Imre atyaStuttgartbólRokon szívek

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
27
Imre atya Stuttgartból Rokon szívek

Rokon szívek 

Neked is van szíved, és soha ne feledd: a szíved a legértékesebb és a legdrágább kincsed!
Talán észrevetted már, hogy szívednek saját nyelve, beszéde és – észérvek nélküli – logikája van. Ne csodálkozz hát, ha néha nem érted, mit akar mondani!
Szíved először is egy furcsa „jószág”.
Noha semmilyen érzékszerve nincs, mégis
tud mosolyogni és nevetni,
sírni és panaszkodni,
látni és hallani,
örvendeni és szenvedni,
boldog lenni és fájdalmat érezni,
bezárulni és megnyílni, szomorkodni és kivirágozni.
Bezárul, ha bánat és csalódás éri.
Megnyílik, ha egy barátságos szóval vagy egy meleg tekintettel találkozik.
Kivirágzik, felízzik, lángba borul, ha egy arra méltó másikra talál.
 
Szíved továbbá minden igazi értéked kincsesháza.
Benne fogan meg minden jó gondolatod,
benne érlelődnek nemes érzelmeid,
benne formálódik jellemed,
benne alakul ki szépérzéked és izlésed,
benne nyílik ki az együttérzés, a barátság, a szerelem szép virága.
Ha szíved ép, mindent elvehetnek tőled, akkor is gazdag maradsz.
 
Szíved végül nagyon törékeny!
Szenved, ha megbántják!
Kiszakad, ha csalódás ér!
Mázsányi terhet hordoz, ha egyedül kell megküszködnie az élet gondjaival.
Vérzik, ha senkije nincs!
Meghasad, ha valaki elhagyott!
Összetörik, ha valaki visszaélt bizalmaddal!
 
Ne add oda hát akárkinek!
Ne mezítelenítsd mindenki előtt pőrére!
Védd, nehogy kifosszák.
Óvd, ha tönkre akarják tenni.
Féltsd, ha arra méltatlanok – suttogásaikkal, szavaikkal, megjegyzéseikkel, tetteikkel – meg akarják fertőzni!
Várj türelmesen a másikra!

 

Ne feledd: a rokon szívek vonzzák egymást!
A rokon szívek kiegészítik egymást.
A rokon szívek örvendenek egymásnak.
A rokon szívek együtt sírnak és együtt nevetnek.
A rokon szívek között mindig harmónia és bizalom van.

 

Hidd el, érdemes várni rájuk!

 

Stuttgart, 2019-10-27.

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Imre atyaStuttgartbólEgyház válaszúton 4.

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
26
Imre atya Stuttgartból Egyház válaszúton 4.

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2019. október 27.

 

IV.

       5. Kiútkeresés

Befejezésül pár kiútkereső gondolat.

5.1. A mai Egyház krízise – szerintem – elsősorban a hit-krízise, ami egyúttal Isten-krízis is. Apa nélküli nemzedék lettünk. A mai nyugati ember nem fogadja el, hogy Isten gyermeke. Elutasítja Istent, mint Teremtőt, mint a mennyei Atyát. Csak azt látszik elfogadni, amit maga konstruál.[1]  XVI. Benedek pápa lemondásával kapcsolatos írásom óta a helyzet e téren mérhetetlenül sokat romlott. A sok egymással ellentétes, félreérthető, egyértelműen kétértelmű vatikáni megnyilatkozások csak rontanak a helyzeten. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy már nem Istenről beszélünk, sőt, róla szó sem esik. Hanem gondolataink az ember – saját magunk – evilági problémái körül forognak. Megoldásukban pedig nem Isten után igazodunk, hanem mi magunk igyekszünk azt – nélküle – megoldani. Istent legfeljebb alibinek használjuk. Jellemzőek erre a XVI. Benedek pápának a kiskorúak szexuális zaklatásával kapcsolatos, a krízisből kiutat is ajánló írására megjelenő zömében német teológusok kritikái: csak a volt pápát bírálják, Istent egyetlen egy szóval sem említik!

A hit krízisét nem csak abból lehet látni, hogy nyugaton egyre fogy a hivatások száma, egyre kevesebben járnak szentmisére illetve járulnak a szentségekhez, hanem abból is, hogy nincsenek nagy teológusaink. Képzésüket nem csak, hogy bűnösen elmulasztottuk, de hozzá a keretet sem őriztük meg. A hittudomány ugyanis a hitből él. Ha körbenézünk, akkor nagyon sok teológiai fakultáson olyan teológusok tanítanak, akik nyíltan vallják, hogy a katolikus hitletéteménnyel problémájuk van. Ezeket vagy nem tanítják növendékeiknek, vagy az Egyháztól eltérő módon értelmezik. Jézus jelenléte az Oltáriszentségben, feltámadása, mennybemenetele, Mária szüzessége, szeplőtelen fogantatása, végső dolgok (mennyország, pokol, ítélet) mind ilyen témák.

A Zsinat óta felnőtt egy pár ilyen liberális teológus-nemzedék, amely a konzervatív nagyokat (pl. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa, Szent II. János Pál pápa, Robert Spaemann) maradinak bélyegzi – és a maga túlzott racionalizmusával tönkretenni látszik a hitet. Sőt, mivel hiányzik belőle a valódi nagyság, nagyfokú intolerancia, intranzigencia és értelmi érvelés helyett a már-már gyülölettel határos érzelmek által diktált érvelés jellemzi. A püspökök nem sokat tehetnek ellenük, mert – legalábbis itt, Németországban – állami alkalmazottak. Ha egyszer bekerültek a szisztémába, onnan nem eshetnek ki. Közben pedig gondoskodnak arról, hogy egy hozzájuk hasonlóan gondolkodó, posztmodern teológiát valló nemzedék kerüljön ki a kezük alól.[2]

Meg kellene tehát újítani a teológiai oktatást! Gondoskodni kellene arról, hogy csak igaz hitű telógusok taníthassanak a hittudományi karokon!

Ugyanakkor vissza kellene térni – a személyeskedés helyett – a teológiai érveken alapuló vitához.

 

5.2. Krízishelyzetekben nagy a kísértés arra, hogy ne magunkat, nézeteinket illetve rossz beidegződéseinket, hanem a (tőlünk kívül álló) struktúrákat változtassuk meg. Hadd hozzak erre egy példát a nekünk otthont adó német katolikus egyház gyakorlatából. Most már évek óta magas az egyházból kilépők száma. A legújabb statisztikák szerint olyan város is van (pl. Essen), ahol ez a szám 17%-kal nőtt meg egy esztendő alatt. Az okok egy része közismert. Első helyen az állam által behajtott, kötelező egyházadó áll, aztán a liberális világnézet és a szekularizáció (elvilágiasodás) beszüremkedése az egyházi életbe. Az egyházi vezetők nagy része azonban nem látja vagy nem akarja látni a fától az erdőt, és strukturális változtatásokat sürget: cölibátus eltörlése, házas férfiak pappá szentelése, nők pappá szentelése, egyneműek házassága, interkommunió, az egyházi hatalom megosztása, mindenféle emberi kapcsolat (szentségi) elismerése stb. És teszi ezt mindannak ellenére, hogy tudja: az evangélikus egyházban ez mind megengedett, mégis ugyanolyan, sőt nagyobb a soraiból kilépők száma.

Ugyanez a reflex érvényesült ez év februárjában, mialatt Rómában ülésezett a kiskorúak szexuális zaklatásának problémáját tárgyaló Püspökök Konferenciája, amelyen a német egyházat Dr. Rainhard Marx (*1953) müncheni érsek, kardinális képviselte. Egy héttel előtte nyílt levelet írt neki egy teológus, egy nyugdíjas filozófus és felesége, valamint egy esperes, egy jezsuita, egy zöldpárti politikus, a Német Katolikusok Központi Bizottságának egyik tagja és egy karitász igazgatónő. Levelükben ismét a cölibátus eltörlését, nős férfiak valamint nők  pappászentelését, végül a katolikus szexuál-erkölcs liberalizását kérték, azzal érvelve, hogy ha ezek megtörténnek, akkor a kiskorúak szexuális zaklatása megszűnik.[3]

Kritikusaik szerint azonban ahhoz, hogy az Egyház megújuljon, nem strukturális vagy tanbeli változtatásokra van szükség, hanem inkább az újraevangelizációra, a katekézisre és hitoktatásra, a szentségi élet erősítésére, lelki központok létrehozására, amelyek az időközben elvilágiasodott embereknek újra hitet sugároznának.[4]

 

5.3. Krízishelyzetekben továbbá az is fontos lenne, hogy összezárjunk. Mint fentebb is említettem, a II. Vatikáni Zsinat óta az Egyházban két tábor feszül egymásnak: a konzervatívok és a progresszívek. A Zsinat óta eltelt időben a pápák arra törekedtek, hogy őket egymással megbékítsék.

Ez lenne most is a Szentatya elsőrendű teendője: az Egyházat az igazságban egyesíteni, és testvéreit a hitben megerősíteni. Ez az ő karizmája, erre kapta a különleges kegyelmet.

Kritikusai szerint azonban nem ezt teszi, hanem újabb és újabb „ötleteivel”, felemás, többértelmű megnyilatkozásaival nagyfokú káoszt okoz az Egyházban. Pedig óvakodnia kellene attól, hogy egy progresszív csoport – sokak szerint a jezsuita rend, amelynek megválasztásáig tagja volt és amelynek tagjaival most körülveszi magát – érdekeit az Egyház többi részével szemben érvényesítse, hisz az általa nem egyszer kipellengérezett konzervatívok is Krisztus nyájához tartoznak.[5]

Soha nem volt még ilyen nagy a katolikus tanítás körüli zűrzavar, mint ma. Egyre nő a bizonytalanság a szentségi házasság felbonthatatlanságával kapcsolatban, amelyet viszonylagossá tesz az a tény, hogy pápai megnyilatkozás szentáldozáshoz engedi azokat is, akik rendezetlen házasságban élnek; soha nem volt még ilyen kedvező a Szentírás szerint is kárhoztatott homoszexualitás egyházi megítélése, mint manapság; legújabban pedig annak lehetünk tanúi, hogy Jézus Krisztus és az Ő megváltói kereszthalálát háttérbe szorítja egyfajta, egyáltalán nem a Szentírás talaján álló, minden vallást és hitet egyformának kikiáltó „világtestvériség” víziója, illetve a természet panteista vonásokkal való felruházása.

Most látszik, milyen elhamarkodott lépés volt a Tanítóhivatal illetve a Hittani Kongregáció[6] tekintélyét csorbítani, és a tanítás tisztaságára vonatkozó feladatát az ún. szinodalitás elvének alkalmazásával felcserélni. A szinodalitás útja az az út, mondta Ferenc pápa 2018 májusában, amelyet Isten vár az egyháztól ebben az évezredben. A szinodális egyház a meghallgatás egyháza. Isten népe meghallgatásával kezdődik, és az emberek mindennapi problémáiból kell kiindulnia. A püspököknek meg kell hallgatni a híveket! Azután a pásztorok meghallgatásával folytatódik. A püspökök feladata, hogy mint az egyház hitének hiteles őrzői, értelmezői és tanúságtevői, különbséget tegyenek a közvélemény gyakran változó nézetei között. A pápának a feladata, hogy meghallgassa a püspököket![7] A szinodális út Róma püspöke meghallgatásában éri el csúcsát, aki arra hivatott, hogy – miután mindenkit meghallgatott – az összes keresztény pásztora és orvosaként nyilatkozzon meg, az egyház hitének legfelsőbb tanúságtevőjeként.[8]

A jócsengésű dokumentum megjelenése óta minden fontosabb problémát egy összehívott szinóduson vagy konferencián döntenek el a meghívott püspökök és világiak a pápával az élen,  többségi alapon. És, ha a pápa úgy ítéli meg, akkor jóváhagyja, ha nem, akkor elveti. Igy történt ez a családról, azután az ifjúságról szóló szinódusokon is.

Míg a szinodalitás elve sokaknak tetszik,[9] a Német Püspöki Kar már be is zengte egy szinodális út megrendezését,[10] kritikusai – az akkor még bíboros Joseph Ratzinger nézeteire is hivatkozva[11] – azért kifogásolják, mert először is veszélyes a krisztusi tanítás egységére.

A megjegyzés nem alaptalan, mert jelenleg fontos teológiai, hitbeli kérdésekben (elváltak újraházasodása, szentségekhez járulásuk, protestánsoknak Oltáriszentséghez való bocsátása) már nem járnak el egyöntetűen a világ püspökei. Más a gyakorlat pl. az Odera egyik partján – Lengyelországban – és más a hit és a gyakorlat az innenső oldalon, Németországban. Külön utakon járnak az argentin és máltai egyház is, és külön a világ más katolikus országában. Nagy veszélyben tehát a tanítás egysége!

Azután elfedi az Egyház igazi – isteni – arcát. Azt sugallja, hogy az Egyház csak emberi mű, mi „csináljuk”. Mi vagyunk azok, akik programokkal, újabb és újabb ötletekkel ügyét előbbre visszük. Formáljuk, alakítjuk arculatát a magunkhoz hasonlókkal, a nekünk tetszőkkel, a minket követőkkel. Holott Jézus az, aki az Egyházat alapított, és Ő az, aki Szentlelkével azt ma is vezeti. Nem még emberibb (intézményre), hanem még istenibb Egyházra van szükségünk!

Nem is beszélve arról, hogy az Egyház felépítése – bárhogyan is próbálják meg elhinteni egyesek! – nem szinodális, hanem szinodális-hierarchikus. Benne a hitbeli döntéseket nem többségi alapon kell meghatározni, hanem a kinyilatkoztatás fényénél: a Szentírás és a Szenthagyomány (egyházi írók, egyházatyák írásainak) alapján. Ugyanis nem biztos, hogy a többségnek igaza van. Ha így lenne, akkor a többség után jöhet majd egyszer egy nagyobb többség, amely a megszavazott tanításokat tetszése szerint újra megváltoztatja. Ha az Egyház többségi alapon döntené el tanbeli problémáit, akkor nem isteni lenne, hanem emberi. Benne a hitet felváltaná a vélemény! Egyébként is ha többségi döntésre törekszünk, akkor azt emberi eszközökkel is elérhetjük, amint ezt – a pápa kritikusai szerint – az eddigi zsinatokon a Vatikán már el is érte: csak bizonyos személyeket hívott meg a szinódusra, olyan vezetőket állított élükre, akikről tudta, hogy osztják nézetét, és csak azokat engedte felszólalni, akik új tanítása mellett kardoskodtak, stb.[12]

Végül a szinodalitást egyre másra zászlajukra tűző (nemzeti) Püspöki Konferenciák – még, ha látszólag nem is érdekli őket – a jelenleg érvényes Egyházjog szerint semmiféle jogi hatalommal illetve illetékességgel (kompetencia) nem bírnak arra nézve, hogy a katolikus Egyház tanításába belenyúljanak, nem is beszélve arról, hogy azt megváltoztassák! [13] Noha nézetem szerint nem is ezt akarják, hanem csak új utak lehetőségét felmutatni, amit aztán – ha a pápa rábólint – bármelyik nemzeti egyház bátran átvehet. Ha egyszer a szellemet kiengedtük a palackból, azt oda vissza többé már nem gyömöszölhetjük.

Megosztás, megoszlás helyett tehát összezárás kellene!

 

5.4. Azután krízis-helyzetekben fontos szerepe van a tanítóknak, azaz a püspököknek. A róluk szóló Christus Dominus című zsinati dekrétum így foglalja össze feladataikat: „A Szentlélektől rendelt püspökök is az apostolok helyébe lépnek, mint a lelkek pásztorai, és a római pápával együtt az ő tekintélye alatt az a küldetésük, hogy megörökítsék Krisztus, az örök pásztor művét. Krisztus ugyanis az apostoloknak és utódaiknak adta a parancsot és a hatalmat, hogy minden népet tanítsanak, az embereket megszenteljék az igazságban, és mint nyájat legeltessék. Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles főpapok és pásztorok lettek.” (Vö. CD 2.)

Isten rábízta a pápával egységben lévő püspökökre a hitletéteményt, hogy azt – Jézus Urunk szavai szerint – teljes terjedelmében, nem megrövidítve vagy felvizezve minden korok emberének tovább adják.[14] Egyetlen egy részt sem szabad elhagyniuk, eltorzítaniuk vagy elhanyagolniuk. Szent Pál is ilyen értelemben vési tanítványa, Timóteus lelkébe: “Őrizd meg a rád bízott kincset!” (1 Tim 6,20) és arra bíztatja, hogy: “Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (Vö. 2 Tim 4,3-4).

Ma is ilyen idők járják. Ezért fokozottabb mértékben kell a püspököknek az igaz hitet megvallaniuk, minden tévhittől, hamis eszmeáramlattól megóvniuk és azt, csak azt – teljes terjedelmében – hirdetniük. Annál is inkább, mert ők Isten Szavának a szolgái.

Ehhez fontos, hogy ismerjék a hitletéteményt. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) egyháztanító szerint súlyos bűn az, ha püspökök az Egyház hitét nem ismerik. Fontos, hogy állandóan tanulmányozzák, mint ahogyan az is, hogy éberen vigyázzanak a joghatóságuk alá tartozó teológusokra, hogy azok csak az igaz hitet tanítsák!

Fontos továbbá az is, hogy ne menjenek a korszellem vagy az éppen divatos eszmeáramlatok után, még a médiák nyomására sem, hanem felismerják, mire van Isten Népének valóban szüksége,  és mi az, ami talmi, mulandó, illetve ami nem az ő feladatuk.

A német egyház helyzetét tekintve az embernek az az érzése, hogy a főpásztorok úgy beszélnek legtöbbször, mint valami politikusok, vagy újságírók, illetve  menekültügyi- vagy környezetvédelmi aktivisták, nem pedig úgy, mint Isten Szavának letéteményesei. Az egyik német püspök pl. most épp azon van, hogy a világot jobbá tegye. De nem úgy, hogy híveinek hitbeli hiányosságait kiküszöbölni igyekezne, hanem hogy minden hónapban más és más természettudóssal találkozik. Legutóbb egy az éghajlatváltozást kutatóval volt egy a nagy nyilvánosság előtt zajló találkozója. Egy másik azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy homoszexuális egyesületekkel szeretne szorosabban együttműködni. Egy harmadik püspök kampányolni szeretett az EU mellett.[15] Meg is tette. Egy ausztriai érsek templomában rockkoncertet rendez, egy olasz ott vendégeli meg a hajléktalanokat.[16] Egy szintén olasz elmozdítja a papját csak azért, mert az latin nyelvű misét is mond, holott erre a Zsinat kifejezetten is buzdítja a papokat (vö. SC 36,1§).

Az ember csak találgatja, mi vezeti a főpásztorokat megnyilvánulásaikban: rossz tanácsadók, teológiailag képzetlen szóvívők, akik a korszellem szerint táncolnak, vagy félelem a médiától. Ezt mindegyik püspöknek magának kell eldöntenie. Az viszont hatásosabb és üdvösebb lenne, ha a katekizmusra fektetnék a hangsúlyt.

 

5.5. Végül krízis-helyzetekben egyetlen egy jelszó lehet: vissza a gyökerekhez, azaz Jézus Urunkhoz! A változást ugyanis nem a világhoz való alkalmazkodás, vagy az elvilágiasodó és nyárspolgári kereszténység, nem is a szinódusokon a maguk elképzeléseit keresztül erőltető főpapok rendelkezései, hanem egyedül a hitből fakadó krisztusi élet hozza meg!

A legfontosabb most az lenne, hogy Jézus Urunk tanítását ismét a maga egész teljességében kell hirdetni. Azután ezt a hitet örömforrássá kellene tenni. Már évek óta arról olvashatunk szinte minden statisztikai felmérésben, hogy a társadalom fogékony a hitre, érdeklődik a vallás(ok) iránt. Mégsem vagyunk képesek a hitet továbbadni. XVI. Benedek pápa 2010. június 29-én hozta létre az Újraevangelizáció elősegítő Pápai Tanácsot azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az öreg kontinensen ismét a hit hirdetését és az evangelizációt kell előtérbe helyezni. Több, mint árulkodó, hogy lemondása után a Tanács megvan még ugyan, de tagjai évente csak egyszer találkoznak, és munkájukról, tevékenységükről alig hallani valamit…

Mintha megszűntünk volna a hit tovább adására új utakat keresni. Mintha beletörődtünk volna abban, hogy a hagyományos hit a szemünk előtt széttöredezik, a népegyház eltűnőben van. Ami önmagában véve még nem baj, de kellene valamit adnunk helyette! De nem: fiataljainkat megkereszteljük, nagy részüket megbérmáljuk, azután a hit és a vallásgyakorlat számára eltűnnek.

Ezekkel kellene többet és behatóbban foglalkoznunk, nem pedig csupán a  világpolitikával, éghajlatváltozással, migrációval. Az a politikusok dolga, mi a hit- és erkölcsbeli hátteret adjuk! „Tudnotok kell, hogy mit hisztek!“ – mondta XVI. Benedek pápa egyszer a fiataloknak. Ahhoz viszont, hogy tudják, hirdetnünk kellene a hitet. Szent Pál írja a rómaiakhoz írt levelében „… Amint meg van írva: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?“ (vö. 10,13-14). Ahelyett, hogy a teljes hitet hirdetnénk, relativizáljuk, egyre kevesebbet és kevesebbet mondunk nekik, egyre kevesebbet kérünk tőlük, hogy a korszellemnek megfeleljünk – és ne támadjon bennünket a szekularizált média. Az emberiség és az Egyház problémáiról beszélünk, ahelyett, hogy Jézusról beszélnénk nekik![17]

Addig azonban, amíg nem rendszeresek a keresztelési oktatásaink; amíg a hitoktatásunk – sokszor nem hívő – állami alkalmazottak kezében van, amíg az elsőáldozásra való készületünk nem annak szentségi vetületével (gyónás, szentáldozás) foglalkozik, hanem annak ünnepi („event”) oldalával; addig, amíg a bérmálásra való készület nem egyéb, mint bevezetés a szociális munkába, de nem növekedés a hitben. Addig, amíg a jegyesoktatás csak abból áll, hogy segítünk a párnak egy szép liturgia összeállításában: kikeressük az énekeket, a modern dalokat, világi szövegeket; addig, amíg a vasárnapi szentmisét ok nélkül igeistentisztelettel helyettesítjük, egymással való találkozásra degradáljuk, ahelyett, hogy azt mondanánk az embereknek, ami egyébként igaz is, hogy szentség és Jézussal találkozunk alatta, addig csak becsapjuk a híveket, addig egyre sekélyesebb kereszténységet adunk nekik, és csak súlyosbítjuk a krízist, sem hogy megoldanánk.

 

Előadásom végéhez értem. Remélem, nem festettem túl sötét képet az Egyházról. Hiszem ugyanis, hogy az Egyházat minden izmus és eszmeáramlat, minden progresszív vagy konzervatív főpap, pap és teológus számos  emberi gyarlósága ellenére a Szentlélek vezeti. Azon kívül, hogy éberek és józanul kritikusak legyünk minden tetszetős tanítással és az Egyházról és szolgáiról megjelenő manipulatív cikkekkel, adásokkal, írásokkal szemben, a legfontosabb dolgunk, hogy imádkozzunk hozzá: Istenünk, add meg kegyesen népednek, hogy a pápával, a püspökökkel és a papokkal eggyé forrjon az Evangélium és az Oltáriszentség által, és egy legyen a Szentlélekben. Így méltón képviselje népednek világot átfogó közösségét, jellé váljék a világ számára, és Krisztust vigye az emberek közé. Ámen.

 

Stuttgart, 2019. február 27. – október 8.

 

[1] Egyébként ebből forrásozik a gender ideológia is! Vö. KARDINAL ROBERT SARAH: Wir stehen an einem Wendepunkt in der Geschichte der Kirche, in: Katholisches Info, 25.09.2019, https://katholisches.info/2019/09/25/kardinal-robert-sarah-wir-stehen-an-einem-wendepunkt-in-der-geschichte-der-kirche/

[2] Vö. PETER WINNEMÖLLER: Das ist schon so eine Sonderwelt, in: http://www.kath.net/news/ 66934

[3] Vö. THOMAS GUTSCHKER: Namhafte Theologen: Katholiken fordern Wende in der Kirche, in: Frankfurter Allgemeine, 03.02.2019, https://www.faz.net/aktuell/politik/inland/brief-an-kardinal-marx-katholiken-fordern-wende-in-der-kirche-16021484.html

[4] Vö. GUIDO HORST: Ein Kommentar zum Offenen Brief „prominenter Katholiken“ an Reinhard Kardinal Marx. in: https://www.die-tagespost.de/politik/Missbrauch-mit-dem-Missbrauch;art4685, 195634

[5] Vö. KARDINAL MÜLLER: Missbrauchsgipfel greift Daten zum Grundproblem nicht auf, in: http://www.kath.net/news/66972

[6] A Hittani Kongregáció feladata modern nyelvre lefordítva: A keresztény tanítással, hittel és erkölccsel szembeni vétségek elbírálása. A tanítás tisztaságának megőrzése. Vö. II. JÁNOS PÁL: Pastor Bonus apostoli konstitúciója a Római Kúriáról, 1988. június 28., 48. pont.

[7] A pápa elgondolása alapján jelent meg 2018. május 3-án a szinodális úttal kapcsolatos „La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa” című vatikáni dokumentum. COMMISSIONE TEOLOGICA INTERNAZIONALE: La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa. Szövegét l.: http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_20180302_sinodalita_it.html

[8] Már korábban kijelentette a Civiltà Cattolica főszerkesztőjének adott interjújában: „Együtt kell haladnunk: az emberek, a püspökök és a pápa. A szinodalitást többféle szinten kell élni. Talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk a szinódus módszertanát, mert a jelenlegi nekem statikusnak tűnik. Ennek lehet ökumenikus értéke, főként ortodox testvéreinkkel kapcsolatban. Tőlük inkább a püspöki kollegialitás és a szinodalitás hagyománya értelmében tanulhatunk.” Vö. Jó napot! Ferenc pápa vagyok, JTMR, Budapest, 2014, 33.) Vö. még: Ferenc pápa vezetésével megemlékeztek a szinódus létrehozásának 50. évfordulójáról, in: http://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/ferenc-papa-vezetesevel-megemlekeztek-szinodus-letrehozasanak-50-evfordulojarol

[9] Vö. Synodalität ist nicht dasselbe wie Demokratie, in: Vatican News https://www.vaticannews.va/de/kirche/news/2018-05/menke-dogmatiker-synodalitaet-interview-kommunion-protestanten.html Münsteraner Theologe Hermann Josef Pottmeyer spricht bei Vollversammlung Fulda. Warum Papst Franziskus die Bischofskonference aufgewertet hat, in: https://www.kirche-und-leben.de/artikel/warum-papst-franziskus-die-bischofskonferenzen-aufgewertet-hat/  RANIERO LA VALLE: La Chiesa è nuova, in: http://www.eancheilpaparema.it/tag/chiesa-sinodale/

[10] A papi nőtlenség feloldása, nőknek minden egyházi tisztségbe (a papságba) való részeltetése, a klerikusok hatalmának megtörése, a katolikus szexuálerkölcsnek a gender-ideológiához való hozzáigazítása, és mindenféle együttélés egyházi elismertetése…

[11] „Non è di una Chiesa più umana che abbiamo bisogno, bensì di una Chiesa più divina; solo allora essa sarà anche veramente umana” in: Meeting di Rimini 1990, http://www.donpaolomojolisdb.it/ 2018/01/05/joseph-ratzinger-al-meeting-di-rimini-1990-sulla-vera-riforma-della-chiesa/

[12] Az egészhez vö. „Ein synodaler Prozess, „der meint, vor allem die Kirche neu erfinden zu sollen, beschreitet einen Weg der Zerstörung“, warnte der 59-Jährige. „Er zerspaltet die Christen, er zerstückelt die Kirche, er beschädigt letztlich auch unsere Gesellschaft und belastet auch die evangelischen Glaubensgemeinschaften.“ BISCHOF VODERHOLZER: Keine Weiheämter für Frauen, in: Die Tagespost 13. Mai 2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Bischof-Voderholzer-Keine-Weiheaemter-fuer-Frauen;art4691,198084

[13] Kardinal Sarah warnt vor falschem Verständnis von Synodalität, in: Tagespost 01.04.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Kardinal-Sarah-warnt-vor-falschem-Verstaendnis-von-Synodalitaet;art4691,196964  Offener Brief: George Weigel kritisiert „synodalen Weg“, in: Tagespost 01.04.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Offener-Brief-George-Weigel-kritisiert-synodalen-Weg;art4691,196974

[14] „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: ’Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.’” Vö. Mt 28,18-20.

[15] BISCHOF OVERBECK: “Wir sind als Kirche oft zu harmlos.” Der Essener Bischof Franz-Josef Overbeck fordert mehr Engagement der Kirchen für Europa. In: https://www.die-tagespost.de/politik/ Bischof-Overbeck-Wir-sind-als-Kirche-oft-zu-harmlos;art4685,196077

[16] Chiese ridotte a refettorio, una malsana ideologia in: http://blog.messainlatino.it/2019/02/ chiese-ridotte-refettorio-una-malsana.html

[17] Éppen erre hívja fel a figyelmet Köln bíboros-érseke, RAINER MARIA WOELKI: Anpassung an die „Lebenswirklichkeit“ ist der falsche Weg, https://www.kath.net/news/67464

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólEgyház válaszúton 3.

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
19
Imre atya Stuttgartból Egyház válaszúton 3.

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2019. október 18.

III.

 

A második veszélyes eszme, amely az Egyház ajtaján dörömböl: a szociologizmus.

 

4.2.  A szociologizmus kifejezés a 19. századi Franciaországból ered, ahol alatta azt a törekvést értették, amely a szociológia metódusait erőszakkal a pszihológiára, az etikára, a filozófára és a természettudományok egyéb ágára is ráhúzza. Ez a szándéka napjainkban is minduntalan tetten érhető. Megkönnyíti a dolgát az, hogy a szociológia vívmányai és tanai manapság sok országban aránytalanul nagy érdeklődésre tartanak számot. Úgy is mondhatnánk, hogy a szociológia a jelen kor divatos tudományága. Amit a szociológus tesz, az azonnal a széles tömeg érdeklődésének homlokterébe kerül és azonnal elfogadásra talál. Olyannyira, hogy ahol a mai ember elakad, ott rögtön a szociológust kérdezi meg.

Talán ez a nagyfokú és túlzott, sok esetben megalapozatlan érdeklődés illetve túlbecsülés az oka annak,  hogy a mai szociológusok nem egyszer olyan területeken is megnyilatkoznak, amely egyátalán nem az ő hatáskörükbe tartozik. Ilyenkor már nem szociológiáról beszélünk, amelynek a feladata az információk szolgáltatása, hanem ún. szociologizmusról, amely ezeket az információkat magyarázza és azok alapján – noha  egyáltalán nem tiszte! – megoldási javaslatokat tesz.

A szociologizmus ugyanis azt vallja, hogy az ember érzéseire és cselekedeteire, képességeire és szükségleteire teljes egészében a társadalom nyomja rá a bélyegét. Olyan emberi összetevők, mint az emberi természet, a szellem vagy a lélek, a szociologizmus szerint nem léteznek. Alapaxiómája így hangzik: „Minden a társadalomban rejlik! Ami abban per pillanat jelen van, azzal kell foglalkozni! Mással nem kell és nem érdemes!”

Hadd szemléltessem egy példával.

Németországban minden nagy pártnak saját közvéleménykutató intézete van. Ezek rendszeresen szolgáltatják a párt vezetőinek az adatokat arról, hogy hogyan vélekedik „a nép“, milyen a hangulata, mit szeretne hallani? Ugyancsak ezek az intézmények tesztelik a pártok programját is. Ha a felmérések arra a következtetésre jutnak, hogy a választópolgárok nagy többségét a program bizonyos pontjai nem érdeklik, akkor a pártok – legyenek azok bármilyen fontosak is! – a programból egyszerűen törlik.

Ez a veszélyes eszmerendszer, sajnos, a mai Egyházba is beszüremkedett. Mivel az Egyháznak minden korban új megoldásokat kell keresnie arra, hogyan tudja mai nyelvre lefordítani a keresztény hitletéteményt, újabban olyan gyakorlati teológusokra, szociológusokra, nem egyszer dogmatikusokra hallgat, akik cselekvésük mércéjéül a valós helyzetet teszik meg, nem a keresztény tanításból, annak axiómáiból (hitigazságok, isteni parancsok, törvények, előírások) indulnak ki, hanem az adott helyzetből. Szociológiai felméréseket végeznek az emberek vallásosságáról – ami még rendben is lenne! –, ahhoz, hogy – és ez viszont már nincs rendben! – az igehirdetés és a teológia tartalmát illetve nyelvezetét hozzáigazítsák. Ezért nem hallani most már egy nagyon jó ideje ezeken a tájakon szentbeszédeket a bűnről, a megtérésről, a kegyelemről, a szentségekről, a hit terjesztésének szükségességéről, a magzatelhajtásról, a kegyes halálról (eutanázia) a keresztény szexualitásról (házasság előtti nemi élet egyházi tilalma, házasságtörés, válás), a transzcendens életről vagy a végső dolgokról (ítélet, pokol, tisztítótűz, mennyország), mert ezek a témák, bár az üdvösség szempontjából fontosak, a hívek nagy részét nem foglalkoztatják.

Vagy egy másik példa: mivel ma a társadalom túlnyomó részét a migráció, a menekültügy, a munkanélküliség, a szegénység, az éhínség, a klimaváltozás mint társadalmi probléma érdekli, de nem törődik hitbeli kérdésekkel, az Egyház püspökeinek egy jó része nem a kegyelmi életről, a megváltásról, az üdvösségről, a megigazulásról, a megszentelődésről beszél, hanem ezekről a társadalmi problémákról. Nem gondolva végig magatartásuk következményét, nevezetesen: az a tény, hogy ma az emberek nagy többségének a hitigazságokról nincs tudomásuk, ismét mások életében pedig semmiféle szerepet nem játszik, az az ő magatartásuknak és mulasztásuknak is betudható. Ugyanis ők nem politikai és szociális problémák megoldására, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére, azaz az evangelizációra, a hithirdertésre, a katekizálásra, a szentségek kiszolgáltatására és nyájuk lelki vezetésére kaptak meghívást.[1] 

Ugyanakkor az is elkerüli a figyelmüket, hogy ha híveik mindig csak a valós helyzetet, a jelenleg divatos, uralkodó közvéleményt teszik meg döntésük mértékéül, akkor ezzel lemondanak arról, hogy a valóságot jobb irányba megváltoztassák. Ha pl. a válás, a magzatelhajtás, a kegyes halál, a bűn a nagy többség számára elfogadott ténnyé, mércévé válik, akkor se a társadalom, de sem a szociologizmussal szövetkező Egyház nem fog és nem is tud majd rajtuk változtatni!

A harmadik veszélyes eszme, amely az Egyházba betört: a hisztoricizmus.

 

4.3. A hisztoricizmus egy filozófiai irányzat, amely a 19. és 20. században leginkább Németországban volt elterjedve. Képviselői közül meg kell említenünk Wilhelm von Humboldtot (1767-1835) és Leopold von Ranket (1795-1886). Tanítása  szerint semmi sem menekülhet a változás elől. Az ember is folyton változik. Azonban – és ez a veszélyesebb! – minden emberre a saját kora és történelme nyomra rá a bélyegét olyannyira, hogy semmiért nem vonható felelősségre. Ugyanakkor ami ebben a korban jó volt neki, az a másikban már nem lesz az. És ez így van rendjén!

A hisztoricizmus ma is kísért. Teszi ezt az Egyházban is a katolikus hitigazságok – dogmák – területén. Tudjuk, hogy a dogma az a tanítás, amit „Isten leírt vagy áthagyományozott igéje, vagyis az egyházra bízott egyetlen hitletétemény tartalmaz, és amit egyszersmind akár az egyház ünnepélyes, akár pedig rendes és egyetemes tanítóhivatala mint Istentől kinyilatkoztatottat terjeszt elő...” (C.I.C. 750).

A hisztoricizmus nem tagadja ugyan a dogmákat, de mivel korszakfüggőnek mondja, ezzel viszonylagossá teszi őket, relativizálja: régebben fontosak voltak, a mai korban egyáltalán nem azok! El lehet hagyni őket! Nem kell őket hinni! Minden korban a nép lelkiismerete kell, hogy megfogalmazza a maga hitigazségait, dogmáit, a pasztorális igények és szükségek szerint.[2] Szűz Mária szüzi foganása, mely szerint fia, Jézus, a Szentlélek közreműködése által fogantatott,  amely egyúttal azt is jelentette, hogy Máriára nem szállt rá az eredeti bűn, hagyjuk el, egyrészt mert a mai embert ez már nem érdekli, másrészt pedig ez a mai életünkre semmiféle kihatással nincs! Ugyanígy kell gondolkodnunk a többi – valamikor akár a vértanúságig védett, mára már nem csak –  értelmetlen, de érthetetlen dogmával is, mint az angyalok létezése, a sátán (személyes) létezése, Mária mennybevétele, és így tovább.

A mai kor Egyházának egyébként is, mondják haladó (liberális) „teológusai”, nem dogmatikusnak, hanem gyakorlatinak, pasztorálisnak kell lennie! Azaz: nem hitbeli kérdésekkel kell foglalkoznia, hanem az emberi élet jelenlegi problémáival.

Azonban egy dogmák nélküli egyház, egy a tanítására kevesebb hangsúlyt fektető vagy azt felvizező Egyház, az ugyanakkor már nem az emberre és annak lelki szükségleteire figyelő, hanem egy küldetését szem elől tévesztő, földi paradicsomot építeni akaró Egyház is! A szekularizált  világ  könnyű zsákmánya, és a különböző korabeli izmusok és eszmerendszerek játékszere.  

Az Egyháznak nem az a küldetése, hogy elmerüljön az evilági dolgok problémáinak útvesztőiben, szinte elnézést kérjen kétezer éves hitéért, tanításáért, dogmáiért, hanem egyedül az, hogy  minden korban Isten kinyilatkoztatását tanulmányozza, azt az embereknek a kor nyelvén továbbadja, és annak fényében mutassa meg a kor problémáiból kivezető utat. Ha nem ezt teszi, ha nem Krisztust hirdeti, elárulja küldetését és tévútra vezeti az embereket. Miközben nem tanítja vagy csak részben tanítja a hitletéteményt, a hisztoricizmus hibájába esik, amely szerint a régi dogmáknak – különösen, ha a kereszténység egyediségét hangsúlyozza – semmi jelentőségük, hagyjuk el őket, ne emlegessük, fogalmazzunk újakat, moderneket, maiakat![3]

Hogy mennyire aktuálisak ezek a fenti sorok, azt két kardinális vitájával szeretném bemutatni. A legutóbbi egyházi problémákat (elváltak és protestánsok szentáldozáshoz való engedése, különböző vallásokkal történő engedékeny tárgyalások) minősítő és egymásnak ellentmondó megnyilatkozások láttán a Hittani Kongregáció volt prefektusa, Dr. Gerhard Ludwig Müller (*1947) 2019. február 11-én egy hitvallást fogalmazott meg, amely teljes egészében a Szentírás és a Katekizmus talaján állt. Többek között azt is mondta, amit így is hiszünk, hogy a keresztények Istene nem egyenlő Allahhal...

Egy napra rá egy másik kardinális, szintén teológus, Dr. Walter Kasper (*1933) megbírálta őt és “féligazságok megfogalmazását” vetett a szemére, mert Isten és Allah között így különbséget tenni ma nem szabad (igaz vagy nem igaz? – erre a kérdésre a kardinális nem válaszol). Kasper legfőbb érve aztán elárulta valódi indíttatását: Müller nem engedelmes a pápával szemben, mert a pápa ezekben a dolgokban másképpen vélekedik, s ebben őt kell követni![4]

            A dolog súlyosabb, mint első látásra gondolnánk, ugyanis a dogmák sutba dobása ahhoz vezet, hogy egyszerre nagy zűrzavar támad, minden püspök és teológus – nem is beszélve a magukat „teológusoknak tartókról” – a maga véleményét szeretné dogmának, általános igazságnak kikiáltani. Azonban – amint ezt Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa legutóbbi könyvében megjegyzi – csak egy igazság van, és ez: Jézus Krisztus illetve az Ő tanítása.[5]

A negyedik veszélyes eszme, amely az Egyházat fenyegeti: a szituációs etika.

 

4.4. A szituációs etika egy erkölcsfilozófiai irányzat, amely egy konkrét helyzetben az erkölcsi ítéletalkotás során a személyes lelkiismereti döntésnek tulajdonítja a legnagyobb fontosságot. A kifejezést 1938-ban Theodor Steinbüchel (1888-1949) katolikus erkölcsteológus használta először. A szituációs etika tagadja az egyetemes, mindig és mindenkire nézve kötelező érvényű, megváltoztathatlan erkölcsi normákat. Nincs eredendően rossz erkölcsi cselekedet, minden szabály alól van kivétel! Egy cselekedet erkölcsössége nem objektív igazságtól függ, hanem a személy adott – szubjektív – helyzetétől.

1956-ban a Szent Officium elítélte a szituációs etikát, mert „(...) ez a szubjektív hozzáállás lehetővé teszi valaki számára, aki különleges konkrét helyzetben van, hogy ő maga döntse el, mi az erkölcsileg helyes az adott hic et nunc [itt és most] helyzetben. Nincs függés semmilyen, az emberen kívül álló, megváltoztathatatlan szabálytól; nincs mértéke az igazságnak és a becsületességnek az emberen kívül; az ember egyedül elég a saját erkölcsi irányításához."

A vita azonban nem ült el, sőt 1968-ban VI. Pál pápa (1963-1978) Humanae vitae enciklikájának megjelenése után, amely a házas életben nem engedélyezte csak a természetes védekezést azoknak, akik nem akartak gyermekáldást, különösen a házassági és a nemi erkölcs témakörében folyt ádázul tovább. Míg a Tanítóhivatal az Egyház hagyományos, általánosan érvényes objektív normáit és a természettörvényt hangsúlyozta, a szituációs etika képviselői a személyes felelősségre hivatkozva védelmezték az egyházi törvényektől eltérő magatartásformákat. Olyannyira, hogy a német és az osztrák püspöki kar az enciklika ellen foglalt állást, és az ún. „pirula” használatát a házastársak lelkiismeretére bízta.

Az Egyház mai álláspontja mindeddig az volt, hogy egy igaz erkölcsi döntéshez a helyzetelemzés éppúgy szükséges, mint a normák ismerete és az azokhoz való  igazodás. Az erkölcsi törvények és a szituációk átélése összetartozik: „a törvények szituációk nélkül üres szabályok, a szituációk törvények nélkül vakok” – állapította meg helyesen Martin Honecker (*1934) evangélikus erkölcsteológus.

A legutóbbi időkben azonban néhány teológus azt állítja, hogy az isteni normák és a természettörvények nem kötelező erejű, objektív kritériumok a lelkiismeret ítéletéhez, hanem ahhoz csak általános távlatot adnak, hogy az ember személyes és társadalmi életét rendezze. A személy cselekedeteinek egyedüli bírája nem a természettörvény, nem az Egyház, nem is Isten, hanem egyedül a saját lelkiismerete. Az ember csak akkor érheti el az erkölcsi tökéletességét, ha lelkiismereti döntéseit „autonóm módon” hozza meg. Ezt az érlelődési folyamatot gátolják az Egyházi Tanítóhivatal túlságosan kategorikus állásfoglalásai sok erkölcsi kérdésben, s ilyen beavatkozásai a hívőkben lelkiismereti konfliktusokat okoznak.

Ezért kettős erkölcsi igazság bevezetését javasolják. Az egyik volna az elvont tanítás, a másik a konkrét körülmények figyelembevétele. Ez a szituációkra is tekintettel lévő „igazság“ törvényesen megalapozhatná az általános szabálytól eltérő kivételeket, és így lehetővé tenné, hogy az ember jó lelkiismerettel megtegyen valamit, ami az elvont erkölcsi törvény szerint önmagában véve rossz. Ily módon bizonyos esetekben létrejön egyfajta kettősség, szembenállás az általában érvényes parancs és tanítás, valamint az egyedi lelkiismeret normája között. Ilyenkor végső fórumként a lelkiismeret döntene a jó és a rossz kérdésében. Erre próbálják alapozni azokat az ún. „lelkipásztori” megoldásokat, melyek ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával.

A józan kritikusok szerint ez a vélemény köszön vissza a 2016. február 8-án megjelent Amoris laetitia című apostoli buzdításban. A 6. fejezet 305. pontjában ezt olvashatjuk: „A kondicionálás és más enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy egy objektíven bűnös helyzetben – amiért talán szubjektíve nem, vagy nem teljesen felelős – az egyén Isten kegyelmében éljen, növekedhet is a kegyelemben és a szeretetben, miközben az Egyház segítségét is megkapja ehhez.” Az apostoli buzdítás nem a természettörvényből, nem Isten parancsaiból, nem is Krisztus tanításából, hanem a személy adott helyzetéből indul ki, és hozzá igazítja az isteni megváltoztathatatlan erkölcsi normákat. A dokumentum egyik mentséget a másik után keresi az elesettség állapotában élők – elváltak, újraházasodottak – számára, és ahelyett hogy a talpraállásban segítené őket, igyekszik lelkiismeretüket azzal megnyugtatni, hogy nem élnek bűnös állapotban. Ebben az igyekezetében még attól az érvtől sem riad vissza, hogy a katolikus házasságot érintő igazi katolikus tanítást mint elvont ideált írja le, amely elérhetetlen a konkrét körülmények között élő emberek számára.[6]

Végül, de nem utolsósorban létezik egy olyan eszme, izmus, amely épp most igyekszik bevonulni az Egyházba. Ez pedig a felszabadítási teológia.

 

4.5. A felszabadítási teológia Dél-Amerikából indult ki az 1960-as években. A nincstelenek körében munkálkodó misszionáriusok és papok úgy érezték, hogy a katolikus egyház hagyományos hittani súlypontú teológiája helyzetükben nem alkalmazható, ezért helyette valami mást akartak. Egyes teológusaik – pl. Gustavo Gutiérrez (*1928) – szerint a Szentírás  a cselekvő Istent állítja elénk, aki magára veszi a szegények és a szenvedők terheit, és az ő felszabadításukon munkálkodik. Ezért az  Egyház papjainak és híveinek minden erejükkel és eszközükkel – ha kell, fegyverrel is akár! – az elnyomás megdöntéséért és a szenvedők felszabadításáért kell síkraszállniuk. Következésképp a teológiának nem az a feladata, hogy a világot – Isten tanításának és a Szenthagyománynak a fényében – magyarázza és értelmezze, hanem az, hogy végre – ha kell, azt erőszakkal – megváltoztassa.

A felszabadítási teológia tehát azonossági jelet tesz az üdvösség és a (fizikai)  felszabadítás közé. Nézete szerint nem annyira az egyén, semmint a „strukturális bűn” a romboló, tehát nem az egyén, hanem a társadalom romlott meg és igényel megváltást. Ez a megváltás pedig - teológusai számára – a marxizmus segítségével orvosolható. Ugyanis ez és a szocializmus olyan politikai programot kínál, amely által a jelenlegi igazságtalan társadalmi rendszer lerombolható, és egy igazságosabb társadalom építhető fel. A kapitalizmus a lehető legrosszabb társadalmi forma, a szocializmust viszont minden eszközzel támogatni kell.

A felszabadítási teológia nem csak egész Latin-Amerika, de más földrészek baloldali keresztényeire (keresztényszocialisták és keresztény kommunisták) is igen nagy hatással volt. Mivel képviselői szinte kivétel nélkül mind katolikus papok voltak, 1983-1984-ben a Hittani Kongregáció elítélte azokat a nézeteket, amelyek azt hangoztatják, hogy ebben, és nem az eljövendő világban kell keresni a társadalmi igazságosságot, ha kell, akkor erőszakkal is. Ez azt jelenti, hogy a felszabadítási teológia nem más, mint marxizmus keresztény köntösben.

A római megróvás nyomán nagy felzúdulás támadt. A mozgalom nem csitult el akkor sem, mikor egyes teológusai a papi rendből kiléptek és megnősültek. Sovány vigasz volt a Vatikánnak az, hogy hamarosan új, az Egyház hitétől szögesen eltérő hitet kezdtek vallani. Mint ahogyan az sem, hogy ebből a teológiából egy sereg más – néha több, mint idegen, hadd ne mondjam, hogy nem minden esetben igazhitű – teológiai irányzat nőtt ki: a gazdasági racionalitás kritikája (a modern gazdasági gondolkodásmód ökológiai katasztrófához vezet); az őslakos teológia (az őslakos kultúrákban is kinyilatkoztatta magát Isten); az afro-latin-amerikai teológiák (a rabszolgák harcaiban és a feketéknek a fehérek elleni tüntetésekben Isten felszabadító jelenléte mutatkozott meg); a feminista teológia (a nők kétszeresen is szenvedő alanyai az elnyomásnak, egyrészt nemi, másrészt társadalmi szempontból, azért még a szentírási szövegeket is újra kell olvasni); az ökológiai teológia (az élő univerzum és az emberi természet személyes kapcsolatban vannak egymással); a vallási pluralizmus teológiája (minden vallásban és szektában Isten kinyilatkoztatása mutatkozik meg); az eredeti kereszténység újraértelmezése (Jézus egy szolidaritáson nyugvó gazdaságot és egy a testvériségben kifejeződő politikát akart), stb.

Manapság az Egyházon belül a felszabadítási teológia reneszánszát éli és nagy káoszt, illetve megoszlást szül. 2012. július 26-án a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Dr. Gerhard Müller bíboros még úgy nyilatkozott, hogy noha a felszabadítási teológia nyomán valóban nem lehet a mai világban Isten szeretetéről és irgalmasságáról beszélni azon emberek szenvedését látva, akiknek sem inni-, sem ennivalójuk nincs, és akiknek a jogait a hatalmasok semmibe veszik, azonban a „marxista önmegváltás tana és az Istentől ajándékozott üdv” összekeverését „elvileg továbbra is el kell utasítani”.

A jelenlegi pápaság alatt azonban mintha épp ezt a veszélyt nem látják vagy nem akarják látni. A felszabadítási teológia valamikor elítélt képviselőit a pápa rendre rehabilitálja. Egyik képviselőjük, a volt  ferences, de időközben papi szolgálatát elhagyó Leonardo Boff (*1938) nyíltan mondja is, hogy Ferenc pápa egy közülük.[7] Egy másik pedig: Paolo Suess (*1938), kőltői szavakkal így jellemzi a pápát: „olyan, mint egy énekesmadár, amely megválasztásával kiszabadult a kalitkából és Rómába hozta a dél-amerikai (felszabadítási) teológiát.”[8]

A felszabadítási teológia egyik külső jele a Vatikánnak illetve a pápának a politikában való nagyobb  szerepvállalása. Míg egyesek ezt a jelenlegi pápaság egyik pozitív hozadékaként fogják fel,[9] mások azt róják fel vele kapcsolatban Ferenc pápának, hogy ideológiai okokból csak a balos, a szocialista világnézet követőivel keresi a kapcsolatot, ártva ezzel nem csak az igazságosság és a pártatlanság erényének, de a különböző társadalmi formák alatt élő hívei nagy tömegének is.[10]

Sokkal nagyobb probléma legújabban az, hogy a pápa – kritikusai szerint – a felszabadítási teológia egyes vitatott téziseit – a pars pro toto-elv (=rész az egész helyett) alapján – az egész világegyház számára ki akarja terjeszteni.

Konkrétan az Amazonas-zsinatról van szó, amelynek munkadokumentumában nem csak teológiai tévedések vannak,[11] de témái: az ún. „viri probati” – nős férfiak pappászentelése (=papi cölibátus gyengítése), a nők diákónussá szentelése (=a papság szentségének megingatása), az ökoteológia erőltetése (=a világegyetem élő valósága, amely szoros kapcsolatban van az emberi természettel) nem sok jóval kecsegtetnek, s érdekes módon egybeesnek azokkal a liberális (német) teológiai törekvésekkel, amelyek az Egyház felvirágzását ezektől a strukturális reformoktól, és nem Krisztustól, nem is az evangelizációtól, a hithirdetéstől és a kegyelmi (szentségi-, ima-) élettől várják.[12] A szinódust előkészítő konferenciák és nyilatkozatok pedig semmi jót nem sejtetnek.[13]

 


            [1] Vö. MARCELLO VENEZIANI: Lo scopo della Chiesa è salvare l’uomo, non sedarlo, in: La Verità, 17 febbraio 2019, l.: https://www.radiospada.org/2019/03/lo-scopo-della-chiesa-e-salvare-luomo-non-sedarlo/

[2] Vö. ANTONIO LIVI: Dogma, teologia e pastorale: Un teologo parla, Kindle Edition, Hong Kong 2018. PAUL WESS: Brauchen wir “Dogmen”? http://www.wir-sind-kirche.at/artikel/brauchen-wir-dogmen

[3] Az egészhez vö. ALDO MARIA VALLI: Così la Chiesa anti-dogmatica cede al dogma del relativismo,  in: https://gloria.tv/article/M9NjnCPAhLB21HGSYdgex3sEp

[4] Vö. DR. GERHARD LUDWIG MÜLLER: Glaubensmanifest 'Euer Herz lasse sich nicht verwirren!' (Joh 14,1) in:  https://www.kath.net/news/66897 - Kardinal Kasper kritisiert "Glaubensmanifest" von Kardinal Müller in: https://www.katholisch.de/aktuelles/aktuelle-artikel/kardinal-kasper-kritisiert-glaubensmanifest-von-kardinal-muller Wie Kardinal Kasper die Leser manipuliert, in: https:// www.kath.net/ news/ 66911

            [5] KARDINAL ROBERT SARAH: Wir stehen an einem Wendepunkt in der Geschichte der Kirche, in: Katholisches Info, 25.09.2019, https://katholisches.info/2019/09/25/kardinal-robert-sarah-wir-stehen-an-einem-wendepunkt-in-der-geschichte-der-kirche/

 

                  [6] JOSEF SEIFERT: Die Freude der Liebe: Freuden, Betrübnisse und Hoffnungen, https://katholisches.info/2017/09/07/die-freude-der-liebe-freuden-betruebnisse-und-hoffnungen/

            Vier Kardinäle stellen sich Papst Franziskus mit fünf „Dubia“ zu „Amoris laetitia“ frontal in den Weg, https://katholisches.info/2016/11/14/vier-kardinaele-stellen-sich-papst-franziskus-mit-fuenf-dubia-zu-amoris-laetitia-frontal-in-den-weg/

            EXKLUSIV: "Ein Bruch mit der Lehrtradition" – Robert Spaemann über Amoris Laetitia, https://de.catholicnewsagency.com/story/exklusiv-ein-bruch-mit-der-lehrtradition-robert-spaemann-uber-amoris-laetitia-0730

            [7] „Franziskus ist einer von uns. Er hat die Befreiungstheologie zum Allgemeingut der Kirche gemacht. Und er hat sie ausgeweitet.“ Vö. JOACIM FRANK: Leonardo Boff in Interview – „Papst Franziskus ist einer von uns”, in: https://www.ksta.de/kultur/leonardo-boff-im-interview--papst-franziskus-ist-einer-von-uns--25372660

                  [8] Vö. PAOLO SUESS: Le radici del sinodo amazzonico e la carica degli ottantenni,

https://www.aldomariavalli.it/2019/09/12/le-radici-del-sinodo-amazzonico-e-la-carica-degli-ottantenni/

            [9] A felszabdítási teológiáról vö. PATSCH FERENC: „A szegények – a szegény Jézus teste“. A felszabadítás teológiája egyházias olvasata, http://real.mtak.hu/24020/1/Patsch_Ferenc Vigilia_ 2013_9_u.pdf - PATSCH FERENC SJ: A felszabadítás teológiája – korunkban, https://www.sapientia.hu/ hu/system/files/A+felszabad%C3%ADt%C3%A1s+teol%C3%B3gi%C3%A1ja+-+mai+szemmel.pdf

[10] Marcello Pera, der Freund Benedikts XVI., über Papst Franziskus und die Migrationspolitik, in: Katholisches Info, 12.07.2017,  https://katholisches.info/2017/07/12/marcello-pera-der-freund-benedikts-xvi-ueber-papst-franziskus-und-die-migrationspolitik-er-hasst-den-westen-und-will-ihn-zerstoeren/

            [11] A munkadokumentum egyik ilyen tézise azt sugallja, mintha a kinyilatkoztatás két hagyományos, dogmába foglalt forrása mellett (Szentírás és Szenthagyomány, l. Dei verbum 4, 7, 8-10, 24) más kinyilatkoztatási forrás is létezne (pl. maga az Amazonas vidéke vö. Instrumentum laboris 19.). Ugyanakkor azzal, hogy Istenről alig, a Szentírásról elvétve, az egyházatyákról és a zsinatok tanításáról pedig szinte sehol nem beszél, azt a látszatot kelti, mintha ezek helyébe egy ún. „kozmoszvízió” lépne az ősök bölcsességével, mitoszaival és rítusaival, amelyek az előbbiekkel egyenértékűeknek látszanak. A legtöbb kritika viszont azért éri a munkadokumentumot, mert meg sem említi Istennek Jézusban történő  önkinyilatkoztatását, az Egyház szentségi jellegét, a szentségeket, mint kegyelemszerző eszközöket, a kegyelem természetfölöttiségét, a megtérést és az örök életet, mint a szentháromságos egy Istennel való élet jutalmát. Az Instrumentum laboris szövegét l. https://www.adveniat.de/fileadmin/user_upload/Informieren/Aktuelles/Instrumentum_Laboris_Deutsch.pdf

                  [12] „Erhebliche Schwächen bescheinigt der Bischof dem Instrumentum laboris, dem Arbeitspapier zur Amazonassyonode. Im Dokument sei es nicht das Evangelium, das als einzige göttliche Kraft, diejenigen, die glauben sowie die Familie, die Gesellschaft, die Kultur und die Identität retten, befreien und aufbauen könne. Das Instrumentum laboris ist theologisch und damit pastoral schwach und gefährlich, weil es den gekreuzigten und auferstanden Christus aus der Mitte verbannt und damit Gefahr läuft, die Kirche zu spalten.“  JOSÉ LUIS AZCONA, emeritierte Bischof der Territorialprälatur Marajó. „Amazonas-Bischof: Kirche muss um zölibatäre Priester bitten“, in: Die Tagespost, 16. September 2019 -

https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/aktuell/Amazonas-Bischof-Kirche-muss-um-zoelibataere-Priester-bitten;art4874,201119 - OLOVER MAKSAN: Von Befreiungstheologen und Söhnen Benedikts XVI., in: Die Tagespost 04.10.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/aktuell/Von-Befreiungstheologen-und-Soehnen-Benedikts-XVI;art4874,201844

            [13] Az ún. „bogotai nyilatkozatot“ (2019 áprilisa) megfogalmazó felszabadítási teológusok egyesene a katolikus tanítás kizárólagosságának feladását kérik. Vö. Amazonas-Synode: die Befreiungstheologen wollen die Kirche wieder mit ihrer verstaubten 70-Jahre-Ideologie „erneuern”, in: Beiboot Petri, https://beiboot-petri.blogspot.com/2019/09/amazonas-synode-die-befreiungstheologen.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atya StuttgartbólHagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrábanEGYHÁZ VÁLASZÚTON (Folytatás)

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
30
Imre atya Stuttgartból Hagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában EGYHÁZ VÁLASZÚTON (Folytatás)

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak! Lelkipásztori szeretettel, Imre atya

Stuttgart, 2019. szeptember 30.

A kép lelőhelye: http://imagenes.4ever.eu/transporte/camino-230654

EGYHÁZ VÁLASZÚTON

Hagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában

Dr. Tempfli Imre II. (Folytatás)

4. Mai uralkodó eszmeáramlatok és teológiai irányzatok

Amikor XXIII. János pápa (1958-1962) 1959. január 6-án a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában a szentmisén jelenlévő bíborosoknak bejelentette, hogy egyetemes zsinatot akar összehívni, nagy megdöbbenést keltett nem csak bennük, hanem az egész Egyházban is. Maga a pápa sem tudta pontosan, hogy miről tárgyal majd és mit eredményez e Zsinat. Elhatározása a Szentlélek ihletésére történt.

A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) valóban a Szentlélek sugalmazásának egyik legfényesebb bizonyítéka, Aki a meghívottakkal megéreztette, hogy koruk emberéhez érthetőbb nyelven kell szólni. Olyan évszázados falakat romboltatott le velük, amelyek bástyaként védték, de ugyanakkor el is választották az Egyházat a külvilágtól.

Ma már senki nem vonja kétségbe a II. Vatikáni Zsinat pozitívumait:

- Új egyházképet fogalmazott meg: az Egyház Isten Népe, amely osztozik a világ örömeiben és szenvedéseiben.

- Megújította a liturgiát: a szentmisén való „teljes, aktív részvételre” ösztönzött. Ezért fordítatta le a miseszöveget népnyelvekre.

- Kimondta, hogy minden katolikus meghívást kapott az életszentségre és a misszióra: nemcsak messzi tájakra mennek misszionáriusok, hogy terjesszék az evangéliumot, hanem minden katolikus evangelizál az életével.

- Kihangsúlyozta a család fontosságát: a hit a plébániákon, az egyházmegyékben és világszerte megnyilvánul, de mindenek előtt a családban. Ott kapja minden hívő az erős alapokat (családegyház).

- Megváltoztatta más keresztény felekezetekhez és vallásokhoz fűződő kapcsolatát: hídat épített az ortodoxok, a zsidók, a muzulmánok, a protestánsok és más vallások felé.

- Együttműködést szorgalmazott az Egyházon belül is: korábban nem volt példa arra, ahogyan a Zsinat után püspökök, papok, szerzetesek és világiak együtt dolgoznak. - Korszerűsítette az Egyházat: a reformok – mint pl. a nemzeti nyelv használata vagy a vallásközi párbeszéd – hozzáférhetőbbé tették az Egyházat a modern világ számára. - Ugyanakkor vissza is vezette a a gyökereihez: fontosabbá vált a Szentírás, nagyobb hangsúlyt kaptak az egyházatyák, és olyan ősi hagyományokat elevenítettek fel, mint az állandó diakonátus és a felnőtt megtérők fokozatos bevezetése az Egyházba. Viszont azt sem szabad elfelednünk, hogy Zsinatnak negatív „gyümölcsei” is voltak, és ezek hatnak mind mai napig. Én csak kettőt említenék, mert ezek hozták a legnagyobb zűrzavart az Egyház soraiban. Az egyik az volt, hogy a zsinati dokumentumokat a zsinaton egymásnak feszülő két tábor más és másképpen magyarázta. Az egyik táborhoz tartoztak azok, akik a zsinatot reformként értelmezték, amelynek célja az Egyház megújítása úgy, hogy közben az áthagyományozott értékeket átmentsük. Az Egyház fejlődni fog a reform után, de az marad lényegében, ami volt: Isten vándorló népe. Ebben az értelemben nyitotta meg a Zsinatot XXIII. János pápa is, amikor 1962. október 11-én azt mondta: „Nemcsak az a feladatunk, hogy az értékes javakat megőrizzük, mintha csak a régisége érdekelne bennünket, hanem lelkes akarattal és félelem nélkül ahhoz a munkához kell látnunk, amelyet a mai idők elvárnak tőlünk.... Szükséges, hogy a megdönthetetlen és megváltozhatatlan tanítást, amelyre hűségesen kell vigyáznunk, elmélyítsük és úgy fogalmazzuk újra, hogy korunk igényeinek és szükségleteinek megfeleljen.” A másik táborhoz azok tartoztak, akik a Zsinatot törésnek gondolták. Szakítani mindazzal, ami a Zsinat előtt volt, és mindent újrafogalmazni az új teológiai áramlatok szerint. Képviselőik a zsinati dokumentumokat csak kezdetnek gondolták, amelyek még csak csiráikban tartalmazzák a „zsinat szellemét”, amelyet az elkövetkező években és évtizedekben majd – úgymond – ki kell bontakoztatni. Bátran kell tehát teret biztosítani az újnak. Hogy pontosan mi lesz ez az új, az majd menet közben kiderül. Aztán lassan lassan a „zsinat szelleme” és dokumentumai furkósbotokká váltak, amelyekkel az ún. progresszívek és konzervatívok – nem utolsósorban a Zsinat igazi horderejét fel nem fogó média segítségével 1 - egyre másra beverték egymás fejét. Ez az állapot ma is tart... A másik negatív gyümölcs pedig szerintem az volt, hogy a nagy újítási lázban – azzal, hogy az Egyház, képiesen, kinyitotta az ablakait – nem csak a liturgia szenvedett jóvátehetetlen károkat, vált emberi kísérletek alanyává, de egy sereg új izmus és eszme is betört „a szent falak közé”, amelyek még ma is nagy károkat okoznak, mert nem figyeltünk fel rájuk időben.2 Az első káros izmus közülük: a relativizmus.

4.1. A relativizmus filozófiai irányzata a felvilágosodás szellemiségének szülötte. Jó kétszáz éven át töretlenül tartja magát, olyannyira, hogy az ún. tudományos teológia mai művelőinek körében egyre inkább hódít. Azt állítja, hogy nincs abszolút igazság. Az ugyanis néptől, kultúrától, helyi és történeti esetlegességektől függ. Nincs olyan kultúrák fölött álló mérce, amely vallási kérdésekben és értékek megítélésében támpont lehetne számunkra, mert mindent az akkor kor társadalma, pszichológiája vagy gazdasága határoz meg.

4.1.1. Ha viszont az értékek és igazságok „kultúrafüggőek”, vonja le a következtetést a relativizmus, akkor nincs egyedül üdvözítő hit. Teljesen fölösleges, sőt helytelen, ha másokat megpróbálunk áttéríteni arra a hitre, amelyet mi igaznak tartunk. Istenről, hitről, igazságról, abszolút értékekről szóló viták alapvetően fölöslegesek és kártékonyak. Párbeszédet kell ugyan folytatni, de végeredményben úgyis minden viszonylagos.

Újabban ez a szemlélet látszik visszaköszönni az Egyház berkeiben is. A legutóbbi szaud-arábiai útja alkalmával a pápa Abu Dhabiban találkozott Ahmad Mohammad Al-Tayyeb egyiptomi nagyimámmal, és február 4-én egy közös nyilatkozatot írtak alá „minden ember testvériségéről és a világon való együttéléséről“. A dokumentumot akár mérföldkőnek is lehetne nevezni, hisz először lépett egy olyan zárt arab országba pápa, mint Szaud Arábia, és először írt alá egy nagyimámmal közös dokumentumot.

Van azonban a dokumentumnak egy passzusa, amely több, mint félreértésre ad okot, nevezetesen amikor azt írja, hogy „a pluralizmus és a másság a vallással, bőrszínnel, nemmel, etnikummal és nyelvvel kapcsolatban megegyeznek az embert teremtő Isten bölcs, isteni akaratával.“ Ez - mondják a kritikusok - ellentmondani látszik az isteni kinyilatkoztatásnak, amely szerint csak egy isteni vallás van; relativizálja Jézus missziós felhívását, amely szerint az egyetlen üdvözítő evangéliumot minden népnek hirdetni kell. Hogyan tűrheti Isten, hogy a különböző népeknek és vallásoknak hamis elképzelésük legyen róla? Hogyan viselheti el, hogy más vallások tagadják az Ő Fia, Jézus istenségét? Hogyan engedheti meg, hogy más vallások hamis isteneket imádjanak? Végül, de nem utolsósorban: ha Isten akarja a többi vallásokat is, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem kizárólagosan akarja a Katolikus Egyházat, azaz közömbös, mellékes neki tanításával, szentségeivel, dogmáival, hierarchiájával, híveivel együtt, nem is beszélve arról, hogy Jézus egyetlen közvetítői és megváltói küldetésének semmi jelentősége.3

A relativizmus szellemében nyilatkozott legutóbb az Egyház egyik bíborosa is, aki azt javasolta: arra kell törekednünk, hogy „a különböző vallások, mindegyike a maga kizárólagos igazságigényével, békésen éljen egymás mellett“.4 Ezzel a bíboros nem csak, hogy a különböző vallások közötti egyenlőséget hirdeti, ami – tetszőleges ugyan, de – teológiai és tanbeli szempontból lehetetlen, hanem azt is elárulja, hogy nem ismeri az Egyház előírásait ezen a téren, vagy ismeri ugyan, de felülírja azokat! A Hittani Kongregáció ugyanis ezzel kapcsolatosan így nyilatkozott: „Az egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt az indifferens felfogást, melyet vallási relativizmus hat át, és arra a vélekedésre vezet, hogy az egyik vallás annyit ér, mint a másik.“5

A Kongregáció nyilatkozata csak azt fejti ki, amit erről a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban tanít. Nevezetesen, hogy az Egyház szükséges az üdvösséghez. Míg hívei a Krisztus által alapított keresztség szentségén keresztül lépnek be, mint ajtón (vö. LG 14, 48, AG 7. UR 3) az üdvösségre, addig a formálisan és látható módon nem hozzá tartozók számára Krisztus üdvözítő kegyelmét Isten „egyedül az Általa ismert utakon” adja meg (vö. AG 7). Noha hogyanját még pontosan nem tudjuk, szöges ellentétben állna viszont a katolikus tanítással, ha az Egyházat pusztán úgy tekintenénk, mint az üdvösség egyik útját a többi vallás mellett, melyek mintegy kiegészítik az Egyházat, sőt lényegében egyenrangúak vele, s együtt irányulnak Isten eszkatologikus országa felé. A Zsinat tanítása végül abban is egyértelmű, hogy bár a különféle vallások hagyományai őriznek ugyan Istentől származó elemeket (őskinyilatkoztatás), amelyek előkészíthetnek az Evangélium befogadására, ezeknek az imádságoknak és szertartásoknak azonban soha nem lehet olyan isteni eredetet és üdvös hatékonyságot tulajdonítani, mint a keresztény szentségeknek. Következtetésképp, állapítja meg a Zsinat nyomán II. Szent János Pál pápa, jóllehet az Egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de határozottan elutasítja azt az indifferens felfogást, amelyet "vallási relativizmus hat át és arra a vélekedésre vezet, hogy ’az egyik vallás annyit ér, mint a másik’ ".6

4.1.2. A relativizmus az erkölcsöt is kikezdte. Az erkölcsi relativizmus három állítást foglal magában: 1. Az erkölcsiség változó: minden korban és korszakban más és más. 2. Az erkölcsiség szubjektív: ahhoz viszonyul, amit mi gondolunk vagy érzünk; azaz nincs semmi jó vagy rossz dolog, hanem csak a mi személyes gondolataink teszik őket azzá. 3. Az erkölcsiség egyéni: az egyénekhez viszonyul, azaz ahány ház, annyi szokás.

Az erkölcsi relativizmus többek között ahhoz vezet, hogy nincs önmagában rossz cselekedet. Cselekedeteink rosszassága csupán bizonyos körülményektől függ, amelyeket pedig mindig a tőlünk független adott helyzet eredményez!

Az erkölcsi relativízmus másik vesszőparipája továbbá a mindentől és mindenkitől független lelkiismeret, amely – eltekintve attól, hogy helyesen formált-e vagy sem! - cselekedeteink egyedüli ítélő bírája.

Sőt, újabban egyes erkölcsteológusok azon a nézeten vannak, hogy az az Egyházi Tanítóhivatal csupán hittani kérdésekben nyilatkozhat tévedhetetlenül. Erkölcsi kérdésekben nem! Mi több, az Egyháznak nem lehet saját erkölcstana, hisz valamennyi elvvel kapcsolatban más vallásokban is hasonló vélemény található.

Végül az erkölcsi relativizmus azt is eredményezte - csak egy példán szemléltetve -, hogy nincs elfogadott módja sem a szexualitásnak, sem a család megélésének. Számos társadalmilag többé-kevésbé elfogadott típus létezik, mint például a próbaházasság, élettársi kapcsolat, szingliség, homo-, transzszexuális párok, vagy a mozaik-család. Ez a nézet még nem csapódott le ugyan a legutóbbi pápai megnyilatkozásokban, viszont a legutóbbi események (James Martin jezsuita előadása a Családok Találkozóján Dublinban, 2018. augusztus 21-26-án, az, hogy a kiskorúak védelmében, február 21-24-ra összehívott római Püspöki Konferencia nem hajlandó napirendre tűzni a homoszexualitást, amely pedig az esetek 80%-ban vétkes), arra engednek következtetni, hogy egy régi szentírási tanítást, mely szerint a homoszexualitás nem egyeztethető össze Isten akaratával, nagyon sok mai teológus idejétmúltnak és megváltoztatandónak tartja.7 (Folyt. köv.)

 

1 Míg az atyák zsinata bent a hit körül mozgott, kint, a médiák zsinatának szinte csak ez az egy támája volt: hatalmi harc konzervatívok és progresszívek, centralisták és decentralisták, klerikusok és laikusok, modernisták és tradicionalisták között – mesélte el XVI. Benedek pápa. Begegnung mit dem Klerus der Diözese Rom - Ansprache von Papst Benedikt XVI. Aula Paolo VI, Donnerstag, 14. Februar 2013 in: http://w2.vatican.va/content/benedict-xvi/de/speeches/2013/ february/documents/hf_benxvi_spe_20130214_clero-roma.html

2 Vö. HUBERT WINDISCH: Wächter, wie lange daert die Nacht? in: http://www.kath.net/news/ 66887

3 Az egészhez vö. Die gemeinsame Erklärung von Abu Dhabi in: http://www.kath.net/news/ 66859?keepThis=true&TB_iframe=true&height=650&width=850&caption=KATH.NET; ATHANASIUS SCHNEIDER: „Die Vielfalt der Religionen ist nicht gottgewollt“ in: https://katholisches.info/2019/02/09/ athanasius-schneider-die-vielfalt-der-religionen-ist-nicht-gottgewollt/ Vö. még: https://poschenker. wordpress.com/2019/02/20/kardinal-burke-die-erklaerung-des-papstes-wonach-es-gottes-wille-sei-dasses-eine-verschiedenheit-von-religionen-gebe-ist-nicht-korrekt/ „Schweizer Bischof: Die von Papst und Imam unterschriebene Abu-Dhabi-Erklärung umgeht Jesus als Vermittler, als Erlöser“ – l. https://beibootpetri.blogspot.com/2019/09/bischof-eleganti-kritisiert-da-die.html

4 L. Reinhard Marx müncheni bíboros-érsek nyilatkozatát, in: https://www.freiewelt.net/ nachricht/kardinal-marx-gegen-christliches-abendland-10076760/?tx_comments_pi1%5Bpage% 5D=3&cHash= 4af7007e9a1a920d025bbbad524b85e1

5 Vö. DOMINUS IESUS, a Hittani Kongregáció nyilatkozata, 2000. augusztus 6, 22.

6 Vö. II. JÁNOS PÁL PÁPA: Redemptoris missio enciklika 36.

7 Vö. Wenn ein Kardinal die Zusammenhänge leugnet, in: http://kath.net/news/67009

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atya StuttgartbólEGYHÁZ VÁLASZÚTONHagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
24
Imre atya Stuttgartból EGYHÁZ VÁLASZÚTON Hagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában

Dr. Tempfli Imre - EGYHÁZ VÁLASZÚTON Hagyományos hit modern eszmeáramlatok sodrában

 
Engem is meglepett, hogy 2013. március 13-án, mindössze egy nappal a konklávé
megnyitása után, fehér füst szállt fel a Szixtusi kápolna kéményéből. A 115 bíboros az 5.
menetben az argentinai Buenos Aires érsekét, a sokak számára ismeretlen jezsuita Jose
Mario Bergoglio-t (*1936) emelte a pápai székbe. Az új pápa a Ferenc nevet vette fel. Ő
volt az első európai a pápai trónon, aki nem a kontinensről jött; ő volt az első
latinamerikai pápa; az első jezsuita egyáltalán; és ő volt az első, aki a középkor
legnagyobb szentjének, Assziszi Szent Ferencnek a nevét vette fel.
Ez az előadás nem Ferenc pápa életét és eddigi munkásságát akarja bemutatni.
Ehelyett inkább azokat a modern eszmeáramlatokat szeretné ismertetni, melyek egyre
inkább teret hódítanak a hierarchia és a hívek soraiban, és ezzel a jelenlegi pápaságnak
olyan kétértelmű megítéléséhez vezetnek.
Hogy jobban megértsük, kezdjük hát egyes alapismeretek felfrissítésével.
 
1. Mi a teológia?
A teológia szó “Istenről való beszéd”-et jelent, és mint tudomány Istenről szól,
akiről a Szentírás is azt mondja, hogy soha senki nem látta (vö. 1Ján 4,12), azaz
érzékeink számára felfoghatatlan.
Két igazság (axióma) az alapja. Az egyik az, hogy bár Isten az érzékeink számára
felfoghatatlan, de van róla tapasztalásunk - részben a teremtett világból, részben benső
megérzésből. Azaz, az emberi gondolkodás képes felismerni a Teremtőt! A másik
alapigazság pedig az, hogy az ember a történelemben találkozott Istennel, mert Isten a
tér-idő meghatározott pontjain önszántából feltárulkozott előtte. Ezt nevezzük
kinyilatkoztatásnak. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember képes eljutni Istenhez, képes
vele kapcsolatot teremteni vele. Aki teológiát akar űzni, annak tudnia kell értelmezni
és alkalmazni a fenti axiómákat.
Egyébként a gondolkodásban rejlő erővel, a világ és magunk mélyebb
megismerésével, megértésével a filozófia foglalkozik. A történelmi kinyilatkoztatással
pedig a szentírástudomány (a biblikum).
Mindazt, amit a kinyilatkoztatásból Istenről, emberről, egyházról, világról,
jövőről megtudhatunk, a dogmatika rendszerezi. Ez a teológia csúcsa, ebbe a teológiai
tudományágba futnak be a források, felismerések, tézisek, és belőle ered ismereteink
minden gyakorlati alkalmazása.
Mindazt pedig, ami a kinyilatkoztatásból az emberi döntés és cselekvés számára
fontos, ami segít bennünket, hogy felismerjük a helyest és a helytelent, illetve, hogy
milyen választ vár tőlünk a kinyilatkoztatásból megismert Isten, azt az erkölcsteológia
(morális) fogalmazza meg és rendszerezi.
A teológia nem holt tudomány, hanem át meg átszövi a vallásos ember
mindennapi életét. Ezért is van egy sereg ágazata. A pasztorális pl. azzal foglalkozik,
hogy milyen legyen az egyház lelkipásztorkodása, a hívekkel való tevékenysége. A
kateketika témája, hogy hogyan kell a hitet átadni, tanítani. A liturgika tárgya, hogyan
jelenik meg a hitünk tartalma és Istennel való kapcsolatunk az istentiszteletben. Az
egyházjog területe, hogy milyen legyen az egyház rendje, felépítése, belső életének
szabályai. És még sok egyéb ágazata is van az alkalmazott teológiának (pl. missziológia,
ökumenikus teológia, aszketika, stb.), amelyek az egyház lelkipásztorkodása, illetve a
hitélet egy-egy sajátos szeletével foglalkoznak.
 
2. A teológia rövid története
A teológiatörténetnek az ó- és középkorban három virágkora volt: a patrisztika
(IV.-V. század), a skolasztika (XIII. század) és az ellenreformáció (XVI.-XVII. század)
kora. Ezekben a századokban megmutatkozott a teológia tartalmi teljessége, sajátos
jellegének és stílusának biztonsága valamint a korszakalkotó művek sokaságát
létrehozó életerő. A hívők számára igazolta a hitigazságokat, a nem hívőkkel illetve a
mást hívőkkel szemben pedig megvédte azokat. Ezekben a korszakokban a teológia
életereje a gondolatok szédítő gazdagságában és a nagy elmék sokaságában
mutatkozott meg.
A negyedik virágkor az I. Vatikáni Zsinattal (1869-1870) és az azt követő egyházi
ébredéssel kezdődött. Az I. és a II. világháború (1914 -1918, 1939-1945) rövid időre
megakasztotta ugyan ezt a felívelést, de ezt követően a teológia újfent virágzásnak
indult, és a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) előtt érte el újabb tetőfokát.
Azonban már a Zsinat idején két ellentétes szellemi irányzat is felütötte a fejét:
az egyik az „Isten halott teológia”, a másik pedig az ún. „68-as eszmeáramlat”.
Az „Isten halott teológia” Amerikában vette kezdetét a múlt század 60-as
éveinek az elején, és ami kezdetben Isten neve felületes használata elleni tiltakozásnak
illetve az ún. „civil-vallás” azon törekvése elleni protestálásnak indult, mely szerint az
akkori nyárspolgári élet minden szeletét Isten is igeneli, egy jó évtized után minden
metafizika (azaz: a létező világ fölött álló, érzékszerveink számára hozzáférhetetlen)
tagadásában torkollott.
A kereszténységre lebontva ez azt jelentette, hogy Krisztus keresztjének nincs
megváltó (megigazulttá tevő) jelentősége. Mindössze egy erkölcsi felhívás arra, hogy
Jézus emberszerető példáját kövessük. Azután a végső dolgok (túlvilág, ítélet, pokol,
menny – egyszóval: eszkatológia) létezését is tagadta. Azaz az emberi (keresztény!)
életet csak az „itt és a most” való cselekvésre redukálta, és semmi reményt nem táplált
a halál utáni élettel kapcsolatban. Valójában tehát nem is nevezhetjük teológiának
(Istentan), hanem csupán antropológiának (embertan), ami Isten halálát hirdette. Egy
halott Isten pedig nem tudja az embert megváltani, hanem a kárhozatban hagyja,
szerinte nincs tehát isteni megváltás: önmegváltást hirdet, az ember önmagára van
utalva.1
Az „Isten halott teológia” nézeteivel Európában, sajnos, senki nem vette fel
idejében a harcot. Az zavartalanul rombolt, és rombol ma is keresztény, sőt, katolikus
teológusok körében! Úton-útfélen találkozhatunk vele abban a fajta kereszténységben,
amely teljesen dogma-nélkülivé akar válni; amely Isten kinyilatkoztatásának egyáltalán
nem tulajdonít egyedi, megismételhetetlen, isteni fontosságot; amely bár Isten nevét
használja, de vele az emberi életben egyáltalán nem számol; egy puszta humanista
 
1 Főbb képviselői: P.M. van Buren (1924-1998), F. Buri (1907-1995), G. Vahanian (1927-2012), Th.
Altizer (1927-2018), H. Braun (1903-1991), D. Sölle (1929-2003). Vö. WALTER ROMINGER: Gott-ist-tot-
Theologie, in: http://www.bible-only.org/german/handbuch/Gott-ist-tot-Theologie.html
 
testvériség illetve emberbaráti szeretet pátoszát hirdeti, pár hozzá illő szentírási
idézettel megtűzdelve.
Az ún. 68-as eszmeáramlatot egy valóságos forradalom váltotta ki. „Más években
is voltak forradalmak. 1848 is ilyen volt, de az 1968-as évvel szemben az események csak
Európára korlátozódtak, és hasonló ügyek miatt robbantak ki. 1968-ban az volt a
különleges, hogy az emberek teljesen különböző ügyek miatt lázadtak fel, a közös pont a
lázadás iránti vágy, a meglevő rend és minden tekintélyelvűség elutasítása volt” – írja
ezzel a forradalommal kapcsolatban Mark Kurlansky (*1948) amerikai író.2 És igaza
van: 1968 egyszerre jelentett politikai filozófiát, anarchista lázadást, nemzedékek
közötti konfliktust, tradíciók elleni lázadást, szexforradalmat.
Pusztán a történész szemével nézve 1968 májusában két folyamat indult útjára.
Az egyik egy nagyméretű társadalmi mozgalom volt, amelynek túlnyomó többségében
fiatal, egyetemista tagjai – éppen a vietnámi háború idejében vagyunk! – kritikusan és
erőszakosan fellázadt a nagyhatalmak gyarmatosító, háborús politikájával szemben.
Majd Franciaországban – egyszerre a diákokkal, de nem együtt velük –, a
szakszervezetek országos sztrájkokkal magasabb béreket, több szociális juttatást és
kevesebb munkaórát követeltek a munkásoknak.
A másik folyamat pedig – újfent csak a diáksággal az élen – a világról vallott régi
felfogás megújulásáért szállt síkra. Konkrétan gyökeresen elutasította a tekintélyelvet,
és kulturális liberalizmust valamint szabad szerelmet (szexuális forradalom) követelt.3
A 68-as forradalom az Egyházba is beszüremkedett. Sőt, a szexuális forradalom
„vívmányainak” beáramlása jelenleg történelmének egyik legnagyobb krízisébe sodorta.
Az elkövetkező időszakban a hit fokozatos meggyengülésével egyenes arányban
romlott benne az erkölcs, és nőtt a szabadosság, különösen a szextum területén.4
Noha eddig – az előbb említett témát kivéve – még nem foglalkoztak sokan a
68-as forradalomnak az Egyházra gyakorolt hatásával, egyre inkább nyilvánvalóvá
válik, hogy ez a hatás mélyenszántóbb és károsabb, mint első látásra gondolni lehet.5
 
2 1968 – Egy év, amely felrázta a világot, HVG Könyvek, Budapest 2006.
3 GUSTAVE MASSIAH: 1968 májusa a nagyvilágban, in: Eszmélet, 2008. január 1.,
http://www.eszmelet.hu/gustave_massiah-1968-majusa-a-nagyvilagban/ LUKÁCS ANDRÁS: 1968 – Az
év, amely megrontotta a világot, in: Hetek, 2018.1.05. http://www.hetek.hu/kulfold/201801/
1968_az_ev_amely_megrontotta_a_vilagot SZILVAY GERGELY: Hé, ’68! Mi volt 1968 jelentősége? In:
Mandiner 2018. május 1, https://mandiner.hu/cikk/20180501_toth_eszter_zsofia_1968_interju
4 Vö. Benedikt im Wortlaut: Die Kirche und der Skandal des sexuellen Missbrauchs, Vatikanstadt,
11 April, 2019, CNA Deutsch, https://de.catholicnewsagency.com/story/die-kirche-und-der-skandal-dessexuellen-
missbrauchs-von-papst-benedikt-xvi-4498 Magyar fordítása: EXKLUZÍV – XVI. Benedek: Az
Egyház és a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos botrány, in: Magyar Kurír 2019. április 12-13.
https://www.magyarkurir.hu/nezopont/exkluziv-xvi-benedek-az-egyhaz-es-szexualis-visszaelesekkelkapcsolatos-
botrany Míg írását egyes liberális teológusok élesen kritizálták (pl. Theologe Magnus Striet
antwortet Benedikt XVI. Die Gesellschaft ist nicht schuld an der Missbrauchskrise!, in:
https://www.katholisch.de/aktuelles/aktuelle-artikel/die-gesellschaft-ist-nicht-schuld-an-dermissbrauchskrise),
a nagy többség elsimerően nyilatkozott az igazi okok felderítésében írt soraiért.
Missbrauchskrise: 1968er Revolution ist ein Faktor. Erzbischof Georges Pontier solidarisiert sich mit
Benedikt XVI. und bestätigt dessen Sicht. (Marseille) https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/
online/Missbrauchskrise-1968er-Revolution-ist-ein-Faktor;art4691,197922
5 A társadalomra gyakorolt hatásáról lásd: GIULIO MEOTTI: Il ’68 dei pedofili, in: Il Foglio
settembre 2013, http://www.scienzaevita.org/wp-content/uploads/2015/02/bd885e93943de60ec6c6cb76e8
b1fd06.pdf Az Egyházra gyakorolt hatásával kapcsolatban pedig l.: ALBERT CHRISTIAN SELLNER: Die
"Sexuelle Revolution" und ihr Scheitern, in Vatican Magazin 16. April 2019. https://de.catholicnewsagency.
com/article/die-sexuelle-revolution-und-ihr-scheitern-0542 Nagyon érdekes még LÁNYI BÉLA SVD
cikke, amelyben a 68-as események következtében fellépő szerzetesrendjén belüli bizonytalanságról és
 
Nyomán először is a teológiában egy ún. antropológiai fordulat következett be: a
teológia a hit tárgyától (Isten, túlvilág) a hit alanyához (ember, evilág) fordult.6 Ezt a
teológiai fordulatot leginkább Karl Rahner SJ (1904-1984)7, Johann Baptist Metz (*1928)
és Edward Schillebeeckx OP (1914-2009)8 nevei fémjelzik. Ez önmagában véve még
nem lett volna rossz, viszont azt eredményezte, hogy ennek következtében mára
Istenről alig esik szó, az emberről annál inkább!
Továbbá maga az erkölcsteológia is krízisbe került. Ugyanis a 60-as évektől
kezdve egyre több teológus azt hangoztatta, hogy nincsen önmagában véve (azaz:
abszolút) jó és nincs önmagában véve (abszolút) rossz cselekedet. A cselekedeteket a
személy szempontjából kell mérlegelni, mert minden látszólag rossz cselekedetnél
lehetséges az, hogy olyan körülmények hatására történt, amelyek azt igazolhatóvá,
helyessé, jóvá teszik. És arról pedig, hogy ezek a felmentő körülmények fennállnak-e
vagy sem, nem a természetjogot és az isteni kinyilatkoztatást figyelembe vevő Egyház
illetve Tanítóhivatal dönt, hanem egyedül csak a személyes lelkiismeret. 9
Napjainkban a Zsinat után keletkező irányzatok és eszmeáramlatok sokfélesége
(pl. felszabadítás-, feminista-, egzisztencialista-, politikai teológia,) széttöredezetté tette
a teológiai gondolkodást is. Egységes látásmódra kevesen törekszenek; a
természettudományokban végbement szakosodás a teológia területén is érvényre
jutott (pl. külön biblikusok, liturgikusok, dogmatikusok, patrisztikusok, stb.).
Továbbá az sem kedvező a mai teológia számára, hogy a Zsinat következtében,
amely pasztorális zsinatnak nevezte magát, nem annyira a hit egzisztenciális kérdéseit
taglalja, hanem inkább erkölcsi (elválás, újraházasodás, stb.) és lelkipásztori problémák
(laikusok bevonása a lelkipásztorkodásba, nőknek az egyházi vezetésbe való beemelése,
stb.).
Ugyanakkor a jelen kor is új kihívásaira (magzatelhajtás, eutanázia) már csak
azért sem találja meg egykönnyen a választ, mert a teológia iránt való érdeklődés – bár
ez önmagában véve nem rossz! – már nem csupán a szakteológusokra (papokra) és az
egyházi tisztségviselőkre (hivatásos teológusok) szorítkozik, hanem az eltérő egyházi
kötődéssel rendelkező laikusokra is, ami rengeteg problémát eredményez, mert a
társadalom – sőt a hívek egy része sem! – mára már nem különböztet szigorúan a
„hivatalos egyházi” és a „laikus” teológia között, hanem a számára előnyösebbnek
hangzónak hisz.
Nem lebecsülendő a protestáns teológia hatása sem, különösen a Bultmann-féle
iskola mitosztalanítás-tana, mely szerint a tiszta kinyilatkoztatás megismerése
érdekében a Szentírást meg kell tiszítani a mitikus elemektől, mint pl. a legendás
történetektől, a csodáktól, amelynek nyomán sok mai, magát katolikusnak nevező
 
útkeresésről, a fiatal rendtagoknak a hagyományos hitigazságok megkérdőjelezéséről, a renden belüli
konzervatívok és progresszívek közötti nem egyszer botrányos harcról, a fiatal fülöp-szigeti
szerzeteseknek a társadalmi – sokszor fegyveres – harcokba való részvételről van szó. Vö.:
Hatvannyolcasok missziós szemmel, in JEL 2019. január 15., http://www.jelujsag.hu/hatvannyolcasokmisszios-
szemmel
6 Prof. Dr. HUBERT WINDISCH: Wächter, wie lange noch dauert die Nacht (Jes 21,11)? in: Kath.
Net, 11 Februar 2019, https://www.kath.net/news/66887
7 Vö. ANTON LOSINGER: Der anthropologische Ansatz in der Theologie Karl Rahners, Reihe:
Orientierungspunkt Mensch. St. Ottilien EOS-Verlag, 1992².
8 Vö. CARSTEN BARWASSER: Theologie der Kultur und Hermeneutik der Glaubenserfahrung.
Zur Gottesfrage und Glaubensverantwortung bei Edward Schillebeeckx OP, in: Religion – Geschichte –
Gesellschaft, Fundamentaltheologische Studien, Bd. 47, LIT, Berlin 2010, 14-15.
9 Vö. P. ENGELBERT RECKTENWALD: Die Missbrauchssünden und der Mainstream der
deutschen Moraltheologia, in: Vatican-Magazin 2010.
 
teológus már nem hisz sarkalatos hitigazságokban (Mária istenanyasága, szeplőtelen
fogantatása, szűzi szülése, Jézus csodái és feltámadása, stb.).10
Végül pedig jelenleg az Egyház elveszítette erkölcsi tekintélyét, befolyása a
társadalmi életre, még azokban az országokban is, ahol hívei többségben vannak, vajmi
csekély. A liberális média által túlságosan is uralt közvélemény figyelme csak akkor
fordul felé, ha valamilyen divatos és a vezető elit számára fontos társadalmi vagy
politikai törekvést támogat (pl. menekültügy, klimaváltozás, stb.) vagy ha tagjai
botrányos cselekedetekbe (pl. kiskorúak szexuális zaklatása, homoszexualitás)
keverednek.11
Ezzel is magyarázható az, hogy a mai Egyház csupán szociális problémákkal
foglalkozik, és olybá veszi a hitigazságok (pl. a végső dolgok, a szentségek, a szentségi
élet egyáltalán, a hit fontossága, a kinyilatkoztatás egyedülállósága) modern idők
számára történő megfogalmazását, noha az lenne a tulajdonképpeni célja. A világgal
való – néha túl sok kompromisszumba belemenő! – párbeszéde folytán nagy a veszélye
annak, hogy annak mindennapi problémáiban elmerül, és nem a lelkekkel, a
természetfeletti élettel, a bűnnel, a megváltással, hanem az evilági gondokkal
foglalkozik, s így nem fárosz, világítótorony lesz többé, amely a hit és erkölcs területén
biztosan mutatja az irányt, hanem az evilági csatározások egyik akármilyen
résztvevője, amelynek ma ez, holnap pedig az lesz a véleménye.
 
3. Teológus és Tanítóhivatal
Mielőtt végleg rátérnék a mai eszmeáramlatokra két újabb fogalmat kell még
tisztáznunk. Ki a teológus, és mi az a legfelsőbb intézmény, amely a teológiát mindig
helyes mederben tartja?
A teológus fogalma alatt értjük az Egyháznak azon tagját, akit tanulmányai és a
közösségében élt hite arra képesített, hogy a teológia tudományos módján Isten Igéje
ismeretét elmélyítse, valamint – ha erre egyházi megbízása van – a tanítást szolgálja.
Az egyházi Tanítóhivatal pedig a római pápa és a világ összes püspökeinek a testülete; a
krisztusi kinyilatkoztatás hivatalos őrzője, magyarázója és védelmezője. Ezt a
tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja.
A Tanítóhivatal és a teológusok közös feladata, hogy a kinyilatkoztatás szent
letéteményét őrizzék, mélyebben megértsék, feltárják, tanítsák és ha kell, megvédjék
az Isten népe szolgálatában és az egész világ üdvére.
Egymáshoz köti őket Isten Igéje, mert mindketten azt kutatják. Valamint a múlt
és a jelen egyházának a hitérzéke illetve a hagyomány dokumentumai, melyekben Isten
népének közös hite le van fektetve.
A Tanítóhivatal és a teológusok között persze különbségek is vannak. Egyrészt
mert a Tanítóhivatal feladata, hogy tekintélyével megvédje a katolikus hit
sértetlenségét, a hit és erkölcs egységét, ezért ha kell, az egyház hitére és erkölcseire
veszélyes véleményeket elítéli. A teológusok azonban nem egyszer, pedig rájuk hárulna
az a feladat, hogy a Tanítóhivatal és a hívek között közvetítsenek, hogy annak
döntéseit jobban megvilágítsák, ezt a feladatukat nem mindig látják el.
Másrészt míg a Tanítóhivatal a maga tekintélyét a szentségi felszentelésből
kapja, amely együtt jár a tanítás és a kormányzás hivatalával is. Addig a teológusoknak
 
10 MICHAEL HESEMANN: Wir brauchen heilige Priester, in: https://www.kath.net/news/67646
11 Vö. Az egészhez MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS: Teológia és vallástudomány, 110-119. In: http://acta.
bibl.u-szeged.hu/25201/1/religiosa_003_092-123.pdf
 
– a tudományos minősítésükből fakadóan "csak" – teológiai tekintélyük van, s azt is
csupán a hit élő tapasztalatával és gyakorlatával tudják megszerezni.
Végül míg a természete folytán hivatalának gyakorlásában szigorú
Tanítóhivatalnak el kell viselnie azt a kritikát, hogy nem egyszer önkényesnek látszik,
és bizonyos esetekben az is volt. Addig a teológusoknak el kell ismerniük, hogy vannak
olyan kollegáik, akik a tudományos szabadságot igen csak eltúlozzák.12
Ezzel megérkeztünk a hagyományos hitet kikezdő mai modern eszmeáramlatok
ismertetéséhez.
 
12 Vö. NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG: Tanítóhivatal és teológia, Vatikán 1975.
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólAz élet apró virágai…

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
23
Imre atya Stuttgartból Az élet apró virágai…

Látszólag minden rendben van, kezded a beszélgetést, mégis egyre az az érzésed, hogy olyan nyomasztóan szürkék és egyhangúak a hétköznapjaid. Az utóbbi időben mintha valamilyen nagy terhet hordoznál... Mintha soha nem lennének ünnepnapjaid... Mintha csak csupa ólmos, borongós, esős napokból állna az életed... 


Hallgatlak, ahogyan szomorúan ecseteled érzéseidet...

Tudod, miért van ez így? – kérdezem.
Mert olyannyira el vagy foglalva munkáddal és egyéb feladataiddal, hogy életutadnak ezen a szakaszán nem veszed észre a szépet.

Nem látod meg, mert csak bizonyos dolgok körül keringsz: 
csak pillanatnyi érdekeidet, 
múló sikereidet,
előrehaladásodat,
karrieredet, 
feladataidat és munkádat,
vagy felszínes, kötelező kapcsolataidat tartod szem előtt...

Másra nem tudsz figyelni!
Beszűkültél...
Alagútban vagy...
 

Miközben egyre csak panaszkodsz, hogy milyen egyhangú, szürke és unalmas körülötted az élet, meg sem gondolod, hogy nem az élet a hibás, hanem egyedül csak Te tehetsz arról, hogy ez így van!

Az élet ugyanis minden nap és mindenki számára egyformán kínálja fel megannyi szépségét, csak nem mindenki veszi észre...

 

Ha figyelmesebben néznéd életedet, akkor utad mentén mindig – érted? mindig! Minden nap! – találnál olyan dolgot, amelynek – a kötelező munkán és feladatokon túl – örvendeni lehetne:

egy jó szót,
egy meleg tekintetet, 
egy mosolyt, 
egy ölelést,
egy elismerést,
egy nagyra-értékelő gesztust,
egy hirtelen telefonhívást,
egy váratlan levelet,
egy hajszamentes napot,
egy pár órás egészséges pihenést, 
egy kiadós éjszakai alvást...
 

Nem is beszélve a téged körülvevő természet ezer apró szépségéről, amelyet most, a szabadságod ideje alatt is úton-útfélen megcsodálhatsz...

Vagy a barátaid töretlen ragaszkodásáról, amelyet nap, mint nap megtapasztalhatsz...

Vagy akár a partnered, illetve házastársad hűségéről, amelyről minduntalan meggyőződhetsz...

Ez mind megannyi gyönyörű apró kis virág, amellyel teli s teli van hintve a napod.


Észreveszed-e még őket?
Tudsz-e nekik örülni?
Szakítasz-e rájuk elég időt?
Pedig kellene...
 

Mert, és most elárulok Neked egy titkot: Nem az nyeri meg az életet, aki a leggyorsabban célba ér. Aki végigrohan rajta.

Az életet csak az nyeri meg, aki „apró kis virágjaira” odafigyel, azoknak örvendeni tud, azokat megcsodálja, és azokból képes minden nap egy csokorra-valót összeszedni.

„Ha két forintod van, - mondta Mahatma Gandhi, az egyiket add oda náladnál szegényebb embertársadnak, a másikért pedig végy virágot magadnak, hogy lelked is örvendjen valaminek!”

Ez a mondás belső, lelki életedre és boldogságodra is érvényes!

Gyűjts magadnak boldogság-virágokat!

Emlékszel-e még az utolsó virágszálra, amelyet életed útja mentén észrevettél és megcsodáltál?


Stuttgart, 2019. július 23.

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólTÖBB VAGY, MINT AMIT TELJESÍTESZ…

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
20
Imre atya Stuttgartból TÖBB VAGY, MINT AMIT TELJESÍTESZ…
Több vagy, mint amit teljesítesz…
 
Életed nagy részét munkával töltöd.
Reggeltől estig kifeszíted a hálódat, hogy este gazdag legyen „a fogásod”.
Napról-napra vetsz, hogy majd bőségesen arathass!
Hétről-hétre ültetsz, hogy majd érett, szép gyümölcsöket szedhess!
Évről-évre dolgozol, hogy majd annak látszata is legyen!
 
Bölcs dolog így élni és gondolkodni, hisz munka nélkül nincs aratás, teljesítmény nélkül nincs siker!
Ha nem lenne benned ez az egészséges becsvágy, ez a lelkiismeretes igyekezet, ez a kötelességtudat, semmi nem sikerülne abból, amit kezedbe veszel, és egész életedben csak boldogtalan lennél.
 
Viszont soha ne engedd azt, hogy a teljesítmény utáni vágyad rabszolgája légy!
Vigyázz, mert lépre csal és csapdába ejt!
 
Ha ugyanis életed értelmét csak a teljesítményedtől teszed függővé, előbb-utóbb csalódni fogsz önmagadban, mert erőd és energiád éveid számával folyton csak csökkennek.
Ha életed értelmét a „többen” határozod meg, örömtelen leszel, ugyanis mindig lesznek körülötted olyanok, akiknek több van, mint neked…
Ha életed értelmét csak a „látszatban”, a „külsőben” keresed, kiégsz majd, mert a folytonos csillogási igyekvésed felemészti a szívedet.
 
Ne feledd hát, hogy te akkor is „jó” vagy, ha néha semmit sem fogsz.
Te akkor is „értékes” vagy, ha olykor-olykor üres kézzel jösz haza.
Te akkor is „drága” vagy, ha néhanapján „üres a zsebed.”
Te akkor is „felbecsülhetetlen” vagy, ha fáradozásaidat csak elvétve koronázza a siker.
Te akkor is „egyedülálló” vagy, ha csak hébe-hóba vetődik rád a rivaldafény.
Te akkor is „megismételhetetlen” vagy, ha látszólag csak egy vagy a tömegből.
 
Tudod miért?
Mert benned belül van az érték!
Mert benned belül van az egyedülállóság!
Mert benned belül van a kincs.
 
Te magad vagy a Kincs!
 
Stuttgart, 2019-05-20.
Imre atya
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."