Egyetemes: A Közel-Kelet békéjéért

Imádkozzunk, hogy a párbeszéd, az egymásra találás és a megbékélés szelleme hassa át a Közel-Keletet, ahol különböző vallási közösségek élnek együtt.

Ima

Uram Jézus,
eljöttél hozzánk, és egy olyan földet választottál,
ahol megmutattad mindenkinek, ki vagy,
és felfedted az Atya minden gyermeke iránti szeretetét.
Imádkozunk mindazokért, akik a háború, a megosztottság és az üldöztetés drámáiban élnek, és
hátrányos megkülönböztetésben részesülnek,
az Ígéret földjébe vetett hitük miatt és azokban az országokban, ahol az apostolok először hirdették meg az evangéliumot.
Érintse meg a lelketek azoknak a szívét,
akik képesek meghozni a nagy döntéseket,
hogy továbblépjenek a párbeszéd és a béke útján.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• Ismerje meg a Közel-Kelet politikai és társadalmi helyzetét, és ossza meg a megbékélés és a béke előmozdítása érdekében tett erőfeszítéseket és kezdeményezéseket.
• Működjön együtt, amennyire lehetséges, intézményekkel, amelyek támogatják a háború, az üldöztetés vagy vallási diszkrimináció áldozatait ezekben az országokban.
• Saját közösségében népszerűsítse az imádság pillanatát és a Közel-Kelet vallási hagyományainak szellemi gazdagságáról szóló információkat, hogy növekedjen a minket egyesítő testvériség tudatossága.

A nap végén szünetet tartok. A légzésemre összpontosítok. Emlékszem a napra, és a képzeletemmel követem azokat a dolgokat, amelyekkel ma dolgoznom kellett. Hálás vagyok a saját dolgaimért,a ruhákért, az ételeimért és az életem egyéb anyagi dolgait illetően. Miért vagyok a különösen hálás? Vannak-e olyan dolgok, amelyek nem segítenek, elvonják a figyelmet, vagy akár el is veszik a szabadságomat? Mindent odaadok Istennek és kérem az ő útmutatását. Mi Atyánk…

Közelségemet fejezem ki a szíriai Kamisli örmény katolikusokhoz, akik összegyűltek, hogy eltemessék plébánosukat, Hovszep Bedojan atyát, akit az apjával együtt tegnap megöltek. Imádkozom értük, a családjukért és a szíriai keresztényekért.

Imádkozzunk, hogy a párbeszéd, az egymásra találás és a megbékélés szelleme hassa át a Közel-Keletet, ahol különböző vallási közösségek élnek együtt.

Ferenc pápa - 2019. november

A Közel-Keleten a három monoteista vallás közötti összehangolás és párbeszéd szellemi és történelmi kötelékeken alapul. Jézus szeretetéből fakadó jó hír jött hozzánk ezektől a földről. Manapság sok keresztény közösség, valamint a zsidó és a muzulmán közösség dolgozik itt a béke, a megbékélés és a megbocsátás érdekében. Imádkozzunk, hogy a párbeszéd, az egymásra találás és a megbékélés szelleme hassa át a Közel-Keletet.

Az egyház misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk    

     2019. október hónapjára arra kértem az egész egyházat, hogy rendkívüli missziós időszakként élje meg azt, így emlékezve XV. Benedek pápa Maximum illud kezdetű apostoli levele kihirdetésének (1919. november 30.) századik évfordulójára. Apostoli kezdeményezésének prófétai előrelátása megerősített abban, hogy megújítsuk az egyház misszionáriusi elkötelezettségét, misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus üdvösségét hirdesse és vigye el a világnak.

Felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét

     Jelen üzenet címe azonos az októberi missziós hónap témájával: megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban. E hónap megünneplése mindenekelőtt abban segít minket, hogy felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét, azon hitét, amelyet kötelezettség nélkül, ajándékként kaptunk a keresztségben. Istenhez tartozunk, mint gyermekei és ez soha nem egyénileg megy végbe, hanem mindig egyházi módon: az Istennel – Atyával, Fiúval és Szentlélekkel – való közösségből sok más testvérünkkel együtt új élet születik számunkra. Ez az isteni élet pedig nem árucikk, amit eladni – el akarjuk kerülni a prozelitizmust –, hanem gazdagság, amelyet átadni, közölni és hirdetni kell: ez a misszió értelme. Ingyen kaptuk ezt az ajándékot és ingyen adjuk tovább (vö. Mt 10,8) anélkül, hogy ebből bárkit is kizárnánk. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, eljutva az igazság megismerésére és az irgalmasság megtapasztalására az Egyháznak köszönhetően, amely az üdvösség egyetemes szentsége (vö. 1Tim 2,4; 3,15, II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 48).

Az Egyháznak állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége

     Az Egyház misszióban van a világon: a Jézus Krisztusba vetett hit a dolgokat helyes megvilágításba helyezi, mert lehetővé teszi, hogy Isten szemével és szívével lássuk a világot; a remény megnyit minket az isteni élet örök láthatárára, amelyben már valójában részünk van; a szeretet pedig, amelyet előre megízlelünk a szentségekben és a testvéri szeretetben, a föld végső határáig mozdít minket (vö. Mik 5,3; Mt 28,19; ApCsel 1,8; Róm 10,18). Egy Egyháznak, amely elmegy a legvégső határokig, állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége. Hány szent, hány hitben élő nő és férfi tanúskodik arról, hogy ez a határtalan megnyílás lehetséges és megvalósítható, mutatja meg nekünk, hogyan lépjünk ki önmagunkból irgalmasan, a szeretettől sürgetve és éli elénk az ajándékozás, az áldozat és az ingyenesség logikáját (vö. 2Kor 5,14–21)! Aki Istent hirdeti, legyen Isten embere (vö. Maximum illud apostoli levél).

A világban mindannyian küldetésben vagyunk

     Ez egy olyan megbízás, amely személyesen érint mindannyiunkat: én mindig misszió vagyok; te mindig misszió vagy; minden megkeresztelt ember maga egy-egy misszió. Aki szeret, az megmozdul, kilép önmagából, vonz és vonzódik, átadja önmagát a másiknak és életet adó kapcsolatokat teremt. Senki sincs, aki Isten szeretete számára haszontalan és jelentéktelen lenne. A világban mindannyian küldetésben vagyunk, mert minden ember Isten szeretetének gyümölcse. Még ha apám és anyám hazugság, gyűlölet és hűtlenség által elárulná is a szeretetet, Isten soha nem lép vissza az élet ajándékozásától és minden gyermekét mindig is részesíti isteni és örökkévaló életében (vö. Ef 1,3–6).

     Ennek az életnek a keresztség által leszünk részesei, ezáltal kapjuk meg a hitet Jézus Krisztusban, aki győztes a bűn és a halál felett, megújít minket Isten képére és hasonlóságára és beletagoz minket Krisztus testébe, az Egyházba. Ebben az értelemben tehát a keresztség valóban szükséges az üdvösséghez, mert biztosítja számunkra, hogy az Atya házában mindig és mindenütt fiak és leányok vagyunk, nem pedig árvák, idegenek vagy rabszolgák. Ez, ami a keresztény emberben szentségi valóság – melynek tökéletessége az Eucharisztia –, minden férfi és nő hivatása és rendeltetése marad, akik megváltásra és üdvösségre várnak. A keresztség ugyanis az isteni ajándék ígéretének megvalósulása, amellyel Isten az embert gyermekévé teszi a Fiúban. Természetes szüleink gyermekei vagyunk, de a keresztségben miénk lesz az eredeti atyaság és az igazi anyaság is: akinek az Egyház nem édesanyja, annak Isten nem lehet atyja (vö. Szent Ciprián, Az egyház egységéről, 6).

Küldetésünk Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik

    Küldetésünk tehát Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik, mivel a keresztséghez szorosan kapcsolódik az a megbízás, amelyet Jézus a húsvéti küldetésben megfogalmazott: ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket, eltöltve Szentlélekkel a világ kiengeszteléséért (vö. Jn 20,19–23; Mt 28,16–20). A keresztény ember részese ennek a küldetésnek, azért, hogy senki se nélkülözze a fogadott fiúságra való meghívás örömhírét, valamint személyes méltóságának és az emberi élet belső értékének bizonyosságát a fogantatástól kezdve egészen a természetes halálig. Amikor a terjeszkedő szekularizáció Isten aktív atyaságának kifejezett és kulturális visszautasításává fejlődik történelmünkben, akadályává válik minden valódi testvériségnek, ami az egymás élete iránti kölcsönös tiszteletben nyilvánulna meg. Jézus Krisztus Istene nélkül minden különbség pokoli fenyegetéssé válik és lehetetlenné teszi az emberi faj gyümölcsöző egységét és benne a testvéri elfogadás megvalósulását.

A misszió kiszólítja a missziós hithirdetőt otthonából, családjából, hazájából…

     Az üdvösségre szóló egyetemes meghívástól motiválva, amelyet Isten Jézus Krisztusban részünkre felajánl, XV. Benedek arra szólít fel, hogy lépjünk túl minden nacionalista és etnocentrikus elzárkózáson, vessünk véget a gyarmati hatalmak beavatkozásának az evangélium hirdetésébe, valamint ezen államok gazdasági és katonai érdekei érvényesítésének. A pápa Maximum illud apostoli levelében emlékeztetett arra, hogy az egyház missziójának Isten akarta egyetemes jellege megköveteli, hogy kilépjünk a hazánkhoz és nemzetünkhöz fűződő exkluzív kapcsolatból. A kultúra és a közösség megnyílása Jézus Krisztus üdvösséghozó újdonsága előtt megköveteli minden indokolatlan etnikai és egyházi bezárkózás leküzdését. Az egyháznak ma is szüksége van férfiakra és nőkre, akik keresztségük erejében nagylelkűen válaszolnak a meghívásra, amely kiszólítja őket otthonukból, családjukból, hazájukból, nyelvi közegükből és helyi közösségükből. A népekhez szól küldetésük, a világban, amelyet még nem alakítottak át Jézusnak és az Ő szent egyházának szentségei. Isten szavát hirdetve, az evangéliumról tanúskodva és a Szentlélekben való életet ünnepelve ők bűnbánatra hívnak fel, keresztelnek és felkínálják a keresztény üdvösséget; mindezt az egyes ember személyes szabadságának tiszteletben tartásával és párbeszédet folytatva azon népek kultúrájával és vallásával, amelyekhez küldetésük szól. A „missio ad gentes”, amely az egyház számára mindig szükséges, alapvető módon járul hozzá minden keresztény szüntelen megtérésének folyamatához. A Jézus húsvétjába vetett hit, az egyház keresztelési küldetése, az önmagunktól és saját otthonunktól földrajzi és kulturális értelemben vett eltávolodásra ösztönző hívás, a bűntől való megváltás, valamint a személyes és társadalmi bajoktól való megszabadulás szükségessége megköveteli a missziót a föld legvégső határáig.

Amazónia példája kapcsán egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva

     A Pán-amazóniai Szinódussal való gondviselésszerű egybeesés arra indít engem, hogy aláhúzzam: a misszió, amelyet Jézus Lelkének ajándékával reánk bízott, továbbra is aktuális és szükséges ezen területek és az ott élők számára. A megújult Pünkösd tágra nyitja az egyház kapuit azért, hogy egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva, egyetlen nép se zárkózzék el, hanem nyitott legyen a hit egyetemes közösségére. Senkinek sem szabad saját egójába zárkóznia, belevesznie etnikai és vallási hovatartozásának önközpontúságába. Jézus húsvétja széttöri a világok, vallások és kultúrák szűk korlátait és arra hív minden közösséget, hogy növekedjen a férfi és nő méltóságának tiszteletben tartásában és törekedjen mindig teljesebben megtérni a feltámadt Úr igazságához, aki minden ember számára valódi életet ajándékoz.

Latin-Amerika, Karib-térség: A Szentlélek irányította őket az evangélium útjaira

     Ebben az összefüggésben XVI. Benedek szavai jutnak eszembe, amelyeket 2007-ben mondott nekünk, latin-amerikai püspököknek a brazíliai aparecidai találkozónk kezdetén; szeretném megismételni itt e szavakat és azonosulni velük: „De milyen jelentőséggel bírt a keresztény hit elfogadása Latin-Amerika és a Karib-térség országai számára? Azt jelentette számukra, hogy megismerik és elfogadják Krisztust, az ismeretlen Istent, akit őseik – anélkül, hogy tudták volna – gazdag vallási hagyományaikban kerestek. Krisztus volt a Megváltó, aki után csendben vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztvízzel megkapták az isteni életet, amely Isten fogadott gyermekeivé tette őket és megkapták a Szentlelket, aki azért jött, hogy megtermékenyítse kultúrájukat, amennyiben megtisztította és növekedésnek indította azt a megszámlálhatatlan sokaságú magot és csírát, amelyet a Megtestesült Szó beléjük öntött, és így irányította őket az evangélium útjaira. [...] Az Isten Igéje, amikor Jézus Krisztusban testté lett, egyúttal történelemmé és kultúrává is vált. A prekolumbián vallásokhoz való visszatérés utópiája – elválva Krisztustól és az egyetemes egyháztól – nem előrehaladás, hanem visszalépés. Ez valójában visszafejlődés, visszatérés egy, a múltban lehorgonyzott történelmi korszakhoz.” (Megnyitóbeszéd, 2007. május 13. Insegnamenti III, 1 [2007], 855–856.)

A Szűzanya számára Fia küldetése a kereszt lábánál saját küldetésévé is vált   

     Mária, édesanyánk, reád bízzuk az Egyház küldetését. A Szent Szűz Fiával egyesülve a megtestesülésétől kezdve elindult és teljes mértékben rész vett Jézus küldetésében, egy olyan misszióban, amely a kereszt lábánál a saját küldetésévé is vált: az Egyház anyjaként közreműködni abban, hogy világra hozza a Szentlélekben és a hitben Isten új gyermekeit.

     Végül szeretnék röviden szólni a Pápai Missziós Művekről, amelyet már a Maximum illud is a misszió eszközeként ajánlott. A Pápai Missziós Művek az Egyház egyetemességében, mint egy globális hálóban végzi szolgálatát, amely a pápát missziós erőfeszítésében támogatja részben imával – a misszió lelkével –, részben a keresztények karitatív adományaival szerte a világon. Hozzájárulásaik segítik a pápát a részegyházak evangelizálásában (Hitterjesztés Műve), a helyi papság képzésében (Szent Péter Apostol Műve), a világ gyermekeinek missziós tudatosságra nevelésében (Szent Gyermekség Műve) és a keresztények misszionáriusi tudatának kialakításában (Missziós Unió). Megújítva támogatásomat e Művekhez, kívánom, hogy 2019 októberének rendkívüli missziós hónapja hozzájáruljon misszionáriusi szolgálatuk megújulásához szolgálva az én szolgálatomat.

     Szívből adom áldásomat a misszionáriusokra és mindazokra, akik keresztségük révén bármilyen módon részt vesznek az egyház missziójában.

Vatikánváros, 2019. június 9., Pünkösd főünnepén. Ferenc pápa

MKPK Sajtószolgálat

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből 
Mindenért adjunk hálát az Úrnak, és dicsőítsük őt! 
Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
Ezek az evangélium igéi. 
Lk 17,11-19

Szerda – köznap Gy3 V3

v. Magyar szentek és boldogok – e

Zso: az évközi köznapról v. az emléknapról. zöld Mise: szabadon választható. fehér Vagy: A magyar szentekről és boldogokról: Szentek ált. miséje v. Votív mise az összes szentről, saját kollekta, I. v. II. pref. a szentekről.

Eredetileg november 6-án volt az egyházmegye ereklyéinek ünnepe. Azokat a szenteket ünnepeltük, akiknek ereklyéit templomainkban tiszteljük. A mai napon nemcsak rájuk emlékezünk, hanem mindazokra a szentekre is, akiknek nincs külön ünnepük, de itt éltek a magyar földön, akár a honfoglalás előtt, akár utána. Névtelen magyar szentek ők, egyháziak és világiak, férfiak és nők, akik hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Vannak köztük olyanok, akiket népi kegyelet és emberemlékezetet meghaladó kultusz övez, de köztük vannak a hétköznapok ismeretlen hősei és szentjei, a mindennapok vértanúi és Istenbe temetkezett misztikusai is. Magyar földből sarjadtak, és így különösen is számíthatunk testvéri segítségükre Isten színe előtt.

A hit és a keresztség Krisztus Titokzatos Testébe olt minket. A Krisztushoz tartozás szentté teszi az embert. Az apostolok korától kezdve hazánk földjén keresztények sokasága tett tanúbizonyságot Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról. Miután pedig a magyarság talált itt hazát, Árpád-háza szenteket és példát adott népünknek. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint éppen az Árpád-házi királyi család. Szent István királyunk magvetése csodálatos termékenységgel hozott gyümölcsöt, mert történelmünk elmúlt századait mindig beragyogták nemzetünk szentjei. A Pilis-Bakony és Mecsek erdő-rengetegei megteltek remetékkel, kolostoraink szentéletű szerzetesekkel. Népünk fiai közül többen vértanúk lettek, és így joggal mondható, hogy országunk a szentek országa, földünk szentektől megszentelt föld.

Az Anyaszentegyház bennünket is ösztönözni akar, hogy példájukat kövessük, a nyomukba lépjünk, és a megszentelő kegyelmet hűségesen őrizve a szentek sorába lépjünk.

A mai nap a Mindenszentek ünnepéhez kötődik. Magyar népünk szentjeit, boldogjait köszöntjük. Keressük a köztünk élő szenteket, korunk példaképeit, hogy megerősödve Isten szeretetében, mi is példaképekké válhassunk környezetünkben.

Nemzetünk szentjeire emlékezve ujjongva mondjuk a szentmise Kezdőénekében:
Örvendezzünk mindnyájan az Úrban,
üljük meg hazánk és népünk szentjeinek ünnepét:
ezt ünneplik örvendezve az angyalok,
és dicsőítik az Isten Fiát.

Választható olvasmányok

Róm 8,26-30
Akiket Isten megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

Mt 5,1-12a
Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges lesz a mennyben.

Lk 17, 11-19
Történt pedig, hogy miközben Jézus Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!”. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: „Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Aztán így szólt hozzá: „Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.”

Bevezető ima: Uram, szeretlek, mert Te vagy a szeretet. Bocsáss meg nekem mindent, ami nem szeretetedből való, és ami nem a Te szeretetedet sugározza! Csak akkor válhatok olyanná, amilyennek Te akarsz, ha hagyom, hogy működj bennem.

Kérés: Uram, már önmagában az is a Te ajándékod, hogy képes vagyok hálát adni neked. Add meg nekem ezt az ajándékot, hogy soha ne veszítsem el a Veled való közösséget!

1. Befogadóból ajándékozóvá válni. Ezek a szegény leprások kitaszítottak; kizárják őket minden társadalmi történésből. Egyetlen reményük Krisztus. Nincs vesztenivalójuk, ha Hozzá kiáltanak, és így hozzá folyamodnak. Bizonyos távolságban maradnak Krisztustól, ahogy a törvény előírja. Beismerik saját tehetetlenségüket, és irgalomért könyörögnek. Ezt meg is kapják: Krisztus meggyógyítja őket, és irgalmával megelégedve továbbmennek. A mi Urunknak nem tetszik, hogy csak egy fordul vissza hálát adni. A hálaadás görögül Eucharisztia. Csak egyikük eucharisztikus, csak egyikük menekül meg.

2. Megfelelő válasz. Urunk megjutalmazza a hálás szívet. Miért olyan fontos Istennek, hogy hálát adjunk? Ha hálásak vagyunk, akkor bizonyos tekintetben megfelelően adjuk vissza Istennek, ami Őt megilleti. Vegyük példaként a leprásokat. Menthetetlenül kitaszítottak. Nem tudnak semmit sem tenni a saját érdekükben a kolduláson kívül – épp olyan ez, mint a mi helyzetünk Isten előtt. Mi is leprások vagyunk, mégpedig lelki leprások, akik Urunk kegyelmét kérik. Ha Isten ajándékát köszönet nélkül elfogadjuk, kegyelmének puszta használóivá alacsonyodunk, és képtelenné válunk arra, hogy bármit is viszonozzunk. De Isten szeretné ezt a visszás helyzetet megelőzni, ezért várja tőlünk a hálaadást – az Eucharisztiát.

3. A hálaadástól az egységig. Mi a hála hajtóereje? Ha hálát adunk, akkor nem vagyunk többé passzív befogadók, hanem aktív ajándékozók: viszonozzuk Istennek, hogy adott nekünk úgy, hogy nem érdemeltük meg. Ha aktív ajándékozóvá válunk, akkor Isten egy másik szintre állít minket – egy másik nívóra, ahonnan már képessé válunk arra, hogy még többet fogadjunk el tőle. Mivel a leprás hálát adott azért, amit kapott, többet is tudott elfogadni Istentől. És tényleg többet fogadott el: a megmentését. Isten kegyelme megmentette őt, s így vált képessé arra, hogy többet fogadjon el Istentől: egyre nagyobb meghittséget. Isten a mai napon személyes kapcsolatra hívott meg minden leprást, de csak egy válaszolt. Isten ma minket is személyes kapcsolatra hív, egy eucharisztikus kapcsolatra, melyben többé már nem vagyunk pusztán kegyelmének passzív befogadói, hanem közreműködők az Ő megváltó művében. Amennyiben hálaadó, eucharisztikus életet élünk, gazdag áldást kapunk saját lelkünk, családunk és közösségünk számára, valamint azon lelkek számára, akiket a kárhozat veszélye fenyeget.

Beszélgetés Krisztussal: Uram, tégy engem figyelmessé a sok ajándékra, melyet nekem adtál, hogy azokra válaszolni tudjak, és megadjam neked azt, amit megérdemelsz: szívből jövő hálámat. Bár lennék még hálásabb, hogy így elmélyítsem a Veled való közösségemet!

Elhatározás: Ma el fogok menni szentségimádásra, és elmélkedni fogok arról a sok ajándékról, melyet Isten számomra készített. Az imádságban pedig egész létemet meg fogom neki köszönni.

Isten jelenléte

Add, Uram, kegyelmedet, hogy megszabaduljak világi dolgaink szemetétől.
Segíts, hogy ne kapjon el a meggazdagodás gépszíja.
Tartsd szabadon szívemet és elmémet, hogy Téged szolgáljalak és szeresselek.

Szerető figyelmesség

Jézusom, add, hogy életem minden napján tudatában legyek jelenlétednek,
hatalmadnak és szeretetednek.

Isten igéje

Lk 17, 11-19

Jeruzsálembe menet Szamária és Galilea határa mentén vitt az útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak és jó hangosan kérték: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamáriai volt. Jézus megkérdezte: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított.”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Anthony de Mello jezsuita író gyakran mondta, hogy az ember nem lehet egyszerre hálás és boldogtalan. Annyi mindenért hálásak lehetünk, emlékeztessük erre magunkat újra meg újra. A leprások úgy örültek a gyógyulásnak, hogy megfeledkeztek a nagyobb örömről, arról, hogy csodálatos, meg nem érdemelt ajándékban részesültek. Hagyok időt magamnak, hogy számba vegyem a kapott áldásokat, és hálát adjak értük.
• "Hited meggyógyított", mondja Jézus a szamaritánusnak. Megköszönöm Istennek a hit ajándékát, ami segít szembenéznem az élet szenvedéseivel, ellentmondásaival. Kérem az Úr Jézust, erősítse hitemet.

Párbeszéd

Tudom, Uram, hogy nincs szükség szavakra, amikor feléd fordulok. A szívembe látsz. Ismered vágyaimat, szükségleteimet. Kezedbe helyezem magam.

Befejezés

Megköszönöm Istennek, hogy eltölthettem néhány percet egészen egyedül csak Vele. 
Hálát adok minden sugallatért, amit esetleg a szöveg olvasása közben kaptam.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Amen.

Bölcs 6,1-11

Hallgassatok tehát, királyok és értsetek! Okuljatok, akik kormányozzátok a föld határait! Figyeljetek ti, akik sokaság fölött uralkodtok, és népek nagy számával hivalkodtok! Mert az Úrtól nyertétek a hatalmat, s a Fölségestől az uralmat, aki számon kéri tetteiteket, és kifürkészi terveiteket; mert, noha országa szolgái vagytok, nem ítéltetek igazul, nem tartottátok meg az igazság törvényét, és nem jártatok Isten akarata szerint. Iszonyúan és hamar megjelenik nektek, mert szigorú ítélet vár a hatalmon levőkre! A kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény fenyítés vár a hatalmasokra, mert Isten nem tart senki személyétől, és nem fél senki rangjától, hisz a kicsinyt is, a nagyot is ő alkotta, s egyaránt viseli gondját mindegyiknek. Az erősekre azonban szigorúbb vizsgálat vár! Hozzátok szól tehát szavam, ti királyok, hogy bölcsességet tanuljatok, és el ne essetek! Mert, akik az igazságot igazságban megtartják, igazzá lesznek, s akik megtanulják, védelmezőre találnak. Kívánjátok tehát szavaimat, vágyódjatok utánuk, és okulásban lesz részetek!

Lk 17,11-19

Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: ,,Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: ,,Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!”. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: ,,Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Aztán így szólt hozzá: ,,Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.”

A hála leghétköznapibb, s ugyanakkor legegyetemesebb kifejezése a ,köszönöm,. Amikor ezt a szót kimondjuk valakinek, azon túl, hogy egy bizonyos dologért mondunk köszönetet, azt valljuk meg, hogy őt magát ajándéknak tekintjük, és elfogadjuk. Ahol pedig ez a szó két ember vagy egy család, közösség tagjai között kezd kiveszni a használatból, az annak a jele, hogy a felek, tagok már nem érzik megajándékozottnak magukat, hanem amit a másiktól kapnak, azt úgy tekintik, mint ami jár nekik. Ha ez a helyzet állandósul, az a kapcsolat(ok) elsivárosodásához, kiüresedéséhez, halálához vezet.

A tíz leprás közül kilenc csak külsőleg tisztult meg, az ajándékot, amit kaptak, csak félig fogadták el. A tizedik azonban teljesen meggyógyult; élete tisztult meg, mert rátalált a tiszta forrásra. Azonban nemcsak a gyógyulásra vágyónak szükséges a hálaadás. Jézus is várja, hogy aki Isten erejét megtapasztalja életében, dicsérje érte az Urat. Ahol nem ilyen lelkülettel találkozott, ott nem is tett sok csodát: a hit (a megelőlegezett bizalom) és az elfogadás (az utólagos hála) hiánya szinte megbénította. Mert a csoda sohasem csupán külső esemény, hanem belső is: fel kell fedezni, el kell fogadni, meg kell köszönni. A csoda csak személyek között értelmezhető, különben legfeljebb megmagyarázhatatlan természeti jelenség, amelynek nincs semmiféle üzenete számunkra. Ezért nem tudtak mit kezdeni a farizeusok és írástudók Jézus csodáival: a bennük rejlő üzenetre voltak süketek, annak álltak ellen teljes erővel.

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy ne szűnjünk meg hálaadásban élni és köszönetet mondani, mindenekelőtt Neked, minden jó forrásának, azután testvéreinknek, akiken keresztül a Te jóságod nyilatkozik meg irántunk. Add, hogy még ha olykor nehezünkre esik is, merjük kimondani a köszönet életadó, megerősítő szavát, különösen is azoknak, akik a legközelebb vannak hozzánk, így mondva igent rájuk és a Te üdvözítő művedre.

Halálugrás!!! Elhiszem Jézus szavait vagy nem?? Bízok Mesteremben, Tanítómban, vagy félve remegve elfordítom a fejem, behunyom a szemem?! A szentírást olvasva mindannyian szembe kerülünk e nagy kérdéssel.

Lengesz a trapézon, van valami biztos a kezedben, kapaszkodsz görcsösen és akkor megjelenik Jézus és azt mondja: én vagyok a Megváltód!

- "Bízzál bennem!! Te engedd el a trapézt, és egy halálugrás után elkapom a felém nyúló kezedet! Ne félj!!"

A trapéz mit kétségbeesetten markolászol csúszik ki a kezedből, tudod, hogy elporladó testeddel a létbe nem kapaszkodhatsz mindörökre! 50-80 év, legyen 100, de tudod, hogy a zuhanásod elkerülhetetlen! Csak akkor maradhatsz meg, ha valaki átölel és magasba emel, de ehhez el kell engedd azt mit két kezeddel fogsz, érzékszerveiddel tapasztalsz! El kell hinned, hogy van valaki aki eléggé erős, ügyes ahhoz, hogy elkapja a feléje lendülő testedet!! Bíznod kell, hogy ő aki hív, biztat a szentírás soraival, s lelked belső rezdüléseivel, hogy ugorjál, s nála keresd a biztonságodat, kérdéseidre a válaszokat, Ő képes is, tud is téged magával ragadni, felemelni, tanítani, megőrizni!!

Halálugrás a hit, Krisztus karjai közé!! Félelmetes, én megpróbáltam és azt kell mondanom, hogy gyönyörű élmény belekapaszkodni Teremtőnk világformáló két erős kezébe és érezni ahogy a semmi felett magával ragad, hatalmas erővel visz, vezet az Isten!! Minden percben érzed a törékeny testedet, azt, hogy ha elengeded Istened kezét összetörsz, de azt is érzed, hogy Megváltód sokkal jobban szeret téged, mint te önmagadat!!

Olvasd a szentírást és szoktasd magad a repüléshez! Higgy, ez egy döntés, engedd el kételyeidet és repülj teremtőd feléd kitárt karjai felé! Halálugrás, de ne félj, mert az életbe repít bennünket!!

Szeretettel, Csaba t.

Evangélium

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: „Gyere ide tüstént, és ülj asztalhoz.” Nem ezt mondja-e inkább: „Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat, és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?” S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.

Lk 17,7-10

Evangélium

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. 
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”  
Lk 17,11-19

Elmélkedés

Amiről a mai evangéliumban olvasunk, az nem egy példabeszéd, nem egy kitalált történet, hanem a valóság, amely Isten jóságát és az ember hálátlanságát mutatja be. A történetnek szép a befejezése, ebből vonhatjuk le a magunk élete számára a tanulságot, amely azzal szemben domborodik ki, ami előzőleg történt. Azért értékes az egy ember hálája, mert a többiek hálátlanok voltak. Nézzük a történetet. Jézus leprás betegek csoportjával találkozik, tíz személlyel. Ők betartják a törvényi előírásokat, miszerint nem érintkezhetnek egészséges emberekkel, ezért megállnak a távolban és kiáltozva kérik az Úr segítségét: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” A tiszteletteljes megszólítás és a kérés nyilvánvalóan annak a kifejezése, hogy bíznak Jézus gyógyító erejében, hisznek abban, hogy a Mester meg tudja őket szabadítani betegségüktől. 
A gyógyuláshoz még Jézus érintésére sincs szükség, elég, hogy rájuk tekint, s ez az irgalmas tekintet csodát eredményez. A korabeli törvények szerint a leprás betegség megszűnését, a megtisztulás tényét a papnak kellett kinyilvánítania, s ez egyúttal a gyógyult személy visszafogadását jelentette a közösségbe. Bár Jézus csodájának köszönhetően mind a tízen meggyógyulnak, kilencen hálátlannak bizonyulnak. Csupán egy ember tér vissza, hogy kifejezze háláját annak, akinek gyógyulását köszönheti. 
Észreveszem-e Isten segítségét mindennapjaimban? Hálát adok-e mindenért? 
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága! Te vagy az én világosságom. Veled nem járok sötétségben, hanem Isten felé visz életutam. Te a sötétségből a világosságra hívsz, és azt kéred tőlem, hogy a világosság fiaként éljek. Ha a te követődként, a világosság igaz fiaként élek, akkor magam körül szétsugárzom az isteni fényt és szeretetet. Az örök világosság felé vezető utamon legyen közbenjáróm édesanyád, Szűz Mária, aki méhében hordozott téged, a világ világosságát! Segíts, hogy letérjek a bűn sötét útjáról és mindig a hit világosságának útján járjak!

Az ideig-óráig tartó lelki aggály, különösen a megtérés kezdetén, nem kis segítséget jelent az olyan léleknek, amely még híján van a lelki dolgoknak.

Adósa vagy Istennek mindennel, amid csak van, mert mindened Tőle van. Mindenekelőtt adósa vagy Neki, az Úrnak, ki teremtett és veled jót tett, ki szolgálatodba állította az égitesteket, az üde levegőt, a termékeny földet bőséges gyümölcseivel. Valóban, Őt kell tehát szolgálnod szíved minden benső érzelmével, minden erőddel.

Meghitt baráti körben sokat szomorkodtunk ilyen kérdéseken, de leginkább Alypius és Nebridius voltak beszélgető társaim.

Alypius velem egyazon városból származott, szülei városi előkelőségek voltak. Fiatalabb volt, mint én, hisz tanítványom volt szülővárosunkban, mikor ott tanítani kezdtem, s később Karthágóban is. Igen szeretett, mert jó és tudós embernek tartott; én meg őt erényes természete miatt szerettem, amely fiatal korához mérve szinte feltűnő volt. A karthágói erkölcsök azonban, amelyek miatt csak úgy hemzseg ott a sok hiábavaló előadás, örvénybe rántották: belebolondult a cirkuszi játékokba.

Nyomorultan vergődött szegény e szenvedély karmai között. Én egyik nyilvános iskolában retorikát tanítottam, de még akkor nem járt hozzám előadásra, mert valami összekoccanás történt köztem és atyja között. Mikor a cirkusz iránt való végzetes rajongásáról hírt vettem, nagy aggodalom fogott el, hogy jövője tönkre megy, vagy talán már tönkre is ment. De sem korholni, sem fegyelmi eszközzel riasztani nem volt módomban, sem a baráti jóakarat, sem a tanító jogán. Azt hittem, hogy atyja módja szerint vélekedik rólam, pedig nem így volt. Sőt atyja akaratát elmellőzve eljött néha iskolámba is. Üdvözölt, hallgatott egy keveset s eltávozott.

Közben magam is elfelejtettem a lelkére beszélni, nehogy ostoba játékok után való meggondolatlan és elvakult futkosása tönkre tegye igazán szép tehetségét.

A magyar nép nemzeti eszményei mind a kereszténységből valók. Minden, ami szent, nemzeti lett; s minden, ami nemzeti volt, szent lett. A magyar korona: szent korona; a magyar király: apostoli király; a magyar zászló a Szent Szűz zászlaja; a magyarság ideáljai: István, László, Imre, Erzsébet, Margit, Jolánta, Kinga Árpád vére s katholikus szentek; Magyarország története sokáig a kereszténység védelme; azután kétszáz éven át a vértanúság szenvedése, vergődés a félhold zsarnoksága alatt; a nemzet erkölcsi élete: a hit, bizalom, remény, kötelességtudás, jogérzet, minden, ami lelki, a kereszténységből volt való; az ápolta szívét; az egyenesítette föl újra meg újra a vad elnyomás és hanyatlás korszakai után; lelki életének ő volt csillaga. Nyissátok meg a magyar nemzet történeti távlatait, ami eszmény jelentkezik dicsőségben s nagyságban, az mind a hitből való. S viszont: nézzetek oda a hanyatlás, a visszavonás, a csúszás-mászás, az érdekhajhászat egymást váltó századaiba, amikor belviszályban a néptörzs pudvás lett, a török alatt féreg lett s a német befolyás alatt lágyderekú nemzet lett; miért történt ez mind, ha nem azért, hogy a régi eszmények elborultak s a nép lelke gyönge lett?

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 104. old.]

A szentségekben az a hatalom dolgozik, mely a zsi­dókból azt a kérdést fakasztotta: kicsoda az, aki megbocsájthatja a bűnöket, hacsak nem az Isten?

Az Üdvözítő akkor sem tagadta meg — és mi sem tagad­hatjuk, hogy a pap szavai által ép úgy az Isten bocsájtja meg a bűnöket, mint ahogy Krisztus szavában az ember­rel egyesült Ige vette ie a bűnösről a bűn igáit.

Az isteni erőnek ez a jelenléte: szent félelmet fakasz-szon a papokban és a hívőkben egyaránt. Amikor Szent Péter a csodás halfogást látta, azt mondotta: menj ki tő­lem Uram, mert én bűnös ember vagyok. Az isteni jelen­lét átérzéséből eredtek ezek a szavak. Az Istennel, az ő kö­zelségével nem ember-voltunk, hanem bűnös embervol­tunk ellenkezik.

A szentségek kiszolgáltatásakor is, fölvételekor is: a bűnbánat legyen az első érzésünk, szavunk és tettünk. Az Egyház is erre nevel bennünket, mikor a szentmise-mon­dást és hallgatást bűnbánattal kezdi a lépcsőimádságban. A szentáldozás előtt is, ezért mondja a Confiteort.

A szentségekben Krisztus érint minket, nemcsak mi érintjük az ő ruhája szegélyét.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az összes mennyei látomások, kinyilatkoztatások és boldogító lelki érzések, bármily nagyra értékelje is az ember őket, nem érnek annyit, mint az alázatosság legkisebb foka. Ebben ugyanis a szeretet működik, amely nem a saját jó tulajdonságait értékeli nagyra és becsüli sokra, hanem másokét.

Kedves gyermekeim, adjátok magatokat egészen Urunk kezébe, ajándékozzátok neki hátralevő éveiteket, és kérjétek mindig Őt, hogy úgy szolgálhassatok ebben az életben, ahogy neki tetszik. Ne izgassátok szíveiteket hiábavaló ígéretekkel, hanem minden vágytól mentesen mutassátok meg szíveteket isteni Vőlegényeteknek. Ne maradjon más vágy benne, csak a szűz szereteté. Kérjétek, könyörögjetek, hogy töltse meg szíveteket az Ő szeretetével, lehessen az olyan, mint egy gyöngyház; csak mennyei harmattal éljen és ne a világ vizével. Meglátjátok, Isten segíteni fog és sokat tudtok majd tenni hivatásotokban.

Imádkozzunk most, az ezredfordulón [...], hogy legye­nek szentjeink. Mert nélkülük lehetetlen megújítani földrészünk keresztény életének gyökereit. Kívánom hazátoknak, hogy hazátokból is érkezzenek ezek az új szentek!

Milyen szép, ahogyan ősszel a madarak szinte felhőt alkotva repülnek, és a ragadozó csak azt tudja elkapni, aki lemarad, ki-kiválik a közösségből. 

P. Dr. Barsi Balázs ofm, Sümeg 2019. 11. 10. 10 óra

Jézusom! Köszönöm, hogy nekem is megadod Zakeus lelkületét. Vágyakozni akarok utánad, teljes szívemből, teljes lelkemből! Segíts, hogy ne érdekeljen mások véleménye, ne számítson, mit hisznek rólam az emberek! Add, hogy csak Te légy fontos nekem! Kérlek részesíts engem is igazi mély találkozásban, hogy szemtől-szembe láthassalak, nézhesselek és ez tegyen boldoggá engem. Ámen.

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét

Vasárnapi olvasmányunk a Makkabeusok második könyvéből való. A Makkabeus testvérek a Krisztus előtti II. században, Kr.e. 167 körül vezettek felkelést apjukkal együtt a szír uralkodó, Antióchus Epifánész ellen, aki betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, megszentségtelenítette a jeruzsálemi szentélyt, a zsidóságot pedig pogány szokások átvételére kényszerítette. A Makkabeusok a zsidó nép nemzeti és vallási önállóságáért küzdöttek, ezzel Izrael Istenéért. A Bibliában két könyvet tartunk számon az ő nevük alatt: az első az elnyomatás és a nyomában támadt felkelés történetét mutatja be, a második tanulságos buzdító történeteket mond el ugyanebből a korszakból.

A történet, amelyet vasárnap hallunk, egyfelől az Isten iránti hűséget példázza, a megalkuvás nélküli kitartást a törvény előírásai mellett. Másfelől – s az evangéliummal egybeolvasva ez emelkedik ki belőle – a holtak feltámadásába, az igazak örök jutalmába vetett hitet, amely a szereplőket különleges állhatatosságra teszi képessé. Anya és hét fia nem lebeszéli egymást, nem a meglévő földi köteléket féltik, inkább a hitre és hűségre biztatják egymást állhatatosan. Új születésre készülnek, egy másik életbe akarnak átlépni.

Az ószövetségi hit Isten földi áldását remélte és várta. Az igazak jutalmat érdemelnek, a gonoszok büntetést. A nép sorsa azonban nem volt megnyugtató, hitében lassan megszületett annak a nagy fordulatnak reménysége, amelyet végső ítéletnek hívunk. Hogy Isten majd újjászületést ad az egész népnek, megfordítja a világ sorsát, helyreállítja a jogot és igazságot egy másik világban, ha nem ezen a földön. Amikor azonban a hitükhöz hűségesek szenvedéseit szemlélték, a vértanúkat látták, ennél is tovább mentek, személyesebb módon fogalmazták meg a feltámadás reményét: Isten, mondták immár, fel fogja támasztani az igazakat, és örök jutalmat ad nekik, egyenként, személyesen. A teremtő Isten újjáteremti az életet. A Gondviselő Isten nem hagyja, hogy a semmibe hulljon, aki szavára, jelenlétére szóval és dicsérettel felelt.

Az olvasmányban – a kínpadon – dühös, de bátor kiáltásokat hallunk: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az örök életre.” Az örök élet ebben a pillanatban csak az igazaké, csak jutalom: részvétel Isten életében, bőségében, gazdagságában.

Az anya és a hét fiú történetét nem véletlenül őrizte meg a hagyomány. Nemcsak a hitük példás, és nem is csak szenvedésük megdöbbentő. Az anya jelenléte az ajándékba kapott földi életre emlékeztet, a fiúk életére, születésére. Ugyanakkor egy olyan anya, akinek hét fia volt, e korban különösen is dicsekedhetett Isten áldásával. Mégsem habozik, hogy fiainak életét Isten kezébe helyezze, őket újjászületésre biztassa. Hétszeres fájdalmában is megőrzött hite a teljes, kipróbált, mélységes hit.

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét. Az Úr törvénye nem kicsinyes, nem arra biztat, hogy a legkisebb hibák és vétségek elől meneküljünk szüntelen – és mégis megtörténik, hogy a kicsiben akarunk hűségesek lenni, hogy majd a nagyban is azok lehessünk. Különösen hazugsággal és elnyomással szemben elérkezik a pillanat, amikor már nincs értelme kompromisszumot kötni, megalkuvónak lenni.

Néhány ilyen pillanatot élhetünk át az olvasmányban. Egy nagyobb, teljesebb, hűségesebb élet reményében.

A szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, megkérdezték tőle: „Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére s asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána.  Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.” Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai. Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.”Lk 20, 27-38

Kétszemélyes sírkő

Mottó: Végül az asszony is meghalt – Ebben a látszólag irreális történetben ez az egyetlen józan elem. Mindnyájan meghalunk. Ez nem spekuláció kérdése. A feltámadás viszont annak tűnhet. De mivel a test feltámadása a tétel és a tétel, a dolog jóval kacifántosabb, mint a túlélő lélek halhatatlanságának filozofikus tézise. A testiség és a test fennmaradása, szemben a megtapasztalt enyészettel, sok kérdést vet fel. A fizikusoknak is, nem csak a filozófusoknak.  Mert ha a házasságban a férfi és a nő egy test és egy lélek lesz, akkor mi lesz a mai mozaikcsaládokkal? A szadduceusok által kieszelt többférjűség – amely a föld egyes vidékein bevett gyakorlat, sőt, nem egymás után, hanem egyszerre – még talányosabb. Érthető, hogy a derék szadduceusok ezt megoldhatatlan dilemmának tartották, amit a feltámadás tagadása „megoldott”. Jézus azonban a kérdés felvetését minősíti adott formájában értelmetlennek, félreértésnek. A feltámadottak nem nősülnek, és nem is mennek férjhez. tanítja őket. Ami persze a házasság egyoldalú bemutatását, mint pusztán fajfenntartó intézményt is megkérdőjelezi. Isten Fiai előtt még maradnak misztériumok, feltáratlan rejtélyek. Úgy tűnik azonban, hogy Mohamed próféta feltétele, hogy egyformán kell szeretnünk a feleségeket, ami halandónak nem igazán sikerülhet, az Isten országában már nem okoz gondot.

2Mak 7,1–2.9–14 „Isten adta reménységbe föltámaszt minket”

Történt, hogy hét testvért is elfogtak, anyjukkal együtt. A király arra akarta őket kényszeríteni, hogy egyenek (a törvény tiltotta) sertéshúsból, ezért korbáccsal és szíjjal verték őket. Az egyikük, aki a többiek nevében is beszélt, ezt mondta: „Mit akarsz tőlünk kérdezni vagy megtudni? Mert készen vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint atyáink törvényeit áthágjuk.” … Amikor már a végét járta, felkiáltott: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Utána a harmadikat kínozták meg. Amikor a nyelvét követelték, készségesen kinyújtotta, és a kezét is bátran odatartotta. Hősiesen mondta: „Az ég adta, de törvényeiért kevésbe veszem. Remélem, újra visszakapom tőle.” Még a király környezete is elámult az ifjú bátorságán, aki a kínokat ennyire semmibe vette. Miután meghalt, ugyanilyen kínzásoknak vetették alá a negyediket is. Amikor már-már halálán volt, így szólt: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.”

A Makkabeusok négy könyvéből kettő kánoni könyvként bekerült a keresztény Bibliába. A Kr. e. 175 és 135 közötti kulturális és vallási harcról szólnak ezek a könyvek meglehetősen patetikus formában. Annak ellenére, hogy számos oklevelet is idéznek a könyvek a történeti hitelesség fokozására, a patetikus történelmi elbeszélés célja, hogy az ősök hagyományain felbuzdulva az ősi hagyományok folytatására bírja rá olvasóit, valamint a mindent elsöpörni látszó hellenista kultúrával szemben a zsidó vallásosság, a Tóra, a szombat és az étkezési tilalmak megtartására buzdítson. A második könyv még erőteljesebben koncentrál a vallásos mondanivalóra, mint az első. A jelen epizód a kilencvenéves öreg írástudó, Eleázár (nevének jelentése: „Istentől megsegített”) és fiainak tragikus történetét, egyben bátor helytállását mutatja be. A halálba készülő testvérek mindegyike vallásos tartalmú beszédet mond a királynak. Ennek témái, hogy az igazak inkább meghalnak, mint hogy vétkezzenek (7,2). Kifejezik, hogy az Isten igazolni fogja őket (7,6). Sőt azt is hiszik, hogy az Isten feltá- 158 masztja őket (7,9). Arról is beszélnek, hogy teljesen ép testben fognak feltámadni (7,11). Az istentelenek számára viszont nem lesz feltámadás (7,14). Isten megtorolja vétkeiket (7,17). Sőt a szentek halálának üdvözítő és engesztelő jellege van (7,19). Ennek a történetnek fontos szerepe van a zsidóságon belüli vallási vértanúság eszméjének felépítésében, valamint az igazak feltámadására vonatkozó tannak a kifejtésében. A szerző felismeri, hogy a hellenizmus embereszméje a zsidóság vallásossága ellenében igen hatékony. A kényelem és a tolerancia hirdetése lassan elpuhítja a zsidó ifjakat, és a többséghez való hasonulás erősebb lesz, mint saját véleményük és őseik vallásának megőrzése. A történet jól mutatja be, hogy Eleázár családja felismerte: vagy a lelkét öli meg és meggyalázza a vallását, vagy megmarad hitében, és vértanúságával erősíti meg azt az utókor számára. A történetben elrejtve Jézus kijelentése visszhangzik: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8,36). Illetve: „Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8,37). Ha a tragikus mártírtörténetet nem olvassuk figyelmesen, akkor ellentmondást fedezhetünk fel Eleázár hangulata – „Istentől megsegített!” – és sorsa között. Ugyanis nem menekült meg a haláltól, hanem királyi parancsra őt és fiait megölték. Valójában mégis nevében hordozta sorsát, és Isten megsegítette, hogy legyen elegendő ereje hitéért mártírhalált halni. Földi életének megőrzésével lelkét veszítette volna el. Földi életének elvesztésével megőrizte nevét a mártírok között, és példájával megerősítette testvéreit. Ugyan a Bibliában több Eleázár is szerepel – egyet felsorolnak Jézus családfájában is –, de ez az öreg írástudó is tekinthető Jézus előképének, hiszen életét az Isten nevéért áldozta.

Bevezetés

A mai, évközi 32. vasárnap evangéliumában a szadduceusok Jézussal folytatott ironikus vitáját fogjuk hallani. Kitalált, lehetetlen tanmeséjükkel érvelnek az örök élet ellen.

Népünk mai szadduceusai, hasonló ateista elvekkel mossák ki népünk tudatából a túlvilági élet hitét, és kifinomult módszereikkel kényszerítik a hit nélküli életet népünkre.

Gondolkodtunk-e már azon, hogy ennek milyen következményei vannak szellemi, anyagi, erkölcsi és érzelmi vonalon? Közeli és távoli jövőkép nélkül, céltalanul, a megsemmisülés tudatával élni? Mit teszünk mi azért, hogy az ateista métely, ne mételyezzen tovább bennünket sem egyénileg, sem közösségileg? Itt a nagy lehetőség!

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, az örök élet hitében való ingadozásainkat. Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg az örök élet elérését veszélyeztető vétkeinket! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem lépünk fel határozottabban a házasságot kikezdő tanokkal szemben. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Lukács evangéliumából a feltámadás kérdése című szakaszt (Lk. 20:27–39.) olvastatja föl az évközi harminckettedik vasárnapon az Egyház. Az ismert történet szerint a szadduceusok, az ókori zsidóság azon elöljáró csoportja, amelynek tagjai tagadták a feltámadást, az alábbi elméleti kérdéssel próbálták meg sarokba szorítani Jézust: a feltámadáskor kinek az asszonya lesz az a nő, aki a földi életben a sorban elhunyt hét fivér mindegyikének felesége volt? A felvetés a mózesi törvényekben gyökerezik: miszerint ha valakinek gyermek nélkül hal meg a testvére, köteles nőül venni az özvegyet, hogy „támasszon utódot testvérének”.

A szigorú rendelkezésnek, miként a mózesi törvényeknek általában, praktikus oka volt: ha egy zsidó férfinak genetikailag nem is lehetett, legalább jogi értelemben legyen örököse. Jézus, mint általában, közérthetően kezd bele a válaszába – „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek” –, majd az ószövetségi iratokban való jártasságát megcsillantva folytatja azt, 

A mai világunkban különösen életszerűtlen a mózesi törvények eme passzusa. A törvény arról árulkodik, hogy a családi kötelék – ószövetségi szóhasználattal: a vér parancsa – mindenekfölött áll.

A család szentsége természetesen ma is a keresztény tanok egyik sarkalatos pontja. Csak éppen az egyház már nem szab, nem szabhat meg polgári törvényeket, sőt már a rosszallását sem nagyon fejezheti ki, inkább csak szelíden kérleli a világiakat. Elveszítette az Európai Unióval szemben a legelemibb szellemi ütközetet, így az unió alapokmányába nem került be a keresztény gyökerekre való hivatkozás.

Ebből fakadóan nincs kétségbevonhatatlan, megfellebbezhetetlen érték, ezért relativizálható minden, de minden a jog eszközeivel. Így például a család fogalma is.

Az újkori szaddúceusok is hasonlóan gondolkodnak, mint a Jézus korabeliek. Nekik is központi kérdésük a nősülés, mégpedig a többszöri nősülés, a házasságkötés előtti együttélés, vagy a házasságkötést kiiktató puszta együttélés, földi örömök hajszolása. Ma már minden második házasság válással végződik, és deviáns együttélési formákat is családi közösségként akarnak elfogadtatni. Sőt! Nem a mózesi törvények szerint, hanem adoptálással, még utódokat is biztosítani.

És ezzel párhuzamosan, szkeptikus, s ironikus magatartás a halálon túli élettel szemben!

T. A valóságot, a problémákat tudomásul kell venni és időben és gyökereinél kell orvosolni. A közvélemény-kutatók igyekeznek kimutatni, hogy az emberek jelentős része, sőt a keresztények közül is sokan, - a mai modern szaddúceusok, - nem hisznek az örök életben.

Kedves Testvérek! Evangéliumban hallott Jézusi szavakat idézek: "Akik méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez." - mert Isten sokkal szebb világot készített, mint sem azt el tudnánk képzelni.

Mennyire szomorú lehet most Jézus, hogy az emberek elmennek nagyszerű meghívása mellett, és nem kérnek az örökkévalóságból. Mi, akik itt vagyunk, ne okozzuk Jézusnak ezt a szomorúságot, hanem engedjük szívünkbe az ő Lelkét, a Szentlelket, aki fölserkenti bennünk azon igazi örök élet utáni vágyat, amelyet „emberi szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

Ámen.

A halál utáni élet, a feltámadás kérdése, mindig is foglalkoztatta az embereket. A mai szentírási részek, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz (2 Mak 7,1-2. 9-14 / Lk 20,27-38) is erre irányítja a figyelmünket. Az élet küzdelmeinek, a harcnak, s főleg a szenvedésnek az ad igazán értelmet, hogy van feltámadás és van mennyország, ahol Isten megjutalmazza azokat, akik becsülettel és tisztességgel szolgálták Őt és miatta embertársaikat a földi életben. Ezért mondja a mai olvasmányban a kivégzés előtt álló hét testvér egyike: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”(2 Mak 7,14). Az erkölcsi helytállás és a hitben való kitartás végső indítéka csak ez lehet: Isten a túlvilágon is tud jutalmazni vagy büntetni. A földi igazságszolgáltatást félre lehet vezetni, ki lehet játszani. Az Isten előtti számadást azonban senki el nem kerülheti.

Feltámadásunknak és örök életünknek záloga az Oltáriszentség, Krisztus urunk szent teste és vére a kenyér és a bor külső színében. Szoros kapcsolatot kell ápolnunk vele az imában és gyakran kell magunkhoz vennünk őt a szentáldozásban, hogy el ne lankadjunk a földi élet zarándokútján, és eljussunk a feltámadás dicsőségébe.

A magyar nyelvű egyház, Budapest szervezésében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül nagy lázban, melyre 2020 szeptemberében kerül sor. Főesperesi kerületünkben ennek jegyében zajlanak az örökös szentségimádási napok, melyek november elsején az Esztelnek-i plébánia templomban kezdődtek és november 30-án, Bélafalván fejeződnek be. Mi ránk, a ferences templom közösségére a jövő héten csütörtökön kerül sor.

Ezek a szentségimádási napok egy kicsit arról is árulkodnak, hogy az illető plébániai vagy templomi közösségek életében milyen helyet foglal el az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus, hogy őt mennyire veszik komolyan, hogy egy-egy közösség tagjai mennyire törekszenek a vele való személyes kapcsolat ápolására a szentségimádások keretében is. Jó volt látni, például Futásfalván ahol az Esztelneki Madonna szobrát őrzik, hogy a 300 körüli lakosból legalább 100-an ott voltak a szentmisén, akik közül nagyon sokan áldoztak is. De szomorú volt tapasztalni, hogy az ettől háromszor nagyobb település lakói közül alig voltak 19-en a befejező ünnepi szentmisén. Szeretném remélni, hogy ez a mi esetünkben nem így lesz.

A sok imaforma közül, amelyek által a háromszemélyű egy Istenhez fordulhatunk, a vele való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, személyesebbé, élőbbé tehetjük, az a szentségimádás.

Ez az imaforma csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki. Van magánájtatossági formája is ennek, mégpedig a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy a tabernákulumokban köztünk élő Jézus, vagyis az oltáriszentség előtt imádkozzunk.

Az Oltáriszentség „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 11), „az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java” (Presbyterorum Ordinis 5). Jézus Krisztus nemcsak a szentmise idejére jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hanem jelenvaló marad ebben a szentségben a szentmise után is. Éppen ezért az Oltáriszentség helye, a tabernákulum, amelyre az örökmécses hívja fel a figyelmünket, a legszentebb tér a templomainkban és az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének, a szentségimádásnak, fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház, azaz a mi életünkben.

Ezt nagyon sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, püspökök és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék az egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örök-imádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni.

Az örökös szentségimádásnak hosszú hagyománya van a gyulafehérvári főegyházmegyében is. Haynald Lajos püspök számos kortársához hasonlóan, a társadalmi és lelki nyomor megoldását a szentségi élet felbuzdulásában látta. Ennek szellemében rendelkezett 1859, nagyböjt küszöbén irt körlevelében. E körlevélben említés tesz arra vonatkozóan, hogy az örökös szentségimádásnak Erdélyben volt már gyakorlata: „de az idők viszontagsága miatt szokásból ismét kiment”. Aztán úgy rendelkezik, hogy „az év minden napján az egyházmegye valamely anya-, fiók-, vagy szerzetes-temploma legyen soron az imádásban”. 80 évvel később Isten szolgája Márton Áron püspök, 1939 decemberében kiadott körlevelében aktualizálja egyházmegyénk örökös szentségimádási rendjét. Ezt a szentségimádási beosztását dr. Jakubinyi György érsek úr 1998-ban újra szabályozta.

A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része, amelynek gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat és imádat.

A szentségimádásnak sok formája létezik. Van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő ember lelki életének érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is.

A szentségimádás az egyik legmélyebb, legérettebb imaforma. Egyébként sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az Oltáriszentség. Szent Ferenc atyánk mondja „…Ezen a világon nem láthatom Isten leghatalmasabb Fiát a saját szemeimmel, hacsak nem az ő legszentebb Testében és Vérében.” Talán ezért nem is kellene feszegetnünk az Oltáriszentség titkát, hogy hogyan van jelen az átváltoztatott kenyér és bor külső színe alatt az Úr Jézus, hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne, ha egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetnénk iránta, ha mélységes hódolattal és imádattal borulnánk le előtte.

Egyik pap testvér internetes oldalán olvastam, hogy egy fiatal emberrel folytatott lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezte őt, hogy az egyáltalán mire jó, nem idő pazarlás? Egyáltalán minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk, de minek látni? Mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is őt?

Első kérdés tehát: Nem idő pazarlás? Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a szentségimádás időpazarlás. Igen! De a legdrágább Személyre pazaroljuk időnket ilyenkor!!! Ez a legdrágább időpazarlás! „Én nézem Őt és Ő néz engem”.

Kétirányú folyamat. Az Úr kíváncsi a gondolataidra ugyanúgy, mint az embertársaid, érdeklődik. De ugyanúgy, mint ők, mondani is szeretne valamit. Meg tudod hallgatni? El tudsz hallgatni? A csendes  szentségimádás hasonlít a napozásra: kifekszel a napra, nem szólsz, nem csinálsz semmit, és hat rád a nap.

Tanuljunk meg nyitottak lenni a belső csendre, Isten halk, de egy idő után tisztán hallható hangjára! Ahogy a dal szerző (Kindelmann Győző) fogalmaz: „Mindig csendben szól hozzád az Úr… A város zaján hangja nem jut túl. Enyhe szellő suttogásaként hallod szavát, ha rád talál, így jön az Úr, nem látod, de szíved lángra gyúl! … Hang nélkül szól: figyeld a Lélek szavát! Figyeld a Csend, mit beszél, hagyd a város zaját! Nincs messzeség… reád talál… csendben jő az Úr egy éjszakán!”

Az Oltáriszentség imádása közben kapcsolatba léphetünk az Úrral, aki gyengéd testvéri, baráti szeretettel mindig szeretne bennünket átölelni. Tegyük hát magunkat nyitottá az ölelésre, végezzünk lelki nagytakarítást, és nyissuk ki szívünk kapuit, hogy a szeretettel közeledő Isten, szeretetével tisztává tudja tenni életünket.

Kalkuttai Szent Teréz anya szerint: „Az idő, amit Jézussal töltesz el az Oltáriszentség előtt, a legjobb idő, amit a földön tölthetsz. Minden egyes Jézussal töltött pillanat elmélyíti a kapcsolatod vele, lelkedet mindörökre dicsőségesebbé és gyönyörűbbé teszi a mennyben, és segít elhozni az örökkévaló békét a földre”. Genovai Szent Katalin szerint: „Az Eucharisztia jelenlétében eltöltött bármennyi idő, legyen az hosszú vagy rövid, életünk legjobban eltöltött ideje”.

Igen: „Minél több időt töltesz a Legszentebb Oltáriszentség előtt, annál inkább be fog tölteni az Ő erejével és hatalmával.” (Kalkuttai Szent Teréz) Ha hívő lélekkel szemléljük az Oltáriszentséget, beborít minket az Isten jelenléte és megismerjük az Ő világosságát, életét és örömét. Krisztus világossága felragyog az Eucharisztiából, mutatva az utat a mennyország felé, bátorítva minket, hogy legyünk szentek, sőt felszítja bennünk a szentté válás utáni sóvárgást. Éhségünk és szomjúságunk valóban kielégíttetik, de titokzatosan fokozódik is, amint egyre többet vagyunk az Isten jelenlétében.

Minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? - volt a fiatal ember másik kérdése a lelki-beszélgetésben.

A kérdés, hogy ha már Jézus úgyis ott van a tabernákulumban, minek még látni is: mit segít az?
Emlékszem – írja a föntebb idézet pap testvér –, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). És hogy mégis nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. Pedig naponta végzek szentségimádást.

Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy dokumentumot, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmit tenni! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit a szentségimádás lényegéből.
Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az élőbb, elevenebb, valóságosabb, 9személyesebb.

Szentségimádásra hív a Lélek, sürgetve és bátorítva minket, hogy szabadon és nagylelkűen töltsünk minél több időt az Úr imádatában és félelmében, aki valóságosan van jelen az Oltáriszentségben.

Molokai Szent Damján, aki egész életét a leprában szenvedőkért szentelte, ezt mondta: „Ha nem lett volna állandó a Mester jelenléte a kicsiny kápolnánkban, nem találtam volna lehetségesnek azt, hogy kitartsak a leprások mellett. Az Eucharisztia az a kenyér, amely erőt ad. Ez egyszerre a legkifejezőbb bizonyíték szeretetére és a legerősebb jele, hogy szeretetével táplál minket. Ő odaadja önmagát mindennap azért, hogy a mi parázsló szívünk lángra lobbanthassa a hívők szívét. XIII. Leó Pápa meggyőződése volt, hogy „a világ megújulása csak a Szent Eucharisztia által következik be”.

Amikor Jézus először tanított az Eucharisztiáról, a tanítványok negatívan reagáltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?”(Jn 6, 60) A puszta hús és a vér, az emberi értelem önmagában nem képes az Eucharisztia misztériumát megragadni. Egyedül imádságban, térden állva, a Szentlélek segítségével leszünk képesek Krisztus mélységét meglátni, kincseit megragadni és titkait felfedezni az Eucharisztiában.

Hogy lehet azt mondani, hogy tökéletesebb eltávolodni a mieinktől? … Felrótták-e valaha is testvéreknek, ha ugyanazon harctéren küzdöttek, szemükre vetették-e, ha együtt szárnyaltak a vértanúság pálmája felé? … Kétségtelenül helyesen állapították meg azt, hogy kölcsönösen bátorították egymást, azonban azt is, hogy mindegyikük vértanúsága is mindegyiküké. Így van ez a szerzetesi életben is, amelyet a hittudósok vértanúságnak neveznek. Azzal, hogy Istennek adja magát, nem veszíti el a szív természetes gyöngédségét, sőt, ellenkezőleg, ez a gyöngédség csak növekszik, egyre tisztábbá és istenibbé válva.

Igen, Istenem, mindent, amit akarsz, de könyörülj rajtam!... Kis testvéreim, kis testvéreim, imádkozzatok értem!... Istenem, Istenem, te, ki oly jó vagy! Ó, igen, jó vagy! Tudom...

Figyelemmel hallgasd, ... nyisd meg szíved ajtaját, ... foganatosan teljesítsd. - Törekedjünk mi is állandóan erre, hogy aztán több életünk, szebb életünk legyen. [III. 89]

Szentáldozás után néha különös módon érzem Isten jelenlétét. Érzem, hogy Isten a szívemben van. De ez az érzés nem akadályoz kötelességeim teljesítésében. Még akkor is, ha fontos, több figyelmet igénylô munkát végzek, megmarad ez a bensôséges kapcsolatom Istennel. Vele megyek dolgozni, vele a rekreációra, vele szenvedek, vele osztom meg örömömet, Benne élek, és Ô pedig bennem. Sohase vagyok egyedül, mert Ô állandó társam. Minden pillanatban jelen van bennem. Bizalmasságunk szoros, vér- és életkapcsolatunkból fakad. (318)

Az isteni szeretet és kegyelem korlátlanságába vetett hit igazolja reményünket a megváltás egyetemességében, bár azáltal, hogy a kegyelemnek való ellenállás lehetősége elvileg nyitott, megmarad az örök kárhozat lehetősége is.

Sok helyütt hallottam, hogy azt mondják az emberek: „Nem az ejt csodálatba, amit tesztek, inkább az, hogy örömmel teszitek."

Szükség van arra, hogy az emberek láthassák ezt az örömöt szememben, mosolyomban.

A száműzetés egy azok közül a központi, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott témák közül, amelyek átitatják az egész bibliai történetet. Ebben a videóban felfedezzük, hogy hogyan vált Izráel babiloni fogsága az Édenből való kiűzetés és a mindenkori elidegenedés általános jelképévé, valamint rámutatunk arra, hogy Jézus az, aki ma is hazavezeti az ő követőit, véget vetve a száműzött állapotnak.

Nem egyszer használatos zsebkendő az ember!! Életünk egy szent utazás a semmiből a végtelen felé!! Nekünk nem megőriznünk kell a "szentségünket", hanem alázatos munkával, Isten vezetését elfogadva szenté kell válnunk!! Bajokat, bűnöket, mindent magunk mögött hagyva bandukolunk teremtő Istenünk felénk kitárt karjai felé!!

Szeretettel, Csaba t.

Rokon szívek 

Hidd el, érdemes várni rájuk!

Stuttgart, 2019-10-27.

Imre atya

(13) „JÖTT VALAKI AZ ÉG FELHŐIN…” (DÁNIEL 7,1–14)

– Dániel látomásában rémséges vadállatok tűnnek fel, egyik felfalja a másikat. Igazi vadállatok ezek a korabeli, egymást követő birodalmak: a babiloniak, a médek, a perzsák, a mindent „egyesítő” nagy macedón (görög, hellén) birodalom, és annak utódbirodalmai. Mindegyik ijesztő, erőszakos, mindent felemésztő, a maradékot összetaposó, pusztító, nagyokat mondó szájával hőbörgő (1–9).

– Dániel jelenéig, koráig visz a látomás, a Kr. e. 168–165 közé, amikor a látomás szerint a „tizedik, pici szarvacska” hasít fel mindent (7–9). A macedón birodalom romjain többek között az egyiptomi (ptolemaiosz) és szír (szeleukida) királyok osztoztak, és a szeleukida, istent „játszó”, „pici szarvacska” IV. Antiochus Epiphanes elnyomta a zsidókat, megszentségtelenítette a templomot. A látomás ívét azonban meghúzhatnánk a mi jelenünkig is.

– Micsoda megváltás, áldott fordulat. A hatalom mégsem ezeké, hanem az Örökkévalóé (9–10). Őhozzá jött valaki! Az ég felhőin jött, a mennyből jött erre a világra (Filippi 2,6–11). Ez a valaki emberarcú volt, „emberfiához” hasonló, szemben a dánieli látomásban szereplő vadállatokkal. Ez a valaki emberarcú; akként, ahogy Isten, eredeti gondolata szerint, a saját képére és hasonlatosságára megteremtette az embert, jóságban, igazságban, szentségben (1Mózes 1,27–28). Ez a valaki az „öregkorú”, az örökkévaló korú, az Isten elé járult, Őelőtte borult le. Isten ennek az „emberfiának” adta az örök királyságot: a vadállatok között egy Őneki kedves „embernek”.

1Thesszalonika 2,1–12

103. zsoltár

Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. (Jn 14,6)

Amikor emberileg már egyetlen út sincs, még mindig van Krisztusod, Ő az út! Sok utat kipróbál az ember az egyetlen út, Krisztus mellett és helyett. Olyan úton akarok járni, amelyen azt teszem, amit én akarok – halljuk gyakran. Sokan évekig járnak az okkultizmus útján. Vannak, akik a feminizmus vagy az ezotéria útjára lépnek. Zsákutcák ezek, nem visznek tovább. De nagy az Isten kegyelme, ugyanis amikor ezekből a zsákutcákból visszatérek, ott áll szemben velem az Isten, és felém nyújtja a kezét, és azt mondja: „Jer, és kövess engem!” Lehet, hogy Isten útjai logikátlanoknak tűnnek, hiszen nem mindig van bennük rendszeresség, kiszámíthatóság és megvalósíthatóság. Isten útjai kalandos utaknak tűnhetnek, de valahányszor nem tudom, hogy merre tovább, oda áll elém Jézus és ezt mondja: „Én vagyok az út...”Felém kinyújtott kezén a szegek nyomai, melyek arról árulkodnak, hogy nagyon sokba kerültem annak, aki a zsákutcába is, az életem labirintusába is utánam jött Jézus Krisztusban. (Prókai Árpád)

*****************************************************

Imádság:

Köszönöm még az emberileg logikátlannak tűnő útjaidat is Uram. Azok is a javamra vannak. Köszönöm, hogy benned bízhatom, olykor a reménytelenség ellenére is. Ámen

***************************************************************

A nap gondolata:

Ahhoz, hogy azt az izgalmas életet élhesd hitben járva, amit Isten eltervezett számodra, mindkettőben jónak kell lenned: tettre késznek és megfontoltnak is. S mindkettő kitartó hitet követel meg.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Krisztus a feltámadásban örök életet ad nekünk.
Abban az időben odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle:
„Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének.
Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt.
A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.”
Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”
Ezek az evangélium igéi.

Drága Gyermekeim. Az én szeretett Fiam mindig imádkozott, és dicsőítette a Mennyei Atyát. Mindig mindent elmondott neki, és bízott az akaratában. Ez az, amit nektek, gyermekeim, szintén meg kell tennetek, mert a Mennyei Atya mindig hallgat gyermekeire. Egy szív a szívben - szeretet, fény és élet.

A Mennyei Atya emberi arcát adja, és ez az arc a Fiam arca. Ti, szeretetem apostolai, mindig fiaim arcát kell viselnetek a szívetekben és a gondolataitokban. Mindig gondolni kell az ő szeretetére és áldozatára. Imádkozni kell, hogy mindig érezze az Ő jelenlétét, mert szeretetem apostolai, ez az út számotokra, hogy segítsetek mindazoknak, akik nem ismerik a Fiamat, és akik még nem ismerik az Ő szeretetét.

Gyerekeim, olvassátok el az evangélium könyvét. Ez mindig valami új, az az, ami megköt benneteket a Fiamhoz, aki azért született, hogy gyermekeimnek elhozza az élet szavait, és mindenkiért feláldozza magát. Szeretetem apostolai, akiket a fiam iránti szeretet hordoz, minden testvéreteknek szeretetet és békét hoznak. Ne ítélj senkit. Szeressetek mindenkit a Fiam iránti szeretetből. Ilyen módon a lelkeddel is törődsz, és ez a legértékesebb, amely valóban hozzád tartozik. Köszönöm.

A gyerekek dolgoznak,nem érnek rá velünk foglalkozni,majd ott jó helyünk lesz.- mondják sokan.
Isten mentsen meg mindenkit hogy beteg legyen, és magára maradjon.
Öreg otthon? Remélem sok áldozatos lelkű ember van még a világon,aki ezt vállalja!!
Orvos, nővér hiány van,és házi beteg apolo is kevés.Nagyon nehéz napról napra betegeket ápolni, gondozni, úgy egészében gondjukat viselni.Lesz- e elég gondozó, ápoló,akik öreg otthonba vállalnak szolgálatot?? Akik szüleiket beadják, vagy gondozóra bízzák,vajon ha nekik kellene csinálni meddig tudnák? Tisztelet a kivételnek!!! Akik igenis ápolják szüleiket és semmi kincsér nem tennék őket be.Es vannak,akik tényleg kényszerből tetszik mert, bár nagyon sajnálják őket,erre a lépésre kénytelenek szorulni. De vajon lesznek ápolók? Lesznek gondozók? Inkább én erre gondolok, minden más indokot elharitva.