Pál FeriLk 23,35-43 - Évközi 34. vasárnapKrisztus a Mindenség Királya

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
24

 

 

Talán nem véletlen, Lukács evangélista milyen hangsúlyossá teszi azt, hogy háromszor is elhangzik különböző személyektől, csoportoktól ez, hogy „Szabadítsd meg magad! Szabadítsd meg magad, ha te vagy a Messiás! Szabadítsd meg magad, és szállj le a keresztről!” Erről szeretnék beszélni. Ráadásul, ahogy elhangzik ez a mondat: „Szabadítsd meg magad!”, szimbolikusnak is vehetjük a csoportokat, mert először a főtanács tagjai, olyan vallásos személyek, akik a nép vezetői, köztiszteletben állnak, azután a katonák, tehát a Római Birodalomnak a kiszolgálói, mondhatjuk így: a pogányoknak a megtestesítői, és azután pedig egy személy, akinek az élete nem mondhatnánk, hogy túl fényes. Szinte lefedik az egész világot, vallásosak és nem, zsidók és nem, a választott nép tagjai és nem, és egyaránt odaállnak Jézus elé, és azt mondják: „Szabadítsd meg magad!”

Mi ennek a kijelentésnek a háttere, a mondanivalója? Az, hogy a korabeli ember nem véletlen, hogy hozzáteszi, hogy „…ha te vagy a Messiás”; abban a gondolatban van, hogy Isten az igazakat megoltalmazza, Isten az igazakat megvédelmezi, és Isten az igazakat igazolja. Ezért tehát, hogyha Jézus leszáll a keresztről, akkor mindenki számára világos lesz, hogy vele van Isten. Akik ezt mondják, a maguk módján elő is akarják hívni ezt, provokálni, tessék, akkor bizonyítsa be, és derüljön ki, hogy Isten vele van. Ráadásul a próféciákban az hangzik el a Messiásról, hogy – közeledve Karácsony felé – úgy hívják majd, Emmánuel, velünk az Isten. Hát, ha vele az Isten, akkor már nem sok ideje van, hogy ez bizonyítást nyerjen.

Most jön az, ami miatt ezt a néhány mondatot el akartam mondani, hogy lássuk, hogy mi a tétje annak, hogy „Szabadítsd meg magad!” Jézus nem jön le a keresztről, és ennek van egy nagyon erőteljes üzenete. Ez pedig az, hogy miközben az ott lévő emberek azt mondják: „Bizonyítsd be, hogy veled van Isten!”, Jézus pedig nem jön le a keresztről, és ezzel a következőt üzeni: „Isten tényleg veletek van. A szó szoros értelmében, mert itt vagyok fölfeszítve a kereszten, nem megyek sehova, és ez azt jelenti, hogy Isten veletek van.” Ez az az üzenet, ami a kereszténységnek kétezer év óta a szívünket megrendítő üzenete. Hát, hogyan lehetséges ez, hogy valakik, akik ebben gondolkoznak: „Most vele van Isten, vagy nincs vele? Velünk van Isten, vagy velük van Isten? Velem van Isten, vagy velük van Isten?” Állandóan ebben gondolkozni: „Isten kinek az Istene? Isten kiket szeret, és kiket nem szeret? Kik a választottak, és kik nem választottak? Kik a jók, és kik a rosszak?” És erre az az üzenete Jézusnak a kereszten, hogy azok, akik őt megölik, hogy azok azt láthatják, a szó legteljesebb értelmében: „Hogyha megöltök is, akkor is az üzenet így szól: veletek van Isten.”

Nem csoda, hogy a kereszténységet a halálunk pillanatáig próbáljuk tanulni. Hát ez fölfoghatatlan az ember számára, hogy miközben mi ebben vagyunk, hogy most kivel van Isten, és kivel nem, és kinek az Istene, és ki a jó, és ki az igaz, és ki az erősebb, és ki győz, és ki lesz a vesztes, hogy eközben a kereszten Jézus ezt üzeni azoknak, akik ezt mondják: „Na gyere, szállj le!”, – hogy „Isten veletek van.” Mit jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy miközben nagyon nagy dolog, hogy egyre inkább olyanok vagyunk, hogy képesek vagyunk magunknak segíteni, hogy képesek vagyunk magunkat sokféleképpen képviselni és megmenteni, képesek vagyunk magunkat megvédeni, képesek vagyunk magunkért kiállni, képesek vagyunk magunkért küzdeni… Annyira jó, hogy ezekre képesek vagyunk, de a kereszténységnek van egy üzenete, ami nem húzza ezt át, nem érvényteleníti, nem mondja, hogy nem értékes, hanem felülmúlja. Ez a felülmúlás ott testesül meg, abban, ahogyan Jézus nem jön le a keresztről.

Krisztus Király ünnepén vagyunk. Azt ünnepeljük, hogy Krisztus a Világmindenség Királya. De van bennem némi kétely, hogy tulajdonképpen ilyenkor ki mit ünnepel? Mert elképzelhető, hogy ugyanazzal a lelkülettel ünnepeljük Krisztust, a Világmindenség Királyát, mint ami azokban volt, akik azt mondták, hogy „Tessék, akkor szállj le a keresztről!” Mi ez a lelkület? Amikor azt mondjuk, hogy „Na, ugye! Jézusnak lett igaza. Mi meg az ő követői vagyunk. Akkor nekünk van igazunk.” Ez pontosan ugyanaz a lelkület, amivel odaszólnak Jézusnak, hogy jöjjön le a keresztről. És ha mi Krisztus Királyt úgy ünnepeljük, hogy megmarad bennünk ez a kettősség, ez az osztottság, hogy mi és mások, igazak és bűnösök, jók és rosszak, választott nép és nem, egyház és nem, hívők és hitetlenek, akkor tulajdonképpen megismételjük azt, ami kétezer évvel ezelőtt volt. De ott állunk a kereszt előtt, és a magunk módján azt mondjuk, hogy „Száll le, légy szíves onnan a keresztről! Gyere ide, mert mi vagyunk a te csapatod, mi tartozunk ám hozzád, és akkor most derüljön ki, hogy nekünk van igazunk!”

Eljátszottam a gondolattal, hogy: Hogyan is él a mi kultúránkban, hogy Jézus a kereszten mi fölött győzött, vagy kit győzött le Jézus? Hát ezt mondjuk, Krisztus Király, a győzedelmes Királyunk. Nem tudom, hallottátok-e valaha is, hogy az evangéliumnak része volt az, hogy: „Eljött Krisztus, és győzött az írástudók fölött, ez a mi nagy örömhírünk. Eljött Krisztus, és győzött a nép vénei fölött. Óriási örömhír! Jött Krisztus, és legyőzte a római katonákat. Ez már valami!” De talán a csúcs az volna: „Eljött Krisztus, és győzött a bal lator fölött, neki lett igaza.” Hogyan szól az örömhír? Az örömhír úgy szól, hogy eljött Krisztus, és legyőzte a halál erejét. Mert mi mindannyian, emberek, kiszolgáltatottjai vagyunk a halál hatalmának, és eljött Krisztus, és azt mondta: „Veletek vagyok, mindegyikőtökkel, mert mindannyian rászorultok, hogy valaki legyőzze a halál hatalmát. És én most itt vagyok, veletek vagyok, akármit csináltok velem, és értetek legyőzöm a halál hatalmát. Nem jövök le a keresztről, hogy kiválogassak emberek közül bármilyen módon csoportokat, hogy azt mondjam, hogy mi győztünk, és mások vesztettek.”

Miért mondhatjuk, és ünnepelhetjük Krisztust, mint a Győzedelmes Királyt? Azért, mert ő nem valakikkel szemben győzött, nem valakinek ellenében győzött. Krisztus nem a farizeusokkal szemben győzött, a nép véneivel, az írástudókkal, Pontius Pilátussal, Heródessel, vagy a bűnös emberrel szemben, hanem értünk győzött, és mindenkiért győzött. Hát ezért mondjuk, hogy a Világmindenség Királya, az új, és egyetemes országot megalapítja. Ezért, ha mi nem akarjuk azt mondani Krisztusnak, hogy „Szállj le a keresztről!”, akkor ez azt jelenti, hogy amikor körbenézünk a világban, nem kell először valakinek hívővé válnia, hogy mi azt mondjuk, hogy látjuk, hogy vele az Isten, hogy Isten gyermeke. Nem kell valakinek először kereszténnyé lenni, hogy mi azt mondjuk, hogy először legyél keresztény, majd utána jól bánok veled. Nem kell először valakinek katolikussá válnia, azért, mert Krisztus a Világmindenség Királya. És legyőzte mindazt, ami elválaszt bennünket az élettől, Istentől és egymástól.

Ezért kétezer év óta talán a keresztény ember egyik legnagyobb kísértése, hogy mi magunk is beálljunk oda, valamelyik csoportba, és fölszóljunk, és Jézusnak azt mondjuk: „Gyere, légy szíves, szállj le, mentsél meg most bennünket, és mutasd meg, hogy mi vagyunk a győztesek!” Annyira hálásak lehetünk Krisztusnak, hogy nem száll le. Akik leszállunk a keresztről, mert mi gyakran leszállunk a keresztről, kétség kívül. Tulajdonképpen milyen megrendítő, vagy milyen elgondolkodtató, amikor azt mondjuk, hogy mi most a kereszténység nevében leszállunk a keresztről, a kereszténységre hivatkozva leszállunk a keresztről, és győzünk mások fölött, a kereszténység nevében. A kereszténység nevében nem szállhatunk le a keresztről. A kereszténység nevében, a keresztény ember fönt marad a kereszten, és engedjük, hogy az Isten rajtunk keresztül győzelmet arasson, de ne mások fölött, hanem mindenkiért.

Amikor mi azt gondoljuk, hogy a kereszténységért, vagy a kereszténység nevében akarunk győzelmet aratni, magunk között szólva, magunkért csináljuk. Hát, mert élni akarunk. Magunkért csináljuk. Nem kell ebből akkora, nem tudom milyen fesztivált csinálni, magunkért csináljuk, mert élni akarunk, mert van bennünk természetes vágy és akarat az életre. És ez jó, hogy van bennünk. Ezt nem kell se szégyellni, se elítélni, se bántani. Ahogy öt-hat perccel ezelőtt mondtam: de jó, hogy meg tudjuk magunkat védeni, de jó! De jó, hogy ki tudunk magunkért állni! De jó, hogy meg tudjuk magunkat jeleníteni! De jó, hogy tudjuk magunkat képviselni! De jó, hogy alkalmasak vagyunk az életre! Ez nagyon jó, hogy így van. De a kereszténység több ennél. Pontosan annyival több, mint amennyivel több az egy-egy kitüntetett pillanatban, hogy lejövök a keresztről, vagy pedig, hogy maradok.

Ezért Jézusnak, akárhogy is, az az ajánlata: „Nagyon is megértelek benneteket, ha lejöttök a keresztről, hát persze, hogy lejöttök. De hogyha hozzám tartoztok, akkor tudjátok, hogy végül is az összetartozásunk ott kristályosodik ki, a kereszten, és aköré szerveződik az élet.” Ez azt fogja jelenteni, hogy oda szerveződünk a kereszt köré, hogy annak az örömében élhetünk, hogy fontos az emberi test, amit annyira meg akarunk őrizni, de van lelkünk is, és az fölülmúlja a testet. Hogy annyira fontos az életünk ezen a Földön, csodálatos, gyönyörű és fontos, de van valami, ami azért ennél egy kicsit több, az az életünk Istennel az örökkévalóságban. Kétség kívül nagyon-nagyon fontos az itt és a most, nagyon fontos, de azért van valami, ami ennél több. Ez pedig az, hogy együtt mindenkivel, végérvényesen és örökkévalóan.

Odaáll az ember Krisztus elé, és azt mondja: „Győzzél, légy szíves! De úgy győzzél, hogy mi legyünk győztesek!” És mi ezt csak úgy tudjuk elképzelni, hogy lesznek vesztesek is. De úgy kell nekik! Mert nem elég rendesek, nem elég jók, nem elég keresztényiek, nem elég igazak, nem elég katolikusok, és a sor végtelen. Jézus pedig azt mondja: „Tudom, hogy nehéz látvány ez, de nem jövök le. Azért nem jövök le, hogy mindannyian tudjátok, hogy: velünk az Isten.”

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Pál Ferivasárnapi beszédekMt 3,1-12 - Advent 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
08

 

 

„Ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! – Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”

Keresztelő János két gondolatát szeretném egymás mellé tenni. Az egyik, ahogyan azt mondja a farizeusoknak: „Rendben van, eljöttetek most ide, hogy alámerítkezzetek a Jordán folyóban. Már csak azért is, hogy mások lássák azt rajtatok, hogy ti is bűnbánatot tartotok, hogy igazak vagytok, és vallásosak, és elmélyültek. De közben az a gyanúm, hogy arra gondoltok, hogy <<Mi Ábrahám fiai vagyunk.>>” Vagyis, ez azt jelenti: <<Valójában nekünk erre nincs szükségünk. Hát, mi Ábrahám fiai vagyunk, a választottak utódai, ezért nekünk biztos utunk van Istenhez. Tehát tulajdonképpen erre nekünk nincs szükségünk, de azért megtesszük ilyen, olyan, vagy amolyan okokból kiindulva.>> Az első gondolat tehát ez, ahogyan azt mondja Keresztelő János: „Ne gondoljátok közben magatokban…” – és a második rész – „…hanem inkább teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit!” Erről szeretnék beszélni.

Az első gondolat. Mennyire az emberi természetnek része az, hogy „De igenis, közben magunkban nagyon sok mindent gondolunk.” Milyen érdekes volna egyszer, mikor a gyónásra való fölkészülés kapcsán, mondjuk, ahogy odáig elérünk, fölhangosítani a saját gondolatainkat. Tulajdonképpen csak mi magunk egyébként mi mindenre gondolunk, vagy gondoltunk ezen a folyamaton, amíg átmentünk, hogy miféle gondolatok keringenek bennünk? Nem egyszer az, ahogyan egyébként a gondolataink jönnek egymás után – persze, ezeket nem mondjuk ki, mert végül majd csak azt mondjuk, hogy ezt tettem, vagy azt mulasztottam –, hogy lehet, hogy ezek a gondolatok egy elég érdekes tükröt tartanának elénk. Lehet, hogy érdemesebb volna azokat a gondolatainkat valamiképpen megjeleníteni az Istennel való kapcsolatunkban. Lehet, hogy sokkal többet árulnak el belőlünk, mint az, amit aztán végül el fogunk mondani.

Nem akarom ezt hosszabban mondani. Éppenséggel egy vagy két évvel ezelőtt már oly gyakran beszéltünk a szándékos vakság jelenségéről, vagyis arról, hogy milyen természetesen, és nem tudatosan, önmagunk védelmére – de ez az önmagunk védelme is nagyon gyakran nem tudatos elemekkel társul – igyekszünk magunk előtt is az önmagunkról alkotott jó, és szép, és igaz képet fönntartani. Mégpedig azért, hogy ne kelljen megrendülnünk, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat, mert másnap is föl kell kelni. Hát nem eshetünk szét. Mi lesz velünk, ha megrendülünk, hogyan végezzük el a hétköznapi dolgainkat? Különben is, ilyenkor már egyre több teendőnk van. Magunk között szólva, az adventi időszak nem alkalmas a megtérésre, egyszerűen azért, mert túl sok dolgunk van ilyenkor. Megtérni, vagy a bűnbánat méltó gyümölcseit…, – majd ha egy kicsit könnyebb az élet! Tehát ilyenkor nagyon sűrű. „Uram, nézd el nekem, hogy ezt nem ilyenkor fogom csinálni, mert ilyenkor, hát, hogyan is venné ki magát.” Nem akarom ezt hosszabban mondani, csak befejezni az első gondolatot, még pedig ekképpen, hogy érdemes rálátnunk azokra a tudatos…, de ráláthatunk azokra a nem tudatos belső folyamatainkra is, amelyek abba az irányba visznek bennünket, hogy éppenséggel nagyobb erőket összpontosítsunk arra, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat. Azt pedig úgy tudjuk elérni, hogy fönntartjuk a magunkról alkotott pozitív képet, sokszor azon az áron is, hogy bizonyos elemek, amelyek nem olyan pozitívak, elő se kerüljenek.

A második gondolat így szól: Most olyan botrányos lesz, amit mondok, de ha mondhatom ezt, saját felelősségre botránkozzatok csak meg. Mert nem olyan régen hallgattam egy előadást a serdülőkor nehézségeiről, és az a pszichológus és pszichoterapeuta, aki a ma serdülőinek a nehézségéről beszélt, igyekezett kiemelni azt, hogy csak nekünk, mondjuk idősebbeknek van az az idealizált képünk, hogy „Jó, hát azért a serdülőknek nagyjából úgy, mint a gyerekeknek, hát nincs is sok bajuk, meg sok nehézségük.” De amióta a serdülők idejük nagy részét az online tér –– világában töltik, azóta – mondta ez a szakértő – sokkal nehezebb dolguk van a serdülőknek, mint azt mi bármikor is gondoltuk, vagy amilyen nehéz dolgunk nekünk volt serdülő korunkban. De nem is ezt akarom mondani, hanem azt, hogy a serdülőknek a védelmében a következőt mondta: „De persze, mi idealizálhatjuk azt, hogy az milyen szép, és nincs is semmi dolguk, csak tanulni kell, meg csak úgy pötyögtetnek ezt-azt, meg mindenféle képeket néznek, meg küldenek magukról.” De azt mondja: „Tulajdonképpen a realitás az, hogy a serdülő három problémával alapvetően küzd. Az egyik, hogy éppen ronda, a másik, ráadásul büdös is, és a harmadik, hogy boldogtalan.” Miért mondta ezt így? Mondtam, hogy nehogy megbotránkozzatok! Mert azt mondja, hogy amikor elkezdünk serdülni, egyszer csak már a pattanások miatt, meg a mindenféle hirtelen hormonális változások miatt általában nem a legjobb formánkban vagyunk. De ráadásul a gyerekkor illatait is elhagyjuk, és a serdülő elkezd felnőtt szagú lenni, és azt tudjuk, hogy milyen. A harmadik, hogy nem csak e kettő miatt, de egy serdülőnek nehéz az élete, és eléggé boldogtalan szokott lenni.

Miért hoztam ezt ide? Azért, mert itt van az idealizálás, és amikor valaki szakértőként szembesít bennünket a realitással, hogy hát inkább ezt volna érdemes tudni, hogyha javára akarunk lenni a serdülő embertársainknak, az szinte botrányszámba megy. Ezt elmondani a serdülőről, hogy ronda, büdös és boldogtalan? Na, ne szórakozzunk! A második gondolat mégis csak úgy szól, és hadd emeljek ki ebből valamit. Ez a szakértő nem bántó szándékkal mondta, pont fordítva, hogy megértsük, hogy mennyire nem könnyű az élet serdülőként. És ahogyan nem könnyű az élet serdülőként, hát nem könnyű felnőttként se. Ezért a második gondolat záró része így szól, és kérlek, ne botránkozzatok meg, de hogy tulajdonképpen mikor ott, a Jordán folyóban szimbolikusan megtisztulnak azok az emberek, hát hadd kössem ide azt is, talán azért is szükség van rá, mert már nem volt túl jó illatuk. Hogy mi, felnőttek, elég gyorsan be tudunk büdösödni.

A harmadik gondolat így szól: Amikor úgy fölismerem, hogy tulajdonképpen tud nekem szagom lenni. Van, hogy egy-két nap után is már bőségesen tud. Milyen megoldásokat tudunk választani a szimbólumnál maradva? Isten meghív bennünket, hogy megfürödjünk, meghív bennünket, hogy megtisztuljuk, sőt, meghív bennünket arra, hogy legyen jó illatunk. Akkor a következő megoldások lehetségesek. Az első, aki azt mondja: „Én márpedig nem vagyok büdös, nekem még mindig gyerek illatom van.” Hát, ezt nem is akarnám tovább mondani. A második, aki azt mondja: „De ez annyira nehéz, hogy én azt hiszem, hogy úgy megyek el zuhanyozni, hogy föl fogok venni magamra egy jó kis esőkabátot, az a biztos, mert az jól meg fog engem védeni. Hát mégis csak, az a víz… Esőkabátban zuhanyozok.” A harmadik, aki azt mondja: „Na jó, tényleg, rászorulok én erre, azért egy kis tisztulás, meg valami frissülés, meg valami, hát, jobb illat tényleg, tényleg rám férne. De mondjuk zokniban zuhanyozok. Mert hát, sajnos, ugye a lábkörmöm… hát, meg úgy egyébként is, szóval ott az, az nem annyira…” Vagyis, elmegyek én mondjuk bűnbánatot tartani, csak pont azokat a részeket hagyom ki, ahol a legnagyobb szükségem lenne egy kis megfrissülésre. Végül, a negyedik. Ez nem valamiféle sorrend, aki azt mondja: „De kétség kívül, én elismerem, nincs túl jó illatom. De van egy nagyon jó dezodorom. És akkor ezt az egész zuhanyozás dolgot kihagyhatjuk, egy kicsit fújkálok magamra.” Amikor valaki azt mondja magának, hogy: „Na jó, persze, van ez is, tényleg, van, szagom is van. Na jó, de érzed, ez a friss illat azért mégis csak egy kicsit könnyebbé teszi ezt.” A harmadik gondolat így szól, hogy Jézus meghív bennünket arra, hogy megfürödjünk, hogy tiszták is legyünk, és főképpen, hogy egy kicsit jobb legyen az illatunk.

Akkor jöjjön a negyedik gondolat. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy Advent arról szól, hogy amikor odaérünk Karácsonyra, akkor nekünk is legyen karácsonyi illatunk. A karácsonyi illat az, amiről így beszél Keresztelő János, hogy: „Teremjétek a bűnbánattartás megfelelő gyümölcseit!” Hogyha már elfelejtkeztünk a nyári illatokról, lehet, hogy érdemes visszaidézni azt, hogy egy-egy gyümölcsnek annyira csodás illata is van. Hogy nem egyszerűen csak finom, meg nem egyszerűen csak tápláló, hanem – biztos veletek is van ez így, még nem harapunk bele – először megszagoljuk. „Hah, ez a szamóca! Ah! Hogy ennek a körtének milyen illata van! Hogy ez a barack!” Amikor kettétöröd, és hah. Ezt se akarom hosszan mondani.

A záró gondolat így szól: Keresztelő János azt mondja, éppenséggel teremhetünk olyan gyümölcsöket is, aminek jó az illata. És ez azt jelenti, hogyha egy kicsit mondjuk tenyeres-talpasabban mondjuk… Az egyik, hogy a bűnbánattartás nem a bűneinkről szól, hanem a realitásról. Nem a bűnökről szól. És a bűnbánattartás legméltóbb gyümölcse, hogy elkezdjük világosan látni magunkat és Istent. A bűnbánattartás azt jelenti, hogy magamra veszem az igazság rám eső részét, és benn maradok a realitásban. Ennyire végtelenül egyszerű. És amikor valaki megfürdik a realitás fürdőjében, a realitás fürdője azt teszi velünk, hogy fölfrissülünk, hogy jól esik, hogy megújulunk, hogy jó lesz az illatunk, és akkor, ahogyan éppen fürdünk a realitás fürdőjében, akkor jövünk rá, akkor jövünk rá igazán, hogy mennyire nem volt jó büdösen, hogy mennyire nem volt jó mocskosan. Hogy tulajdonképpen azt a koszos ruhát mennyire nem volt jó már mióta hordani.

A bűnbánattartás gyümölcse a találkozás a realitással. És a realitással való találkozás legjobb illata Istennek az illata, hogy átéljük azt, hogy Istennek milyen jó illata van. Hogy a realitás nem azt jelenti, hogy hirtelen nagyon világosan piszkosnak látom magam, hanem azt, hogy megtisztulhatok, és hogy ennek semmi akadálya nincs. És hogy az ember akármilyen esendő és gyarló, valamit magára vehet Isten illatából.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekMt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
01

 

 

Azt mondja Jézus: „Legyetek készen!” Ráadásul az összefüggés: „Legyetek készen, mert nem tudhatjátok, mikor érkezik el a pillanat. És azt sem tudhatjátok pontosan, ki az, akit otthagynak, ki az, akit fölvesznek. Azt sem láthatjátok előre, hogy ez mikor történik és hogyan fog majd bekövetkezni.” Aztán más helyütt pedig Jézus oly gyakran beszél arról, hogy mindenféle, különféle jelek, és tünemények, és előzmények… – „De ne rémüldözzetek, mert még akkor mindig nincs itt a végnek a pillanata.” Miért akartam most ezt így idehozni? Mert mit mondhatnánk el a mai evangélium felől nézve arról, hogy hogyan tudjuk magunkat fölkészíteni, fölkészíteni valami olyasmire, amivel Jézus azt mondja, hogy ez majd be fog következni?

Az első gondolat így szól: ha föl akarunk készülni a jövőre, amivel kapcsolatban nagyon sok minden nem látható, és bizonytalan, akkor a leghelyesebben akkor járunk el, ha a jelennel foglalkozunk. Nem a jövővel, és még csak nem is a múlttal, hogy milyen próféciák, és akkor kétezer évvel ezelőtt, és hogy akkor Jézus mit mondott akkor, azokban a napokban és időkben, hanem a jelennel. Ha valaki igazán föl akarja magát készíteni a jövőre, vegye komolyan a jelent. Mert a jelenben adatnak meg azok a lehetőségek, amelyek fölkészíthetnek bennünket arra, hogy – és akkor hadd fordítsam mármost ezt ne is csak az istenkapcsolat felé – a jelenben vannak meg azok a lehetőségek, hogy akár pillanatról pillanatra tehessünk valamit egymásért. Ennél jobban nem tudunk a jövőre fölkészülni. Tehát az első gondolat így szól: ha a jövőre föl akarunk készülni, akkor vessük bele magunkat a jelenbe. De azt mondja itt Pál apostol, olyan értelemben a jelenbe, hogy nehogy elborítsanak bennünket az aggodalmak, vagy az élvezetek, hanem a jelenbe olyan értelemben, hogy hogyan lehetnék a javadra. Ez az első gondolat.

Aztán a második. Ott vannak azok, akiket fölvesznek, és azok, akiket otthagynak. Akárhányszor hallom ezt az evangéliumi történetet, nem tudom, veletek így van-e, persze, hogy elkezdek ezen gondolkozni, hogy „Engem fölvesznek, vagy otthagynak? Tulajdonképpen min fog múlni?” Az emberi természetben még az is benne van, hogy ahogy töprengek ezen, és tinektek ott benn, a padokban talán könnyebb is kicsit úgy körbe néznetek, úgy azt mondjátok: „Jó, hát azért őket ismerem. Jó, azért, jó, egész jó! Ha százalékosan mondom, nekem azért lesz itt esélyem.” Elgondoljátok, hogy kikkel találkoztatok a mai nap, azt mondjátok: „Na, jó. Szerintem jól állok. Tehát hogyha komolyan lehet venni, hogy ez itt egy burkolt 50-50%, akkor szerintem menni fog.”

Vagyis, az emberi természetnek a második – mondhatjuk így – gyöngesége, vagy kísértése, hogyha a jövőjét akarja biztosítani, akkor aggódik a jövője felől, ahelyett, hogy a jelennel törődne. A második pedig, mikor nem tudjuk pontosan, hogy ki igen, ki nem, hogy akkor ahelyett, hogy magunkkal törődnénk, a szó jó értelmében, magunkat készítenénk, nézzük a többieket, hogy valahogy az 50%-ban benne legyünk. De most nehogy az maradjon meg bennetek, hogy én azt mondtam, hogy 50%, mert fogalmam sincs, hogy hány százalék, ezt csak úgy mondtam, mert hogy az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Nem tudjuk, hogy ez hogyan van, én meg aztán pláne nem.

Most megint, kérlek, ne értsétek félre ezt a történetet, de most annyira eleven bennem, és gondoltam, elmondom ezt nektek. Másfél órával ezelőtt még valahol vacsoráztam egy plázában, de ez mindegy is, csak azért, mert sokan ott sürögtek-forogtak, jöttek-mentek. Ahogy ott vacsoráztam, odalépett hozzám valaki, egy számomra ismeretlen férfi, azt mondja: „Maga az, atya? – Én.” Legföljebb kiderül, hogy nem, de majd azzal is csinálunk valamit. És akkor megnyugodott, hogy én vagyok, én meg nem tudtam, hogy én vagyok-e, de rábíztuk magunkat a pillanatra. Akkor azt mondja nekem ez a fiatalember: „Nagyon köszönöm a könyvét! Tudja…” Ránéztem, és azt mondtam neki, de akkor nem volt bennem semmi gondolat ezzel kapcsolatban: „A szorongástól az önbecsülésig címűt?” Rám nézett, sápadt lett a fiatalember, azt mondja: „Ennyire látszik?” De mondtam neki: „Nem, egyáltalán nem látszik, nem, csak gondoltam, hogy azt már volt időd elolvasni.” És akkor kihúzta magát ez a fiatal srác, azt mondja: „Mert atya, már nagyon sokan mondták nekem azt, hogy látszik a fejlődés.” Mondtam neki, hogy én ezt nem tudom fölmérni, de elhiszem nekik.

Szóval a második gondolat így szól, most ahelyett, hogy méricskélünk, meg mások ilyenek, meg mások milyenek, és aztán még milyenek, meg még aztán milyenek… Hogy olyan fölszabadító átélni azt, hogy mi vagyunk a saját kezünkben, és nem másokat kell lesni, hanem magunkat megnézni.

A harmadik gondolat így szól. Mondhatnám akár ezt is, hogy valamiféle kísértés, hogy egészen elvesszünk abban, hogy mi minden történik majd, hogy milyen események lesznek odakint. És a harmadik gondolat így szól: Érdemes sokkal inkább azzal foglalkozni, hogy mi az, amit képes vagyok megcsinálni. Hát nincs a kezemben, hogy miféle események lesznek, hogy hogyan lesz az égbolttal, a csillagokkal – most akár valóságosan, szimbolikusan – de hogy mit csinálok, az a kezemben van.

Tegnap voltam Felvidéken, meghívtak egy egész kicsi helyre. Nagyon kedves édesapák, édesanyák, és elmesélték azt, hogy hát, ott Felvidéken, egy kicsi helyen vannak, és van egy oskola, meg hát egy óvoda is van, és ők nem is ismerték egymást, de hát a gyerekeik jártak az óvodába, és valahogy, hát ők meg újból meg újból összefutottak egymással, és arra gondoltak, hogy olyan jó lenne együtt csinálni valamit. Mert ha külön-külön vannak, valószínű, hogy nem fognak csinálni túl sok mindent, hanem majd csak sóhajtoznak, meg panaszkodnak, hogy „Hát, hát…!” Akkor alapítottak egy szervezetet, nekiláttak, pályáztak, mindenféle. Évente nagy programjuk van, többezer embert mozgatnak meg. De ami miatt ezt el akartam mondani, az egyik, hogy olyan jóízűen mondták azt, hogy: „De hát mi senkik vagyunk ám. Mi az óvodában jöttünk össze. Mi egyszerűen csak anyukák vagyunk.” Akkor az egyik hölgy még azt is hozzátette: „A férjeink sem voltak benne az elején, de most már jönnek.” Akkor, amiért igazán el akartam ezt mondani, azt mondja az egyik anyuka: „Képzeld el, amikor már úgy bejáratottak lettek a programjaink, és tényleg, milyen sokan jöttünk, akkor arra gondoltunk, hogy ezen a kicsi helyen, 80% magyar, 20% szlovák. Csináltunk már elég programot magunknak, és akkor meghívtunk egy nagyon közkedvelt, megbecsülésnek örvendő szlovák előadóművészt, és szóltunk ott a faluban az összes szlovák ismerősünknek, hogy <>” Tehát a harmadik, hogy elveszhetünk abban, hogy mi fog történni, és aztán hogyan fog történni. De nem is akarom még egyszer elmondani. Mennyivel fölszabadítóbb arra gondolni, hogy „Hát, még két anyukát biztos ismerek. Úgy együtt, akár valami jót is csinálhatunk.”

Aztán a negyedik gondolat így szól. Valami ilyesmi hangzik el, hogy utolsó eljövetel, a végidő, vége lesz a világnak. És hogy megint mondhatnám akár így is, kísértés, hogy azzal foglalkozzunk, hogy mi lesz a világgal. Persze, hogy törődjünk vele, foglalkozzunk vele, fontos. De mi a lényeg? A lényeg, hogy mi van Jézussal. A Jézussal való kapcsolatomból fogom tudni megmondani, hogy mit érdemes nekem a jelenben csinálni, nem abból, hogy milyen jelek az égen, hogy ki tudja, hogy mikor lesz, hogy hány százalék. Ha ezeket elkezdem mondani, inkább csak elbizonytalanodom. Akkor egyre inkább nem tudom, hogy mit kéne csinálni.

Ezért a negyedik gondolat így szól. Akármennyire is a jövendőben arról van szó, hogy a végső idők, és a világvége, hát akkor annál inkább érdekes számunkra, hogy itt és most hogyan vagyok Jézussal. Ahogyan az Advent készület Jézus születésére, és az első két hétben a végső idők kerülnek mindig elő, hogyha mi igazán föl akarunk készülni a végső időkre, akármi is ez, és akárhogy is történik, akkor a legnagyobb valószínűséggel úgy tudunk Jézus második eljövetelére a leginkább fölkészülni, hogy a most jelenlévő Jézussal kapcsolatban vagyunk. Hát, aki az itt és most, ebben a pillanatban, az áldozásban, az áldásban, az embertársában lévő Jézussal megtalálja a hangot, hát annál jobban nem lehet fölkészülni, akármiféle végső időkre.

Ezért tehát a záró gondolat így szól. Nézhetjük a végső napokat a bizonytalanság, az aggodalom, és a kiszámíthatatlanság felől, de nézhetjük egészen máshonnan, onnan, hogy én, itt és most, mit tudok csinálni az alapján, hogy Jézussal most is van kapcsolatom.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 21,5-19 - Évközi 33. vasárnap

Napi Ima18 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
17

 

 

Az egyházi év vége felé, és azután majd az Advent első két hetében megjelennek azok az evangéliumi történetek, amelyek a végső időkről, az utolsó napokról szólnak, Krisztus második eljöveteléről. Most elkezdtük akkor ezt a témát idehozni, ez az első a sorban. A mai evangéliumnak az utolsó sora így szól, hogy állhatatossággal, kitartással, hűséggel őrizzük meg a lelkünket. Szívesen utánagondolnék veletek együtt, hogy hogyan lehetséges ez, mi az, ami segíthet bennünket abban, hogy állhatatossággal meg tudjuk őrizni a lelkünket, akármi, és akárhogy is történik körülöttünk, vagy velünk, vagy akár éppen mibennünk.

Nem tudom, hogy él-e még most bennetek elevenen a szentlecke, amire csak egyetlen utalást szeretnék tenni. Mégpedig azért, mert a tesszaloniki híveknek ír Pál apostol, és azt mondja, hogy „Hát, dolgoznotok kéne. Mindenki lássa el magát! A saját munkájából, becsületes tevékenységéből egye a maga kenyerét.” Mit gondoltok, hogy miért jött elő ez témaként a tesszaloniki közösségben? Képzeljétek el, hogy azért, mert olyan eleven volt a végső idők várása, és egyébként annyira eleven volt Jézusnak a szava, aki azt mondja, hogy nemsokára itt van, hogy ezért nem egy közösségben – például a tesszaloniki testvérek között – nagyon sokan azt mondták: „Ha úgyis nemsokára itt az utolsó óra, minek dolgozni? Akkor minek az a nagy munka? Hát azt a kis időt már kibírjuk, valahogy, így-úgy.” Szóval, szeretném öt pontban összefoglalni, hogy ezzel szemben, hogy „Jó, hát akkor már nem csinálunk semmit.”, hogyan is tudnánk a lelkünket megőrizni, a mai evangélium tükrében?

Az első így szól, hogyha már összekötöttük a szentleckét az evangéliummal, hogy amikor eszünkbe jut az, hogy talán valami katasztrófa, valami fenyegetettség, valami vész… Nemde Jézus is erre utal, amikor azt mondja: „Ne rémüldözzetek! Ne adjátok át magatokat a félelemnek, az aggodalomnak és a rettegésnek, hanem sokkal inkább cselekedjetek!” Tehát a félelem helyett, az érzéseinknek való teljes átadás helyett: cselekedjetek! És azt tudjuk, akik az emberi lelket ismerik, újból és újból megerősítenek minket abban, hogyha van valami, ami egyébként tud szabadságot adni belül, éppen akkor, amikor aggódunk, vagy remegünk, vagy félünk, akkor az a cselekvés. Mert a cselekvésben átéljük azt, hogy lehet, hogy valami nagyon nagy baj van, és mégis tudok valamit tenni. A cselekvés megőrzi bennünk annak a tudatát, hogy cselekvőképes vagyok, és hogy amire képes vagyok, azt meg is fogom tudni csinálni.

Tehát az első gondolat így szól: még akkor is – és a kutatások ezt bizonyítják – ha mi magunk is tudjuk, hogy az a cselekvés, amit teszünk, az ahhoz képest, amit szeretnénk elérni, vagy esetleg elhárítani, egészen minimális, és mi magunk is még mielőtt elkezdjük csinálni, azt gondolnánk, hogy ez semmi, vagy hát ez eredménytelen, vagy fölösleges, még akkor is érdemes cselekedni. Ha másért nem, azért, hogy átéljük azt, hogy tudunk magunkért tenni, hogy cselekvőképesek vagyunk. Ha máshogy, és másért nem, hát az üdvösségünkért. Nem biztos, hogy azért, hogy ezt vagy azt, vagy amazt a nehézséget el tudjuk kerülni, de az üdvösségünkért az utolsó pillanatig cselekvőképesek maradunk.

Második gondolat. Mikor elfog bennünket a félelem, aggodalom, bizonytalanság, és a többi, közeli vagy távoli jövő, esetleg a saját-, vagy a világ-, vagy a Föld sorsa szempontjából, akkor nagyon érdemes abból a beszűkültségből kilépni, hogy elkezdjük megpróbálni magunkat megmenteni. A második gondolat így szól: ha a lelkünket meg akarjuk menteni, akkor érdemes másokkal törődnünk. Ha bárki megkérdezne bennünket: „Mit tudunk mi erről, honnan tudjuk, mit kell csinálni, hogy hogyan mentsük meg a lelkünket?”, erre a kérdésre tudunk nagyon egyszerű választ adni. Hogy bánjunk jól másokkal, törődjünk másokkal azért, mert akkor másoknak is nehéz, és mások is félnek, és mások is bizonytalanok. És hogyha másokkal tudunk törődni, ahelyett, hogy teljesen beszűkülnénk a saját sorsunk alakítására, egész biztos, hogy az egy nagy lépés abban, hogy a saját lelkünket megőrizzük.

Azután a harmadik gondolat. Mikor a jövőnek a képei, az aggodalomnak a gondolatai, vagy félelmei megjelennek, nemde valamiképpen a tudatunk és az irányultság a jövőre tapad, és hát persze, a jövő meg így nincs a kezünkben. Ezért érdemes a jelennel foglalkozni. Milyen megrendítően eredménytelen tud lenni az, hogy pont amikor a jövőért kellene, vagy érdemes volna cselekedni, pont az akadályoz bennünket, hogy nem a jelennel foglalkozunk, hanem a jövővel. Kitölti az életünket, a gondolatainkat, az érzéseinket, minden, az, hogy „Jaj, hogy lesz?”, és „Jaj, mint lesz?”. Milyen érdekes ez is, hát Jézus ezt mondja, hogy: „Igen, majd lesznek megpróbáltatások. Ne azon töprengjetek, hogy majd mit mondotok. Ne azon töprengjetek, azon teljesen fölösleges. Ti őrizzétek meg a lelketeket, cselekvéssel mások felé, és majd mikor a jelenben vagytok, mert hiszen most is a jelennel érdemes foglalkoznotok, majd akkor a jelenben, ott nagyon is fogjátok tudni, hogy mit érdemes csinálni.” Ezért ha valakinek fontos a jövő, az legyen a jelenben. Ha valaki a jövőjéért akar valamit tenni, akkor nagyon érdemes, hogy a jelennel foglalkozzék. Ez a harmadik gondolat.

A negyedik. Hogyan tudjuk megőrizni a lelkünket? Amikor Jézus elmondja ezeket a képeket, valahogy mindig olyan benyomásunk lesz, hogy az egész univerzum megrendül, a bolygók, hát, hogy úgy rajtunk kívül történik majd nagyon sok minden. Éppen az a fenyegető, vagy félelmetes, hogy nincs a mi kezünkben, hanem szinte a fejünk fölött, vagy hát hogy is… nem is tudjuk megragadni, tehát úgy átmasírozik rajtunk az élet, vagy a világ. Ezért ha a lelkünket meg akarjuk menteni, akkor érdemes a belső szabadságunkkal foglalkozni. Azzal, hogy újból és újból visszataláljunk oda, hogy idebent szabad vagyok. Hány és hány tanú beszél arról, hogy: „Már majdnem teljesen ellehetetlenültem, és tehetetlennek éreztem magam, és kiszolgáltatottnak.” És egyszer csak, mikor ráébredünk arra, hogy van belső szabadságunk. És erre a belső szabadságra akkor is rátalálhatok, ha nagyon sok minden külső esemény szintjén nincs, és nem is lesz a kezemben. Ez tehát a negyedik gondolat. Nem a jelekre kell figyelni remegve, és félve, hanem őrizni, és visszatalálni a belső szabadságunkhoz, ami elvehetetlen tőlünk.

Azután az utolsó, a záró gondolat; kössem a negyediket az ötödikkel. Az ember, aki állandóan: „Jelek! Mik előzik meg? Mikor fog majd történni? Mire is figyeljünk akkor? Hogy is lesz, és pontosan mikor?” És tulajdonképpen Jézus amikor azt mondja: „De ti ne kifelé figyeljetek!” Ha elkezdtek kizárólag kifelé figyelni, akkor úgy nehezebb megőrizni a lelketeket.

Emlékeztek-e erre a fordulatra, ahogyan Jézus egyszer csak témát vált, azzal összefüggésben, hogy majd mikor nekünk nehéz lesz, akkor mit és hogyan érdemes cselekedni? Ha gyerekmise lenne, biztos várnék még egy kicsit. Hadd olvassam el nektek! Így szólt: „Véssétek hát szívetekbe…!”, hogy a jelen, és a cselekvés, és mások, és a belső szabadsággal, amit adtam nektek. „Véssétek hát szívetekbe!” Vagyis, hogyha meg akarjuk őrizni a lelkünket, akkor már a szívünk mélyébe bevésett lényeghez fordulhatunk. A szívünk mélyén bennünk élő Istenhez fordulhatunk, a szívünk mélyén bennünk már meggyőződéssé vált evangéliumhoz fordulhatunk. És nem a jeleket érdemes koslatni és nézni, aggódni és remegni, tehetetlennek lenni, és cselekvésképtelennek. Amikor fogalmunk sincs, hogy kint mi és hogyan lesz, és a többség kifelé nézi a jeleket, és aggódik, na, nekünk akkor érdemes mindazzal törődni, amit már a szívünkbe véstünk.

Ezért a záró gondolat így szól. Most van itt az ideje annak, hogy a szívünkbe véssünk mindent, amit érdemes a szívünkben őrizni. Azért, amikor a többség kifelé néz, és aggódik, minekünk legyen egy biztos helyünk itt, egy egészen biztos helyünk, egy elvehetetlenül és kikezdhetetlenül biztos helyünk, amit úgy hívunk, hogy a mi szívünk. És ehhez a szívhez fordulhatunk, mert ott az a valaki van, aki meghalt, de föltámadt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 20,27-38 - Évközi 32. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
10

 

 

Oda járultak tehát sokan Jézushoz, és egy elég jól kigondolt történettel álltak elő, jó részletesen, hogy minél nehezebb legyen majd a válaszadás. Jézus pedig a válaszával valami olyasmit üzen, hogy: „Nem lehetséges az, hogy ez teljesen másképp van? Ti lehet, hogy elég sok időt töltöttetek, és precízen kifundáltatok valami jó nehéz történetet, de lehet, hogy akármennyit ültök még itt, és töprengtek rajta, az, ami a valódi válasz, az valami egészen más, mint ahogy ti egyáltalán nekiláttok, vagy nekikezdtetek, vagy el tudnátok képzelni.”

Úgy szeretem Schopenhauernek ezt a mondását, szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe. Azt mondja a filozófus: „A legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja.” Ha lenne három mondás, amit szívesen magammal vinnék odaátra, akkor lehet, hogy az egyik ez lenne, hogy a saját korlátaim nem a világ határai. Az élettapasztalataim messze kevesebbet tartalmaznak, mint az élet. Az élet több,mint a tapasztalataim. Ezért aztán az igazság, az ismeret, sokkal több, mint amit valaha is… na, hát, nem is érdemes befejezni a mondatot. Tulajdonképpen ez a helyzet fölveti azt a témát, hogy mi oly sok mindenre gondoljuk azt, hogy: „Na, ezt most már nagyon tudjuk. Na, ezt most már nagyon kitaláltuk. Ez most már aztán nagyon így van.”

És közben akkor az első témánk ez lehetne: De tényleg így van, hogy nem érdemes rácsodálkoznunk az emberi természetnek arra a sajátosságára, ami a szadduceusoknál is megjelent, hogy ők nagyon úgy gondolták, úgy van, és közben meg, hát haj-haj-haj!? Ezért csak egy-egy mondatban szinte, hadd hozzak néhány gondolatot ezzel kapcsolatosan, hogy milyen gyakran gondoljuk azt, hogy a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat. És már erről oly sokat beszéltünk; egy pont után már nem a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat, hanem az, ahogy egymással bánunk, amikor problémáink vannak.

Minden magyar ember ismeri azt, amikor odaáll egy másik elé, és azzal kezdi: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert… Mert elbízod magad, a fejedbe száll a dicsőség.” És pontosan tudjuk, hogy ez egy kulturális téveszme. Ha az egyik ember a másik szemébe néz, és azt mondja: „Örülök neked, gratulálok! Jaj, de jól esett! De nagyszerű volt ez! Jaj, de hálás vagyok ezért!”, szerintetek ebbe tönkre megyünk? Nem, mikor az egyik ember megbecsüli a másikat, ebben nem megyünk tönkre. És akárhova megyünk a világban, a magyar ember ezt a mondatot, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert tönkre mész tőle”, ezt tudja. És tudjátok, mi a másik mondat, amit ugyanúgy tudunk? Az, hogy: „Majd embert faragok belőled.” Hát ez meg úgy szörnyű, ahogy van. Ezt a történetet is nem egyszer meséltem már nektek, ahogyan az apa verte a fiát, aki már nagyobb volt, és ezzel a fölkiáltással: „Embert faragok belőled!”, és a fiú egyszer csak azt mondja az apjának: „Apám, lehet, hogy maga az egyetlen, akinek nem tűnt föl, hogy ember vagyok.”

Ezeket a téveszméinket a végtelenségig sorolhatnánk, és közben oly nagy meggyőződéssel tudjuk egyébként őket állítani. A kutúra is meg tudja erősíteni ezeket a hiedelmeinket, mint ahogy a szentírás is így kezdte: „A szadduceusok úgy vélik…” Tehát akkor van egy csoport, akik valahogy nagyon vélik az életet, meg a dolgokat. Most hadd vessek egy pillantást az Istennel kapcsolatos megfontolásainkra. Megint csak mondok olyat, amit ti tudtok, de most ezt csak bevezetőnek szánom. Milyen természetesnek mondjuk ezt, hogy „Hát, a mi Istenünk az egyetlen Isten.” De akkor vannak csoportok, és minden csoport elmondja, hogy „a mi Istenünk az egyetlen Isten”, akkor aztán jól egymás torkának fogunk esni. Nemde, talán ha ezt így mondanánk: „A mindenki Istene a mi Istenünk”, egy kicsit másképpen hangozna. Hát, ha egy Isten van, akkor a mindenki Istene a mi Istenünk is. És ha a mindenki Istene az én Istenem, meg a mi Istenünk, akkor lehet, hogy ez elkezdi befolyásolni azt, ahogy egymásra nézünk, főleg pedig, ahogy egymással bánunk.

Vagy az, ahogyan a naiv korszakunkban azt mondjuk: „Megy nekem Isten nélkül is.” Hát, elég sok időt el lehet ezzel tölteni, és nagyon sokan az egész életüket eltöltik ezzel. Aztán akkor lépünk egyet, azt mondjuk: „Na jó, most már buktunk annyit, hogy azt mondjuk, nem, nem, nekem menni fog Istennel.” És akkor mi a következő tapasztalat, ha elég becsületesek vagyunk? Az, hogy: „Nekünk még Istennel sem megy.” Szinte minden gyónásunkat kezdhetjük úgy, hogy: szokás szerint. Hát akkor ki meri azt állítani, hogy „Nekem Isten nélkül nem ment, de most már Istennel megy.”? Nem, az embernek Istennel sem megy. És akkor, hogyha megint átlépünk egy lépést, akkor meg azt mondhatjuk talán, hogy: „Áh, ez kétség kívül talán így van, de – a harmadik mondat így szól, hogy – Istennek viszont még velem is mehet.” És akkor jön egy következő gondolat, és ez abban a világban van már, hogy „Istennek még velem is mehet, nekem pedig még Istennel sem megy.”, hogy ez reálisabb. Átlépünk akkor oda, hogy akkor azt mondhatjuk, hogy: „Sokáig gondoltam azt, hogy Isten az életem része. Na, hát igen, és meg is mondtam neki, hogy melyik rész legyen, és hogyan viselkedjen.” És aztán, mikor lett egy csomó csalódásom, hogy valahogy Isten nem akart az a része lenni az életemnek, amit én olyan jól megmondtam neki, hogy talán nem is így van inkább, hanem úgy, hogy „Én vagyok Isten életének a része.” Ez egy egész más megközelítés lesz, talán egy kicsit világosabb, vagy pontosabb.

De mindezt bevezetőnek szántam. Mégpedig azért, mert hogyha már most azon a talajon állunk, hogy: Persze, tudhatunk sok mindent, de tényleg úgy van? Hát nem érdemes azért mindig hozzátenni, hogy „Jó, jó, jó, de…” Hogy akkor az első kérdés így szól: De tulajdonképpen mi a témánk? A mai evangéliumnak szerintetek mi a témája? Ha gyerekmisén lennék, ezt biztos megkérdeztem volna: Mi a témája a mai evangéliumnak? És mondhatjuk, hogy az örök élet, a föltámadás, hogy kik támadnak föl, hogy hogyan van a férj-feleség kapcsolat majd odaát. Valójában az igazi nagy téma azzal a kérdéssel, hogy „Mi a téma?”, el sem érhető. Mert ebben a helyzetben is már a nagy téma nem az, hogy „Mi a téma?”, hanem hogy „Ki? Ki a téma? Ki is tulajdonképen ennek a történetnek a valódi, és igazán fontos témája?” Ennek a történetnek az igazán fontos témája az ember, aki azt hiszi: tudja, – és Isten, aki meg tudja, hogy tudja. És a kettejük közti kapcsolat ennek a történetnek a nagy témája. Miért tartom ezt fontosnak? Mert beleveszhetünk most abba, hogy akkor hogyan van pontosan a föltámadás, melyik egyházatya mit mondott pontosan, ki hogyan gondolta el, és valójában nem leszünk a témánál. Mert a téma az ember, a téma az Isten, és a kettőnk közti viszony.

Hadd hozzak erre néhány hasonlatot, vagy párhuzamot. Mennyi cikk jelenik meg arról, hogy mekkora téma az okos eszközök használata, az okos eszközök, az okos eszközök, hogy az okos eszközök így meg úgy. Akkor van, aki az okos eszközökre nagyon csúnya szemmel néz, más meg az okos eszközökre olyan „Hehh!”, hurráoptimizmussal tekint, és azt gondoljuk, hogy az okos eszközök a téma. Nem az okos eszközök a téma. Ha az okos eszközök lenne a téma, akkor olvassuk el a műszaki leírást, akkor az a téma. A téma az, hogy hogyan használom, hogy milyen viszonyban vagyok vele, hogy hány éves koromban kapom meg, hogy az hogyan hat rám, én aztán mit kezdek vele. A téma nem az eszköz, mert az eszközről azt tudom elmondani, hogy van. A téma az, hogy mit csinál velem, és én mit csinálok vele. Ezért beszélhetünk akármennyit az eszközökről, nem az a témánk, hanem hogy milyen a viszonyunk egymáshoz.

A klímaváltozás. Ugye milyen érdekes, ahogy elvonatkoztatunk, és azt mondjuk: „Mekkora nagy témája ma az emberiségnek a klímaváltozás.” Valójában nem a klímaváltozás az emberiség nagy témája, már régen nem. Az emberiség nagy témája az ember. Már régen sokkal többet kellene arról beszélnünk, hogy az ember hogyan járul hozzá a klímaváltozáshoz, és mit tehet érte. Tudom, hogy erről szoktunk beszélni, de mégis, nem teszünk még egy lépést, és a még egy lépés pedig a következő: Ha pontosan tudjuk, hogy ezzel így járulunk hozzá, és mikor mit kéne tenni, akkor nagy valószínűséggel nem egy újabb kutatási eredményre van szükségünk, nem arra, hogy hány milliméterrel emelkedett, vagy fog emelkedni tíz év múlva, hanem arra, hogy megértsük magunkat. Hogyha ez így van, az ember miért csinálja azt, amit csinál? És miért nem csinálja azt, amit érdemes lenne? És mit lehet tenni magunkkal, vagy egymással, ha az ember olyan, hogy úgy nagyon szívesen elképzeli, hogy tudja, és továbbra is úgy csinálja, ahogy az nem jó neki. Már régen átbillentünk oda, hogy nem a probléma miatt vannak a nehézségeink, hanem amiatt, ahogyan bánunk a Földdel, amikor problémáink vannak. Már most vannak a problémáink, de még mindig nem bánunk jól a Földdel. Ezért a nagy téma már régen az ember, és régen az ember és az Isten közti viszony.

Ez tehát az első gondolat. Beleveszhetünk abba, hogy hány milliméter, és hány Celsius-fok, és hány év, és hány ember. És attól, valami meg fog változni? Semmi. Tudjátok, elgondoltam azt, hogy ebben a történetben végül az egyik szadduceus azt mondja: „Na, hát rám Jézus nagy hatást gyakorolt. Kétség kívül úgy van, most már pontosan tudom, hogy amikor üdvözülünk, és föltámadunk, akkor hasonlóak leszünk az angyalokhoz.” Majd pedig ugyanazzal az érzülettel, némi gőggel, némi lenézéssel, másokat a tudása által csapdába ejtő és kihívó mentalitással éli azután az életét, csak most már egy kicsit többet tud. Most már akkor lehet még nagyképűbb, meg lehet még inkább olyan beállítottságú, hogy „Majd én megleckéztetlek téged!” Most képzeljünk el egy másik szadduceust, aki azt mondja: „Meghallgattam ezt a Jézus nevű mestert, beszélt a föltámadásról. Hát, nem tudom, énszerintem mégis csak az első feleség az igazi. De egy valamit megértettem, ahogy Jézus beszélt: hogy mennyire azt gondoltam, hogy én ezt tudom. Úgyhogy én azt hiszem, hogy mostantól kezdve szerényebb leszek. Én arra jutottam, hogy mostantól kezdve, akármit is tudok, azt hiszem, alázatosabb leszek, és föltételezem azt, hogy mindig lehet valahogy jobban tudni.” Szerintetek melyik irány az érdemlegesebb az emberiség szempontjából? Ezért nem az a téma, hogy mit is jelent az, hogy olyanok leszünk, mint az angyalok, hanem hogy bármit is tudunk az emberről, vagy az Istenről, abból mi fog következni. Ez a nagy téma.

Ezért jöjjön a második gondolat, ami így szól. Ez tehát azt is jelenti, hogy az igazság önmagában nem hoz változást. Tudhatunk még többet, és még precízebben, és még több szakértőt meghallgathatunk akármiről. Attól, hogy az igazság egyre inkább a birtokunkban van, abból még nem következik a változás. Ezért a második nagyon nagy témánk az, hogy akármit is tudunk, és akármilyen jól is, hogyan fordulna az olyan cselekvésbe, hogy az egymás, és magunk, és mások javára történjen? Úgy szeretem azt a mondást, valaki így fogalmazta ezt meg: „Az igazság először boldogtalanná tesz, utána szabaddá.” Ebben a mondatban benne van az, hogy: „Rendben van, itt az igazság, most még többet tudtunk meg a föltámadásról. És ebből most mi fog következni?” Mert az az érdekes, hogy ebből mi fog következni. Általában, amikor valamit hiszünk már húsz éve, negyven, vagy hatvan, valamit gondolunk valamiről húsz, meg negyven, és hatvan éve, és egyszer csak azt mondjuk: „Lehet, hogy egy kicsit másként van. Egy kicsit így, vagy úgy, vagy amúgy.” Az elsőre, általában inkább kényelmetlen, eléggé kellemetlen, olyan szúrós. Hát akkor hatvan évet éltem úgy, hogy azt gondoltam, hogy… Ezért a második téma így szól: az igazság önmagában nem hoz változást, mert a változást az ember hozza. Mégpedig az által, hogy megbirkózik az igazsággal. Ezért a második nagy téma az, hogy a szadduceusok, miután meghallják Jézust, amit elmond a föltámadásról, mit kezdenek vele.

És a harmadik nagy témánk pedig az, hogy attól, hogy többet tudunk, nem leszünk igazabbak. (harangszó – szerk.) Értem. Akkor lezárom egy történettel. Akkor így szól a harmadik gondolat, attól, hogy többet tudok, nem leszek igazabb ember. Emlékszem egy továbbképzésre mentem, egy pszichoterapeutához, aki nagyon sokat tud az emberről, jócskán túl van hetvenen, hát távcsővel sebefogható a tudása számomra. Megjelent a főműve, vagy négyszáz oldal, olvashatatlan, mert annyira okos, hogy hát ki érti azt, de azt egyszerűbben nem lehet, mert az úgy van. És akkor megjelent a főműve, és egy évvel később, akkor már olvasgattuk, továbbképzés ugyanezzel a tudóssal, és előkerült egy téma, amit megírt a könyvében, a főművében. Nekem a fejemben volt, hogy ott mit írt, és mondtam neki, hogy most, ahogy elmondta, ez nem pont ugyanaz, mint ahogy a könyvben van. Rám nézett, és a következőt mondta: „A könyv elavult.” – mondta a hetven éves tudós a saját főművében erre a fejezetre. Akkor énvelem történt valami, mert arra jutottam, hogy lehet, hogy azt, amit ő ott leírt három hihetetlenül pici betűben, mert ugye a négyszáz oldalba bele kell férnie két könyvnyinek, hogy lehet, hogy azt nem tudom, hány ember fogja valaha is használni. De azt, hogy valaki a főművének egy fontos fejezetére azt mondja, elavult, azt már nem, nem, nem…, hogy tulajdonképpen ez a tanítás. És hogy ez az ember azért lesz tanítója másoknak, mert ezt tudja mondani, hogy elavult. És nála a tudás abba az irányba tud tovább fejlődni, hogy tudja, attól, hogy többet tudok, még nem leszek igaz. Attól leszek igaz, hogy azt tudom mondani: elavult.

Milyen fölszabadító úgy állni ebben a világban, hogy tulajdonképpen minden, amit tudunk, azért, mert végesek vagyunk, és korlátozottak, és a határaink… Nem is folytatom, tuti, hogy elavult. De azért megvan bennünk az az életképesség, hogy mindig amit, és ahogy éppen tudjuk, azt megpróbáljuk igazi jó szándékkal használni.

A Miatyánk előtt

Ha a beszédben emlegetett két szadduceus összefüggésében azt kérdezzük: Melyikük értette meg jobban Jézust? Az, aki most már nagyon pontosan tudja, hogy nem úgy van, a hét nem úgy van, és közben belül semmit se változik, csak tudja, hogy most már másképp van, vagy aki azt mondja, hogy: „Azt hiszem, minden tudásomat szeretném egy kicsit másképpen használni, és mindenki felé, aki kevesebbet tud, óhajtanék másképpen viszonyulni.” Azt mondanám szívem szerint, hogy az utóbbi jobban megértette, hogy Jézus miről beszél. Ezért jól esne nekem veletek együtt azért imádkozni, hogy azt értsük igazán jól, amit érdemes igazán jól érteni. És akkor, ha a többiben pontatlanok vagyunk, vagy nem is tudunk sok mindent, az el fog menni.

Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédekLátni, meglátni – az evangélium tükrébenLk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
03

 

 

Olyan sokszor szerepel ebben a rövid evangéliumi történetben, hogy látni, hogy meg szerette volna látni, és látni akarta, és Jézus fölnézett rá, és észrevette őt. Erről szeretnék most néhány gondolatot hozni, mit jelent ez, hogy meglátni, vagy látni, észrevenni – mégpedig az evangélium összefüggésében.

Az első gondolat az, ahogyan Zakeus nekiindul, mégpedig azért, mert szeretné látni Jézust. Milyen érdekes, hogy miközben ez a terv számára, hogy látni Jézust, aközben észrevétlenül az is történik, ahogy fölmegy az emberek feje fölé – nyilván szándékosan is, jó is ez így neki, mert hiszen nem egy közkedvelt ember – megteheti azt, hogy ő viszont ne látszódjék. Ahogy szokták ezt mondani, mikor valaki autót vezet, és aztán a közlekedéssel kapcsolatosan halljuk az okos tanácsokat, ami igazán számít, ahogy az együttléteinket alakítjuk, hogy lehessen minket látni, és mi is jól lássunk. Látni, és látszani. És hogy itt van Zakeus, aki akar látni, de tulajdonképpen jobban szeretné, ha őt viszont nem látnák. Történik itt valami, hogy miközben ő látni szeretne, Jézus észreveszi őt, meglátja őt, és kihozza ebből az állapotából, hogy „Én nagyon szeretnék látni, de az lenne jó, ha engem nem látnának. Legjobb lenne, ha nem vennének észre.”

Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket, és úgy meg is ragadt bennem. Lehet, hogy pont a mai vasárnapra olvastam ezt el, hogy amikor az agresszióról van szó, akkor azt mondják a kutatók, hogy itt is mennyire nagy jelentősége van annak, hogy „látni és látszani”. Hogy képesek legyünk kifejezni magunkat, hogy láthatóvá tudjuk magunkat tenni. Ahogyan láthatóvá tesszük magunkat, ez milyen nagy lehetőség arra vonatkozóan, hogy mások ne bántsanak minket, vagy hogy ne bánjanak velünk rosszul, mert képesek vagyunk magunkat láthatóvá tenni. De érdekes az, hogy annak a történetnek a végén, amit ma olvastunk, valami nagyon szép dolog történik. Igen ám, de az elején ahhoz, hogy ez a szép dolog megtörténjen, Jézus először észre kell, hogy vegye ezt a Zakeust, és meg kell szüntetnie a félelemből fakadó, aggodalom vezérelt cselekvést, hogy „Jobb lesz, ha én nem látszódom.” Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Szépnek látom ezt az indulást, hogy ő látni akar, és Jézus pedig azt akarja, hogy ő látszódjék is, mégpedig azért, mert észreveszi.

Rögtön így el is érkezünk a második gondolatig, hogy milyen mást látnak a körülállók, és milyen mást lát Jézus. Például a körülállók azt mondják: „Bűnös ember.” Tulajdonképpen Zakeusnak a múltját nézik. Azt mondják, hogy a múltban ezt és ezt, és ezt követte el. És de érdekes, hogy Jézus ennek az embernek nem a múltját nézi, miközben tud róla, de nem azt nézi, hanem a jövőjét. A történet végén, amikor azt mondja: „De hát ő is Izrael elveszett fia, és most ami elveszett, megkerült, és üdvösség köszöntött e házra.” És a kettő között, hogy „Ma nálad kell megszállnom.”, a kettő között mit látunk? Azt látjuk, hogy ez azért történhet meg, mert Jézus nem a múltját nézi, hanem a jövőjét. Nem azt, ami már így van, vagy akivé eddig lett, hanem azt, amit ő tehet ezután, és akivé válhat. Milyen érdekes, hogy az a nézőpontunk mindig, hogy a múlt, hogy hogyan volt a múltban, mit tett a másik, hogy mit tettél, és hogyan csináltad, és… Hogyan szűkül be a világunk, és miközben látunk, egészen elvakulunk, és sötétség borul ránk.

A második gondolat tehát így szól. Milyen izgalmas ez, hogy Jézus mást lát. És ez most csak az egyik. Az egyik csak az, hogy míg sokan a múltat látják, Jézus a jövőt, míg sokan azt, hogy mi az, ami már megtörtént, és már így van, Jézus pedig a lehetőséget, hogy mi az, ami lehetséges. De van itt egy harmadik szempont is. Az, hogy a körülállók azt nézik, hogy ez a Zakeus kitől mit vett el, Jézus pedig azt látja, és azt nézi, hogy ez a Zakeus kinek mit adhat. Milyen érdekes, hogy amikor valaki a múltat nézi, és azt, hogy ki és mit és hogyan vett el, és ki és mikor és hogyan volt igazságtalan, és ki és mikor… és nem is folytatom a sort. Hogy ebben a világban szinte már nem marad semmi tere annak, hogy mit lehetne akkor tenni. Rendben van, ki mit vett el, de hogy mit lehetne adni?

Ezért a harmadik szempont, itt a második pontnál ez. A többség azt nézi ott, Zakeus körül, hogy ez az ember mit vett el. És azután ebből a három dologból a múlt, ami már megtörtént, ami végérvényes, és hogy mit vett el, ebből születik aztán egy szó: bűnös. Jézus pedig látja a jövőjét, a lehetőségét, mindazt, amit adhat, és azt mondja: „Izrael fia, és Isten meghívta őt az üdvösségre.” Ebből valami egészen más születik, miközben Zakeus ugyanaz a valaki.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a ma embere igazából már erre nem is annyira érzékeny, hogy bűnös. Azt gyanítom, hogy ez most már nem az a – mondjuk leginkább – megbélyegző szó, amit ha valaki kimond a másikra, mint mondjuk a választott nép körében, hogy: „Jaj, csak ezt ne!” Játszottam egy csomót ezzel, hogy ma mi minden tűnhet úgy, hogy „Jaj, csak ezt ne!”. Arra jutottam, hogy nem mondom el. Ha van kedvetek, játsszatok ti is ezzel, mik azok a megbélyegző szavak? Már nem az annyira, hogy bűnös, hanem hogy… És hogy amikor megszületnek ezek a szavak, hogy akkor hahh, a sötétség és a zártság világába kerülünk. Ezt sem akarom hosszabban mondani.

Harmadik. Éppen amiatt, ahogy most soroltuk, hogy a jövőt…, a lehetőséget…, mit adhat…, – hogy ez Jézus esetében mennyire nem realitásvesztés! Nem arról van szó, hogy nem látja a múltat, hogy mit vett el, és mi az, ami már megtörtént. Nagyon is látja, csak nem azt nézi. Ez egy óriási nagy különbség, és ebből az adódik, hogy ennek az embernek a szabad cselekvésére egy óriási tér nyílik.

Eszembe jutott egy élményem, talán két, vagy három évvel ezelőtt volt. Vasárnap, gyerekmise. Ez nem a múlt heti élményem, ne aggódjatok. Mert akkor a mikulásos élményeimet mondtam el, de ez most nem az. Szóval, elkezdődött a gyerekmise, kijöttem, leültem oda, egyedül voltam. Ministránsok éppen nem voltak, és elkezdtük énekelni a Dicsőséget, és közben pedig azt láttam, hogy az első sorban ült egy kislány, aki nagyon-nagyon engem nézett, de nagyon-nagyon. Erről jutott eszembe, Zakeusról, hogy annyira nézett, hogy nem tudom, ebből mi lesz. Előre hajolt, és így nézett. Ment a Dicsőség, első néhány sor, és a legváratlanabb módon ez a kislány onnan elindult, följött a Dicsőség alatt a szentélybe, és odaült mellém. De nem ministrálni akart, miközben akik ott voltak a templomban, meredten nézték, hogy ebből mi lesz. A kislány kicsit odabújt hozzám, és azt mondja nekem: „Feri atya, meghalt a macskám.” Hát, ez elég váratlanul ért, és érzékeltem, hogy a Dicsőség közepén járunk, úgyhogy nem sok időm van. És hát én is úgy odabújtam hozzá, és mondtam neki, mert hát ez most a mi kettőnk ügye, senki másra nem tartozik, mert akkor mondta volna hangosabban, vagy nyilvánosabban, hogy: „Hű, de sajnálom.” De aztán azt gondoltam, hogy talán ez nem lesz elég, és úgy folytattam: „Tudod, hogy a macskák is a mennyországba kerülnek?” Ez tényleg így van, ezen most ne töprengjetek olyan sokat. A kislány pedig a következőt válaszolta, de suttogva nekem: „Tudom, de attól még szomorú vagyok.” Akkor azt mondtam neki: „Megértem.” Akkor ő biccentett egyet, és visszaült a helyére, a Dicsőséget pedig pont be tudtuk fejezni.

Ez jutott eszembe erről a harmadik pontról. Mert amikor a kislány kijött, és odaült mellém, persze hogy arra gondoltam, hogy a többség most mit lát. De főképp pedig, mert azt látja, hogy a kislány odaül mellém, de vajon mit néz, és hogy milyen gondolatai támadnak, hogy: „Hát ez a gyerek meg mit csinál? És mit képzel?” Olyan…, hát, nem is akarom tovább mondani.

A negyedik, a negyedik gondolat pedig így szól, hogy akkor tulajdonképpen rácsodálkozhatunk arra, hogy néha nem is az a legfontosabb, hogy mit látok, még csak nem is az, hogy mit nézek, hanem hogy hogyan. Gyakran találkozom azzal, mikor valakinek jól megy sora, akkor megengedi azt, hogy rosszul bánjon másokkal. Vannak mások, akiknek mikor rosszul megy a sora, akkor pedig valahogy nem bírnak jól bánni másokkal. Milyen érdekes ez, hogy néha, amikor jól megy, vagy néha, amikor rosszul, vagy amikor nem tudjuk éppen, mit kellene tenni, akkor sokszor zavarban vagyunk, és aggódunk, és félünk, és bizonytalanok vagyunk. Amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne tenni, akkor néha elveszítjük azt, ami ilyenkor a legnagyobb segítségünkre van, hogy akkor viszont hogyan kéne bármit is tenni. Néha egyáltalán nem látjuk pontosan, mit kéne tenni. Ilyenkor tudatosítom, hogy igen, nem tudom pontosan, mit, de abban egyre világosabb vagyok, hogy akármit is fogok tenni, most, hogy nem tudom, mit kéne tenni, a lényeg az lesz, hogy hogyan fogom csinálni. Hogy amikor félek, akkor is jól bánok-e veled, vagy amikor aggódok, vagy amikor bizonytalan vagyok, vagy dühös, vagy ideges, vagy feszült, vagy szorongok, vagy mikor nem tudom mi és hogyan lesz, vagy mit hogyan kell tennem, hogy akkor nagyon világos lehet számunkra, nagyon világos, hogy hogyan érdemes cselekedni.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédek„Boldogok…, mert…”Mt 5,1-12a - Mindenszentek

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
01

 

 

A boldogmondások úgy kezdődnek, hogy „Boldogok a szegények, akik éheznek, akik szomjaznak…” Tudjuk, hogy Lukács evangélista szava, ahol nem is csak az szerepel, hogy lélekben szegények, vagy az igazságra szomjazók, hanem a szó szoros értelmében Jézus erről beszél, hogy a szegények, hogy ennek az üzenete elsőre nem is könnyen fogadható be. Főleg azért nem, mert ha a realitásérzékünkben vagyunk, és a tényekből indulunk ki, akkor azt olvashatjuk, vagy azt tudhatjuk, hogyha ránéznek a kutatók arra, mely társadalmi csoportok a legboldogtalanabbak, akkor rendre mindig ugyanaz a csoport mutatkozik a legboldogtalanabbnak, attól teljesen függetlenül, hogy New Yorkban élnek, hogy Budapesten élnek, vagy Kalkuttában vannak, és ők a hajléktalanok. Vagyis, ha a tényekből indulunk ki, a tények azt mondatják velünk, hogyha nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nincs hol lakni, és holnap is így lesz, meg holnapután, az szétmarja az emberi lelket. Akkor mégiscsak mit kezdjünk Jézusnak a szavával?

Hogyha mindez így van, márpedig így van, akkor tovább gondolkodva a tényeken és a realitásokon azt is tudhatjuk, hogy a ma embere joggal mondja azt, hogyha van mit enni, van mit inni, hogyha van mit fölvenni, és van hol lenni, van hol lakni, akkor számunkra ez az alapvető, vagy minimális jólétnek az alapja és minimuma. És hát joggal mondjuk így, és mondjuk azt erre, hogyha valaki ezekkel rendelkezik, és ráadásul tudja, hogy így lesz holnap is, meg holnapután is, sőt, nem csak neki, hanem a szeretteinek, hogy azt mondhassa magáról, hogy egy alapvető jólétben tud élni, ami – és ide szerettem volna eljutni – megfelel az emberi méltóságnak. Mert amikor valaki nyomorog, és nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nem tud hol lakni, az már ellentétben van nem csak a szükségletekkel, vagy vágyakkal, hanem mindazzal, amire mi azt mondjuk, hogy „Isten a saját képére és hasonlatosságára formált bennünket, és a saját életéből és méltóságából adott.”

Tulajdonképpen az első gondolat azt akarja hangsúlyozni, hogy nehogy idealizáljuk az éhséget, szomjúságot, szegénységet, és az éhezést, az összes többit, hanem ha a realitás talaján állunk, akkor azt mondhatjuk, hogy éppenséggel ezek azért is roncsolják és ölik meg szinte az emberben a lelket, mert előbb-utóbb elvesznek tőlünk valamit, ami nélkül talán igazán és még inkább, nem lehet élni; ez pedig a remény. Amikor Jézus elmondja a boldogmondásokat, akkor nyilvánvaló, ha csak annyi hangozna el: „Boldogok a szegények, de még inkább, talán a nyomorgók. Boldogok, akik éheznek, boldogok, akik szomjaznak, akiknek nincs mit fölvenni, akik vágyakoznak. És ennyi, tegyetek vele, amit akartok!” Hát… De a boldogmondásokban az van: „Boldogok a szegények, mert…”, „Akik szomjaznak, akik éheznek, akik vágyakoznak, mert…”. És a mert után következő rész nyitja meg azt, hogy egyáltalán miért lehet azzal kezdeni a mondatot, hogy boldogok. Azért, mert éppenséggel akár, lehet, hogy most nincs mit enni, nincs mit inni, éppen nem tudok elég meleget magamra venni, de hogyha az a mondat, hogy nincs mit ennem, itt fejeződik be, akkor így maradtam. De ha ott fejeződik be: „Nincs mit ennem most, de…”, „Nincs mit innom most, de…”, „Még most nem tudok mit fölvenni, de…”, „Talán még nincsen hol laknom, de…” És amikor bármilyen nehézségben vagyunk, és a mondat nem ott fejeződik be, hogy nincs, hanem ott, hogy de, hogy „Most így van, de…”, akkor az megnyitja az emberi szívben a reménység ajtaját.

Ahogy a reménység megnyílik bennünk, egyszer csak elkezdünk látni tovább, és messzebb, és ez a reménység egyszer csak elkezd nekünk erőforrássá lenni, akkor is, ha most így van. Ez a fajta reménység számunkra azt jelenti, hogy kétség kívül, nem azért vagyunk most boldogok, mert majd öt év múlva, vagy ötven év múlva azt az ígéretet kaptuk, hogy majd ott jó lesz. Hát most nem azért vagyunk boldogok, mert most akkor még ugyanúgy rosszul vagyunk, hanem azért, mert abba az irányba nézhetünk, mert az irányultságunk az, hogy számunkra van holnap, és van holnapután, és van azután, és mindez valahova vonzza a tekintetünket.

Ezért a második gondolat ez, nem csoda, hogy a boldogmondásoknak nem csak az első fele hangzik el, mert az tulajdonképpen az ember elárulásával volna egyenlő, hanem utána azzal, hogy a nézőpont kitágul, egyszer csak ezeknek a kijelentéseknek van valódi iránya. És ez pedig azt jelenti, hogy megjelenhet bennünk a remény. Ez a remény akkor már nem csak magunkra irányulhat, hanem másokra, sőt mindenkire, és így érkezünk el a harmadik gondolatig.

Ez pedig, mikor az embert ismerők fölteszik a kérdést: Rendben van, meg-megérint bennünket a remény. A reménység meg-megjelenhet, ámde vannak olyanok, akikben valahogy kihuny a remény, vagy elvész a remény, vagy már elérhetetlenné válik. Ővelük mi történik? És miért van az, hogy valakiben a remény eleven, akkor is, ha itt és most fáj, és van, akikben a remény egyszer csak megtörik? És az embert értők az mondják, azért, mert van, akiben az életerő egy belső forrásból számára elérhető. És mit jelent ez, hogy az életerő belső forrásához képesek vagyunk kapcsolódni? Az azt jelenti, hogy itt és most, és mindig itt, és mindig most, átéljük a cselekvőképességünket. Hogy képesek vagyunk tenni itt és most, bár itt és most nincs, bár itt és most szomjas vagyok, és éhes vagyok, és szenvedek. De még inkább, te itt és most szenvedsz, vagy szomjas vagy, vagy nem tudsz fölöltözni, de a belső forrás segít bennünket abban, hogy átéljük a cselekvőképességünket, az alkalmasságunkat arra, hogy lehet, hogy itt és most így van, de tehetek azért, hogy holnap ne így legyen. Hogy ez most az én kezemben van, és ez így lesz akkor is, ha nehéz, és így lesz akkor is, hogyha sokaknak nehéz.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Akik értik az embert, azt mondják, hogy az emberi szívben van egy ilyen forrás. De ennek a forrásnak van néhány jellegzetessége, íze annak a víznek, ami ebből a forrásból fakad. Mégpedig az egyik az, hogy azok tudnak ebből a forrásból meríteni, akik a saját céljaikat egyben látják valami náluk többel. Mert az ember olyan esendő, olyan véges, olyan halandó, és gyarló, hogy az az ember, aki a céljaiban csak magáig jut, előbb-utóbb nagyon gyönge lesz. Pont annyira gyönge, mint amennyire halandó, pont annyira gyönge, mint amennyire öregszik, pont annyira gyönge, mint amennyire megbetegszik. Ezért az az ember marad cselekvőképes, aki túllát saját magán, és a céljait összefüggésbe hozza valaki, valami nála jóval többel.

És hogyha ez így történik, egyszer csak születik bennünk valami, és ez ennek a víznek a másik íze. Ez pedig így szól. Tulajdonképpen akármilyen nehéz itt és most, tudok úgy élni, ahogy érdemes. Akármennyire is szenvedek itt és most, élhetek úgy, hogy azt mondjam: ezért érdemes embernek lenni. És amikor bármelyikünk úgy él, hogy maga előtt azt mondhatja: „Én most úgy élek, ahogy érdemes.”, egyszer csak számára megnyílik a reménység ajtaja, és akármilyen nehéz most, cselekvőképes lesz a jelenben. Mert amikor úgy fekszem le, hogy ma is úgy éltem, ahogy érdemes, akkor lesz erőm, hogy úgy éljek holnap, ahogy érdemes.

Tegnap nagyon sok száz kilométert vezettem, kicsi falvakon keresztül, szinte egész Nógrád megyén átmentem. Tulajdonképpen csodás, és lenyűgöző volt, ahogy a kicsi falukban menve az út mellett a temetőkben ezer kicsi fény, sok száz fény, következő falu, sok száz fény, következő falu, megint sok száz fény. Arra gondoltam, hogyha nem lenne Mindenszentek, nem lenne Halottak napja, nem is látnám, hogy ott van valami. Néha meg kell gyújtani ezeket a gyertyákat, hogy világos legyen számunkra, hogy itt van valami, hogy itt van valaki, hogy itt vannak valakik. Ezért Mindenszentek ünnepe, és természetesen, ahogy a halottjainkra is gondolunk, talán valami ilyesmi, hogy meggyújtjuk ezeket a kicsi mécseseket azért, hogy számunkra is tudatos legyen: „Hát azért, tudjuk, hogyan érdemes élni.” Néha elboríthat bennünket a sötétség, és elvesztjük a lépést, hogyan érdemes élni, de most meggyújtjuk a kis mécseseket, és látjuk, óh, nem vagyunk egyedül. Milyen sokan vannak, nem csak a szeretteink, hanem a szentjeink. És ahogy látjuk ezt a sok pici fényt, a szentekből áradó fényecskéket, ah, valahogy utat mutat számunkra a jövő felé, és az erőt ad a jelenben.

Ezért a záró gondolatom így szól. A Mindenszentektől eljutni a saját szeretteinkig, őértük imádkozva, az Isten jóindulatába ajánlva őket. Aztán valahogy visszavezet bennünket a fény a Mindenszentekig, és Istenig, aki olyan sok jó ötlettel ajándékoz meg minket, hogy hogyan érdemes itt, ezen a Földön élni.

A Miatyánk előtti gondolat

Imádkozhatunk most azért, hogy bennünk az út a jelen, és a jövő között világos legyen. Nem azért, mert tudjuk minden esetben, hogy mit kell tennünk, főképp pedig azt nem, hogy mi vár ránk. De amit elég jól tudhatunk, az, hogy akármit is kell tennünk, hogyan kell csinálnunk. Imádkozhatunk most azért, hogy azt, hogy hogyan is csináljuk az életet, azt lássuk nagyon tisztán és egyértelműen, mert az segít majd bennünket akkor, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne csinálnunk. Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."