Pál Feri vasárnapi beszédekLk 20,27-38 - Évközi 32. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
10

 

 

Oda járultak tehát sokan Jézushoz, és egy elég jól kigondolt történettel álltak elő, jó részletesen, hogy minél nehezebb legyen majd a válaszadás. Jézus pedig a válaszával valami olyasmit üzen, hogy: „Nem lehetséges az, hogy ez teljesen másképp van? Ti lehet, hogy elég sok időt töltöttetek, és precízen kifundáltatok valami jó nehéz történetet, de lehet, hogy akármennyit ültök még itt, és töprengtek rajta, az, ami a valódi válasz, az valami egészen más, mint ahogy ti egyáltalán nekiláttok, vagy nekikezdtetek, vagy el tudnátok képzelni.”

Úgy szeretem Schopenhauernek ezt a mondását, szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe. Azt mondja a filozófus: „A legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja.” Ha lenne három mondás, amit szívesen magammal vinnék odaátra, akkor lehet, hogy az egyik ez lenne, hogy a saját korlátaim nem a világ határai. Az élettapasztalataim messze kevesebbet tartalmaznak, mint az élet. Az élet több,mint a tapasztalataim. Ezért aztán az igazság, az ismeret, sokkal több, mint amit valaha is… na, hát, nem is érdemes befejezni a mondatot. Tulajdonképpen ez a helyzet fölveti azt a témát, hogy mi oly sok mindenre gondoljuk azt, hogy: „Na, ezt most már nagyon tudjuk. Na, ezt most már nagyon kitaláltuk. Ez most már aztán nagyon így van.”

És közben akkor az első témánk ez lehetne: De tényleg így van, hogy nem érdemes rácsodálkoznunk az emberi természetnek arra a sajátosságára, ami a szadduceusoknál is megjelent, hogy ők nagyon úgy gondolták, úgy van, és közben meg, hát haj-haj-haj!? Ezért csak egy-egy mondatban szinte, hadd hozzak néhány gondolatot ezzel kapcsolatosan, hogy milyen gyakran gondoljuk azt, hogy a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat. És már erről oly sokat beszéltünk; egy pont után már nem a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat, hanem az, ahogy egymással bánunk, amikor problémáink vannak.

Minden magyar ember ismeri azt, amikor odaáll egy másik elé, és azzal kezdi: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert… Mert elbízod magad, a fejedbe száll a dicsőség.” És pontosan tudjuk, hogy ez egy kulturális téveszme. Ha az egyik ember a másik szemébe néz, és azt mondja: „Örülök neked, gratulálok! Jaj, de jól esett! De nagyszerű volt ez! Jaj, de hálás vagyok ezért!”, szerintetek ebbe tönkre megyünk? Nem, mikor az egyik ember megbecsüli a másikat, ebben nem megyünk tönkre. És akárhova megyünk a világban, a magyar ember ezt a mondatot, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert tönkre mész tőle”, ezt tudja. És tudjátok, mi a másik mondat, amit ugyanúgy tudunk? Az, hogy: „Majd embert faragok belőled.” Hát ez meg úgy szörnyű, ahogy van. Ezt a történetet is nem egyszer meséltem már nektek, ahogyan az apa verte a fiát, aki már nagyobb volt, és ezzel a fölkiáltással: „Embert faragok belőled!”, és a fiú egyszer csak azt mondja az apjának: „Apám, lehet, hogy maga az egyetlen, akinek nem tűnt föl, hogy ember vagyok.”

Ezeket a téveszméinket a végtelenségig sorolhatnánk, és közben oly nagy meggyőződéssel tudjuk egyébként őket állítani. A kutúra is meg tudja erősíteni ezeket a hiedelmeinket, mint ahogy a szentírás is így kezdte: „A szadduceusok úgy vélik…” Tehát akkor van egy csoport, akik valahogy nagyon vélik az életet, meg a dolgokat. Most hadd vessek egy pillantást az Istennel kapcsolatos megfontolásainkra. Megint csak mondok olyat, amit ti tudtok, de most ezt csak bevezetőnek szánom. Milyen természetesnek mondjuk ezt, hogy „Hát, a mi Istenünk az egyetlen Isten.” De akkor vannak csoportok, és minden csoport elmondja, hogy „a mi Istenünk az egyetlen Isten”, akkor aztán jól egymás torkának fogunk esni. Nemde, talán ha ezt így mondanánk: „A mindenki Istene a mi Istenünk”, egy kicsit másképpen hangozna. Hát, ha egy Isten van, akkor a mindenki Istene a mi Istenünk is. És ha a mindenki Istene az én Istenem, meg a mi Istenünk, akkor lehet, hogy ez elkezdi befolyásolni azt, ahogy egymásra nézünk, főleg pedig, ahogy egymással bánunk.

Vagy az, ahogyan a naiv korszakunkban azt mondjuk: „Megy nekem Isten nélkül is.” Hát, elég sok időt el lehet ezzel tölteni, és nagyon sokan az egész életüket eltöltik ezzel. Aztán akkor lépünk egyet, azt mondjuk: „Na jó, most már buktunk annyit, hogy azt mondjuk, nem, nem, nekem menni fog Istennel.” És akkor mi a következő tapasztalat, ha elég becsületesek vagyunk? Az, hogy: „Nekünk még Istennel sem megy.” Szinte minden gyónásunkat kezdhetjük úgy, hogy: szokás szerint. Hát akkor ki meri azt állítani, hogy „Nekem Isten nélkül nem ment, de most már Istennel megy.”? Nem, az embernek Istennel sem megy. És akkor, hogyha megint átlépünk egy lépést, akkor meg azt mondhatjuk talán, hogy: „Áh, ez kétség kívül talán így van, de – a harmadik mondat így szól, hogy – Istennek viszont még velem is mehet.” És akkor jön egy következő gondolat, és ez abban a világban van már, hogy „Istennek még velem is mehet, nekem pedig még Istennel sem megy.”, hogy ez reálisabb. Átlépünk akkor oda, hogy akkor azt mondhatjuk, hogy: „Sokáig gondoltam azt, hogy Isten az életem része. Na, hát igen, és meg is mondtam neki, hogy melyik rész legyen, és hogyan viselkedjen.” És aztán, mikor lett egy csomó csalódásom, hogy valahogy Isten nem akart az a része lenni az életemnek, amit én olyan jól megmondtam neki, hogy talán nem is így van inkább, hanem úgy, hogy „Én vagyok Isten életének a része.” Ez egy egész más megközelítés lesz, talán egy kicsit világosabb, vagy pontosabb.

De mindezt bevezetőnek szántam. Mégpedig azért, mert hogyha már most azon a talajon állunk, hogy: Persze, tudhatunk sok mindent, de tényleg úgy van? Hát nem érdemes azért mindig hozzátenni, hogy „Jó, jó, jó, de…” Hogy akkor az első kérdés így szól: De tulajdonképpen mi a témánk? A mai evangéliumnak szerintetek mi a témája? Ha gyerekmisén lennék, ezt biztos megkérdeztem volna: Mi a témája a mai evangéliumnak? És mondhatjuk, hogy az örök élet, a föltámadás, hogy kik támadnak föl, hogy hogyan van a férj-feleség kapcsolat majd odaát. Valójában az igazi nagy téma azzal a kérdéssel, hogy „Mi a téma?”, el sem érhető. Mert ebben a helyzetben is már a nagy téma nem az, hogy „Mi a téma?”, hanem hogy „Ki? Ki a téma? Ki is tulajdonképen ennek a történetnek a valódi, és igazán fontos témája?” Ennek a történetnek az igazán fontos témája az ember, aki azt hiszi: tudja, – és Isten, aki meg tudja, hogy tudja. És a kettejük közti kapcsolat ennek a történetnek a nagy témája. Miért tartom ezt fontosnak? Mert beleveszhetünk most abba, hogy akkor hogyan van pontosan a föltámadás, melyik egyházatya mit mondott pontosan, ki hogyan gondolta el, és valójában nem leszünk a témánál. Mert a téma az ember, a téma az Isten, és a kettőnk közti viszony.

Hadd hozzak erre néhány hasonlatot, vagy párhuzamot. Mennyi cikk jelenik meg arról, hogy mekkora téma az okos eszközök használata, az okos eszközök, az okos eszközök, hogy az okos eszközök így meg úgy. Akkor van, aki az okos eszközökre nagyon csúnya szemmel néz, más meg az okos eszközökre olyan „Hehh!”, hurráoptimizmussal tekint, és azt gondoljuk, hogy az okos eszközök a téma. Nem az okos eszközök a téma. Ha az okos eszközök lenne a téma, akkor olvassuk el a műszaki leírást, akkor az a téma. A téma az, hogy hogyan használom, hogy milyen viszonyban vagyok vele, hogy hány éves koromban kapom meg, hogy az hogyan hat rám, én aztán mit kezdek vele. A téma nem az eszköz, mert az eszközről azt tudom elmondani, hogy van. A téma az, hogy mit csinál velem, és én mit csinálok vele. Ezért beszélhetünk akármennyit az eszközökről, nem az a témánk, hanem hogy milyen a viszonyunk egymáshoz.

A klímaváltozás. Ugye milyen érdekes, ahogy elvonatkoztatunk, és azt mondjuk: „Mekkora nagy témája ma az emberiségnek a klímaváltozás.” Valójában nem a klímaváltozás az emberiség nagy témája, már régen nem. Az emberiség nagy témája az ember. Már régen sokkal többet kellene arról beszélnünk, hogy az ember hogyan járul hozzá a klímaváltozáshoz, és mit tehet érte. Tudom, hogy erről szoktunk beszélni, de mégis, nem teszünk még egy lépést, és a még egy lépés pedig a következő: Ha pontosan tudjuk, hogy ezzel így járulunk hozzá, és mikor mit kéne tenni, akkor nagy valószínűséggel nem egy újabb kutatási eredményre van szükségünk, nem arra, hogy hány milliméterrel emelkedett, vagy fog emelkedni tíz év múlva, hanem arra, hogy megértsük magunkat. Hogyha ez így van, az ember miért csinálja azt, amit csinál? És miért nem csinálja azt, amit érdemes lenne? És mit lehet tenni magunkkal, vagy egymással, ha az ember olyan, hogy úgy nagyon szívesen elképzeli, hogy tudja, és továbbra is úgy csinálja, ahogy az nem jó neki. Már régen átbillentünk oda, hogy nem a probléma miatt vannak a nehézségeink, hanem amiatt, ahogyan bánunk a Földdel, amikor problémáink vannak. Már most vannak a problémáink, de még mindig nem bánunk jól a Földdel. Ezért a nagy téma már régen az ember, és régen az ember és az Isten közti viszony.

Ez tehát az első gondolat. Beleveszhetünk abba, hogy hány milliméter, és hány Celsius-fok, és hány év, és hány ember. És attól, valami meg fog változni? Semmi. Tudjátok, elgondoltam azt, hogy ebben a történetben végül az egyik szadduceus azt mondja: „Na, hát rám Jézus nagy hatást gyakorolt. Kétség kívül úgy van, most már pontosan tudom, hogy amikor üdvözülünk, és föltámadunk, akkor hasonlóak leszünk az angyalokhoz.” Majd pedig ugyanazzal az érzülettel, némi gőggel, némi lenézéssel, másokat a tudása által csapdába ejtő és kihívó mentalitással éli azután az életét, csak most már egy kicsit többet tud. Most már akkor lehet még nagyképűbb, meg lehet még inkább olyan beállítottságú, hogy „Majd én megleckéztetlek téged!” Most képzeljünk el egy másik szadduceust, aki azt mondja: „Meghallgattam ezt a Jézus nevű mestert, beszélt a föltámadásról. Hát, nem tudom, énszerintem mégis csak az első feleség az igazi. De egy valamit megértettem, ahogy Jézus beszélt: hogy mennyire azt gondoltam, hogy én ezt tudom. Úgyhogy én azt hiszem, hogy mostantól kezdve szerényebb leszek. Én arra jutottam, hogy mostantól kezdve, akármit is tudok, azt hiszem, alázatosabb leszek, és föltételezem azt, hogy mindig lehet valahogy jobban tudni.” Szerintetek melyik irány az érdemlegesebb az emberiség szempontjából? Ezért nem az a téma, hogy mit is jelent az, hogy olyanok leszünk, mint az angyalok, hanem hogy bármit is tudunk az emberről, vagy az Istenről, abból mi fog következni. Ez a nagy téma.

Ezért jöjjön a második gondolat, ami így szól. Ez tehát azt is jelenti, hogy az igazság önmagában nem hoz változást. Tudhatunk még többet, és még precízebben, és még több szakértőt meghallgathatunk akármiről. Attól, hogy az igazság egyre inkább a birtokunkban van, abból még nem következik a változás. Ezért a második nagyon nagy témánk az, hogy akármit is tudunk, és akármilyen jól is, hogyan fordulna az olyan cselekvésbe, hogy az egymás, és magunk, és mások javára történjen? Úgy szeretem azt a mondást, valaki így fogalmazta ezt meg: „Az igazság először boldogtalanná tesz, utána szabaddá.” Ebben a mondatban benne van az, hogy: „Rendben van, itt az igazság, most még többet tudtunk meg a föltámadásról. És ebből most mi fog következni?” Mert az az érdekes, hogy ebből mi fog következni. Általában, amikor valamit hiszünk már húsz éve, negyven, vagy hatvan, valamit gondolunk valamiről húsz, meg negyven, és hatvan éve, és egyszer csak azt mondjuk: „Lehet, hogy egy kicsit másként van. Egy kicsit így, vagy úgy, vagy amúgy.” Az elsőre, általában inkább kényelmetlen, eléggé kellemetlen, olyan szúrós. Hát akkor hatvan évet éltem úgy, hogy azt gondoltam, hogy… Ezért a második téma így szól: az igazság önmagában nem hoz változást, mert a változást az ember hozza. Mégpedig az által, hogy megbirkózik az igazsággal. Ezért a második nagy téma az, hogy a szadduceusok, miután meghallják Jézust, amit elmond a föltámadásról, mit kezdenek vele.

És a harmadik nagy témánk pedig az, hogy attól, hogy többet tudunk, nem leszünk igazabbak. (harangszó – szerk.) Értem. Akkor lezárom egy történettel. Akkor így szól a harmadik gondolat, attól, hogy többet tudok, nem leszek igazabb ember. Emlékszem egy továbbképzésre mentem, egy pszichoterapeutához, aki nagyon sokat tud az emberről, jócskán túl van hetvenen, hát távcsővel sebefogható a tudása számomra. Megjelent a főműve, vagy négyszáz oldal, olvashatatlan, mert annyira okos, hogy hát ki érti azt, de azt egyszerűbben nem lehet, mert az úgy van. És akkor megjelent a főműve, és egy évvel később, akkor már olvasgattuk, továbbképzés ugyanezzel a tudóssal, és előkerült egy téma, amit megírt a könyvében, a főművében. Nekem a fejemben volt, hogy ott mit írt, és mondtam neki, hogy most, ahogy elmondta, ez nem pont ugyanaz, mint ahogy a könyvben van. Rám nézett, és a következőt mondta: „A könyv elavult.” – mondta a hetven éves tudós a saját főművében erre a fejezetre. Akkor énvelem történt valami, mert arra jutottam, hogy lehet, hogy azt, amit ő ott leírt három hihetetlenül pici betűben, mert ugye a négyszáz oldalba bele kell férnie két könyvnyinek, hogy lehet, hogy azt nem tudom, hány ember fogja valaha is használni. De azt, hogy valaki a főművének egy fontos fejezetére azt mondja, elavult, azt már nem, nem, nem…, hogy tulajdonképpen ez a tanítás. És hogy ez az ember azért lesz tanítója másoknak, mert ezt tudja mondani, hogy elavult. És nála a tudás abba az irányba tud tovább fejlődni, hogy tudja, attól, hogy többet tudok, még nem leszek igaz. Attól leszek igaz, hogy azt tudom mondani: elavult.

Milyen fölszabadító úgy állni ebben a világban, hogy tulajdonképpen minden, amit tudunk, azért, mert végesek vagyunk, és korlátozottak, és a határaink… Nem is folytatom, tuti, hogy elavult. De azért megvan bennünk az az életképesség, hogy mindig amit, és ahogy éppen tudjuk, azt megpróbáljuk igazi jó szándékkal használni.

A Miatyánk előtt

Ha a beszédben emlegetett két szadduceus összefüggésében azt kérdezzük: Melyikük értette meg jobban Jézust? Az, aki most már nagyon pontosan tudja, hogy nem úgy van, a hét nem úgy van, és közben belül semmit se változik, csak tudja, hogy most már másképp van, vagy aki azt mondja, hogy: „Azt hiszem, minden tudásomat szeretném egy kicsit másképpen használni, és mindenki felé, aki kevesebbet tud, óhajtanék másképpen viszonyulni.” Azt mondanám szívem szerint, hogy az utóbbi jobban megértette, hogy Jézus miről beszél. Ezért jól esne nekem veletek együtt azért imádkozni, hogy azt értsük igazán jól, amit érdemes igazán jól érteni. És akkor, ha a többiben pontatlanok vagyunk, vagy nem is tudunk sok mindent, az el fog menni.

Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."