Imre atyaStuttgartbólAhhoz, hogy boldog légy…

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
20
Imre atya Stuttgartból Ahhoz, hogy boldog légy…
Ahhoz, hogy boldog légy…
 
Három dolgot kell magad és mások számára kérned:
egészséget,
örömet
és jó barátokat!
 
Három dolog fölött kell uralkodnod:
a vérmérsékleted,
a nyelved
és a viselkedésed fölött.
 
Három dologt kell művelned:
a bátorságot,
a jóságot
és az emberek iránti őszinte szívélyességet.
 
Három dolgot kell adnod:
minden tőled telhetőt a szegényeknek,
egy vigasztaló szót a szomorkodóknak,
és egy dicsérő szót azok számára, akik megérdemlik.
 
Három dolgot kell kerülnöd:
a kegyetlenséget,
a gőgösséget,
és a hálátlanságot.
 
Három dolgot kell mindig csodálnod:
a természet szépségét,
a gyermekeket
és az öregeket.

 

Stuttgart, 2019-11-20.
Imre atya
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Imre atyaStuttgartbólLeleményes Jézus-várás…

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
01
Imre atya Stuttgartból Leleményes Jézus-várás…

Ilyenkor, december elején mindig el szokott jönni hozzám egy pár napra. Két-három napig csak beszélgetünk és élvezzük egymás őszinte, baráti társaságát.

Vonata most is pontosan érkezett. Miután szívélyesen papi csókot váltottunk,  mint mindig, most is a sétáló utcának vettük útunkat, pedig minden évben megfogadjuk, most utoljára. Ugyanis a sok karácsonyi vásáros bódé és az előttük tolongó tengernyi sokaság még azt is lehetetlenné teszi, hogy egymás mellett menjünk, nem hogy értelmes párbeszédet folytassunk.

Azért én útközben egyre csak dohogtam, s azon panaszkodtam, hogy az adventi idő – Stuttgartban legalább is – már október végén elkezdődik és – láss furcsa csodát! – advent első vasárnapjáig tart! Miért? Mert Advent első vasárnapján már a Karácsonyi időszak kezdődik! Karácsony karácsonyi ételekkel és italokkal, fényfüzérekkel, vidám, ünnepi – egyébként szörnyű giccses – énekeivel…  A Karácsony pedig az ünnep első napján már be is fejeződik, és olyan hirtelenül, váratlanul és bántóul, mint amikor legmélyebb álmából felébesztik az embert… Mindeközben az itt ünneplők nagy hányadának fogalma sincs arról, hogy mit ünnepel, ki miatt létezik egyáltalán az Adventi időszak, illetve a Karácsony ünnepe…

Ilyeneket és ehhez hasonlókat mondogattam (szinte kiabáltam a nagy lármában!) papbarátomnak egészen addig, amíg végre el nem jutottunk a St. Eberhard templomig, amely aztán kimenekített bennünket az éktelen nagy zsibongás és zajos zűrzavar minket már elnyeléssel fenyegető hullámaiból. Letérdepeltünk a hátsó padba…

Ahogyan ott egymás mellett élveztük az Úrral való beszélgetés csendjét, hirtelen felötlött bennem egy furdaló kérdés: Hát nem azt prédikálod folyton, hogy Isten a lármában és a zajban is jelen van. Most miért lamentálsz itt istentelen világról, lelketlen ünneplésről? Isten nem csak bennünk van! Nem is csak a templomban! Isten mindenütt van, csak szerényen megbújik.

Nekünk kell leleményesnek lennünk ahhoz, hogy Őt megtaláljuk!

Kint, a világban is! Bent, magunkban is!

Egyszerre megdöbbentem. A belső hangnak igaza volt! Nekem nem az a tisztem, hogy az ünnepeinket kisajátító és vallásos értelmétől megfosztó „fogyasztói társadalmat” illetve „Isten nélküli világot” becsméreljem. Még csak az sem, hogy azért dorgáljam, mert azt teszi, ami lényege: üzletel. Nekem, mint papnak és kereszténynek, az a dolgom, hogy Urunk Jézus Krisztus születésének visszatérő ünnepére készüljek, másokat is felkészítsek, és ha elérkezett ennek a nagy napja, akkor azt minél méltóbban ünnepeljem, ünnepeljük meg!

Közben erre minden percet és eseményt leleményesen kihasználjak!

Ahelyett, hogy kritizálnám a várost, amiért Karácsony előtt így „kifényesíti” magát, legyen számomra minden csillag a kirakatokban vagy az ablakokban Isten jelenlétének a jele, vagy az a Betlehemi csillag, amely a három királynak – de utánuk annyi más embernek is! – mutatta és máig mutatja az utat a Kisded Jézushoz…

Ahelyett, hogy szemrehányást tennék a hentesnek vagy a városnak, mert az előbbi a kirakatában, az utóbbi pedig a kastélykert öntöttvasból  készült, egyébként gyönyörű filagóriájának a szomszédságában olyan jászlat állít fel, amelynek jászolában már ott fekszik a kis Jézus is, engedjem, hogy emlékeztessen engem minden jászol arra, hogy Jézus Urunk emberi testet öltött. Fölcserélte az eget a földdel! Hisz ez a lényeg! Emberré lett értem és minden emberért, hogy megossza velünk az életet a születéstől a sírig.

Ahelyett, hogy a régi piac közepén vagy a tanácsháza előtt álló hatalmas fenyőfák nem az ünnephez illő díszeit kifogásolnám, inkább hagyjam, hogy emlékeztessen egem minden fenyőfa a Paradicsom-kertre, amelyből Isten az első emberpárt kűzte, de Szent Fiában megkönyörült rajta és újra megnyitotta előtte annak kapuit.

Ahelyett, hogy indulatoskodnék, mert a meghitt, melegfényű gyertya helyett olcsó, lelketlen neonfények vakítanak, legyen minden lámpafüzér számomra annak a jele, hogy Isten az igazi Világosság, és minden – akár a világban, akár a bennem uralkodó – sötétségnél erősebb!

Végül ahelyett, hogy felrónám az üzletláncoknak a sok olcsó, talmi árucikket és portékát, amelyet oly nagy hanggal és reklámmal propagál és hirdet, ehelyett juttassa inkább eszembe minden árucikk, hogy csak egy halvány visszfénye annak az isteni Ajándéknak, amellyel Isten az embert Karácsonykor  – Szent Fiában, Jézusban – megajándékozta!

Rajtam múlik tehát, egyedül csak rajtam, hogy felfigyelek-e ezekre az apró isteni jelekre, vallásos jelképekre, amelyek rejtetten is a megtestesült Úr Jézusra mutatnak, vagy csak dohogok a Karácsony előtti tülekedés és vásári hangulat miatt…

Mikor kijöttünk a templomból, már nyoma sem volt bennem a színes karácsonyi kavalkád fölötti rosszkedvnek, ehelyett komótosan végigvezettem paptestvéremet a  hosszú sétáló utca minkét oldalán – és sorra elmagyaráztam neki legújabb fölfedezéseimet!

Végül hazafelé jövet hirtelen még egy ilyen isteni jel jutott eszembe, amelyet ilyenkor, Adventben mindenképpen meg kellene ismét honosítanunk: a betlehemes figurák vándorlása! Amikor paptestvéremnek erről is említést tettem, nagy szemekkel megkérdezte: Hát az meg mi?

Erre beszéltem neki nagyanyámról, akitől nagyon sok szép történetet hallottam. Egyszer nagyon régen ezt is ő mondta el nekem. Elmesélte, hogy az ő gyermekkorában a Betlehemet nem Karácsony este állították fel a szobában, hanem rögtön advent első vasárnapján. A karácsonyi történet szereplői pedig, a Kisjézus alakjának kivételével   – és ha kukoricacsutkából készített bábu formájában is!, de – mind ott voltak: Mária, József, a pásztorok, a háromkirályok, az angyalok, az ökör, a szamár, a kutya, és még sokan mások.

Amikor tehát felállították a Betlehemet, akkor elébe felsorakoztatták mind a szereplőket. Azután mindenki választott magának egyet-egyet. Majd békésen nyugovóra tértek. Éjszaka aztán, mesélte érdekfeszítően tovább nagyanyám, láss csodát, a bábuk a sötétben életre keltek és útnak indultak. Reggel Szent Józsefet a kredencen, Szűz Máriát az éléskamrában, az angyalt az ablakpárkányon, a szamarat a ruhásszekrényben, a háromkirályokat a stelázsin, a pásztorokat a hideg tornácon, az ökröt pedig a búbos kemence tetején találták. És ez minden éjszaka így ment, egészen Karácsonyig. A szobrok minden éjszaka megelevenedtek és tovább vándoroltak! Reggel ott találkozott velük az ember, ahol nem is várta! Napközben viszont mindenkinek el kellett gondolkodnia azon, hogy a szobra miért épp ide vagy oda vándorolt? Nem is kell mondanom, fejezte be nagyanyám, hogy Karácsony este aztán mindegyik szobor visszatért a helyére, a jászol köré, hogy köszönthesse a Kisjézust, Aki ekkorra már – természetesen a jászolában feküdt…

Paptestvérem figyelmesen hallgatta a történetet, azután nagyon sokáig hallgatott… Majd behuzódott kis szobájába, ahol ilyenkor tartózkodni szokott, és ki sem jött egészen a vacsoráig…

Miután megvacsoráztunk, lementem a pincébe, felhoztam a Betlehemet, letöröltem a szobrokról a port, és felállítottam őket a helyükre…

Közben telefonon hívtak…

Miután visszajöttem, a szobrok eltűntek…

Minden jel arra vall: útra keltek, hogy majd reggel valahol megtaláljam őket, s ha megtaláltam, akkor elmondhassák nekem a titkaikat…

Miről?

Az isteni jelekről, amelyek, ha észreveszük, Isten Fiának a földre való eljövetelét jelzik…

És az igazi, leleményes Jézus-várásról…

Ilyet kíván minden Olvasójának, adventi szeretettel,

Imre atya 

Stuttgart, 2019. december 1.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólEgy nagy kórház…

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
13
Imre atya Stuttgartból Egy nagy kórház…

Amikor csengettem, hosszú ideig kellett várnom, hogy ajtót nyisson. De türelmesen vártam, mert telefonon előre megmondta: egyedül van és nagyon nehezen jár. Öreg, a 80-as évek elején járó, őszbecsavarodott hajú, idős hölgy nyitott ajtót. Előre akart engedni a lakásba, de megkértem, hogy vezessen, hisz először vagyok nála. Szobájában szép rend volt, de a tárgyakon látszott, hogy az én látogatásomra porolták le és rakták rendbe őket…

A szentgyónás és szentáldozás előtt az ilyenkor szokásos kötetlen beszélgetésben elmondta, hogy Magyarországról, a Viharsarokból jött. Itt él már hosszú évek óta… Férje elhalt, egy szál fia messze, fenn, Hamburgban él. Noha nem tudja őt gyakran meglátogatni, de rendszeresen beszélgetnek telefonon vagy skypon.

Hogy miért nem jött a Magyar Misszióba? Igazából nem is tudja. Eleinte mert a férjével nem volt rá idejük, reggeltől-estig dolgoztak. Annak halála után pedig mert a régi ismerősök, akik oda jártak, mind kihaltak, s ő a betegsége miatt nem tudott már új kapcsolatokat keresni…

Ismerős magyarok? Vannak, de mindenki nagyon el van foglalva. Nem, nem okol ő senkit, mindenki tudja a maga baját. Ez az élet vált olyan lelketlenné! A kapcsolatok fonalát lelketlenül megszakítja. Mindenki rohan, mindenki dolgozik, utána mindenki bezárkózik. Mintha az egész világ egy nagy kórház lenne, amelyben csupa elfekvő beteg van: egymással alig találkoznak, egymást alig látják.

Egyébként itt, a lépcsőházban is lakik egy tőle valamivel fiatalabb magyar nő. Eleinte szorosabb volt vele a kapcsolat. Az utóbbi időben azonban valamiért ő is elmaradozott…

A beszéd után meggyónt, megáldozott, s megígértem neki, hogy máskor is eljövök majd hozzá…

Nyomott hangulatban hagytam ott. Elgondolkozva jöttem le a lépcsőn a negyedik emeletről. Hirtelen rámszólt egy női hang: – „Tisztelendő úr, én magát ismerem. Itt volt Apollóniánál?”  – „Igen, válaszoltam. Akkor ezek szerint maga a szomszédja…” – „Igen, –felelte. Régebben még meglátogattam, de az utóbbi időben nem mentem, mert egyszer valamin összeszólakoztunk. Tudja, hogy van ez… De volt, ami volt, tudja meg, Tisztelendő úr, ha nem lesz, nagyon fog nekem hiányozni. Arra gondoltam, hogy ha majd meghal, akkor gyakrabban megyek ki hozzá a temetőbe…”

Ez a mondat mellbe vágott. Szerettem volna neki elmondani, hogy ne akkor menjen majd ki volt öreg barátnőjéhez a temetőbe, ha az már nem lesz, hanem most látogassa meg. Ne akkor mondja meg ott neki, hogy hiányzik, ha majd meghalt, hanem most, amikor még – mint szeretet-koldus – minden apró kis szerető szónak, gesztusnak és tettnek örvendeni tud. Ne koszorút vigyen majd a sírjára, hanem vegyen név- vagy születésnapjára egy szál virágot, s menjen be hozzá!

„Baj van, Tisztelendő úr? Talán nem érzi magát jól?” – hallottam gondolataim foszlányain át.

„Nem, nincs!” – hallgattam el az igazságot, mert nem volt bátorságom mindezeket elmondani neki. – „Csak mennem kell tovább a többi beteghez.”

Hazafelé menet egyre arra gondoltam, amit Apollónia néni mondott: „Mintha az egész világ egy nagy kórház lenne, amelyben csupa elfekvő beteg van: egymással alig találkoznak, egymást alig látják.”

Istenem, valóban milyen beteg lett ez a világ!

És mintha nem lenne már orvosa csak páciense…

 

Stuttgart, 2019. november 13.

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólRokon szívek

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
27
Imre atya Stuttgartból Rokon szívek

Rokon szívek 

Neked is van szíved, és soha ne feledd: a szíved a legértékesebb és a legdrágább kincsed!
Talán észrevetted már, hogy szívednek saját nyelve, beszéde és – észérvek nélküli – logikája van. Ne csodálkozz hát, ha néha nem érted, mit akar mondani!
Szíved először is egy furcsa „jószág”.
Noha semmilyen érzékszerve nincs, mégis
tud mosolyogni és nevetni,
sírni és panaszkodni,
látni és hallani,
örvendeni és szenvedni,
boldog lenni és fájdalmat érezni,
bezárulni és megnyílni, szomorkodni és kivirágozni.
Bezárul, ha bánat és csalódás éri.
Megnyílik, ha egy barátságos szóval vagy egy meleg tekintettel találkozik.
Kivirágzik, felízzik, lángba borul, ha egy arra méltó másikra talál.
 
Szíved továbbá minden igazi értéked kincsesháza.
Benne fogan meg minden jó gondolatod,
benne érlelődnek nemes érzelmeid,
benne formálódik jellemed,
benne alakul ki szépérzéked és izlésed,
benne nyílik ki az együttérzés, a barátság, a szerelem szép virága.
Ha szíved ép, mindent elvehetnek tőled, akkor is gazdag maradsz.
 
Szíved végül nagyon törékeny!
Szenved, ha megbántják!
Kiszakad, ha csalódás ér!
Mázsányi terhet hordoz, ha egyedül kell megküszködnie az élet gondjaival.
Vérzik, ha senkije nincs!
Meghasad, ha valaki elhagyott!
Összetörik, ha valaki visszaélt bizalmaddal!
 
Ne add oda hát akárkinek!
Ne mezítelenítsd mindenki előtt pőrére!
Védd, nehogy kifosszák.
Óvd, ha tönkre akarják tenni.
Féltsd, ha arra méltatlanok – suttogásaikkal, szavaikkal, megjegyzéseikkel, tetteikkel – meg akarják fertőzni!
Várj türelmesen a másikra!

 

Ne feledd: a rokon szívek vonzzák egymást!
A rokon szívek kiegészítik egymást.
A rokon szívek örvendenek egymásnak.
A rokon szívek együtt sírnak és együtt nevetnek.
A rokon szívek között mindig harmónia és bizalom van.

 

Hidd el, érdemes várni rájuk!

 

Stuttgart, 2019-10-27.

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólEgyház válaszúton 4.

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
26
Imre atya Stuttgartból Egyház válaszúton 4.

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2019. október 27.

 

IV.

       5. Kiútkeresés

Befejezésül pár kiútkereső gondolat.

5.1. A mai Egyház krízise – szerintem – elsősorban a hit-krízise, ami egyúttal Isten-krízis is. Apa nélküli nemzedék lettünk. A mai nyugati ember nem fogadja el, hogy Isten gyermeke. Elutasítja Istent, mint Teremtőt, mint a mennyei Atyát. Csak azt látszik elfogadni, amit maga konstruál.[1]  XVI. Benedek pápa lemondásával kapcsolatos írásom óta a helyzet e téren mérhetetlenül sokat romlott. A sok egymással ellentétes, félreérthető, egyértelműen kétértelmű vatikáni megnyilatkozások csak rontanak a helyzeten. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy már nem Istenről beszélünk, sőt, róla szó sem esik. Hanem gondolataink az ember – saját magunk – evilági problémái körül forognak. Megoldásukban pedig nem Isten után igazodunk, hanem mi magunk igyekszünk azt – nélküle – megoldani. Istent legfeljebb alibinek használjuk. Jellemzőek erre a XVI. Benedek pápának a kiskorúak szexuális zaklatásával kapcsolatos, a krízisből kiutat is ajánló írására megjelenő zömében német teológusok kritikái: csak a volt pápát bírálják, Istent egyetlen egy szóval sem említik!

A hit krízisét nem csak abból lehet látni, hogy nyugaton egyre fogy a hivatások száma, egyre kevesebben járnak szentmisére illetve járulnak a szentségekhez, hanem abból is, hogy nincsenek nagy teológusaink. Képzésüket nem csak, hogy bűnösen elmulasztottuk, de hozzá a keretet sem őriztük meg. A hittudomány ugyanis a hitből él. Ha körbenézünk, akkor nagyon sok teológiai fakultáson olyan teológusok tanítanak, akik nyíltan vallják, hogy a katolikus hitletéteménnyel problémájuk van. Ezeket vagy nem tanítják növendékeiknek, vagy az Egyháztól eltérő módon értelmezik. Jézus jelenléte az Oltáriszentségben, feltámadása, mennybemenetele, Mária szüzessége, szeplőtelen fogantatása, végső dolgok (mennyország, pokol, ítélet) mind ilyen témák.

A Zsinat óta felnőtt egy pár ilyen liberális teológus-nemzedék, amely a konzervatív nagyokat (pl. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa, Szent II. János Pál pápa, Robert Spaemann) maradinak bélyegzi – és a maga túlzott racionalizmusával tönkretenni látszik a hitet. Sőt, mivel hiányzik belőle a valódi nagyság, nagyfokú intolerancia, intranzigencia és értelmi érvelés helyett a már-már gyülölettel határos érzelmek által diktált érvelés jellemzi. A püspökök nem sokat tehetnek ellenük, mert – legalábbis itt, Németországban – állami alkalmazottak. Ha egyszer bekerültek a szisztémába, onnan nem eshetnek ki. Közben pedig gondoskodnak arról, hogy egy hozzájuk hasonlóan gondolkodó, posztmodern teológiát valló nemzedék kerüljön ki a kezük alól.[2]

Meg kellene tehát újítani a teológiai oktatást! Gondoskodni kellene arról, hogy csak igaz hitű telógusok taníthassanak a hittudományi karokon!

Ugyanakkor vissza kellene térni – a személyeskedés helyett – a teológiai érveken alapuló vitához.

 

5.2. Krízishelyzetekben nagy a kísértés arra, hogy ne magunkat, nézeteinket illetve rossz beidegződéseinket, hanem a (tőlünk kívül álló) struktúrákat változtassuk meg. Hadd hozzak erre egy példát a nekünk otthont adó német katolikus egyház gyakorlatából. Most már évek óta magas az egyházból kilépők száma. A legújabb statisztikák szerint olyan város is van (pl. Essen), ahol ez a szám 17%-kal nőtt meg egy esztendő alatt. Az okok egy része közismert. Első helyen az állam által behajtott, kötelező egyházadó áll, aztán a liberális világnézet és a szekularizáció (elvilágiasodás) beszüremkedése az egyházi életbe. Az egyházi vezetők nagy része azonban nem látja vagy nem akarja látni a fától az erdőt, és strukturális változtatásokat sürget: cölibátus eltörlése, házas férfiak pappá szentelése, nők pappá szentelése, egyneműek házassága, interkommunió, az egyházi hatalom megosztása, mindenféle emberi kapcsolat (szentségi) elismerése stb. És teszi ezt mindannak ellenére, hogy tudja: az evangélikus egyházban ez mind megengedett, mégis ugyanolyan, sőt nagyobb a soraiból kilépők száma.

Ugyanez a reflex érvényesült ez év februárjában, mialatt Rómában ülésezett a kiskorúak szexuális zaklatásának problémáját tárgyaló Püspökök Konferenciája, amelyen a német egyházat Dr. Rainhard Marx (*1953) müncheni érsek, kardinális képviselte. Egy héttel előtte nyílt levelet írt neki egy teológus, egy nyugdíjas filozófus és felesége, valamint egy esperes, egy jezsuita, egy zöldpárti politikus, a Német Katolikusok Központi Bizottságának egyik tagja és egy karitász igazgatónő. Levelükben ismét a cölibátus eltörlését, nős férfiak valamint nők  pappászentelését, végül a katolikus szexuál-erkölcs liberalizását kérték, azzal érvelve, hogy ha ezek megtörténnek, akkor a kiskorúak szexuális zaklatása megszűnik.[3]

Kritikusaik szerint azonban ahhoz, hogy az Egyház megújuljon, nem strukturális vagy tanbeli változtatásokra van szükség, hanem inkább az újraevangelizációra, a katekézisre és hitoktatásra, a szentségi élet erősítésére, lelki központok létrehozására, amelyek az időközben elvilágiasodott embereknek újra hitet sugároznának.[4]

 

5.3. Krízishelyzetekben továbbá az is fontos lenne, hogy összezárjunk. Mint fentebb is említettem, a II. Vatikáni Zsinat óta az Egyházban két tábor feszül egymásnak: a konzervatívok és a progresszívek. A Zsinat óta eltelt időben a pápák arra törekedtek, hogy őket egymással megbékítsék.

Ez lenne most is a Szentatya elsőrendű teendője: az Egyházat az igazságban egyesíteni, és testvéreit a hitben megerősíteni. Ez az ő karizmája, erre kapta a különleges kegyelmet.

Kritikusai szerint azonban nem ezt teszi, hanem újabb és újabb „ötleteivel”, felemás, többértelmű megnyilatkozásaival nagyfokú káoszt okoz az Egyházban. Pedig óvakodnia kellene attól, hogy egy progresszív csoport – sokak szerint a jezsuita rend, amelynek megválasztásáig tagja volt és amelynek tagjaival most körülveszi magát – érdekeit az Egyház többi részével szemben érvényesítse, hisz az általa nem egyszer kipellengérezett konzervatívok is Krisztus nyájához tartoznak.[5]

Soha nem volt még ilyen nagy a katolikus tanítás körüli zűrzavar, mint ma. Egyre nő a bizonytalanság a szentségi házasság felbonthatatlanságával kapcsolatban, amelyet viszonylagossá tesz az a tény, hogy pápai megnyilatkozás szentáldozáshoz engedi azokat is, akik rendezetlen házasságban élnek; soha nem volt még ilyen kedvező a Szentírás szerint is kárhoztatott homoszexualitás egyházi megítélése, mint manapság; legújabban pedig annak lehetünk tanúi, hogy Jézus Krisztus és az Ő megváltói kereszthalálát háttérbe szorítja egyfajta, egyáltalán nem a Szentírás talaján álló, minden vallást és hitet egyformának kikiáltó „világtestvériség” víziója, illetve a természet panteista vonásokkal való felruházása.

Most látszik, milyen elhamarkodott lépés volt a Tanítóhivatal illetve a Hittani Kongregáció[6] tekintélyét csorbítani, és a tanítás tisztaságára vonatkozó feladatát az ún. szinodalitás elvének alkalmazásával felcserélni. A szinodalitás útja az az út, mondta Ferenc pápa 2018 májusában, amelyet Isten vár az egyháztól ebben az évezredben. A szinodális egyház a meghallgatás egyháza. Isten népe meghallgatásával kezdődik, és az emberek mindennapi problémáiból kell kiindulnia. A püspököknek meg kell hallgatni a híveket! Azután a pásztorok meghallgatásával folytatódik. A püspökök feladata, hogy mint az egyház hitének hiteles őrzői, értelmezői és tanúságtevői, különbséget tegyenek a közvélemény gyakran változó nézetei között. A pápának a feladata, hogy meghallgassa a püspököket![7] A szinodális út Róma püspöke meghallgatásában éri el csúcsát, aki arra hivatott, hogy – miután mindenkit meghallgatott – az összes keresztény pásztora és orvosaként nyilatkozzon meg, az egyház hitének legfelsőbb tanúságtevőjeként.[8]

A jócsengésű dokumentum megjelenése óta minden fontosabb problémát egy összehívott szinóduson vagy konferencián döntenek el a meghívott püspökök és világiak a pápával az élen,  többségi alapon. És, ha a pápa úgy ítéli meg, akkor jóváhagyja, ha nem, akkor elveti. Igy történt ez a családról, azután az ifjúságról szóló szinódusokon is.

Míg a szinodalitás elve sokaknak tetszik,[9] a Német Püspöki Kar már be is zengte egy szinodális út megrendezését,[10] kritikusai – az akkor még bíboros Joseph Ratzinger nézeteire is hivatkozva[11] – azért kifogásolják, mert először is veszélyes a krisztusi tanítás egységére.

A megjegyzés nem alaptalan, mert jelenleg fontos teológiai, hitbeli kérdésekben (elváltak újraházasodása, szentségekhez járulásuk, protestánsoknak Oltáriszentséghez való bocsátása) már nem járnak el egyöntetűen a világ püspökei. Más a gyakorlat pl. az Odera egyik partján – Lengyelországban – és más a hit és a gyakorlat az innenső oldalon, Németországban. Külön utakon járnak az argentin és máltai egyház is, és külön a világ más katolikus országában. Nagy veszélyben tehát a tanítás egysége!

Azután elfedi az Egyház igazi – isteni – arcát. Azt sugallja, hogy az Egyház csak emberi mű, mi „csináljuk”. Mi vagyunk azok, akik programokkal, újabb és újabb ötletekkel ügyét előbbre visszük. Formáljuk, alakítjuk arculatát a magunkhoz hasonlókkal, a nekünk tetszőkkel, a minket követőkkel. Holott Jézus az, aki az Egyházat alapított, és Ő az, aki Szentlelkével azt ma is vezeti. Nem még emberibb (intézményre), hanem még istenibb Egyházra van szükségünk!

Nem is beszélve arról, hogy az Egyház felépítése – bárhogyan is próbálják meg elhinteni egyesek! – nem szinodális, hanem szinodális-hierarchikus. Benne a hitbeli döntéseket nem többségi alapon kell meghatározni, hanem a kinyilatkoztatás fényénél: a Szentírás és a Szenthagyomány (egyházi írók, egyházatyák írásainak) alapján. Ugyanis nem biztos, hogy a többségnek igaza van. Ha így lenne, akkor a többség után jöhet majd egyszer egy nagyobb többség, amely a megszavazott tanításokat tetszése szerint újra megváltoztatja. Ha az Egyház többségi alapon döntené el tanbeli problémáit, akkor nem isteni lenne, hanem emberi. Benne a hitet felváltaná a vélemény! Egyébként is ha többségi döntésre törekszünk, akkor azt emberi eszközökkel is elérhetjük, amint ezt – a pápa kritikusai szerint – az eddigi zsinatokon a Vatikán már el is érte: csak bizonyos személyeket hívott meg a szinódusra, olyan vezetőket állított élükre, akikről tudta, hogy osztják nézetét, és csak azokat engedte felszólalni, akik új tanítása mellett kardoskodtak, stb.[12]

Végül a szinodalitást egyre másra zászlajukra tűző (nemzeti) Püspöki Konferenciák – még, ha látszólag nem is érdekli őket – a jelenleg érvényes Egyházjog szerint semmiféle jogi hatalommal illetve illetékességgel (kompetencia) nem bírnak arra nézve, hogy a katolikus Egyház tanításába belenyúljanak, nem is beszélve arról, hogy azt megváltoztassák! [13] Noha nézetem szerint nem is ezt akarják, hanem csak új utak lehetőségét felmutatni, amit aztán – ha a pápa rábólint – bármelyik nemzeti egyház bátran átvehet. Ha egyszer a szellemet kiengedtük a palackból, azt oda vissza többé már nem gyömöszölhetjük.

Megosztás, megoszlás helyett tehát összezárás kellene!

 

5.4. Azután krízis-helyzetekben fontos szerepe van a tanítóknak, azaz a püspököknek. A róluk szóló Christus Dominus című zsinati dekrétum így foglalja össze feladataikat: „A Szentlélektől rendelt püspökök is az apostolok helyébe lépnek, mint a lelkek pásztorai, és a római pápával együtt az ő tekintélye alatt az a küldetésük, hogy megörökítsék Krisztus, az örök pásztor művét. Krisztus ugyanis az apostoloknak és utódaiknak adta a parancsot és a hatalmat, hogy minden népet tanítsanak, az embereket megszenteljék az igazságban, és mint nyájat legeltessék. Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles főpapok és pásztorok lettek.” (Vö. CD 2.)

Isten rábízta a pápával egységben lévő püspökökre a hitletéteményt, hogy azt – Jézus Urunk szavai szerint – teljes terjedelmében, nem megrövidítve vagy felvizezve minden korok emberének tovább adják.[14] Egyetlen egy részt sem szabad elhagyniuk, eltorzítaniuk vagy elhanyagolniuk. Szent Pál is ilyen értelemben vési tanítványa, Timóteus lelkébe: “Őrizd meg a rád bízott kincset!” (1 Tim 6,20) és arra bíztatja, hogy: “Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (Vö. 2 Tim 4,3-4).

Ma is ilyen idők járják. Ezért fokozottabb mértékben kell a püspököknek az igaz hitet megvallaniuk, minden tévhittől, hamis eszmeáramlattól megóvniuk és azt, csak azt – teljes terjedelmében – hirdetniük. Annál is inkább, mert ők Isten Szavának a szolgái.

Ehhez fontos, hogy ismerjék a hitletéteményt. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) egyháztanító szerint súlyos bűn az, ha püspökök az Egyház hitét nem ismerik. Fontos, hogy állandóan tanulmányozzák, mint ahogyan az is, hogy éberen vigyázzanak a joghatóságuk alá tartozó teológusokra, hogy azok csak az igaz hitet tanítsák!

Fontos továbbá az is, hogy ne menjenek a korszellem vagy az éppen divatos eszmeáramlatok után, még a médiák nyomására sem, hanem felismerják, mire van Isten Népének valóban szüksége,  és mi az, ami talmi, mulandó, illetve ami nem az ő feladatuk.

A német egyház helyzetét tekintve az embernek az az érzése, hogy a főpásztorok úgy beszélnek legtöbbször, mint valami politikusok, vagy újságírók, illetve  menekültügyi- vagy környezetvédelmi aktivisták, nem pedig úgy, mint Isten Szavának letéteményesei. Az egyik német püspök pl. most épp azon van, hogy a világot jobbá tegye. De nem úgy, hogy híveinek hitbeli hiányosságait kiküszöbölni igyekezne, hanem hogy minden hónapban más és más természettudóssal találkozik. Legutóbb egy az éghajlatváltozást kutatóval volt egy a nagy nyilvánosság előtt zajló találkozója. Egy másik azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy homoszexuális egyesületekkel szeretne szorosabban együttműködni. Egy harmadik püspök kampányolni szeretett az EU mellett.[15] Meg is tette. Egy ausztriai érsek templomában rockkoncertet rendez, egy olasz ott vendégeli meg a hajléktalanokat.[16] Egy szintén olasz elmozdítja a papját csak azért, mert az latin nyelvű misét is mond, holott erre a Zsinat kifejezetten is buzdítja a papokat (vö. SC 36,1§).

Az ember csak találgatja, mi vezeti a főpásztorokat megnyilvánulásaikban: rossz tanácsadók, teológiailag képzetlen szóvívők, akik a korszellem szerint táncolnak, vagy félelem a médiától. Ezt mindegyik püspöknek magának kell eldöntenie. Az viszont hatásosabb és üdvösebb lenne, ha a katekizmusra fektetnék a hangsúlyt.

 

5.5. Végül krízis-helyzetekben egyetlen egy jelszó lehet: vissza a gyökerekhez, azaz Jézus Urunkhoz! A változást ugyanis nem a világhoz való alkalmazkodás, vagy az elvilágiasodó és nyárspolgári kereszténység, nem is a szinódusokon a maguk elképzeléseit keresztül erőltető főpapok rendelkezései, hanem egyedül a hitből fakadó krisztusi élet hozza meg!

A legfontosabb most az lenne, hogy Jézus Urunk tanítását ismét a maga egész teljességében kell hirdetni. Azután ezt a hitet örömforrássá kellene tenni. Már évek óta arról olvashatunk szinte minden statisztikai felmérésben, hogy a társadalom fogékony a hitre, érdeklődik a vallás(ok) iránt. Mégsem vagyunk képesek a hitet továbbadni. XVI. Benedek pápa 2010. június 29-én hozta létre az Újraevangelizáció elősegítő Pápai Tanácsot azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az öreg kontinensen ismét a hit hirdetését és az evangelizációt kell előtérbe helyezni. Több, mint árulkodó, hogy lemondása után a Tanács megvan még ugyan, de tagjai évente csak egyszer találkoznak, és munkájukról, tevékenységükről alig hallani valamit…

Mintha megszűntünk volna a hit tovább adására új utakat keresni. Mintha beletörődtünk volna abban, hogy a hagyományos hit a szemünk előtt széttöredezik, a népegyház eltűnőben van. Ami önmagában véve még nem baj, de kellene valamit adnunk helyette! De nem: fiataljainkat megkereszteljük, nagy részüket megbérmáljuk, azután a hit és a vallásgyakorlat számára eltűnnek.

Ezekkel kellene többet és behatóbban foglalkoznunk, nem pedig csupán a  világpolitikával, éghajlatváltozással, migrációval. Az a politikusok dolga, mi a hit- és erkölcsbeli hátteret adjuk! „Tudnotok kell, hogy mit hisztek!“ – mondta XVI. Benedek pápa egyszer a fiataloknak. Ahhoz viszont, hogy tudják, hirdetnünk kellene a hitet. Szent Pál írja a rómaiakhoz írt levelében „… Amint meg van írva: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?“ (vö. 10,13-14). Ahelyett, hogy a teljes hitet hirdetnénk, relativizáljuk, egyre kevesebbet és kevesebbet mondunk nekik, egyre kevesebbet kérünk tőlük, hogy a korszellemnek megfeleljünk – és ne támadjon bennünket a szekularizált média. Az emberiség és az Egyház problémáiról beszélünk, ahelyett, hogy Jézusról beszélnénk nekik![17]

Addig azonban, amíg nem rendszeresek a keresztelési oktatásaink; amíg a hitoktatásunk – sokszor nem hívő – állami alkalmazottak kezében van, amíg az elsőáldozásra való készületünk nem annak szentségi vetületével (gyónás, szentáldozás) foglalkozik, hanem annak ünnepi („event”) oldalával; addig, amíg a bérmálásra való készület nem egyéb, mint bevezetés a szociális munkába, de nem növekedés a hitben. Addig, amíg a jegyesoktatás csak abból áll, hogy segítünk a párnak egy szép liturgia összeállításában: kikeressük az énekeket, a modern dalokat, világi szövegeket; addig, amíg a vasárnapi szentmisét ok nélkül igeistentisztelettel helyettesítjük, egymással való találkozásra degradáljuk, ahelyett, hogy azt mondanánk az embereknek, ami egyébként igaz is, hogy szentség és Jézussal találkozunk alatta, addig csak becsapjuk a híveket, addig egyre sekélyesebb kereszténységet adunk nekik, és csak súlyosbítjuk a krízist, sem hogy megoldanánk.

 

Előadásom végéhez értem. Remélem, nem festettem túl sötét képet az Egyházról. Hiszem ugyanis, hogy az Egyházat minden izmus és eszmeáramlat, minden progresszív vagy konzervatív főpap, pap és teológus számos  emberi gyarlósága ellenére a Szentlélek vezeti. Azon kívül, hogy éberek és józanul kritikusak legyünk minden tetszetős tanítással és az Egyházról és szolgáiról megjelenő manipulatív cikkekkel, adásokkal, írásokkal szemben, a legfontosabb dolgunk, hogy imádkozzunk hozzá: Istenünk, add meg kegyesen népednek, hogy a pápával, a püspökökkel és a papokkal eggyé forrjon az Evangélium és az Oltáriszentség által, és egy legyen a Szentlélekben. Így méltón képviselje népednek világot átfogó közösségét, jellé váljék a világ számára, és Krisztust vigye az emberek közé. Ámen.

 

Stuttgart, 2019. február 27. – október 8.

 

[1] Egyébként ebből forrásozik a gender ideológia is! Vö. KARDINAL ROBERT SARAH: Wir stehen an einem Wendepunkt in der Geschichte der Kirche, in: Katholisches Info, 25.09.2019, https://katholisches.info/2019/09/25/kardinal-robert-sarah-wir-stehen-an-einem-wendepunkt-in-der-geschichte-der-kirche/

[2] Vö. PETER WINNEMÖLLER: Das ist schon so eine Sonderwelt, in: http://www.kath.net/news/ 66934

[3] Vö. THOMAS GUTSCHKER: Namhafte Theologen: Katholiken fordern Wende in der Kirche, in: Frankfurter Allgemeine, 03.02.2019, https://www.faz.net/aktuell/politik/inland/brief-an-kardinal-marx-katholiken-fordern-wende-in-der-kirche-16021484.html

[4] Vö. GUIDO HORST: Ein Kommentar zum Offenen Brief „prominenter Katholiken“ an Reinhard Kardinal Marx. in: https://www.die-tagespost.de/politik/Missbrauch-mit-dem-Missbrauch;art4685, 195634

[5] Vö. KARDINAL MÜLLER: Missbrauchsgipfel greift Daten zum Grundproblem nicht auf, in: http://www.kath.net/news/66972

[6] A Hittani Kongregáció feladata modern nyelvre lefordítva: A keresztény tanítással, hittel és erkölccsel szembeni vétségek elbírálása. A tanítás tisztaságának megőrzése. Vö. II. JÁNOS PÁL: Pastor Bonus apostoli konstitúciója a Római Kúriáról, 1988. június 28., 48. pont.

[7] A pápa elgondolása alapján jelent meg 2018. május 3-án a szinodális úttal kapcsolatos „La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa” című vatikáni dokumentum. COMMISSIONE TEOLOGICA INTERNAZIONALE: La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa. Szövegét l.: http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_20180302_sinodalita_it.html

[8] Már korábban kijelentette a Civiltà Cattolica főszerkesztőjének adott interjújában: „Együtt kell haladnunk: az emberek, a püspökök és a pápa. A szinodalitást többféle szinten kell élni. Talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk a szinódus módszertanát, mert a jelenlegi nekem statikusnak tűnik. Ennek lehet ökumenikus értéke, főként ortodox testvéreinkkel kapcsolatban. Tőlük inkább a püspöki kollegialitás és a szinodalitás hagyománya értelmében tanulhatunk.” Vö. Jó napot! Ferenc pápa vagyok, JTMR, Budapest, 2014, 33.) Vö. még: Ferenc pápa vezetésével megemlékeztek a szinódus létrehozásának 50. évfordulójáról, in: http://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/ferenc-papa-vezetesevel-megemlekeztek-szinodus-letrehozasanak-50-evfordulojarol

[9] Vö. Synodalität ist nicht dasselbe wie Demokratie, in: Vatican News https://www.vaticannews.va/de/kirche/news/2018-05/menke-dogmatiker-synodalitaet-interview-kommunion-protestanten.html Münsteraner Theologe Hermann Josef Pottmeyer spricht bei Vollversammlung Fulda. Warum Papst Franziskus die Bischofskonference aufgewertet hat, in: https://www.kirche-und-leben.de/artikel/warum-papst-franziskus-die-bischofskonferenzen-aufgewertet-hat/  RANIERO LA VALLE: La Chiesa è nuova, in: http://www.eancheilpaparema.it/tag/chiesa-sinodale/

[10] A papi nőtlenség feloldása, nőknek minden egyházi tisztségbe (a papságba) való részeltetése, a klerikusok hatalmának megtörése, a katolikus szexuálerkölcsnek a gender-ideológiához való hozzáigazítása, és mindenféle együttélés egyházi elismertetése…

[11] „Non è di una Chiesa più umana che abbiamo bisogno, bensì di una Chiesa più divina; solo allora essa sarà anche veramente umana” in: Meeting di Rimini 1990, http://www.donpaolomojolisdb.it/ 2018/01/05/joseph-ratzinger-al-meeting-di-rimini-1990-sulla-vera-riforma-della-chiesa/

[12] Az egészhez vö. „Ein synodaler Prozess, „der meint, vor allem die Kirche neu erfinden zu sollen, beschreitet einen Weg der Zerstörung“, warnte der 59-Jährige. „Er zerspaltet die Christen, er zerstückelt die Kirche, er beschädigt letztlich auch unsere Gesellschaft und belastet auch die evangelischen Glaubensgemeinschaften.“ BISCHOF VODERHOLZER: Keine Weiheämter für Frauen, in: Die Tagespost 13. Mai 2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Bischof-Voderholzer-Keine-Weiheaemter-fuer-Frauen;art4691,198084

[13] Kardinal Sarah warnt vor falschem Verständnis von Synodalität, in: Tagespost 01.04.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Kardinal-Sarah-warnt-vor-falschem-Verstaendnis-von-Synodalitaet;art4691,196964  Offener Brief: George Weigel kritisiert „synodalen Weg“, in: Tagespost 01.04.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Offener-Brief-George-Weigel-kritisiert-synodalen-Weg;art4691,196974

[14] „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: ’Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.’” Vö. Mt 28,18-20.

[15] BISCHOF OVERBECK: “Wir sind als Kirche oft zu harmlos.” Der Essener Bischof Franz-Josef Overbeck fordert mehr Engagement der Kirchen für Europa. In: https://www.die-tagespost.de/politik/ Bischof-Overbeck-Wir-sind-als-Kirche-oft-zu-harmlos;art4685,196077

[16] Chiese ridotte a refettorio, una malsana ideologia in: http://blog.messainlatino.it/2019/02/ chiese-ridotte-refettorio-una-malsana.html

[17] Éppen erre hívja fel a figyelmet Köln bíboros-érseke, RAINER MARIA WOELKI: Anpassung an die „Lebenswirklichkeit“ ist der falsche Weg, https://www.kath.net/news/67464

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólEgyház válaszúton 3.

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
19
Imre atya Stuttgartból Egyház válaszúton 3.

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2019. október 18.

III.

 

A második veszélyes eszme, amely az Egyház ajtaján dörömböl: a szociologizmus.

 

4.2.  A szociologizmus kifejezés a 19. századi Franciaországból ered, ahol alatta azt a törekvést értették, amely a szociológia metódusait erőszakkal a pszihológiára, az etikára, a filozófára és a természettudományok egyéb ágára is ráhúzza. Ez a szándéka napjainkban is minduntalan tetten érhető. Megkönnyíti a dolgát az, hogy a szociológia vívmányai és tanai manapság sok országban aránytalanul nagy érdeklődésre tartanak számot. Úgy is mondhatnánk, hogy a szociológia a jelen kor divatos tudományága. Amit a szociológus tesz, az azonnal a széles tömeg érdeklődésének homlokterébe kerül és azonnal elfogadásra talál. Olyannyira, hogy ahol a mai ember elakad, ott rögtön a szociológust kérdezi meg.

Talán ez a nagyfokú és túlzott, sok esetben megalapozatlan érdeklődés illetve túlbecsülés az oka annak,  hogy a mai szociológusok nem egyszer olyan területeken is megnyilatkoznak, amely egyátalán nem az ő hatáskörükbe tartozik. Ilyenkor már nem szociológiáról beszélünk, amelynek a feladata az információk szolgáltatása, hanem ún. szociologizmusról, amely ezeket az információkat magyarázza és azok alapján – noha  egyáltalán nem tiszte! – megoldási javaslatokat tesz.

A szociologizmus ugyanis azt vallja, hogy az ember érzéseire és cselekedeteire, képességeire és szükségleteire teljes egészében a társadalom nyomja rá a bélyegét. Olyan emberi összetevők, mint az emberi természet, a szellem vagy a lélek, a szociologizmus szerint nem léteznek. Alapaxiómája így hangzik: „Minden a társadalomban rejlik! Ami abban per pillanat jelen van, azzal kell foglalkozni! Mással nem kell és nem érdemes!”

Hadd szemléltessem egy példával.

Németországban minden nagy pártnak saját közvéleménykutató intézete van. Ezek rendszeresen szolgáltatják a párt vezetőinek az adatokat arról, hogy hogyan vélekedik „a nép“, milyen a hangulata, mit szeretne hallani? Ugyancsak ezek az intézmények tesztelik a pártok programját is. Ha a felmérések arra a következtetésre jutnak, hogy a választópolgárok nagy többségét a program bizonyos pontjai nem érdeklik, akkor a pártok – legyenek azok bármilyen fontosak is! – a programból egyszerűen törlik.

Ez a veszélyes eszmerendszer, sajnos, a mai Egyházba is beszüremkedett. Mivel az Egyháznak minden korban új megoldásokat kell keresnie arra, hogyan tudja mai nyelvre lefordítani a keresztény hitletéteményt, újabban olyan gyakorlati teológusokra, szociológusokra, nem egyszer dogmatikusokra hallgat, akik cselekvésük mércéjéül a valós helyzetet teszik meg, nem a keresztény tanításból, annak axiómáiból (hitigazságok, isteni parancsok, törvények, előírások) indulnak ki, hanem az adott helyzetből. Szociológiai felméréseket végeznek az emberek vallásosságáról – ami még rendben is lenne! –, ahhoz, hogy – és ez viszont már nincs rendben! – az igehirdetés és a teológia tartalmát illetve nyelvezetét hozzáigazítsák. Ezért nem hallani most már egy nagyon jó ideje ezeken a tájakon szentbeszédeket a bűnről, a megtérésről, a kegyelemről, a szentségekről, a hit terjesztésének szükségességéről, a magzatelhajtásról, a kegyes halálról (eutanázia) a keresztény szexualitásról (házasság előtti nemi élet egyházi tilalma, házasságtörés, válás), a transzcendens életről vagy a végső dolgokról (ítélet, pokol, tisztítótűz, mennyország), mert ezek a témák, bár az üdvösség szempontjából fontosak, a hívek nagy részét nem foglalkoztatják.

Vagy egy másik példa: mivel ma a társadalom túlnyomó részét a migráció, a menekültügy, a munkanélküliség, a szegénység, az éhínség, a klimaváltozás mint társadalmi probléma érdekli, de nem törődik hitbeli kérdésekkel, az Egyház püspökeinek egy jó része nem a kegyelmi életről, a megváltásról, az üdvösségről, a megigazulásról, a megszentelődésről beszél, hanem ezekről a társadalmi problémákról. Nem gondolva végig magatartásuk következményét, nevezetesen: az a tény, hogy ma az emberek nagy többségének a hitigazságokról nincs tudomásuk, ismét mások életében pedig semmiféle szerepet nem játszik, az az ő magatartásuknak és mulasztásuknak is betudható. Ugyanis ők nem politikai és szociális problémák megoldására, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére, azaz az evangelizációra, a hithirdertésre, a katekizálásra, a szentségek kiszolgáltatására és nyájuk lelki vezetésére kaptak meghívást.[1] 

Ugyanakkor az is elkerüli a figyelmüket, hogy ha híveik mindig csak a valós helyzetet, a jelenleg divatos, uralkodó közvéleményt teszik meg döntésük mértékéül, akkor ezzel lemondanak arról, hogy a valóságot jobb irányba megváltoztassák. Ha pl. a válás, a magzatelhajtás, a kegyes halál, a bűn a nagy többség számára elfogadott ténnyé, mércévé válik, akkor se a társadalom, de sem a szociologizmussal szövetkező Egyház nem fog és nem is tud majd rajtuk változtatni!

A harmadik veszélyes eszme, amely az Egyházba betört: a hisztoricizmus.

 

4.3. A hisztoricizmus egy filozófiai irányzat, amely a 19. és 20. században leginkább Németországban volt elterjedve. Képviselői közül meg kell említenünk Wilhelm von Humboldtot (1767-1835) és Leopold von Ranket (1795-1886). Tanítása  szerint semmi sem menekülhet a változás elől. Az ember is folyton változik. Azonban – és ez a veszélyesebb! – minden emberre a saját kora és történelme nyomra rá a bélyegét olyannyira, hogy semmiért nem vonható felelősségre. Ugyanakkor ami ebben a korban jó volt neki, az a másikban már nem lesz az. És ez így van rendjén!

A hisztoricizmus ma is kísért. Teszi ezt az Egyházban is a katolikus hitigazságok – dogmák – területén. Tudjuk, hogy a dogma az a tanítás, amit „Isten leírt vagy áthagyományozott igéje, vagyis az egyházra bízott egyetlen hitletétemény tartalmaz, és amit egyszersmind akár az egyház ünnepélyes, akár pedig rendes és egyetemes tanítóhivatala mint Istentől kinyilatkoztatottat terjeszt elő...” (C.I.C. 750).

A hisztoricizmus nem tagadja ugyan a dogmákat, de mivel korszakfüggőnek mondja, ezzel viszonylagossá teszi őket, relativizálja: régebben fontosak voltak, a mai korban egyáltalán nem azok! El lehet hagyni őket! Nem kell őket hinni! Minden korban a nép lelkiismerete kell, hogy megfogalmazza a maga hitigazségait, dogmáit, a pasztorális igények és szükségek szerint.[2] Szűz Mária szüzi foganása, mely szerint fia, Jézus, a Szentlélek közreműködése által fogantatott,  amely egyúttal azt is jelentette, hogy Máriára nem szállt rá az eredeti bűn, hagyjuk el, egyrészt mert a mai embert ez már nem érdekli, másrészt pedig ez a mai életünkre semmiféle kihatással nincs! Ugyanígy kell gondolkodnunk a többi – valamikor akár a vértanúságig védett, mára már nem csak –  értelmetlen, de érthetetlen dogmával is, mint az angyalok létezése, a sátán (személyes) létezése, Mária mennybevétele, és így tovább.

A mai kor Egyházának egyébként is, mondják haladó (liberális) „teológusai”, nem dogmatikusnak, hanem gyakorlatinak, pasztorálisnak kell lennie! Azaz: nem hitbeli kérdésekkel kell foglalkoznia, hanem az emberi élet jelenlegi problémáival.

Azonban egy dogmák nélküli egyház, egy a tanítására kevesebb hangsúlyt fektető vagy azt felvizező Egyház, az ugyanakkor már nem az emberre és annak lelki szükségleteire figyelő, hanem egy küldetését szem elől tévesztő, földi paradicsomot építeni akaró Egyház is! A szekularizált  világ  könnyű zsákmánya, és a különböző korabeli izmusok és eszmerendszerek játékszere.  

Az Egyháznak nem az a küldetése, hogy elmerüljön az evilági dolgok problémáinak útvesztőiben, szinte elnézést kérjen kétezer éves hitéért, tanításáért, dogmáiért, hanem egyedül az, hogy  minden korban Isten kinyilatkoztatását tanulmányozza, azt az embereknek a kor nyelvén továbbadja, és annak fényében mutassa meg a kor problémáiból kivezető utat. Ha nem ezt teszi, ha nem Krisztust hirdeti, elárulja küldetését és tévútra vezeti az embereket. Miközben nem tanítja vagy csak részben tanítja a hitletéteményt, a hisztoricizmus hibájába esik, amely szerint a régi dogmáknak – különösen, ha a kereszténység egyediségét hangsúlyozza – semmi jelentőségük, hagyjuk el őket, ne emlegessük, fogalmazzunk újakat, moderneket, maiakat![3]

Hogy mennyire aktuálisak ezek a fenti sorok, azt két kardinális vitájával szeretném bemutatni. A legutóbbi egyházi problémákat (elváltak és protestánsok szentáldozáshoz való engedése, különböző vallásokkal történő engedékeny tárgyalások) minősítő és egymásnak ellentmondó megnyilatkozások láttán a Hittani Kongregáció volt prefektusa, Dr. Gerhard Ludwig Müller (*1947) 2019. február 11-én egy hitvallást fogalmazott meg, amely teljes egészében a Szentírás és a Katekizmus talaján állt. Többek között azt is mondta, amit így is hiszünk, hogy a keresztények Istene nem egyenlő Allahhal...

Egy napra rá egy másik kardinális, szintén teológus, Dr. Walter Kasper (*1933) megbírálta őt és “féligazságok megfogalmazását” vetett a szemére, mert Isten és Allah között így különbséget tenni ma nem szabad (igaz vagy nem igaz? – erre a kérdésre a kardinális nem válaszol). Kasper legfőbb érve aztán elárulta valódi indíttatását: Müller nem engedelmes a pápával szemben, mert a pápa ezekben a dolgokban másképpen vélekedik, s ebben őt kell követni![4]

            A dolog súlyosabb, mint első látásra gondolnánk, ugyanis a dogmák sutba dobása ahhoz vezet, hogy egyszerre nagy zűrzavar támad, minden püspök és teológus – nem is beszélve a magukat „teológusoknak tartókról” – a maga véleményét szeretné dogmának, általános igazságnak kikiáltani. Azonban – amint ezt Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa legutóbbi könyvében megjegyzi – csak egy igazság van, és ez: Jézus Krisztus illetve az Ő tanítása.[5]

A negyedik veszélyes eszme, amely az Egyházat fenyegeti: a szituációs etika.

 

4.4. A szituációs etika egy erkölcsfilozófiai irányzat, amely egy konkrét helyzetben az erkölcsi ítéletalkotás során a személyes lelkiismereti döntésnek tulajdonítja a legnagyobb fontosságot. A kifejezést 1938-ban Theodor Steinbüchel (1888-1949) katolikus erkölcsteológus használta először. A szituációs etika tagadja az egyetemes, mindig és mindenkire nézve kötelező érvényű, megváltoztathatlan erkölcsi normákat. Nincs eredendően rossz erkölcsi cselekedet, minden szabály alól van kivétel! Egy cselekedet erkölcsössége nem objektív igazságtól függ, hanem a személy adott – szubjektív – helyzetétől.

1956-ban a Szent Officium elítélte a szituációs etikát, mert „(...) ez a szubjektív hozzáállás lehetővé teszi valaki számára, aki különleges konkrét helyzetben van, hogy ő maga döntse el, mi az erkölcsileg helyes az adott hic et nunc [itt és most] helyzetben. Nincs függés semmilyen, az emberen kívül álló, megváltoztathatatlan szabálytól; nincs mértéke az igazságnak és a becsületességnek az emberen kívül; az ember egyedül elég a saját erkölcsi irányításához."

A vita azonban nem ült el, sőt 1968-ban VI. Pál pápa (1963-1978) Humanae vitae enciklikájának megjelenése után, amely a házas életben nem engedélyezte csak a természetes védekezést azoknak, akik nem akartak gyermekáldást, különösen a házassági és a nemi erkölcs témakörében folyt ádázul tovább. Míg a Tanítóhivatal az Egyház hagyományos, általánosan érvényes objektív normáit és a természettörvényt hangsúlyozta, a szituációs etika képviselői a személyes felelősségre hivatkozva védelmezték az egyházi törvényektől eltérő magatartásformákat. Olyannyira, hogy a német és az osztrák püspöki kar az enciklika ellen foglalt állást, és az ún. „pirula” használatát a házastársak lelkiismeretére bízta.

Az Egyház mai álláspontja mindeddig az volt, hogy egy igaz erkölcsi döntéshez a helyzetelemzés éppúgy szükséges, mint a normák ismerete és az azokhoz való  igazodás. Az erkölcsi törvények és a szituációk átélése összetartozik: „a törvények szituációk nélkül üres szabályok, a szituációk törvények nélkül vakok” – állapította meg helyesen Martin Honecker (*1934) evangélikus erkölcsteológus.

A legutóbbi időkben azonban néhány teológus azt állítja, hogy az isteni normák és a természettörvények nem kötelező erejű, objektív kritériumok a lelkiismeret ítéletéhez, hanem ahhoz csak általános távlatot adnak, hogy az ember személyes és társadalmi életét rendezze. A személy cselekedeteinek egyedüli bírája nem a természettörvény, nem az Egyház, nem is Isten, hanem egyedül a saját lelkiismerete. Az ember csak akkor érheti el az erkölcsi tökéletességét, ha lelkiismereti döntéseit „autonóm módon” hozza meg. Ezt az érlelődési folyamatot gátolják az Egyházi Tanítóhivatal túlságosan kategorikus állásfoglalásai sok erkölcsi kérdésben, s ilyen beavatkozásai a hívőkben lelkiismereti konfliktusokat okoznak.

Ezért kettős erkölcsi igazság bevezetését javasolják. Az egyik volna az elvont tanítás, a másik a konkrét körülmények figyelembevétele. Ez a szituációkra is tekintettel lévő „igazság“ törvényesen megalapozhatná az általános szabálytól eltérő kivételeket, és így lehetővé tenné, hogy az ember jó lelkiismerettel megtegyen valamit, ami az elvont erkölcsi törvény szerint önmagában véve rossz. Ily módon bizonyos esetekben létrejön egyfajta kettősség, szembenállás az általában érvényes parancs és tanítás, valamint az egyedi lelkiismeret normája között. Ilyenkor végső fórumként a lelkiismeret döntene a jó és a rossz kérdésében. Erre próbálják alapozni azokat az ún. „lelkipásztori” megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával.

A józan kritikusok szerint ez a vélemény köszön vissza a 2016. február 8-án megjelent Amoris laetitia című apostoli buzdításban. A 6. fejezet 305. pontjában ezt olvashatjuk: „A kondicionálás és más enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy egy objektíven bűnös helyzetben – amiért talán szubjektíve nem, vagy nem teljesen felelős – az egyén Isten kegyelmében éljen, növekedhet is a kegyelemben és a szeretetben, miközben az Egyház segítségét is megkapja ehhez.” Az apostoli buzdítás nem a természettörvényből, nem Isten parancsaiból, nem is Krisztus tanításából, hanem a személy adott helyzetéből indul ki, és hozzá igazítja az isteni megváltoztathatatlan erkölcsi normákat. A dokumentum egyik mentséget a másik után keresi az elesettség állapotában élők – elváltak, újraházasodottak – számára, és ahelyett hogy a talpraállásban segítené őket, igyekszik lelkiismeretüket azzal megnyugtatni, hogy nem élnek bűnös állapotban. Ebben az igyekezetében még attól az érvtől sem riad vissza, hogy a katolikus házasságot érintő igazi katolikus tanítást mint elvont ideált írja le, amely elérhetetlen a konkrét körülmények között élő emberek számára.[6]

Végül, de nem utolsósorban létezik egy olyan eszme, izmus, amely épp most igyekszik bevonulni az Egyházba. Ez pedig a felszabadítási teológia.

 

4.5. A felszabadítási teológia Dél-Amerikából indult ki az 1960-as években. A nincstelenek körében munkálkodó misszionáriusok és papok úgy érezték, hogy a katolikus egyház hagyományos hittani súlypontú teológiája helyzetükben nem alkalmazható, ezért helyette valami mást akartak. Egyes teológusaik – pl. Gustavo Gutiérrez (*1928) – szerint a Szentírás  a cselekvő Istent állítja elénk, aki magára veszi a szegények és a szenvedők terheit, és az ő felszabadításukon munkálkodik. Ezért az  Egyház papjainak és híveinek minden erejükkel és eszközükkel – ha kell, fegyverrel is akár! – az elnyomás megdöntéséért és a szenvedők felszabadításáért kell síkraszállniuk. Következésképp a teológiának nem az a feladata, hogy a világot – Isten tanításának és a Szenthagyománynak a fényében – magyarázza és értelmezze, hanem az, hogy végre – ha kell, azt erőszakkal – megváltoztassa.

A felszabadítási teológia tehát azonossági jelet tesz az üdvösség és a (fizikai)  felszabadítás közé. Nézete szerint nem annyira az egyén, semmint a „strukturális bűn” a romboló, tehát nem az egyén, hanem a társadalom romlott meg és igényel megváltást. Ez a megváltás pedig - teológusai számára – a marxizmus segítségével orvosolható. Ugyanis ez és a szocializmus olyan politikai programot kínál, amely által a jelenlegi igazságtalan társadalmi rendszer lerombolható, és egy igazságosabb társadalom építhető fel. A kapitalizmus a lehető legrosszabb társadalmi forma, a szocializmust viszont minden eszközzel támogatni kell.

A felszabadítási teológia nem csak egész Latin-Amerika, de más földrészek baloldali keresztényeire (keresztényszocialisták és keresztény kommunisták) is igen nagy hatással volt. Mivel képviselői szinte kivétel nélkül mind katolikus papok voltak, 1983-1984-ben a Hittani Kongregáció elítélte azokat a nézeteket, amelyek azt hangoztatják, hogy ebben, és nem az eljövendő világban kell keresni a társadalmi igazságosságot, ha kell, akkor erőszakkal is. Ez azt jelenti, hogy a felszabadítási teológia nem más, mint marxizmus keresztény köntösben.

A római megróvás nyomán nagy felzúdulás támadt. A mozgalom nem csitult el akkor sem, mikor egyes teológusai a papi rendből kiléptek és megnősültek. Sovány vigasz volt a Vatikánnak az, hogy hamarosan új, az Egyház hitétől szögesen eltérő hitet kezdtek vallani. Mint ahogyan az sem, hogy ebből a teológiából egy sereg más – néha több, mint idegen, hadd ne mondjam, hogy nem minden esetben igazhitű – teológiai irányzat nőtt ki: a gazdasági racionalitás kritikája (a modern gazdasági gondolkodásmód ökológiai katasztrófához vezet); az őslakos teológia (az őslakos kultúrákban is kinyilatkoztatta magát Isten); az afro-latin-amerikai teológiák (a rabszolgák harcaiban és a feketéknek a fehérek elleni tüntetésekben Isten felszabadító jelenléte mutatkozott meg); a feminista teológia (a nők kétszeresen is szenvedő alanyai az elnyomásnak, egyrészt nemi, másrészt társadalmi szempontból, azért még a szentírási szövegeket is újra kell olvasni); az ökológiai teológia (az élő univerzum és az emberi természet személyes kapcsolatban vannak egymással); a vallási pluralizmus teológiája (minden vallásban és szektában Isten kinyilatkoztatása mutatkozik meg); az eredeti kereszténység újraértelmezése (Jézus egy szolidaritáson nyugvó gazdaságot és egy a testvériségben kifejeződő politikát akart), stb.

Manapság az Egyházon belül a felszabadítási teológia reneszánszát éli és nagy káoszt, illetve megoszlást szül. 2012. július 26-án a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Dr. Gerhard Müller bíboros még úgy nyilatkozott, hogy noha a felszabadítási teológia nyomán valóban nem lehet a mai világban Isten szeretetéről és irgalmasságáról beszélni azon emberek szenvedését látva, akiknek sem inni-, sem ennivalójuk nincs, és akiknek a jogait a hatalmasok semmibe veszik, azonban a „marxista önmegváltás tana és az Istentől ajándékozott üdv” összekeverését „elvileg továbbra is el kell utasítani”.

A jelenlegi pápaság alatt azonban mintha épp ezt a veszélyt nem látják vagy nem akarják látni. A felszabadítási teológia valamikor elítélt képviselőit a pápa rendre rehabilitálja. Egyik képviselőjük, a volt  ferences, de időközben papi szolgálatát elhagyó Leonardo Boff (*1938) nyíltan mondja is, hogy Ferenc pápa egy közülük.[7] Egy másik pedig: Paolo Suess (*1938), kőltői szavakkal így jellemzi a pápát: „olyan, mint egy énekesmadár, amely megválasztásával kiszabadult a kalitkából és Rómába hozta a dél-amerikai (felszabadítási) teológiát.”[8]

A felszabadítási teológia egyik külső jele a Vatikánnak illetve a pápának a politikában való nagyobb  szerepvállalása. Míg egyesek ezt a jelenlegi pápaság egyik pozitív hozadékaként fogják fel,[9] mások azt róják fel vele kapcsolatban Ferenc pápának, hogy ideológiai okokból csak a balos, a szocialista világnézet követőivel keresi a kapcsolatot, ártva ezzel nem csak az igazságosság és a pártatlanság erényének, de a különböző társadalmi formák alatt élő hívei nagy tömegének is.[10]

Sokkal nagyobb probléma legújabban az, hogy a pápa – kritikusai szerint – a felszabadítási teológia egyes vitatott téziseit – a pars pro toto-elv (=rész az egész helyett) alapján – az egész világegyház számára ki akarja terjeszteni.

Konkrétan az Amazonas-zsinatról van szó, amelynek munkadokumentumában nem csak teológiai tévedések vannak,[11] de témái: az ún. „viri probati” – nős férfiak pappászentelése (=papi cölibátus gyengítése), a nők diákónussá szentelése (=a papság szentségének megingatása), az ökoteológia erőltetése (=a világegyetem élő valósága, amely szoros kapcsolatban van az emberi természettel) nem sok jóval kecsegtetnek, s érdekes módon egybeesnek azokkal a liberális (német) teológiai törekvésekkel, amelyek az Egyház felvirágzását ezektől a strukturális reformoktól, és nem Krisztustól, nem is az evangelizációtól, a hithirdetéstől és a kegyelmi (szentségi-, ima-) élettől várják.[12] A szinódust előkészítő konferenciák és nyilatkozatok pedig semmi jót nem sejtetnek.[13]

 


            [1] Vö. MARCELLO VENEZIANI: Lo scopo della Chiesa è salvare l’uomo, non sedarlo, in: La Verità, 17 febbraio 2019, l.: https://www.radiospada.org/2019/03/lo-scopo-della-chiesa-e-salvare-luomo-non-sedarlo/

[2] Vö. ANTONIO LIVI: Dogma, teologia e pastorale: Un teologo parla, Kindle Edition, Hong Kong 2018. PAUL WESS: Brauchen wir “Dogmen”? http://www.wir-sind-kirche.at/artikel/brauchen-wir-dogmen

[3] Az egészhez vö. ALDO MARIA VALLI: Così la Chiesa anti-dogmatica cede al dogma del relativismo,  in: https://gloria.tv/article/M9NjnCPAhLB21HGSYdgex3sEp

[4] Vö. DR. GERHARD LUDWIG MÜLLER: Glaubensmanifest 'Euer Herz lasse sich nicht verwirren!' (Joh 14,1) in:  https://www.kath.net/news/66897 - Kardinal Kasper kritisiert "Glaubensmanifest" von Kardinal Müller in: https://www.katholisch.de/aktuelles/aktuelle-artikel/kardinal-kasper-kritisiert-glaubensmanifest-von-kardinal-muller Wie Kardinal Kasper die Leser manipuliert, in: https:// www.kath.net/ news/ 66911

            [5] KARDINAL ROBERT SARAH: Wir stehen an einem Wendepunkt in der Geschichte der Kirche, in: Katholisches Info, 25.09.2019, https://katholisches.info/2019/09/25/kardinal-robert-sarah-wir-stehen-an-einem-wendepunkt-in-der-geschichte-der-kirche/

 

                  [6] JOSEF SEIFERT: Die Freude der Liebe: Freuden, Betrübnisse und Hoffnungen, https://katholisches.info/2017/09/07/die-freude-der-liebe-freuden-betruebnisse-und-hoffnungen/

            Vier Kardinäle stellen sich Papst Franziskus mit fünf „Dubia“ zu „Amoris laetitia“ frontal in den Weg, https://katholisches.info/2016/11/14/vier-kardinaele-stellen-sich-papst-franziskus-mit-fuenf-dubia-zu-amoris-laetitia-frontal-in-den-weg/

            EXKLUSIV: "Ein Bruch mit der Lehrtradition" – Robert Spaemann über Amoris Laetitia, https://de.catholicnewsagency.com/story/exklusiv-ein-bruch-mit-der-lehrtradition-robert-spaemann-uber-amoris-laetitia-0730

            [7] „Franziskus ist einer von uns. Er hat die Befreiungstheologie zum Allgemeingut der Kirche gemacht. Und er hat sie ausgeweitet.“ Vö. JOACIM FRANK: Leonardo Boff in Interview – „Papst Franziskus ist einer von uns”, in: https://www.ksta.de/kultur/leonardo-boff-im-interview--papst-franziskus-ist-einer-von-uns--25372660

                  [8] Vö. PAOLO SUESS: Le radici del sinodo amazzonico e la carica degli ottantenni,

https://www.aldomariavalli.it/2019/09/12/le-radici-del-sinodo-amazzonico-e-la-carica-degli-ottantenni/

            [9] A felszabdítási teológiáról vö. PATSCH FERENC: „A szegények – a szegény Jézus teste“. A felszabadítás teológiája egyházias olvasata, http://real.mtak.hu/24020/1/Patsch_Ferenc Vigilia_ 2013_9_u.pdf - PATSCH FERENC SJ: A felszabadítás teológiája – korunkban, https://www.sapientia.hu/ hu/system/files/A+felszabad%C3%ADt%C3%A1s+teol%C3%B3gi%C3%A1ja+-+mai+szemmel.pdf

[10] Marcello Pera, der Freund Benedikts XVI., über Papst Franziskus und die Migrationspolitik, in: Katholisches Info, 12.07.2017,  https://katholisches.info/2017/07/12/marcello-pera-der-freund-benedikts-xvi-ueber-papst-franziskus-und-die-migrationspolitik-er-hasst-den-westen-und-will-ihn-zerstoeren/

            [11] A munkadokumentum egyik ilyen tézise azt sugallja, mintha a kinyilatkoztatás két hagyományos, dogmába foglalt forrása mellett (Szentírás és Szenthagyomány, l. Dei verbum 4, 7, 8-10, 24) más kinyilatkoztatási forrás is létezne (pl. maga az Amazonas vidéke vö. Instrumentum laboris 19.). Ugyanakkor azzal, hogy Istenről alig, a Szentírásról elvétve, az egyházatyákról és a zsinatok tanításáról pedig szinte sehol nem beszél, azt a látszatot kelti, mintha ezek helyébe egy ún. „kozmoszvízió” lépne az ősök bölcsességével, mitoszaival és rítusaival, amelyek az előbbiekkel egyenértékűeknek látszanak. A legtöbb kritika viszont azért éri a munkadokumentumot, mert meg sem említi Istennek Jézusban történő  önkinyilatkoztatását, az Egyház szentségi jellegét, a szentségeket, mint kegyelemszerző eszközöket, a kegyelem természetfölöttiségét, a megtérést és az örök életet, mint a szentháromságos egy Istennel való élet jutalmát. Az Instrumentum laboris szövegét l. https://www.adveniat.de/fileadmin/user_upload/Informieren/Aktuelles/Instrumentum_Laboris_Deutsch.pdf

                  [12] „Erhebliche Schwächen bescheinigt der Bischof dem Instrumentum laboris, dem Arbeitspapier zur Amazonassyonode. Im Dokument sei es nicht das Evangelium, das als einzige göttliche Kraft, diejenigen, die glauben sowie die Familie, die Gesellschaft, die Kultur und die Identität retten, befreien und aufbauen könne. Das Instrumentum laboris ist theologisch und damit pastoral schwach und gefährlich, weil es den gekreuzigten und auferstanden Christus aus der Mitte verbannt und damit Gefahr läuft, die Kirche zu spalten.“  JOSÉ LUIS AZCONA, emeritierte Bischof der Territorialprälatur Marajó. „Amazonas-Bischof: Kirche muss um zölibatäre Priester bitten“, in: Die Tagespost, 16. September 2019 -

https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/aktuell/Amazonas-Bischof-Kirche-muss-um-zoelibataere-Priester-bitten;art4874,201119 - OLOVER MAKSAN: Von Befreiungstheologen und Söhnen Benedikts XVI., in: Die Tagespost 04.10.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/aktuell/Von-Befreiungstheologen-und-Soehnen-Benedikts-XVI;art4874,201844

            [13] Az ún. „bogotai nyilatkozatot“ (2019 áprilisa) megfogalmazó felszabadítási teológusok egyesene a katolikus tanítás kizárólagosságának feladását kérik. Vö. Amazonas-Synode: die Befreiungstheologen wollen die Kirche wieder mit ihrer verstaubten 70-Jahre-Ideologie „erneuern”, in: Beiboot Petri, https://beiboot-petri.blogspot.com/2019/09/amazonas-synode-die-befreiungstheologen.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atya StuttgartbólHagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrábanEGYHÁZ VÁLASZÚTON (Folytatás)

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
30
Imre atya Stuttgartból Hagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában EGYHÁZ VÁLASZÚTON (Folytatás)

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak! Lelkipásztori szeretettel, Imre atya

Stuttgart, 2019. szeptember 30.

A kép lelőhelye: http://imagenes.4ever.eu/transporte/camino-230654

EGYHÁZ VÁLASZÚTON

Hagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában

Dr. Tempfli Imre II. (Folytatás)

4. Mai uralkodó eszmeáramlatok és teológiai irányzatok

Amikor XXIII. János pápa (1958-1962) 1959. január 6-án a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában a szentmisén jelenlévő bíborosoknak bejelentette, hogy egyetemes zsinatot akar összehívni, nagy megdöbbenést keltett nem csak bennük, hanem az egész Egyházban is. Maga a pápa sem tudta pontosan, hogy miről tárgyal majd és mit eredményez e Zsinat. Elhatározása a Szentlélek ihletésére történt.

A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) valóban a Szentlélek sugalmazásának egyik legfényesebb bizonyítéka, Aki a meghívottakkal megéreztette, hogy koruk emberéhez érthetőbb nyelven kell szólni. Olyan évszázados falakat romboltatott le velük, amelyek bástyaként védték, de ugyanakkor el is választották az Egyházat a külvilágtól.

Ma már senki nem vonja kétségbe a II. Vatikáni Zsinat pozitívumait:

- Új egyházképet fogalmazott meg: az Egyház Isten Népe, amely osztozik a világ örömeiben és szenvedéseiben.

- Megújította a liturgiát: a szentmisén való „teljes, aktív részvételre” ösztönzött. Ezért fordítatta le a miseszöveget népnyelvekre.

- Kimondta, hogy minden katolikus meghívást kapott az életszentségre és a misszióra: nemcsak messzi tájakra mennek misszionáriusok, hogy terjesszék az evangéliumot, hanem minden katolikus evangelizál az életével.

- Kihangsúlyozta a család fontosságát: a hit a plébániákon, az egyházmegyékben és világszerte megnyilvánul, de mindenek előtt a családban. Ott kapja minden hívő az erős alapokat (családegyház).

- Megváltoztatta más keresztény felekezetekhez és vallásokhoz fűződő kapcsolatát: hídat épített az ortodoxok, a zsidók, a muzulmánok, a protestánsok és más vallások felé.

- Együttműködést szorgalmazott az Egyházon belül is: korábban nem volt példa arra, ahogyan a Zsinat után püspökök, papok, szerzetesek és világiak együtt dolgoznak. - Korszerűsítette az Egyházat: a reformok – mint pl. a nemzeti nyelv használata vagy a vallásközi párbeszéd – hozzáférhetőbbé tették az Egyházat a modern világ számára. - Ugyanakkor vissza is vezette a a gyökereihez: fontosabbá vált a Szentírás, nagyobb hangsúlyt kaptak az egyházatyák, és olyan ősi hagyományokat elevenítettek fel, mint az állandó diakonátus és a felnőtt megtérők fokozatos bevezetése az Egyházba. Viszont azt sem szabad elfelednünk, hogy Zsinatnak negatív „gyümölcsei” is voltak, és ezek hatnak mind mai napig. Én csak kettőt említenék, mert ezek hozták a legnagyobb zűrzavart az Egyház soraiban. Az egyik az volt, hogy a zsinati dokumentumokat a zsinaton egymásnak feszülő két tábor más és másképpen magyarázta. Az egyik táborhoz tartoztak azok, akik a zsinatot reformként értelmezték, amelynek célja az Egyház megújítása úgy, hogy közben az áthagyományozott értékeket átmentsük. Az Egyház fejlődni fog a reform után, de az marad lényegében, ami volt: Isten vándorló népe. Ebben az értelemben nyitotta meg a Zsinatot XXIII. János pápa is, amikor 1962. október 11-én azt mondta: „Nemcsak az a feladatunk, hogy az értékes javakat megőrizzük, mintha csak a régisége érdekelne bennünket, hanem lelkes akarattal és félelem nélkül ahhoz a munkához kell látnunk, amelyet a mai idők elvárnak tőlünk.... Szükséges, hogy a megdönthetetlen és megváltozhatatlan tanítást, amelyre hűségesen kell vigyáznunk, elmélyítsük és úgy fogalmazzuk újra, hogy korunk igényeinek és szükségleteinek megfeleljen.” A másik táborhoz azok tartoztak, akik a Zsinatot törésnek gondolták. Szakítani mindazzal, ami a Zsinat előtt volt, és mindent újrafogalmazni az új teológiai áramlatok szerint. Képviselőik a zsinati dokumentumokat csak kezdetnek gondolták, amelyek még csak csiráikban tartalmazzák a „zsinat szellemét”, amelyet az elkövetkező években és évtizedekben majd – úgymond – ki kell bontakoztatni. Bátran kell tehát teret biztosítani az újnak. Hogy pontosan mi lesz ez az új, az majd menet közben kiderül. Aztán lassan lassan a „zsinat szelleme” és dokumentumai furkósbotokká váltak, amelyekkel az ún. progresszívek és konzervatívok – nem utolsósorban a Zsinat igazi horderejét fel nem fogó média segítségével 1 - egyre másra beverték egymás fejét. Ez az állapot ma is tart... A másik negatív gyümölcs pedig szerintem az volt, hogy a nagy újítási lázban – azzal, hogy az Egyház, képiesen, kinyitotta az ablakait – nem csak a liturgia szenvedett jóvátehetetlen károkat, vált emberi kísérletek alanyává, de egy sereg új izmus és eszme is betört „a szent falak közé”, amelyek még ma is nagy károkat okoznak, mert nem figyeltünk fel rájuk időben.2 Az első káros izmus közülük: a relativizmus.

4.1. A relativizmus filozófiai irányzata a felvilágosodás szellemiségének szülötte. Jó kétszáz éven át töretlenül tartja magát, olyannyira, hogy az ún. tudományos teológia mai művelőinek körében egyre inkább hódít. Azt állítja, hogy nincs abszolút igazság. Az ugyanis néptől, kultúrától, helyi és történeti esetlegességektől függ. Nincs olyan kultúrák fölött álló mérce, amely vallási kérdésekben és értékek megítélésében támpont lehetne számunkra, mert mindent az akkor kor társadalma, pszichológiája vagy gazdasága határoz meg.

4.1.1. Ha viszont az értékek és igazságok „kultúrafüggőek”, vonja le a következtetést a relativizmus, akkor nincs egyedül üdvözítő hit. Teljesen fölösleges, sőt helytelen, ha másokat megpróbálunk áttéríteni arra a hitre, amelyet mi igaznak tartunk. Istenről, hitről, igazságról, abszolút értékekről szóló viták alapvetően fölöslegesek és kártékonyak. Párbeszédet kell ugyan folytatni, de végeredményben úgyis minden viszonylagos.

Újabban ez a szemlélet látszik visszaköszönni az Egyház berkeiben is. A legutóbbi szaud-arábiai útja alkalmával a pápa Abu Dhabiban találkozott Ahmad Mohammad Al-Tayyeb egyiptomi nagyimámmal, és február 4-én egy közös nyilatkozatot írtak alá „minden ember testvériségéről és a világon való együttéléséről“. A dokumentumot akár mérföldkőnek is lehetne nevezni, hisz először lépett egy olyan zárt arab országba pápa, mint Szaud Arábia, és először írt alá egy nagyimámmal közös dokumentumot.

Van azonban a dokumentumnak egy passzusa, amely több, mint félreértésre ad okot, nevezetesen amikor azt írja, hogy „a pluralizmus és a másság a vallással, bőrszínnel, nemmel, etnikummal és nyelvvel kapcsolatban megegyeznek az embert teremtő Isten bölcs, isteni akaratával.“ Ez - mondják a kritikusok - ellentmondani látszik az isteni kinyilatkoztatásnak, amely szerint csak egy isteni vallás van; relativizálja Jézus missziós felhívását, amely szerint az egyetlen üdvözítő evangéliumot minden népnek hirdetni kell. Hogyan tűrheti Isten, hogy a különböző népeknek és vallásoknak hamis elképzelésük legyen róla? Hogyan viselheti el, hogy más vallások tagadják az Ő Fia, Jézus istenségét? Hogyan engedheti meg, hogy más vallások hamis isteneket imádjanak? Végül, de nem utolsósorban: ha Isten akarja a többi vallásokat is, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem kizárólagosan akarja a Katolikus Egyházat, azaz közömbös, mellékes neki tanításával, szentségeivel, dogmáival, hierarchiájával, híveivel együtt, nem is beszélve arról, hogy Jézus egyetlen közvetítői és megváltói küldetésének semmi jelentősége.3

A relativizmus szellemében nyilatkozott legutóbb az Egyház egyik bíborosa is, aki azt javasolta: arra kell törekednünk, hogy „a különböző vallások, mindegyike a maga kizárólagos igazságigényével, békésen éljen egymás mellett“.4 Ezzel a bíboros nem csak, hogy a különböző vallások közötti egyenlőséget hirdeti, ami – tetszőleges ugyan, de – teológiai és tanbeli szempontból lehetetlen, hanem azt is elárulja, hogy nem ismeri az Egyház előírásait ezen a téren, vagy ismeri ugyan, de felülírja azokat! A Hittani Kongregáció ugyanis ezzel kapcsolatosan így nyilatkozott: „Az egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt az indifferens felfogást, melyet vallási relativizmus hat át, és arra a vélekedésre vezet, hogy az egyik vallás annyit ér, mint a másik.“5

A Kongregáció nyilatkozata csak azt fejti ki, amit erről a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban tanít. Nevezetesen, hogy az Egyház szükséges az üdvösséghez. Míg hívei a Krisztus által alapított keresztség szentségén keresztül lépnek be, mint ajtón (vö. LG 14, 48, AG 7. UR 3) az üdvösségre, addig a formálisan és látható módon nem hozzá tartozók számára Krisztus üdvözítő kegyelmét Isten „egyedül az Általa ismert utakon” adja meg (vö. AG 7). Noha hogyanját még pontosan nem tudjuk, szöges ellentétben állna viszont a katolikus tanítással, ha az Egyházat pusztán úgy tekintenénk, mint az üdvösség egyik útját a többi vallás mellett, melyek mintegy kiegészítik az Egyházat, sőt lényegében egyenrangúak vele, s együtt irányulnak Isten eszkatologikus országa felé. A Zsinat tanítása végül abban is egyértelmű, hogy bár a különféle vallások hagyományai őriznek ugyan Istentől származó elemeket (őskinyilatkoztatás), amelyek előkészíthetnek az Evangélium befogadására, ezeknek az imádságoknak és szertartásoknak azonban soha nem lehet olyan isteni eredetet és üdvös hatékonyságot tulajdonítani, mint a keresztény szentségeknek. Következtetésképp, állapítja meg a Zsinat nyomán II. Szent János Pál pápa, jóllehet az Egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de határozottan elutasítja azt az indifferens felfogást, amelyet "vallási relativizmus hat át és arra a vélekedésre vezet, hogy ’az egyik vallás annyit ér, mint a másik’ ".6

4.1.2. A relativizmus az erkölcsöt is kikezdte. Az erkölcsi relativizmus három állítást foglal magában: 1. Az erkölcsiség változó: minden korban és korszakban más és más. 2. Az erkölcsiség szubjektív: ahhoz viszonyul, amit mi gondolunk vagy érzünk; azaz nincs semmi jó vagy rossz dolog, hanem csak a mi személyes gondolataink teszik őket azzá. 3. Az erkölcsiség egyéni: az egyénekhez viszonyul, azaz ahány ház, annyi szokás.

Az erkölcsi relativizmus többek között ahhoz vezet, hogy nincs önmagában rossz cselekedet. Cselekedeteink rosszassága csupán bizonyos körülményektől függ, amelyeket pedig mindig a tőlünk független adott helyzet eredményez!

Az erkölcsi relativízmus másik vesszőparipája továbbá a mindentől és mindenkitől független lelkiismeret, amely – eltekintve attól, hogy helyesen formált-e vagy sem! - cselekedeteink egyedüli ítélő bírája.

Sőt, újabban egyes erkölcsteológusok azon a nézeten vannak, hogy az az Egyházi Tanítóhivatal csupán hittani kérdésekben nyilatkozhat tévedhetetlenül. Erkölcsi kérdésekben nem! Mi több, az Egyháznak nem lehet saját erkölcstana, hisz valamennyi elvvel kapcsolatban más vallásokban is hasonló vélemény található.

Végül az erkölcsi relativizmus azt is eredményezte - csak egy példán szemléltetve -, hogy nincs elfogadott módja sem a szexualitásnak, sem a család megélésének. Számos társadalmilag többé-kevésbé elfogadott típus létezik, mint például a próbaházasság, élettársi kapcsolat, szingliség, homo-, transzszexuális párok, vagy a mozaik-család. Ez a nézet még nem csapódott le ugyan a legutóbbi pápai megnyilatkozásokban, viszont a legutóbbi események (James Martin jezsuita előadása a Családok Találkozóján Dublinban, 2018. augusztus 21-26-án, az, hogy a kiskorúak védelmében, február 21-24-ra összehívott római Püspöki Konferencia nem hajlandó napirendre tűzni a homoszexualitást, amely pedig az esetek 80%-ban vétkes), arra engednek következtetni, hogy egy régi szentírási tanítást, mely szerint a homoszexualitás nem egyeztethető össze Isten akaratával, nagyon sok mai teológus idejétmúltnak és megváltoztatandónak tartja.7 (Folyt. köv.)

 

1 Míg az atyák zsinata bent a hit körül mozgott, kint, a médiák zsinatának szinte csak ez az egy támája volt: hatalmi harc konzervatívok és progresszívek, centralisták és decentralisták, klerikusok és laikusok, modernisták és tradicionalisták között – mesélte el XVI. Benedek pápa. Begegnung mit dem Klerus der Diözese Rom - Ansprache von Papst Benedikt XVI. Aula Paolo VI, Donnerstag, 14. Februar 2013 in: http://w2.vatican.va/content/benedict-xvi/de/speeches/2013/ february/documents/hf_benxvi_spe_20130214_clero-roma.html

2 Vö. HUBERT WINDISCH: Wächter, wie lange daert die Nacht? in: http://www.kath.net/news/ 66887

3 Az egészhez vö. Die gemeinsame Erklärung von Abu Dhabi in: http://www.kath.net/news/ 66859?keepThis=true&TB_iframe=true&height=650&width=850&caption=KATH.NET; ATHANASIUS SCHNEIDER: „Die Vielfalt der Religionen ist nicht gottgewollt“ in: https://katholisches.info/2019/02/09/ athanasius-schneider-die-vielfalt-der-religionen-ist-nicht-gottgewollt/ Vö. még: https://poschenker. wordpress.com/2019/02/20/kardinal-burke-die-erklaerung-des-papstes-wonach-es-gottes-wille-sei-dasses-eine-verschiedenheit-von-religionen-gebe-ist-nicht-korrekt/ „Schweizer Bischof: Die von Papst und Imam unterschriebene Abu-Dhabi-Erklärung umgeht Jesus als Vermittler, als Erlöser“ – l. https://beibootpetri.blogspot.com/2019/09/bischof-eleganti-kritisiert-da-die.html

4 L. Reinhard Marx müncheni bíboros-érsek nyilatkozatát, in: https://www.freiewelt.net/ nachricht/kardinal-marx-gegen-christliches-abendland-10076760/?tx_comments_pi1%5Bpage% 5D=3&cHash= 4af7007e9a1a920d025bbbad524b85e1

5 Vö. DOMINUS IESUS, a Hittani Kongregáció nyilatkozata, 2000. augusztus 6, 22.

6 Vö. II. JÁNOS PÁL PÁPA: Redemptoris missio enciklika 36.

7 Vö. Wenn ein Kardinal die Zusammenhänge leugnet, in: http://kath.net/news/67009

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."