Pál Feri vasárnapi beszédekLátni, meglátni – az evangélium tükrébenLk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
03

 

 

Olyan sokszor szerepel ebben a rövid evangéliumi történetben, hogy látni, hogy meg szerette volna látni, és látni akarta, és Jézus fölnézett rá, és észrevette őt. Erről szeretnék most néhány gondolatot hozni, mit jelent ez, hogy meglátni, vagy látni, észrevenni – mégpedig az evangélium összefüggésében.

Az első gondolat az, ahogyan Zakeus nekiindul, mégpedig azért, mert szeretné látni Jézust. Milyen érdekes, hogy miközben ez a terv számára, hogy látni Jézust, aközben észrevétlenül az is történik, ahogy fölmegy az emberek feje fölé – nyilván szándékosan is, jó is ez így neki, mert hiszen nem egy közkedvelt ember – megteheti azt, hogy ő viszont ne látszódjék. Ahogy szokták ezt mondani, mikor valaki autót vezet, és aztán a közlekedéssel kapcsolatosan halljuk az okos tanácsokat, ami igazán számít, ahogy az együttléteinket alakítjuk, hogy lehessen minket látni, és mi is jól lássunk. Látni, és látszani. És hogy itt van Zakeus, aki akar látni, de tulajdonképpen jobban szeretné, ha őt viszont nem látnák. Történik itt valami, hogy miközben ő látni szeretne, Jézus észreveszi őt, meglátja őt, és kihozza ebből az állapotából, hogy „Én nagyon szeretnék látni, de az lenne jó, ha engem nem látnának. Legjobb lenne, ha nem vennének észre.”

Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket, és úgy meg is ragadt bennem. Lehet, hogy pont a mai vasárnapra olvastam ezt el, hogy amikor az agresszióról van szó, akkor azt mondják a kutatók, hogy itt is mennyire nagy jelentősége van annak, hogy „látni és látszani”. Hogy képesek legyünk kifejezni magunkat, hogy láthatóvá tudjuk magunkat tenni. Ahogyan láthatóvá tesszük magunkat, ez milyen nagy lehetőség arra vonatkozóan, hogy mások ne bántsanak minket, vagy hogy ne bánjanak velünk rosszul, mert képesek vagyunk magunkat láthatóvá tenni. De érdekes az, hogy annak a történetnek a végén, amit ma olvastunk, valami nagyon szép dolog történik. Igen ám, de az elején ahhoz, hogy ez a szép dolog megtörténjen, Jézus először észre kell, hogy vegye ezt a Zakeust, és meg kell szüntetnie a félelemből fakadó, aggodalom vezérelt cselekvést, hogy „Jobb lesz, ha én nem látszódom.” Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Szépnek látom ezt az indulást, hogy ő látni akar, és Jézus pedig azt akarja, hogy ő látszódjék is, mégpedig azért, mert észreveszi.

Rögtön így el is érkezünk a második gondolatig, hogy milyen mást látnak a körülállók, és milyen mást lát Jézus. Például a körülállók azt mondják: „Bűnös ember.” Tulajdonképpen Zakeusnak a múltját nézik. Azt mondják, hogy a múltban ezt és ezt, és ezt követte el. És de érdekes, hogy Jézus ennek az embernek nem a múltját nézi, miközben tud róla, de nem azt nézi, hanem a jövőjét. A történet végén, amikor azt mondja: „De hát ő is Izrael elveszett fia, és most ami elveszett, megkerült, és üdvösség köszöntött e házra.” És a kettő között, hogy „Ma nálad kell megszállnom.”, a kettő között mit látunk? Azt látjuk, hogy ez azért történhet meg, mert Jézus nem a múltját nézi, hanem a jövőjét. Nem azt, ami már így van, vagy akivé eddig lett, hanem azt, amit ő tehet ezután, és akivé válhat. Milyen érdekes, hogy az a nézőpontunk mindig, hogy a múlt, hogy hogyan volt a múltban, mit tett a másik, hogy mit tettél, és hogyan csináltad, és… Hogyan szűkül be a világunk, és miközben látunk, egészen elvakulunk, és sötétség borul ránk.

A második gondolat tehát így szól. Milyen izgalmas ez, hogy Jézus mást lát. És ez most csak az egyik. Az egyik csak az, hogy míg sokan a múltat látják, Jézus a jövőt, míg sokan azt, hogy mi az, ami már megtörtént, és már így van, Jézus pedig a lehetőséget, hogy mi az, ami lehetséges. De van itt egy harmadik szempont is. Az, hogy a körülállók azt nézik, hogy ez a Zakeus kitől mit vett el, Jézus pedig azt látja, és azt nézi, hogy ez a Zakeus kinek mit adhat. Milyen érdekes, hogy amikor valaki a múltat nézi, és azt, hogy ki és mit és hogyan vett el, és ki és mikor és hogyan volt igazságtalan, és ki és mikor… és nem is folytatom a sort. Hogy ebben a világban szinte már nem marad semmi tere annak, hogy mit lehetne akkor tenni. Rendben van, ki mit vett el, de hogy mit lehetne adni?

Ezért a harmadik szempont, itt a második pontnál ez. A többség azt nézi ott, Zakeus körül, hogy ez az ember mit vett el. És azután ebből a három dologból a múlt, ami már megtörtént, ami végérvényes, és hogy mit vett el, ebből születik aztán egy szó: bűnös. Jézus pedig látja a jövőjét, a lehetőségét, mindazt, amit adhat, és azt mondja: „Izrael fia, és Isten meghívta őt az üdvösségre.” Ebből valami egészen más születik, miközben Zakeus ugyanaz a valaki.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a ma embere igazából már erre nem is annyira érzékeny, hogy bűnös. Azt gyanítom, hogy ez most már nem az a – mondjuk leginkább – megbélyegző szó, amit ha valaki kimond a másikra, mint mondjuk a választott nép körében, hogy: „Jaj, csak ezt ne!” Játszottam egy csomót ezzel, hogy ma mi minden tűnhet úgy, hogy „Jaj, csak ezt ne!”. Arra jutottam, hogy nem mondom el. Ha van kedvetek, játsszatok ti is ezzel, mik azok a megbélyegző szavak? Már nem az annyira, hogy bűnös, hanem hogy… És hogy amikor megszületnek ezek a szavak, hogy akkor hahh, a sötétség és a zártság világába kerülünk. Ezt sem akarom hosszabban mondani.

Harmadik. Éppen amiatt, ahogy most soroltuk, hogy a jövőt…, a lehetőséget…, mit adhat…, – hogy ez Jézus esetében mennyire nem realitásvesztés! Nem arról van szó, hogy nem látja a múltat, hogy mit vett el, és mi az, ami már megtörtént. Nagyon is látja, csak nem azt nézi. Ez egy óriási nagy különbség, és ebből az adódik, hogy ennek az embernek a szabad cselekvésére egy óriási tér nyílik.

Eszembe jutott egy élményem, talán két, vagy három évvel ezelőtt volt. Vasárnap, gyerekmise. Ez nem a múlt heti élményem, ne aggódjatok. Mert akkor a mikulásos élményeimet mondtam el, de ez most nem az. Szóval, elkezdődött a gyerekmise, kijöttem, leültem oda, egyedül voltam. Ministránsok éppen nem voltak, és elkezdtük énekelni a Dicsőséget, és közben pedig azt láttam, hogy az első sorban ült egy kislány, aki nagyon-nagyon engem nézett, de nagyon-nagyon. Erről jutott eszembe, Zakeusról, hogy annyira nézett, hogy nem tudom, ebből mi lesz. Előre hajolt, és így nézett. Ment a Dicsőség, első néhány sor, és a legváratlanabb módon ez a kislány onnan elindult, följött a Dicsőség alatt a szentélybe, és odaült mellém. De nem ministrálni akart, miközben akik ott voltak a templomban, meredten nézték, hogy ebből mi lesz. A kislány kicsit odabújt hozzám, és azt mondja nekem: „Feri atya, meghalt a macskám.” Hát, ez elég váratlanul ért, és érzékeltem, hogy a Dicsőség közepén járunk, úgyhogy nem sok időm van. És hát én is úgy odabújtam hozzá, és mondtam neki, mert hát ez most a mi kettőnk ügye, senki másra nem tartozik, mert akkor mondta volna hangosabban, vagy nyilvánosabban, hogy: „Hű, de sajnálom.” De aztán azt gondoltam, hogy talán ez nem lesz elég, és úgy folytattam: „Tudod, hogy a macskák is a mennyországba kerülnek?” Ez tényleg így van, ezen most ne töprengjetek olyan sokat. A kislány pedig a következőt válaszolta, de suttogva nekem: „Tudom, de attól még szomorú vagyok.” Akkor azt mondtam neki: „Megértem.” Akkor ő biccentett egyet, és visszaült a helyére, a Dicsőséget pedig pont be tudtuk fejezni.

Ez jutott eszembe erről a harmadik pontról. Mert amikor a kislány kijött, és odaült mellém, persze hogy arra gondoltam, hogy a többség most mit lát. De főképp pedig, mert azt látja, hogy a kislány odaül mellém, de vajon mit néz, és hogy milyen gondolatai támadnak, hogy: „Hát ez a gyerek meg mit csinál? És mit képzel?” Olyan…, hát, nem is akarom tovább mondani.

A negyedik, a negyedik gondolat pedig így szól, hogy akkor tulajdonképpen rácsodálkozhatunk arra, hogy néha nem is az a legfontosabb, hogy mit látok, még csak nem is az, hogy mit nézek, hanem hogy hogyan. Gyakran találkozom azzal, mikor valakinek jól megy sora, akkor megengedi azt, hogy rosszul bánjon másokkal. Vannak mások, akiknek mikor rosszul megy a sora, akkor pedig valahogy nem bírnak jól bánni másokkal. Milyen érdekes ez, hogy néha, amikor jól megy, vagy néha, amikor rosszul, vagy amikor nem tudjuk éppen, mit kellene tenni, akkor sokszor zavarban vagyunk, és aggódunk, és félünk, és bizonytalanok vagyunk. Amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne tenni, akkor néha elveszítjük azt, ami ilyenkor a legnagyobb segítségünkre van, hogy akkor viszont hogyan kéne bármit is tenni. Néha egyáltalán nem látjuk pontosan, mit kéne tenni. Ilyenkor tudatosítom, hogy igen, nem tudom pontosan, mit, de abban egyre világosabb vagyok, hogy akármit is fogok tenni, most, hogy nem tudom, mit kéne tenni, a lényeg az lesz, hogy hogyan fogom csinálni. Hogy amikor félek, akkor is jól bánok-e veled, vagy amikor aggódok, vagy amikor bizonytalan vagyok, vagy dühös, vagy ideges, vagy feszült, vagy szorongok, vagy mikor nem tudom mi és hogyan lesz, vagy mit hogyan kell tennem, hogy akkor nagyon világos lehet számunkra, nagyon világos, hogy hogyan érdemes cselekedni.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 20,27-38 - Évközi 32. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
10

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédek„Boldogok…, mert…”Mt 5,1-12a - Mindenszentek

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
01

 

 

A boldogmondások úgy kezdődnek, hogy „Boldogok a szegények, akik éheznek, akik szomjaznak…” Tudjuk, hogy Lukács evangélista szava, ahol nem is csak az szerepel, hogy lélekben szegények, vagy az igazságra szomjazók, hanem a szó szoros értelmében Jézus erről beszél, hogy a szegények, hogy ennek az üzenete elsőre nem is könnyen fogadható be. Főleg azért nem, mert ha a realitásérzékünkben vagyunk, és a tényekből indulunk ki, akkor azt olvashatjuk, vagy azt tudhatjuk, hogyha ránéznek a kutatók arra, mely társadalmi csoportok a legboldogtalanabbak, akkor rendre mindig ugyanaz a csoport mutatkozik a legboldogtalanabbnak, attól teljesen függetlenül, hogy New Yorkban élnek, hogy Budapesten élnek, vagy Kalkuttában vannak, és ők a hajléktalanok. Vagyis, ha a tényekből indulunk ki, a tények azt mondatják velünk, hogyha nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nincs hol lakni, és holnap is így lesz, meg holnapután, az szétmarja az emberi lelket. Akkor mégiscsak mit kezdjünk Jézusnak a szavával?

Hogyha mindez így van, márpedig így van, akkor tovább gondolkodva a tényeken és a realitásokon azt is tudhatjuk, hogy a ma embere joggal mondja azt, hogyha van mit enni, van mit inni, hogyha van mit fölvenni, és van hol lenni, van hol lakni, akkor számunkra ez az alapvető, vagy minimális jólétnek az alapja és minimuma. És hát joggal mondjuk így, és mondjuk azt erre, hogyha valaki ezekkel rendelkezik, és ráadásul tudja, hogy így lesz holnap is, meg holnapután is, sőt, nem csak neki, hanem a szeretteinek, hogy azt mondhassa magáról, hogy egy alapvető jólétben tud élni, ami – és ide szerettem volna eljutni – megfelel az emberi méltóságnak. Mert amikor valaki nyomorog, és nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nem tud hol lakni, az már ellentétben van nem csak a szükségletekkel, vagy vágyakkal, hanem mindazzal, amire mi azt mondjuk, hogy „Isten a saját képére és hasonlatosságára formált bennünket, és a saját életéből és méltóságából adott.”

Tulajdonképpen az első gondolat azt akarja hangsúlyozni, hogy nehogy idealizáljuk az éhséget, szomjúságot, szegénységet, és az éhezést, az összes többit, hanem ha a realitás talaján állunk, akkor azt mondhatjuk, hogy éppenséggel ezek azért is roncsolják és ölik meg szinte az emberben a lelket, mert előbb-utóbb elvesznek tőlünk valamit, ami nélkül talán igazán és még inkább, nem lehet élni; ez pedig a remény. Amikor Jézus elmondja a boldogmondásokat, akkor nyilvánvaló, ha csak annyi hangozna el: „Boldogok a szegények, de még inkább, talán a nyomorgók. Boldogok, akik éheznek, boldogok, akik szomjaznak, akiknek nincs mit fölvenni, akik vágyakoznak. És ennyi, tegyetek vele, amit akartok!” Hát… De a boldogmondásokban az van: „Boldogok a szegények, mert…”, „Akik szomjaznak, akik éheznek, akik vágyakoznak, mert…”. És a mert után következő rész nyitja meg azt, hogy egyáltalán miért lehet azzal kezdeni a mondatot, hogy boldogok. Azért, mert éppenséggel akár, lehet, hogy most nincs mit enni, nincs mit inni, éppen nem tudok elég meleget magamra venni, de hogyha az a mondat, hogy nincs mit ennem, itt fejeződik be, akkor így maradtam. De ha ott fejeződik be: „Nincs mit ennem most, de…”, „Nincs mit innom most, de…”, „Még most nem tudok mit fölvenni, de…”, „Talán még nincsen hol laknom, de…” És amikor bármilyen nehézségben vagyunk, és a mondat nem ott fejeződik be, hogy nincs, hanem ott, hogy de, hogy „Most így van, de…”, akkor az megnyitja az emberi szívben a reménység ajtaját.

Ahogy a reménység megnyílik bennünk, egyszer csak elkezdünk látni tovább, és messzebb, és ez a reménység egyszer csak elkezd nekünk erőforrássá lenni, akkor is, ha most így van. Ez a fajta reménység számunkra azt jelenti, hogy kétség kívül, nem azért vagyunk most boldogok, mert majd öt év múlva, vagy ötven év múlva azt az ígéretet kaptuk, hogy majd ott jó lesz. Hát most nem azért vagyunk boldogok, mert most akkor még ugyanúgy rosszul vagyunk, hanem azért, mert abba az irányba nézhetünk, mert az irányultságunk az, hogy számunkra van holnap, és van holnapután, és van azután, és mindez valahova vonzza a tekintetünket.

Ezért a második gondolat ez, nem csoda, hogy a boldogmondásoknak nem csak az első fele hangzik el, mert az tulajdonképpen az ember elárulásával volna egyenlő, hanem utána azzal, hogy a nézőpont kitágul, egyszer csak ezeknek a kijelentéseknek van valódi iránya. És ez pedig azt jelenti, hogy megjelenhet bennünk a remény. Ez a remény akkor már nem csak magunkra irányulhat, hanem másokra, sőt mindenkire, és így érkezünk el a harmadik gondolatig.

Ez pedig, mikor az embert ismerők fölteszik a kérdést: Rendben van, meg-megérint bennünket a remény. A reménység meg-megjelenhet, ámde vannak olyanok, akikben valahogy kihuny a remény, vagy elvész a remény, vagy már elérhetetlenné válik. Ővelük mi történik? És miért van az, hogy valakiben a remény eleven, akkor is, ha itt és most fáj, és van, akikben a remény egyszer csak megtörik? És az embert értők az mondják, azért, mert van, akiben az életerő egy belső forrásból számára elérhető. És mit jelent ez, hogy az életerő belső forrásához képesek vagyunk kapcsolódni? Az azt jelenti, hogy itt és most, és mindig itt, és mindig most, átéljük a cselekvőképességünket. Hogy képesek vagyunk tenni itt és most, bár itt és most nincs, bár itt és most szomjas vagyok, és éhes vagyok, és szenvedek. De még inkább, te itt és most szenvedsz, vagy szomjas vagy, vagy nem tudsz fölöltözni, de a belső forrás segít bennünket abban, hogy átéljük a cselekvőképességünket, az alkalmasságunkat arra, hogy lehet, hogy itt és most így van, de tehetek azért, hogy holnap ne így legyen. Hogy ez most az én kezemben van, és ez így lesz akkor is, ha nehéz, és így lesz akkor is, hogyha sokaknak nehéz.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Akik értik az embert, azt mondják, hogy az emberi szívben van egy ilyen forrás. De ennek a forrásnak van néhány jellegzetessége, íze annak a víznek, ami ebből a forrásból fakad. Mégpedig az egyik az, hogy azok tudnak ebből a forrásból meríteni, akik a saját céljaikat egyben látják valami náluk többel. Mert az ember olyan esendő, olyan véges, olyan halandó, és gyarló, hogy az az ember, aki a céljaiban csak magáig jut, előbb-utóbb nagyon gyönge lesz. Pont annyira gyönge, mint amennyire halandó, pont annyira gyönge, mint amennyire öregszik, pont annyira gyönge, mint amennyire megbetegszik. Ezért az az ember marad cselekvőképes, aki túllát saját magán, és a céljait összefüggésbe hozza valaki, valami nála jóval többel.

És hogyha ez így történik, egyszer csak születik bennünk valami, és ez ennek a víznek a másik íze. Ez pedig így szól. Tulajdonképpen akármilyen nehéz itt és most, tudok úgy élni, ahogy érdemes. Akármennyire is szenvedek itt és most, élhetek úgy, hogy azt mondjam: ezért érdemes embernek lenni. És amikor bármelyikünk úgy él, hogy maga előtt azt mondhatja: „Én most úgy élek, ahogy érdemes.”, egyszer csak számára megnyílik a reménység ajtaja, és akármilyen nehéz most, cselekvőképes lesz a jelenben. Mert amikor úgy fekszem le, hogy ma is úgy éltem, ahogy érdemes, akkor lesz erőm, hogy úgy éljek holnap, ahogy érdemes.

Tegnap nagyon sok száz kilométert vezettem, kicsi falvakon keresztül, szinte egész Nógrád megyén átmentem. Tulajdonképpen csodás, és lenyűgöző volt, ahogy a kicsi falukban menve az út mellett a temetőkben ezer kicsi fény, sok száz fény, következő falu, sok száz fény, következő falu, megint sok száz fény. Arra gondoltam, hogyha nem lenne Mindenszentek, nem lenne Halottak napja, nem is látnám, hogy ott van valami. Néha meg kell gyújtani ezeket a gyertyákat, hogy világos legyen számunkra, hogy itt van valami, hogy itt van valaki, hogy itt vannak valakik. Ezért Mindenszentek ünnepe, és természetesen, ahogy a halottjainkra is gondolunk, talán valami ilyesmi, hogy meggyújtjuk ezeket a kicsi mécseseket azért, hogy számunkra is tudatos legyen: „Hát azért, tudjuk, hogyan érdemes élni.” Néha elboríthat bennünket a sötétség, és elvesztjük a lépést, hogyan érdemes élni, de most meggyújtjuk a kis mécseseket, és látjuk, óh, nem vagyunk egyedül. Milyen sokan vannak, nem csak a szeretteink, hanem a szentjeink. És ahogy látjuk ezt a sok pici fényt, a szentekből áradó fényecskéket, ah, valahogy utat mutat számunkra a jövő felé, és az erőt ad a jelenben.

Ezért a záró gondolatom így szól. A Mindenszentektől eljutni a saját szeretteinkig, őértük imádkozva, az Isten jóindulatába ajánlva őket. Aztán valahogy visszavezet bennünket a fény a Mindenszentekig, és Istenig, aki olyan sok jó ötlettel ajándékoz meg minket, hogy hogyan érdemes itt, ezen a Földön élni.

A Miatyánk előtti gondolat

Imádkozhatunk most azért, hogy bennünk az út a jelen, és a jövő között világos legyen. Nem azért, mert tudjuk minden esetben, hogy mit kell tennünk, főképp pedig azt nem, hogy mi vár ránk. De amit elég jól tudhatunk, az, hogy akármit is kell tennünk, hogyan kell csinálnunk. Imádkozhatunk most azért, hogy azt, hogy hogyan is csináljuk az életet, azt lássuk nagyon tisztán és egyértelműen, mert az segít majd bennünket akkor, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne csinálnunk. Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 18,9-14 - Évközi 30. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
27

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédek„Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!”Lk 18,1-8 - Évközi 29. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
20

„Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!”

 

 

Azt hallhattuk a szentleckében: „Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!” Szívünk szerint úgy értelmezhetjük ezt az egy sort, hogy akár alkalmas nekem, akár alkalmatlan nekem. Mert olyan előszeretettel nézünk másokra, és azt mondjuk: „Hát, még a szentírásban is benne van. Én ezt majd most mondom neked, meg én ezt majd úgy teszem, ahogy én gondolom, akár alkalmas neked, akár alkalmatlan. Hát fütyülök rá!” Na, de pont fordítva van., mert a szöveg sokkal inkább azt sugallja nekünk, hogy állj vele elő, akár alkalmas az neked, akár esetleg alkalmatlan a számodra. És hogy miért merem ezt az értelmezést idehozni? Azért mert utána meg az hangzik el, hogy „…és csináld ezt nagy türelemmel, és igen komoly hozzáértéssel!” Hát akkor az alkalmasság kérdése sokkal inkább énrám fog vonatkozni, hogy megvan-e a türelem, megvan-e a hozzáértés, és akkor így tudok-e előállni az evangéliummal? Úgyhogy missziós vasárnap lévén, erről szeretnék szólni, négy rövidke gondolatot hadd hozzak ide, hogy tulajdonképpen hogyan volna talán ezt érdemes csinálni, a missziónkat, az evangelizációt.

Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon komolyan venni azt, hogy akikhez a küldetésünk szól, őnekik szerteágazó szükségleteik vannak. Érdemes volna azzal kezdenünk, hogy ahogyan időt és energiát, türelmet és hozzáértést adtunk hozzá, akkor valahogyan megsejtsük, ráébredjünk, vagy meghallgassuk azt, hogy kinek mire van szüksége. Ezért a szükségletekre való érzékenységünk az egyik legfontosabb, és legalapvetőbb útja annak, hogy mások javára éljünk az evangélium szellemében. Ne járjunk úgy, mint valakik, akik a maguk portékája körül donganak– zsöngenek, és akkor állandóan valami újabb marketing technikát próbálnak bevetni, hogy valahogy eladják azt, amijük van. De, hát, nem csodálom, hogy nem túl eredményes ez a fajta megközelítés.

Ki az, aki visszautasítja azt, – vagy hányan vannak –, hogy egy másik személy, vagy egy csoport ráhangolódjék, és komolyan vegye a szükségleteit, a vágyait, és arra próbáljon megfelelő módon reagálni, és adni valamit? Hát nem eladnunk kell valamit, hanem sokkal inkább megtalálnunk valamit, fölfedezni valamit, befogadni valamit, megérteni valamit, és aztán arra szükségletek alapján választ adni. Miért merem ezt így mondani? Mert hogyha arról beszélünk, hogy szükségletek alapján, valahogy abból kiindulva. A szociálpszichológusok ékes szóval mondják azt, hogy a szükségleteink alapján mondjuk azt, hogy valami értékes-e, vagy nem. Eleve, hogy létezik ez a kifejezés, kijelentés, hogy ez érték, ez értékes. Amit magyar nyelvileg egyszerűen elviselhetetlennek tartok, hogy értékek mentén élni, hát épp csak a mentén, tehát nehogy véletlenül hozzájuk érjünk. Hát akkor értékek alapján. De hát ha már egyáltalán erről beszélünk, értékek alapján, mi alapján érték az érték? Hogy valamilyen valódi, komoly, emberi szükségletben gyökerezik. A nagyon komoly emberi szükséglet pedig honnan ismerhető föl? Onnan, hogy a szívnek valamiféle vágya kapcsolódik hozzá. Tehát úgy vagyunk akkor, hogy vannak a vágyaink. A vágyainkból egyszer csak számunkra is világosak lesznek a szükségleteink, bele van írva a természetünkbe. A szükségletekből mondjuk azt meg, hogy mi érték, és aztán az értékekre hivatkozva mondjuk azt, hogy mi igaz, vagy mi az igazság. Amikor tudjuk, hogy mi igaz, vagy mi az igazság, abból levezetjük a normákat, törvényeket és jogszabályokat.

Milyen érdekes, hogy hajlamosak vagyunk még az evangelizációt is valahogy a felszínéről kezdeni. Hát, törvények, jogszabályok – az a felszíne. De kétség kívül az lenne a cél, hogy a törvények és jogszabályok bele tudjanak gyökerezni, ízesülni a legmélyebb vágyainkba, a szükségleteinkbe, értékekbe és igazságokba. Tehát nem az volna a cél, hogy mindent a törvény, a szabály, és egyéb felől közelítsünk meg. Sokkal inkább érdemes volna rákérdezni: Mi a te vágyad, mi a te szükségleted, és mit éltél meg életed során nagy értéknek? És ehhez tudunk kapcsolódni. Abból aztán, hogy tulajdonképpen mi is az igaz, és hogy tulajdonképpen hogyan érdemes élni, szinte magától következik. Az első gondolat tehát így szól: Evangelizáció a szükségletekre alapozva.

Azután a második. Talán azt is mondhatnánk, egyébként pedig, hogy mi tudatosíthattuk magunkkal azt, hogy mennyi mindent kaptunk, hogy mennyi ajándékunk van. Mi szoktuk ezt mondani, nem? Hogy ez is ajándék, azért is hálát adok, az is kegyelem, Isten segített. Ez mit jelent? Egész bátran oda állhatunk bárki elé, a szó legjobb értelmében, anélkül, hogy megint csak megpróbálnánk eladni magunkat a vallások piacán. Kipakolhatnánk a kincseinket és értékeinket azt mondván: „Bárki vehet belőle.” Ez szerintem nagyon jó. És akkor, ha kérdezik, hogy miért gondoljuk, akkor elmondjuk: Mert ezt húsz éve, ez harminc, ez negyven, ez ötven éve jól kipróbált. Gyere, és azért is mondom, hogy gyere, vegyél belőle, meg szívesen adok neked, mert hát azért is pakoltam ide ki, mert tulajdonképpen nem az enyém, csak nálam van. Hogy eleve úgy kaptam, hogy egy nagyon nagy része nem is az enyém, csak megbíztak, hogy én aztán ezt itt pakoljam ki, és akkor ti meg válogassatok. Nézzétek csak, hogy mi minden szépség van itt!”

Ez a második gondolat. Evangelizálni az alapján, hogy mi mindent kaptunk, hogy mi mi mindent tartunk ajándéknak. És a múlt vasárnapi mise, mi mindenért adtunk már hálát. És akkor egyszerűen ezt kitesszük, és azt mondjuk: „Gyertek, nézzétek meg!”

Azután a harmadik. Az evangelizáció az alapján, ami annak a természetes közege, ez pedig a kapcsolat. Mert az evangelizáció természetes közege: ember-ember, Isten-ember közti kapcsolat és viszony. Ezért, milyen magától értetődő volna az, hogy eszünkbe se jut a missziónak, vagy az evangelizációnak olyan formáit választani, amiben nem bánunk jól egy másik emberrel; nem bánunk jól a lelkével, a szellemével, a testével. Ez tulajdonképpen elképzelhetetlen akkor, hogyha a missziót és az evangelizációt a természetes közegében tartjuk, ez pedig a kapcsolat. Akkor az mindig is úgy történik, hogy minden az alapján zajlik, hogy az egy kapcsolat terében hogyan tud elhangozni, hogyan tud megjelenni, hogyan tud kapni és adni, és fölhívni a figyelmet. Hát akkor az, minden ott történik.

Eljátszottam a gondolattal, nézzétek el ezt nekem, hogy az Eucharisztia is egy meghívás a vendégségre, egy szeretetlakomára. Képzeljük el, hogy az evangelizációban az örömeink, a hálaadásunk alapján van egy csodás tortánk. És akkor hát szólunk mindenkinek: „Gyertek, nézzétek meg!” Akkor már úgy, úgy venne belőle egy szeletet, akkor azt mondjuk: „Várj, várj, várj! Hát először vizsgázni kell. Le kell először vizsgázni, hogy hogyan készül a torta, azt nagyon pontosan tudnod kell, hogy hogyan készül a torta, tehát anélkül nem eszünk belőle.” Vagy azt mondjuk, hogy „Na, azért még ne egyél belőle, mert először meg kell mondanod, de nagyon pontosan, hogy hogyan fogod ezt most elfogyasztani. Mert itt szabályok vannak. Tehát először is késsel-villával eszünk, és aztán a kanálhoz nem nyúlunk, mert az primitív, és akkor azt úgy kell csinálni mindenképp, hogy…” De még az is elképzelhető, hogy szeretne már venni belőle egy jó falatot, legalább megkóstolni, s akkor azt mondjuk: „Na, na, na, na! Először részletesen számolj be, mikor nem ettél rendesen? Rendesen, tisztességesen mikor nem étkeztél? Mikor kented el a szád a süteménnyel? Mikor maszatoltad össze a kezed? Először mindent részletesen, utána belekóstolhatsz.”

A harmadik gondolat így szól. Az evangelizáció és a misszió; érdemes visszavinni annak a természetes közegébe, és pontosan fogjuk tudni, hogy mi az, amit érdemes csinálni, mi az, amit nem. Mi az, ami emberi, és mi az, ami nem. És mi az, ami Isten szándéka szerint való, és mi az, ami nem. Mert a misszió, és az evangelizáció nem valami téma. És akkor így eljutottam a negyedik ponthoz, és ez a záró gondolat. Ez pedig így szól.

Akkor ez azt jelenti, hogy mi mindig igyekszünk nem csak embereket nézni, hanem embereket látni. Ez nagyon egyszerűen úgy szól, hogy mire úgy jó vastagon hívők leszünk, addigra mi magunk is hajlamosak leszünk egy embert nézni, de már hívőt, vagy hitetlent látni. Már nem embert látunk, hanem hívőt, vagy nem hívőt, keresőt, vagy ateistát. Hogyhogy elveszítjük az érzékenységünket az iránt, hogy ő egy ember, hogy embert nézek, és embert látok? És azután mondjuk már nem is embert látok, hanem bűnöst látok. Ennél még rosszabb, amikor már nem embert látok, hanem nyájat látok. És ennél már csak egy rosszabb van, amikor birkákat. Embert nézek, és birkákat látok – ez egyszerűen elviselhetetlen.

Tudjátok, eszembe jutott a dalai lámának egy gyönyörű mondása. A dalai láma azt mondta, és most szó szerint idézem, nyilván egy picit alakíthatjuk a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Ő azt mondja: „Egyáltalán nincs szükség templomokra. Az emberi szív és elme templomára van szükség. Bonyolult filozófiára meg pláne nincs szükség. Némi kedvesség viszont szükségeltetik.” És akkor mi mondhatjuk azt, hogy „Jó, legyen templom, de olyan nagy nem kell, hogy legyen. Jól van, legyen filozófia, ha valakinek az nagyon tetszik, de a lényeg, hogy hogyan bánunk egymással.”

Ezért a záró gondolat így szól: Tulajdonképpen akárkire is nézünk, akárkit is figyelünk, akárkivel is kerülünk kapcsolatba, ha nem veszítjük el azt a tudásunkat, hogy ő egy ember, akkor elég jól fogjuk tudni, hogy mit érdemes csinálni. Milyen érdekes, hogy ezt szoktuk ünnepelni, hogy az Isten emberré lett. Azt sosem ünnepeljük, hogy Isten hívővé lett, vagy hogy Isten, na… Hanem azt ünnepeljük, hogy ember lett. És hogy amikor fölfedezzük ezt, minden szépségével együtt, akkor tulajdonképpen egy csomó kérdésünk magától már nem is kérdés.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 17,11-19 - Évközi 28. vasárnap

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
13

„Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki.”

 

 

Szoktuk ezt a kifejezést használni, hogy „meglepett a hála érzése”, vagy inkább érzelme. Vagy hogy „úgy megragadott a hála, úgy elfogott a hála engem”. Arról szeretnék most beszélni, hogy miközben kifejezetten jóleső pillanatok, érzések, élmények, helyzetek ezek, amikor úgy meglep a hála, vagy megragad a hála, de a mai evangéliumban nem ez történt. Nem pusztán az történt, hogy tízből egyet elkapta, megragadta a hála, hanem hogy visszament Jézushoz hálát adni. És a kettő között minőségi különbség van. Tehát nem elsősorban csak a háláról szeretnék most beszélni, hanem arról a különbségről, de még inkább annak a kibontásáról, hogy mi az a többlet, mi az a szépség, mi az a minőségi különbség, amikor valaki nem csak azt ismeri, és annak örül, vagy abban esik jól neki lenni, főleg, hogyha látja is az okát, hogy úgy elragadja őt a hála, hanem amikor adja a hálát. Olyan szép a magyar nyelv, hát akárhányszor valamin elkezdünk gondolkozni, rácsodálkozhatunk arra, hogy a nyelv már tudja, csak még mi nem tudjuk. Pont, mint hogyha valami különböző tartalom lenne a középpontban akkor, amikor a hála fog el minket, vagy amikor adjuk a hálát. Tehát valami minőségi különbségről van szó. Tehát, ezt a különbséget szeretném most a középpontba állítani.

Az első gondolat rögtön, egész közvetlenül, az evangéliumhoz kapcsolódik olyan értelemben is, hogyha mármost azt látjuk, hogy itt egy hálaadásról van szó, hogy akkor az az eseménysor, amit talán magunkban is úgy veszünk, hogy itt van ez a nyomorult, beteg ember, aki egészséges lett. Hát, tulajdonképpen mit csinált ő? Nem sokat, –, hálát adott. Ugye, milyen kevés? Jó, hát hálát adott. De most, ha egy picit tüzetesebben nézzük meg a helyzetet, akkor ez egyáltalán nem kevés, hiszen arról van szó, hogy ő először fölfedezi magán azt, hogy mi is történik. Ez se kis dolog. Azután hoz egy döntést. Ráadásul, a többi kilenccel ellentétesen hoz egy döntést. És tudjuk, hogy amikor tízen vagyunk, és tíz emberből valaki kilenccel szemben hoz egy döntést, hát, azért az elég megterhelő tud ám lenni. Tehát akkor a többiekkel szemben is megszületik ez a döntés. Majd ebből a döntésből egy cselekvés fakad, és egy szál magában elindul, hogy visszamenjen, amely cselekvés meg egyébként úgy tűnik, hogy elég fölösleges. Főleg azért, mert Jézus, aki gyógyít, azt mondja, hogy „Menjetek el a papokhoz!” Tehát akkor ez a cselekvés olyan, egy olyan tiszteletkörnek tűnik, vagy egy olyan felesleges kerülőútnak. És mégis végigviszi, és a hálaadás nem csak annyi, hogy „köszönöm”, hanem hangos szóval először Istent dicsőíti, majd pedig leborul, és Jézusnak is megköszöni. Na, hát ez már valami! Nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy nyomorult ember, akivel az Isten mindent megtesz, ő meg végül azt mondja: „köszi.”, hanem itt valami sokkal többről van szó. És hogy ez a sokkal több tulajdonképpen olyan gyönyörű,  – na most már nekiállok, nem akarom hosszan mondani, inkább csak olyan fölsorolás-szerűen. Ti pedig, hogyha majd megragad titeket esetleg egy szempont, akkor azt tovább vihetitek.

Az első így szól. Azt mondja Jézus: „A te hited meggyógyított téged.” És úgy tűnik, valahogy ehhez a hithez ennél a személynél ez a cselekvés, a hálaadás is kapcsolódik. És tudhatjuk azt, hogy amikor valaki hálát ad, azzal fönntartja a lelki egészségét, a szó szoros értelmében. Eszemben sincs most kutatások tömkelegét idehozni, de az a személy, aki adja a hálát,  – nem csak a hála el-elragadja őt időnként – , az a személy aktívan és cselekvő módon tesz azért, hogy egészséges legyen, vagy egészséges maradjon. Milyen szépséges dolog ez! Én még hálát adok valakinek, kifejezvén azt, hogy ő jót tett velem, főleg egy olyan helyzetben, amiben én rettenetesen kiszolgáltatott voltam, és tehetetlen. És pusztán azáltal, hogy veszem az időt, a fáradtságot a hálaadásra, még az is, még az is nekem tesz jót! Még az is az én teljességemet szolgálja. Néha le tud ám nyűgözni Isten gondviselésének ez a furfangossága, hogy amikor úgy elsőre azt gondoljuk, hogy „Jó, hát akkor az ember esetleg ott kötelességszerűen azt mondja, köszönöm.”, hogyha ez egy hálaadás, még az is minket növel, nem azt, akinek a hálát adjuk.

Második gondolat. A második gondolat így szól: megint csak egy leprás betegről van szó, aki a kitaszítottság, kiszolgáltatottság élményeit éli át. De amikor dönt, és megy, és leborul, és hangos szóval, és köszöni, mi történik? Egy kiszolgáltatott személy átéli a cselekvőképességét, átéli azt, hogy mi mindenre képes, hogy ő mi mindent tud adni. Hogy ő, aki kirekesztett a többiek közül, ő most ad valakinek. De nem is csak ad valakinek, nem is akárkinek tud ő adni valamit, hanem a gyógyítónak tud adni valamit, ő, a beteg, aki éppen csak néhány perce láthatja azt, hogy egészséges. Tehát a második gondolat, hogy amikor valaki gyakorolja a hálaadást, akkor éppen egy olyan személy cselekszik, és éli át a saját képességeit, aki az által szenvedhetett még a hálaadás előtt, hogy: „Tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott. Hogyha az Úr, vagy valaki nem siet a segítségemre, nem tudom, hogyan lesz ezután az élet. És most egyszer csak átélhetem, hogy tudok magamért is, sőt, egy másik emberért is, vagy egy másik embernek is tenni valamit.”

Azután a harmadik. Amikor valaki hálát ad, és most egész konkrétan itt, ez a beteg, aki meggyógyult, hálát ad Jézusnak, aki gyógyított. Olyan gyönyörűségesen benne rejlik az, hogy: „Ez a gyógyító azt gondolta rólam, hogy engem szeretne meggyógyítani. Hát, a többi kilenc társamat, meg engem is. Képzeljétek el, bár mi messze álltunk meg, és ott messziről kiabáltuk, hogy Uram, Jézus!, de ő észrevett minket, hallotta a hangunkat. Hogy engem észrevett, és látott engem, és fölfigyelt rám, és azt akarta, hogy én meggyógyuljak.” Milyen szépséges ez, hogy az ember, aki hálát ad valakinek, azt élheti át, hogy ez azért is lehetséges, mert a másik ember emberszámba vette őt. Észrevette, hallotta, és fontosnak tartotta. Ezért megint milyen érdekes, miközben én adok valamit, aközben ez valahogy visszahajlik rám, és átélhetem a saját értékességem. Mégpedig azért is, mert elkezdem látni magamat annak a tekintetében is, aki jót tett velem. Aki azt mondta: „Hát én ezt akarom neki adni. Látom, hallom, érzékelem, hát számít nekem ő.” Következő.

A hálaadás olyan szépséges valami, ami tulajdonképpen csak nyereségnek tűnik: – mondjuk így – egészséges vagyok. Esetleg egy picit árnyaltabban: egészséges lettem. Hogy valami, ami olyan állapotszerűnek tűnik, úgy rám vonatkozik, és énvelem játszódik le, visszavisz a kapcsolat közegébe. Mert, amikor hálát adok, hát, valamiért adok hálát, de általában valakinek. Nagyon ritka az, hogy amikor valaki hálát ad, azt egyszerűen csak úgy ki tudja kinek, vagy ki tudja, hova. Nem, azt akkor valakinek mondjuk, valaki felé címezzük. Ezért, ez is milyen szépséges, hogy a hálaadással megerősíthetjük, és átélhetővé tesszük azt, hogy vannak kapcsolataink, amelyekben fontosak vagyunk, és vannak kapcsolataink, amelyekben mi fontosnak látunk másokat. Következő.

A hálaadás a saját életünk részesévé tesz bennünket. Mikor egy olyan helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy súlyos beteg ember, akkor szinte azt éljük át, nem csak azt, hogy nem vagyunk hatékonyak, nem tudunk a képességeinkkel magunkért megfelelően cselekedni, hanem valahogy úgy érezzük, hogy kezdünk kiesni a saját életünkből. Hogy már minden a fejünk fölött zajlik, hogy most már a betegség dönt, és nem én, hogy most már ennek valami lefolyása lesz, amire én egyáltalán nem gyakorlok hatást. És milyen gyönyörűséges, mikor valaki a hálaadással visszahozza magát a saját életébe, és azt mondja: „Ez az én életem, és én most úgy döntöttem, hogy a szemedbe nézek, és azt mondom, nagyon köszönöm.” És dönthettem volna másképpen is, csinálhatnám másképpen, mint ahogy kilencen másképp csinálják, de én most visszatérek a saját életembe, és átélem, hogy ez az én életem, és hogy ez egy ajándék.

Ez aztán most már a záró gondolat. A hálaadással azt is kifejezzük, ami talán a ma embere számára igencsak nagyon jelentős, hogy amikor úgy tekintünk az életünk javaira, kincseire, vagy jó történéseire, hogy „Ez járt nekem.”, vagy „Megdolgoztam érte.” És az az érdekes, hogy mind a kettő igaz lehet, tényleg lehet, hogy megdolgoztam érte, és tényleg lehet, hogy azt mondom, joggal, hogy: „Ez így igazságos, és ez így rendjén való, hiszem.” És milyen szép az, hogy amikor az ember, aki nagyon abban a világban él, saját maga körül forogva, hogy jár, vagy hogy ez a természetes, és ez így igazságos, és méltányos, valójában az ilyen ember elég sok feszültséggel él, mert állandóan kémlelheti az életet, szorongva fürkészheti, hogy megkapja-e az élettől azt, ami neki jár, ami igazságos, ami rendjén való. Milyen érdekes ez, az ember, aki nagyon magára figyel, és nem a hálaadásban tölti az életét, elég sok feszültség között él, és nagyon sok csalódást kell elszenvednie, amivel kapcsolatban majd szívesen mondja azt: „Ugyan miért adnék hálát?”

Átlépünk egy másik világba, ahol a hála nem csak megragad, vagy meglep minket, hanem azt adjuk. Aztán pedig egyszer csak tudatossá válik számunkra az, hogy mennyi minden történhetett volna másképpen. És hogy persze, mondhatjuk azt, hogy ez méltányos lenne, vagy igazságos. De hogy a mai nap is oly sok mindent kaptunk, csak úgy, a kisujjunkat se emeltük föl érte, és mégis adatott. És egy olyan világban, ahol estéről estére egyszer csak ráébredek arra: „Nahát! Hát, ma tulajdonképpen nem sok mindent csináltam, és ehhez képest, mennyi mindent kaptam.” Egy ilyen világban szívesebben élünk, és egy ilyen világban jól esik oda-odaállni egy kapcsolatban valaki elé, legyen ember, vagy Isten, és azt mondani: „Már azért hálás vagyok, hogy még jól is esik, ha azt mondhatom, hogy hálás vagyok Neked.”

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
06
Pál Feri vasárnapi beszédek Lk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap

 

 

„Növeld bennünk a hitet.” Ez a néhány mondat abba az irányba vihet bennünket, hogy megkérdőjeleződjék bennünk, hogy amire annyira természetes módon, így gondoltunk: „Hát persze, hogy hiszek. Persze, hogy hívő vagyok. Nyilvánvaló, hogy ez a hitnek a megnyilatkozása az életemben.”, hogy tényleg így van-e. Mert hiszen szembesülünk ezzel, ahogy Jézus azt mondja: „Ha csak egy pici hitetek lenne, hát, ez a szederfa gyökeret eresztene ott, a tengerben.” Aztán a történetnek a másik része is kapcsolódik ehhez, kimondatlanul is. Na, amire meg olyan büszkék vagyunk, és azt mondjuk: „Na, ez nagy teljesítmény. Na, ez aztán tényleg egy nagy gesztus az Isten felé. Ó, hát én ezt az Isten országáért, az Úrért teszem.” Hogy itt is szembesít bennünket Jézus azzal, hogy azt mondja: „Nem lehetséges, hogy talán inkább azt kéne mondani, hogy hát, a kötelességemet teljesítettem?”

Látjátok, hogy kapkodom a levegőt, nehezen találom a szót. Mert elgondolkoztam azon, hogy az én hitemre bármilyen fa megmozdult-e? És hogyha megmozdult, esetleg odébb ment-e? Most már a gyökér eresztésről nem is beszélve… El kell ismernem, hogy még egyetlen fával sem történt ilyen. Ezt azért hozom ide, mert mielőtt nagy lelkesen mi papok beszélünk a csodás hitről, közben ti, meg én magam is, azt gondolom, hogy „Jó, de nem tudom, nekem van-e olyan?” Mert hogyha ez a kritérium, hogy a szederfa ezt vagy azt csinálja…– föl se ismerem, melyik a szederfa. Ebből a kettősségből szeretnék kiindulni, hogy ezt gondoljuk, de lehet, hogy valami egész más van. Ez a meggyőződésünk, aztán lehet, hogy pont fordítva van. Nemde valahogy a hittel is így vagyunk. Vagy én nem tudom, hogy ti hogyan vagytok, de talán mondhatom többes számban. Néha olyan lelkes tudok lenni, és azt gondolom, hogy hiszek. Néha meg ücsörgök, ücsörgök, alig látok ki a fejemből, és azt gondolom, hát ez… na jó, hát ez semmi, ez nulla, hát megmoccanni nem tudok valami normális módon. Hogy talán ez a kettősség jellemez bennünket, hogy hiszünk is, meg nem is, hogy tudjuk is, meg nem is. Néha olyan nagy dolgok történnek általunk, hát néha meg, na, jobb, ha nem csinálunk semmit. Hogy hogyan van ez?

És hogyha már ebből a kettősségből indulnék ki, amit az evangélium hoz, akkor maradnék ennél a fonalnál, és akkor beszélhetnénk arról, – csak megvakarom az orrom, – hogy egyszerre van bennünk egy egészséges rész, és van bennünk egy sérült rész. Ez megint csak mindannyiunkat jellemez, és most a sérültet és az egészségeset olyan értelemben veszem, hogy van bennünk egy sérült rész, aki nehezen tart Istennel kapcsolatot. Mert ha azt mondom, mi a hit, akkor a válasz így hangozhat: bizalmi viszonyban vagyok Jézussal. Speciálisan a keresztény ember hite egy bizalmi viszony Jézussal. És a sérült részem az a részem, akinek nehezére esik bizalmi viszonyban lenni Jézussal, sőt, néha kedve sincs hozzá, sőt, néha egyáltalán nem bízik benne. Sőt, néha teljesen bizonytalan, sőt, néha azt se tudja, hogy Jézus létezik-e egyáltalán az ő életében, és hogy amikor imádkozik, akkor tényleg vele van-e kapcsolatban. Szóval, mindegyikünknek úgy tűnik, van egy sebzett része, most egész kifejezetten az Istennel, Jézussal való kapcsolattartás szempontjából mondom, hogy sérült rész. Mi az, amit tehetünk, hogy a hitünk tényleg hit legyen?

Az első gondolat, kettő-kettő lesz. Kettő a sérülthöz, kettő az egészségeshez. Az első gondolat a sebzett részünkhöz így szól: Olyan fölszabadító, amikor azt tudjuk mondani, hogy képesek vagyunk ennek a sebzett résznek a javára élni. Hogy szeretjük, hogyha ez a sebzett részünk egy picit megmelegszik nálunk, és kicsit gyógyulgat. Milyen jó nem áltatni magunkat, hogy minden féle fa, mindenhol gyökeret ereszt a hitünk nyomán, hanem azt mondani: „Haj-jaj! Mennyi minden nem megy.” De nem megállni itt, hanem azt mondani, most akkor már tudatosan elkezdem gyógyítani ezt a sebzett részemet, akinek annyira nehéz Jézussal bizalmi viszonyban lenni. Óriási különbség, egy hatalmas minőségi különbség tud létrejönni ilyenkor, hogyha ki merem mondani, hogy van egy sebzett részem, őneki szinte lehetetlen az Istennel való kapcsolattartás, teljesen magatehetetlenné válik, és elbizonytalanodik. Hogy valahogy kézbe venni ezt a sebzett részt, és a javára cselekedni, hogy gyógyítgatni ezt a sebzett részt.

Itt most csak egy gondolat még, aztán mennék a második ponthoz. Olyan előszeretettel, pont amikor a sebzett részünkben vagyunk, akinek nehéz az Istennel a viszonyt fönntartani, szoktuk azt gondolni, hogy Istennel valami baj van. Nem azt, hogy nálunk van valami zavar, hanem hogy Istennél valami baj van. Hogy nem szeret, hogy nem hallgat meg, hogy nem törődik velünk, hogy magunkra hagyott, hogy… És a többi. Pont a sebzett részünknek az egyik jellegzetessége, hogy nem azt tudatosítja magával, hogy „Én vagyok a sebzett rész.”, hanem ilyenkor azt mondjuk, Isten mégsem jó, vagy nem igaz, vagy nem szeret, ha egyáltalán van. Ez a sebzett résznek a működésmódja bennünk.

Valahogy úgy, mint a társkapcsolati intimitásban, vagy meghittségben, ami nem csak a szexuális meghittséget jelenti. A szó eredeti jelentése az intimitás, belső tartalmak, belső szépségek, vagy egyáltalán bármiféle belső, legbelsőnek a föltárása. A szentírásban olvashatjuk azt, hogy te, amikor imádkozol, menj be a lelked legmélyebb kamrájába, a legbelsőbe. Amikor a sebzett részünkben vagyunk, és ott próbálunk kapcsolatban lenni Istennel, a nagy problémánk nem az, hogy nem találjuk a kapcsolatot Istennel. Valójában az már csak egy következmény. Az igazi nehézségünk az, hogy nem találjuk a kapcsolatot a legbelső önmagunkkal, hogy nem tudunk bemenni a szívünk legbelső részére, ahol ez a kapcsolattartás olyan szépségessé, vagy gyümölcsözővé, vagy bármilyenné tud lenni, ami számunkra is mondjuk egy tapasztalattá lehet. Tehát amit a sebzett részünk úgy mond, hogy az Istennel valami probléma van, nem olyan, mint ami a hitemben van, az tulajdonképpen a sebzett rész működésmódja. Ezért azon dolgozni, hogy akár egy imádságban, akár a bizalmi viszonyban, vagy bármilyen területen Istenre vonatkozóan gyógyulni tudjon ez a sebzett rész, ez azt fogja jelenteni, hogy képessé teszem magam arra, hogy a sebzett részem ne akadályozza az Istennel való kapcsolattartást, és be tudjak menni a szívembe oda, ahol ez valóban lehetségessé válik. Hogy ne csak a saját sebzettségemmel találkozzak, és ismerjem meg egyre jobban, hanem az Istent, akivel kapcsolatban szeretnék lenni.

Második pont. A második pont pedig az, hogy minél jobban megismerjük a sebzett részünket, akinek nem megy a hit, annál inkább rájövünk, hogy bizonyos sérülései sosem fognak meggyógyulni, de soha. És nagyon sokan itt megint elvesztik a talajt a lábuk alól, és azt mondják: „Hát, ha ez így van, akkor fölösleges az erőlködés. Hát, ha olyan zavaraim, nehézségeim vannak, hogy föltételezhetően így halok majd meg, hát akkor nekem ez hogy fog ott menni? Hát ez sosem gyógyul meg teljesen.” És az reális, hogy sose gyógyul meg teljesen minden sebünk, ez így reális.

De a második gondolat így szól. Ha már fölismertem, hogy ez a sebzett részem, azt is, hogy a sebzett részem mit él át, és hogyan működik, akkor lehetőségem van arra, pont úgy, mint a bűnnel kapcsolatban, hogy naivul azt gondoljuk, a bűn mindenképpen, és kizárólag akadálya az Istennel való kapcsolattartásnak. És a keresztény ember pont ismeri annak a titkát és misztériumát, hogy ez nem így van. Hogy az a bűn akadálya az Istennel való kapcsolattartásnak, amit nem nevezünk annak, hát amit eltagadunk, vagy lehazudunk, vagy áthárítunk. De hát egy bűn, aminek a következménye az, hogy „Bocsáss meg nekem!”, egy bűn, aminek az a következménye, hogy elmegyek gyónni, egy bűn, aminek az a következménye, hogy fölkiáltok, hogy „Uram irgalmazz!”, hogy volna az Istennel való kapcsolattartás akadálya? Hát épp ez a megváltásnak a gyönyörűsége és az örömhírnek a mélysége. És ez a sebzett részünkkel is így van. Vagyis, ahogy naivul azt gondoltuk: „Hát a sebzett rész mindig akadálya lesz az Istennel való bizalmi viszonynak.”, egyszer csak ráébredünk, hogy amit a probléma részének tartottunk, a sebzett részünk, az a megoldás része. A megoldásé! Hogy amikor már tudom, hogy ez a sebzett részem, látom, értem, és már gyöngéd szeretettel fordulok a sebzett részemhez, mert hát szegénynek nehéz az élet, még bízni se tud, hát egész sötétben van. És elkezdem szeretgetni, mint a tyúkanyó a pici csibét, akkor egyszer csak az a magatartásmód, ahogyan elkezdem gondozni, ápolni, gyógyítani ezt a sebzett részemet, a megváltás részévé lesz. És egyszer csak elkezdek úgy élni, és úgy cselekedni, ami az evangéliumnak pont a szépsége.

Hogyha megkülönböztetjük azt, hogy valaki vallásos, és azt, hogy valaki hívő, akkor azt mondhatjuk, hogy ide vasárnap el lehet jönni úgy, hogy abban nulla hit van, és az vallásgyakorlat lesz. Nagyon értékes, és mindenféle hit nélkül is meg lehet tenni. Hit nélkül gyónni is lehet. Tulajdonképpen hit nélkül mindent meg lehet tenni, hát csak… És az a szépséges, hogy amikor ezeket hittel tesszük meg, akkor általában már nem ott van a hangsúly, hogy mit teszek, hanem hogy hogyan. Egyszer csak a hogyanon keresztül bomlik ki az Istennel való bizalmi viszonyunk. Persze, a cövekeket az jelenti, hogy mit teszek. De hogy mit is jelent az örömhír, az sokkal inkább azon múlik, hogy azt a „mit” hogyan csinálom. És amikor valaki a sebzett részét már nem tagadja, nem megveti, nem lenézi, nem szégyelli, hanem gyógyítgatja, akkor éppen abban a cselekvésmódban van, amiben föltárul az evangélium, és szinte akaratlanul is valami olyan magatartásformában vagyunk, ami az irgalomnak, az Istennek a világához tartozik.

Harmadik. Nézzük most az egészséges részünket! Az egészséges részünket azzal kapcsolatosan, hogy az Istenhez fűződő viszony. Nem tudom, ti szoktatok-e örülni egy-egy – hát most én egyszerűen fogom mondani – jó imádság után, vagy egy-egy élmény után, vagy egy-egy találkozás után? Érdekes azért a keresztény kultúránk, annyira óv bennünket attól, hogy beképzeltek legyünk, gőgösek, meg nagyképűek, hogy például nagyon  igyekszik megkímélni bennünket attól, hogy büszkék legyünk. Közben pedig létezik azért az a fajta öröm, ezt persze akkor ne nevezzük büszkeségnek, ami az egészséges részünket oly nemesen el tudja tölteni anélkül, hogy nagyképű lenne. Egyszerűen csak megízleli azt, hogy „Jaj, de gyönyörű tud lenni az élet! Néha egész jól tudok dolgokat csinálni. Uram, köszönöm!” Hogy ez micsoda egy fölszabadító érzés. Ne nevezzük büszkeségnek, hanem örömnek.

Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy miközben a sebzett részünk, főképp pedig bizonyos vonásai sosem gyógyulnak meg, az élet nem arról szól, hogy állandóan a sebzett részünk körül keringünk. Ahogy a keresztény élet nem arról szól, hogy állandóan a bűneink körül keringünk, és próbáljuk ezeket kijavítgatni, hanem hát a jóra irányulunk, Istenre irányulunk. Ezért minden olyan cselekvés, ami bennünk az egészséges rész kimunkálására irányul, az nagyon okos. Már csak azért is, mert minden sérültségünk nem fog meggyógyulni. Ezért milyen nagy szabadság az, mikor éppen a sérült részemben fölismerem, ez a sérült részem, majd úgy döntök, hogy megnézem, milyen az egészséges. Mert ismerem őt, mert kidolgoztam, mert tudom, hogy mi mindenre képes Istennel együtt. Mert tudom, hogy ő hogyan tudja befogadni a kegyelmet. Mert tudom, hogy ő mennyivel hatékonyabban tud imádkozni. Hát akkor használom ezt az egészséges részemet, mert mindenképpen van olyan is mindegyikünknek, még egy pszichotikus betegnek is van egészséges része, nem hogy nekünk. Tehát a harmadik gondolat így szól. Nem, hogy nem szégyellem ezt az egészséges részemet, (hanem) kidolgozom, legyen minél hatékonyabb.

Negyedik pont. De közben pedig az egészséges részemnek nagyon-nagyon fontos kívánalma, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a gyönge részével. Sokan ott vétik el a tempót, hogy amikor az egészséges részükben vannak, akkor tagadják a gyöngét, akkor minden szép, és klassz, és tudnak örülni, és magára hagyják a sebzett részüket. Máskor, amikor a sebzett részükben vannak, teljesen elfelejtkeznek az egészségesről.

A negyedik pont így szól. Amikor a bízni tudó, Istennel önfeledt kapcsolatot tartó, és az abból fakadó cselekvések örömét átélő részünkben vagyunk, és átéljük, hogy flow, akkor is érdemes tudnunk, hogy van egy sebzett részünk, és szeretni őt. Milyen érdekes ez: az, aki az egészséges részében nem felejtkezik el a saját lelkes sebzett részéről, az szinte egy magától értetődő, természetességgel lesz az örömben is nyitott azokra, akik szenvednek, vagy érzékeny azokra, akiknek nem megy az élet, vagy cselekvőképes azok felé, és irgalmat gyakorló azok iránt, akik éppen elakadtak. Nem azért, mert ő ezt külön állandóan próbálja tenni, hanem azért, mert idebent tudja, hogy neki is van egy ilyen része. Tud róla, és vele kapcsolatban már kidolgozta a gyöngédségét és a figyelmét.

Ez hosszú volt? Nem. Hát, aki úgy gondolja igen, úgy se mondja. Záró két mondat. Nagyon hálásak lehetünk Jézusnak azért is, ami valahogy olyan rejtetten benne van ebben az evangéliumban. Vagyis, hogy megkérdőjeleződjék bennünk az, hogy „Hogy is van? Most sebzett vagy egészséges? Hívő vagy nem hívő?” És valahogy az, ahogyan szembesülünk ezzel, az is az evangélium.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."