hitében, amikor az Emmanuel születését immár csodával, szűztől remélték. A bátor szózat helyébe a hit bátorsága lépett. Istenre tekinteni, minden élet szerzőjére; Istenre, aki maga dönti el, hogyan és mikor kíván belépni ebbe a világba…

„Íme, a szűz, fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami annyit jelent, velünk az Isten!” Amikor Máté evangélista leírja ezeket a szavakat, már a megtestesült Isten jelenlétét, a világra születő Szabadító örömét és bizonyosságát hirdeti. Máté számára már nem Ácház az országát, városát, trónját féltő kicsinyhitű és vonakodó király, hanem a gonosz Heródes (vö. Mt 2,3). De Emmanuel sem a királynak adott jel, hanem a kicsinyeknek, akik elé akarnak térdelni, a keresőknek, akik emberségük igazságát remélik Istenben. Akik azt kérdezik, van-e ezen a világon helye az Istennek, van-e itt bizonyosság afelől, hogy Isten cselekszik, és szeret minket és mindent, amit csak alkotott…?

Már nem lényeges, hol és miért szólalt meg az ígéret. A beteljesedés messze felülmúlta a jövendölés igazságát. A próféta elcsendesedik, hogy megszólalhasson az Ige.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseAz öröm jó jelAdvent 3. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
12
Martos Balázs elmélkedése Az öröm jó jel Advent 3. vasárnapja

 

 

A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához.

Advent 3. vasárnapján örvendezésre szólít minket az egyház: az Úr közel van. Ezt a meghívást örömre, reményre Izajás próféta szavai is közvetítik: „Örüljön a puszta…, ujjongjon a sivatag…, örömében ujjongva daloljon!” Aztán a bátorítás: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” A próféta fejedelem a várt öröm beteljesedését is megjövendöli: „Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. (…) Éneket zengve érnek a Sionra, és örök boldogságot tükröz az arcuk.”

Örömre csak az szólít, aki maga is tele van örömmel. A próféta teljesen eltűnik az üzenet mögött. Csak úgy képzelhetjük el, mint akit átjárt az üzenet, mint akinek semmilyen más dolga vagy lehetősége nincs, mint örömre buzdítani hallgatóit. Be sem mutatkozik, mint aki elfelejti az illemet, annyira tele van jó hírével. Amikor a Szentírás erkölcsi normákat fogalmaz meg, legtöbbször megalapozza őket valamilyen eseményben, Isten ilyen vagy olyan ajándékában, szabad tettében. Előbb állnak a kijelentő mondatok, azután a felszólítások. Az örömmel azonban fordítva áll a dolog: a próféta tele van örömmel, ezért mindenféle képpel örömre biztat, és csak utána mondja el, miért, mi az alapja ennek a végtelen ujjongásnak. Isten eljön, dicsősége, vagyis istenségének titka megjelenik, tapasztalható, érzékelhető, hatékony lesz.

Amíg csak gondolkozunk róla, nehéz az örömről beszélni. Amikor meg tele vagyunk örömmel, minden olyan természetes, mint egy patak csobogása vagy a nap ragyogása. A palesztinai sivatag képes virulni, képes virágba borulni, bár „örömében dalolni” nyilván csak átvitt értelemben. A tiszta öröm a legszebbet és legjobbat mutatja meg, azt hozza elő az emberből. Izajás csak az örvendező, virágzó sivatag derűs képe után mondja el, kikre gondol igazán, bár még itt is általános képekkel: az „elernyedt kezűek” már feladták az értelmes munka reményét, már belefáradtak a világ átalakításába, kihunyóban van a reményük. A „roskadozó térdűek” már nem akarnak tovább menni, elegük van az élet „erőltetett menetéből”. Izajás könyvének nagy témái, kedvelt képei ezek. A pusztában hazatérő nép, a pusztában utat készítő „hang”, a pusztában cédrust, ciprust meg olajfát növesztő Isten, a pusztasággá vált Sion, amelynek csüggedt szívét bátorítani, roskadozó térdét erősíteni kell: variációk egy témára. Olyan téma ez, amely Izrael népének újra meg újra a legfontosabb volt és marad: Isten eljövetelét hinni és remélni a fogságban, a fogság után újjáépülő Jeruzsálemben, az immár mindenféle földi hatalomtól megfosztott közösségben.

Ahogy újra meg újra ízlelgetjük, Izajás szavai egyre közelebbről érintenek. A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához. Puszta volt a csüggedt szív, élettelen. De most virágba borul, eleven és kapcsolatra kész: „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.” Izajás semmilyen értelemben nem korlátozza ezeknek a jövendöléseknek az értelmét, vagyis egyszerre tekinthetjük őket a legkonkrétabb és legjelképesebb állításoknak. Isten eljövetele és a vele kapcsolatos öröm meggyógyítja és felébreszti a csüggedt szívet, megszabadít minden belső és külső bénaságtól – aki lélekben megnyílik, annak a teste sem börtöne már, s aki testében gyógyul, annak megnyílik a lelke is.

Hogyan talál minket most Izajás örömre hívása? Talán börtönbe záratott a mi szívünk is, mint Keresztelő János, aki az evangélium szakaszában Jézushoz küld, hogy küldetéséről kérdezze? A prófétai szó örömet hirdet ma is, hívogatja csüggedt szívünket, hogy felismerjük az Úr érkezését.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseIsten folytatja, amit megkezdett bennünkAdvent 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
05
Martos Balázs elmélkedése Isten folytatja, amit megkezdett bennünk Advent 2. vasárnapja

Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

Advent újra meg újra alámerít az időnek és történelemnek, a prófétai látomásoknak, beteljesedésnek, majd újra várakozásnak különös váltakozásába. A készületi idő 2. vasárnapján ismét Izajás jövendölését olvassuk, amely Izáj törzsökének hajtásáról, a Lélekkel eltelt uralkodóról és az általa megvalósuló békéről szól.

Izajásnak ez a szakasza a hozzáértők és rutinos olvasók számára úgy ismert, mint harmadik jövendölés a dávidi uralkodóház számára ígért gyermekről. Az első a szűztől születő Emmánuelről szól (vö. Iz 7,14), a második a „Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Béke Fejedelme” nevet viselő Gyermekről (Iz 9,1-6), s lám, a harmadik – amelyet most olvasunk – Izáj törzsökének új hajtásáról beszél, aki hűséggel és igazsággal uralkodik, akinek idejében „sehol nem ártanak és nem pusztítanak” az Úr szent hegyén, mert „a föld tele lesz az Úr ismeretével”. E három jövendölés együtt tanúskodik a születendő Fiú reményéről és az általa, benne megvalósuló üdvösségről, a béke királyságáról. Ezt a békét nekünk majd a karácsony éjszaka hirdeti újra, az angyalok énekével: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön…” Izáj Dávid apja. Izáj törzsökének új hajtása Dávid leszármazottja, akiben Isten megújítja és talán felül is múlja a Dávidnak tett ígéreteket.

Izajás e szavai azonban nem csak e két dávidi jövendöléshez csatlakoznak. Közvetlen összefüggésük szerint úgy mutatják be az Úr küldöttét, mint aki véget vet Asszíria erőszakos és gőgös uralmának. A 10. fejezet vége ugyanis éppen erről beszél: itt is törzsökről, vagyis egy kivágott fa maradványáról van szó. Ez a fa azonban a megtépázott Asszíria és Libanon életfája. Asszíria Izajás próféta idejének nagy és fenyegető ellensége, a totális elnyomás és erőszak jelképe, az igazságtalanság és hatalom győzelmi mámorának földi megszemélyesítője. Asszíria saját kezének erejével dicsekedett, azzal, hogy „bölcs” és „okos” (Iz 10,13). Az Úr azonban maga árasztja el küldöttét lelkének ajándékaival: a bölcsesség és az értelem, a tanács és erősség, a tudás és félelem lelkével, s ami ebből fakad, nem erőszak, hanem az alacsony sorsúakra, a föld szegényeire irányuló figyelem, méltányos ítélet. A „bölcsesség” és „értelem” együtt arra való, hogy a küldött Isten szemével lássa a világot, Isten jelenlétében, Isten rendje szerint; a „tanács” és „erősség” az előbbi ajándékok közvetítésére való, a konkrét terveket és ezek végrehajtásának képességét jelenti; a „tudás” és a „félelem” pedig arra irányul, hogy Isten jelenlétét ne tévessze szem elől, megtalálja őt a valóság sokrétűségében, a tények, tettek és ajándékok állandó mozgása közepette is.

A most olvasott jövendölés sajátos módon folytatja azt is, amelyet Izajás 2. fejezetéből múlt vasárnap olvastunk (Iz 2,1-5). Ott, a 2. fejezetben az idegen népek és Izrael maga is szent zarándoklatra indult az Úr hegyére, hogy ott Isten törvényét megismerje, ragyogó világosságát felfedezze. Akkor úgy látszott, elég lesz a népnek, Jákob házának az Úr világosságában járni ahhoz, hogy a nemzetek világossága is lehessen. Ez a különleges zarándoklat, lám, úgy ér célhoz, hogy Isten küldöttje lép a világba: Izáj új hajtása, valaki, aki Isten oldaláról érkezve odaáll az emberek mellé. Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

Mihez kapcsolódik még Izajás jövendölése? Bizonyára mindahhoz, amit a szívünkben talál: a jónak, békének, a kiengesztelődésnek vágyához. A pislákoló hithez, ahhoz a gyakran homályos, mégis valóságos ismerethez, amellyel Istent ismerjük, a béke akarásához, amelyet lelkével megtisztít és megerősít.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."