Ferenc pápaVégtelen szomorúságunkatIsten végtelen szeretete gyógyítja

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
30

Az evangélium öröme a Jézus Krisztussal való találkozásból ered. Ha a találkozás révén megengedjük az Istennek, hogy saját magunkon túl vigyen minket, akkor az életünk megváltozik és elérjük saját legigazibb valónkat. A pápa az apostoli buzdítása vezérfonalaként Mária-Magdolna példáját vette elő, aki apostol-asszonyként, miután találkozott a Feltámadottal, elsőként kezdi el az evangelizálást. Jézus sírjánál örömmé változik a fájdalma, reménnyé a magánya, miután megtalálta Jézusban azt a szeretetet, mely soha nem csal meg. Ezért tapasztalata mindnyájunkra érvényes: A mi végtelen szomorúságunkat csak Isten végtelen szeretete gyógyíthatja meg.   

Az evangelizálók valójában hús-vér angyalok, mert örömhírt hoznak

Ferenc pápa korunk helyzetét Mária-Magdolnáéhoz hasonlította és megállapította, hogy ma is él a nosztalgia az Isten végtelen és igazi szeretete után. Angyalok, azaz közvetítők is kellenek, aki arra bíztatnak, hogy ne féljünk. Az evangelizálók valójában hús-vér angyalok, mert örömhírt hoznak és azt is jelzik, hogy ne „valamit” keressünk, hanem „valakit”, hiszen a dolgok önmagukban nem elegendőek az élethez. Nyugtalanságainkkal szemben elégtelenek az előírások és szabályok, szükség van arra, hogy együtt járjunk – hangsúlyozta a pápa.

A hibák normálisan hozzátartozik az egyház életéhez

Az igazi hithirdető nem fél attól, hogy hibát követ el, mert az normálisan hozzátartozik az élethez. Isten kegyelme ugyanis szívesen mutatkozik meg az ember erőtlenségében, mert Isten képes minden körülmények között megnyilvánulni, még emberi tévedéseink közepette is. Emiatt az egyház legyen egyszerű és szabad, mint ahogy Mária-Magdolna értesítette az apostolokat: „Láttam az Urat”. A valóban egyszerű és szabad egyház nem tér vissza a képekhez, a megszokásokhoz és a bevételekhez, hanem kilépőben van. Szabadon hozzátette a pápa, hogy „Jézus igazi egyházának deficitben, mindig hiányban kell lennie”. Végül megállapította, hogy az egyház nem fecseghet és jóllehet fájdalmat hordozhat, de nem lehet szomorú, mert az nem keresztény erény. Szegénységében kivetkőzik önmagából és csodálkozó meglepetéssel látja, hogy ahová megérkezik, ott már mindig a Szentlélek vár rá, mert mindig megelőzi.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Ferenc pápa apostoli leveleAdmirabile signum - Csodálatos jelA kis betlehemi jászol az evangelizálás nagy műve

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
03
Ferenc pápa apostoli levele Admirabile signum - Csodálatos jel A kis betlehemi jászol az evangelizálás nagy műve

Milyen sok gondolat kavarog ezen a szent helyen az ember fejében! De a Szent Ferencnek oly kedves hegyek sziklái előtt mindenekelőtt arra kapunk meghívást, hogy fedezzük fel újra az egyszerűséget.

A jászol, amelyet elsőként Szent Ferenc állított fel éppen ezen a kis helyen, a szűk betlehemi barlang mintájára, magáért beszél. Itt nem kell szaporítani a szót, mert a szemünk elé tárt jelenet kifejezi azt a bölcsességet, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy megragadjuk azt, ami lényeges.

A betlehem előtt felfedezzük, mennyire fontos megtalálni a csend és az imádság pillanatait oly sokszor rohanó életünkben. A csendet, hogy szemléljük a gyermek Jézus arcának szépségét, Isten Fiáét, aki egy istálló szegénységében született. Az imádságot, hogy kifejezzük ámulattal teli köszönetünket a szeretetnek ez előtt a végtelen ajándéka előtt, amit kaptunk.

A betlehemnek ebben az egyszerű, csodálatos jelében, amelyet a népi vallásosság magáévá tett és továbbadott nemzedékről nemzedékre, megnyilvánul hitünk nagy misztériuma: Isten annyira szeret minket, hogy osztozik velünk emberségünkben és életünkben. Soha nem hagy minket egyedül; rejtett, de nem láthatatlan jelenlétével kísér minket. Minden körülmények között, örömben és bánatban ő Emmánuel, velünk az Isten.

A betlehemi pásztorokhoz hasonlóan fogadjuk el a meghívást, hogy elmenjünk a barlanghoz, hogy lássuk és felismerjük a jelet, amelyet Isten adott nekünk. A szívünk akkor megtelik örömmel, és el tudjuk vinni ezt az örömet oda, ahol szomorúság van; csordultig telik reménnyel, hogy megosszuk azokkal, akik elvesztették a reményt.

Azonosuljunk Máriával, aki a jászolba fektette fiát, mert nem volt hely a házakban. Vele és jegyesével, Józseffel együtt forduljunk tekintetünkkel a Gyermek Jézus felé. Az éjszakában megszülető mosolya oszlassa el a közönyt és nyissa meg a szíveket annak az embernek az örömére, aki érzi, hogy szereti a mennyei Atya.

 

1. A betlehem csodálatos jele, mely annyira kedves a keresztény népnek, mindig ámulatba ejt és csodálkozással tölt el bennünket. Amikor megjelenítjük Jézus születésének eseményét, akkor voltaképpen egyszerűen és örömmel Isten Fia megtestesülésének titkát hirdetjük. A betlehem ugyanis mintegy élő evangéliumként a Szentírás oldalainak túlcsordulása. Amikor szemléljük a karácsonyi születés jelenetét, lélekben útra kell indulnunk, mert vonz bennünket Annak alázata, aki emberré lett, hogy minden emberrel találkozzon. És ekkor felfedezzük, hogy ő annyira szeret bennünket, hogy eggyé válik velünk, hogy mi is egyesülhessünk vele.

Ezzel a levéllel családjaink szép hagyományát szeretném támogatni, melyek a karácsony előtti napokban elkészítik a betlehemet. Továbbá azt a szokást is, hogy felállítják azt a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a börtönökben, a tereken… Ez valóban a teremtő képzelet edzése, mely a legkülönfélébb anyagokat is felhasználja, hogy szépséges kis remekműveket hozzon létre. Gyerekként tanuljuk meg: amikor édesapa és édesanya, a nagyszülőkkel együtt, továbbadják ezt az örömteli szokást, mely gazdag népi lelkiséget foglal magában. Kívánom, hogy ez a gyakorlat sose szűnjön meg; sőt, remélem, hogy ahol már kiment a divatból, újra felfedezik és felélesztik.

2. A betlehemállítás eredete elsősorban Jézus betlehemi születésének egyes részleteiben található, ahogyan azokat az evangélium leírja. Lukács evangélista egyszerűen azt mondja, hogy Mária „megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta, és jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt hely számukra” (Lk 2,7). Jézust egy állatetetőbe helyezik, amelyet latinul praesepiumnak, olaszul presepenek hívnak.

E világba lépve Isten Fia ott talál helyet, ahová az állatok enni mennek. A széna lesz az első fekhelye annak, aki az „égből alászállt kenyérként” nyilatkoztatja majd ki magát (Jn 6,41). Olyan szimbolizmus ez, amelyre – más atyákkal együtt – már Szent Ágoston rátapintott, amikor azt írta: „Etetőbe fektetve lett a mi ételünk” (Serm. 189.4). A jászol valóban kapcsolatban áll Jézus életének különféle titkaival, és közel hozza azokat mindennapi életünkhöz.

De nézzük csak a betlehem eredetét, ahogyan mi ismerjük. Gondolatban menjünk vissza Greccióba, a Riéti-völgybe, ahol Szent Ferenc valószínűleg Rómából érkezve megállt, ott hagyta ugyanis jóvá reguláját 1223. november 29-én III. Honorius pápa. A Szentföldön tett látogatása után azok a barlangok különleges módon emlékeztették a betlehemi tájra. És elképzelhető, hogy Isten Szegénykéjére mély benyomást tettek a Jézus születését ábrázoló mozaikok Rómában, a Santa Maria Maggiore-bazilikában, épp azon a helyen, ahol ősi hagyomány szerint a jászol deszkáit őrizték.

Ferences források [Fonti Francescane] részletesen elmondják, mi történt Greccióban. Tizenöt nappal karácsony előtt Ferenc hívott egy János nevű helybeli embert, és kérte, hogy segítsen neki teljesíteni vágyát: „Szeretném megjeleníteni a Betlehemben született kisdedet, és valamiképpen testi szemeimmel látni, hogyan nélkülözte az újszülötteknek szükséges dolgokat, hogyan helyeztetett jászolba, és hogyan feküdt a szénán az ökör és a szamár között.” [1] A hű barát, amint ezt meghallotta, azonnal elindult, hogy mindent előkészítsen, amit kellett, a kijelölt helyen, a Szent vágya szerint. December 25-én sokfelől sok testvér érkezett Greccióba, ugyanígy férfiak és nők is a környékbeli parasztházakból, virágokat hoztak, és fáklyákat, hogy bevilágítsák azt a szent éjszakát. Amikor Ferenc megérkezett, ott találta a szénajászlat, az ökröt és a szamarat. Az odaérkező emberek korábban nem tapasztalt, kimondhatatlan örömöt éreztek a karácsonyi születés jelenete előtt. Aztán a pap ünnepélyes misét mutatott be a jászlon, rámutatva az Isten Fiának megtestesülése és az eucharisztia közötti kapcsolatra. Akkor ott, Greccióban nem voltak szobrocskák: a betlehemet a jelenlévők alkották és élték át. [2]

Így születik meg hagyományunk: mindenki a barlang körül, tele örömmel, és már nincs távolság a lezajló esemény és a titok részesei között.

Szent Ferenc első életrajzírója, Celanói Tamás emlékeztet arra, hogy azon az éjszakán az egyszerű és megható jelenethez egy csodálatos látomás ajándéka is társult: az egyik jelenlévő magát a kisded Jézust látta a jászolban feküdni. Abból az 1223-as karácsonyi betlehemből „mindenki kimondhatatlan örömmel telve tért vissza otthonába”. [3]

3. Szent Ferenc azzal az egyszerű jellel nagyszerű evangelizáló munkát végzett. Tanítása behatolt a keresztények szívébe, és a mai napig megmaradt hamisítatlan alakjaként annak, hogyan lehet egyszerűen hitünk szépségét újra bemutatni. Maga a hely pedig, ahol az első betlehemet felállították, ezeket az érzéseket fejezi és váltja ki. Greccio menedékké válik a lélek számára, mely elrejtőzik a sziklán, hogy csendbe burkolózzon.

Miért vált ki a betlehem ekkora ámulatot és meghatódottságot? Mindenekelőtt azért, mert nyilvánvalóvá teszi Isten gyengédségét: Ő, a világegyetem Teremtője leereszkedik a mi kicsinységünk szintjére. Az élet ajándéka, mely amúgy is minden alkalommal titokzatos számunkra, még jobban elbűvöl bennünket, amikor azt látjuk, hogy az, aki Máriától született, minden élet forrása és fenntartója. Jézusban az Atya egy testvért adott nekünk, aki megkeres bennünket, amikor megzavarodunk és elveszítjük az irányt; egy hű barátot, aki mindig mellettünk áll; Fiát adta nekünk, aki megbocsát nekünk, és felemel bűnünkből.

Amikor otthonainkban betlehemet állítunk, az segít, hogy újra átélhessük a Betlehemben történeteket. Természetesen továbbra is az evangéliumok jelentik azt a forrást, amely lehetővé teszi, hogy megismerjük azt az eseményt, és hogy elmélkedjünk rajta; ugyanakkor a betlehemben való megjelenítése segít elképzelnünk a jeleneteket, felébreszti érzelmeinket, felhív arra, hogy érezzük bevonva magunkat az üdvösség történetébe, érezzük egykorúnak magunkat azzal az eseménnyel, amely ma is eleven és valóságos a legkülönfélébb történelmi és kulturális közegekben.

A betlehem, Szent Ferenc-i eredete óta különösen is, felhívást jelent arra, hogy „érezzük”, „megérintsük” azt a szegénységet, amelyet Isten Fia választott magának megtestesülésében. És így hallgatólagosan felszólítás arra, hogy kövessük őt az alázat, a szegénység és a lemondás útján, mely a betlehemi jászoltól a keresztig vezet. Felhívás arra, hogy találkozzunk vele és szolgáljuk őt irgalmasan leginkább rászoruló fivéreinkben és nővéreinkben (vö. Mt 25,31–46).

4. Most szeretném végigvenni a betlehem különféle jeleit, hogy megértsük értelmüket, melyet magukban hordanak. Először képzeljük magunk elé a csillagos égboltot a sötét éjszaka csendjében. Nemcsak az evangéliumi elbeszélésekhez való hűség miatt cselekszünk így, hanem a hozzá kapcsolódó jelentés miatt is. Gondoljunk arra, hányszor veszi körül éjszaka életünket. Nos, Isten azokban a pillanatokban sem hagy magunkra bennünket, hanem jelenvalóvá teszi magát, hogy válaszoljon a létünk értelmét érintő legalapvetőbb kérdésekre: ki vagyok én? Honnan jövök? Miért születtem ebbe az időbe? Miért szeretek? Miért szenvedek? Miért fogok meghalni? Hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, Isten emberré lett. Közelsége fényt hoz oda, ahol sötétség van, és megvilágítja azokat, akik a szenvedés sötétségén mennek keresztül (vö. Lk 1,79).

A betlehem részét képező vidékről szintén érdemes pár szót ejtenünk: gyakran ősi házak és épületek romjait ábrázolja, amelyek bizonyos esetekben a betlehemi barlangot helyettesítik és a Szent Család otthonává válnak. Úgy tűnik, ezeket a romokat a 13. századi domonkos Jacobus de Voragine Arany legendája ihlette, melyben olvashatunk arról a pogány hiedelemről, mely szerint a római Béke-templom összeomlott, amikor egy Szűz szült. Ezek a romok mindenekelőtt a bukott emberiség látható jelei, mindannak jelei, ami romlásnak indult, megromlott és elpusztult. Ez a látvány azt üzeni, hogy Jézus a régi világban megjelenő újdonság, és azért jött, hogy gyógyítson, újjáépítsen, életünknek és a világnak visszaadja eredeti ragyogását.

5. Mily sok érzelem jár át bennünket, amikor a hegyeket, a patakokat, a bárányokat és a pásztorokat a betlehembe helyezzük! Ily módon emlékezetünkbe idézzük, amit a próféták megjövendöltek, hogy tudniillik az egész teremtés részt vesz a Messiás eljövetelének ünneplésében. Az angyalok és az üstökös azt jelzik, hogy nekünk is útra kell kelnünk, hogy a barlanghoz érjünk és imádjuk az Urat.

„Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg, hogyan is történt mindaz, amiről hírt adott nekünk az Úr!” (Lk 2,15): ezt mondják a pásztorok az angyalok híradása után. Ez egy nagyon szép tanítás, amely a leírás egyszerűségében érkezik hozzánk. Ellentétben sok emberrel, akik ezer más dolgot akarnak csinálni, a pásztorok a leglényegesebbnek, vagyis a megváltásnak az első tanúivá válnak. A leglenézettebbek és a legszegényebbek azok, akik be tudják fogadni a megtestesülés eseményét.

Istennek, aki a kisded Jézusban jön felénk, a pásztorok úgy válaszolnak, hogy elindulnak feléje, hogy részesei legyenek egy szeretettel és hálás csodálattal átjárt találkozásnak.

Éppen ez az Isten és gyermekei között, Jézusnak köszönhetően létrejött találkozás hozza létre vallásunkat, ez adja annak egyedi szépségét, mely különleges módon sugárzik a betlehemből.

6. Általában sok szimbolikus szobrocskát helyezünk betlehemeinkbe. Főleg koldusokat és olyan embereket, akik a szív bőségén kívül más gazdagságot nem ismernek. Ők is teljes joggal állnak a kisded Jézus közelében, anélkül, hogy bárki kilakoltathatná vagy eltávolíthatná őket egy olyannyira rögtönzött bölcsőtől, amely körül a szegények egyáltalán nem zavarnak senkit. Sőt, a szegények a kiváltságos részesei ennek a titoknak, és gyakran ők azok, akik leginkább fel tudják ismerni Isten jelenlétét közöttünk.

A betlehemben lévő szegények és egyszerűek arra emlékeztetnek, hogy Isten azokért válik emberré, akik leginkább érzik szeretetének szükségét, és kérik közelségét. Jézus, a „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), szegényen született, egyszerű életet élt, hogy megtanítsa nekünk megragadni a leglényegesebbet és belőle élni. A betlehemből azt az egyértelmű üzenetet kapjuk, hogy nem engedhetjük, hogy megtévesszen bennünket a gazdagság és a sokféle, tiszavirág-életű boldogságjavaslat. Heródes palotája a háttérben áll, bezárva, süket az öröm meghirdetése előtt. Jászolban születve maga Isten indítja el az egyetlen valódi forradalmat, amely reményt és méltóságot ad a nincsteleneknek, a kirekesztetteknek: a szeretet forradalma, a gyengédség forradalma. A jászolból Jézus szelíd hatalommal hív az utolsókkal való osztozásra mint egy olyan, emberségesebb és testvériesebb világhoz vezető útra, amelyben senki sincs kizárva vagy kirekesztve.

A gyerekek – de a felnőttek is! – szeretnek további szobrocskákat helyezni a betlehembe, amelyeknek látszólag semmi kapcsolatuk sincs az evangéliumi elbeszélésekkel. Mindazonáltal ez az elképzelés azt akarja kifejezni, hogy ebben a Jézus által elhozott új világban van hely mindannak, ami emberi és minden teremtmény számára. A pásztortól a kovácsig, a péktől a zenészekig, a vizeskorsót vivő nőktől a játszó gyermekekig…: ők mind a mindennapi életszentséget jelképezik, annak örömét, hogy rendkívüli módon végezzük a mindennapi teendőket, amikor Jézus megosztja velünk az ő isteni életét.

7. A betlehem lassanként elvezet bennünket a barlanghoz, ahol Mária és József szobrát találjuk. Mária egy édesanya, aki szemléli gyermekét, és bemutatja őt azoknak, akik meglátogatják. Szobra arra a nagy titokra irányítja figyelmünket, amely megérintette ezt a lányt, amikor Isten az ő szeplőtelen szívének ajtaján kopogtatott. Az angyal híradására, aki arra kérte, hogy legyen Isten anyja, Mária teljes engedelmességgel válaszolt. Szavai – „Íme, az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” (Lk 1,38) – mindannyiunk számára bizonyságot tesznek arról, miként kell Isten akaratára hagyatkoznunk a hitben. Ezzel az igennel Mária Isten Fiának anyává vált, anélkül, hogy szüzességét elvesztette volna, sőt Fiának köszönhetően megszentelte azt. Isten anyját látjuk benne, aki nem tartja meg magának Fiát, hanem mindenkit arra kér, hogy engedelmeskedjen az ő szavának, és váltsa valóra azt (vö. Jn 2,5). Mária mellett, a gyermeket és anyját védelmező testtartásban, ott találjuk Szent Józsefet. Általában kezében botot vagy ritkábban lámpát tartva ábrázolják. Szent József nagyon fontos szerepet játszik Jézus és Mária életében. Ő az őr, aki sosem fárad bele védelmezni családját. Amikor Isten figyelmezteti Heródes fenyegetésére, habozás nélkül útnak indul, és kivándorol Egyiptomba (vö. Mt 2,13–15). A veszély elmúltával pedig visszaviszi a családot Názáretbe, ahol ő lesz a gyermek és serdülő Jézus első nevelője. József a szívében hordozta a nagy titkot, mely Jézust és feleségét, Máriát övezte, és igaz emberként mindig Isten akaratára bízta magát, és meg is valósította azt.

8. A betlehem szíve akkor kezd dobogni, amikor karácsonykor elhelyezzük benne a kisded Jézus szobrát. Isten így mutatja meg magát, egy kisgyermekben, hogy karunkba vegyük. Gyengeségébe és kiszolgáltatottságába rejti mindent teremtő és átalakító hatalmát. Lehetetlennek tűnik, mégis így van: Jézusban Isten gyermek volt, és ebben az állapotban akarta feltárni szeretetének nagyságát, amely egy mosolyban és kezének bárki felé történő kinyújtásában mutatkozik meg.

Egy gyermek születése örömet ébreszt és ámulatot vált ki, mert az élet nagy titka elé állít bennünket.

Látva az újszülött fiuk előtt álló fiatal házasok szemének ragyogását megértjük Mária és József érzéseit, akik a kisded Jézust nézve Isten jelenlétét érzékelték életükben.
„Az élet ugyanis megjelent” (1Jn 1,2): János apostol így foglalja össze a megtestesülés titkát. A jászol megláttatja, megérinteti velünk ezt az egyedülálló és rendkívüli eseményt, amely megváltoztatta a történelem menetét, és amelytől az évek számozása is kezdődik, Krisztus születése előtt és után.

Isten cselekvésmódja szinte teljesen ledöbbent, mert lehetetlennek tűnik, hogy lemondjon dicsőségéről, hogy olyan emberré váljon, mint mi. Milyen meglepő látni Istent, aki magára veszi a mi magatartásformáinkat: alszik, anyukájától tejet szopik, sír, és játszik, mint minden kisgyermek! Mint mindig, Isten zavarba ejt, kiszámíthatatlan, folytonosan meghaladja sémáinkat. A betlehem tehát, miközben megmutatja nekünk Istent, ahogyan belépett a világba, arra késztet bennünket, hogy gondoljunk Isten életébe illesztett életünkre; meghív bennünket, hogy tanítvánnyá váljunk, ha el akarjuk érni az élet végső értelmét.

9. Amikor közeledik vízkereszt ünnepe, elhelyezzük a betlehembe a három bölcs szobrát. A csillagot figyelve azok a keleti bölcs és gazdag urak útnak indultak Betlehem felé, hogy megismerjék Jézust, s aranyat, tömjént és mirhát adjanak neki ajándékul. Ezeknek az ajándékoknak is allegorikus jelentése is van: az arany Jézus királyi volta előtt tiszteleg; a tömjén istensége előtt; a mirha pedig szent emberisége előtt, mely megismeri majd a halált és az eltemetést.

Nézve a betlehemnek ezt a jelenetét el kell gondolkodnunk azon felelősségünkön, hogy minden kereszténynek evangelizátornak kell lennie. Mindnyájan az örömhír hordozójává válunk azok számára, akikkel találkozunk, és tanúságot teszünk a Jézussal és az ő szeretetével való találkozás öröméről az irgalmasság konkrét tetteivel.

A mágusok azt tanítják, hogy nagyon messziről is el lehet indulni, hogy elérjük Krisztust. Ők gazdag emberek, bölcs idegenek, a végtelen szomjazói, akik hosszú és veszélyes útra indulnak, mely Betlehembe vezeti őket (vö. Mt 2,1–12). A kisded Király előtt nagy öröm járja át őket. Nem botránkoznak meg a környezet szegénységén; nem tétováznak térdre ereszkedni és imádni őt. Színe előtt megértik, hogy Isten, amint kiváló bölcsességgel megszabja a csillagok mozgását, úgy vezeti a történelem folyását, letaszítva a hatalmasokat és felmagasztalva az alázatosokat. És hazatérve hazájukba minden bizonnyal elmondják majd ezt a meglepő találkozást a Messiással, elindítva az evangélium útját a népek között.

10. A betlehem előtt szívesen visszagondolunk arra, amikor még gyerekek voltunk, és türelmetlenül vártuk, mikor kezdhetjük el építeni. Ezek az emlékek arra indítanak bennünket, hogy mindig újból tudatosítsuk, milyen nagy ajándékot kaptunk azáltal, hogy átadták nekünk a hitet; ugyanakkor megéreztetik velünk annak kötelességét és örömét, hogy gyermekeinkkel és unokáinkkal megosszuk ugyanezt a tapasztalatot.

Nem számít, hogyan rendezzük be a betlehemet, lehet mindig ugyanolyan vagy változtathatjuk minden évben; csak az számít, hogy szólítsa meg az életünket.

Bárhol és bármilyen formában a betlehem Isten szeretetét beszéli el, Istenét, aki gyermekké lett, hogy elmondja nekünk, mennyire közel áll minden emberhez, bármilyen állapotban legyen is.

Kedves testvérek, a betlehem a hit édes és igényes átadási folyamatának része. Gyermekkortól kezdve, majd minden életkorban arra tanít bennünket, hogy szemléljük Jézust, érezzük Isten irántunk tanúsított szeretetét, hogy érezzük és higgyük, hogy Isten velünk van, mindnyájan gyermekek és testvérek vagyunk annak a kisdednek, Isten Fiának és Szűz Mária fiának köszönhetően. És érezzük, hogy ebben áll a boldogság.

Szent Ferenc iskolájában nyissuk meg szívünket ez előtt az egyszerű kegyelem előtt, engedjük, hogy a csodálkozásból egy alázatos imádság szülessen: „köszönetünk” Istennek, aki mindenben osztani akart velünk, hogy sose hagyjon magunkra bennünket!

Greccióban, a jászol kegyhelyén, 2019. december 1-jén, pápaságom hetedik évében.

Ferenc
 

JEGYZETEK

[1] Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza (Vita Prima), 84: Fonti francescane, 468. pont. [Magyar kiadás: Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, XXX. fejezet, 84. pont, 91. oldal.]
[2] Vö. ugyanott, 85: Fonti francescane, 469. pont. [Magyar kiadás: XXX. fejezet, 85. pont, 91. oldal.]
[3] Ugyanott, 86: Fonti francescane, 470. pont. [Magyar kiadás: Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, XXX. fejezet, 86. pont, 92. oldal.]
 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápaA szegények nem csalatkoznak reményükben

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
17
Ferenc pápa A szegények nem csalatkoznak reményükben

1. „A szegények nem csalatkoznak reményükben” (Zsolt 9,19). A zsoltár szavai hihetetlenül időszerűek. Mély igazságot fejeznek ki, amelyet a hit mindenekelőtt a legszegényebbek szívébe tud belevésni, mégpedig azt, hogy visszakapják a reményt, amelyet az igazságtalanságok, szenvedések és az élet bizonytalansága miatt elveszítettek.

A zsoltáros leírja a szegények állapotát és az őket elnyomók arroganciáját (vö. Zsolt 10,1–10), lehívja Isten ítéletét, hogy állítsa helyre az igazságosságot és győzze le a jogtalanságot (vö. Zsolt 10,14–15). Úgy tűnik, szavaiban az a kérdés tér vissza újra, amely évszázadokon át egészen napjainkig sokszor elhangzik: Hogyan engedheti meg Isten ezt az egyenlőtlenséget? Hogyan engedheti meg, hogy megalázzák a szegényeket, miért nem avatkozik közbe, hogy segítsen nekik? Miért engedi boldogan élni azokat, akik másokat elnyomnak, miközben viselkedésüket épp a szegények szenvedése láttán el kellene ítélni?

E zsoltár megírásának idején nagy gazdasági fejlődés ment végbe, amely, mint sok esetben, a társadalmi egyensúly jelentős zavarához is vezetett. Az egyenlőtlenség következtében nélkülözők népes csoportja alakult ki, akiknek helyzete még drámaibbnak tűnt a kevés kiváltságos által elért gazdagsághoz viszonyítva. A szent szerző, látva ezt a helyzetet, reális és hiteles képet tár elénk.

Abban az időben az arrogáns, istentelen emberek lenézték a szegényeket, és arra törekedtek, hogy azt a keveset is megszerezzék, amit azok birtokoltak, és hogy rabszolgává tegyék őket. Manapság sincs ez nagyon másként. A gazdasági válság sokaknak nem jelentett akadályt vagyonuk további növelésében, ami annál komolyabb anomáliának tűnik, minél inkább tekintetbe vesszük a városok utcáin élő nagyszámú szegény embert, akiknek a létfontosságú dolgok is hiányoznak, akiket állandóan zaklatnak és kizsákmányolnak. A Jelenések könyvének szavai jutnak eszembe: „Azt mondod: »Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire.« Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” (Jel 3,17). Évszázadok telnek el, de a gazdagok és a szegények állapota változatlan marad, mintha a történelem tapasztalata nem tanított volna az emberiségnek semmit. A zsoltár szavai nem a múltra vonatkoznak, hanem a jelenünkre, ahogyan Isten ítélete előtt állunk.

2. Az új rabszolgaságnak ma is számos formája van, amely férfiak, nők, serdülők és gyermekek millióit érinti.

Mindennap találkozunk családokkal, akiket arra kényszerítenek, hogy elhagyják hazájukat és másutt keressenek megélhetést; árvákkal, akik elveszítették szüleiket, vagy egy brutális kizsákmányolás céljait szolgálva erőszakosan elválasztották őket tőlük; fiatalokkal, akik szakmai kiteljesedést keresnek, de a rövidlátó gazdaságpolitika elzárja előlük a munkaerőpiacot; sokféle sérülést hordozó áldozatokkal, a prostituáltaktól a kábítószerfüggőkig, akik lényük legmélyén megaláztatást szenvednek. Ezenkívül hogy lehetne megfeledkezni a bevándorlók millióiról, akik oly sok rejtett érdek áldozataivá válnak, akiket gyakran politikai célok eszközeiként használnak fel, és akiktől megtagadják a szolidaritást és az egyenlő bánásmódot? És éppígy a sok hajléktalan és kirekesztett emberről, akik városaink utcáin járnak?

Milyen gyakran látunk szegényeket a szeméttelepeken, ahol összegyűjtik a selejtezés kultúrájának és a bőségnek a „gyümölcseit”, hogy valami ehetőhöz vagy felvehetőhöz jussanak! Miután ők maguk is egy emberi hulladéklerakó részévé váltak, hulladékként kezelik őket és e botrány előidézői semmiféle bűntudatot sem éreznek emiatt. A szegényeket gyakran a társadalom élősködőinek tekintik, és nem bocsátják meg nekik a szegénységüket. Az ítélet mindenhová követi őket. Nem lehetnek félénkek vagy lehangoltak, pusztán azért fenyegetőnek vagy alkalmatlannak ítélik őket, mert szegények.

Dráma a drámában az, hogy a szegények nem is látják a nyomor alagútjának végét. Sőt, már odáig jutottunk, hogy egy ellenséges építészetet találunk ki és valósítunk meg, hogy az utcákon, utolsó menedékhelyeiken is megszabaduljunk jelenlétüktől. A város egyik szegletéből a másikba vándorolnak munkát, szálláslehetőséget vagy szeretetet remélve... Életükben minden kínálkozó esély fénysugárrá válik, de még ott is, ahol legalább a tisztességes viselkedést elvárhatnák magukkal szemben, a visszaélés erőszakával találkoznak. Időszakos munkavállalókként kénytelenek végtelen órákat robotolni a perzselő napon, de nevetséges bérekkel fizetik ki őket; az ő számukra nincsen munkavédelem, nincsenek humánus munkakörülmények, amelyek által más dolgozókkal egyenrangúnak érezhetnék magukat. Elérhetetlen számukra a munkaidő-kedvezmény, a juttatások és még betegek sem lehetnek.

Kemény realizmussal írja le a zsoltáros a gazdagok viselkedését, akik kizsákmányolják a szegényeket: „Várja, hogy ráronthasson a védtelenre, megragadja és hálójába húzza a szegényt” (Zsolt 10,9). Mintha egy hajtóvadászatról beszélne, ahol a szegényekre vadásznak, elfogják és rabszolgaságba taszítják őket. Ilyen helyzetben sok ember szíve bezárul, és a láthatatlanná válás vágya keríti hatalmába. Röviden szólva: nagyszámú szegény embert látunk, akiket gyakran frázisokkal fizetnek ki és csak vonakodva támogatnak. Szinte láthatatlanná válnak, hangjuk gyenge és alig van súlya a társadalomban. Ezek a férfiak és nők mintegy idegen testként élnek otthonaink körül, és lakóhelyünkön is perifériára szorulnak.

3. A zsoltárban bemutatott helyzetet szomorúság jellemzi a szegényeket sújtó igazságtalanság, szenvedés és keserűség miatt. A zsoltár mégis szép meghatározást ad a szegényről: olyan, aki „az Úrban bízik” (vö. Zsolt 9,11), mert biztos abban, hogy az Úr soha nem hagyja el őt. A szegény a Szentírásban a bizalom embere! A szent író rámutat e bizalom okára is: „ismeri az ő Urát” (vö. uo.), a Biblia nyelvezetében ez az „ismerni” pedig a szeretet személyes kapcsolatát jelenti.

Egy igazán lenyűgöző leírás áll a szemünk előtt, amelyre nem számítottunk volna. Pedig nem tesz mást, mint kifejezi Isten nagyságát, amikor egy szegény emberrel áll szemben. Az ő teremtő ereje meghalad minden emberi várakozást, és konkréttá válik, amikor „megemlékezik” erről a konkrét emberről (vö. Zsolt 9,13). Épp ez az Úrba vetett bizalom, annak bizonyossága, hogy az Úr nem hagyja el, ez utal a reményre. A szegény tudja, hogy Isten nem képes elhagyni őt; így mindig annak az Istennek a jelenlétében él, aki megemlékezik róla. Akinek segítsége távolabbra nyúlik a jelenlegi szenvedésteli helyzetnél, hogy megmutassa a szabadulás útját, mely átalakítja a szívet, mert a legmélyebb támogatást nyújtja.

4. Istennek a szegények érdekében végbevitt cselekedetei újra és újra visszaköszönnek a Szentírásban. Ő az, aki „meghallgat”, „beavatkozik”, „megvéd”, „védelmez”, „váltságot ad”, „megment”. Vagyis egy szegény ember soha nem fogja azt tapasztalni, hogy Isten hallgat vagy közömbös marad az imádsága iránt. Isten az, aki igazságot szolgáltat, és nem feledkezik meg senkiről (vö. Zsolt 40,18; 70,6); sőt, ő a szegények számára menedék, és nem késlekedik, hogy segítséget nyújtson nekik (vö. Zsolt 10,14).

Az ember felépíthet sok-sok falat és eltorlaszolhatja a bejáratokat, hogy nyugalmat találjon saját vagyonának hamis biztonságában, azok kárára, akik kívül rekednek. De ez nem lesz örökké így. Az „Úr napja” a próféták leírása szerint (vö. Ám 5,18; Iz 2–5; Joel 1–3) lerombolja a népek közé épült barikádokat, és sok ember szolidaritását helyezi a kevesek arroganciája helyébe. A kirekesztés állapota, amelyben emberek milliói sínylődnek, nem tarthat már sokáig. Sikolyuk egyre hangosabb lesz és hallhatóvá válik az egész földön. Ahogy Primo Mazzolari atya írta: „A szegény folyamatos tiltakozás igazságtalanságaink ellen, a szegény egy lőporraktár. Ha tüzet gyújtasz, a világ felrobban.”

5. Nem lehet kitérni a sürgető figyelmezetés elől, amelyet a Szentírás a szegényekre bíz. Bárhová is nézzünk, Isten szava arra mutat rá, hogy a szegények olyan emberek, akik nélkülözik azt, amire szükségük lenne az élethez, mert másoktól függnek. Ide tartozik az elnyomott, a megalázott, aki padlóra került. De a szegények e megszámlálhatatlan sokaságát látva, Jézus nem félt attól, hogy mindegyikükkel azonosuljon: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ha ezt az azonosulást figyelmen kívül hagyjuk, akkor misztifikáljuk az evangéliumot és felhígítjuk a kinyilatkoztatást. Az az Isten, akit Jézus ki akart nyilatkoztatni, nagylelkű Atya, irgalmas, jóságában és kegyelmében kimeríthetetlen, aki mindenekelőtt reményt ad azoknak, akik csalódottak és nem látnak jövőt.

Hogyan is lehetne nem felfigyelni arra, hogy Jézus a boldogságmondásokat, amelyekkel Isten országának meghirdetését elkezdte, a következő felkiáltással vezeti be: „Boldogok vagytok, ti, szegények” (Lk 6,20)? E paradox kijelentés értelme éppen az, hogy Isten országa a szegényeké, mert ők élnek abban a helyzetben, hogy képesek legyenek befogadni azt. Hány és hány szegény emberrel találkozunk mindennap! Úgy tűnik néha, hogy az idő múlásával és civilizációnk vívmányainak fejlődésével számuk ahelyett, hogy csökkenne, folyamatosan növekszik. Évszázadok telnek el és ez a boldogságmondás egyre mélyebb önellentmondásnak tűnik; a szegények egyre szegényebbekké válnak, ami napjainkra fokozottan is igaz. Jézus, aki elkezdte országának megalapítását, ebben a szegényeket állítva középpontba, pontosan ezt szeretné üzenni nekünk: elkezdte, és nekünk, tanítványainak azt a feladatot adta, hogy folytassuk, és vállaljuk a felelősséget, hogy reményt adunk a szegényeknek. Nagy szükség van arra – különösen egy olyan korban, mint a miénk –, hogy a remény újjáéledjen, és a bizalom helyreálljon. Ez egy olyan program, amelyet a keresztény közösségnek nem szabad alábecsülnie. Igehirdetésünk és keresztény tanúságunk hitelessége függ ettől.

6. A szegények közelében az Egyház felfedezi, hogy ő egyetlen nép, amely sok nemzetre oszlik, és az a hivatása, hogy senki se érezhesse magát idegennek vagy kirekesztettnek, mert mindenkit az üdvösség közös útjára hív. A szegények helyzete arra kötelez, hogy számoljunk fel mindenféle távolságot az Úr testétől, aki bennük szenved. Inkább arra hív, hogy megérintsük az ő testét, felvállalva személyesen egy olyan szolgálat kockázatát, amely hiteles evangelizációt jelent. A szegények társadalmi támogatása nem az evangélium hirdetésén kívül eső kötelesség; éppen ellenkezőleg, felmutatja a keresztény hit realizmusát és történelmi érvényességét. A szeretet, amely eltölti élettel a Jézusba vetett hitet, nem engedi, hogy tanítványai bezárkózzanak egyfajta fullasztó individualizmusba, elrejtőzzenek a lelki intimitás bugyraiba, anélkül, hogy keresztény életük hatással lenne a társadalom életére (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 183).

Nemrég gyászoltuk meg a szegények egyik nagy apostolát, Jean Vanier-t, aki odaadásával új utakat nyitott a peremre szorult emberekkel való együttélés felé. Isten megajándékozta őt azzal, hogy egész életét súlyos fogyatékkal élő testvéreinek szentelje, akiket a társadalom sokszor kirekeszteni törekszik. Egy „köztünk élő szent” volt. Lelkesedésével sok fiatalt, férfit és nőt tudott maga köré gyűjteni, akik mindennapi erőfeszítéseikkel szeretetet ajándékoztak és sok gyenge és törékeny ember arcára csaltak újra mosolyt, az üdvösség valóságos „bárkáját” kínálták számukra a kirekesztés és a magány ellen. Tanúságtétele sok ember életét megváltoztatta, és segített a világnak, hogy más szemmel nézze a legkiszolgáltatottabb és leggyengébb embereket. Neki köszönhetően hallhatóvá vált a szegények sírása, és ez rendíthetetlen reménységet szült, amennyiben egy konkrét szeretet látható és kézzelfogható, máig is tapasztalható jeleit mutatta fel.

7. „A döntés a legutolsók mellett, akiket a társadalom kivet és eltaszít” (uo., 195) alapvető döntés, amelyre Krisztus felszólítja tanítványait, hogy ne árulják el az Egyház hitelességét, és hatékony reményt adjanak oly sok védtelen embernek. Bennük nyer megerősítést a keresztény felebaráti szeretet, mert azok, akik Krisztus szeretetével mások szenvedéséből részt vállalnak, erőt nyernek és nyomatékot adnak az evangélium hirdetésének.

A keresztények kötelezettsége e világnapon, és ami még fontosabb, mindennapi életükben nem szorítkozhat csupán segélyakciókra, még ha ezek dicséretesek és szükségesek is, hanem arra kell törekedniük, hogy növeljék mindenkiben azt a teljes odafigyelést, amely minden bajba került embert megillet. „Ez a szeretetteljes odafordulás a valódi gondoskodás kezdete” (uo., 199) a szegényekért, ha meg akarjuk tudni, mi jelenti az igazi segítséget számukra. Nem könnyű a keresztény remény tanújának lenni egy olyan fogyasztásközpontú, a selejtezés mentalitásával élő környezetben, amelynek az a fő törekvése, hogy a felszínes és pillanatnyi jólétet fokozza. A mentalitás megváltoztatása kell ahhoz, hogy a lényegest újból felfedezzük, és Isten országának hirdetése konkréttá és hatékonnyá váljon.

A remény átadható a vigasztaláson keresztül is, amely akkor valósul meg, amikor az ember nem csupán fellángolásból, egy-egy pillanatig segíti a szegényeket, hanem hosszú távon elköteleződik mellettük. Az igazi remény nem akkor lesz a szegények osztályrésze, amikor azt látják, hogy kapunk valamit cserébe a nekik adott időnkért, hanem akkor, amikor felismerik áldozatunkban az ingyenes, viszonzást vagy jutalmat nem váró szeretet cselekedetét.

8. Arra kérem az önkénteseket, akiknek egyik legnagyobb érdeme, hogy elsőként fogják fel a szegényekre fordított figyelem jelentőségét, hogy növekedjenek tovább elköteleződésükben. Kedves testvérek, sürgetően kérlek titeket, hogy minden szegény emberben, akivel találkoztok, azt keressétek, amire valójában szüksége van; ne álljatok meg csak az anyagi szükségleteik kielégítésénél, hanem fedezzétek fel a szívükbe rejtett jóságot, amihez az kell, hogy figyelemmel legyetek kultúrájukra és kifejezésmódjukra egy valódi testvéri párbeszéd megkezdése érdekében. Tegyük félre az ideológiai vagy politikai alapú kategorizálásokat és összpontosítsuk figyelmünket a lényeges kérdésekre, amelyek megoldásához nem sok beszédre, hanem csak egy szerető pillantásra és egy kinyújtott kézre van szükség. Soha ne felejtsük el, hogy „a legsúlyosabb hátrányos megkülönböztetés, ami miatt a szegények szenvednek, az a lelki odafigyelés hiánya” (uo., 200).

A szegényeknek elsősorban Istenre, az ő szeretetére van szükségük, amely a szentekben válik láthatóvá, akik mellettük élnek, akik életük egyszerűségével megmutatják és kifejezik a keresztény szeretet erejét. Isten sokféle módot és számtalan eszközt használ fel arra, hogy elérje az emberek szívét. Természetesen a szegények azért jönnek hozzánk, mert ételt adunk nekik, de amire valójában szükségük van, az túlmutat a meleg ételen vagy a szendvicseken, amit kínálunk. A szegényeknek a kezünkre van szükségük, hogy felsegítsük őket, a szívünkre, hogy újra érezzék a szeretet melegségét és a jelenlétünkre, hogy a leküzdjék a magányt. Egész egyszerűen szeretetre van szükségük.

9. Néha egészen kevés elegendő ahhoz, hogy visszaadjuk a reményt: elegendő megállni, mosolyogni, meghallgatni. Tegyük félre csak egy napra a statisztikákat; a szegények nem számok, amelyekre hivatkozni lehet, amikor egyesek munkájukkal és projektjeikkel büszkélkednek. A szegények emberek, akikkel találkozunk: fiatalok és idősek, akik egyedül vannak, akiket meghívunk egy közös étkezésre; férfiak, nők és gyermekek, akik egy barátságos szóra várnak. A szegények a mi megmentőink, mert lehetővé teszik számunkra, hogy Jézus Krisztus arcával találkozzunk.

A világ szemében értelmetlen az a gondolat, hogy a szegénység és a nélkülözés üdvhozó erővel bírhat; mégis igaz, amit az apostol tanít: „Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt” (1Kor 1,26–29). Emberi szemmel nem látjuk ezt a megmentő erőt, de a hit szemével meglátjuk, és személyesen is megtapasztaljuk működését. Isten vándorló népének szívében lüktet ez az üdvözítő erő, amely senkit sem zár ki, hanem mindenkit bevon a megtérés valódi zarándoklatába, hogy megismerje és szeresse a szegényeket.

10. Az Úr nem hagyja cserben azokat, akik őt keresik és hívják: „gondolt rájuk, nem feledkezett el a szegények sóhajáról” (Zsolt 9,13), mert az ő füle meghallja hangjukat. A szegény reménysége megkérdőjelezi a halál különféle helyzeteit, mert tudja, hogy Isten különösen szereti őt, és így legyőzi a szenvedést és a kirekesztést. Szegénysége nem csorbítja méltóságát, amelyet a Teremtőtől kapott; abban a bizonyosságban él, hogy Isten teljes mértékben vissza fogja azt adni neki, mert ő nem marad közömbös leggyengébb gyermekei sorsa iránt, éppen ellenkezőleg, látja bánatukat és fájdalmaikat, hordozza őket, erőt és bátorságot ad nekik (vö. Zsolt 10,14). A szegények reményét erősíti az a bizonyosság, hogy az Úr elfogadja őket, hogy nála valódi igazságosságra lelnek, és hogy ő megerősíti szívüket, hogy továbbra is tudjanak szeretni (vö. Zsolt 10,17).

Ahhoz, hogy az Úr Jézus tanítványai az evangélium hiteles hirdetői legyenek, a remény kézzelfogható magvait kell szórniuk. Kérem az összes keresztény közösséget, és mindazokat, akik küldetésüknek érzik, hogy reményt és vigaszt vigyenek a szegényeknek: dolgozzanak azért, hogy ez a világnap sokakban erősítse a vágyat az aktív együttműködés iránt, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie az emberi közelséget és a szolidaritást. Kísérjenek bennünket a próféta szavai, melyek egy másfajta jövőt hirdetnek meg: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani” (Mal 3,20).

Vatikánváros, 2019. június 13-án, Páduai Szent Antal liturgikus emléknapján

Ferenc pápa

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápamissziós világnapi üzeneteA keresztség jegyében és az Egyház küldetésében

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
20
Ferenc pápa missziós világnapi üzenete A keresztség jegyében és az Egyház küldetésében

Az egyház misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk    

     2019. október hónapjára arra kértem az egész egyházat, hogy rendkívüli missziós időszakként élje meg azt, így emlékezve XV. Benedek pápa Maximum illud kezdetű apostoli levele kihirdetésének (1919. november 30.) századik évfordulójára. Apostoli kezdeményezésének prófétai előrelátása megerősített abban, hogy megújítsuk az egyház misszionáriusi elkötelezettségét, misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus üdvösségét hirdesse és vigye el a világnak.

Felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét

     Jelen üzenet címe azonos az októberi missziós hónap témájával: megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban. E hónap megünneplése mindenekelőtt abban segít minket, hogy felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét, azon hitét, amelyet kötelezettség nélkül, ajándékként kaptunk a keresztségben. Istenhez tartozunk, mint gyermekei és ez soha nem egyénileg megy végbe, hanem mindig egyházi módon: az Istennel – Atyával, Fiúval és Szentlélekkel – való közösségből sok más testvérünkkel együtt új élet születik számunkra. Ez az isteni élet pedig nem árucikk, amit eladni – el akarjuk kerülni a prozelitizmust –, hanem gazdagság, amelyet átadni, közölni és hirdetni kell: ez a misszió értelme. Ingyen kaptuk ezt az ajándékot és ingyen adjuk tovább (vö. Mt 10,8) anélkül, hogy ebből bárkit is kizárnánk. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, eljutva az igazság megismerésére és az irgalmasság megtapasztalására az Egyháznak köszönhetően, amely az üdvösség egyetemes szentsége (vö. 1Tim 2,4; 3,15, II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 48).

Az Egyháznak állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége

     Az Egyház misszióban van a világon: a Jézus Krisztusba vetett hit a dolgokat helyes megvilágításba helyezi, mert lehetővé teszi, hogy Isten szemével és szívével lássuk a világot; a remény megnyit minket az isteni élet örök láthatárára, amelyben már valójában részünk van; a szeretet pedig, amelyet előre megízlelünk a szentségekben és a testvéri szeretetben, a föld végső határáig mozdít minket (vö. Mik 5,3; Mt 28,19; ApCsel 1,8; Róm 10,18). Egy Egyháznak, amely elmegy a legvégső határokig, állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége. Hány szent, hány hitben élő nő és férfi tanúskodik arról, hogy ez a határtalan megnyílás lehetséges és megvalósítható, mutatja meg nekünk, hogyan lépjünk ki önmagunkból irgalmasan, a szeretettől sürgetve és éli elénk az ajándékozás, az áldozat és az ingyenesség logikáját (vö. 2Kor 5,14–21)! Aki Istent hirdeti, legyen Isten embere (vö. Maximum illud apostoli levél).

A világban mindannyian küldetésben vagyunk

     Ez egy olyan megbízás, amely személyesen érint mindannyiunkat: én mindig misszió vagyok; te mindig misszió vagy; minden megkeresztelt ember maga egy-egy misszió. Aki szeret, az megmozdul, kilép önmagából, vonz és vonzódik, átadja önmagát a másiknak és életet adó kapcsolatokat teremt. Senki sincs, aki Isten szeretete számára haszontalan és jelentéktelen lenne. A világban mindannyian küldetésben vagyunk, mert minden ember Isten szeretetének gyümölcse. Még ha apám és anyám hazugság, gyűlölet és hűtlenség által elárulná is a szeretetet, Isten soha nem lép vissza az élet ajándékozásától és minden gyermekét mindig is részesíti isteni és örökkévaló életében (vö. Ef 1,3–6).

     Ennek az életnek a keresztség által leszünk részesei, ezáltal kapjuk meg a hitet Jézus Krisztusban, aki győztes a bűn és a halál felett, megújít minket Isten képére és hasonlóságára és beletagoz minket Krisztus testébe, az Egyházba. Ebben az értelemben tehát a keresztség valóban szükséges az üdvösséghez, mert biztosítja számunkra, hogy az Atya házában mindig és mindenütt fiak és leányok vagyunk, nem pedig árvák, idegenek vagy rabszolgák. Ez, ami a keresztény emberben szentségi valóság – melynek tökéletessége az Eucharisztia –, minden férfi és nő hivatása és rendeltetése marad, akik megváltásra és üdvösségre várnak. A keresztség ugyanis az isteni ajándék ígéretének megvalósulása, amellyel Isten az embert gyermekévé teszi a Fiúban. Természetes szüleink gyermekei vagyunk, de a keresztségben miénk lesz az eredeti atyaság és az igazi anyaság is: akinek az Egyház nem édesanyja, annak Isten nem lehet atyja (vö. Szent Ciprián, Az egyház egységéről, 6).

Küldetésünk Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik

    Küldetésünk tehát Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik, mivel a keresztséghez szorosan kapcsolódik az a megbízás, amelyet Jézus a húsvéti küldetésben megfogalmazott: ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket, eltöltve Szentlélekkel a világ kiengeszteléséért (vö. Jn 20,19–23; Mt 28,16–20). A keresztény ember részese ennek a küldetésnek, azért, hogy senki se nélkülözze a fogadott fiúságra való meghívás örömhírét, valamint személyes méltóságának és az emberi élet belső értékének bizonyosságát a fogantatástól kezdve egészen a természetes halálig. Amikor a terjeszkedő szekularizáció Isten aktív atyaságának kifejezett és kulturális visszautasításává fejlődik történelmünkben, akadályává válik minden valódi testvériségnek, ami az egymás élete iránti kölcsönös tiszteletben nyilvánulna meg. Jézus Krisztus Istene nélkül minden különbség pokoli fenyegetéssé válik és lehetetlenné teszi az emberi faj gyümölcsöző egységét és benne a testvéri elfogadás megvalósulását.

A misszió kiszólítja a missziós hithirdetőt otthonából, családjából, hazájából…

     Az üdvösségre szóló egyetemes meghívástól motiválva, amelyet Isten Jézus Krisztusban részünkre felajánl, XV. Benedek arra szólít fel, hogy lépjünk túl minden nacionalista és etnocentrikus elzárkózáson, vessünk véget a gyarmati hatalmak beavatkozásának az evangélium hirdetésébe, valamint ezen államok gazdasági és katonai érdekei érvényesítésének. A pápa Maximum illud apostoli levelében emlékeztetett arra, hogy az egyház missziójának Isten akarta egyetemes jellege megköveteli, hogy kilépjünk a hazánkhoz és nemzetünkhöz fűződő exkluzív kapcsolatból. A kultúra és a közösség megnyílása Jézus Krisztus üdvösséghozó újdonsága előtt megköveteli minden indokolatlan etnikai és egyházi bezárkózás leküzdését. Az egyháznak ma is szüksége van férfiakra és nőkre, akik keresztségük erejében nagylelkűen válaszolnak a meghívásra, amely kiszólítja őket otthonukból, családjukból, hazájukból, nyelvi közegükből és helyi közösségükből. A népekhez szól küldetésük, a világban, amelyet még nem alakítottak át Jézusnak és az Ő szent egyházának szentségei. Isten szavát hirdetve, az evangéliumról tanúskodva és a Szentlélekben való életet ünnepelve ők bűnbánatra hívnak fel, keresztelnek és felkínálják a keresztény üdvösséget; mindezt az egyes ember személyes szabadságának tiszteletben tartásával és párbeszédet folytatva azon népek kultúrájával és vallásával, amelyekhez küldetésük szól. A „missio ad gentes”, amely az egyház számára mindig szükséges, alapvető módon járul hozzá minden keresztény szüntelen megtérésének folyamatához. A Jézus húsvétjába vetett hit, az egyház keresztelési küldetése, az önmagunktól és saját otthonunktól földrajzi és kulturális értelemben vett eltávolodásra ösztönző hívás, a bűntől való megváltás, valamint a személyes és társadalmi bajoktól való megszabadulás szükségessége megköveteli a missziót a föld legvégső határáig.

Amazónia példája kapcsán egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva

     A Pán-amazóniai Szinódussal való gondviselésszerű egybeesés arra indít engem, hogy aláhúzzam: a misszió, amelyet Jézus Lelkének ajándékával reánk bízott, továbbra is aktuális és szükséges ezen területek és az ott élők számára. A megújult Pünkösd tágra nyitja az egyház kapuit azért, hogy egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva, egyetlen nép se zárkózzék el, hanem nyitott legyen a hit egyetemes közösségére. Senkinek sem szabad saját egójába zárkóznia, belevesznie etnikai és vallási hovatartozásának önközpontúságába. Jézus húsvétja széttöri a világok, vallások és kultúrák szűk korlátait és arra hív minden közösséget, hogy növekedjen a férfi és nő méltóságának tiszteletben tartásában és törekedjen mindig teljesebben megtérni a feltámadt Úr igazságához, aki minden ember számára valódi életet ajándékoz.

Latin-Amerika, Karib-térség: A Szentlélek irányította őket az evangélium útjaira

     Ebben az összefüggésben XVI. Benedek szavai jutnak eszembe, amelyeket 2007-ben mondott nekünk, latin-amerikai püspököknek a brazíliai aparecidai találkozónk kezdetén; szeretném megismételni itt e szavakat és azonosulni velük: „De milyen jelentőséggel bírt a keresztény hit elfogadása Latin-Amerika és a Karib-térség országai számára? Azt jelentette számukra, hogy megismerik és elfogadják Krisztust, az ismeretlen Istent, akit őseik – anélkül, hogy tudták volna – gazdag vallási hagyományaikban kerestek. Krisztus volt a Megváltó, aki után csendben vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztvízzel megkapták az isteni életet, amely Isten fogadott gyermekeivé tette őket és megkapták a Szentlelket, aki azért jött, hogy megtermékenyítse kultúrájukat, amennyiben megtisztította és növekedésnek indította azt a megszámlálhatatlan sokaságú magot és csírát, amelyet a Megtestesült Szó beléjük öntött, és így irányította őket az evangélium útjaira. [...] Az Isten Igéje, amikor Jézus Krisztusban testté lett, egyúttal történelemmé és kultúrává is vált. A prekolumbián vallásokhoz való visszatérés utópiája – elválva Krisztustól és az egyetemes egyháztól – nem előrehaladás, hanem visszalépés. Ez valójában visszafejlődés, visszatérés egy, a múltban lehorgonyzott történelmi korszakhoz.” (Megnyitóbeszéd, 2007. május 13. Insegnamenti III, 1 [2007], 855–856.)

A Szűzanya számára Fia küldetése a kereszt lábánál saját küldetésévé is vált   

     Mária, édesanyánk, reád bízzuk az Egyház küldetését. A Szent Szűz Fiával egyesülve a megtestesülésétől kezdve elindult és teljes mértékben rész vett Jézus küldetésében, egy olyan misszióban, amely a kereszt lábánál a saját küldetésévé is vált: az Egyház anyjaként közreműködni abban, hogy világra hozza a Szentlélekben és a hitben Isten új gyermekeit.

     Végül szeretnék röviden szólni a Pápai Missziós Művekről, amelyet már a Maximum illud is a misszió eszközeként ajánlott. A Pápai Missziós Művek az Egyház egyetemességében, mint egy globális hálóban végzi szolgálatát, amely a pápát missziós erőfeszítésében támogatja részben imával – a misszió lelkével –, részben a keresztények karitatív adományaival szerte a világon. Hozzájárulásaik segítik a pápát a részegyházak evangelizálásában (Hitterjesztés Műve), a helyi papság képzésében (Szent Péter Apostol Műve), a világ gyermekeinek missziós tudatosságra nevelésében (Szent Gyermekség Műve) és a keresztények misszionáriusi tudatának kialakításában (Missziós Unió). Megújítva támogatásomat e Művekhez, kívánom, hogy 2019 októberének rendkívüli missziós hónapja hozzájáruljon misszionáriusi szolgálatuk megújulásához szolgálva az én szolgálatomat.

     Szívből adom áldásomat a misszionáriusokra és mindazokra, akik keresztségük révén bármilyen módon részt vesznek az egyház missziójában.

Vatikánváros, 2019. június 9., Pünkösd főünnepén. Ferenc pápa

MKPK Sajtószolgálat

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápaMotu propriója, Isten Szava vasárnapja„Aperuit illis” - „Megnyitotta nekik”

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
30
Ferenc pápa Motu propriója, Isten Szava vasárnapja „Aperuit illis” - „Megnyitotta nekik”

Ferenc pápa Motu proprióval megalapította Isten Szava vasárnapját
Szeptember 30-án, a bibliafordító Szent Jeromos egyházatya emléknapján tették közzé a Vatikánban Ferenc pápa „Aperuit illis”, magyarul „Megnyitotta nekik” kezdetű Motu Proprióját, mely megalapítja Isten Szava vasárnapját és azt az egyházi évközi időszak harmadik vasárnapjára teszi. A dokumentum annak a jubileumnak a kezdetén látott napvilágot, mely Szent Jeromos (347-420) halálának 1600. évfordulójára emlékezik. A Bibliát latinra fordító egyházatya erős mondása szerint „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust!”.


Ferenc pápa apostoli levele válasz sok-sok hívő kérésére, akik azt óhajtották, hogy az egyház ünnepelje meg Isten Szava vasárnapját. A levél idézi az emmausz-járás jól ismert történetének egyik jézusi szavát (Lk 24,45): „Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. A pápa apostoli levelében a II. Vatikáni Zsinatra utal, mely nagy lökést adott a Szentírás újrafelfedezésének a Dei Verbum konstitúcióval, valamit XVI. Benedek pápa 2008-as püspöki szinódusával, mely „Isten Szavát értelmezte az Egyház életében és küldetésében”. Az ebből született Verbum Domini apostoli buzdítás Ferenc pápa szerint „nélkülözhetetlen tanítás a közösségek számára, mert elmélyíti Isten Szavának átalakító erejét, és főként a liturgikus cselekményben mutatkozik meg annak valóban szentségi jellege”.

Az új ünnep elhelyezése a liturgikus év során szándékosan kerül az évközi időszak kezdetére, mely így január második felében az ökumenikus imahéthez kapcsolódik, amikor el lehet mélyíteni a kapcsolatokat a Biblián keresztül a zsidó hívekkel és együtt lehet imádkozni a keresztények egységéért a többi keresztény felekezet tagjaival.

Ferenc pápa levele arra buzdít, hogy ezt a vasárnapot ünnepnapként éljük meg, a liturgiában a Biblia trónusra helyezésével, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten Igéjének normatív, meghatározó értéke van a közösség számára. A püspökök ezen a vasárnapon avathatják a lektorokat, akik a lektorátus missziójával Isten Szava meghirdetésének fontosságát hangsúlyozzák.

A Szentírás nem lehet kevesek öröksége, még kevésbé pár privilegizált személy könyvgyűjteménye. Némelykor bizonyos tendenciák monopolizálni próbálják a szent szöveget, fenntartva azt bizonyos köröknek vagy kiválasztott csoportoknak. De ez nem lehet így! – szögezi le Ferenc pápa, hiszen a Biblia az Úr népének a könyve, mely annak meghallgatásában a szórványból a megosztás révén az egység felé halad. Isten Szava egyesíti a hívőket és egy, egyetlen néppé teszi őket.

Ferenc pápa kitér ebben az apostol levélben is a homíliára való előkészület fontosságára. A pásztorok nagy felelőssége, hogy mindenkivel megértessék a Szentírást, egyszerű nyelvezettel, mely alkalmas a meghallgatásra. Nem szabad improvizálni, rögtönözni a szent szövegek magyarázatánál. Ne legyen terjengős a prédikáció és ne használjon idegen szempontokat. Az elmélkedés és az imádság a szent szövegek felett képessé tesz arra, hogy a szív szólaljon meg úgy, hogy megérintse a hívek szívét.

Az apostoli levél kitér az emmauszi tanítványok idézett történetében az Írások kifejtése és az Eucharisztia kapcsolatára. Amiként a Dei Verbum zsinati apostoli konstitúció tanít annak „a Szentírás üdvözítő céljáról, spirituális jellegéről és a megtestesülés alapelvéről”. A Biblia nem történeti könyvek, sem pedig időrendi események gyűjteménye, hanem teljes egészében az ember átfogó üdvösségére irányul. A könyvek tagadhatatlan történetisége nem feledtetheti ezt az elsődleges célra irányultságot, vagyis az üdvösségünket. A Bibliában minden erre irányul és az üdvösség történeteként mutatkozik meg, melyben Isten beszél és cselekszik.

Éppen az üdvösség céljának elérése érdekében a Szentlélek alakítja át az emberi szót Isten Szavává, amely szerep ennélfogva alapvető jellegű. A Szentlélek szerepe nélkül könnyen kap fundamentalista magyarázatot, amitől távol kell maradni, ahogy az Apostol is emlékeztet: „A betű öl, a Lélek éltet” (2Kor 3,6). A Szentírást ugyanazzal a lelkülettel kell értelmezni, mint ahogy megírták. Jézus Krisztussal a Kinyilatkozatás beteljesedett, de a Szentlélek tovább folytatja a tevékenységét, továbbra is sugalmazza az Egyházat a Szentírás tanításában.

Végül Ferenc pápa apostoli levelében a Megtestesülés tényét figyelembe véve hangsúlyozza, hogy nem lehet semmiféleképpen elkülöníteni a Szentírást és a Hagyományt, mert azok együtt alkotják a Kinyilatkoztatás egyetlen forrását. Amikor a Szentírást a Szentlélekben olvassuk, ahogy azt írták, akkor az mindig új és tápláló marad. Segít abban, hogy kilépjünk az önzésünkből a megosztás és a szolidaritás útjára. Ehhez kérte Ferenc pápa Szűz Mária segítségét Isten Szava befogadásának a zarándokútján.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápaFedezzük fel istengyermeki felelősségünket!Pápai üzenet a teremtésvédelem napjára

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
02
Ferenc pápa Fedezzük fel istengyermeki felelősségünket! Pápai üzenet a teremtésvédelem napjára

Isten jó világot teremtett

Ferenc pápa üzenete Isten szemével tekint a világra, aki mindent jónak teremtett. A bűn azonban tragikus pecsétet tett a világra és így az ember válasza Isten adományára a bűn, az önérdekbe zárkózás, a kapzsiság és a kizsákmányolás. A helyzet az utóbbi évtizedekben romlott drasztikusan, ami a környezetszennyezés, a fosszilis tüzelőanyag megmaradó használata, a föld kizsákmányolása, az őserdők kiirtása révén aggasztó mértékben megemelte a föld átlaghőmérsékletét.

A bűn következménye

A jéghegyek olvadása, a vízgyűjtő medencék elhanyagolása, a műanyaghulladék növekedése mind ennek a jele. Itt az idő tehát, hogy újra felfedezzük istengyermekségünk felelősségét, hogy bűnbánatot tartsunk és megtérjünk a gyökereinkhez, mert Isten kedves teremtényei vagyunk. Az üzenet emlékeztet arra, hogy az Assisi Szent Ferenc tranzitusáig tartó imaidőszak ökumenikus jellegű, hiszen együtt tartjuk az ortodox testvéreinkkel, akik ezt harminc éve kezdeményezték.       

A teremtett világ Isten „első könyve”

A pápai üzenet emlékeztet, hogy a ferences Szent Bonaventúra tanítása nyomán nekünk is úgy kell tekintenünk a teremtett világra, mint Isten „első könyvére”, amelyben minden teremtett dolog „Isten szavaként” szólal meg, mint napjaink „közösségi hálója”. Döntéseink nyomán válasszuk az egyszerűbb és a környezetet mind jobban tisztelő életet. Tekintsünk a mai fiatalokra, akik tőlünk öröklik meg a földet.    

Közös felelősségünk a fellépés

Az üzenet szerint imádságaink és felhívásaink az ügyben érzékenyebbé tehetik a politikai felelősöket, a kormányokat, hiszen Mózes szavai nyomán nekünk is az „életet kell választanunk az eljövendő nemzedékek számára”. Az ENSZ következő közgyűlése fontos lehetőséget rejt a közös ház megóvása érdekében, amint az októberi püspöki szinódus is Amazónián keresztül a teremtett világ védelmét célozza.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápaa szegények 2019-es világnapjáraA szegények nem csalatkoznak a reményben

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
13
Ferenc pápa a szegények 2019-es világnapjára A szegények nem csalatkoznak a reményben

A szegény bízik Istenben és reményében nem csalatkozik

„De ő nem feledkezik meg soha a szegényről, s aki bajban is remél, nem csalódik soha.” (vö. Zsolt 9,19). Ez az igazság ma is hihetetlenül aktuális, mert a hit képes visszaadni a szegényeknek a reményt, amit elveszítettek az igazságtalanságok, a szenvedés és az élet bizonytalansága miatt. A zsoltáros leírja a szegény helyzetét és elnyomója arroganciáját. Úgy tűnik, hogy visszatér szavaiban a kérdés azóta is: Hogyan engedheti meg Isten ezt az egyenlőtlenséget? Múlnak az évszázadok, de a gazdagok és szegények közötti különbség nem változik, mintha a történelem nem tanítana semmire. A zsoltár szavai tehát nem a múltra vonatkoznak, hanem leírják jelenünket Isten ítélete előtt.

A szegénység megjelenési formái

Ma számos új rabszolgaság létezik világunkban, amelynek férfiak, nők, fiatalok és idősek milliói esnek áldozatul. Családok, akik kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, hogy máshol keressenek megélhetést. Árvák, akik elveszítették szüleiket, vagy akiket erőszakkal elszakították tőlük, hogy kizsákmányolják őket. Fiatalok, akik munkát keresnek, de rövidlátó gazdaságpolitikák miatt nem jutnak foglalkozáshoz. Az erőszak, a prostitúció, a kábítószer áldozatai, akiket megaláznak. Hogyan feledkezhetnénk el a bevándorlók millióiról, akik számos rejtett érdeknek esnek áldozatául, akiktől megtagadják a szolidaritást és az egyenlőséget? És gondoljunk a hajléktalanokra és a kirekesztettekre, akik a városok utcáin tengetik életüket – sorolja üzenetében a pápa. Hányszor látjuk a szeméttelepen turkálni élelem és ruházat után a szegényeket, akiket gyakran a társadalom élősködőinek tartanak, veszélyesnek vagy tehetetlennek ítélnek. Egyfajta ellenséges szerkezet kitalálásával igyekeznek megszabadulni jelenlétüktől az utcákon is, mely utolsó menedékük. Zavarónak minősülnek, ezért inkább nem veszünk róluk tudomást, hangjuk pedig nem elég erős a társadalomban, ezért egyre inkább a peremre szorulnak.

A szegény bízik az Úrban, aki soha nem hagyja el őt

A zsoltár a szomorúság, az igazságtalanság, a szenvedés és a keserűség ellenére a szegények szép meghatározását adja: „Akik ismerik nevedet, reménykednek benned, Uram, soha nem hagyod el a téged keresőket” (vö. Zsolt 9,11).  A szegény tehát a Szentírásban a bizalom embere. A szegény tudja, hogy Isten nem hagyja el őt, ezért mindig érzi jelenlétét. Segítsége túlmutat a szenvedésen, amiben él, hogy felszabadító erejével átalakítsa a szívét.

A szegény ember puskaporos hordó, robbanásra kész

Ez az állandó refrén folyton visszatér a Szentírásban: hogyan segíti Isten a szegényeket. Meghallgatja őket, közbelép érdekükben, védi, óvja, felemeli, megmenti a szegényeket. Így tehát soha nem közömbös vagy néma, amikor a szegények hozzá fohászkodnak. Igazságot tesz, és nem feledkezik el róluk, nála menedéket találnak és segítséget. A pápa megállapítja: építhetünk falakat és korlátokat abban az illúzióban, hogy ezzel megvédjük gazdagságunkat a többiek rovására, akik kint maradnak. Az Úr napja azonban ledönt minden akadályt az országok között, és a kevesek arroganciáját sokak szolidaritása váltja föl. Ahogy Don Primo Mazzolari mondta: A szegény ember folyamatos tiltakozás igazságtalanságaink ellen; egy puskaporos hordó. Ha meggyújtod, a világ fölrobban.

Egyre több a szegény

Jézus nem félt azonosulni velük: „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40). Jézus egy nagylelkű, irgalmas, jóságos és kegyelmes atyát akart megmutatni nekünk, aki elsősorban azoknak ad reményt, akik csalódottak és jövő nélküliek. A nyolc boldogság rögtön így kezdődik: „Boldogok vagytok ti, szegények” (Lk 6,20). Paradox módon éppen a szegényekhez tartozik az Isten Országa, mert ők képesek befogadni azt. A századok múlásával mit sem vesztett aktualitásából ez a boldogmondás: a szegények egyre többen vannak és egyre szegényebbek. Jézus pedig azt kéri tőlünk, hogy adjunk reményt nekik.

Az egyház közel áll a szegényekhez

Az egyház hivatása az, hogy senki ne érezze magát idegennek vagy kirekesztettnek, mert mindenki részt vesz az üdvösség közös zarándoklatában. Arra kaptunk meghívást, hogy a szegényekben érintsük meg Krisztus testét, szolgáljuk őket, mert ez a hiteles evangelizálás. A szegények felemelése az evangélium hirdetéséhez tartozik, ennek volt nagy apostola a nemrég elhunyt Jean Vanier. Ő volt a „szent a szomszédból”, aki maga köré gyűjtötte a fiatalokat, férfiakat és nőket, hogy az üdvösség valódi bárkája legyenek. Tanúságtételével, amellyel szeretetet és mosolyt adtak annyi gyenge és törékeny embernek, megváltoztatta életüket.

Szemléletváltásra van szükség

Az utolsók iránti elkötelezettség Krisztus tanítványai számára prioritás kell, hogy legyen. A keresztények vállalása a Szegények Világnapja kapcsán nem szabad, hogy szociális kezdeményezésekben merüljön ki – figyelmeztet a pápa. A mai fogyasztói társadalomban, ahol a selejt kultúrája uralkodik, a felületes és múló jólét vonzásában nem könnyű tanúságot tenni a keresztény reményről. Mentalitásváltásra van szükség ahhoz, hogy újra felismerjük a lényegest, és Isten Országa hirdetésének szenteljük magunkat. A reményt a vigasztaláson át is közvetítjük, amikor áldozatvállalásunkban érezhetővé válik az ingyenes szeretet, mely nem vár ellenszolgáltatást.

A szegények nem számok, hanem személyek

Ferenc pápa azt kéri az önkéntesektől, hogy növekedjenek odaadó szolgálatukban és ne elégedjenek meg a szegények anyagi szükségleteinek kielégítésével. Fedezzék föl a bennük rejlő jót és kezdjenek valódi testvéri párbeszédet velük. A szegényeknek elsősorban Istenre van szükségük, szeretetre. Néha kevés is elég ahhoz, hogy visszaadjuk a reményt: elég megállni, rájuk mosolyogni, meghallgatni őket. A szegények nem pusztán számok, lépjünk túl a statisztikán és lássuk meg bennük a személyt! A szegények hozzásegítenek az üdvösséghez, mert rajtuk keresztül megláthatjuk Jézus Krisztus arcát. Így lesz tehát a hit szemével nézve a szegénységnek, a nélkülözésnek üdvözítő ereje.

Fölragyog majd az igazság napja

Üzenete végén a Szentatya arra kér minden keresztény közösséget, hogy kötelezzék el magukat a remény és a vigasz nyújtásában, és ezáltal a Szegények Világnapja erősítse meg mindenkiben az együttműködés szándékát, hogy mindenki érezhesse az emberi közelséget és szolidaritást. Malakiás próféta szavai kísérjenek minket, aki egy más jövőt ír le nekünk: „De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak” (Mal 3,20).

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."