Pál Feri vasárnapi beszédekMt 11,2-11 - Advent 3. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
15

 

 

„A vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt.”

„Te vagy-e – kérdezi Keresztelő János –, vagy mást várjunk? Te vagy-e a Messiás?” Nyilván erre vonatkozik a kérdés. „Te vagy-e az Üdvözítő?” Milyen sokatmondó, hogy Jézus nem azt mondja, hogy: igen. De most ennek a hátterébe nem is akarnék belemenni, hanem abba, ami elhangzik: a vakok látnak, a sánták járnak, a holtak föltámadnak, és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, vagyis az örömhírt. Hogy ez a válasz a kérdésre, mégpedig azért, mert tudja Jézus, hogy Keresztelő János ezt a választ fogja érteni. Ahogyan ebben a válaszban megjelenik az örömhír, szeretném ezt egy picit megpróbálni kibontani, és egészen elérkezni odáig, hogy mit jelent az, hogy miközben Keresztelő János a legnagyobb próféta, aközben, aki az Isten országában van, még a legnagyobbnál is nagyobb, hogy az Isten országában a legkisebb is nagyobb Keresztelő Jánosnál, és hogy mit jelent ez a fajta örömhír.

Aki nem tudja, hogy Michelisz Norbert megnyerte a túraautó világbajnokságot, de szeretné tudni úgy, hogy nem tőlem tudja, ő fogja be a fülét. Majd integetek, amikor aztán megint hallgathatod, mert… de lesz egy fél perc is, nézd el nekem. Délután megnéztem, hogy túraautó világbajnok lesz-e Michelisz Norbert. Amikor arról lehetett tudni, hogyha az ellenfele, a nagy riválisa győz, és ő harmadik, akkor igen, de ha negyedik, akkor nem, és az történt, hogy első helyről indult, majd pedig már az első kanyar után harmadik volt, majd nem sokkal rá negyedik, és az autója éppen csak vánszorgott, akkor arra gondoltam, hogy azt hiszem, én ezt nem nézem tovább. Nagyon lelkesen kezdtem el nézni, de énnekem ez nem hiányzik. Hogy nekem jobb dolgom is van, mint hogy most ezt végignézzem. Valami miatt ott maradtam, majd egy picit kitérek erre, és végül – ez most nem az integetés volt még – azt lehetett látni, hogy Michelisz Norbert világbajnok lett. Azt mondják, hogy megnyerte a világkupát, de hát ez a világbajnokság.

Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert olyan sok élményem van, és tudom, egy kissé talán a felszínről indulok, hogy van bennünk a reménység a jóra, az igazra, a szépre, a világosságra, az örömre, a dicsőségre való reménységünk, és ahogy megy az élet, hát úgy tűnik, hogy a dolgok nem jó irányba mennek, hogy valahogyan csalatkozunk a reménységben, vagy mint hogyha a sötétség erősebb lenne. Ilyenkor van meg bennünk ez a késztetés – és nehogy félreértsétek, hogy magamat most valami nem tudom milyen példának akarom hozni, mert pont nem – ilyenkor erőt vesz rajtunk az, hogy: „Na jó, én ezt még nézni sem akarom, ezt én még nézni sem bírom. Jól van, hagyjuk ezt az egészet!” És hogyan kapcsolódik ez az evangéliumhoz? Hát, például úgy, hogy Jézusnak ez a válasza: „A vakok látnak.” Mennyire az emberi természetünkhöz tartozik, ahogy látjuk a vakságnak, vagy a vak embernek a fájdalmát, nehézségét, hogy tulajdonképpen nem szeretjük nézni, hogy inkább mi ezt ne is lássuk. Vagy látunk valakit, aki éppen csak sántít, vagy biceg, vagy kerekesszékkel megy, és úgy igazából jól esik nem nézni őt, mert nem esik jól látni, hogy így van most ővele az élet. Hogyha egy szerettünk meghal, hát azt pláne nem szívesen látjuk, nem akarjuk azt látni, köszönjük szépen.

Az emberi természetnek megvan ez a jóra irányultsága, a fényre, a világosságra, de van ennek egy nagy árnyéka. A nagy árnyéka az, hogy úgy szeretnénk a fényt látni, hogy a sötéttel ne kelljen találkozni, hogy ne kelljen tudni róla, hogy lehessen kicsinyíteni, de legjobb az, hogyha nem törődünk vele, és nem foglalkozunk vele, és hagyjanak bennünket. S akkor valahogy csinálunk egy pici fényt ott magunk körül, ebben jól elvagyunk, kicsit megmelegszünk. Onnan szeretném az örömnek a hírét kibontani, hogy Jézusnak az örömhíre nem az, hogy van fény, vagy meleg, vagy világosság, vagy jó, vagy igaz, vagy szép, hanem az, hogy sötét volt, és világos lett. Ez az örömhír. Hát miért oltjuk le a lámpát? Miért van félhomály, miért gyújtjuk meg? Karácsonynak a szimbolikus üzenete nem az, hogy világos van, hanem az, hogy sötét volt, és világos lett. Aztán ez az, ami kiteljesedik abban, hogy meghalt, de föltámadt. Ezért Jézus a sötétséget sosem kicsinyíti, a nehézséget, a bajt, a bűnt sosem kicsinyíti, hanem azt mondja, ez pont az, aminek látszik. Sőt, lehet, hogy egy kicsit még jobbnak is látszik, mint ami valójában. Tehát onnan indul az örömhír, hogy ott van bennünk a késztetés, hogy megvolt a reményünk, a vágyunk, hogy talán nyer, s akkor úgy tűnik nem, akkor mi ezt még nézni sem akarjuk.

Ezért az első gondolat így szól: Egyszer csak, mikor rátalálunk annak az örömére, hogy nem akarom elfordítani a fejem, amikor látok valami sötétséget, valami bajt, valami nehézséget, valami bűnt, hogy egyáltalán, hajlandó vagyok megállni a sötétségben is. Most kezdődik az örömhírnek a rám eső része. És ahogyan megállok a sötétségben, a látszólagos reményvesztettségben, a nehézségben, a bajban, a rosszban – most a rossz alatt mindenféle rosszat értek, annak a legegyszerűbb értelmében –, akkor lehetőséget adok arra, hogy átéljem, hogy egyszer csak valami jóra fordul, hogy hogyan tud lenni a sötétből világos, hogyan tud lenni a rosszból jó. Az első gondolat tehát így szól: ha meg merünk állni a sötétben, akkor tanúi lehetünk annak, hogy a sötétségből világosság születhet.

A második gondolat így szól: Mi az emberi tapasztalatunk? Az, hogy sokszor megálltunk már a sötétben, és nem fordult világosra. Azt gondoltuk, hogy majd jóra fordul, és magunk is meglepődtünk, hogy még nagyobb sötétség lett. Ezért az örömhír a következőképpen folytatódik. Mikor megvolt a reményünk, hogy majd talán így, vagy talán az, és ez kudarcot szenvedett bennünk, mert nem úgy lett, akkor a reménység úgy folytatódik tovább, hogy lehetséges azt a fényt, vagy azt a jót, vagy azt az igazat, vagy szépet behozni a világba, amit már most nem várok, hogy én azt élettől, azt a jót megkapjam, vagy elvegyem, vagy megszerezzem, vagy átéljem, vagy az engem lenyűgözzön, és valami nagyszerűséggel töltsön el. Nagyon egyszerűen szólva, nem csak az a jó van, amit az ember az élettől megkaphat, hanem az a jó is létezik, amit az ember az életnek odaajándékoz. És amikor a sötétség még nagyobb sötétség lesz, és a remény pedig valahogy semmivé foszlik, mert nem lett úgy jó, ahogyan mi akartuk, akkor egyszer csak fölragyog annak a világossága, létezik az a jó, amit ebben a rosszban én ide tudok tenni, létezik az a fény, amit ebben az akár egyre nagyobb sötétségben én itt tudok meggyújtani, hogy ez létezik.

Nézzétek el nekem, hogy még egyszer valahogy ezt az egyszerűségben mondom, hogy a második lépés, vagy gondolat: van az a jó, amit az ember az élettől nem csak vár és megkap, hanem van az a jó, amit az ember az életbe betesz. Ennek nincsen akadálya, ennek itt a lehetősége. Nem tudom, hogyha eljátszunk egy picit ezzel a gondolattal, az ószövetség világa mi? A szemet szemért, fogat fogért. Vagyis, ha rossz történik, rosszal válaszolok rá. Megbánt valaki? Hát visszaadom. Valaki rossz velem? Hát, akkor én is úgy! Legföljebb még ki is húzom magam, és azt mondom: „Büszke vagyok magamra, mert arányos voltam. Szemet csak szemért, fogat csak fogért.” Ez az emberi természet magától értetődő világa. „Megbántottál? Én is. Rossz voltál velem? Én is. Nem segítettél? Én se.” Ez a szemet szemért, fogat fogért. Sötétségre a válasz a sötétség. Milyen érdekes, milyen büszkék tudunk lenni, hogy amikor a világosságra valami világossággal válaszolunk, egész el tudjuk képzelni magunkat jó embernek. Ugye, mert hát valami jóra valami jót válaszoltunk. És Jézus nem véletlenül, hogy azt mondja: „Aki a rosszra rosszal válaszol, és a jóra jóval, ő az ószövetség világában él.” Az még nem az újszövetség, és az Isten országa éppen ezért lényegileg fölülmúlja azt, hogy a rosszra rosszal, a jóra jóval.

Mi az a két lehetőség, ami kimaradt? Mondom a legnagyobb sötétséget: amikor jóra rosszal válaszolunk. És ez sem idegen az emberi természettől, hogy a jóra rosszal válaszoljunk. Hadd hozzam ide John Gottmant, a családterápia atyamesterét. Ő nézte ezrével, tízezrével a párokat, és a következőt állapította meg. Majdnem minden társkapcsolatban, mind a két fél, még ha nem is egy időben, próbál jobbító törekvésekkel valami jót tenni. Igen ám, de azokban az emberi viszonyokban, ahol azok szép lassan tönkre mennek, és széthullanak, és belefáradunk, és megkeseredünk, minduntalan a következőt lehet megfigyelni. Mind a kettőnek van nehézsége, fájdalma, nyomorúsága, mind a ketten kölcsönösen voltak igazságtalanok egymással. De amikor az egyik tesz egy törekvést a jóra, a másik erre nem válaszol. Tulajdonképpen a jóra legjobb esetben is valami közömbösséggel, közönyösséggel, vagy a válaszadás elmaradásával válaszol, tehát a jóra valami rosszal. Még pedig azért, mert kitart a sötétben, és azt mondja: „De te ezt tetted velem, és ez fáj nekem, és ez a rossz, és ez az igazságtalan.” Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy őt elborította a sötétség a fájdalom formájában, a veszteség formájában, a bántalmazás formájában. De abba ő bezáródott, és jön a jó, és ő a jóra rosszal válaszol. Azokban a kapcsolatokban, ahol a jóra, amit mind a ketten, lehet esetlenül, kicsit ügyetlenül, nem jó módon… a jóra rosszal válaszolunk, ezek a viszonyok általában tönkre szoktak menni.

Azt mondja ez a szakember, hogy közben pedig azt is látjuk, hogy más pároknál esetleg sokkal nagyobb nehézségekkel küzdenek, igazi életdrámákkal, nem egyel, nem kettővel. És ahol a jóra való törekvésre a másik – miközben ismeri a sötétet, ismeri a társa sötétségét is, és mégis – arra a jóra valami jóval válaszol, ah, egyszer csak a jó elkezd megerősödni. Tehát a második gondolat így szól: van az a jó, amit mi teszünk be a világba, mi teszünk be az életbe, az a fény, amit mi gyújtunk meg a sötétségben, főképp akkor, amikor ennek az előzménye az volt, hogy a reményünkben csalódtunk, hogy valami sötét még sötétebbre fordult.

Harmadik gondolat. A harmadik gondolat, hogy most már az evangéliumhoz egészen el is érjünk, hogy lesz a legkisebb is a legnagyobb? Az élet tulajdonképpen akkor megy tovább, és ez ugye a negyedik képünk, amikor a rosszra jóval válaszolunk. Az élet igazán ott ragyog föl, mikor van valami sötét, valami rossz, valami bűn, valami hiány, valami sérelem, és erre a rosszra mi jóval tudunk válaszolni. A rosszra való jó válaszadás sokakban félreértést szül, mert sokan elkezdenek azon aggódni: „Aha, tehát mondjuk te megbántottál, én meg akkor ezt viselem. Meg jó, akkor nem szólok, aha. Tehát akkor majd kizsákmányolnak, kisemmiznek, hülyének néznek, eltipornak, eltaposnak, és a többi.” Nem erről van szó. Mert amikor a rosszra valami jóval válaszolok, az a jó lehet nekem is jó. A rosszra valami olyan jóval válaszolok, ami nekem is jó, de neked is. És milyen érdekes ez a félelmünk, hogy amikor valaki a rosszra jóval válaszol, rögtön ez a gondolatunk támad, hogy: „Mind a kettő nem lehet nyertes; van a jó, meg a rossz.” Érdekes ez a félelmünk. Mintha föltárná az emberi természetünket, hogy nem is indulunk el abba az irányba, hogy hogyan tudok a rosszra úgy válaszolni jóval, hogy az neked és nekem is jó legyen. Tehát a harmadik gondolat így szól: egyszer csak elkezdünk megérkezni Isten országába azzal, hogy nem csak a jóra válaszolunk jóval, hanem fölismerjük, hogy a rosszra is képesek vagyunk jóval válaszolni. Olyan jóval, ami jó neked, és nekem is jó.

Végül, a negyedik gondolat. Ezt egy történettel szeretném most kezdeni, aztán pár mondattal befejezni, mert rámharangoztak. Ez pedig az, hogy pár nappal ezelőtt egy hölggyel beszélgettem, aki azt mondja: „Készülök Feri az esküvőmre. Olyan boldog vagyok, és…!” Na, és aztán azt mondja: „Hát, de, na, voltak mélypontok. Mi majdnem végérvényesen szakítottunk, mert a társam annyira megbántott, és ezt csinálta, azt csinálta…” Nem részletezte. Azt mondta, én ott voltam, hogy: „Lehet, hogy holnap szakítok vele, és akkor befejeztem.” És ahogy eljutott idáig, hogy a sötétség, a fájdalom, a sérelem elkezdte őt elborítani, egyszer csak a következő jutott eszébe: „Tehetnék-e én valamit azért, hogy ez ne így legyen?” Azt mondta: „Hogyha most nem kezdem el simogatni az én vőlegényem hátát, akkor holnap szakítani fogok vele, mert holnapra olyan messze leszek tőle lélekben, hogy onnan már nem akarok visszajönni. Mert akkor elborít majd az, hogy ezt csinálta, hogy ezt csinálta velem, hogy annak ellenére ezt csinálta velem, hogy akkor is ezt csinálta velem…” Odaszólt a barátjának, és azt mondta: „Engedd meg, hogy simogassam a hátad!” És addig simogatta a barátja hátát, amíg másnap úgy kelt föl, hogy azt mondta: „Ebből még lehet valami.”

A záró gondolatom így szól: Isten elhozta azt az örömet Jézus által, hogy létezik valamiképpen az a fajta jó, ami még annak a dilemmáját is felülmúlja, hogy jó és rossz. Hogy mi azért köteleződhetünk el a jó mellett, meg a világosság mellett, mert nem abban a félelemben éljük az életet, hogy néha ez győz, néha az, néha így van, néha úgy, néha emez, néha amaz, hanem tudunk arról a jóról, arról a fényről és világosságról, ami túlmutat mindezen a kettősségen, küzdelmen, fájdalmon, nehézségen, és az élet hullámzásain. Aki megmerítkezik egy picit ebben a világosságban, ami túlmutat azon a jón, amit mi itt képesek vagyunk létrehozni, az egy olyan forrás, hogy elkezdjük tudni realitásnak látni az evangéliumnak ezt a végtelenül egyszerű logikáját, hogy a rosszra jóval válaszolunk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."