Imre atyaStuttgartbólRokon szívek

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
27
Imre atya Stuttgartból Rokon szívek

Rokon szívek 

Neked is van szíved, és soha ne feledd: a szíved a legértékesebb és a legdrágább kincsed!
Talán észrevetted már, hogy szívednek saját nyelve, beszéde és – észérvek nélküli – logikája van. Ne csodálkozz hát, ha néha nem érted, mit akar mondani!
Szíved először is egy furcsa „jószág”.
Noha semmilyen érzékszerve nincs, mégis
tud mosolyogni és nevetni,
sírni és panaszkodni,
látni és hallani,
örvendeni és szenvedni,
boldog lenni és fájdalmat érezni,
bezárulni és megnyílni, szomorkodni és kivirágozni.
Bezárul, ha bánat és csalódás éri.
Megnyílik, ha egy barátságos szóval vagy egy meleg tekintettel találkozik.
Kivirágzik, felízzik, lángba borul, ha egy arra méltó másikra talál.
 
Szíved továbbá minden igazi értéked kincsesháza.
Benne fogan meg minden jó gondolatod,
benne érlelődnek nemes érzelmeid,
benne formálódik jellemed,
benne alakul ki szépérzéked és izlésed,
benne nyílik ki az együttérzés, a barátság, a szerelem szép virága.
Ha szíved ép, mindent elvehetnek tőled, akkor is gazdag maradsz.
 
Szíved végül nagyon törékeny!
Szenved, ha megbántják!
Kiszakad, ha csalódás ér!
Mázsányi terhet hordoz, ha egyedül kell megküszködnie az élet gondjaival.
Vérzik, ha senkije nincs!
Meghasad, ha valaki elhagyott!
Összetörik, ha valaki visszaélt bizalmaddal!
 
Ne add oda hát akárkinek!
Ne mezítelenítsd mindenki előtt pőrére!
Védd, nehogy kifosszák.
Óvd, ha tönkre akarják tenni.
Féltsd, ha arra méltatlanok – suttogásaikkal, szavaikkal, megjegyzéseikkel, tetteikkel – meg akarják fertőzni!
Várj türelmesen a másikra!

 

Ne feledd: a rokon szívek vonzzák egymást!
A rokon szívek kiegészítik egymást.
A rokon szívek örvendenek egymásnak.
A rokon szívek együtt sírnak és együtt nevetnek.
A rokon szívek között mindig harmónia és bizalom van.

 

Hidd el, érdemes várni rájuk!

 

Stuttgart, 2019-10-27.

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imák ebben a kategóriában

Imre atyaStuttgartbólBoldog Újévet!

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
01
Imre atya Stuttgartból Boldog Újévet!

Az új esztendő első napja sokak számára csupán egy jó ünnepi ebédet vagy pedig a szilveszteri mulatság  utáni „másnapot” jelenti. Ezeknél az embereknél az Újév valóban nem egyéb mint egy – hogy a szót a német nyelvből kölcsönözzem – „átcsúszás”, „átsíklás” a következő esztendőbe. Nem vagyok az élet ellensége, Szilveszterkor magam is szívesen mulatok, nálam is hozzátartozik a szilveszteri családi vagy baráti együttléthez egy jó vacsora és egy pezsgő.

Viszont ez valahogyan nekem túl kevés. Inkább azokhoz tartozom, akik az életet mélyebben akarják megélni. Akiknél az Újév – az ünnepi ebéd és az André Rieu-koncert mellett – a visszatekintés és jófeltételek napja is. Minden új évben én is visszanézek és mérleget készítek, hogy lássam, mi sikerült – Isten kegyelméből – jól, és mit kellett volna másképp, jobban tennem?

Ugyanakkor – jófeltételként – elhatározom, hogy a jövőben ezt vagy amazt másképp, azaz jobban fogok csinálni. Az igazi Újév napja nálam – mint ahogyan neve is jelzi – tehát a visszatekintést és az új kezdetet jelenti!

A keresztény hagyományban is ez az ünnep igazi tartalma. Valamikor nagyon régen az Újévet nem janár 1-jén, hanem szeptember 1-jén ünnepelték, mint a Teremtés és az Ítélet napját. A hagyomány szerint ugyanis Isten ezen a napon teremtette a világot, és ugyanezen a napon fogja megítélni, amikor a világ végén, mint Király, Bíró és Megváltó visszajön.

Újévkor Isten, így tudja ezt a keresztény hagyomány, az emberiség Királyaként  és Megváltójaként ráül trónusára, kezében egy nagy könyvvel, amelybe minden ember tettei fel vannak jegyezve. Ez a könyv az Élet Könyve. Isten kinyitja a könyvet, és megnézi, mi áll benne rólunk az elmúlt esztendőben? Majd beírja mindannyiunkról azt, ami a következő, jelen esetben a 2020-as esztendőben ránk vár. Végül azt is feljegyzi, hogy milyen célja van velünk ebben az új évben. Ezek a célok, az Ő céljai, a boldogságunkra irányulnak. Ezeket a célokat kellene nekünk felfedeznünk és megvalósítanunk ahhoz, hogy boldogok legyünk az új esztendőben.

Milyen jó lenne, ha az Újév Napján elcsendesednénk és magunkba néznénk, hogy az elmúlt évet feldolgozzuk, a benne lévő jót tovább vigyük és terheit letegyük!

A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy nem kezdhetünk valami egészen újat addig, mielőtt le nem tettük a régi terheket, és nem vettünk búcsút a régi rossztól. Anselm Grün bencés atya írja is „50 angyal az évre” című könyvében: minden változás, amelyet az életben el szeretnénk érni, azt kívánja tőlünk, hogy előtte búcsút vegyünk a régitől. Csakis akkor születik bennünk valami új, jobb és nemesebb, ha előbb a régitől, a rossztól és a nem hozzánk, Isten gyermekeihez illőtől búcsút veszünk.

Sokan vannak közülünk, akik nem tudnak felszabadultan, boldogan, örömben élni, mert régi sebeket,  sértődöttségeket, emlékeket hordoznak magukban a felebarátokkal szemben. Nem tudnak felejteni, nem tudnak megbocsátani, ott toporognak a régi esztendő küszöbén, és nem tudnak „átlépni” az újba!

Vannak olyanok, akik már bezárkóztak minden új előtt. Nem kiváncsiak, hogy mi újat és szépet tartogat számukra Isten az új évben, mert annyiszor csalódtak már benne. Inkább, mondják, maradjon minden a régiben! Hagyja őket békén Isten!

Most, Újévkor Isten őket is szólongatja: „Nyíljatok meg! Legyetek bátrabbak! Ne a rossz látszólagos fölényén keseregjetek! Higgyetek a jó végső erejében! Igaz, vannak az életnek nehéz, nagyon nehéz napjai. Ezeket én sem tudom mindig kivédeni és megakadályozni. Ez a Ti világotok velejárója. De ezeket a napokat, ezeket a tragédiákat, ezeket a kríziseket Veletek hordozom! Ne adjátok fel! Az új, a jobb, a szebb csak akkor tud Bennetek kibontakozni, ha nem ragaszkodtok régi sebeitekhez, sérelmeitekhez. Ahhoz, hogy felkerekedhessetek újabb célok, szebb partok felé, előbb el  kell engednetek azt, ami visszatart. Föl kell húzzátok a horgonyt! Ne markoljátok régi rossz szokásaitok evezőit! Tegyétek szabaddá, üressé kezeiteket, hogy újra megfoghassátok az én kezemet! És hogy újfent megfoghassátok egymás kezét is!”

Ha majd körülöttünk egy kissé minden tűzijáték, pezsgőbontás, zajos mulatság elcsendesül, meghallhatjuk, hogy mire szólít fel bennünket Jézus a 2020-as esztendő küszöbén.

Befejezésül hadd idézzem egyik versemet, amelyet még kispap koromban írtam, s az egyik kispaptársam meg is zenésített:

Újra vége van egy esztendőnek
Elmúlt ez is és már nincs tovább
Maradjon a rossz a feledésnek,
Csak ami szép azt vigyük tovább.

Refr.: Legyünk jobbak, sokkal jobbak végre,
Mindenkinek szerető testvére
Ez újesztendőben!

Törüljük le más arcról a könnyet,
A szív akkor boldog, ha vidám.
Kéz a kézben a nehéz is könnyebb,
Dalolja hát szívünk és a szánk:

Refr.: Legyünk jobbak sokkal jobbak végre,
Mindenkinek szerető testvére
Ez újesztendőben!

Ebben az értelemben kíván minden egyes Hívének áldott, boldog, békés, új célokkal, tervekkel és megvalósulásokkal teli Újesztendőt!

Imre atya

Stuttgart, 2019 és 2020 fordulóján.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólA betlehemi csillag

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
24
Imre atya Stuttgartból A betlehemi csillag

Vannak olyan ünnepek az Egyházban, amelyek mondanivalóját azonnal felfogja az ember. Ott van például Jézus megkeresztelkedése. Az ünnep lényege: Jézus a világ elé lép és elkezdi nyilvános működését.

Más ünnepekről akármennyit is gondolkodhatunk és beszélhetünk, értelmünk mégis sötétben tapogatózik. Igy van ez a Húsvéttal, Jézus feltámadásának ünnepével. Igazából nem tudjuk felfogni, hogyan válik ismét élővé az, akit keresztre feszítettek, s  egyszer már halott volt.

Végül vannak olyan ünnepek, amelyekről azt hisszük, hogy megértettük, pedig csak a felületen mozgunk. Az ünnep titkát soha nem tudjuk egészen megérteni. Csak itt-ott lebben fel róla a fátyol. Ez történik a Karácsonnyal, Jézus születésének ünnepével. Az embernek az az érzése: minél többet beszélünk Isten irántunk való szeretetéről, amely annyira ment el, hogy Szent Fiát küldte le hozzánk a mennyből, esetlen szavainkkal annál inkább elködösítjük a felfoghatatlant. Minél jobban hangsúlyozzuk a szeretetnek minden egyéb emberi erénynél való fontosságát, annál kevésbé fogjuk fel azt.

Hogy mi a Karácsony lényege?

Most, egy régi legenda szavaival szeretném újra elmesélni.

Miután a három bölcs elhagyta Betlehemet és a dombtetőről még egyszer visszanézett a városra, csodaszép látvány tárult a szemük elé. Miközben így álltak lenyűgözve, hirtelen a csillag, amely őket a jászolhoz és a Gyermekhez vezette, ezer és ezer darabra tört, és ezek az egész világra szétoszlottak. A bölcsek nem tudták mire vélni a dolgot. Amint hazafelé igyekeztek, egy útkereszteződéshez értek. Mivel nem tudták a helyes irányt, megkérdeztek egy idegent, hogy merre menjenek? Az barátságosan útba igazította őket. Miközben beszélt, feje fölött egy apró kis csillagocska gyulladt ki. Amikor tovább mentek és egyik teherhordó állatuknak kibicsaklott a lába. Egy éppen arra legeltető pásztor oda sietett, és helyretette és bekötözte az állat lábát. Erre az ő feje fölött is felragyogott egy apró kis csillagocska. Amikor pedig este egy vendéglőbe tértek be, ahol a vendéglős mosolyogva és kedvesen kiszolgálta őket és szállást adott nekik, az ő feje fölött is kigyúlt egy kis csillag.

Ekkor értették meg a betlehemi dombtetőn látott csodálatos látvány értelmét: Mindenütt, ahol egy szó, egy tett szeretetből fakad, ott – apró kis csillag formájában – felragyog a betlehemi kisded Jézus csillaga! Mindenütt, ahol két ember egyetért, egymást elfogadja, szereti és segíti, ott tovább él az értünk emberré lett Isten Fiának aa földre hozott ajándéka, a szeretet!

Mit kívánhatnék Nektek, kedves Híveimnek és Olvasóimnak mást, mint hogy családjukban és egyházközségünkben, munkahelyükön és környezetükben  sok olyan emberrel találkozzanak, akinek feje fölött felragyog a ma született Jézus Krisztus kis apró csillaga. Ugyanakkor azt is kívánom Nektek, hogy Ti is olyan emberekké váljatok, akiknek szavait és tetteit a szeretet vezeti, akiknek a feje fölött mások ilyen apró kis csillagot vélnek majd felfedezni.

Csak és csakis ilyen kis csillagokkal a fejünk fölött tudunk majd szembenézni azzal a sötétséggel, amelyet a jövő esztendő hoz, és csakis ilyen csillagocskákkal a fejünk fölött lehetünk biztosak abban, hogy Isten áldása nyugszik rajtunk az elkövetkezendő 2020-as esztendőben is…

Ilyen értelemben kíván szeretetteljes, lélekmelengető Karácsonyt és örömteli , áldott Új Esztendőt minden egyes Hívének és Olvasójának!

Stuttgart, 2019 Karácsonyán

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólLeleményes Jézus-várás…

Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
01
Imre atya Stuttgartból Leleményes Jézus-várás…

Ilyenkor, december elején mindig el szokott jönni hozzám egy pár napra. Két-három napig csak beszélgetünk és élvezzük egymás őszinte, baráti társaságát.

Vonata most is pontosan érkezett. Miután szívélyesen papi csókot váltottunk,  mint mindig, most is a sétáló utcának vettük útunkat, pedig minden évben megfogadjuk, most utoljára. Ugyanis a sok karácsonyi vásáros bódé és az előttük tolongó tengernyi sokaság még azt is lehetetlenné teszi, hogy egymás mellett menjünk, nem hogy értelmes párbeszédet folytassunk.

Azért én útközben egyre csak dohogtam, s azon panaszkodtam, hogy az adventi idő – Stuttgartban legalább is – már október végén elkezdődik és – láss furcsa csodát! – advent első vasárnapjáig tart! Miért? Mert Advent első vasárnapján már a Karácsonyi időszak kezdődik! Karácsony karácsonyi ételekkel és italokkal, fényfüzérekkel, vidám, ünnepi – egyébként szörnyű giccses – énekeivel…  A Karácsony pedig az ünnep első napján már be is fejeződik, és olyan hirtelenül, váratlanul és bántóul, mint amikor legmélyebb álmából felébesztik az embert… Mindeközben az itt ünneplők nagy hányadának fogalma sincs arról, hogy mit ünnepel, ki miatt létezik egyáltalán az Adventi időszak, illetve a Karácsony ünnepe…

Ilyeneket és ehhez hasonlókat mondogattam (szinte kiabáltam a nagy lármában!) papbarátomnak egészen addig, amíg végre el nem jutottunk a St. Eberhard templomig, amely aztán kimenekített bennünket az éktelen nagy zsibongás és zajos zűrzavar minket már elnyeléssel fenyegető hullámaiból. Letérdepeltünk a hátsó padba…

Ahogyan ott egymás mellett élveztük az Úrral való beszélgetés csendjét, hirtelen felötlött bennem egy furdaló kérdés: Hát nem azt prédikálod folyton, hogy Isten a lármában és a zajban is jelen van. Most miért lamentálsz itt istentelen világról, lelketlen ünneplésről? Isten nem csak bennünk van! Nem is csak a templomban! Isten mindenütt van, csak szerényen megbújik.

Nekünk kell leleményesnek lennünk ahhoz, hogy Őt megtaláljuk!

Kint, a világban is! Bent, magunkban is!

Egyszerre megdöbbentem. A belső hangnak igaza volt! Nekem nem az a tisztem, hogy az ünnepeinket kisajátító és vallásos értelmétől megfosztó „fogyasztói társadalmat” illetve „Isten nélküli világot” becsméreljem. Még csak az sem, hogy azért dorgáljam, mert azt teszi, ami lényege: üzletel. Nekem, mint papnak és kereszténynek, az a dolgom, hogy Urunk Jézus Krisztus születésének visszatérő ünnepére készüljek, másokat is felkészítsek, és ha elérkezett ennek a nagy napja, akkor azt minél méltóbban ünnepeljem, ünnepeljük meg!

Közben erre minden percet és eseményt leleményesen kihasználjak!

Ahelyett, hogy kritizálnám a várost, amiért Karácsony előtt így „kifényesíti” magát, legyen számomra minden csillag a kirakatokban vagy az ablakokban Isten jelenlétének a jele, vagy az a Betlehemi csillag, amely a három királynak – de utánuk annyi más embernek is! – mutatta és máig mutatja az utat a Kisded Jézushoz…

Ahelyett, hogy szemrehányást tennék a hentesnek vagy a városnak, mert az előbbi a kirakatában, az utóbbi pedig a kastélykert öntöttvasból  készült, egyébként gyönyörű filagóriájának a szomszédságában olyan jászlat állít fel, amelynek jászolában már ott fekszik a kis Jézus is, engedjem, hogy emlékeztessen engem minden jászol arra, hogy Jézus Urunk emberi testet öltött. Fölcserélte az eget a földdel! Hisz ez a lényeg! Emberré lett értem és minden emberért, hogy megossza velünk az életet a születéstől a sírig.

Ahelyett, hogy a régi piac közepén vagy a tanácsháza előtt álló hatalmas fenyőfák nem az ünnephez illő díszeit kifogásolnám, inkább hagyjam, hogy emlékeztessen egem minden fenyőfa a Paradicsom-kertre, amelyből Isten az első emberpárt kűzte, de Szent Fiában megkönyörült rajta és újra megnyitotta előtte annak kapuit.

Ahelyett, hogy indulatoskodnék, mert a meghitt, melegfényű gyertya helyett olcsó, lelketlen neonfények vakítanak, legyen minden lámpafüzér számomra annak a jele, hogy Isten az igazi Világosság, és minden – akár a világban, akár a bennem uralkodó – sötétségnél erősebb!

Végül ahelyett, hogy felrónám az üzletláncoknak a sok olcsó, talmi árucikket és portékát, amelyet oly nagy hanggal és reklámmal propagál és hirdet, ehelyett juttassa inkább eszembe minden árucikk, hogy csak egy halvány visszfénye annak az isteni Ajándéknak, amellyel Isten az embert Karácsonykor  – Szent Fiában, Jézusban – megajándékozta!

Rajtam múlik tehát, egyedül csak rajtam, hogy felfigyelek-e ezekre az apró isteni jelekre, vallásos jelképekre, amelyek rejtetten is a megtestesült Úr Jézusra mutatnak, vagy csak dohogok a Karácsony előtti tülekedés és vásári hangulat miatt…

Mikor kijöttünk a templomból, már nyoma sem volt bennem a színes karácsonyi kavalkád fölötti rosszkedvnek, ehelyett komótosan végigvezettem paptestvéremet a  hosszú sétáló utca minkét oldalán – és sorra elmagyaráztam neki legújabb fölfedezéseimet!

Végül hazafelé jövet hirtelen még egy ilyen isteni jel jutott eszembe, amelyet ilyenkor, Adventben mindenképpen meg kellene ismét honosítanunk: a betlehemes figurák vándorlása! Amikor paptestvéremnek erről is említést tettem, nagy szemekkel megkérdezte: Hát az meg mi?

Erre beszéltem neki nagyanyámról, akitől nagyon sok szép történetet hallottam. Egyszer nagyon régen ezt is ő mondta el nekem. Elmesélte, hogy az ő gyermekkorában a Betlehemet nem Karácsony este állították fel a szobában, hanem rögtön advent első vasárnapján. A karácsonyi történet szereplői pedig, a Kisjézus alakjának kivételével   – és ha kukoricacsutkából készített bábu formájában is!, de – mind ott voltak: Mária, József, a pásztorok, a háromkirályok, az angyalok, az ökör, a szamár, a kutya, és még sokan mások.

Amikor tehát felállították a Betlehemet, akkor elébe felsorakoztatták mind a szereplőket. Azután mindenki választott magának egyet-egyet. Majd békésen nyugovóra tértek. Éjszaka aztán, mesélte érdekfeszítően tovább nagyanyám, láss csodát, a bábuk a sötétben életre keltek és útnak indultak. Reggel Szent Józsefet a kredencen, Szűz Máriát az éléskamrában, az angyalt az ablakpárkányon, a szamarat a ruhásszekrényben, a háromkirályokat a stelázsin, a pásztorokat a hideg tornácon, az ökröt pedig a búbos kemence tetején találták. És ez minden éjszaka így ment, egészen Karácsonyig. A szobrok minden éjszaka megelevenedtek és tovább vándoroltak! Reggel ott találkozott velük az ember, ahol nem is várta! Napközben viszont mindenkinek el kellett gondolkodnia azon, hogy a szobra miért épp ide vagy oda vándorolt? Nem is kell mondanom, fejezte be nagyanyám, hogy Karácsony este aztán mindegyik szobor visszatért a helyére, a jászol köré, hogy köszönthesse a Kisjézust, Aki ekkorra már – természetesen a jászolában feküdt…

Paptestvérem figyelmesen hallgatta a történetet, azután nagyon sokáig hallgatott… Majd behuzódott kis szobájába, ahol ilyenkor tartózkodni szokott, és ki sem jött egészen a vacsoráig…

Miután megvacsoráztunk, lementem a pincébe, felhoztam a Betlehemet, letöröltem a szobrokról a port, és felállítottam őket a helyükre…

Közben telefonon hívtak…

Miután visszajöttem, a szobrok eltűntek…

Minden jel arra vall: útra keltek, hogy majd reggel valahol megtaláljam őket, s ha megtaláltam, akkor elmondhassák nekem a titkaikat…

Miről?

Az isteni jelekről, amelyek, ha észreveszük, Isten Fiának a földre való eljövetelét jelzik…

És az igazi, leleményes Jézus-várásról…

Ilyet kíván minden Olvasójának, adventi szeretettel,

Imre atya 

Stuttgart, 2019. december 1.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólEgy nagy kórház…

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
13
Imre atya Stuttgartból Egy nagy kórház…

Amikor csengettem, hosszú ideig kellett várnom, hogy ajtót nyisson. De türelmesen vártam, mert telefonon előre megmondta: egyedül van és nagyon nehezen jár. Öreg, a 80-as évek elején járó, őszbecsavarodott hajú, idős hölgy nyitott ajtót. Előre akart engedni a lakásba, de megkértem, hogy vezessen, hisz először vagyok nála. Szobájában szép rend volt, de a tárgyakon látszott, hogy az én látogatásomra porolták le és rakták rendbe őket…

A szentgyónás és szentáldozás előtt az ilyenkor szokásos kötetlen beszélgetésben elmondta, hogy Magyarországról, a Viharsarokból jött. Itt él már hosszú évek óta… Férje elhalt, egy szál fia messze, fenn, Hamburgban él. Noha nem tudja őt gyakran meglátogatni, de rendszeresen beszélgetnek telefonon vagy skypon.

Hogy miért nem jött a Magyar Misszióba? Igazából nem is tudja. Eleinte mert a férjével nem volt rá idejük, reggeltől-estig dolgoztak. Annak halála után pedig mert a régi ismerősök, akik oda jártak, mind kihaltak, s ő a betegsége miatt nem tudott már új kapcsolatokat keresni…

Ismerős magyarok? Vannak, de mindenki nagyon el van foglalva. Nem, nem okol ő senkit, mindenki tudja a maga baját. Ez az élet vált olyan lelketlenné! A kapcsolatok fonalát lelketlenül megszakítja. Mindenki rohan, mindenki dolgozik, utána mindenki bezárkózik. Mintha az egész világ egy nagy kórház lenne, amelyben csupa elfekvő beteg van: egymással alig találkoznak, egymást alig látják.

Egyébként itt, a lépcsőházban is lakik egy tőle valamivel fiatalabb magyar nő. Eleinte szorosabb volt vele a kapcsolat. Az utóbbi időben azonban valamiért ő is elmaradozott…

A beszéd után meggyónt, megáldozott, s megígértem neki, hogy máskor is eljövök majd hozzá…

Nyomott hangulatban hagytam ott. Elgondolkozva jöttem le a lépcsőn a negyedik emeletről. Hirtelen rámszólt egy női hang: – „Tisztelendő úr, én magát ismerem. Itt volt Apollóniánál?”  – „Igen, válaszoltam. Akkor ezek szerint maga a szomszédja…” – „Igen, –felelte. Régebben még meglátogattam, de az utóbbi időben nem mentem, mert egyszer valamin összeszólakoztunk. Tudja, hogy van ez… De volt, ami volt, tudja meg, Tisztelendő úr, ha nem lesz, nagyon fog nekem hiányozni. Arra gondoltam, hogy ha majd meghal, akkor gyakrabban megyek ki hozzá a temetőbe…”

Ez a mondat mellbe vágott. Szerettem volna neki elmondani, hogy ne akkor menjen majd ki volt öreg barátnőjéhez a temetőbe, ha az már nem lesz, hanem most látogassa meg. Ne akkor mondja meg ott neki, hogy hiányzik, ha majd meghalt, hanem most, amikor még – mint szeretet-koldus – minden apró kis szerető szónak, gesztusnak és tettnek örvendeni tud. Ne koszorút vigyen majd a sírjára, hanem vegyen név- vagy születésnapjára egy szál virágot, s menjen be hozzá!

„Baj van, Tisztelendő úr? Talán nem érzi magát jól?” – hallottam gondolataim foszlányain át.

„Nem, nincs!” – hallgattam el az igazságot, mert nem volt bátorságom mindezeket elmondani neki. – „Csak mennem kell tovább a többi beteghez.”

Hazafelé menet egyre arra gondoltam, amit Apollónia néni mondott: „Mintha az egész világ egy nagy kórház lenne, amelyben csupa elfekvő beteg van: egymással alig találkoznak, egymást alig látják.”

Istenem, valóban milyen beteg lett ez a világ!

És mintha nem lenne már orvosa csak páciense…

 

Stuttgart, 2019. november 13.

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Imre atyaStuttgartbólEgyház válaszúton 4.

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
26
Imre atya Stuttgartból Egyház válaszúton 4.

Pár gondolat az Egyház jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Nem a teljesség igényével. Nem is ex cathedra. Azoknak, akik más véleményt is szívesen olvasnak!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2019. október 27.

 

IV.

       5. Kiútkeresés

Befejezésül pár kiútkereső gondolat.

5.1. A mai Egyház krízise – szerintem – elsősorban a hit-krízise, ami egyúttal Isten-krízis is. Apa nélküli nemzedék lettünk. A mai nyugati ember nem fogadja el, hogy Isten gyermeke. Elutasítja Istent, mint Teremtőt, mint a mennyei Atyát. Csak azt látszik elfogadni, amit maga konstruál.[1]  XVI. Benedek pápa lemondásával kapcsolatos írásom óta a helyzet e téren mérhetetlenül sokat romlott. A sok egymással ellentétes, félreérthető, egyértelműen kétértelmű vatikáni megnyilatkozások csak rontanak a helyzeten. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy már nem Istenről beszélünk, sőt, róla szó sem esik. Hanem gondolataink az ember – saját magunk – evilági problémái körül forognak. Megoldásukban pedig nem Isten után igazodunk, hanem mi magunk igyekszünk azt – nélküle – megoldani. Istent legfeljebb alibinek használjuk. Jellemzőek erre a XVI. Benedek pápának a kiskorúak szexuális zaklatásával kapcsolatos, a krízisből kiutat is ajánló írására megjelenő zömében német teológusok kritikái: csak a volt pápát bírálják, Istent egyetlen egy szóval sem említik!

A hit krízisét nem csak abból lehet látni, hogy nyugaton egyre fogy a hivatások száma, egyre kevesebben járnak szentmisére illetve járulnak a szentségekhez, hanem abból is, hogy nincsenek nagy teológusaink. Képzésüket nem csak, hogy bűnösen elmulasztottuk, de hozzá a keretet sem őriztük meg. A hittudomány ugyanis a hitből él. Ha körbenézünk, akkor nagyon sok teológiai fakultáson olyan teológusok tanítanak, akik nyíltan vallják, hogy a katolikus hitletéteménnyel problémájuk van. Ezeket vagy nem tanítják növendékeiknek, vagy az Egyháztól eltérő módon értelmezik. Jézus jelenléte az Oltáriszentségben, feltámadása, mennybemenetele, Mária szüzessége, szeplőtelen fogantatása, végső dolgok (mennyország, pokol, ítélet) mind ilyen témák.

A Zsinat óta felnőtt egy pár ilyen liberális teológus-nemzedék, amely a konzervatív nagyokat (pl. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa, Szent II. János Pál pápa, Robert Spaemann) maradinak bélyegzi – és a maga túlzott racionalizmusával tönkretenni látszik a hitet. Sőt, mivel hiányzik belőle a valódi nagyság, nagyfokú intolerancia, intranzigencia és értelmi érvelés helyett a már-már gyülölettel határos érzelmek által diktált érvelés jellemzi. A püspökök nem sokat tehetnek ellenük, mert – legalábbis itt, Németországban – állami alkalmazottak. Ha egyszer bekerültek a szisztémába, onnan nem eshetnek ki. Közben pedig gondoskodnak arról, hogy egy hozzájuk hasonlóan gondolkodó, posztmodern teológiát valló nemzedék kerüljön ki a kezük alól.[2]

Meg kellene tehát újítani a teológiai oktatást! Gondoskodni kellene arról, hogy csak igaz hitű telógusok taníthassanak a hittudományi karokon!

Ugyanakkor vissza kellene térni – a személyeskedés helyett – a teológiai érveken alapuló vitához.

 

5.2. Krízishelyzetekben nagy a kísértés arra, hogy ne magunkat, nézeteinket illetve rossz beidegződéseinket, hanem a (tőlünk kívül álló) struktúrákat változtassuk meg. Hadd hozzak erre egy példát a nekünk otthont adó német katolikus egyház gyakorlatából. Most már évek óta magas az egyházból kilépők száma. A legújabb statisztikák szerint olyan város is van (pl. Essen), ahol ez a szám 17%-kal nőtt meg egy esztendő alatt. Az okok egy része közismert. Első helyen az állam által behajtott, kötelező egyházadó áll, aztán a liberális világnézet és a szekularizáció (elvilágiasodás) beszüremkedése az egyházi életbe. Az egyházi vezetők nagy része azonban nem látja vagy nem akarja látni a fától az erdőt, és strukturális változtatásokat sürget: cölibátus eltörlése, házas férfiak pappá szentelése, nők pappá szentelése, egyneműek házassága, interkommunió, az egyházi hatalom megosztása, mindenféle emberi kapcsolat (szentségi) elismerése stb. És teszi ezt mindannak ellenére, hogy tudja: az evangélikus egyházban ez mind megengedett, mégis ugyanolyan, sőt nagyobb a soraiból kilépők száma.

Ugyanez a reflex érvényesült ez év februárjában, mialatt Rómában ülésezett a kiskorúak szexuális zaklatásának problémáját tárgyaló Püspökök Konferenciája, amelyen a német egyházat Dr. Rainhard Marx (*1953) müncheni érsek, kardinális képviselte. Egy héttel előtte nyílt levelet írt neki egy teológus, egy nyugdíjas filozófus és felesége, valamint egy esperes, egy jezsuita, egy zöldpárti politikus, a Német Katolikusok Központi Bizottságának egyik tagja és egy karitász igazgatónő. Levelükben ismét a cölibátus eltörlését, nős férfiak valamint nők  pappászentelését, végül a katolikus szexuál-erkölcs liberalizását kérték, azzal érvelve, hogy ha ezek megtörténnek, akkor a kiskorúak szexuális zaklatása megszűnik.[3]

Kritikusaik szerint azonban ahhoz, hogy az Egyház megújuljon, nem strukturális vagy tanbeli változtatásokra van szükség, hanem inkább az újraevangelizációra, a katekézisre és hitoktatásra, a szentségi élet erősítésére, lelki központok létrehozására, amelyek az időközben elvilágiasodott embereknek újra hitet sugároznának.[4]

 

5.3. Krízishelyzetekben továbbá az is fontos lenne, hogy összezárjunk. Mint fentebb is említettem, a II. Vatikáni Zsinat óta az Egyházban két tábor feszül egymásnak: a konzervatívok és a progresszívek. A Zsinat óta eltelt időben a pápák arra törekedtek, hogy őket egymással megbékítsék.

Ez lenne most is a Szentatya elsőrendű teendője: az Egyházat az igazságban egyesíteni, és testvéreit a hitben megerősíteni. Ez az ő karizmája, erre kapta a különleges kegyelmet.

Kritikusai szerint azonban nem ezt teszi, hanem újabb és újabb „ötleteivel”, felemás, többértelmű megnyilatkozásaival nagyfokú káoszt okoz az Egyházban. Pedig óvakodnia kellene attól, hogy egy progresszív csoport – sokak szerint a jezsuita rend, amelynek megválasztásáig tagja volt és amelynek tagjaival most körülveszi magát – érdekeit az Egyház többi részével szemben érvényesítse, hisz az általa nem egyszer kipellengérezett konzervatívok is Krisztus nyájához tartoznak.[5]

Soha nem volt még ilyen nagy a katolikus tanítás körüli zűrzavar, mint ma. Egyre nő a bizonytalanság a szentségi házasság felbonthatatlanságával kapcsolatban, amelyet viszonylagossá tesz az a tény, hogy pápai megnyilatkozás szentáldozáshoz engedi azokat is, akik rendezetlen házasságban élnek; soha nem volt még ilyen kedvező a Szentírás szerint is kárhoztatott homoszexualitás egyházi megítélése, mint manapság; legújabban pedig annak lehetünk tanúi, hogy Jézus Krisztus és az Ő megváltói kereszthalálát háttérbe szorítja egyfajta, egyáltalán nem a Szentírás talaján álló, minden vallást és hitet egyformának kikiáltó „világtestvériség” víziója, illetve a természet panteista vonásokkal való felruházása.

Most látszik, milyen elhamarkodott lépés volt a Tanítóhivatal illetve a Hittani Kongregáció[6] tekintélyét csorbítani, és a tanítás tisztaságára vonatkozó feladatát az ún. szinodalitás elvének alkalmazásával felcserélni. A szinodalitás útja az az út, mondta Ferenc pápa 2018 májusában, amelyet Isten vár az egyháztól ebben az évezredben. A szinodális egyház a meghallgatás egyháza. Isten népe meghallgatásával kezdődik, és az emberek mindennapi problémáiból kell kiindulnia. A püspököknek meg kell hallgatni a híveket! Azután a pásztorok meghallgatásával folytatódik. A püspökök feladata, hogy mint az egyház hitének hiteles őrzői, értelmezői és tanúságtevői, különbséget tegyenek a közvélemény gyakran változó nézetei között. A pápának a feladata, hogy meghallgassa a püspököket![7] A szinodális út Róma püspöke meghallgatásában éri el csúcsát, aki arra hivatott, hogy – miután mindenkit meghallgatott – az összes keresztény pásztora és orvosaként nyilatkozzon meg, az egyház hitének legfelsőbb tanúságtevőjeként.[8]

A jócsengésű dokumentum megjelenése óta minden fontosabb problémát egy összehívott szinóduson vagy konferencián döntenek el a meghívott püspökök és világiak a pápával az élen,  többségi alapon. És, ha a pápa úgy ítéli meg, akkor jóváhagyja, ha nem, akkor elveti. Igy történt ez a családról, azután az ifjúságról szóló szinódusokon is.

Míg a szinodalitás elve sokaknak tetszik,[9] a Német Püspöki Kar már be is zengte egy szinodális út megrendezését,[10] kritikusai – az akkor még bíboros Joseph Ratzinger nézeteire is hivatkozva[11] – azért kifogásolják, mert először is veszélyes a krisztusi tanítás egységére.

A megjegyzés nem alaptalan, mert jelenleg fontos teológiai, hitbeli kérdésekben (elváltak újraházasodása, szentségekhez járulásuk, protestánsoknak Oltáriszentséghez való bocsátása) már nem járnak el egyöntetűen a világ püspökei. Más a gyakorlat pl. az Odera egyik partján – Lengyelországban – és más a hit és a gyakorlat az innenső oldalon, Németországban. Külön utakon járnak az argentin és máltai egyház is, és külön a világ más katolikus országában. Nagy veszélyben tehát a tanítás egysége!

Azután elfedi az Egyház igazi – isteni – arcát. Azt sugallja, hogy az Egyház csak emberi mű, mi „csináljuk”. Mi vagyunk azok, akik programokkal, újabb és újabb ötletekkel ügyét előbbre visszük. Formáljuk, alakítjuk arculatát a magunkhoz hasonlókkal, a nekünk tetszőkkel, a minket követőkkel. Holott Jézus az, aki az Egyházat alapított, és Ő az, aki Szentlelkével azt ma is vezeti. Nem még emberibb (intézményre), hanem még istenibb Egyházra van szükségünk!

Nem is beszélve arról, hogy az Egyház felépítése – bárhogyan is próbálják meg elhinteni egyesek! – nem szinodális, hanem szinodális-hierarchikus. Benne a hitbeli döntéseket nem többségi alapon kell meghatározni, hanem a kinyilatkoztatás fényénél: a Szentírás és a Szenthagyomány (egyházi írók, egyházatyák írásainak) alapján. Ugyanis nem biztos, hogy a többségnek igaza van. Ha így lenne, akkor a többség után jöhet majd egyszer egy nagyobb többség, amely a megszavazott tanításokat tetszése szerint újra megváltoztatja. Ha az Egyház többségi alapon döntené el tanbeli problémáit, akkor nem isteni lenne, hanem emberi. Benne a hitet felváltaná a vélemény! Egyébként is ha többségi döntésre törekszünk, akkor azt emberi eszközökkel is elérhetjük, amint ezt – a pápa kritikusai szerint – az eddigi zsinatokon a Vatikán már el is érte: csak bizonyos személyeket hívott meg a szinódusra, olyan vezetőket állított élükre, akikről tudta, hogy osztják nézetét, és csak azokat engedte felszólalni, akik új tanítása mellett kardoskodtak, stb.[12]

Végül a szinodalitást egyre másra zászlajukra tűző (nemzeti) Püspöki Konferenciák – még, ha látszólag nem is érdekli őket – a jelenleg érvényes Egyházjog szerint semmiféle jogi hatalommal illetve illetékességgel (kompetencia) nem bírnak arra nézve, hogy a katolikus Egyház tanításába belenyúljanak, nem is beszélve arról, hogy azt megváltoztassák! [13] Noha nézetem szerint nem is ezt akarják, hanem csak új utak lehetőségét felmutatni, amit aztán – ha a pápa rábólint – bármelyik nemzeti egyház bátran átvehet. Ha egyszer a szellemet kiengedtük a palackból, azt oda vissza többé már nem gyömöszölhetjük.

Megosztás, megoszlás helyett tehát összezárás kellene!

 

5.4. Azután krízis-helyzetekben fontos szerepe van a tanítóknak, azaz a püspököknek. A róluk szóló Christus Dominus című zsinati dekrétum így foglalja össze feladataikat: „A Szentlélektől rendelt püspökök is az apostolok helyébe lépnek, mint a lelkek pásztorai, és a római pápával együtt az ő tekintélye alatt az a küldetésük, hogy megörökítsék Krisztus, az örök pásztor művét. Krisztus ugyanis az apostoloknak és utódaiknak adta a parancsot és a hatalmat, hogy minden népet tanítsanak, az embereket megszenteljék az igazságban, és mint nyájat legeltessék. Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles főpapok és pásztorok lettek.” (Vö. CD 2.)

Isten rábízta a pápával egységben lévő püspökökre a hitletéteményt, hogy azt – Jézus Urunk szavai szerint – teljes terjedelmében, nem megrövidítve vagy felvizezve minden korok emberének tovább adják.[14] Egyetlen egy részt sem szabad elhagyniuk, eltorzítaniuk vagy elhanyagolniuk. Szent Pál is ilyen értelemben vési tanítványa, Timóteus lelkébe: “Őrizd meg a rád bízott kincset!” (1 Tim 6,20) és arra bíztatja, hogy: “Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (Vö. 2 Tim 4,3-4).

Ma is ilyen idők járják. Ezért fokozottabb mértékben kell a püspököknek az igaz hitet megvallaniuk, minden tévhittől, hamis eszmeáramlattól megóvniuk és azt, csak azt – teljes terjedelmében – hirdetniük. Annál is inkább, mert ők Isten Szavának a szolgái.

Ehhez fontos, hogy ismerjék a hitletéteményt. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) egyháztanító szerint súlyos bűn az, ha püspökök az Egyház hitét nem ismerik. Fontos, hogy állandóan tanulmányozzák, mint ahogyan az is, hogy éberen vigyázzanak a joghatóságuk alá tartozó teológusokra, hogy azok csak az igaz hitet tanítsák!

Fontos továbbá az is, hogy ne menjenek a korszellem vagy az éppen divatos eszmeáramlatok után, még a médiák nyomására sem, hanem felismerják, mire van Isten Népének valóban szüksége,  és mi az, ami talmi, mulandó, illetve ami nem az ő feladatuk.

A német egyház helyzetét tekintve az embernek az az érzése, hogy a főpásztorok úgy beszélnek legtöbbször, mint valami politikusok, vagy újságírók, illetve  menekültügyi- vagy környezetvédelmi aktivisták, nem pedig úgy, mint Isten Szavának letéteményesei. Az egyik német püspök pl. most épp azon van, hogy a világot jobbá tegye. De nem úgy, hogy híveinek hitbeli hiányosságait kiküszöbölni igyekezne, hanem hogy minden hónapban más és más természettudóssal találkozik. Legutóbb egy az éghajlatváltozást kutatóval volt egy a nagy nyilvánosság előtt zajló találkozója. Egy másik azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy homoszexuális egyesületekkel szeretne szorosabban együttműködni. Egy harmadik püspök kampányolni szeretett az EU mellett.[15] Meg is tette. Egy ausztriai érsek templomában rockkoncertet rendez, egy olasz ott vendégeli meg a hajléktalanokat.[16] Egy szintén olasz elmozdítja a papját csak azért, mert az latin nyelvű misét is mond, holott erre a Zsinat kifejezetten is buzdítja a papokat (vö. SC 36,1§).

Az ember csak találgatja, mi vezeti a főpásztorokat megnyilvánulásaikban: rossz tanácsadók, teológiailag képzetlen szóvívők, akik a korszellem szerint táncolnak, vagy félelem a médiától. Ezt mindegyik püspöknek magának kell eldöntenie. Az viszont hatásosabb és üdvösebb lenne, ha a katekizmusra fektetnék a hangsúlyt.

 

5.5. Végül krízis-helyzetekben egyetlen egy jelszó lehet: vissza a gyökerekhez, azaz Jézus Urunkhoz! A változást ugyanis nem a világhoz való alkalmazkodás, vagy az elvilágiasodó és nyárspolgári kereszténység, nem is a szinódusokon a maguk elképzeléseit keresztül erőltető főpapok rendelkezései, hanem egyedül a hitből fakadó krisztusi élet hozza meg!

A legfontosabb most az lenne, hogy Jézus Urunk tanítását ismét a maga egész teljességében kell hirdetni. Azután ezt a hitet örömforrássá kellene tenni. Már évek óta arról olvashatunk szinte minden statisztikai felmérésben, hogy a társadalom fogékony a hitre, érdeklődik a vallás(ok) iránt. Mégsem vagyunk képesek a hitet továbbadni. XVI. Benedek pápa 2010. június 29-én hozta létre az Újraevangelizáció elősegítő Pápai Tanácsot azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az öreg kontinensen ismét a hit hirdetését és az evangelizációt kell előtérbe helyezni. Több, mint árulkodó, hogy lemondása után a Tanács megvan még ugyan, de tagjai évente csak egyszer találkoznak, és munkájukról, tevékenységükről alig hallani valamit…

Mintha megszűntünk volna a hit tovább adására új utakat keresni. Mintha beletörődtünk volna abban, hogy a hagyományos hit a szemünk előtt széttöredezik, a népegyház eltűnőben van. Ami önmagában véve még nem baj, de kellene valamit adnunk helyette! De nem: fiataljainkat megkereszteljük, nagy részüket megbérmáljuk, azután a hit és a vallásgyakorlat számára eltűnnek.

Ezekkel kellene többet és behatóbban foglalkoznunk, nem pedig csupán a  világpolitikával, éghajlatváltozással, migrációval. Az a politikusok dolga, mi a hit- és erkölcsbeli hátteret adjuk! „Tudnotok kell, hogy mit hisztek!“ – mondta XVI. Benedek pápa egyszer a fiataloknak. Ahhoz viszont, hogy tudják, hirdetnünk kellene a hitet. Szent Pál írja a rómaiakhoz írt levelében „… Amint meg van írva: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?“ (vö. 10,13-14). Ahelyett, hogy a teljes hitet hirdetnénk, relativizáljuk, egyre kevesebbet és kevesebbet mondunk nekik, egyre kevesebbet kérünk tőlük, hogy a korszellemnek megfeleljünk – és ne támadjon bennünket a szekularizált média. Az emberiség és az Egyház problémáiról beszélünk, ahelyett, hogy Jézusról beszélnénk nekik![17]

Addig azonban, amíg nem rendszeresek a keresztelési oktatásaink; amíg a hitoktatásunk – sokszor nem hívő – állami alkalmazottak kezében van, amíg az elsőáldozásra való készületünk nem annak szentségi vetületével (gyónás, szentáldozás) foglalkozik, hanem annak ünnepi („event”) oldalával; addig, amíg a bérmálásra való készület nem egyéb, mint bevezetés a szociális munkába, de nem növekedés a hitben. Addig, amíg a jegyesoktatás csak abból áll, hogy segítünk a párnak egy szép liturgia összeállításában: kikeressük az énekeket, a modern dalokat, világi szövegeket; addig, amíg a vasárnapi szentmisét ok nélkül igeistentisztelettel helyettesítjük, egymással való találkozásra degradáljuk, ahelyett, hogy azt mondanánk az embereknek, ami egyébként igaz is, hogy szentség és Jézussal találkozunk alatta, addig csak becsapjuk a híveket, addig egyre sekélyesebb kereszténységet adunk nekik, és csak súlyosbítjuk a krízist, sem hogy megoldanánk.

 

Előadásom végéhez értem. Remélem, nem festettem túl sötét képet az Egyházról. Hiszem ugyanis, hogy az Egyházat minden izmus és eszmeáramlat, minden progresszív vagy konzervatív főpap, pap és teológus számos  emberi gyarlósága ellenére a Szentlélek vezeti. Azon kívül, hogy éberek és józanul kritikusak legyünk minden tetszetős tanítással és az Egyházról és szolgáiról megjelenő manipulatív cikkekkel, adásokkal, írásokkal szemben, a legfontosabb dolgunk, hogy imádkozzunk hozzá: Istenünk, add meg kegyesen népednek, hogy a pápával, a püspökökkel és a papokkal eggyé forrjon az Evangélium és az Oltáriszentség által, és egy legyen a Szentlélekben. Így méltón képviselje népednek világot átfogó közösségét, jellé váljék a világ számára, és Krisztust vigye az emberek közé. Ámen.

 

Stuttgart, 2019. február 27. – október 8.

 

[1] Egyébként ebből forrásozik a gender ideológia is! Vö. KARDINAL ROBERT SARAH: Wir stehen an einem Wendepunkt in der Geschichte der Kirche, in: Katholisches Info, 25.09.2019, https://katholisches.info/2019/09/25/kardinal-robert-sarah-wir-stehen-an-einem-wendepunkt-in-der-geschichte-der-kirche/

[2] Vö. PETER WINNEMÖLLER: Das ist schon so eine Sonderwelt, in: http://www.kath.net/news/ 66934

[3] Vö. THOMAS GUTSCHKER: Namhafte Theologen: Katholiken fordern Wende in der Kirche, in: Frankfurter Allgemeine, 03.02.2019, https://www.faz.net/aktuell/politik/inland/brief-an-kardinal-marx-katholiken-fordern-wende-in-der-kirche-16021484.html

[4] Vö. GUIDO HORST: Ein Kommentar zum Offenen Brief „prominenter Katholiken“ an Reinhard Kardinal Marx. in: https://www.die-tagespost.de/politik/Missbrauch-mit-dem-Missbrauch;art4685, 195634

[5] Vö. KARDINAL MÜLLER: Missbrauchsgipfel greift Daten zum Grundproblem nicht auf, in: http://www.kath.net/news/66972

[6] A Hittani Kongregáció feladata modern nyelvre lefordítva: A keresztény tanítással, hittel és erkölccsel szembeni vétségek elbírálása. A tanítás tisztaságának megőrzése. Vö. II. JÁNOS PÁL: Pastor Bonus apostoli konstitúciója a Római Kúriáról, 1988. június 28., 48. pont.

[7] A pápa elgondolása alapján jelent meg 2018. május 3-án a szinodális úttal kapcsolatos „La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa” című vatikáni dokumentum. COMMISSIONE TEOLOGICA INTERNAZIONALE: La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa. Szövegét l.: http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_20180302_sinodalita_it.html

[8] Már korábban kijelentette a Civiltà Cattolica főszerkesztőjének adott interjújában: „Együtt kell haladnunk: az emberek, a püspökök és a pápa. A szinodalitást többféle szinten kell élni. Talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk a szinódus módszertanát, mert a jelenlegi nekem statikusnak tűnik. Ennek lehet ökumenikus értéke, főként ortodox testvéreinkkel kapcsolatban. Tőlük inkább a püspöki kollegialitás és a szinodalitás hagyománya értelmében tanulhatunk.” Vö. Jó napot! Ferenc pápa vagyok, JTMR, Budapest, 2014, 33.) Vö. még: Ferenc pápa vezetésével megemlékeztek a szinódus létrehozásának 50. évfordulójáról, in: http://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/ferenc-papa-vezetesevel-megemlekeztek-szinodus-letrehozasanak-50-evfordulojarol

[9] Vö. Synodalität ist nicht dasselbe wie Demokratie, in: Vatican News https://www.vaticannews.va/de/kirche/news/2018-05/menke-dogmatiker-synodalitaet-interview-kommunion-protestanten.html Münsteraner Theologe Hermann Josef Pottmeyer spricht bei Vollversammlung Fulda. Warum Papst Franziskus die Bischofskonference aufgewertet hat, in: https://www.kirche-und-leben.de/artikel/warum-papst-franziskus-die-bischofskonferenzen-aufgewertet-hat/  RANIERO LA VALLE: La Chiesa è nuova, in: http://www.eancheilpaparema.it/tag/chiesa-sinodale/

[10] A papi nőtlenség feloldása, nőknek minden egyházi tisztségbe (a papságba) való részeltetése, a klerikusok hatalmának megtörése, a katolikus szexuálerkölcsnek a gender-ideológiához való hozzáigazítása, és mindenféle együttélés egyházi elismertetése…

[11] „Non è di una Chiesa più umana che abbiamo bisogno, bensì di una Chiesa più divina; solo allora essa sarà anche veramente umana” in: Meeting di Rimini 1990, http://www.donpaolomojolisdb.it/ 2018/01/05/joseph-ratzinger-al-meeting-di-rimini-1990-sulla-vera-riforma-della-chiesa/

[12] Az egészhez vö. „Ein synodaler Prozess, „der meint, vor allem die Kirche neu erfinden zu sollen, beschreitet einen Weg der Zerstörung“, warnte der 59-Jährige. „Er zerspaltet die Christen, er zerstückelt die Kirche, er beschädigt letztlich auch unsere Gesellschaft und belastet auch die evangelischen Glaubensgemeinschaften.“ BISCHOF VODERHOLZER: Keine Weiheämter für Frauen, in: Die Tagespost 13. Mai 2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Bischof-Voderholzer-Keine-Weiheaemter-fuer-Frauen;art4691,198084

[13] Kardinal Sarah warnt vor falschem Verständnis von Synodalität, in: Tagespost 01.04.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Kardinal-Sarah-warnt-vor-falschem-Verstaendnis-von-Synodalitaet;art4691,196964  Offener Brief: George Weigel kritisiert „synodalen Weg“, in: Tagespost 01.04.2019, https://www.die-tagespost.de/kirche-aktuell/online/Offener-Brief-George-Weigel-kritisiert-synodalen-Weg;art4691,196974

[14] „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: ’Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.’” Vö. Mt 28,18-20.

[15] BISCHOF OVERBECK: “Wir sind als Kirche oft zu harmlos.” Der Essener Bischof Franz-Josef Overbeck fordert mehr Engagement der Kirchen für Europa. In: https://www.die-tagespost.de/politik/ Bischof-Overbeck-Wir-sind-als-Kirche-oft-zu-harmlos;art4685,196077

[16] Chiese ridotte a refettorio, una malsana ideologia in: http://blog.messainlatino.it/2019/02/ chiese-ridotte-refettorio-una-malsana.html

[17] Éppen erre hívja fel a figyelmet Köln bíboros-érseke, RAINER MARIA WOELKI: Anpassung an die „Lebenswirklichkeit“ ist der falsche Weg, https://www.kath.net/news/67464

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."