Szilveszter Barát elmélkedése „Memento mori!” - „Emlékezzél a halálra!”Halottak napja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
02
Szilveszter Barát elmélkedése „Memento mori!” - „Emlékezzél a halálra!” Halottak napja

Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Ezen a napon bizalommal kérjük a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

Minden keresztény haldokló és gyászoló maga mellett tudja, tudhatja Jézust. Az Egyház ezt a jelenlétet adja nekünk mindenszentek ünnepén és halottak napján. Igazából a hívő ember számára ez az egyetlen igazi vigasz. Ezért ezek a napok nemcsak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész. Ezért nagyon fontos, hogy a pillanat varázsának élő mai ember megértse a középkori szerzetesi lelkiség egyik legfontosabb jelmondatának, a memento mori, azaz „emlékezzél a halálra” felszólítás üzenetét.

Amikor Krisztus barátja, Lázár meghalt, akkor a gyászoló testvérek Krisztus szemére vetették: „Hol voltál? Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!”(Jn 11,32-45) Krisztus nem védi meg az Istent, nem kéri ki magának, nem mondja: „ez a bűnösök sorsa” – hanem megrendül és sír. Siratja Lázárt, a gyászoló nővéreket, s tulajdonképpen minket is.

A „szaga van” kifejezést az evangélium talán már nemcsak az elhunyt Lázárra érti, hanem az egész teremtésre: az egész teremtésnek „szaga van”, azaz a haláltól megsebzett. Ezért nem csak Lázárt támasztja fel az Úr Jézus, nemcsak azoknak a gyászolóknak ad vigasztalást, hanem belemegy a halálba, belemondja magát a gyászba, s így minden haldokló és gyászoló maga mellett tudhatja az Ő jelenlétét.

Azonban ezek a napok nem csak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is. Találkozni megyünk a sírokhoz. Hisszük, hogy elhunyt szeretteink most is élnek a természetfeletti világban, s Krisztuson, mint tolmácson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, s mi pedig értük.
Akire csupán emlékeznek, az tényleg meghalt. Az tényleg hátramaradt az élet futóversenyében. Ezzel szemben mi hisszük, hogy elhunyt testvéreinkkel továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál. A szeretet szálai odafűznek azokhoz, akik a mieinkek voltak... Most is a mieinkek... De a lélek kapcsolatával. Jól mondja Szt. Pál apostol: „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13,13).

A legközelebb elhunyt szeretteinkhez a szentmiseáldozatban vagyunk. Ott ér össze a mennyeiek és a földiek kórusa, a már célba értek és az úton lévők imája. Egyetlen istendicsőítés van, s a szentmiseáldozaton az egyetlen Isten dicsőítésében egyesülünk mi: élők és célba értek. Ezért a mindenszentek ünnepének legfontosabb rítusa a Szentmiseáldozaton való részvétel, amit sajnos sokan nem tudatosítanak magukban. Az valóban az életről, az összetartozásról szól, ott Isten az egyetlen alany, a fő cselekvő, a fő megszólaló. Azután kimegyünk a sírokhoz, ahol imádkozunk elhunytainkért, emlékezünk rájuk.

Az emlékezésben fontos szerepe van a csendnek, hogy lecsillapodjon bennünk az élet lüktetésének, rohanásának minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a túlvilág: mit viszünk magunkkal a földi élet végén, melyek a fő értékek, miért érdemes izgulni és miért nem.
Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: a koszorú, az élő virág, a gyertya, a kereszt. Ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak a történelmen, Isten országának vigasztalását hozzák közel hozzánk. A koszorú, ami a győzteseket illeti, s reméljük, szeretteinket s majd minket is megillet. Szeretjük a virágokat, nem a művirágokat, hanem az élőket, melyek színesek és szépek, jól mutatnak szeretteink sírjain, de bennük van a mulandóság. Gyertyát is gyújtunk a sírokon: ez Krisztus világosságát jelenti, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a szolgálat, az önfeláldozás, a szeretet értékét is. Nagyon fontos szimbólum a kereszt a síron, hiszen ez hozza közel Krisztus jelenlétét, aki a keresztre elhunytjaink és a gyászolók fájdalmát is felvitte és megváltotta.

A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, hisztérikus, kétségbeesett.

Amikor ma eltüntetjük, kiseperjük a szimbólumokat életünkből, világunkból, s a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. „Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged” – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész.

A halállal kapcsolatos keresztény rítusok és szimbólumok világába gyerekeinket és unokáinkat is be kell vonni, az őket izgató kérdésekre az ő szintjükön kell válaszolni. Ha nyugodt hangnemben válaszolunk, ha látják, hogy mindebben őszintén hiszünk, akkor ez megnyugtatja őket és bátorítva érzik magukat. A beszélgetésen túl vonjuk be őket a szimbólumok, rítusok világába: hozhatják a virágot, gyújthatnak mécsest, imádkozzunk együtt. A jó szimbólumok által lehet növekedni, ezek egy életen át elkísérnek és a kritikus, tragikus pillanatokban erőt adnak, bátorítanak és megvigasztalnak.

Ezzel szemben, a környezetünkben is mind nagyobb teret hódító pogány halloween-„kultusz”, ami játéknak tünteti fel a halált és a gyászt, nem ad valódi vigasztalást. Nem is sejtik a szülők és pedagógusok, milyen vigaszt lopnak el a gyerekektől, amikor a gyász igaz kultúráját, keresztény szimbólumait veszik el tőlük, s helyette egy idétlen halloween játékot adnak. Pont ott hagyják magára a gyereket, ahol a legjobban szorong: a halál közelében, a gyászban.

A minket körül vevő világ, tévé és rádió, internet és újság, azt sugallja, hogy éljünk a mának, a pillanatnak és ne törődjünk azzal, hogy mi történik utána. Ezzel szemben hitünk tanítása arra figyelmeztet, hogy emlékezzünk a halálra. "Memento mori"- volt a középkori szerzetesi lelkiség legfontosabb jelmondata.

A haláltudat lényegileg az emberléthez tartozik, végig jelen van az életünkben, de nagyon nehéz a szemébe nézni. Ezért könnyebbnek tűnik strucc politikát folytatva homokba dugni a fejünket, s a fiatalságot bálványozni. Ma a fiatalság bálványozása történik: könnyedén élni, döntéseket nem hozni vagy azokat könnyedén megváltoztatni, a lehető legtöbb élvezetet megélni, szenvedélyeinket maximálisan kielégíteni, magunkat állandóan fiatalítani – s közben mindent, ami a halálra emlékeztet, azt eldugni vagy figyelmen kívül hagyni. A betegséget, az öregedést, a halált...

Az állandó fogyasztásra és a féktelen szenvedélyek kielégítésére berendezkedett világ mögött valójában a halál elöli menekülés problémája áll. Mintha elvenne valamit vagy szomorúvá tenne, ha a haláltudattal foglalkoznánk. Pedig ha mélyen találkozik az ember a halállal, akkor az érleli őt.

Megérleli az élethez való viszonyunkat, szeretetteljesebbé teszi az emberekkel való kapcsolatunkat, az értékeket megrostálja, összeszedettebben fogjuk az időt kezelni, kerüljük a rosszat, a súlyos bűnöket, s őszintébben keressük az Istennel való személyes, élő kapcsolatot. A haláltudat, ha keresztény módon viszonyulunk hozzá, egy csoda szép, kiegyensúlyozott, félelem mentes életre érlel meg, s ettől fosztja meg magát az, aki „véka” alá akarja rejteni a halál tényét, kérdését.
Persze nagyon fáradtságos annak a hazugságnak a fenntartása, mintha időmilliomosok lennénk, mintha örök hazánk itt a földön lenne, mintha Isten kérdését el lehetne nyomni, vagy az elmúlás-elbúcsúzás fájdalmát meg lehetne spórolni. Ezek a hazug manőverek sokba kerülnek a léleknek, sokkal jobb őszintén találkozni a halállal és engedni, hogy megérleljen bennünket, mint a Nap sugara a fa gyümölcsét.

Keresztény hitünk szerint nem egyedül kell az élet útján járnunk és a halál kapuján átmennünk, hanem Krisztus végig velünk jön, hisz azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Aki a saját halálával vagy gyászával kínlódik, annak ehelyett befelé kellene fordulnia, s engednie, hogy megszólaljon ott belül Krisztus. Ki fog mondani néhány szót, melyeknek páratlan erejük lesz életünkben, gyászunkban, halálunkban.

Ne feledjük a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról, amelyet Szent Ambrus püspök így fogalmazott meg: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."