Evangelizációs: A diakónusokért

Imádkozzunk azért, hogy a diakónusok az Ige és a szegények hűséges szolgálata által éltető jelek legyenek az egész Egyház számára.

Ima

Uram Jézus Krisztus,
Te elküldted a tanítványaidat,
hogy hirdessék a mennyek országát,
nemcsak szavakkal,
hanem irgalmas cselekedetekkel.
Arra kérünk mindenkit, aki
az egyházban a diakonátus missziójában él.
Erősítsd meg őket lelkeddel,
ösztönözd őket, családjukkal együtt,
hogy lelkesedéssel hirdessék a te Igédet,
és mutassák meg a gyengédségedet és irgalmasságodat
a kicsik, a legszegényebbek és a kirekesztettek felé.
Gazdagítsd az egyházat
több diakónus hivatással.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• A közösségekben, ahol állandó diakónusok vannak, mondja el valamilyen módon az ön nagyrabecsülését nagylelkűségük és karizmáik iránt, amely nemcsak a liturgiában, hanem a közösség jótékonysági küldetésében is megjelenik.
• Népszerűsítse a közösségben, ifjúsági csoportokat, katekéziseket, párok csoportjait, a diakonátus kialakulásának egy idejét vagy tanúját, annak történetét, helyét az egyházban, mind a misszióban, mind a liturgiában.
• Szervezze meg az imádság pillanatát a diakonátus iránti hivatásokra, akár a papságra felkészülõk, akár az állandó diakonok és családjaik számára.

 

Kezdje a napot azzal a szándékkal, hogy együttérzőbben vizsgálja meg mások hibáit, akik bántanak minket. Adja ezt az áldozatot a hónap szándékára. Arra kaptunk meghívást, hogy Jézust kövessük, és minden sértést szeretettel viseljünk. „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.” (Jn 16: 29-33) Mi Atyánk…

Bízunk a Kínában élő katolikus testvéreinkkel mennyei anyánk irányításában és védelmében, hogy örömteli tanúi legyenek és a szeretet és a remény előmozdítói, erősek a hitben és a testvéri egységben.

https://youtu.be/O5xeWTxfK6w

Imádkozzunk azért, hogy a diakónusok az Ige és a szegények hűséges szolgálata által, éltető jelek legyenek az egész Egyház számára.

Ferenc pápa - 2020 május

A diakonok nem másodszintű papok.
A papság tagjai, és hivatásukat a családjukkal együtt élik.
Őket a szegények szolgálatára szentelték, akik magukban foglalják a szenvedő Krisztus arcát.
Ők az egyház szolgálatának őrei.
Imádkozzunk azért, hogy a diakónusok az Ige és a szegények hűséges szolgálata által, éltető jelek legyenek az egész Egyház számára.

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
A búcsúzó Jézus bizalmat kér övéitől.
Amikor az utolsó vacsorán Jézus elmondotta búcsúbeszédét, tanítványai megjegyezték:
„Most nyíltan beszélsz, nem hasonlatokban. Most elismerjük, hogy mindent tudsz, és nincs szükség rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél.”
Jézus így felelt: „Most hisztek? Eljön az óra – már el is jött –, amikor szétszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.
Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek; de bízzatok! Én legyőztem a világot.”
Ezek az evangélium igéi.
Jn 16,29-33

Hétfő – köznap Gy2 V2
v. Tiszteletreméltó Szent Béda áldozópap és
egyháztanító – e
v. Szent VII. Gergely pápa – e
v. Pazzi Szent Mária Magdolna szűz – e
Zso: a húsvéti köznapról v.
az emléknapok egyikéről.
fehér Mise: köznapi, saját kollekta, húsvéti pref.
fehér Vagy: Tiszteletreméltó Szent Bédáról:
egyháztanítók vagy szerzetesek miséje,
saját kollekta, húsvéti v. szm. pref.
fehér Vagy: Szent VII. Gergelyről: pápák miséje,
saját kollekta, húsvéti pref. v.
pref. a lelkipásztorokról.
fehér Vagy: Pazzi Szent Mária Magdolnáról:
szüzek v. szerzetesek miséje, saját kollekta,
húsvéti pref. v. pref. a szüzekről és
szerzetesekről.
Olv: ApCsel 19,1–8; Jn 16,29–33

*672. +Jarrow kolostora, 735. május 26.

Béda 672-ben a Wear torkolatának közelében született az észak- angliai Northumbria királyságban. Amikor hét éves volt, szülei oblátusként Biscop Benedekhez adták, aki négy évvel előbb kolostort alapított Wearmouth-ban. Béda egész életét kolostori környezetben élte le.

Béda életében nem történt sok külső esemény. Kolostorából sohasem távozott messzebb Yorknál vagy Lindisfarnénál és korának közéletében semmiféle módon nem vett részt: élete egy kolostori tudós élete volt. És mégis, neve és híre halála után már néhány évvel ismertté vált az egész latin egyházban. Mert Béda korának legnagyobb tanítója volt. Anglia megtérése, amelyet Canterburyi Ágoston 597-ben indított el, az ő életében ért véget, amikor Wilfried az utolsó dél-szászországi pogányt is megkeresztelte 686-ban. Béda korát egy új keresztény rend kezdetei határozták meg. És ebben Béda döntő szerepet játszott. Ő rakta le az úgynevezett Karoling-reneszánsz alapjait.

681-ben, egy évvel Béda kolostorba lépése után Ecgfrith northumbriai király a Tyne melletti Jarrow-ban újabb földterületet ajándékozott Benedek apátnak, hogy ott új kolostort alapítsanak. Ceolfrith apát vezetésével tizenhét szerzetest küldtek ki az új alapítás elfoglalására. Rövidesen Bédát is Jarrow-ba küldték, és ott töltötte egész további életét.

692-ben Bédát szokatlanul fiatalon, 17 éves korában diákonussá szentelték. Tanulmányairól keveset tudunk. De Jarrow-nak nagyszerű könyvtára volt és neves tanítókkal is rendelkezett. Bédának korán meg kellett kezdenie tanári és írói tevékenységét. A kolostori iskolában tanított. Legkorábbi írásai tanítványai számára készültek: egy nyelvtan, valamint egy helyesírási és verselési tankönyv. Természettudományi tanulmányokat folytatott és írt földrajzi és csillagászati munkákat is. Mindenekelőtt azonban azzal foglalkozott, hogy megírja hazája megtérésének történetét, az első angol szentek, továbbá versben Szent Cuthbert és a kolostor első apátjainak életrajzát.

Bédát 703-ban szentelték pappá. Nemsokára megbízták, hogy tanítványait készítse föl a papi hivatásra. E célból kezdte írni Szentírás-kommentárját. Hírneve az egész középkor folyamán ehhez a munkához kapcsolódott. Béda kiválóan alkalmas volt e feladatra. Birtokolta a szükséges nyelvismeretet, nagy volt az olvasottsága, legfőképpen pedig rendelkezésére állt egy gazdag és jól összeválogatott könyvtár, melyet Biscop Benedek apát sokévi türelmes munkával hozott létre. Béda közel harminc éven át a Szentírás tanulmányozásának és tanításának élt. Kritikusai nem egyszer azt allították, hogy teológiai műveiből hiányzik az eredetiség. Így azonban csak az beszélhet, aki teljesen félreérti szándékát. Béda elsősorban azért írt, hogy növendékeit tanítsa és hogy nemzedékének tagjaival megismertesse a keresztény ókor tudásanyagát. E didaktikai szempontot szem előtt tartva gondosan ügyelt arra, hogy az olvasóval közölje ismereteinek forrásait. Kortársainak és a későbbi nemzedékeknek széles utat nyitott az egyházatyák tanításához. Bonifác a távoli missziós területről, Germániából levélben kért barátjától, Bédától egy-egy példányt a saját, illetve tanítványa, Egbert homíliáiból, hogy prédikációira készülvén használhassa azokat.

Béda szentírási kommentárja figyelemre méltó alkotás, de még érdekesebb munkája Anglia egyháztörténete, amelyet 731-ben zárt le, s a kora középkori tudományosság hatalmas emléke. Nagyrészt tőle származik mindaz, amit az angolok korai történetéről tudunk. Fölvázolja benne Anglia történetét Julius Caesar partraszállásától (Kr. e. 55.) saját koráig. Érezhető büszkeséggel számol be arról, hogyan vonult be a kereszténység az országba. Béda történelemábrázolását mai szemmel is tudományosnak minősíthetjük. A korábbi korokból származó források megbízhatóságát gondosan megvizsgálta. Amikor szóbeli hagyományra vagy mondákra támaszkodik, mindig fölhívja rá a figyelmet. Nyelve világos és egyszerű. Az előadást átszövi azoknak a férfiaknak a vázlatos arcképe, akik Anglia megtérésében a főszerepet játszották. Ilyenek: Gergely pápa, Aidan és a szentéletű Oswald király, James diákonus és Cuthbert. Találhatók benne anekdoták Nagy Szent Gergelyről és a római angolszász rabokról; Caedmonról, a költő-pásztorról; Coifiról, a pogány papról és az Edwin király palotájában tartott gyűlésről. Ezek az angol történelem legismertebb anekdotái közé tartoznak. Joggal viseli Béda ,,az angol történetírás atyja'' megtisztelő címet.

De ez a kolostori tudós élénk érdeklődést tanúsított Northumbria akkori egyháza iránt is. Látta, hogy sürgősen reformra volna szükség. Halála előtt egy évvel egykori tanítványának, Egbertnek, aki akkor yorki püspök volt, írt egy levelet, melyben sok mindenre kitért. Ebben intette, hogy ne hanyagolja el kötelességét a rendszeres vizitáció és prédikáció terén. Azt tanácsolta neki, hívjon össze zsinatot és készítse elő a túlságosan nagy egyházmegye fölosztását. Rámutatott arra, hogy már sok kolostor van az országban. Sok közülük csak nevében kolostor, mert gazdag emberek csak azért alapították őket, hogy elnyerjék azokat a privilégiumokat, amelyeket azok a birtokok élveztek, amelyek istentiszteleti célokat szolgáltak. Arra is fölhívta a püspök figyelmét, hogy a nép fokozódó mértékben elhanyagolja a szentségek vételét. Szorgalmazta, hogy prédikáljon a mindennapi áldozás gyakorlatáról, amint az a kontinensen és a római egyházban szokásos.

Amikor Béda ezt a levelet írta, már beteg volt. Életének utolsó napján még a János-evangélium fordításával foglalkozott. Amikor a szerzetesek könyörgő körmenetben a templomba vonultak -- másnap Áldozócsütörtök vigíliája volt -- Béda cellájában maradt, mert az utolsó fejezeten dolgozott. Este, mivel érezte végének közeledtét, a kolostor papjait cellájába hívta. Szétosztotta köztük csekélyke személyes holmiját: pár szem borsot, néhány kéztörlőt, kevés tömjént. Azután kivitték cellája elé a folyosóra. Innen láthatta helyét a kóruson. Áldozócsütörtökön halt meg, 735-ben.

Bédát Jarrow-ban temették el. A 14. században maradványait a durhami székesegyházban Cuthbert csontjai mellé helyezték. Később Béda koporsóját a székesegyház nyugati felében lévő Galilea-kápolnába vitték. Sírja ma is itt látható.

1899-ben XIII. Leó pápa Béda ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette, és egyháztanítónak nyilvánította őt. Igazán illő cím annak a férfinak, akiről földije, Szent Bonifác azt mondta, hogy ,,az Egyház fényessége, amelyet maga a Szentlélek gyújtott''.

Ünnepét 1899-ben vették föl a római naptárba, május 27-re. 1969-ben áthelyezték május 25-re.

---

Béda Venerabilisról, akit Newman ,,a bencés rend virágának'' nevezett, legjobban saját művei vagy tanítványainak följegyzései vallanak. Mindenesetre ennek a kolostori tudósnak az életében nem a külső események voltak előtérben, sokkal inkább mindenre kiterjedő szellemének gondolatai.

Ő maga ezt írja életéről: ,,A kolostor birtokán születtem, és amikor hét éves voltam, családom először főtisztelendő Benedek apátra, majd később Ceolfrith apátra bízott nevelés és kiképzés céljából. Egész további életemet ebben a kolostorban töltöttem el. Teljesen a Szentírás tanulmányozásának adtam magam, miközben a regula szabályai szerint éltem és nap mint nap részt vettem a karban az officiumon. Különös örömöm mindig a tanulás, a tanítás és az írás volt.''

Béda szívébe is némi betekintést nyerünk, amikor Ethelberttel, Anglia első keresztény királyával kapcsolatban kiemeli, hogy az embereket úgy kell megnyerni az égnek, hogy közben nem szabad erőszakot alkalmazni; vagy hogy a szakadárokat meggyőzni kell és nem kényszeríteni; vagy hogy Walstan szerzetes a gyóntatószékben oly jóságos volt, hogy az emberek Anglia minden részéből hozzá tódultak. Nem ilyennek kellett neki magának is lennie?

Az Énekek énekéhez írt magyarázatában Béda a zsinagóga vágyakozását Krisztus ifjú Egyházával állítja szembe. Olyan gondolat ez, amelyet később a gótikus székesegyházak portáljain kőfigurákban értelmeztek és ábrázoltak.

Amikor Béda az eleven történelmet írja, a múlt a jelen számára is jelentőséget nyer. Így tudósít a tiszteletreméltó krónikás arról az emlékezetes óráról, amikor Edwin, Northumberland királya, tanácsosaival a kereszténység mellett döntött:

Amikor az első hithirdetők az országba jöttek, Edwin összehívta bölcseinek gyülekezetét, és megkérdezte őket, mit tartanak az új tanításról. Akkor fölállt egy tanácsos, és ezt mondta: ,,Királyom, törzsfőiddel és embereiddel télidőben lakománál ülsz. Középütt a tűzhelyen lángol a tűz és meleg a terem. Odakint azonban dühöng a szélvihar hideggel, esővel és hóval. Akkor betéved egy veréb, és beszáll a terembe. Az egyik ajtón berepül, a másikon ki. Abban a pár pillanatban, amíg bent van, nem éri a tél zordsága, de mihelyt eltűnik szemed elől, visszatér a sötét télbe. Úgy tűnik nekem, hasonló ehhez az ember élete. Nem tudjuk, mi előzi meg, azt sem tudjuk, mi jön utána. Ha ez az új tanítás biztosat mond felőle, megérdemli, hogy kövessük.''

Béda halála, amiről tanítványa, Cuthbert számol be, elénk tárja mindazt, ami életét eltöltötte: ,,Tizennégy nappal húsvét előtt borzalmas légzési nehézséggel küzdött. Közben ismét meggyógyult. Igen boldog és vidám volt, és minden órát megköszönt a Mindenhatónak. Nekünk, tanítványainak, még mindig naponta tartott előadásokat. Napjának többi részében zsoltárokat énekelt. Éjszakáját, azt a rövid időt leszámítva, amelyet alvásnak szentelt, elragadtatásban és hálaimában töltötte. Amint fölébredt, dolgozott, mint máskor. Nem mulasztotta el, hogy Istennek fölemelt kézzel hálát adjon. A Szentírás sok helyét énekelte, egyes verseket angolul is, azzal a megfontolással, hogy nem lehet a halálra eléggé fölkészülni. Azután tovább fordította Szent János evangéliumát. Lábai már dagadtak, mégis derűs lélekkel diktált, és ismételten azt mondta: ťÍrjátok gyorsan, amit mondok, mert nem tudom, meddig tartok még ki, és Teremtőm nem hív- e hamarosan magához.Ť Úgy tetszett nekünk, hogy pontosan ismeri halálának idejét. Egyikünk azt mondta neki: ťKedves mesterünk, csak egy fejezet hiányzik már. Ki tudsz még addig tartani?Ť Ezt válaszolta: ťIgen, fogjátok tollatokat, és írjatok gyorsan, siessetek.Ť Három órakor így szólt hozzám: ťFuss, és hívd ide papjainkat, hogy egy pár apró ajándékot adjak nekik a ládámból.Ť Miután fölindultan megtettem, mindegyikükhöz szólt, magát nekik ajánlotta, és nyomatékosan kérte; hogy imádkozzanak és misézzenek érte. Így töltötte a napját derűsen estig, amikor a fentebb említett ifjú azt mondta neki: ťKedves mester, még egy mondatotŤ Így válaszolt rá: ťÍrjátok gyorsan!Ť. Nemsokára azt mondta az ifjú: ťMost már be van fejezve.Ť Így válaszolt: ťIgazat mondtál. Consummatum est (bevégeztetett). Vedd kezedbe a fejemet. Szeretném látni régi gyóntatószékemet, hogy úgy kiáltsak Atyámhoz.Ť És cellájának padlóján ülve énekelni kezdett: ťDicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek.Ť Alighogy kimondta ťés a SzentléleknekŤ, kilehelte lelkét, és bement az örök mennyországba.''

---

Istenünk, ki Szent Béda áldozópapot arra választottad, hogy tudományával megvilágítsa Egyházadat, kérünk, add meg híveidnek, hogy az ő bölcsessége az igaz útra vezessen, érdemei pedig segítsenek minket!

Isten jelenléte

Minél inkább Istenre hagyatkozunk,
annál inkább érezzük Isten jelenlétét.
Nap mint nap közelebb vonz
Isten szerető szíve.

Szabadság

Szent Ignác szerint egy vastag, alaktalan fatörzs
sosem hinné el, hogy csodálatra méltó
szobor válhatna belőle,
és sosem adná meg magát a szobrász vésőjének,
aki a maga zsenialitásával látja benne a mesterművet.
Isten kegyelmét kérem, hogy hagyjam magam szerető Teremtőm keze által formálódni.

Szerető figyelmesség

Jézusom, Te mindig szeretettel voltál a gyermekekhez, mikor a földön közöttünk jártál.
Taníts meg, hogy gyermeki bizalommal forduljak Feléd.
Abban a biztos tudatban akarok élni, hogy sohasem hagysz el engem.

Isten igéje

Jn 16, 29-33

Erre a tanítványok megjegyezték: „Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, s nincs szükséged rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.” Jézus így felelt: „Most hiszitek? Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Jézus két ajándékot akar ránk hagyni: a békét és a bátorságot. A békét, mely abból a tudatból táplálkozik, hogy Ő mindig velünk lesz. A bátorság pedig abból, hogy tudjuk, ha az evangélium fényében élünk, akkor Isten ereje átragyog emberi gyengeségeinken (2Kor 12, 9).
• Életem mely területén van most szükség békére és bátorságra?

Párbeszéd

A beszéd óriási ajándék.
Bárcsak kedvesen élnék vele!
Bárcsak vigyáznék, hogy ne ejtsek ki durva és sebző szavakat, és hogy ne haragból szóljak!

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek,
miképpen kezdetben, most és mindenkor, és mindörökkön örökké.

ApCsel 1,1-11

(...) Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: ,,Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?” Ő azonban azt mondta nekik: ,,Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.” (...) Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: „Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.”

 

Ef 1,17-23

Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. (...)

 

Mt 28,16-20

A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. (...) Jézus odament és azt mondta nekik: ,,Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!”

 

Az Atya mindent a Fiúért, a Fiúban és a Fiú által teremtett, ezért ami szemében tetszésre talál, annak örök jövője is van őbenne. Amit ő látott és amiben gyönyörködött: a galileai tavasz színei, a napfelkelte és napnyugta a Genezáreti-tavon, az ég madarai és a mezők liliomai; amit kezével megtapintott: az ácspad, a szerszámok; ahol született és ahol felnőtt: a betlehemi barlang és a názáreti ház; s amit meg is siratott: Jeruzsálem városa és a templom nem lehetnek egészen az enyészeté, hanem a Lélek erejében örökké megmaradnak. És ott lesznek vele a boldog örökkévalóságban mindazok, akiket szeretett: édesanyja és apostolai mellett barátja, Lázár, a betegek, akiket meggyógyított, a gyermekek, akiket ölébe vett... Krisztus a világ minden országát és gazdagságát magával vihette a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Magával vihet minket is, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és akiket kiváltott a halál fogságából.

 

Most már csak az a kérdés: Akarunk-e vele a mennybe emelkedni? Ha akarjuk, hogy magával vigyen oda, ahol ő van, akkor úgy is kell élnünk, mint ő: hogy életünk, döntéseink, cselekedeteink, emberi kapcsolataink örökkévalósíthatók legyenek. Mert bizony a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül van.

 

Mennybe ment Urunk, Jézus Krisztus, a mai napon azt ünnepeljük, hogy Benned, a feltámadott és Isten dicsőségébe érkezett Isten Fiában van jövője a világnak, van jövője az emberiségnek, van jövője a mi személyes életünknek. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy elvessünk mindent, ami összeegyeztethetetlen a Te szereteteddel, és vállaljunk mindent, amit szereteted megkíván tőlünk, s így egész életünk folyamatos mennybemenetel legyen, mely itt és most is történik velünk.

Evangélium:
Jn 16, 29-33
Erre a tanítványok megjegyezték: "Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, s nincs szükséged rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél." Jézus így felelt: "Most hiszitek? Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot."

Bevezető ima: Uram, Te mindent tudsz, azt is, hogy mennyire szeretlek, és akarok növekedni a szeretetben. Ma minden gondolatomat, szavamat és cselekedetemet a kezedbe teszem, hogy átalakítsd őket. A Te akaratodat fogom tenni, mert tudom, hogy napom minden percében bátorságot adsz ahhoz, hogy kitartsak melletted.

Kérés: Én Uram, én Istenem, növeld hitemet! Add kegyelmed, hogy bízzak jelenlétedben, és meghódítsam a világot szereteteddel!

Elmélkedés:
1. Ne féljetek! A tanítványok párbeszéde Jézussal a nagycsütörtöki utolsó vacsora helyszínén zajlik. Jézus több éven keresztül tanította őket, mégis csak most mondják, hogy „Most már nyíltan beszélsz”. Az igazság az, hogy Jézus üzenete általában nyílt volt, de a tanítványok nem akartak olyan dolgokat meghallani vagy megérteni, amelyek számukra terhet jelentettek volna. Amikor figyelmeztette őket közelgő szenvedéséről és haláláról, a Szentírás azt mondja: „De megkérdezni mégsem merték.” (Lk 9, 45). Az áldozatvállalástól való félelem gyakran elhomályosítja a Krisztus tanításáról alkotott képünket. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy Jézus mindent tud, tehát ismeri a félelmünket is, amely az önfeláldozás útjáról eltérít. De az erő, amelyet az Ő szeretete közvetít, erősebb a félelmünknél.

2. Igaz hit. „Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához." (Jn 16, 28). Jézus ezen szavai meggyőzték a tanítványait, hogy Ő mindent tud. Jézus közelebbi megismerése egy nagy lépés volt előre, a tudás mégsem volt elég. Nemsokára elárulják az Urat cselekedeteikkel: „Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok.” Amikor látták Urukat visszautasítva és szenvedőn, a hitük megingott, mert nem volt teljes. Az Istenbe vetett igaz hit több egy helyes felfogásnál. Az igazi hit kihívás elé állít, hogy ne csak ismerjük, hanem szeressük is Jézust cselekedeteinkkel.

3. Vihar utáni csend. Mindenki szereti a győztest, de nem mindig látjuk azokat az akadályokat, melyeket le kellett küzdenie a győzelem elnyeréséhez. Jézus azonban mindig egyenesen beszél velünk: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12, 24). A mai evangéliumban nagyon tisztán kifejezésre juttatja, hogy az Ő követése sok gonddal jár együtt. Nem mindenki fog megérteni bennünket, amikor a Szentírás tanítását követjük a mindennapokban. Néha még azt is érezhetjük, hogy senki nincs, aki támogasson bennünket. „Bízzatok!” mondja Jézus. Ő a jutalmunk. Ő, az Atya és a Szentlélek mindig velünk vannak. Ők adják a békét, melyet a hűséges küzdelem után elnyerünk.

Beszélgetés Krisztussal: Hiszek benned, Uram. Annyira szerettél, hogy az életedet adtad a bűneim megváltásáért. A szereteted ad bátorságot a nehézségek idején. Segíts mindig hűségesnek lennem hozzád!

Elhatározás: Ma a magány vagy unalom perceit Jézus jelenlétében a hit cselekedeteivel fogom megtölteni.

https://youtu.be/O37tSF4G6LY

A gonosz léleknek az a szokása, hogy inkább házon kívül intézi az ügyeit, mint otthon. Isten ezzel szemben inkább belül, mintsem kívül dolgozza ki és finomítja az embert.

Főképp akkor vigyázz nagyon, ha magas állásba helyezett az élet, hogy el ne bukj – mit ne adjon az Isten. – Mert annál jobban összezúzod magadat, minél magasabbról zuhantál. Törekedj tehát, hogy ha magasabbra kerültél is, ne fuvalkodj fel, hanem félj, érezz együtt az alázatosokkal.

Mivel nekünk, akik a társadalomban valamilyen hivatalt viselünk, tekintélyre is szükségünk van, meg az emberek szeretetére is, igaz boldogságunk ellensége folyton agyarkodik, mindenüvé kelepcéket rak örökös uszításaival.

Számít rá, hogy mohó kapkodásunk egy óvatlan pillanatban tőrbe ejt bennünket. Arra számít, hogy elszakaszkodunk az Igazságtól, s a közvélemény ingatag talajára helyezve át életünk örömét, immár nem azt akarjuk, hogy a nép érted és miattad, hanem hogy helyetted szeressen és tiszteljen bennünket. Akiket a Sátán így a maga képére alakít, azokat meg is akarja tartani, nem ugyan a szeretet egyezségében, hanem kárhozata megosztására, hogy sötét és dermedt szívű szolgái legyenek. Neki szolgáljanak, aki Isten fényességétől elrugaszkodva északon ütötte föl trónusát, s pokoli útjain torz utánzásodra törekszik.

Mi azonban Uram, íme, gyöngéd nyájad vagyunk, légy te a mi gazdánk. Terjeszd ki szár- nyaidat, hadd meneküljünk oda. Légy dicsőségünk; miattad szeressenek, miattad tiszteljenek közöttünk mindenkit.

Jaj, aki emberdicséretet keres, mikor te korholod, - nem talál embervédelmet, mikor ítéleted alá veszed, sem menekvést, mikor elkárhoztatod. Mert „nem dicsekedhetik a bűnös lelke kívánságaiban, sem a gonosz nem áldhatja magát” (Zsolt 10,3), hanem az ember dicsőségének alapja mindig valamely adományod.

Aki pedig jobban örül a dicséretnek, mint magának a dicséretét alapozó adománynak, az ugyan megkapja a dicséretet, de avval együtt a korholásodat is. S bizony magasztalója jobb ember, mint ő maga, akit amaz magasztal. Mert annak Isten ajándéka tetszett meg ember- társában, ennek meg jobban tetszett az ember ajándéka, mint Istené.

Mi az igazi szentáldozás? Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való felgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajkon, beszéden, szereteten, szíven, életen, az egész életen, az egész emberen. Megvan tehát a program, hogyan kell áldozni. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Úr Jézus gondolataival. Úgy menjetek áldozni, mint akik mennek fölvilágosodni s ugyanakkor megnyugodni az Úr Jézus gondolataiban.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 287. old.]

A küzdelemben a gyávaság a legnagyobb veszede­lem. Ellene mondtunk az ördögnek a keresztség­ben. Mondjunk neki bátran ellen bármikor, ha kísértésé­vel közelít. És ha tőrbe ejtett, megcsalt volna, űzzük el a kétségbeesésre csábító ördögöt, aki azt mondja: most már úgyis mindegy, most már nyugodtan vétkezhetsz. Űzzük el őt őszinte bűnbánattal, gyónással. A szentségi kegyelem Krisztus műve. Ezzel szemben az ördög tehetetlen.
Utálattal, irtózattal tekintsünk a halálos bűnre. A halá­los bűn nyit ajtót az ördögnek lelkünkbe, hogy néha he­tedmagával térjen vissza. Ezzel nyeri vissza hatalmát raj­tunk: azt, melyet a keresztség megtört.
Amikor az ősegyházban ellene mondtak az ördögnek, pompájának, még úgy gondolták azt, hogy az ördög di­adalmenetet tart a világban, milliók voltak a hitetlenség rabjai... Az ördögnek a világban való diadalmenetét a szent kereszt diadalmas előtörése homályosította el. Ma megint diadalmenetre készül. Vigyázzunk, álljunk a ke­reszt mellé, különben minket is odavon szekere elé.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A történelem jelen szakaszában, amikor a családra rengeteg totzító és megsemmisítő erő támad, az Egyház, tudván, hogy a társadalom valamint önmaga épsége és egészsége szorosan összefügg a család állapotával, sürgető és égető feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról; védelmezze e terv eredeti gazdagságát és emberi, illetve keresztény fejlődését.

A dicséretre és a kritikára közömbös vagyok: ha dicsérnek azt mondják, amilyennek lennem kellene, ha szidnak, olyannak tartanak, amilyen vagyok (MB VI. 853)

Természetesen értelmünkkel nem tudjuk felfogni Istent, de éppígy nem értjük azt sem, ki is valójában Mária, Isten Anyja. Ez az elnevezés azért bizonyos fogalmat adhat a Szűzanya kivételes mél­tóságáról. Ő kivételes Közvetítőnk az Ő Szent Fiá­nál, Jézusnál, aki viszont az egyetlen Közvetítő az ember és az Örök Atya között. A Szent Szűz imája olyan kedves Isten előtt, hogy mindig megkapja azt, amit kér. Ezért méltán nevezzük Őt az Isteni kegyelmek Közvetítőjének.

Láttál már búzamezőt aratás előtt? Megfigyelheted, hogy néhány kalász büszkén, hivalkodóan emelkedik a magasba, mások meg a föld felé hajlanak. Vedd a legmagasabbakat, leghivalkodóbbakat, és meg fogod látni, hogy üresek. A legalacsonyabbak, legalázatosabbak viszont tele vannak búzaszemekkel. Láthatod tehát, hogy milyen üres dolog a hivalkodás.

A történelem jelen szakaszában, amikor a családra ren­geteg torzító és megsemmisítő erő támad, az Egyház, tudván, hogy a társadalom, valamint önmaga épsége és egészsége szorosan összefügg a család állapotával, sürgető és égető feladatának tekinti, hogy mindenki­nek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról; védelmezze e terv eredeti gazdagságát és emberi, illet­ve keresztény fejlődését.

„Mindannyian árnyékból és fényből gyúrt lények vagyunk, mindenki érzi magában a sarat, a marék port, amelyből született, de érezzük magunkban Isten leheletét is, a Szentlelket, amely vezet, mozgat, alakít bennünket.” 

Van másfajta termékenység is, mint a fizikai termékenység, ez a szellemi termékenység. Van másfajta termékenység is, mint a szellemi termékenység, ez a Krisztusban való természetfölötti termékenység.

Te tudod, kinek milyen ajándék válik hasznára, és hogy miért kap az kevesebbet, ez többet, nem nekünk, hanem neked kell eldöntened, mert előtted világosan kirajzolódik minden érdem.

Ezért Uram, Istenem, nagy jótéteménynek tartom azt is, hogy nem sok olyasféle ajándékkal rendelkezem, amit odakint a világban s az emberek között dicséret és dicsőség vesz körül, mert ha megfontolom szegénységemet és alacsony állapotomat, nemcsak hogy nehezemre nem esnek, szomorúságot vagy csüggedést nem okoznak, hanem inkább vigasztalásomra, és nagy örömömre szolgálnak, hiszen te, Istenem, a szegényeket, az alacsony sorban lévőket és a világ előtt megvetetteket választottad házad népéül, családod tagjaiul.

Ott vannak mindjárt az apostolaid, akiket az egész földkerekség fejedelmeivé tettél.

Mégis sértődöttség nélkül jártak-keltek a világban olyan alázatosan és olyan nyílt szívvel minden ravaszkodás vagy hátsó szándék nélkül, hogy egyenest örültek annak, ha gyalázzák őket a te nevedért, és amitől a világ elriad, azt ők nagy kedvvel fogadták.

Azért tehát a téged szerető és jótéteményeidet ismerő embert semmi más úgy meg nem örvendeztetheti, mint ha akaratod és örök végzésed tetszése benne beteljesül, csak ebben találhat megelégedést és vigasztalást, hogy olyan szíves-örömest kívánjon legkisebb lenni, mint ahogyan más azt óhajtaná, hogy legnagyobb legyen, és olyan békével, oly elégedetten foglalja el az utolsó helyet, akárcsak a legelsőt, olyan jó kedvvel maradjon lenézett, megvetett, hírnév nélkül való, mint mások arra törekszenek, hogy tisztességük, rangjuk növekedjék.

Mert úgy van rendjén, hogy mindent megelőzzön a te akaratod és a te tisztességednek kedvelése, s hogy abban nagyobb vigasztalást, több tetszést leljünk, mint bármi ajándékban, amelyben részünk volt, vagy részünk lehet.

 

 

 

 

Jézusom! Köszönöm, hogy Úttá lettél, hogy Rajtad és Veled haladjak az atyai házba. Köszönöm, hogy Te kiutat mutatsz, amikor eltévedek. Köszönöm, hogy Te vagy az utam, útitársam és úticélom. Kérlek áraszd ki rám Szentlelkedet, hogy bizonyságot kapjak arról, hogy van egy Mennyei Atyám, aki feltétel nélkül szeret engem és mindig hazavár az atyai házba. Ámen.

https://youtu.be/JUvrgWu5lvA

Mennybemenetel ünnepén a 47. zsoltárt imádkozzuk. A zsoltár különös módon segít az ünnep tartalmát, üzenetét megérteni és megélni. Hiszen a „mennybemenetel” fizikai, sőt térbeli kép, amely valami mást, éppen a fizikai és térbeli valóságból való kilépést, abszolút fölemelkedést fejez ki. Márpedig az imádság is ebben a kettősségben él, ebben segít eligazodnunk: „befelé” figyelünk, miközben „felülről” várunk segítséget; szavakat mondunk, miközben a szavakon túlra figyelünk. Mint mikor az ajtót nézem, nyílik-e már, és nagyon várom, aki majd belép. A zsoltárt három módon olvashatjuk: előbb ősi izraelita jelentését kutatva, azután a Jézust ünneplő egyház hagyományát, végül mai, nekünk szóló mondandóját fürkészve.

A 47. zsoltár Istent ünnepli, aki Izrael és a világ királya. Ünnepi hangulat járja át, amelynek nem is adja más okát, mint éppen Isten nagyságát és dicsőségét. Csupa ujjongás, csupa örvendezés, meghívás és felszólítás, még a nemzetek felé, a nem zsidó népek felé is: „Tapsoljatok nemzetek, mindnyájan!” Izraelt teszi ugyan helytartóvá, Isten egyetemes uralma a zsoltár látásmódja szerint a választott népen át valósul meg, s ennek ábrázolása nem mentes a földi tapasztalat erőszakos emlékeitől sem: „Alánk vetette a népeket, a lábunk alá a nemzeteket.” De mégsem ez a lényeg, az imádság nem válik az erőszak ünnepévé, sokkal inkább Isten nagyságában gyönyörködik, illetve Izraelt is olyan jelzőkkel illeti, amelyek nyitottak. „Jákob ékessége” valószínűleg az ígéret földje, az Izraelnek adott föld, ugyanakkor a zsoltár végén Ábrahám is szóba kerül, akinek Isten azt ígérte, sok nép atyja lesz, és benne nyer áldást a föld minden népe (vö. Ter 12,3). A szöveg a maga módján utat enged az egyetemes perspektívának. Minél inkább Istenhez találunk, annál jobban megnyílik a világunk mások felé is. A szomszédos 46. és 48. zsoltár egyébként két olyan ének, amelyek Isten hajlékát, a jeruzsálemi templomot, illetve magát a szent várost, „a nagy király városát” dicsérik, Isten lakóhelyét. A 47. zsoltár ennek a hármasnak a középpontja: ez az égben, a két másik ima a földön találja meg Isten trónszékét, azt a különleges helyet, ahol ő elérhető.

A zsoltár keresztény olvasata már nemcsak Isten egyetemes királyságát hirdeti, és nem is valamiféle földi, templomi ünnep liturgiáját követi, hanem arra a tényre emlékeztet, hogy Isten Jézus Krisztust emelte magához, őt ültette jobbjára, vagyis őt avatta be emberségében is az isteni dicsőségbe. Nekünk persze nagyon korlátozott fogalmaink vannak a dicsőségről. Az a benyomásunk, hogy a földi dicsőség mulandó, véges, sőt, olykor erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Amikor Jézus Krisztus felmagasztalásáról, megdicsőüléséről, mennybemeneteléről van szó, arról, hogy Isten jobbján ül, a tisztelet helyén, ahol részt vesz a világ feletti uralomban és irgalmas ítéletben, akkor éppen arra gondolunk, hogy őt Isten a szenvedése után és ennek jutalmául immár kiemelte a földi szenvedés és baj világából, s közben mégis itt hagyta nekünk, az ő Lelke által, teret és időt meghaladó, mégis személyes, irgalmas és mindenható valóságában. A templomi zsoltár liturgiájának egykor valóságosan is zúgó, ujjongó hangjai – „fölment az Úr harsonaszóval”; „tapsoljatok, nemzetek” – paradox módon Jézus csendes odaadásában, a feltámadás hajnali titkában, Isten titokzatos és mindig új eljövetelében valósultak meg, valósulnak meg ma is.

Mit mond most mindez nekünk? „Éneklésre” hív, mégpedig „bölcsességgel” (8. vers). Bizonyára bölcs lesz, aki megérti, mi a fent és a lent, a magasság és a mélység, ki az, aki a világot szeretettel győzte le, és most erőszak helyett irgalommal kormányozza azt. Igen, bölcs, aki várja a folyton érkezőt, és odafigyel mindazokra, akikben ennek a felmagasztalt Úrnak jelenlétét hiszi, sejti, szereti.

 

 

Bevezetés

Urunk Jézus Krisztus mennybemenetele ünnepének evangéliumában az esemény tömör leírása mellett hallani fogjuk az Úr végakaratát. „Menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet”

A földi létből eltávozó szeretteink végakaratát szentnek, megmásíthatatlannak és teljesítendőnek tartjuk. Az apostolok is Urunk Jézus Krisztus mennybemenetelekor elhangzott végakaratát: Ma nekünk szólnak Urunk Jézus Krisztus említett szavai. Mennyire tartjuk mi ezeket szentnek és beteljesítendőnek? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié Litánia

Jézus Krisztus! Ébreszd fel bennünk a készséget végakaratod teljesítésére. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus! Add, hogy végakaratodat teljesítsük és családunkban minden családtag megkeresztelt legyen. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus! Add, hogy Szentlelked segítségével minden honfitársunk megismerje a tanításodat és a szerint éljen. Uram irgalmazz!

Evangélium után

„Menjetek!”

Életünk gyakori és fájdalmas eseménye a búcsúzkodás. Kézszorí-tásunk, ölelésünk, könnyeink kísérik a távozót. Fájdalmas dolog az elválás, mert minden ellenkező vélemény ellenére, vannak számunkra pótolhatatlan emberek. Barátok, hitvesek, akik – Juhász Gyulától vett szavakkal - "bársony szemükkel simogattak vagy selymét adták ránk finom szavaknak." Ezt tette Jézus is, a leghűbb barát, és nem csoda, ha fájó volt távozása.

Vannak Jézus Krisztusnak olyan szavai, mondatai, amelyek szokatlan éntudatról, valódi minden-tudó és mindenható isteni éntudatról tanúskodnak. Ilyenek: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.

Ugyanígy egyházáról is: "Te Péter vagy, azaz szikla és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta."

Vagy a mai evangéliumban: Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! S én veletek vagyok mindennap a világ végéig."

Szavainak igaz volta, beteljesülése mellett ott van 2000 év története. Követői soha sem kételkedtek azokban, hanem betűszerint vették. Teljesítendő legszebb feladatuknak tekintették, a mennybe távozó Krisztus szavait. Es elindultak örömmel, először vissza Jeruzsálembe, majd a Szentlélek vétele után, a világ négy tája felé.

Ez a Krisztusi parancs hajtotta őket. Menjetek!

És ők mentek és mentek és hirdették minden népnek és nemzetnek az evangéliumot, a megváltás örömhírét… és mássá lett a Föld. Megújult s jelenvalóvá lett mindenütt az emberiség életében, szinte megtapasztalható formában az Isten országa

Sokszor megfordulhat a fejünkben az a gondolat: milyen jó lenne a mennybe távozó Jézussal tartani. Itt hagyni ezt a véres, sáros földet. De ilyenkor eszünkbe juthat az Úr Jézus többször megismételt parancsa, amelyre a mai olvasmányok is felhívják az apostolok figyelmét, arra tudniillik, hogy tegyenek tanúságot róla a föld végső határáig!

A teremtés után Isten az emberre bízta a földet. A megváltás után szintén ezt teszi. Emberekre bízza evangéliumát, nagy tervei megvalósítását.

Ki vitathatja el az egyház jogát arra, hogy hirdesse a Jézus Krisztustól rábízott tanítást, és a hitre szóló meg-hívást.

Életünk során gyakran, különösen is napjainkban, találkozunk az emberi gonoszsággal, hitványsággal. Ezek láttán könnyen elcsüggedünk, és a költővel valljuk: „az emberfaj sárkányfog-vetemény, nincsen remény!”

Nem lehet Istenre kenni az e világban tapasztalható rengeteg gonoszságot, az emberek nyomorba döntését, kínzását, s az emberi életek könyörtelen, gátlás nélküli kioltását. Nem Isten, hanem nevén nevezhető emberek csinálják azt. „Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban.” – mondja a költő. És sokan ezért a káoszért az Úristent teszik felelőssé és nem a lelkiismeret nélküli kufárokat.

Jézus azt mondja Péternek: Péter, dugd a hüvelyébe kardodat. Valamennyinknek pedig, hogy aki kardot ránt, kard által vész el. Nagyobb távlatokban nézve a történelmet, Isten mindig rendbe teszi a történelmet.

Mindenki látja és tapasztalja, hogy e világ hatalmasai nem azért fáradoznak, hogy szűnjék meg a nyomor, hogy mindenkinek legyen meg a mindennapi kenyere. Ez a világ nem azért fáradozik, hogy jöjjön el az Isten országa. Ezért, ennek az Országnak az eljöveteléért már imádkozni is elfelejt.

Ezért mondja mennybemenetele előtt az Úr minden idők Őt követőinek: Menjetek el az egész világra, hogy eltűnjön ez a gonosz világ és eljöjjön az Isten országa.

Ez a menjetek! Nem fizikai értelemben, de nekünk is szól, akik azt szeretnénk, hogy ne a kegyetlen, embertelen Mammon országa, épüljön körülöttünk, hanem Isten országa. És ebbe az építésbe mi is sokféleképp kapcsolódhatunk bele.

Jó tudnunk és erősen hinnünk azt, hogy ennek a szebb, istenibb világnak a megvalósulásáért történő tevékenységünkben velünk van az Úr. Én veletek vagyok a világ végéig, mondja az Úr.

Ámen.

1. Fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni.
(ApCsel 1,12–14)

Jézus negyven napon át megjelent tanítványainak, együtt evett velük, tanította őket, hogy meggyőzze a feltámadás valóságáról. Arra kérte őket, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg a Szentlélek el nem jön. Mennybemenetele után az apostolok és Mária Jeruzsálemben maradtak és imádkoztak. A Szentlélek nem „sült galamb”. Eljöveteléért, bennünk lakásáért imádkoznunk kell. Az első tanítványok – akik három éven keresztül Jézus mellett voltak, és szemükkel látták föltámadása után – a Szentlélek eljövetele nélkül még mindig bizonytalanok maradtak. Nem voltak tisztában Jézus megváltói művével, feladatukkal, szerepükkel. Nemcsak a nagy döntések idején, hanem nap nap után, egyénileg és közösségként is kérnünk kell a Szentlélek kiáradását. Hogy megértesse velünk, mi a feladatunk Isten országának nagy „projektjében”.

 

2. Ne lepődjetek meg a fájdalmakon, amelyek… értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. (1Pt 4,13–16)

A szenvedés az önismeret legjobb iskolája. Főleg akkor, ha bűneink következményei miatt szenvedünk. De akkor is, amikor a szenvedés áldozatot, próbatételt jelent azért, akit szeretünk. Sokan abban a tévedésben élnek, hogy ha jóban vannak Istennel, kiváltságosak lesznek, mentesülnek a szenvedéstől. És jaj, milyen rosszul esik, valósággal meglepődnek, amikor őket éri baj. A keresztény tudja, hogy minden szenvedésnek „köze van” Krisztus megváltó szenvedéséhez. Valamiféle büszkeséget, örömet, elégtételt, sőt biztatást is jelenthet, ha tudjuk, hogy némiképp Krisztusért szenvedünk.

 

3. Értük könyörgök, nem a világért… azokért, akiket nekem adtál… Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben. (Jn 17,1–11)

Szent János evangéliumának 17. fejezetét először egy lutheránus teológus nevezte főpapi imának még a 16. században. Az utolsó vacsorán elhangzott búcsúbeszéd záróakkordja ez. Jézus egy megrendítően mély és titokzatos imában adja át magát Istennek, az Atyának. Mint a másnapi, nagypénteki keresztáldozat örök főpapja, saját és az Atya megdicsőülését kérve isteni védnökségéről biztosítja tanítványait. A rá bízottakért, az egyházért imádkozik, amely a világban él ugyan, de nem evilági képződmény, és mintegy kontraszttársadalomként inkább Isten országának építésében érdekelt… A főpapi ima nagyvonalakban három nagy részre tagolódik. Jézus először önmagáért imádkozik, majd a jelenlevő tanítványokért, végül mindazokért, akik szavukra hinni fognak benne. Vasárnapi igeszakaszunk ebből kettőt érint.

A főpapi imában az egyház önértelmezése is benne van, és a hívő imájának mintájául is szolgál. A Fiú egylényegű az Atyával. Olyan bensőséges egység van közöttük, hogy aki a Fiút szólítja, az Atyát is szólítja. Mindez a Lélekben valósul meg. Jézus Krisztus a megtestesülés által „lemondott” isteni természetéről, de most a föltámadásban újra visszaveszi, visszakapja ezt az Atyától. Azért vette magára az emberi testet, azért tanított, azért alapította az egyházat, a szentségeket, hogy mindazoknak örök életet adjon, akik felismerték benne Isten kinyilatkoztatását. Vagyis hogy üdvözítse az embereket. Megismerni az Atyát – ahogyan ő fogalmazza meg az élet lényegét – nem száraz információ, csak egyesek értelmi beavatása, hanem részesedés az Isten szentháromságos életében. Azért imádkozik tanítványaiért, mert a világ, amelyben hirdetniük és élniük kell ezt az isteni életteljességet, hajlamosabb inkább kivetni magából, mintsem elfogadni.

A keresztények mindig is kisebbségben lesznek, és mint kovász kell belülről „megerjeszteniük” az emberi szíveket. Ehhez kapják a Szentlelket, akivel – s dacolva az ellenséges környezettel – bátran vehetik az akadályokat, megértik az összefüggéseket, és sosem lesznek kegyelem híján. Isten neve egyenlő Krisztus nevével. Isten nevében megmaradni, az ő nevében hirdetni az evangéliumot nem pusztán egy nyájas formula, hanem létigazság. Ebben az imában Jézus a saját és az egyház misztériumát mondja ki: ő mint Fiú azonos az ószövetség Jahvéjával. Isten neve annyi, mint Krisztus neve. És mivel az Atya szeretete általa áramlik belénk, ezért a főpapi ima minden lelki életet élő kereszténynek az imájává válhat.

Szentírási részek: ApCsel 1,1-11; Mt 28, 16-20.

Ha kezünkbe vesszük az Újszövetségi Szentírást és figyelmesen tanulmányozzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy szent Lukács evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével.
A Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige, Jézus testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára.

Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház, amelyet mi megkeresztelt emberek alkotunk, az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.
Igazából ebből a hitből forrásozik a mai ünnepi szentmise bevezető könyörgésének kérése: „Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben.”

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk, s talán most a járványos, karanténos időszakban még félelmetesebbé vált – a bűnbe esett ember magánya, egyedülléte, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.).

Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.
Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A mai napon, Áldozócsütörtökön, a szomszédos Kézdialmás és  szülőfalum Nyárádremete búcsús ünnepén, a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.
E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).

A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk, emberekkel egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.
Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste.
S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.

Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből a földre, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea, Júdea szépséges tájait, mert az Atya iránti szeretetében látta őket. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül.

Most már az embereken, rajtunk múlik, hogy mit választunk: akarunk-e Vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor az égbe szálló Krisztus tanítása és példája szerint ne a mulandó földi dolgokat keressük, hanem inkább az örökkévalókat. Ha igen, akkor, úgy kell élnünk, hogy életünk: emberi kapcsolataink, döntéseink, szavaink, cselekedeteink örökké-valósíthatóak legyenek.

Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent magunktól, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.

Abban az időben: a tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Mt 28, 16-20

 

Nekik hol a Világ vége?

Mottó: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” – Nemde, szokatlanul hangzik ez az ígéret, a búcsú pillanatában? De még nagyobb a látszólagos ellentmondás, ha azt halljuk, hogy Jézus elküldi őket: „menjetek el!” Szétválik útjuk. Az Úr megy atyjához, a tanítványok a “világ végére.” Mindenhova, hisz különben hogyan tennék tanítvánnyá az összes nemzetet? S hogyan akar akkor velük maradni? Mindenütt? A világ végéig? Ami nála mást jelent, mint a tanítványoknak: térben és időben is érvényes állítás! S a világ végtelen!

És íme, Jézus nem is ígéretet tesz, hiszen nem azt mondja nekik, hogy velük lesz, majd, a jövőben, hanem már velük is van: “én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Kijelentő mondat ez: Amikor kimondja, már meg is valósul(t) a jövő. A tanítványok, és velük mi is, a mai tanítványok, kezdjük sejteni, hogy miközben mi a történelemben igyekszünk végrehajtani az Ő parancsait, Ő túl van ezen a történelmen, az örök jelenben. Most és mindörökké. 

Urunk mennybemenetele

Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén az egyik falu lakói kimennek imádkozni a határban lévő Kálvária-kereszthez. Térdenállva imádkoznak a hatalmas feszület előtt, és egyszerre csak a sebek élénk pirosra áldoznak, buzogni kezd belőlük a vér, megelevenedik az élettelen szobor és Krisztus lelép a keresztről. Mindenki örül, mindenki boldog. Diadalmenetben kísérik be Krisztust a faluba, egyenes a főtérre. Ott megköszönik neki, hogy eljött közéjük, és rábízzák egyetemlegesen a falu irányítását. Megígérik, hogy mindenben parancsok szerint fognak élni, és megtartják törvényeit. Aki ezt megszegné, azt a falu fogja megbüntetni. Véget ér az ünnepség, hazamennek az emberek. Az Úr Jézus pedig végigjár a faluban, és sok mindent lát, sok mindent szóvá tesz. Benéz a kocsmába, és amikor hallja hogyan beszélnek ott, beszól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Benéz a kórházba, és amikor látja, hogy anyák kényelmük miatt gyermekéleteket dobnak el, odakiáltja nekik: „Ne ölj!” Benéz a bárba és a tánclokálba, és amikor látja az arcpirító viselkedést, így szól: „Ne paráználkodj!” Elmegy a bíróságra is, amikor hallja a hazugságokat, figyelmeztet: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!” Pár nap múlva már összesúgnak az emberek. Végül is követeket küldenek hozzá: „Úr Jézus, amióta köztünk vagy, nem érezzük jól magunkat. Menj vissza a határba a keresztfára. Mi pedig megígérjük cserében, hogy minden nagy ünnepen elmegyünk keresztedhez, virágot is viszünk neked, imádkozunk is hozzád, de azt nem engedjük, hogy Te a mi életünkbe beleszólj!”

Ez Szabó Lőrinc elbeszélése. Azt mondod, mellbevágó? Igazad van!

1. Bennem azonban egy másik érdekes kérdést is fölvet: Miért kellett Jézus Urunknak közülünk egyáltalán elmennie? Milyen más lenne az életünk, ha nem hagyott volna itt bennünket… A világ egészen másképp nézhetne ki. Képzeljétek csak el: Jézus mindenkinek megmondaná, hogy mit tesz jól és mit rosszul. Például megjelenne a miniszterek kabinet-ülésein, az asztalra csapna, ha kell, szemükbe vágná, hogy mit tesznek rosszul, vagy csak saját maguk érdekeinek a védelmében. Aztán gondoskodna, hogy a világon béke és igazságosság lenne, ha kell egy egész angyalsereggel. Sőt, Egyházának gyeplőjét is kézbe venné most, ebben a kritikus járvány idején, amikor annyian és annyian kifogásolják az állami hatalommal túlzottan együttműködő szolgáinak a magatartásáért… Hát nem jó lenne? Igen is, meg nem is!

2. Ez ugyanis olyan lenne, mint amikor szüleink eljöttek velünk az első osztályba, hogy találjuk meg az iskolát, ne féljünk az új körülmények között, vagy megszabták, hogy mikor és hol szabad játszani, este mikor jöjjünk haza, kivel találkozzunk és kivel barátkozzunk…

Talán valóban jó lenne, ha olykor-olykor valaki ebben vagy abban a dologban levenné rólunk a döntés, a felelősség terhét. Viszont a másik percben arra gondolunk: milyen jó, hogy szüleink is szárnyra bocsátottak bennünket, így kezünkbe vehettük életünket.

Isten is ezt akarta akkor, amikor Jézus Urunkat a mennybe fölvette. Azt szerette volna, ha sorsunkat és életünket a magunk kezébe vesszük. Jézus Urunk mennybemenetelének az ünnepe a mi felnőtté válásunk és felelősségvállalásunk ünnepe. Isten annyira megbízik bennünk, hogy ránk bízza a világ sorsát, és bízik abban, hogy azt az Ő szellemében tudjuk intézni.

3. Tudatában vagyunk-e annak, hogy ez a megbízatás ma időszerűbb mint máskor? Hányan megszólják az Egyházat: többet kellene tennie a fiatalok érdekében, többet kellene fáradoznia az idősebbekért, jobban utána kellene járnia a távol maradóknak. De forduljon csak valaki hozzájuk segítségért, vagy jótanácsért, máris megkapja a választ: „Ez nem az én feladatom! Ez a pápára, a püspökre, a papra tartozik! Azért fizetjük őket!”

Sajnos, az égre bámuló tanítványok magatartása minden idők keresztényeire jellemző. A mai olvasmányban megjelenő angyal kérdése azonban hozzájuk is szól: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” (ApCsel 1,11). Nem hallottátok Jézus szavait? „Legyetek tanúim egészen a föld végső határáig!”

A megdicsőült és mennybemenő Jézus a mi kezünkbe tette le megkezdett művének, az Egyháznak a sorsát. Ezen túl nekünk kell az Egyházat, az Egyházközséget építenünk. Ez a feladat mindnyájunk közös ügye. Az égre bámuló, megdermedt és mozdulatlan Olajfák-hegyi férfiak viselkedését fel kell, hogy váltsa a nagykorúvá lett, öntudatos, apostoli buzgósággal telített férfiasan tevékenykedő, és bátor keresztények magatartása.

Ilyen keresztény nőket és férfiakat adjon nekünk minél bővebben a mennybemenő Jézus Szentlelke, akik nem csak imádkoznak Jézus Urunkhoz, nem csak virágot visznek a keresztjéhez, hanem az Ő szellemében élnek – és munkálkodnak! Ezt kívánja Egyházközségünk minden részegyházközségének,

lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

„...tegyétek tanítványommá mind a népeket”

Az evangéliumok Jézusnak két tanítványi köréről tudnak. A tizenkét tanítványról, amelyeket hagyományosan apostoloknak nevezünk, illetve a 72 tanítványról, akik a Mester barátainak, követőinek tágabb körét alkották. Kétségtelen, hogy a hagyományos tanítványi állapotnak a Tizenkettő köre felelt meg legjobban, hiszen ezek a rabbinövendékekhez hasonlóan együtt éltek, laktak és jártak Jézussal, vagyis élete minden részletének tanúi voltak.

Ettől függetlenül Jézus számtalanszor beszél tanítványairól. Tanítványain nem csupán a már említett két kört értette, hanem azokat is, akik feltámadása után válnak tanítványaivá. Erre utal például a próféta kijelentése: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél” (Mt 10,24; Lk 6,40). Ezzel már azt is jelezte, hogy hasonló sors, vagyis üldöztetés és meg nem értés is vár tanítványaira.

De a köréje gyűlteknek így fogalmazta meg a missziós parancsot: „...tegyétek tanítványommá mind a népeket!” Tanítványai zárt közösséget alkottak, és tanúságot tettek Mesterükről a feltámadás után. Tanúságtétel által ez a csoport adja tovább a hitet, Jézus tanítását a megtérésről, az Isten országáról és az ellenségszeretetről. Régi latin mondás szerint „Fides ex auditu”, azaz a „hit hallásból” ered. A hit tanítását nem írott formából, hanem személyes közvetítés által veszik át az utódok.

Ma a hírközlő eszközök korában sokan azt gondolják, elegendő ezeregyszer elismételni egy nevet vagy tanítást, és az automatikusan belekerül a köztudatba. Érdekes, hogy amilyen gyorsan megtanulunk egy ilyen fogalmat, olyan gyorsan el is felejtjük. Senki nem tudja már megmondani, hogy korábban ki milyen miniszteri pontot töltött be, esetenként még a miniszterelnökök nevét is elfelejtjük, nagy hangon hirdetett programjukról nem is beszélve.

Hasonlóan viszonyulunk az eszmékhez. De azokat az embereket, akikhez igazán közünk volt, és azokat az eszméket, amelyeket szeretteinktől – általunk megbecsült emberektől – szívtunk magunkba, soha nem felejtjük el. Éppen ezért a jó eszmékért személyesen vagyunk felelősek.Az igazi tanítvány, aki merészkedik a Mestere nyomába lépni, előbb-utóbb tanítóvá válik. Nietzschenek teljesen igaza van, hogy: „Rosszul háláljuk meg tanítónk munkáját, ha mindig csak tanítványok maradunk.” Ehhez még azt is hozzátenném, hogy aki mindig csak tanítvány marad, az nem is volt igazán az, hanem csak méltatlanul és terméketlenül hallgatott és látott mestereket, de semmit sem tanult tőlük. Talán éppen a legfontosabbat nem tanulta meg, hogy miként kell életpéldával tanítványokat szerezni.

A „kételkedő egyesek” imája

Jézusunk, hozzád kiált szavunk! Lábad előtt hever kételyekkel teli szívünk: hogy lehetséges az, hogy itt áll előttünk a feltámadott, aki egyedül volt képes győzedelmeskedni a halálon? Isteni hatalmadtól megszédülünk, Uram, nem vagyunk méltóak hozzád, hitünk nem áll kőszikla alapokon. Mi a mi küldetésünk? Hogyan tanítsuk az embereket, mikor mi magunk is tanulásra szorulunk? Kegyelmedre van szükségünk, mely eloszlatja tévelygéseinket. Kegyelmed nélkül nem tudunk olyan példát mutatni, mely kedves az emberek előtt. Állandó jelenléted hiányában magunk is elbukunk, és velünk együtt mindazok, akiket ránk bíztál. Ezért kérjük és köszönjük, hogy ígéretet adtál: velünk leszel minden nap a világ végéig! Amen.

Ez az olvasmány egyike volt életem legnagyobb kegyelmeinek, tanulószobám ablakában mentem rajta végig s a hatás, melyet rám gyakorolt, túlságosan mély és túlságosan édes ahhoz, hogy ki tudjam fejezni ...

Annyit ismételgették nekem, hogy bátor vagyok, ez pedig oly kevéssé igaz, hogy azt mondtam magamnak: na, de végre is nem szabad megengedni, hogy az emberek úgy hazudjanak! És arra adtam magamat, hogy Isten kegyelmével megszerezzem a bátorságot. Úgy tettem, mint a harcos, akinek vitézségéhez szerencsét kívántak, bár ő jól tudta, hogy csak gyáva féreg. A szerencsekívánatok hallatára végre is elszégyellte magát, és nekilátott, hogy azokat megérdemelje.

Menjünk alázatos bizalommal a Szentséges Szívhez s kérjünk tőle sokat, nagyon sokat. Mert nem csak ígérhet, hanem hatalmában áll, hogy ígéreteit teljesítse is. Hisz ezen Szív azon Isten Szíve, kihez Berzsenyi igy szól: „Te hoztad a nagy Minden ezer nemét a semmiségből, s a Te szemöldököd ronthat s teremthet száz világot!” [IV. 275/15]

Még aznap éjjel, ahogy nyugovóra tértem, bejött hozzám egy lélek. Kopogott a szekrényemen, hogy felébresszen. Imát kért. Meg akartam kérdezni, ki ő, de megfékeztem kíváncsiságomat, s összekapcsoltam ezt a kis önmegtagadást az imámmal, és felajánlottam érte. (516)

Minden, ami egyébként külön-külön jelenik meg: ismeret, szeretet, cselekedet, hitben összeforrt.

Nem lehetünk alázatosak, ha nem imádkozunk.

Jézustól kell kérnünk az alázat ajándékát, hogy imáink gyümölcseként megkapjuk tőle. imádkozzunk, hogy mindannyian jobban megérthessük Őt.

Az Úr mondja: Ne hagyj fel azzal, hogy illatozó imádság tömjénfüstjét áraszd felém, a lelkek üdvösségéért, mert irgalmat akarok gyakorolni a világgal, és imádságokkal, verítékkel, könnyekkel akarom megmosni menyasszonyom, az Egyház arcát.

https://youtu.be/adEYYvwUBbM

 

Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, a Sant’Egidio közösség barátja szerkesztőségünk megkeresésére videóbloggal szólítja meg a híveket a járvány idején: olyan kérdésekről elmélkedik, amelyek ebben a nehéz időben reményt adnak, segítenek befelé tekinteni és ugyanakkor kitekinteni a bezártságunkból.

https://youtu.be/1Zwn_OfqFmg

(1) „…ODAMENT EGY LEPRÁS, LEBORULVA IMÁDTA ŐT…” (MÁTÉ 8,1–13)

JÉZUS MEGGYÓGYÍT EGY LEPRÁST.

– 1. Minden betegség „leprássá” tesz, abban az értelemben, hogy a betegség kizár az emberek közösségéből, akárcsak abban az időben a leprásokat. Bárki voltál addig, egyszerre csak így neveznek: a beteg neve, kórelőzményei, zárójelentése. Susmognak, beteg vagy… Rákérdeznek, mi a bajod. Ugyanakkor egyre inkább leírnak. Akin elhatalmasodik a betegség, az nem tud dolgozni, pénzt keresni, megélni, miközben a betegség is rengeteg pénzbe kerül. A betegség teljesen tönkretehet minden addigit… A beteget ápolni kell, teherré lesz. A beteget a szeme előtt sajnálgatják, de igazából alig valakiket érdekel a beteg sorsa (1).

– 2. A betegséget Isten felhasználja gyermekei életében. A betegség alázatossá tesz, megtanít igazán leborulni Isten előtt, megtanít imádni, imádkozni, és mindent elengedve, csak az Úr kegyelmébe és erejébe kapaszkodni. A betegség rádöbbent arra, hogy mennyi nyomorúságunk van, a testi betegségen túl; mennyi tisztátalanság szennye rakódott az életünkre, amit az „egészséges rohanásban és tülekedésben” észre sem vettünk. A betegség megtanít az Úr akaratára hagyatkozni (2).

– 3. A betegség gyógyításában áldott eszközök az orvosok. Uram, adj hívő orvosokat nekünk a nyomorúságban, akik az Úr Jézus Krisztus kinyújtott kezei felénk. Egy ponton túl már semmi más nem számít, csak az Ő megváltó szeretetének érintése, aki magához ölel, az üdvösségre. Ez az igazi gyógyulás. Jézus Krisztus akarja ezt a gyógyulást (3).

– 4. Amíg még „ide” gyógyulhatunk meg, addig még érvényesek a földi szabályok, törvények, a „rend” kedvéért; akármilyen töredékesek is azok. Jézus a gyógyult embert elküldi a paphoz, aki a törvény szerint megállapítja a tisztulását, majd a gyógyult embernek be kell mutatni az előírt hálaáldozatot, a mózesi törvény szerint (4). Mások számára is „bizonyság” ez: Isten gyógyító hatalmáról. Bizonyosságunk van arra nézve, hogy a töredékest felváltja az emberi értelemmel felfoghatatlanul tökéletes (1Korinthus 13,10).

1Mózes 24,1–27

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. (Róma 14, 7-8).

A Heidelbergi Káté első kérdése így hangzik: „mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?" Kétféle vigasztalás van, az egyik ideig való, a másik örök. Kétféle ember van: az egyik, akit vigasztalgatnak, vagy vigasztalgatja magát itallal, droggal, egyebekkel, és van, aki Istentől megvigasztalt.

Amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk, egy vizsga, egy felvételi, egy álom, egy nyaralás, egy orvosi kezelés és sorolhatnám, vigasztalásra van szükségünk. Konfirmáció vasárnapja van, most üresek a templomaink. Konfirmáció vasárnapját se így terveztük.  Megvigasztaljuk magunkat azzal, hogy később bepótoljuk ezt az alkalmat. Szinte mindenre van válaszunk, amikor vigasztalni kell. Minden emberi vigasztalásban van valami ideig való, van valami határ. Nincs olyan emberi vigasztalás, ami minden helyzetben érvényes. Minden vigasztalás helyzetfüggő és ideig való. Egy haldoklónak hiába ígéred meg, hogy felemeled a fizetését, nem fogja őt vigasztalni. Ember embert csak vigasztalgatni tud. A Heidelbergi Káté első kérdése egyetlen vigasztalásról beszél, ami minden időben érvényes. Most ezekben a nehéz időkben is érvényes ez a vigasztalás. Mi is ez? Egy vallomás, ami úgy hangzik, hogy „sem életemben, sem halálomban nem a magamé vagyok".  Ez a mondat a megvigasztalt ember vallomása. Vallhatom, hogy valaki nagyobb az, akié lehetek! Jézus véréért lehetek az Istené! Lehetek annak a tulajdona, aki nagyobb az élet minden kihívásánál és a halálnál is! Lehetek annak a Jézusnak a tulajdona, aki a halálon is győztes Úr! Aki életével fizetett bűneimért, vérével vásárolt ki a bűn és a Sátán hatalmából. Ezért egyetlen, minden helyzetben megálló, örök vigasztalásom, hogy bűneim miatt bocsánatot nyerve egész életemet hálából Neki szentelhetem. Ezért mostantól mind életemben mind halálomban Övé vagyok és egyetlen vágyam háromszor szent neve dicsőségére élni. Konfirmált Testvérem, vagy aki most konfirmálnál, Téged hívlak, gyere és mondjad Te is, valljad Te is az apostollal és velem együtt: „akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk". Bárcsak lennénk mindnyájan ilyen Krisztustól meghatározott, Neki élő emberek! (Székely Zsolt Ferenc, Hencida).

*****************************************************

Imádság:

Uram, Te tudod, hogy eddig mennyire voltam önmagamnak élő! Te tudod, eddig mennyi mindent és mindenkit magamnak akartam! Te tudod, mennyire rólam szólt az életem. Segíts engem abban, hogy ezután a Te megváltott gyermekedként éljek, egyre inkább legyél Te Ura életemnek, segíts, én is vallhassam: „akár élek, akár halok, a tied vagyok". Ámen.

 

***************************************************************

A nap gondolata:

Urunk, „magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned." (Augustinus)

https://youtu.be/xb70fEhEpS8

Ferenc pápa bátorító szavai
Elhalasztják a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust
A Szentatya kedvenc könyvei
Lélegeztetőgépeket ajándékozott a pápa
Nem csökkent az emberkereskedelem a pandémia idején
Az Olasz Vöröskereszt a járvány elleni élvonalban
Új videójáték: pápaszimulátor
Rumot készítő cég a járvány megfékezéséért

 

 

https://youtu.be/9FguW91-flQ

https://youtu.be/KRNsIdnDp7A

Drága gyermekek!

Ez az idő legyen buzdítás számotokra a személyes megtérésre. Gyermekeim, imádkozzatok a magányban a Szentlélekhez, hogy erősítsen  meg benneteket a hitben és az Istenbe vetett bizalomban, hogy méltó tanúi legyetek annak a szeretetnek, amelyet Isten ajándékoz nektek jelenlétem által. Gyermekeim, ne engedjétek meg, hogy a kísértés megkeményítse a szíveteket és az ima olyan legyen mint a sivatag. Legyetek Isten szeretetének visszfénye és életetekkel tegyetek tanúságot a feltámadt Jézusról. Veletek vagyok és édesanyai szeretetemmel szeretlek mindnyájatokat.

Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/xo5zHA1_elQ

Jézusunk, hozzád kiált szavunk! Lábad előtt hever kételyekkel teli szívünk: hogy lehetséges az, hogy itt áll előttünk a feltámadott, aki egyedül volt képes győzedelmeskedni a halálon? Isteni hatalmadtól megszédülünk, Uram, nem vagyunk méltóak hozzád, hitünk nem áll kőszikla alapokon. Mi a mi küldetésünk? Hogyan tanítsuk az embereket, mikor mi magunk is tanulásra szorulunk? Kegyelmedre van szükségünk, mely eloszlatja tévelygéseinket. Kegyelmed nélkül nem tudunk olyan példát mutatni, mely kedves az emberek előtt. Állandó jelenléted hiányában magunk is elbukunk, és velünk együtt mindazok, akiket ránk bíztál. Ezért kérjük és köszönjük, hogy ígéretet adtál: velünk leszel minden nap a világ végéig! Amen.

Bevezető

A katekizmusban tanultuk, hogy Isten mindenhol jelen van. Ezt az igazságot a Miatyánk úgy fogalmazza meg, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is.” A mai ünnep ezt az igazságot annak hangsúlyozásával tárja elénk, hogy Isten jelenléte a világban határtalan. Az Ő országa, az Ő léte éppoly fontos az ember földi életében, mint az égiek életében. Jézus valóságos Isten, de emberré lett, magára vette emberi sorsunkat, a halált is. Majd feltámadott egy új életre, és negyven nap után felment a mennybe. Ma Isten mintegy felszólít minket, hogy földi életünkben ne korlátozzuk munkálkodását.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Forduljunk bizalommal a Dicsőség Királyához, aki ma győztesen felment a mennybe, és ott helyet készít számunkra!

1. Dicsőség Királya! Segítsd mindazokat, akik nevedet tisztelik, hogy egységre találjanak a hitben.

2. Adj erőt és bátorságot az államférfiaknak, hogy felelősségük tudatában mindig igazságosan hozzák meg döntéseiket.

3. Urunk! Te megdicsőülve mentél a mennybe. Add, hogy lélekben már most veled legyünk.

4. Könyörgünk hozzád egyházközségünkért. Add, hogy egykor mindnyájan együtt lehessünk veled dicsőséges országodban.

Jóságos Istenünk, a tiéd minden az egész világon. Benned élünk, mozgunk és vagyunk. Jöjjön el a Te országod a mennyben és a földön, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

Úton, fáradtan, csüggedten, reménytelenül… Együtt voltak az Úrral, hallgatták, örültek, lelkesedtek. A szemük láttára következett be a pusztulás, a véres megsemmisülés.
“Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt” - mondják, úton hazafelé, vissza Emmauszba a hozzájuk csatlakozó útitársnak. (Lk 24.21) Ők maguk nem tudnak segíteni önmagukon. De odafigyelnek és hallgatnak, fölfigyelnek, amikor az útitárs az írásokat magyarázza.
Közben odaérnek útjuk végére, Emmauszba, Jeruzsálemtől nem messzire. A továbbmenni készülő útitársat kérlelik: “Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” (Lk 24,29) A reményteleneknek nem jó egyedül. Legyen velük valaki!
A vacsoraasztal kenyerét a vendég megáldja és megtöri, majd szétosztja közöttük. Ekkor döbbennek rá, ki van velük: aki közösséget vállalt vándorlásukkal, aki önként útitársuk lett, - aki az Életet - saját testét törette meg már értük a kereszten. Ekkor újjárendeződik belső világukban a szilánkokra tört valóság. Ekkor döbbennek rá, hogy nem a fáradtságé, a csüggedtségé, nem a reménytelenségé a végső szó. Rádöbbennek: Jézus él! Mert együtt voltak, és megtapasztalták, hogy nem hagyta magukra őket. És most az eddigi reménytelenség helyére a szárnyaló hit lépett. Bátran sietnek vissza Jeruzsálembe a többiekhez, és örömmel hirdetik: Krisztus él!
Hogy reménytelenségünkből valóban hívőkké váljunk, saját erőnkből nem lehetséges. Ajándék, adomány, kegyelem a hit. Nem mi találunk őrá, hanem az Úr maga csatlakozik hozzánk, hogy útitársunk legyen. Sokszor nem ismerjük fel. Ő azonban akkor is velünk van.
„Az Úr legyen veletek!” – halljuk minden alkalommal, amikor körülvesszük az oltárt, az Úr asztalát. Mi magunk pedig kérjük, ma is kérjük az Úrtól: Maradj velünk! Velünk, akik az úton járunk. Akik úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk. Velünk, akik érezzük, hogy már lemenőben a Nap. Még nem áldozott le, de a delelőn már nagyon is túl van. Múlik az idő, egyre inkább érezzük a múlandóságot, a saját életünk múlandóságát. Fölfakad belőlünk is a kérés, miként az emmauszi tanítványokból: Maradj velünk, akik hallottunk rólad, akik ismerünk téged, akik tanítványaidnak mondjuk magunkat. Egyedül járva az úton csak a pusztulásra és a halálra gondolunk. De ha csatlakozol hozzánk, szavaid nyomán föllángol a szívünk. Maradj velünk, és asztalodról te add nekünk a kenyeret: az Élet Kenyerét! Mert életet adni nincs hatalma másnak.
(K.R.)

Sok Szeretettel Üdvözlöm! Imádkozzunk együtt! Ima indul Hazánkért!

Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk! Színed elé járulunk, Benned bízva, és hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért! Már nem szabadságharcot folytatunk, élet és halál küzdelem a tét! Dávid és Góliát. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te Urunk vele voltál Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre! Imádkozzunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket! Segítsd őket, segíts Minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az Ország, a hatalom, és a dicsőség! Mindörökké. Ámen. Kérlek, adjátok tovább, imaháló borítsa be a Kárpát-medencét! Mindszenty Bíboros Atya mondta:Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet! Legyen!

Tulok Teréz Zalaszabar