Szilveszter BarátelmélkedéseÉvközi 33. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
17
Szilveszter Barát elmélkedése Évközi 33. vasárnap

Az egyházi év vége felé járva, különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme, az Úr Jézus második, dicsőséges eljövetelére, amikor vége lesz az emberi történelmének.

Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztettek, hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság, mi az ami megmarad az örök életre és mi az ami az enyészet martaléka lesz.

Ahogy mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az emberi kéz alkotásait, – mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban is tették, a jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer minden elmúlik. A kő elporlad, a virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha, Jézus szavaival élve, kő kövön nem marad?

A holtak feltámadásával foglalkozva már a múlt vasárnapi szentírási részek a földön túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és holtakat” valljuk a Hiszekegyben.

Az első olvasmányban Malakiás próféta (3,19-20a) erőteljes színekkel ecseteli az idők végét: „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a képek, mindazonáltal nagy igazságot fejeznek ki.

Annak ellenére, hogy a jelen életben gyakran a rossz ül diadalt, az Istent gúnyolóknak meg mindenben szerencséjük van, tudnunk kell, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem” (18). Mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit magatartásával magának készített. A gonoszok számára az ítélet napja olyan lesz, mint a pusztító tűz, az igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.

„Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja”(17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat, akik szeretik őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.

Az evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a Templom pusztulását megelőző történésekkel. Az Úr mindenekelőtt sokak pusztulásáról beszél, akik az ő nevében megtévesztő tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Mondja az Úr Jézus – Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne kövessétek őket” (8).

Az igazság eltorzítása a legalattomosabb veszély. Óvatosnak kell lenni és okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár az Egyházban él, templomba jár, s még sincs az Egyházzal és a Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad őket követni.

Természetesen szabad akarattal rendelkezünk, és mi magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a tévtanítókkal, hamis látnokokkal, prófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell, nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak, nem lehetünk az Egyház tagjai és a hamis próféták követői.

Jézus az evangéliumi szakaszban háborúkról, lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, tűzvészek, természeti csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2019-ben is egyes országokban keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még nincs itt a vég” (9). Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).

A pontos idejét nem kötötte az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat. Valahogy úgy, mint gyermekkorunkban, amikor kijátszottuk, elodáztuk a végsőkig szüleink, tanáraink kérését, hogy legyen meg az a házi feladat, az a házi vagy házkörüli munka, tesztelve a tűréshatárukat. Pedig nagyon jól tudtuk, hogy jobb, ha mielőbb készen van az a feladat, utána gondtalan már a játék és az élet. De mi felnőttek sem vagyunk különbek…

Visszatérve a jelekhez, az isteni tervben az a szerepük, hogy emlékeztessék az embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.

Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük elmélyítésére és megszilárdítására. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).

A végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönözik, bíróság elé hurcolják őket, ha barátaik vagy rokonaik üldözik őket, ha gyűlöletesek lesznek mindenki szemében. Vigyáz rájuk, és ha nevéért életüket kell adniuk, akkor megnyerik azt az örök életre.

Jézus megjövendölte a pusztulást, az e világ, a földi élet végét, de meghirdette Isten országának örömhírét is, reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk, ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,18-19).

Jézus az állandó éberségre, készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is” (Lk 17,24). És ugyanakkor figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk, Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök boldogságban.

Tehát nem aggodalmaskodással, ijesztgetéssel, protestálással vagy meddő vitákkal lehet végig járni életünk útját, s győzelmet aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett megingathatatlan bizalommal.

Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában! 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Szilveszter Barát elmélkedéseKrisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodniÉvközi 3. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
26
Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni Évközi 3. vasárnap

Szentírási részek: Iz 8, 23 – 9,3 // Mt 4, 12 – 23.

Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye az örök halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás a nép „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, a határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki kisebbednie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel, aminek elő feltétele a bűnbánat.
Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell megtennünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezése által.
A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis önszeretet, a megszokás, a közömbösség.
Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint táplálék, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de nem elég, mert nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben, hanem a saját életünkben, azaz gyermekeinek életében is jelen akar lenni.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedéseIstenre mutató emberré kell válnom, válnunkÉvközi 2. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
18
Szilveszter Barát elmélkedése Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk Évközi 2. vasárnap

A mai ember gondolkodás módja általában én központú, önző beállítottságú. A rajta kívül álló világban, az eseményekben nem annyira a tárgyi valóság és igazság érdekli, mint inkább az, hogy neki mi köze van hozzájuk vagy azoknak ő hozzá, mit jelentenek számára, milyen személyes kapcsolata van a dolgokkal, s mi azoknak a mondanivalója életére vonatkozólag, sőt nagyon sokat nyom a latba az is, hogy milyen haszon, elsősorban anyagi haszon származik számára belőlük, illetve hogy a komfort, kényelem zónáját mennyire befolyásolják, vagy le kell e mondania valamiről, áldozatba kerül-e számára vagy sem. Mert ha igen, akkor nem kér belőlük, még akkor sem, ha a hitéletről, vallásos életről van is szó.

 

Egy hitoktató mesélte: egy fiatalemberrel beszélgetett vallási dolgokról, s főleg arról, hogy van-e Isten. Filozófiai és teológiai érvekkel bizonyította Isten létezését, és legnagyobb csodálkozására a fiatalember el is fogadta. Ennek ellenére mégis azt mondta: jó, elhiszem, hogy van Isten. De végül is, mit számít, hogy van vagy nincs? Nem mindegy, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk benne?

 

Azt hiszem, hogy ezzel a válasszal mi is találkoztunk valamilyen formában és nem tudtunk mit kezdeni vele, akkor, amikor egy, a hitét-vallását nem gyakorló családtagunkat, barátunkat, ismerősünket vagy éppenséggel saját magunkat, arra biztattuk, hogy naponta imádkozzon, járjon szentmisére, éljen a szentségek nyújtotta isteni kegyelmekkel…

Az ilyen megnyilatkozásra, magatartásra sokszor az egyedüli, hatásos és meggyőző ellenérv a személyes tanúságtétel lehet. Vagyis az a megcáfolhatatlan tény, hogy a mindennapokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen a szórakozóhelyen életvitelünkkel, magatartásunkkal, döntéseinkkel és cselekedeteinkkel nap, mint nap hűségesen igazoljuk szavaink igazságát.

Hiszen a Krisztus melletti tanúságtételünknek egyik jelentősége éppen abban áll, hogy személyes üzenetet tartalmaz. S ez az üzenet közli azzal a kereső, érdeklődő személlyel, hogy számomra, az ember számára Krisztus jelenti az élet célját és értelmét. - Hogy a Benne való hit kiegyensúlyozottabbá teszi magatartásunkat, emberségesebbé, becsületesebbé, szebbé, s boldogabbá életünket. - Hogy az Ő tanítása képes eligazítást adni az élet útvesztőiben, segítséget nyújtani a problémák, nehézségek megoldásában. Sőt, Ő az egyetlen, aki képes békét, igazi békét adni a nyugtalan, békétlen emberi szívnek, léleknek.

 

Érdekes, hogy az Úr Jézus földi pályafutása kezdetén nem a zsidó főtanács előtt mutatkozott be, hanem, a bűnösök körében jelent meg, akik tudatában voltak helytelen életvitelüknek és szabadulni akartak bűnösségüktől.

 

„Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”- írta Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében. Az emberek érezték bűnösségüket, s mert szabadulni szerettek volna tőle, ezért a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Jánostól. Igaz a jánosi keresztség, csak szimbolikus cselekedet volt, csak jelezte a bűnösélettől való szabadulás vágyát, de nem volt bűntörlő ereje.

Ezért volt boldog perce Keresztelő Jánosnak, mondhatnánk azt, hogy életének csúcspontja az, amikor bemutathatta az embereknek az Üdvözítőt: „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!”(1,29)

Ez a tanúságtétel egyben prófétai kinyilatkoztatás is volt, a Lélek által született bizonyságra utalt, amelynek kevéssel korábban volt tanúja Keresztelő János. „Láttam... hogy rászáll a Lélek… Én láttam, és tanúskodom arról, hogy Ő az Isten Fia!”- mondta.

Rámutatott Krisztusra, akit a népek és nemzetek vártak, akit már megérkezése előtt vállaltak az ő tanítványai nyugtalan kereséssel és megújított életmóddal. Az útkereső ifjú embereknek szükségük volt erre a tanúságtételre.

 

De a prófétai szavak a mai ember érdeklődését is föl kellene, hogy keltsék, mert kérdéseire a választ, problémáira a megoldást, bűneire a megbocsátást, gyengeségeire a gyógyirt ő is csak Jézusnál, az Isten Bárányánál találhatja meg. Az egyedüli Szabadító és Üdvözítő a ma embere számára is, csak Jézus Krisztus, az Isten Fia lehet. Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, sőt magára veszi, hogy a golgotán, a keresztfán megsemmisítse azokat.

 

Megható evangéliumi jelenet volt az, amikor Jézus a háztetőn át leengedett béna embert meggyógyította. Az írástudók és farizeusok kételyére jelenti ki: „Tudjátok meg, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához és ezt mondta: „Mondom neked, kelj fel, fog ágyad és menj haza”(Mk 2,10). Itt meggyógyította a beteg embert, de elvállalta, hogy a kereszten viseli majd a testi, lelki bénaságát is, amikor odaszögezik a Fához.

 

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor Lévit, a bűnösnek tartott vámost meghívta tanítványai közé, annak ellenére, hogy az emberek nem szerették, megvetették. Minden bizonnyal nem csak azért nem szerették, mert akkor sem szerettek adót fizetni, és nem szívesen vették ki részüket a közteherből, hanem, mert a Biblia szavaival élve: „hűtlen vagyonkezelő” lehetett. Lévi anyagiasságát, csak Jézus tudta megsemmisíteni, a szegény Jézus, aki azt mondotta egy alkalommal magáról, hogy: „az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20).

 

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor a rossz hírű nőhöz így szólt az Úr Jézus: „Bűneid bocsánatot nyernek”(Lk 7,48). Megvetett, sőt kitaszított volt ez az asszony. Életét úgy könyvelték el az emberek, hogy nincs mentség a számára. Megkezdett útja a pusztulásba, a végleges boldogtalanságba vezet… Jézus magára vette bűneit, hiszen a keresztre feszítésekor azzal is növelték szenvedését, megaláztatását, hogy megfosztották ruháitól. Ő azonban ekkor is a TISZTASÁG maradt.

 

Az egyik legszebb példabeszédét az Úr Jézus, a Tékozló fiúról szólót, azért mondta el, hogy ha valaki a legmesszebbre kerülve, a legmélyebbre süllyedve szakad el Isten atyai házától, akkor is tudatában legyen annak, hogy bármikor visszafordulhat, haza térhet, mert nem elutasításban, hanem megbocsátásban lesz része. Isten kincses háza sohasem ürül ki, lakomáján mindig lesz egy hely a hazatérő, az őszinte bűnbánó, a megtért életre vágyó ember számára.

A gyarlóságból, gyengeségből, önzésből vagy rosszakaratból elkövetett bűn az emberi létezés legérzékenyebb, legfájóbb pontja, még akkor is ha nem akar róla tudomást venni. Krisztus Urunk azért jött, hogy a bűntől és az azt követő lelkiismeret furdalástól megszabadítson. Erre nincs más lehetőségünk, ez csak általa lehetséges.

 

Ahhoz, hogy szépen, békében és egyetértésben élhessünk itt a földön, és hogy megszabadulhassunk bűneink nyomasztó terhétől, el kell fogadnunk, az Ő könyörülő, irgalmas szeretetét, élnünk kell az általa alapított szentségekkel és meg kell tartanunk az isteni parancsokat, azaz teljesítenünk kell a Mennyei Atya akaratát.

 

A mai evangéliumban Keresztelő János rámutat Krisztusra, az Isten Bárányára. János egész élete e találkozás felé vezet, és most beteljesedik, hogy személyesen rámutathat az Atya egyetlen, szeretett Fiára, a Bárányra, akit majd nagypénteken áldoznak fel. Ő az a Bárány, akire a szentmisék milliárdjaiban, és a mai misén is a felszentelt pap rámutat. „Lásd, hívő ember, ő az Isten egyetlene, aki érted adja, áldozza fel magát. Ő az életed értelme, kincse, magyarázata, lelkierőforrása. Ő az Isten Báránya!”

Hivatásunk hasonló Keresztelő Jánoséhoz. Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk, akinek, akiknek léte és egész élete, akár némán, akár hangot adva, de őreá mutat.

 

„A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni! … A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”- olvastuk Izajás (49, 3. 5-6) prófétától a mai első olvasmányban.

 

Az imént elhangzott elmélkedés segítségével vizsgáljuk végig életünket, hogy hol van, illetve hogy egyáltalán jelen van-e az isteni küldetés, az Istenre mutatás az életünkben, hogy valóban világosság vagyunk embertársaink számára, vagy sokkal inkább a sötétséget terjesztjük magunk körül szavainkkal, életvitelünkkel, botránkoztató magatartásunkkal annak ellenére, hogy talán rendszeresen templomba járunk?

 

Gondoljuk át, hogy mi az az üzenet, amit ma magunkkal kell vinnünk, amit ránk bíztak? Kinek és hogyan kell átadnunk, hogyan lehetnénk jobb megjelenítői a krisztusi evangéliumnak és hogyan válhatunk egyre inkább Istenre mutató, tanúságot tevő emberré, emberekké?

 

A mai vasárnap szentírási részeinek üzenete meghív minket arra, hogy döbbenjünk rá küldetésünkre, tudatosítsuk önmagunkban, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk világossággá tett bennünket embertársaink számára és azt akarja, hogy bennünk és általunk megdicsőüljön a földön és embertársaink életében is.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedéseItt kezdődik a világKarácsony 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
05
Szilveszter Barát elmélkedése Itt kezdődik a világ Karácsony 2. vasárnapja

Ha van időnk megállni és őszintén önmagunkba nézni rájövünk arra, hogy a Karácsonyi ünneplésünkben van valami csendes nyugtalanság, kielégületlenség. Készültünk rá advent folyamán lelkileg is, meg fizikailag is, mégis most van valami tanácstalanság, hiányérzet bennünk, mintha nem sikerült volna átélni a maga mélységében.

Az ajándékok, amelyeket adtunk és kaptunk, nem fejezik ki igazán, azt, amit általuk szerettünk volna elérni. A szavak, amelyekkel akár magunkat akartuk bátorítani, akár másokat, nem igazán olyan felemelő szavak, amelyekre ezeken az ünnepi alkalmakon szükségünk lett volna. Az ünnepek napjaiban, óráiban is megmaradt egy olyan egyedüllét, magányosság, amelyet nem lehet egyszerűen félretolni.

Azt hiszem, némi bátorság kell ahhoz, hogy ezt a kettősséget felismerjük, és szembe merjünk nézni vele. De igazából megéri, mert ezzel az őszinteséggel valójában sokkal közelebb kerülünk a karácsony ünnepi jelentéséhez, lényegéhez, mint az ünnepi érzésekkel, amelyek nem akarnak tudni ezekről.

 

A mai evangéliumi szakasz szavai is –, amelyek Jézus születés történetéről, a Betlehemi eseményekről beszélnek, csak egy kissé filozofikusabban, elvontabban –, jól illenek ehhez a gondolatmenethez. Nem szépítenek, nem kendőzik el a valóságot. „A világosság – vagyis Jézus – a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel.... Az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,5; 10-11)

 

Az árnyék, a sötétség, amely minket kísért, Jézust is körülvette. Közénk jött, és nem kapott helyet Betlehem városában. Milyen város lehet az, amelyben nincs egy áldott állapotban lévő anyának helye? Milyen arcot mutat a világ abban az órában, amelyben Isten elhatározta, hogy felkeresi, meglátogatja?

Minden foglalt, sajnáljuk… így Isten Fia kint, a városon kívül, a barlang istállóban jött a világra, majd a kapun kívül szenvedett, fejezte be az életét, írja, jelentőségteljesen a Zsidókhoz irt levél. (13,12)

 

Kívül, otthon nélkül élte le életének legjelentősebb részét. Vendégként élt idegen házakban: Péternél, Zakeusnál, a vámosnál, Lázárnál és testvéreinél, és máshol, ahol befogadták őt. Ezt ő maga is megfogalmazta, amikor ezt mondta egyszer: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”(Lk 9, 58). 

Így foglalta el "kint" a helyet, ott ahol az „ember” megengedte neki. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak kitaszítottak voltak. Az istállóban, a pajtában. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak "kint" éltek. Először a pásztorokat, később a vámosokat, az utcanőket, a leprásokat, a lelki betegeket…

Mindegyiküket "kint" gyűjtötte össze. Így változtatta át a kinti világot, a kitaszítottak világát belső világgá. Így tette az utolsó helyeket, az utcavégeket olyan helyekké, ahol az új világ kezdődött, az a világ, amelyet ő akart.

 

New Yorkban a kereskedelmi központ 110 emeletes épületének bejárata fölött, ez a felirat volt olvasható: "Itt kezdődik a világ"- ez az épület 2001. szeptember 11-én szörnyű tragédia következtében elpusztult, a felirattal együtt. Jézus ezt a feliratot nem egy kereskedelmi központ bejárata fölé helyezte el, ahol rengeteg ember életét, sokszor negatívan érintő tevékenység zajlik, hanem oda helyezte el, ahol a kitaszítottak, a megvetettek, a nyilvános bűnösök élnek, az utcák végére, oda, amelyről az evilági ember úgy gondolja, hogy ott már a "semmi" kezdődik, amelyre már nem is érdemes figyelni. "Itt kezdődik a világ", mondja erről Jézus.

 

Ez a Karácsony ünnepének igazi üzenete, amely valóban Jézustól jön. Ezért költözhet béke nemcsak a győzők otthonába, hanem a vesztesekébe is. Ezért adja Isten a békét nemcsak azoknak, akik teljesítményekkel dicsekedhetnek, akik tehát úgy gondolják, hogy igazán meg lehetnek elégedve magukkal, hanem azoknak is, akik "kívül" élnek, akik nem dicsekedhetnek teljesítményekkel, sikerekkel, akiknek nem áll rendelkezésükre a bőség békéje, csak a nincstelenségé, de csak akkor, ha rátaláltak Jézusra, valahogy úgy mint az a koncentrációs táborban lévő ateista orvos, aki épen egy ateista iró, karácsonyi darabja következtében talál vissza a Béke Istenéhez.

 

Kedves barátom, Tempfli Imre atya, kaplonyi születésű, stuttgarti magyar lelkésznek egyik írásában olvastam, hogy:

„Egy német gyűjtőtáborban, 1940 Szentestéjén az egyik francia pap egy misztériumjátékot szeretett volna előadni fogolytársainak. A baj csak az volt, hogy nem volt hozzá szöveg...

Valaki felhívta a pap figyelmét arra, hogy van a foglyok között valaki, akiről azt mondják, hogy író. A pap erre megkereste az írót, és felkérte arra, hogy írjon egy karácsonyi darabot. És Jean Paul Sartre (1905-1980), mert ő volt az, az ateista író, mosolyogva igent mondott...

A darabot a foglyok előadták, és minden jelenlévőt lelke mélyéig megrendített. A leghatásosabb minden szereplő közül a hitetlen Baltazár király volt, aki gyermekkorában elveszítette a hitét, és most nem tud hozzá visszatalálni, pedig annyira szeretne... Baltazárt maga az író, Sartre alakította...

A következő nap reggelén egy hitetlen orvos jelentkezett a papnál, és arra kérte őt, hogy vegye vissza a Katolikus Egyház kebelébe. Mikor a pap a megtérés oka felől érdeklődött, az orvos azt mondta neki, hogy Sartre játéka alatt ki nem fejezhető melegséget érzett a szívében...”

Szerintem az történt írja Imre atya, „amit a Szentírás szavai bizonygatnak úton-útfélen: Az élet legmélyén, ott legbelül a lelkünkben, egy meleg folyam hömpölyög... És ennek a folyamnak a neve: Isten. Ő az, aki bennünket – nyugtalanul keresőket – magához vonz. Egy alkalommal az esztendőben sikerül is Neki. Akkor, amikor Ő emberré lett. Ekkor átmelegednek a szívek... Kelj útra Te is, hogy megmelegedjen végre a szíved!”

 

Ezért adja Isten békéjét nemcsak a szent élettel rendelkező embereknek, akiknek életrajzában nincsenek törések, könnyek, hanem azoknak is, akik életükre egy őszinte bűnbánattartás, szentgyónás után szégyenkezve tekintenek vissza. Nemcsak a mintacsaládoknak, akik tehetséges gyermekekkel dicsekedhetnek, hanem a szétesett családoknak is, ahol az egyik szülő küszködve neveli gyermekeit, és a gyermekeknek, akik az elszakadt, elvált szülők között ide-oda imbolyognak.

Ez az első Karácsony titka, a karácsonyéj csodája, a karácsony békéje.

 

A bevezetőben arról szóltunk, hogy ünnepi hangulatunkban van valami feloldhatatlan feszültség, szavaink nem találkoznak igazán az ünnepi valósággal, lényeggel. Nos, ez a belső és megmagyarázhatatlan zavaradottság akkor fog feloldódni, ha Jézus karácsonyi ajándékát, világosságát, békéjét úgy fogadjuk, hogy ő ezt az otthontalanság, a kitaszítottság, sötétség helyéről adja mindenkinek. Igaz, ebből nem zárja ki azokat sem, akik igazi otthonokban élnek, de különösen együtt van azokkal, akik "kint" élnek. Ha erre a karácsonyi örömre ráérzünk, ha ráérzünk a "kint" élők kicsinységére, a saját kicsinységünkre és készek vagyunk befogadni az igazi világosságot, akkor megszűnik a bennünk lévő sötétség és feloldódnak belső feszültségeink, akkor világosság és béke, krisztusi béke száll a szívünkbe…

 

Krisztus világossága, amely mindannyiunk életét betölteni érkezik, ragyogja be ezt a világot, és legyen vigasz mindazok számára, akik a reménytelenség, a nyomorúság, az igazságtalanság, a szenvedés, az elnyomás, az üldöztetés és az emberi méltóságukat sértő körülmények sötétjében élnek.

Ne feledjük, hogy gyermek Jézus hozza az enyhülést mindazok számára, akik megpróbáltatások közepette élnek. Ne vonakodjunk hát attól, hogy felismerjük és befogadjuk őt: Vele „ragyogó fény” világítja be az emberiség égboltját; Vele „szent nap” érkezik el, amely nem ismer naplementét. Legyen ez a karácsonyi ünnepkör valóban mindenki számára az öröm, a remény és a béke időszaka!

 

„Jöjjetek mindnyájan az Urat imádni”. Máriával, Józseffel és a pásztorokkal, a napkeleti bölcsekkel és az alázatos imádók megszámlálhatatlan seregével, akik az újszülött Gyermek elé járultak, mindazokkal, aki az évszázadok folyamán befogadták szívükbe a Karácsony misztériumát, mi is hagyjuk, hogy e nap fényessége mindenüvé kiáradhasson: hogy beléphessen a szívünkbe, bevilágítsa és felmelegítse otthonainkat, vidámságot és reményt hozzon lakásainkba, és békét adjon a világnak!

 

Alázatos és hívő imádsággal forduljunk a Gyermek Jézushoz e szentmiseáldozat keretében, hogy az ő világossága oszlasson el minden sötét árnyat életünkből, és töltsön el újra bennünket szeretettel és békével. Az Úr, aki Krisztusban ránk ragyogtatta irgalmas arcát, részesítsen bennünket szeretteinkkel együtt az ő boldogságában és tegyen minket az ő jóságának hírvivőivé. 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedéseHa nem lesztek olyanok, mint a gyermekekKarácsony éjszaka

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
25
Szilveszter Barát elmélkedése Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek Karácsony éjszaka

„Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom.” (Iz 9,6) – jövendölte Izajás próféta Krisztus Urunk születése előtt több száz évvel.

Éjféli szentmisénk szentírási részei Karácsony örömteli üzenetét szeretnék megosztani velünk, akiket oly sok minden aggaszt és félelemben tart. A mindennapi gondok és szenvedések, meg nem értések és nagy csalódások fölött nincs hatalmunk, nem tudjuk megszüntetni azokat egyik pillanatról a másikra, de ma éjszaka Annak születését ünnepeljük, aki meg tudja szelídíteni, és a javunkra tudja fordítani mindezeket.

Mária „világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette”(Lk 2,1-14) – olvastuk az imént Szent Lukács evangéliumából.

Egy gyermek születése önmagában is titok. Ezt leginkább a szülők, tudják, részesei lehettek ennek a titokkal telítet csodának. Nem lehet azon egyhamar napirendre térni, amikor egyszer csak ott mocorog egy tenyérnyi gyermek édesapja kezében, édesanyja ölében. Már ez a titok is kitágítja a horizontot, megnevezhetetlen örömet gyújt a szülők, rokonok lelkében. Új élet született, aki nagy reménységre ad okot, akármilyen körülmények között jött is a világra.

Szűz Mária és Szent József átélték egykor ezt az örömet és reménységet, de azt is, amire ezen felül a hit bátorította és jogosította fel őket, ugyanis gyermekük, akit Jézusnak neveztek, a világ Üdvözítőjének született. Eredete titokzatos, számukra is megfoghatatlan volt.

Karácsony titka előtt a hívő ember elnémul, mert mit is szólhatna a Teremtő e hihetetlenül nagylelkű lépéséhez, szabad döntéséhez. Isten úgy szeretett minket, hogy Üdvözítőt küldött nekünk, aki testvérünkké lett. Ezzel kapcsolatosan Szent János evangéliumában olvashatjuk: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Amikor Jézus a világba jött, szülőföldjén és világszerte sokan várták az Üdvözítőt, de a Messiás eljövetelét aligha képzelte el úgy bárki is, ahogyan az megtörtént. Minden értelmet felülmúlóan teljesítette be Izajás próféta jövendölését, ő Emánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten.

Nem szól még egy szót sem, nem tud beszélni. Semmi mást nem képes, mint elfogadni a gyermeki lét korlátait és ajándékait. De ezzel is tanít minket: „ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4).

Mi az örömhír számunkra az angyali üdvözlettől egészen a nyilvános működésig? Mit tanulhatunk mi Isten gyermekségéből, Jézus gyermeki létéből?

Azáltal, hogy Isten Fia kisbabaként jelent meg közöttünk, számunkra a bizalom új ideje kezdődött. Az emberré lett Isten emberekre bízta magát. Bárcsak megértenénk, mit rejt ez a titok!

Istent mindig hatalmasként akarjuk látni, aki a mennyben trónol, mindenható, elérhetetlennek tűnik, leginkább akkor, amikor gyengeségünket, gyermekségünket és kiszolgáltatottságunkat éljük át. Érezzük, hogy Vele szemben mi csak porszemek vagyunk.

Megtestesülésével csecsemőként jött közénk, kiszolgáltatva magát az embereknek. Mint gyermek rábízta magát Szűz Máriára, Szent Józsefre és kiszolgáltatta magát a körülményeknek is. Mindenekelőtt teljesen rábízta magát mennyei Atyja szeretetére. Amikor majd a gondviselésről tanítja övéit, azt mondja: „Ti keressétek előbb Isten országát és annak igazságát,”… (Mt 6,33), majd „Ne féljetek! Sokkal többet értek ti a verebeknél” (Lk 12,7) – tanítja egy más helyen.

Bárcsak elhinnénk, hogy Isten szemében mindannyian, külön-külön, személy szerint értékesek vagyunk, és annyit érünk, amennyit szemében érünk és nem többet és nem kevesebbet! Amikor el hisszük, hogy Isten a mi mennyei Atyánk a valóságban is és nemcsak a szavak szintjén, akkor a bizalom új formáját fogjuk megélni, ami azt jelenti, hogy minden körülmények között ráhagyatkozunk. Ha elfogadjuk emberlétünk korlátait és határait, akkor nem másokhoz méricskéljük magunkat, hogy ki mennyire vitte, ha képesek vagyunk önmagunkat elfogadni, akkor béke lesz a szívünkben és nem lázadás, nem irigység, harag és ebből fakadó bosszúállás.

Ne akarjunk mindent előre tudni! Bízzuk rá magunkat Istenre, ahogy Szűz Mária és Szent József is tették. Ők hagyták, hogy Isten váratlan eseményeken keresztül vezesse őket. Ha József elkezd okoskodni, amikor megjelenik az angyal, és kéri: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba!” (Mt 2,13), ha nem engedi magát vezetni, akkor elveszíti a Gyermek életét a betlehemi vérengzésbe. Isten azt szeretné, ha megengednénk neki, hogy újra és újra továbbvezessen minket az élet útjain, a változásokon és váratlan eseményeken keresztül.

Higgyük el, Isten, aki maga a szeretet, amikor megváltoztat valamit az életünkben, akkor a szeretet új ajándékait készíti el számunkra. Soha nem öntörvényűen váltogatja az eseményeket és dolgokat. Szeretné mélyebb szeretetbe és megajándékozottságba vezetni utunkat. A Szeretet soha nem tesz rosszat sem szóval sem cselekedettel annak, akit igazán és őszintén szeret. Soha! Ha Isten szeretetében van elrejtve az életünk, akkor minden Isten szeretetében történik, minden a javunkra válik. Akkor is, ha nem értjük, ha per pillanat szenvedéssel és fájdalommal jár.

Természetesen hosszú folyamat mire belenövünk újra a gyermeki bizalomba és megtanuljuk rábízni magunkat a mennyei Atya szeretetére.

De, ha Isten egy kiszolgáltatott, védtelen, segítségre szoruló gyermekben testesült meg, hogy megmutassa, mennyire rászorul a mi szeretetünkre, akkor Karácsonykor mi is nagy elhatározást tehetnénk, és újra rábízhatnánk magunkat Istenre.

Fogadjuk el, hogy Isten gyermekei vagyunk, és minden élethelyzetben, életkorban, életállapotban válasszuk szabadon ezt az ajándékot! Éljünk úgy, hogy mi most az Atya jelenlétében az ő gyermekeiként vagyunk itt, ebben a világban! Istengyermekségünk fényében próbáljuk meg újra értelmezni, újra fogalmazni életünk értelmét, amelyben helye van az Istennek és az istenes dolgoknak!

Isten gyermekeként minden megváltozik, s Jézus arcképe lassan-lassan kirajzolódik a mi életünkön is. Éppen ezért életutunkat próbáljuk meg Vele együtt járni, Vele, aki Betlehemben emberré lett, csakhogy útitársunk lehessen. Ő Emánuel, az úton velünk együtt járó Isten.

Mai elmélkedésünket egy karácsonyi áldással szeretném befejezni, felállva fogadjuk: „Amikor a Betlehemben született gyermekre emlékszel, hajolj meg a tulajdon szívedben élő gyermek előtt, és kövesd álmaid csillagának fényét, s tudd, Isten veled van, bárhová mész is.

Hagyd, hogy az istállóban született remény megmutassa neked, hogy az Úr egy kisgyermeken át is képes megváltoztatni a világot.

Karácsony szelleme egész évben melengesse lelkedet!

Béke és kegyelem kísérjen utadon az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében a világ végezetéig!” Ámen

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedéseVelünk az Isten! És mi vele vagyunk-e?Advent 4. vasárnapja

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
22
Szilveszter Barát elmélkedése Velünk az Isten! És mi vele vagyunk-e? Advent 4. vasárnapja

Ma, Advent 4. vasárnapján, amikor koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, a Szentírás tanításában már nemcsak szavakkal fordul felénk az Isten, hanem jellel is, mégpedig az Izajás próféta által megjövendölt jellel: „íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten”(Iz 7,14).

 

A jel mindig többet mond a szónál, valami többletet rejt magában. Megfoghatatlan titok misztérium rejlik a mélyén. Sok jelet, jelképet használunk a mindennapi életben is, miért lenne ez másképp vallási életünkben?

 

Az adventi koszorún meggyújtott negyedik gyertya arra figyelmeztet, hogy már nagyon közel vagyunk az Üdvözítő születésének ünnepéhez, akiben a legszembetűnőbben és egyértelműbben fejeződik ki, hogy: Velünk az Isten.

Éppen ezért Karácsony szent ünnepe arról beszél nekünk, hogy a prófétai jövendölés beteljesült, hogy az Úristen által adott jelből valóság lett, hogy az ószövetségi választott nép hosszú várakozása, vágyakozása valóra vált, s időszámításunk kezdetén Isten, „aki úgy szerette a világot”, áttörte az „ég zárt ajtaját” és belépett az emberiség történelmébe.

Akik készek voltak őt befogadni, mint Mária és József is, azoknak szíve ujjongott az Úrban és magasztalták őt.

 

Ma igen nagy szükség van arra, hogy az Úr áttörje, nem az ég, hanem a megkeményedett emberi szívek zárt ajtaját, s itt elsősorban nem a templomtól, vallástól távol lévőkre kell gondolnunk. A templomba járókra is gondolhatunk, mégpedig azokra, akik a bűnnel kompromisszumot, megalkuvást kötöttek, azokra, akik olykor a szentségek látszólagos vételével is önmaguk vélt bűntelenségét akarják palástolni, megfeledkezve arról, hogy a „szíveket, veséket” vizsgáló Isten elől semmit sem lehet elpalástolni.

 

Annak idején Mária hitétől, igenjétől, szíve, lelke tisztaságától függött az, hogy a második isteni személy, Jézus beléphessen az emberiség életébe, hogy a megváltás műve elkezdődjön a földön.

Ma tőlünk, a mi tanúságtevő, őszinte keresztény életünktől és az ebből származó benső örömünktől, megzavarhatatlan lelki békénktől függ az, hogy az Úr Jézus ma is beléphessen a Szabadító után sóvárgó embertársaink életébe, hogy a megváltás műve folytatódjon, sőt kiteljesedjen a jövőben.

Kt. Advent utolsó vasárnapján az evangélium már egészen közvetlenül Jézus születésére irányítja a tekintetünket. Szent Lukács Máriát, a titkok közvetlen részesét állítja elénk, míg Máté – akinek evangéliumából olvastunk fel ma – Józsefről, az igaz férfiúról ír, aki tanácstalanul botorkál az események között mindaddig, amíg egy álomban őhozzá is szól az Úr angyala.

 

Minket, olvasókat is eligazít az az üzenet, amelyet elsősorban az ő számára fogalmaz meg az égi hírhozó. A gyermek, akit Mária a szíve alatt kordoz, nem férfi magvából születik, hanem a Szentlélek erejéből. Viszont József kapja azt a megbízást, hogy nevelőapaként nevet adjon neki. Az angyal szájából halljuk az ismerős Jézus név magyarázatát: „Ő szabadítja meg népét bűneitől.”

De maga Máté egy ószövetségi idézetet is odakapcsol József álmához. Ez egyfelől értelmezi Mária szűzi anyaságát: „íme, a szűz méhében fogan, és fiút szül”, másfelől a Jézus név mellé odailleszt egy másik, csodálatos nevet: „Nevét Emmánuelnek fogják hívni, ez azt jelenti: velünk az Isten.”

Izajásnak az a jövendölése, amelyből ez a mondat származik, a mai szentmise ószövetségi olvasmánya, s közvetlenül nem a Messiásra vonatkozott, hanem Ácház király születendő fiára. Az Emmánuel (velünk az Isten) név ezt a királyi gyermeket azért illette meg, mert az ő nem remélt születése bizonyította a választott nép előtt, hogy Isten velük van, nem hagyja, hogy a királyi ház kihaljon. Jézusban váratlan jelentősége támad ennek a prófétai névnek. Azzal, hogy ő megszületett közöttünk, valóban közénk állt az Isten, egy lett közülünk, magára vette emberségünknek terhét.

 

Egyébként szent Máté evangéliumán „vörös fonálként” vonul végig ez a gondolat. Velünk van az Isten Fia. Különös módon velünk is marad. Utolsó szava, már Feltámadottként ezt az Emmánuel nevet idézi: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20) S a velünk, a veletek akkor már nem csak a választott nép fiait jelenti, hanem az egész emberiséget. Velünk van, a miénk, átölel minket, egymáshoz kapcsol, az Atyához emel.

 

Velünk az Isten. Csupán alany és állítmány. De mind a két szó nagyon fontos. Mert minket ért az a szerencse, az a kegyelem, hogy a világ teremtője, fenntartója, a Mindenható ismer minket, figyel ránk, aggódik értünk, segít, ha szükségben vagyunk, vagyis szeret minket. Velünk az Isten, aki közel van hozzánk, akinek fontosak vagyunk, aki örömmel gondoskodik rólunk, aki megmutatja hozzánk lehajló szeretetének jeleit. Nem vagyunk egyedül életünk útján, Ő mindenben, életünk minden területén „vándorlásunk társa lett, sőt életünk táplálója, erő forrása lett az oltáriszentségben”. Olyan sokat jelenthet ez a rövid közlés, ha a szívünkben érezzük, és egy élettel tudunk rá válaszolni.

 

„Velünk az Isten”. A Szentírás minden lapjáról, különösen is az Újszövetségből ez az örömhír sugárzik át, hogy tudniillik velünk az Isten. A világmindenséget - benne az embert - szeretetből teremtő Isten mindig is az emberrel akart maradni, akkor is, amikor az ember elfordult Tőle, amikor parancsát semmibe véve nem engedelmeskedtünk neki, amikor inkább a gonosz kísértőre hallgattunk.

Nekünk, a harmadik évezred keresztényeinek újra kell élnünk ezt az örömhírt, mert bizony sokszor úgy tűnik, mintha természetesnek vennénk, magától értetődőnek tartanánk azt, hogy Isten lehajolt az emberhez, hogy Megváltót küldött, hogy az Isten Jézus Krisztusban emberré lett, értünk szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy megalapította Egyházát, hogy a Jézus Krisztus által rendelt szentségek elsősorban miértünk vannak, hogy az Oltáriszentségben Jézus nekünk adta önmagát a kenyér és a bor külső színe alatt, hogy vannak templomaink, papjaink, szerzeteseink, hogy Isten az örömhír terjesztésére időről-időre általa kiválasztott férfiakat hív meg.

Pedig mindebben semmi természetes, semmi magától értetődő nincs. Mindez Istennek a különleges ajándéka.

 

A nagy Jel számunkra is adva van. A kérdés az, hogy egyáltalán fel akarjuk-e ismerni? S ha igen, hogyan fedezhetjük fel a nagy Jelet, akit az Úr adott nekünk?

 

Kérdésünkre a választ az agg Simeon magatartásában találjuk meg. Jézus Krisztus születés-történetében találkozunk, ezzel a szentéletű, „igaz és istenfélő” idős férfivel, Simeonnal. Az Írás szerint „Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2, 26-32).

 

Mit tesz Simeon? Várta a Megváltót, s mivel várakozásában a Lélek indítására figyelt, ezért fölismerte a nagy Jelt a betlehemi Kisdedben. Fölismerte és áldotta érte Istent, aki ígéreteit minden időben valóra váltja.

Simeon, az élettel betelve és megbékélt szívvel készült a halálra, mert még életében találkozott valakivel, aki üdvösséget hozott az egész világ számára.

 

Ez a Valaki, már eljött a betlehemi Kisded, Jézus Krisztus személyében. De előbb fel kell ismerni, be kell fogadni. A többire már neki lesz gondja.

Azonban ez a felismerés, nem is annyira magától megy, főleg ha nem tevékenyen várakozunk Rá, ha nem figyelünk a Lélek sugallataira. A lélek sugallatait az adventi csendben, az imában, és a tevékeny szeretetben hallhatjuk meg, és nem a reklámok kétes világában, a diszkók, bulizások félhomályos, alkoholtól terhelt zajában.

 

„Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten! Nem csupán egy múltból itt felejtett üzenet ez, és nem is csak egy jövőben megvalósuló ígéret, hanem a jelenben megtapasztalható valóság, átélhető életérzés, biztonság és erőforrás mindazok számára, akik őszintén várakoznak Rá, akik nagyon vágyakoznak Utána és tesznek annak érdekébe, hogy belépjen az életükbe, akik figyelnek a Lélek ösztönzéseire: a csendben, az imában, az őszinte bűnbánatban, a tevékeny felebaráti szeretetben. 

 

Megdöbbentő, és elgondolkodtató az Istent kereső József Attila két verssora: „Az Isten itt áll a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”.

 

Velünk az Isten! - ismételtük többször is elmélkedésünk során. És mi vele vagyunk-e? A nagy kérdés az, hogy mi Vele vagyunk-e? Mi olvasható ki ezzel kapcsolatosan az életvitelünkből, magatartásunkból, beszédünkből, cselekedeteinkből?

 

Adja Isten, hogy mi mindannyian azokhoz tartozzunk, akik tesznek annak érdekében, hogy velük legyen az Isten, és úgy éljünk, hogy Jézus beléphessen az életünkbe, hogy mindig velünk lehessen, és így elvihessük Őt a világba, hirdetvén azt a békét, amelyről az angyalok énekeltek a betlehemi éjszakában és amelyet egyedül Krisztus, a betlehemi Kisded adhat nekünk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedéseÖrvendezve várjuk Urunk születésének ünnepétAdvent 3. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
15
Szilveszter Barát elmélkedése Örvendezve várjuk Urunk születésének ünnepét Advent 3. vasárnapja

Az adventi idő liturgikus szövegei ismételten arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra.

Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Urunk születésének, Karácsonynak ünnepét (II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi, illetve kellene, hogy jellemezze a szív ébersége.

Az éberség, amire itt utalunk, nem csak fizikai állapot, vagyis nem csak arról van szó, hogy éppen nem alszik az ember, hanem erkölcsi-szellemi készenlét, ami nélkül félresiklik az ember élete és nem talál el az élő Istenhez, hanem megmarad a biológiai létezés és a pszichés örömök sóvárgása szintjén.

A szív ébersége az, amit nekünk mindig, a mindennapok során gyakorolnunk kell. A külső környezet, a társadalom, amelyben élünk, a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja csillogó, villogó reklámjai által.

A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a reklámok csillogása által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” - mondja a szentmise adventi prefációja - akkor, szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt, a bűn sötétségét.

A mai nap, az öröm vasárnapjának liturgiája különösen is az örömre biztat minket: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra, adventi várakozásra. Szent Pál írja: „örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van!” (Fil 4,4) áll a mai vasárnap szentmiséjének kezdő versében/énekében.

Egyes felmérések szerint az orvoshoz fordulók közel harminc százaléka nem annyira testi okokból beteg, hanem lelki okokból, túlterheltségből, gondokból vagy éppen ellenkezőleg, a túlságosan üres élete miatt nem érzi jól magát a saját bőrében, és ezért így előbb-utóbb testi betegségtünetei keletkeznek. Az ilyenre szokták mondani, hogy “idegalapon” van a betegsége. Amivel azonban baj van, az a lélek, a sivárság, a boldogtalanság, a képtelenség arra, hogy az ember örülni tudjon. Aki lelkileg beteg, az nem szereti a saját életét, nem szereti a többieket, nem szereti a világot és ez a szeretet-gátoltság és ez az örömtelenség előbb-utóbb valahogy megbetegíti a testet is. Nagyon nagy szám ez a harminc százalék, a neurotikus eredetű panaszok száma, és ezért is fontos, hogy Isten az ő szavával az apostolon keresztül az örömre hív minket: „Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek”!

Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta. De nem is a derűs lelkiállapot, ami az alkotás vagy elért siker jó érzéséből fakad.

Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Természetesen a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Vagyis a valódi öröm forrása nem az idő vidám eltöltése, hanem az Úrral való találkozás, az ő valóságos, személyes jelenlétének a megtapasztalása. A hétköznapok  feszültsége mellett szükség van a kikapcsolódásra is, de a valódi örömöt, amely nem múlik el, az jelenti, ha találkozunk Istennel, Jézus Krisztussal, és szívünkbe fogadjuk Őt.

Ugyanis az öröm Isten lényéhez tartozik. A Biblia boldog Istennek nevezi (1Tim 1,11), akinél teljes öröm van (Zsolt 16,11). A teremtés alapvető vonása, hogy Isten az embert szeretetből és örömre teremtette. Ez tükröződik az ember környezete, élettere megteremtésében is: az ember bármerre megy, bárhová néz, mindenütt új szépséget, új örömöt fedezhet fel.

A Biblia teremtés történetében olvashatjuk, hogy amikor Isten látta, hogy nem jó az embernek egyedül, nem tud igazán örülni, akkor megalkotta az asszonyt (1Móz 2,18.21k). Isten és a teremtett világ között akkor vannak rendben a dolgok, akkor van harmónia, békesség, amikor Isten örül(het) alkotásainak, s az ember örül Istennek (Zsolt 104,31.34). Isten akkor örül az embernek, ha az féli őt, alázatosan jár előtte, engedelmes, akaratát cselekszi. Az ember számára létkérdés, hogy Isten örüljön rajta, mert ez megtartó, erősítő, hordozó erő (Neh 8,10). Mivel az öröm forrása Isten, ezért az embernek csak akkor lehet igaz és tartós öröme, ha kapcsolatban, közösségben van vele. Isten arcát látni, felismerni tetteiben, gyönyörködni törvényében, igazságában, szentségében mindennél nagyobb öröm (Zsolt 1,3; 4,7k) mondja a zsoltáros. A boldog Isten minden embert be akar tölteni minden örömmel (Róm 15,13), állítja szent Pál apostol.

Azonban ennek útját akarja állni a Sátán a bűnre való ösztönzése által. A bűn ugyanis elválaszt bennünket Istentől. Isten számára azonban ugyanúgy örömöt jelent az, ha kapcsolatba kerülhet az emberrel, ahogyan ez jelenti az örömöt a mi számunkra is. De ott van közöttünk a bűn szakadéka. Ezt mi, emberek nem tudjuk áthidalni. Isten azonban megtette.

Van egy egyszerű kis rajz, ami megmutatja, hogy hogyan. Egy mély szakadék látható, az egyik oldalon Isten, a másikon az ember. És a szakadékon keresztbe fektetve, mint egy híd, ott van a kereszt. Isten Jézusban, az ő keresztjében jött közel hozzánk, áthidalta a bűn szakadékát és Jézus személyében belépett az életünkbe. És Jézussal együtt beköltözött lelkünkbe az öröm is. Az Ő közelében az emberben átrendeződnek a dolgok.

Nem veszi el többé örömünket a bűn és a vádoló lelkiismeret, mert Jézus megbocsátja bűneinket. Nem veszi el többé örömünket az aggódás, a szorongás, a félelem a jelentől és a jövőtől, mert Jézustól megtanuljuk, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, akiben mindig, minden körülmények között bízhatunk. Nem ronthatja meg örömünket a környezetünk, a többi ember, mert Jézus erőt ad, hogy még az ellenségeinket is szeressük, és jóval győzzük le a tőlük kapott rosszat. Nem leszünk örömtelenek, kesergők, ha magunkra maradunk, mert elveszítettünk valakit akinek a szeretete nagyon fontos volt számunkra, vagy ha elfordulnak tőlünk emberek, mert tudjuk, átéljük, hogy Jézus mindig velünk van. A mobiltelefonok világában nem kell ezt sokat magyarázni. Jézussal bármikor, bárhonnan beszélhetünk, felhívhatjuk őt az imádság mobil vonalán.

Örömünk igazi, egyetlen megbízható forrása tehát az, amit Pál apostol mond: örüljetek, mert az Úr közel van! Istennek ez a közelsége nyugalmat, békességet, félelem és aggódás nélküli életet, biztonságot ad, és örömöt ébreszt bennünk.

Aki Isten közelségében él, akiben ott van Isten öröme, akiben él Jézus Krisztus, az nem lesz neurotikus beteg, hanem felülemelkedik az élet megbetegítő hatásain, stresszein.

Aki saját életében már találkozott Istennel, szívében olyan derűt és örömöt tapasztalt meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. A sokat idézett nagy püspök, Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (Vallomások, I,1,1).

Az igazi öröm, ahogy már fogalmaztunk, nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Istennel való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket.

Az ember igazi öröme az, hogy az élete a helyén van, Isten kezében, Őtőle várjuk a boldogságot, a segítséget, a megoldást életünk minden helyzetében. Ezért távol kerül tőlünk az aggódás, a félelem, a gondok, a magány érzése, hiszen tudjuk, hogy Jézusban olyan Urunk van, aki mindig szeretettel van velünk, ahogyan megígérte, minden nap, a világ végéig. 

Most, az adventi időben erősödjünk meg a tudatban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: „az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz” (Vallomások, III,6,11).

Bízzuk adventi várakozásunkat az Esztelneki Madonnára, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jó cselekedetekkel teli várakozásban.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."