Pál Feri vasárnapi beszédekMt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
01

 

 

Azt mondja Jézus: „Legyetek készen!” Ráadásul az összefüggés: „Legyetek készen, mert nem tudhatjátok, mikor érkezik el a pillanat. És azt sem tudhatjátok pontosan, ki az, akit otthagynak, ki az, akit fölvesznek. Azt sem láthatjátok előre, hogy ez mikor történik és hogyan fog majd bekövetkezni.” Aztán más helyütt pedig Jézus oly gyakran beszél arról, hogy mindenféle, különféle jelek, és tünemények, és előzmények… – „De ne rémüldözzetek, mert még akkor mindig nincs itt a végnek a pillanata.” Miért akartam most ezt így idehozni? Mert mit mondhatnánk el a mai evangélium felől nézve arról, hogy hogyan tudjuk magunkat fölkészíteni, fölkészíteni valami olyasmire, amivel Jézus azt mondja, hogy ez majd be fog következni?

Az első gondolat így szól: ha föl akarunk készülni a jövőre, amivel kapcsolatban nagyon sok minden nem látható, és bizonytalan, akkor a leghelyesebben akkor járunk el, ha a jelennel foglalkozunk. Nem a jövővel, és még csak nem is a múlttal, hogy milyen próféciák, és akkor kétezer évvel ezelőtt, és hogy akkor Jézus mit mondott akkor, azokban a napokban és időkben, hanem a jelennel. Ha valaki igazán föl akarja magát készíteni a jövőre, vegye komolyan a jelent. Mert a jelenben adatnak meg azok a lehetőségek, amelyek fölkészíthetnek bennünket arra, hogy – és akkor hadd fordítsam mármost ezt ne is csak az istenkapcsolat felé – a jelenben vannak meg azok a lehetőségek, hogy akár pillanatról pillanatra tehessünk valamit egymásért. Ennél jobban nem tudunk a jövőre fölkészülni. Tehát az első gondolat így szól: ha a jövőre föl akarunk készülni, akkor vessük bele magunkat a jelenbe. De azt mondja itt Pál apostol, olyan értelemben a jelenbe, hogy nehogy elborítsanak bennünket az aggodalmak, vagy az élvezetek, hanem a jelenbe olyan értelemben, hogy hogyan lehetnék a javadra. Ez az első gondolat.

Aztán a második. Ott vannak azok, akiket fölvesznek, és azok, akiket otthagynak. Akárhányszor hallom ezt az evangéliumi történetet, nem tudom, veletek így van-e, persze, hogy elkezdek ezen gondolkozni, hogy „Engem fölvesznek, vagy otthagynak? Tulajdonképpen min fog múlni?” Az emberi természetben még az is benne van, hogy ahogy töprengek ezen, és tinektek ott benn, a padokban talán könnyebb is kicsit úgy körbe néznetek, úgy azt mondjátok: „Jó, hát azért őket ismerem. Jó, azért, jó, egész jó! Ha százalékosan mondom, nekem azért lesz itt esélyem.” Elgondoljátok, hogy kikkel találkoztatok a mai nap, azt mondjátok: „Na, jó. Szerintem jól állok. Tehát hogyha komolyan lehet venni, hogy ez itt egy burkolt 50-50%, akkor szerintem menni fog.”

Vagyis, az emberi természetnek a második – mondhatjuk így – gyöngesége, vagy kísértése, hogyha a jövőjét akarja biztosítani, akkor aggódik a jövője felől, ahelyett, hogy a jelennel törődne. A második pedig, mikor nem tudjuk pontosan, hogy ki igen, ki nem, hogy akkor ahelyett, hogy magunkkal törődnénk, a szó jó értelmében, magunkat készítenénk, nézzük a többieket, hogy valahogy az 50%-ban benne legyünk. De most nehogy az maradjon meg bennetek, hogy én azt mondtam, hogy 50%, mert fogalmam sincs, hogy hány százalék, ezt csak úgy mondtam, mert hogy az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Nem tudjuk, hogy ez hogyan van, én meg aztán pláne nem.

Most megint, kérlek, ne értsétek félre ezt a történetet, de most annyira eleven bennem, és gondoltam, elmondom ezt nektek. Másfél órával ezelőtt még valahol vacsoráztam egy plázában, de ez mindegy is, csak azért, mert sokan ott sürögtek-forogtak, jöttek-mentek. Ahogy ott vacsoráztam, odalépett hozzám valaki, egy számomra ismeretlen férfi, azt mondja: „Maga az, atya? – Én.” Legföljebb kiderül, hogy nem, de majd azzal is csinálunk valamit. És akkor megnyugodott, hogy én vagyok, én meg nem tudtam, hogy én vagyok-e, de rábíztuk magunkat a pillanatra. Akkor azt mondja nekem ez a fiatalember: „Nagyon köszönöm a könyvét! Tudja…” Ránéztem, és azt mondtam neki, de akkor nem volt bennem semmi gondolat ezzel kapcsolatban: „A szorongástól az önbecsülésig címűt?” Rám nézett, sápadt lett a fiatalember, azt mondja: „Ennyire látszik?” De mondtam neki: „Nem, egyáltalán nem látszik, nem, csak gondoltam, hogy azt már volt időd elolvasni.” És akkor kihúzta magát ez a fiatal srác, azt mondja: „Mert atya, már nagyon sokan mondták nekem azt, hogy látszik a fejlődés.” Mondtam neki, hogy én ezt nem tudom fölmérni, de elhiszem nekik.

Szóval a második gondolat így szól, most ahelyett, hogy méricskélünk, meg mások ilyenek, meg mások milyenek, és aztán még milyenek, meg még aztán milyenek… Hogy olyan fölszabadító átélni azt, hogy mi vagyunk a saját kezünkben, és nem másokat kell lesni, hanem magunkat megnézni.

A harmadik gondolat így szól. Mondhatnám akár ezt is, hogy valamiféle kísértés, hogy egészen elvesszünk abban, hogy mi minden történik majd, hogy milyen események lesznek odakint. És a harmadik gondolat így szól: Érdemes sokkal inkább azzal foglalkozni, hogy mi az, amit képes vagyok megcsinálni. Hát nincs a kezemben, hogy miféle események lesznek, hogy hogyan lesz az égbolttal, a csillagokkal – most akár valóságosan, szimbolikusan – de hogy mit csinálok, az a kezemben van.

Tegnap voltam Felvidéken, meghívtak egy egész kicsi helyre. Nagyon kedves édesapák, édesanyák, és elmesélték azt, hogy hát, ott Felvidéken, egy kicsi helyen vannak, és van egy oskola, meg hát egy óvoda is van, és ők nem is ismerték egymást, de hát a gyerekeik jártak az óvodába, és valahogy, hát ők meg újból meg újból összefutottak egymással, és arra gondoltak, hogy olyan jó lenne együtt csinálni valamit. Mert ha külön-külön vannak, valószínű, hogy nem fognak csinálni túl sok mindent, hanem majd csak sóhajtoznak, meg panaszkodnak, hogy „Hát, hát…!” Akkor alapítottak egy szervezetet, nekiláttak, pályáztak, mindenféle. Évente nagy programjuk van, többezer embert mozgatnak meg. De ami miatt ezt el akartam mondani, az egyik, hogy olyan jóízűen mondták azt, hogy: „De hát mi senkik vagyunk ám. Mi az óvodában jöttünk össze. Mi egyszerűen csak anyukák vagyunk.” Akkor az egyik hölgy még azt is hozzátette: „A férjeink sem voltak benne az elején, de most már jönnek.” Akkor, amiért igazán el akartam ezt mondani, azt mondja az egyik anyuka: „Képzeld el, amikor már úgy bejáratottak lettek a programjaink, és tényleg, milyen sokan jöttünk, akkor arra gondoltunk, hogy ezen a kicsi helyen, 80% magyar, 20% szlovák. Csináltunk már elég programot magunknak, és akkor meghívtunk egy nagyon közkedvelt, megbecsülésnek örvendő szlovák előadóművészt, és szóltunk ott a faluban az összes szlovák ismerősünknek, hogy <>” Tehát a harmadik, hogy elveszhetünk abban, hogy mi fog történni, és aztán hogyan fog történni. De nem is akarom még egyszer elmondani. Mennyivel fölszabadítóbb arra gondolni, hogy „Hát, még két anyukát biztos ismerek. Úgy együtt, akár valami jót is csinálhatunk.”

Aztán a negyedik gondolat így szól. Valami ilyesmi hangzik el, hogy utolsó eljövetel, a végidő, vége lesz a világnak. És hogy megint mondhatnám akár így is, kísértés, hogy azzal foglalkozzunk, hogy mi lesz a világgal. Persze, hogy törődjünk vele, foglalkozzunk vele, fontos. De mi a lényeg? A lényeg, hogy mi van Jézussal. A Jézussal való kapcsolatomból fogom tudni megmondani, hogy mit érdemes nekem a jelenben csinálni, nem abból, hogy milyen jelek az égen, hogy ki tudja, hogy mikor lesz, hogy hány százalék. Ha ezeket elkezdem mondani, inkább csak elbizonytalanodom. Akkor egyre inkább nem tudom, hogy mit kéne csinálni.

Ezért a negyedik gondolat így szól. Akármennyire is a jövendőben arról van szó, hogy a végső idők, és a világvége, hát akkor annál inkább érdekes számunkra, hogy itt és most hogyan vagyok Jézussal. Ahogyan az Advent készület Jézus születésére, és az első két hétben a végső idők kerülnek mindig elő, hogyha mi igazán föl akarunk készülni a végső időkre, akármi is ez, és akárhogy is történik, akkor a legnagyobb valószínűséggel úgy tudunk Jézus második eljövetelére a leginkább fölkészülni, hogy a most jelenlévő Jézussal kapcsolatban vagyunk. Hát, aki az itt és most, ebben a pillanatban, az áldozásban, az áldásban, az embertársában lévő Jézussal megtalálja a hangot, hát annál jobban nem lehet fölkészülni, akármiféle végső időkre.

Ezért tehát a záró gondolat így szól. Nézhetjük a végső napokat a bizonytalanság, az aggodalom, és a kiszámíthatatlanság felől, de nézhetjük egészen máshonnan, onnan, hogy én, itt és most, mit tudok csinálni az alapján, hogy Jézussal most is van kapcsolatom.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."