Martos Balázs elmélkedéseÖrök reményévközi 32. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
07
Martos Balázs elmélkedése Örök remény évközi 32. vasárnap

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét

Vasárnapi olvasmányunk a Makkabeusok második könyvéből való. A Makkabeus testvérek a Krisztus előtti II. században, Kr.e. 167 körül vezettek felkelést apjukkal együtt a szír uralkodó, Antióchus Epifánész ellen, aki betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, megszentségtelenítette a jeruzsálemi szentélyt, a zsidóságot pedig pogány szokások átvételére kényszerítette. A Makkabeusok a zsidó nép nemzeti és vallási önállóságáért küzdöttek, ezzel Izrael Istenéért. A Bibliában két könyvet tartunk számon az ő nevük alatt: az első az elnyomatás és a nyomában támadt felkelés történetét mutatja be, a második tanulságos buzdító történeteket mond el ugyanebből a korszakból.

A történet, amelyet vasárnap hallunk, egyfelől az Isten iránti hűséget példázza, a megalkuvás nélküli kitartást a törvény előírásai mellett. Másfelől – s az evangéliummal egybeolvasva ez emelkedik ki belőle – a holtak feltámadásába, az igazak örök jutalmába vetett hitet, amely a szereplőket különleges állhatatosságra teszi képessé. Anya és hét fia nem lebeszéli egymást, nem a meglévő földi köteléket féltik, inkább a hitre és hűségre biztatják egymást állhatatosan. Új születésre készülnek, egy másik életbe akarnak átlépni.

Az ószövetségi hit Isten földi áldását remélte és várta. Az igazak jutalmat érdemelnek, a gonoszok büntetést. A nép sorsa azonban nem volt megnyugtató, hitében lassan megszületett annak a nagy fordulatnak reménysége, amelyet végső ítéletnek hívunk. Hogy Isten majd újjászületést ad az egész népnek, megfordítja a világ sorsát, helyreállítja a jogot és igazságot egy másik világban, ha nem ezen a földön. Amikor azonban a hitükhöz hűségesek szenvedéseit szemlélték, a vértanúkat látták, ennél is tovább mentek, személyesebb módon fogalmazták meg a feltámadás reményét: Isten, mondták immár, fel fogja támasztani az igazakat, és örök jutalmat ad nekik, egyenként, személyesen. A teremtő Isten újjáteremti az életet. A Gondviselő Isten nem hagyja, hogy a semmibe hulljon, aki szavára, jelenlétére szóval és dicsérettel felelt.

Az olvasmányban – a kínpadon – dühös, de bátor kiáltásokat hallunk: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az örök életre.” Az örök élet ebben a pillanatban csak az igazaké, csak jutalom: részvétel Isten életében, bőségében, gazdagságában.

Az anya és a hét fiú történetét nem véletlenül őrizte meg a hagyomány. Nemcsak a hitük példás, és nem is csak szenvedésük megdöbbentő. Az anya jelenléte az ajándékba kapott földi életre emlékeztet, a fiúk életére, születésére. Ugyanakkor egy olyan anya, akinek hét fia volt, e korban különösen is dicsekedhetett Isten áldásával. Mégsem habozik, hogy fiainak életét Isten kezébe helyezze, őket újjászületésre biztassa. Hétszeres fájdalmában is megőrzött hite a teljes, kipróbált, mélységes hit.

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét. Az Úr törvénye nem kicsinyes, nem arra biztat, hogy a legkisebb hibák és vétségek elől meneküljünk szüntelen – és mégis megtörténik, hogy a kicsiben akarunk hűségesek lenni, hogy majd a nagyban is azok lehessünk. Különösen hazugsággal és elnyomással szemben elérkezik a pillanat, amikor már nincs értelme kompromisszumot kötni, megalkuvónak lenni.

Néhány ilyen pillanatot élhetünk át az olvasmányban. Egy nagyobb, teljesebb, hűségesebb élet reményében.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Martos Balázs elmélkedéseIsten színe előttévközi 31. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
31
Martos Balázs elmélkedése Isten színe előtt évközi 31. vasárnap

 

 

Mi abban a korban élünk, amely minden korábbinál nagyszerűbb lehetőségeket kínál, hogy az egész világ egységét éljük és előmozdítsuk. Merünk-e őszinte és cselekvő barátsággal fordulni minden teremtmény felé? Merjük-e meglátni, ahogy együtt rezdül a teremtett világ s benne minden emberi élet? – Isten az élet barátja!

Vasárnapi olvasmányunk a Bölcsesség könyvéből való. A bölcsességi irodalom kései gyöngyszeme ez. Nemcsak mondásokat gyűjt, hanem Istent szólítja, vele beszélget, amíg elmélkedik jóságán, irgalmán, teremtő erején. Az emberi képességek beteljesedése, amikor igyekezetük átlépi a teremtett és teremtetlen határát. Amikor az ember gondol, de gondolkodásában Isten jelenléte vezeti. Amikor az ember akar, de akaratát Isten szeretete indítja, vonzza, átjárja. Olvasmányunk tehát elmélkedő imádság. Fél szemmel, fél gondolattal az eget, másik felével a földet fürkészi. Képeit, formáit a tapasztalatból meríti, de valódi tárgya a megfoghatatlan és felfoghatatlan. Úgy van lelke, hogy a Lélek irányítja.

A Bölcsesség könyvének ezt a misztikus szerzőjét átjárja az Isten iránti hódolat és tisztelet. A világ Isten előtt szinte semmi. „Uram, az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp.” Számít a Végtelennek a porszem, a kimutathatatlan, a semmi? Számít a harmatcsepp, ha földre hull, ha a felkelő nap szinte azonnal felszárítja?

A világ Isten előtt szinte semmi, ő mégis megkönyörül rajta, szereti, akarja, kíméli. Könyörülete mindenhatóságát jelzi: éppen abban mutatja meg erejét, hogy a legkisebbel is törődik. Azért is elnéző, mert időt hagy a megtérésre. Nem utál, és nem gyűlöl, teremtése alkotásai iránti jóindulatból fakad. Aki az életet létrehozta, létben tartja, az élet barátja. Ez is Isten címe. Ő nem csak Úr, nem csak mindenható, nem csak irgalmas és könyörületes, hanem „az élet barátja”. Több mindennél, amit a földön életnek látunk, s mégis forrása mindennek. Nagyobb mindennél, amit a világban ámulva látunk, s mégis hagyja, hogy róla tanúskodjon és hozzá tartson mindez.

A Bölcsesség könyvének szerzője elevennek látja Istent és személyesnek, aki jó barát, aki törődik a teremtményeivel, aki „szívére beszél” a megtévedtnek, hogy „megtérjen és higgyen”. Az irgalmas Atya megy ki idősebb fiához, hogy annak is szívére beszéljen, és behívja a lakomára, amelyet kisebbik, tékozló fia hazatérte feletti örömében rendezett. A hit ennek a szívbeli rábeszélésnek, szívtől szívig hajló szeretetnek a legfőbb gyümölcse. Mintha előre éreznénk azt a fordulatot, amely az Újszövetség lapjain és híveiben megy végbe, ahol a hit lesz az Istennel való kapcsolat központi kifejezése, foglalata, ugyanakkor az Istennel való kapcsolat a valóság egészére való nyitottság kulcsa. Hogyan tudunk gyűlölködni, ha hiszünk abban, aki az élet barátja? Hogyan tarthatunk ki elzárkózásunkban, magunk és mások iránti gyűlölségeinkben, ha Isten a dolgok mélyén és a szívünk mélyén szólongat minket?

Nem mindig jár át bennünket ilyen intenzitással Isten jóságának és jelenlétének tudata. Nem mindig tapasztaljuk meg azt a fényes kontemplációt, amely ebben a kétezer – kétezer kétszáz éves szövegben megnyilatkozik. És mégis, vannak ilyen pillanatok, vannak ilyen nagyszerű pillantások, amelyekkel átfogjuk a világ legbelső igazságát. Ezekből élünk. Mint Zakeus az evangéliumban. Jézussal találkozik, megéled a szíve, hálás lesz és nagylelkű: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” És nem számít semmi, nem számítanak a méltatlankodók, nem számít, hogy ki mit gondol. „Örömmel fogadta Jézust”, és „üdvösség köszöntött erre a házra”.

Isten az élet barátja. A Bölcsesség könyvének szerzője abban a korban élt, amikor az emberiség a görög filozófiában új módon látta meg egységét, egyben az egész világ tágasságát. Mi abban a korban élünk, amely minden korábbinál nagyszerűbb lehetőségeket kínál, hogy az egész világ egységét éljük és előmozdítsuk. Merünk-e őszinte és cselekvő barátsággal fordulni minden teremtmény felé? Merjük-e meglátni, ahogy együtt rezdül a teremtett világ s benne minden emberi élet? – Isten az élet barátja!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseA nyomorgók jajszavaÉvközi 30. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
24
Martos Balázs elmélkedése A nyomorgók jajszava Évközi 30. vasárnap

 

 

„A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját.” A szívünket nemcsak az öröm, hanem a fájdalom és kétségbeesés is képes megnyitni, amíg megvan bennünk a hit. És olyankor „nem csendesül” a szív könyörgése, amíg csak megkönnyebbülést nem talál.

Milyen az igazi vallásosság? Milyen az igaz ember vallásossága? Ezeket a kérdéseket olyankor tesszük fel, amikor hamissággal találkozunk a vallásukat gyakorlók között. De olyankor is, amikor hitünket valami megpróbáltatás éri. Úgy tűnik például, hogy Isten hosszabb ideje nem hallgatja meg a kéréseinket vagy azt az egy kérést, amelynek teljesülését annyira várjuk. Olyasmi történik velünk, amit nagyon szerettünk volna elkerülni. Akkor feltesszük a kérdést: Hát ennyit ér a hitem? Nem remélhetem, hogy Isten megóv engem imáimra válaszul? Gyakran éppen ezekben a helyzetekben érik a hitünk.

Hitünk gyakorlásában, vallásosságunkban sohasem vagyunk függetlenek a többi embertől. Jó példájuk magával ragad, megerősít, felbátorít. Értéket képvisel, magától értetődővé teszi, hogy merre kell mennünk. Mások rossz példája, vagy egyszerűen csak mienktől eltérő viselkedése ellenben megkérdőjelez, esetleg el is keserít. A hívő ember – egyébként minden komolyan gondolkodó ember – olykor magára marad törekvéseivel, alaposan megfontolt erkölcsi döntéseivel.  Valahogy a szívünknek kell egészen Istenhez találnia, s akkor majd a vallásosságunk, a hitgyakorlatunk, a kisebb-nagyobb döntéseink is ebből az Istennel egyesült szívből fakadnak. Lehet, hogy akkor is egyfelé megyünk másokkal – de ez már nem kényszer, legfeljebb kellemes körülmény.

Sirák fia, a Kr.e. 2. század végén élő zsidó bölcs, az imádság és áldozatbemutatás helyes rendjéről elmélkedik könyvének 34-35. fejezetében. Egyfelől arra emlékeztet, hogy csak azért érdemes imádkozni és azért érdemes áldozatot bemutatni, amit emberi erőinkkel és igyekezetünkkel is valóban el akarunk érni. Az őszinte imádság kivájja a lelket: megmutatja, hogy igazából mi van benne. Sirák fia másfelől arról tanúskodik, hogy az imádságban, minden vallásos tevékenységben az igaz Isten színe előtt állunk: ő pedig nem személyválogató, nem foglalkozik mulandó gazdagsággal, nem tekinti a földi hatalmasok máskor gyakran érzett befolyását. A kisember zsigereiben hordja a megvetés és szégyenkezés tapasztalatát. A nagy és befolyásos, a tehetős és tetterős gyakran észre sem veszi, milyen kivételes helyzetben van, hogyan utasít mindenki mást maga mögé, szinte önkéntelen.

Sirák fia a kicsinyeknek és a szegényeknek mondja biztatásul: Isten „meghallgatja azt, aki a balsorsban kéri őt”. Állításait két oldalról fogalmazza, Isten és ember oldaláról. Isten hatalmát és segítő akaratát mintegy hittételként ismétli. „És az Úr nem késlekedik” – hangzik el szinte tételmondatként az olvasmány végén. A próféták hite ez, a valaha már megszólalt biztatás folytatása és elevenné tétele. Gyakran utólag belátott tapasztalatunk: életünkben minden akkor és úgy történt, ahogy annak lenni, történni kellett. Ami pedig az ember oldalát illeti, Sirák fia tapasztalatból beszél: „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját.” A szívünket nemcsak az öröm, hanem a fájdalom és kétségbeesés is képes megnyitni, amíg megvan bennünk a hit. És olyankor „nem csendesül” a szív könyörgése, amíg csak megkönnyebbülést nem talál.

Sirák fiának szavai a próféták hagyományát követik, akik többnyire a szegények, az özvegyek és árvák között látták az igazi hívőket. Isten azoknak az imáját hallgatja meg, akik „szívből szolgálják” őt, akik „szegények”, akik „a balsorsban” kérik őt. Jézus, aki az evangéliumban példázatot mond a farizeusról és a vámosról, valami másról beszél: egy olyan ember igazzá válásáról, aki addig erkölcsileg nem volt feddhetetlen. Olyasvalakiről, akinek az igazsága most nem több, mint saját igazságtalanságának beismerése – a végtelenül igaz Isten színe előtt. Beismerése bizonyára elindítja a helyes cselekvés útján. Egyfajta belső nyomor belátása, egy új út kezdete.

A „nyomorgók jajszava” utat keres a szívből egészen Istenig. Adjunk neki utat magunkban és másokban…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseMózes felemelt karjaÉvközi 29. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
17
Martos Balázs elmélkedése Mózes felemelt karja Évközi 29. vasárnap

 

 

Közismert történetet olvasunk a Kivonulás könyvéből (Kiv 17,8-13): amikor Izraelt megtámadják az amalekiták, a csata közben Mózes kitárt karral imádkozik a hegyen. Amíg karjait felemelve tartja, Józsue serege győzelemre áll. Amikor pedig elfárad, Áron és Hur emeli a karját – imádsága így is hat, a nép végleg győz.

Előfordult már, hogy valakinek a közbenjárására, imádságos jóságára bíztuk az életünk ilyen-olyan nehézségét, szándékát? Ismerős az a jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül a bajunkkal, s visszatér belénk a bizalom, hogy Isten gondot visel ránk? Ha távolról is, ha csatazajban is, efféle emléket fogalmaz meg ez a történet. Érdemes közelebbről szemügyre vennünk.

Amalekiták támadnak Izraelre. Az amalekiták nomád törzs lehettek, mégpedig Palesztina déli vidékén (vö. Ter 14,7; Szám 13,29). Megtámadják a területükön átvonuló Izraelt, valószínűleg zsákmányszerzés reményében. A Második Törvénykönyv szerint (vö. MTörv 25,17-18) hátulról támadtak a pusztában vándorló csoportra, ahol a gyengék és betegek, talán a nők és gyermekek vánszorogtak a közösség anyagi javait is hordozva. Az amalekiták támadása Izrael számára egyfajta kísértés, próbatétel. A fejezet első képe (Kiv 17,1-7) a pusztában szomjazó népről szól, amely lázongani kezd az Úr és Mózes ellen. Mózes pedig vizet fakaszt nekik a sziklából. Ebben az újabb próbatételben mindenki teszi a saját dolgát: Józsue vezetésével harcol a nép, Mózes pedig imádkozik a hegyen. A jelenet szereplői Mózes mellett Józsue, Mózes utóda a nép vezetésében. Áron, Mózes testvére, a zsidó papság első képviselője és Hur, akiről későbbi hagyomány állítja, hogy Mózes sógora volt, testvérének, Mirjámnak férje (vö. Zsidó régiségek III, 54.).

A történet az imádságra biztat, az imádság erejét hangsúlyozza. Mózes kitárt karjai az imádkozó ember ősi gesztusát sejtetik. A kitárt karú ember valahogy kitárt szívű is egyben: elfogadja, amit Isten ad, egyben egész lényével hálát ad azért, amit átél, amit a világból felfog. A kitárt karú ember gesztusa mai hasonlattal antennára is emlékeztethet: olyan állapotra, amelyben a pap, a közbenjáró felfogja, egyesíti és Isten elé viszi sokak szándékát. Ezzel a képpel persze ugyanaz lehet a nehézségünk, mint általában a kérő imával: vajon Isten miért köti az ember imádságához, amit úgy is tud, az ember imája nélkül is? Ha Mózes elfárad és nincs mellette Áron meg Hur, talán elveszik a nép?

Az elbeszélés archaikus, ősi, jelképes. Olyasmit rögzít egyszeri, kiáltó erővel, aminek igazságát nem a jelkép szintjén kell keresnünk. Az eredeti elbeszélés amúgy sem egyszerűen Mózes imádságáról beszél. Mózes először botját kéri, azt a botot, amellyel a kivonulás éjszakáján a tengert is kettéválasztotta, s amellyel az imént a sziklából vizet fakasztott (vö. Kiv 14,16). Persze hogy elfárad, ha még a botot is tartania kell… Ez a bot azonban leginkább Isten hatalmának jele, szinte Isten karját helyettesíti. A történet végén Mózes szintén archaikus gesztussal új nevet ad a helynek: „Az Úr az én zászlóm” vagy „hadijelvényem”, sőt, Amalek ellen így prófétál: „Felemeli kezét trónusán az Úr, és harcol az Úr az amalekiták ellen, nemzedékről nemzedékre.” Mózes felemelt, kitárt karja tehát az Úr karját jelképezi. Közbenjárása az Úr védelmező erejét szólítja és jeleníti meg. A hegy, amelyről az ütközetet nézi, a templom hegyét juttatja eszünkbe, ahol Isten is lakást vett, s ahol az izraelita papság imádkozott és áldozatokat mutatott be a nép sorsáért.

„Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed!” – biztatja Jeruzsálemet és vele a hívőket Szofoniás próféta (Szof 3,16). Az imádságról van itt szó vagy a derűs, reménykedő munkáról? Egyik a másikból táplálkozik. Isten olykor megmutatja, ránk bízza mások gondját is, hogy imádságban hordozzuk őket. Hogy kitárjuk a karjainkat, kitárjuk a szívünket Istenbe vetett bizalommal.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseNaamán hiteÉvközi 28. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
10
Martos Balázs elmélkedése Naamán hite Évközi 28. vasárnap

 

 

Naamán és a többi meggyógyult leprás története arra emlékeztet, hogy a teljesség különleges pillanatait észre kell venni, meg kell ünnepelni, ki kell mondani és hálát kell adni értük. Ez a hála maga a hit. Kapcsolat az élő és éltető Istennel.

Naamánról, az arám király seregeinek vezéréről szól a vasárnapi olvasmány. Naamán, akit Jézus is említ a názáreti zsinagógában, mint hívő idegent, itt a hála és istenhit példaképe. Leprától tisztul meg Elizeus által, s amint ezt látja, hitet tesz Izrael istene mellett, hálálkodik a prófétának és dicsőíti az Urat.

Naamán bizonyára régóta kereste a gyógyulás lehetőségét, amely mintegy mellékutakon, az Úr titokzatos útjain érkezik el hozzá. Arám katonák egy portyáról hozzák magukkal azt a zsidó lányt, aki hall Naamán betegségéről, s úrnőjének, Naamán feleségének mondja: a szamariai próféta bizonyára meg tudná gyógyítani. Naamánnak több se kell, engedélyt kér és kap királyától, és elmegy Izraelbe. Csak lassanként jut el Elizeushoz, aki hall az idegenből jött betegről, üzen neki, és megadja a gyógyulás módját.

Isten útjain járva az embernek át kell alakulnia. Naamán, aki a gyógyulás reményében habozás nélkül útra kel, megsértődik és haragra gerjed, amikor Elizeus csak a Jordán vizében való fürdőt parancsolja neki, és nem veszi személyes kezelésbe, nem szorgoskodik körülötte nagy odaadással, ahogy arra számított. Szolgáinak kell kérlelni, hogy tegye meg mégis, ha már eddig eljött, tegye meg ezt a csekélységet… A kemény katona enged, és lám, megtisztul, bőre olyan tiszta lesz, mint egy gyermek bőre. Az emberi praktikák helyett Istenben kell hinnie. A folyók vizének tisztasága helyett a belsejének kell megtisztulnia, hogy egészséges lehessen.

Valahogy úgy, mint Lévi, a vámos, aki bátran Jézus elé áll és vagyonának felét a szegényeknek akarja adni, éppen olyan tiszta egyértelműséggel vallja meg most már Naamán, Elizeus színe előtt, hogy hisz Izrael Istenében, és ki akarja fejezni háláját anyagilag is.

A történet többszörösen is kiemeli, hogy a gyógyulás egészen Isten műve, és nem a királyé, sem a prófétáé. Amikor Naamán a királynak adja elő kérését, ez megdöbben, megszaggatja ruháját, és konfliktust, sőt harci szándékot szimatol. Az elbeszélő alighanem ki is figurázza kissé a pogány emberek hiszékenységét, varázsló szokásait, és előtérbe állítja a zsidóság tiszta hitét, amellyel egészen Istennek tulajdonítják az uralmat élet és halál felett. Amikor pedig Naamán hálát ad és a prófétához fordul, valahogy meg akarja jutalmazni őt is, az Isten emberét, ezüsttel, arannyal, ez nem fogadja el az ajándékot. Ma azt mondanánk, hiteles marad: Isten dicsőségét keresi, nem az anyagi előrejutást. Eligazítja Naamánt, hogyan gyakorolja majd a hitét pogány környezetben. A megtért földet kér Izraelből, hogy „izraelita földön” dicsőíthesse Istent.

Az evangélium vasárnapi részletében Jézus is leprásokat gyógyít meg, egyszerre tízet, de csak egy tér vissza köszönetet mondani, egy szamariai, egy idegen, ahogy valaha Naamán. Szamaria mintha őrizne valamit a gyógyulást kereső Naamán tapasztalatából. Mi is midannyian tudjuk a szívünk mélyén, olykor csak rejtegetve, hogy mindenért hálával tartozunk Istennek. Vannak napok, amikor az apróságot észre sem vesszük, amikor természetesnek tűnik a jó, a szép, a békés és teljes élet. Naamán és a többi meggyógyult leprás története azonban arra emlékeztet, hogy a teljesség különleges pillanatait észre kell venni, meg kell ünnepelni, ki kell mondani és hálát kell adni értük. Ez a hála maga a hit. Kapcsolat az élő és éltető Istennel.

Napról napra dönthetünk és döntünk is arról, hogy mely szinten éljük az életet. A fizikai jóllét, az anyagi előrejutás, vagy az Istennel és emberekkel való mély kapcsolat szintjén.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseHűség és reményÉvközi 27. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
03
Martos Balázs elmélkedése Hűség és remény Évközi 27. vasárnap

„Hűség és remény” (Hab 1,2–3; 2,2–4) Habakuk próféta könyvének részletéről

 

 

Habakuk próféta könyvének részletét olvassuk, sőt, valójában két rövid részletet együtt (Hab 1,2–3; 2,2–4). A két részlet a prófétai könyv első két fejezetének sajátos párbeszédét sűríti össze: a próféta Istenhez fordul kérdésével, aki válaszol, s ez még egyszer megismétlődik. A próféta Istent szólítja a világban tapasztalt erőszak és baj láttán, amely fájdalmasan érinti és kihívás elé állítja. Isten válasza egyfajta ígéret, és előbb az egész néphez szól: idegenek által bünteti meg a széthúzás és erőszak szítóit; a második párbeszédrészben az Úr szózata is személyesebb jellegű: a prófétát biztatja kitartásra, türelemre, hűségre, hitre.

A próféta két fájdalmas kérdést tesz fel Istennek: meddig, illetve miért… Meddig nem válaszol az Úr, meddig nem hallgatja meg a hozzá intézett kérést? Miért fedi fel a próféta előtt a gonoszságot, miért mutatja meg a nyomorúságot? A próféta nemcsak üzenetet közvetít, hanem közbenjáró szerepe is van. Az Isten közelében élő ember érzékeny, fáj neki saját maga és mások sorsa, fáj neki, ami Istennek is fáj, a választott nép megosztottsága. Habakuk erőszakról, gonoszságról, nyomorúságról beszél, egy elvadult, egymást tipró, igazságtalan társadalom feszültségeiről. Ősi hagyományt folytat: Izajás énekelte „barátjának” énekét szeretett szőlőskertjéről (Iz 5,1-7), amelyért mindent megtett, s amely most békesség és igazságosság helyett igazságtalanságot és jajkiáltást terem. Jeremiás panaszai is felötlenek bennünk, aki legszemélyesebb kudarcként élte meg a nép viszályait, amelynek ítéletet kellett hirdetnie, pedig életét szánta érte.

Meddig nem felelsz, Uram, ha hozzád kiáltok? És egyáltalán: miért avattál be igazságodba, ha ettől csak fájdalmam lesz nagyobb? Miért tettél meg bizalmasoddá, ha nem hallgatsz rám, és miért tártad fel szereteted édességét, ha aztán a világ keserű epéjét zúdítod rám? Habakuk panasza nagyon is érthető. Istent kutatja a világ eseményeiben. Isten szemével akarja látni a világot, ha egyszer azt a különleges kegyet nyerte, hogy Isten beavatta terveibe.

Isten válasza egyszerű, világos biztatás. Még egy lépés, a bizalom újabb megfogalmazása. Látszólag nem törődik a világ bajával, a próféta gyötrelmeivel, csak megerősíti ígéretét. „Írd le a látomást, vésd fel táblára…” – mint a kőbe vésett szó, kitörölhetetlen, számon kérhető, olyan az Isten ígérete. „A maga idejében beteljesedik és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.” Jézus állít majd hasonlót: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mk 13,31). A zsidó nép kulturális emelkedésének abban a szakaszában vagyunk már, amelyben az írott szó állandóságot, visszakereshetőséget sugall. Mózes kőtáblát hozott a törvény igéivel, Ezekielnek tekercset kellett lenyelnie, Baltazár lakomáján kéz jelent meg, és a falra írta a fenyegetés igéit. A betű, a kőbe vésett szó, a táblára írt ige megmarad, mint egy szerződés egyik példánya, amellyel most Isten kötelezi el magát.

„Akinek nem igaz a lelke, elbukik, de az igaz élni fog hűségéért” – hangzik újra Isten válasza. A megpróbáltatások korszakáról van szó. A próba egyben kísértés, válságos helyzet, amely megmutatja, kinek mi lakik a szívében. Megmutatkozik, kinek nem igaz a lelke. Aki viszont kitart Isten mellett, azt Isten megerősíti és élteti. Hogy „élni fog”, jutalom is, de bizonyos értelemben egyenes következménye kitartásának: csak élő lélekkel, Istenbe kapaszkodva lehet hűségesnek megmaradni.

Az evangéliumban Jézus szavait halljuk, ahogy tanítványait kitartásra, kötelességtudatra neveli. Jó hír, hogy érdemes a jót megtenni, újra meg újra, minden ellankadás és elkedvetlenedés ellenére: elmúlik majd ez is, és marad a próféta reménye, marad Jézus beavatottjának öröme: megértettem, amit Uram akar, „tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne…” (vö. 2Tim 1,12).

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseÉszrevenni, meghallgatni, segíteniÉvközi 26. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
26
Martos Balázs elmélkedése Észrevenni, meghallgatni, segíteni Évközi 26. vasárnap

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."