Pál Feri vasárnapi beszédekLk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
01

 

 

A naptári év kezdetén szoktunk gondolkozni, beszélgetni, vagy akár bajlódni arról, vagy azzal kapcsolatosan, hogy mi az, amit befejezünk, mi az, amit újrakezdünk, milyen változás néz ki, vagy miben akarunk változtatni, esetleg fogadalmat tenni. Na, nem is erről szeretnék beszélni, hanem pont arról, ami talán egy ünnepen igazán izgalmas, hogy hogyan tudja az ember, miközben jelképesen az egyik lábával az időnek a foglya, a mozgásnak a foglya, annak, hogy megy az élet, és megy az idő, és mi valahogy ebben benne vagyunk, és ha akarjuk, ha nem, ez így van. De valahogy a másik lábunkkal az örökkévalóságban is állunk. Mi, akik azt mondjuk, hogy örök élet, és örök üdvösség, hogy mi, akik az ünnepeinkben valami maradandót ünneplünk, hogy hogyan tudjuk azt a hétköznapjainkban megragadni? Erről szeretnék most beszélni.

Az első gondolat így szól: Minden, amit a múltban jól tettünk, ha visszagondolunk azokra a történésekre, eseményekre, cselekményekre, amit megcsináltunk, és jól csináltuk, és anélkül, hogy nagyképűek lennénk, vagy valamit egy kicsit átrajzolnánk, átszíneznénk és festenénk, azt tudjuk mondani: „Ezt ma sem tudnám jobban csinálni. Ezt jól csináltam.” Vagy azt tudom mondani, hogy: „Ma már jobban csinálnám, de akkor a legtöbb, ami kijött belőlem, az volt.” Minden, ami a múltunkban van, a szónak abban az értelmében, hogy elmúlt, tehát már tényszerű, és nem megváltoztatható, tulajdonképpen maradandó is. Ennek milyen gyönyörűséges lehetőségei vannak arra nézve, hogy mindig, amikor a jelenben vagyunk, tudhatjuk azt, hogy amit most csinálok, egy perc múlva már örök érvényű lesz, már maradandó lesz. Olyan értelemben is örömforrás lehet, hogy azt mondhatom, hogy: „Na, amit most megtettem, vagy ahogy visszanézek a napomra, ez a jó, ami velem történt, vagy amit nekem adott az élet, vagy esetleg én is hozzájárultam, elvehetetlen tőlem, mert már megtörtént.”

Csak zárójel: Hogyha valaki azon aggódna, hogy: „Jól van, Feri, de a rosszal is így van.”, akkor ezt most már nem akarom kifejteni, csak idehozni, nehogy az aggodalom telepedjék rád, hogy akkor viszont megint átélhetjük azt, hogy a jelenben írunk ahhoz a helyzethez, kapcsolathoz, történethez egy új fejezetet, és onnantól kezdve azzal lesz vége. De erről már olyan sokat beszéltem, ezt most nem akarnám kifejteni.

Tehát az első, hogyan tudjuk a magunk esendő, és időben álló módján megsejteni az örökkévalóságot? Hát úgy, hogy a jelenben átéljük azt, hogy az egy perc múlva már maradandó lesz. Ezért akármilyen furcsa is, de minden, ami a múltban van, bizonyos értelemben megmásíthatatlan, örökérvényű, és maradandó.

Azután a másik gondolat: Megvan, amit így nevezhetnénk, a szubjektív örökérvényűség, vagy időtlenség, az élménynek az ideje. Mikor valaki egy önátadásban, valamiféle önfeledtségben úgy átadja magát, vagy úgy belefelejtkezünk valamibe, hogy még arról is elfelejtkezünk, hogy egyáltalán van idő, vagy hogy az időről kéne gondolkodnunk, vagy hogy ezzel most kellene számolgatnunk. Milyen csodásak azok a pillanatok, azok a helyzetek, az élmények és kapcsolatok, amikor kizökkenünk abból, hogy egy, és kettő, és három, és négy, és egy nap, és egy hónap, és egy év, és egyszer csak valami, olyan igazán áldott időtlenséget élünk át. Ez tehát a második gondolat.

Nem tudom, hogy hogyan fog ez hangozni nektek, egy konferencián hallottam a következő számot. Serdülő fiatalokkal készült a kutatás, és a résztvevőket arról kérdezték, hogyha Messengeren küldenek egy üzenetet, mennyi idő után kezdenek el valamilyen rossz érzést átélni, ha nem érkezik válasz? Ez a rossz érzés, sok féle rossz érzés lehet düh, vagy bizonytalanság: „Hogyhogy nem válaszol? Nem szeret, nem vagyok fontos, nem törődik velem, nem veszi észre. Hogyhogy nem válaszol? Már nem számít neki.” Lehet szorongás, és aggodalom, és frusztráció, és egy csomó minden. Azért is mondtam még néhány mondatot, hogy ti közben gondolkozzatok, hogy a kutatásból mi derült ki. Az derült ki, hogy kettő perc. Nehéz úgy boldognak lenni, hogyha két perc a tűrési küszöböm, és két perc után már elkezdek zuhanni valahova, ahol nem jó lenni. „Most szeretnek, vagy fontos vagyok-e, vagy számít-e?”

Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy a következő nemzedékekért milyen fajta szorongásom, vagy aggodalmam van. Mégpedig azért, mert úgy tűnik, hogy szinte már mindent az idővel kezdenek el mérni, nem a térrel, nem az élménnyel, nem a lényeggel, hanem az idővel. És hogyha te gyorsan válaszolsz, jó, akkor szeretsz. Ha azonnal válaszolsz, jó, akkor fontos vagyok neked. Ha abban a pillanatban, rögtön jön valami, jó, akkor meg tudok egy kicsit nyugodni. És amikor ebben a kutatásban megkérdezték azt a fiataloktól, hogy: „Mondjátok, el tudjátok azt képzelni, hogy szeret téged, és azért nem válaszolt, mert valami fontos dolga volt, vagy valami nagyon lényeges?” Akkor nagyon sokan azt mondták, hogy ez elképzelhetetlen. „Hát, hogy volna elképzelhető, mikor a telefonom mindig előttem van? Hát akármit csinálhat, tud nekem nyomni egy lájkot. Mi akadálya van ennek? Értjük, hogy valami mással foglalkozott, de ezt miért nem lehet csinálni?”

Most a második gondolat az: Micsoda áldott időket élünk meg akkor, ha az élmény idejében vagyunk, ha valami olyasmiben, ahol pont ez nem számít. Átéljük annak a szabadságát, hogy nagyon is tudjuk, hogy megy az idő, de most egyszerűen nem, hogy nem számít, hanem nem is gondolunk rá, hogy számít-e, vagy nem, mert éppen átadtuk magunkat valamire.

A harmadik gondolat. Ezt így mondja a teológia is, hogy a szent idő, a kairosz. A szent idő az, ahogyan Jézus is újból és újból elmondja ezt, hogy: „Beteljesedett az idő. Most van itt az idő.” Van ez a mondás, ti is biztos ismeritek, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad, vagy duplán ad, ki gyorsan ad. Nem tudom, ennek mintájára hogyan kéne folytatni, hogy aki alkalmas időben ad, hogy az nem kétszereset ad, hanem nagyon sokszorosat, mikor valaki pont időben ad valamit.

Nem tudom, hallottátok-e a híreket? Két kisfiú is született nulla óra nulla… nem tudom, nulla, nulla… egy perckor. Az egyik édesanyának a nyilatkozatát meghallgattam, nagyon kedvesen azt mondta: „Mindenki azon izgult, hogy még ne jöjjön, hogy csússzon át január elsejére, és sikerült.” Hát, nem tudom, hát de, azért… hát nem tudom, azóta is ezen derülök. Az édesanya örömén, hogy átcsusszant január elsejére. Hát persze, ennek is lehet örülni, de valószínű, hogy ennél van azért egy nagyobb öröm, hogyha az a baba akkor jön, amikor itt az ideje, amikor az pont időben van, amikor az a legjobbkor van. Amikor egyszer csak az a baba, ki tudja miért és hogyan, azt mondja: „Na most!”, és úgy nekiáll jönni. Micsoda szépség megélni azt, hogy tényleg van, hogy egy, és kettő, és három, és hétfő, és kedd, és szerda, és van olyan, hogy alkalmas idő. Az alkalmas időnek a legszebb világa a szent idő. Biztos nektek is vannak élményeitek, amikor úgy eltaláltátok az időt. És amikor eltaláljuk az időt, hah! Sokszor például a hölgyek és az urak nem mindig ugyanúgy gondolják, hogy mikor van az az idő, a leánykérés ideje, és a hölgy azt mondja: „Már régen itt az alkalmas idő.”, a férfi meg azt mondja: „Ej-haj!” Eszembe jutott egy zsinati teológus, II. Vatikáni zsinat. Azt mondta ez a teológus, szerintem maradandó, azt mondta ránk, most így értem, az egyházra vonatkoztatva: „Amikor a többség azt mondja, na ezzel még lehet várni, tudhatjuk, hogy már elkéstünk.” Tehát a harmadik gondolat így szól: Az alkalmas idő, nem csak jó helyen, jó időben, jókor tenni valami jót. És azután ennek a szépsége a szent idő, amikor azt éljük át, hogy Isten is úgy akarta, hogy ez most történjék.

Negyedik gondolat. Így nevezhetnénk ezt, hogy a lényegi idő. Mi ez, hogy a lényegi idő? Ahogy beszéltem erről, hogy két percig bírom szorongás nélkül, aggodalom nélkül, harag nélkül, és az összes többi. A mai ünnepnek ez a neve: Szűz Mária, Isten anyja. De mi Isten gyermekei vagyunk. Ezért arra gondoltam, hogy minden édesanya ünnepelhetne egy picit a mai napon, és azt mondhatná, nem tudom: „Kovács Rozália, Isten gyermekének anyja.” Ez tulajdonképpen a szó szoros értelmében így van. Hogy minden egyes édesanya, minden egyes édesapa elmondhatja magáról, hogy ő Isten gyermekének az anyja, és Isten gyermekének az apja. Ez valami igazi, lényegi tartalom.

Ezért a negyedik gondolat így szól: Mikor átélünk valami nagyon lényegit, mit szoktunk mondani? Párhuzamosan azt szoktuk mondani: „Kerül, amibe kerül.” Ugye, ha valami nagyon fontos nekünk, azt mondjuk: „Kerül, amibe kerül.” Az idővel kapcsolatban meg azt mondhatjuk, hogy: „Na, annyi, amennyi. Tart, ameddig tart.” Milyen nagy dolog, az életben, az emberi viszonyainkban, vagy valami lényegessel kapcsolatba azt mondani: „Most az órámat leveszem, és tart, ameddig tart.” Mert valami olyan fontos dolog történik, hogy most, miközben egyik lábammal az időben állok, a másikkal azt mondom: „Tartson, ameddig tart!” És ha majd valamilyen értelemben beteljesedett, akkor majd megint fölveszem az órát. Mert ha van valami, amiért érdemes itt lenni a Földön, hogy néha azt tudjuk mondani, a szónak nem anyagi értelmében: „Kerül, amibe kerül.”, vagy „Tart, ameddig tart.”

Végül az ötödik, a záró gondolat. Az örök idő, az örökkévalóság. Elkezdtem játszani azzal a gondolatsorral, hogy tulajdonképpen két féleképpen is megragadhatjuk azt, mi az, hogy örökkévalóság itt a Földön. Amikor átélem azt, hogy SOHA, és átélem azt, hogy MINDIG. Mi az, hogy örökkévalóság? Például, hogy Isten mindig szeret, és soha nem fordulhat elő, hogy ne szeressen.

Elkezdtem azon gondolkozni, az életemben vannak-e élmények, ilyen mindig és soha élmények? És vannak. Csak azért mondok egyet-kettőt, hogy olyan jóízűen találjátok meg ti is a saját örökkévalóságotok előízét. Például, tizenöt évig atletizáltam. Tizenöt év alatt négy edzőnek a keze alatt voltam, és tizenöt év alatt ez a négy edző soha, de egyetlen egyszer nem kiabált velem. Soha, egyetlen egyszer nem kiabáltak velem. Volt a teológián egy tanár. Ez a tanár nagyon nem szeretett engem, és akkor finoman fogalmaztam. Ennél a tanárnál nekem többször kellett vizsgázni, szám szerint négyszer. Persze, hogy izgultam, hogy na, most ebből mi lesz. Ez a tanár, aki nagyon nem szeretett engem, és ezt nem is rejtette véka alá, soha, de soha nem élt vissza azzal, hogy én egy diák vagyok, és ő egy tanár, aki ahhoz sokkal jobban ért, mint én, soha nem élt vele vissza. Aztán eszembe jutott valaki, aki már később tanított engem, de sok éven keresztül. Akárhányszor fordultam hozzá, mindig komolyan vett engem. Biztos, néha nem kellett volna annyira komolyan vennie, egy nap múlva már én se gondoltam azt annyira, de ő mindig komolyan vett engem.

Arra gondolok, ez most már a záró néhány mondat: Milyen fölemelő az, hogy mi véges emberek néha nem vakmerőségből, hanem igazi elmélyült jó szándékból, ami mellett döntés van, és cselekvés, odaállunk egy másik ember elé, vagy idebenn, a szív rejtekén kimondjuk azt „Ezt mindig megteszem érted.”, vagy „Azt soha nem fogom megcsinálni.” És az ember, aki merészkedik azt mondani, hogy MINDIG, vagy SOHA, valamit megízlel az örökkévalóságból.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."