Szánjon egy kis időt ma. Ebben a hónapban el akarjuk kísérni, hogy imádkozzon azzal a katekézissel, amelyet Ferenc pápa hagyott nekünk, hogy ezáltal elmélyítse imaszándékát. „Az ima a hit lehellete, ez a legmegfelelőbb kifejezés. Mint egy kiáltás, amely azoknak a szívéből származik, akik hisznek és Istenre bízzák magukat.” (Ferenc pápa) Mi az a magabiztos kiáltás, amelyet ma az Úrhoz intézhet? Mit kell tenni érte? Indítsa újra délutánját azzal, hogy teljesen átadja magát Jézus Krisztusnak.

Szeretném kifejezni közelségemet az erős hurrikánok által sújtott Közép-Amerika népe iránt. Különösen a San Andrés-szigetre, Providencia és Santa Catalina szigetére, valamint Kolumbia északi részének csendes-óceáni partvidékére emlékszem. Imádkozom minden olyan országért, akik e katasztrófák következtében szenvednek.

https://youtu.be/9te7U_Dngeo

Imádkozzunk, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia fejlődése mindig az emberiség szolgálatára legyen.

Ferenc pápa - 2020 november

A mesterséges intelligencia áll az általunk tapasztalt korszakváltás középpontjában.
A robotika jobb világot tehet lehetővé, ha csatlakozik a közjóhoz.
Valójában, ha a technológiai fejlődés növeli az egyenlőtlenségeket, az nem igazi fejlődés.
A jövőbeli fejlődésnek az ember és a Teremtés méltóságának tiszteletben tartására kell irányulnia.
Imádkozzunk azért, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia fejlődése mindig az emberiség szolgálatára legyen... mondhatnánk, hogy „ember legyen”.

„A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” (vö. Sir 7,32). A régi bölcsesség e szavakat mint követendő szent életszabályt állítja elénk. Ezek a szavak ma is ugyanolyan időszerűek, mint bármikor és segítenek abban, hogy tekintetünket a lényegesre irányítsuk és áttörjük a közöny válaszfalait. A szegénység számos különféle módon jelenik meg, és minden egyes sajátos helyzet figyelmet követel: mindegyikben lehetőségünk nyílik arra, hogy az Úr Jézussal találkozzunk, aki kijelentette, hogy a legkisebb testvéreiben jelen van (vö. Mt 25,40).

1. Vegyük kézbe Jézus, Sirák fia könyvét az Ószövetségből, amelyben megtaláljuk a Krisztus előtt kb. kétszáz évvel élt bölcs szavait, aki azt az igazságot kereste, ami az embereket jobbá teszi, illetve képessé az élet eseményeinek mélyebb megértésére. Tette ezt akkor, amikor Izrael népét idegen hatalmak uralma következtében súlyos próbatételek érték, a szenvedés, a gyász és a szomorúság idején. Mint nagy hitű és elődeinek hagyományaira építő embernek, első gondolata az volt, hogy Istenhez fordul és a bölcsesség ajándékát kéri tőle. És az Úr nem tagadta meg tőle segítségét.

A könyv első soraitól kezdve Jézus, Sirák fia számos tanácsot ad az élet konkrét helyzeteire vonatkozóan, közöttük a szegénységére is. Ragaszkodik ahhoz, hogy a nehézségek közepette is bíznunk kell Istenben: „Keményítsd meg szíved és légy állhatatos, a kísértés napján ne kapkodj el semmit. Ragaszkodj az Úrhoz és ne tágíts tőle, hogy életed végén majd felmagasztaljon. Mindent, ami rád szakad, tűrj el békességgel, maradj hűséges a megaláztatásban. Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában. Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton és reménykedj benne. Akik Istent félitek, várjátok kegyelmét, ne hagyjátok el, nehogy elessetek” (Sir 2,2–7).

2. Oldalról oldalra értékes tanácsokat találunk arra nézve, hogy hogyan kell viselkednünk Istennel, a Teremtővel szemben, aki szereti a teremtést, minden gyermeke iránt igazságos és gondoskodik róluk. Ez az állandó Istenre tekintés azonban nem távolíthat el attól, hogy az emberekre is figyeljünk, éppen ellenkezőleg, e kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Egyértelműen mutatja ezt a jelen üzenet mottója (vö. 7,29–36). Az Istenhez forduló ima, valamint a szegények és a szenvedők iránti szolidaritás elválaszthatatlan egymástól. Ahhoz, hogy az Úrnak tetsző istentiszteletet mutassunk be, fel kell ismernünk, hogy minden egyes ember, legyen az a legszegényebb és leginkább megvetett is, Isten képmását hordozza. Ebből a felismerésből fakad Isten áldásának ajándéka, amelyet a szegények iránt tanúsított nagylelkűség jellemez. Az imádságra fordított idő ezért soha nem lehet indoka rászoruló embertársaink elhanyagolásának. Valójában éppen az ellenkezője igaz: az Úr áldása száll reánk, és az ima akkor ér célba, ha a szegények szolgálata kíséri.

3. Mennyire időszerű ez a régi tanítás a mi számunkra is! Isten Igéje túlmutat téren, időn, vallásokon és kultúrákon. A nagylelkűség, amely támogatja a szegényt, vigasztalja a szenvedőt, enyhíti a szenvedést, visszaadja méltóságát a kifosztottnak, feltétele a teljesen emberi életnek. A döntés, hogy figyelmet fordítunk a szegényekre és számos szükségletükre, nem függhet a rendelkezésre álló időtől, az egyéni érdekektől, sem személytelen társadalmi vagy lelkipásztori tervektől. Nem szabad, hogy a nárcisztikus tendencia, amely mindig saját énünket tolja előtérbe, elfojtsa Isten kegyelmének erejét.

Nehéz feladat figyelmünket a szegényeken tartani, de annál fontosabb ahhoz, hogy személyes és társadalmi életünket a megfelelő irányba fordítsuk. Nem szép szavakkal kell ezt tennünk, hanem sokkal inkább az isteni szeretet által vezérelve, saját életünket odaajándékozva. A Szegények Világnapjával minden évben hangsúlyozom ezt az Egyház számára alapvető igazságot, hogy a szegények mindig velünk vannak (vö. Jn 12,8) azért, hogy segítsenek a mindennapokban felfedezni Krisztus jelenlétét.

4. A szegénységben élő emberrel való találkozás mindig kihívást jelent és kérdéseket vet fel. Hogyan segíthetjük elő kirekesztettségének és szenvedésének megszűnését vagy legalább enyhülését? Hogyan tudunk segíteni neki a szellemi szegénységében? A keresztény közösség arra kapott meghívást, hogy részese legyen a megosztás tapasztalatának, tudva, hogy ezt a feladatot nem szabad másokra áthárítani. Annak érdekében, hogy támogatást nyújtsunk a szegényeknek, elengedhetetlen, hogy személyesen is megéljük az evangéliumi szegénységet. Nem érezhetjük „helyünkön magunkat” akkor, amikor az emberi család bármely tagja kirekesztett és háttérbe szorul. A sok szegény csendes kiáltása mindig és mindenütt első sorban, az Isten embereit kell, hogy megérintse meg, hogy hangot adhassanak nekik, megvédjék őket és szolidaritást vállaljanak velük a képmutatás és a be nem tartott ígéretek számos tapasztalatával szemben, illetve lehetővé tegyék számukra, hogy részesei legyenek a közösség életének.

Igaz, hogy az Egyház nem tud tökéletes megoldást javasolni, de Krisztus kegyelmével felkínálja a tanúságtételt és a megosztás gesztusait. Kötelességének érzi azt is, hogy felkarolja azok panaszát, akik a legszükségesebbeknek is híján vannak. A keresztény közösség számára az, hogy mindenkit a közjó nagy értékére emlékeztessen, életfeladat, ami abban valósul meg, hogy nem feledkezünk meg senkiről, akinek az emberi mivoltát érintő alapvető szükségleteit semmibe veszik.

5. A kéz kinyújtása mindenekelőtt az ezt cselekvőknek segít felfedezni, hogy képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyek az életnek értelmet adnak. Hány és hány kinyújtott kezet láthatunk minden nap! Sajnos egyre gyakoribb, hogy a rohanás a közömbösség örvényébe torkollik, így azt a sok jót, amit nap mint nap csendben és nagylelkűséggel tesznek, az ember már észre sem veszi. Így történik meg, hogy csak az életünk folyását megzavaró eseményekben nyílik meg a szemünk arra, hogy észrevegye a „közöttünk élő szentek” jóságát, „azokét, akik a közelünkben laknak, és akik Isten jelenlétének visszatükröződései” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás 7.), de akikről senki sem beszél. A rossz hírek elárasztják a címlapokat, a weboldalakat és a televíziót, azt sugallva, hogy a gonosz teljes mértékben győzedelmeskedik. De ez nem így van. Természetesen nincs hiány rosszindulatból és erőszakból, visszaélésből és a korrupcióból, de az életet a tisztelet és nagylelkűség hálója tartja meg, amely nemcsak ellensúlyozza a rosszat, hanem ösztönzést is ad az embernek, hogy túllépjen rajta és reménnyel teljen el.

6. A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban, amikor az egész világon végigsöpört egy vírus, fájdalmat és halált, kétségbeesést és zavart okozva. Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. A közigazgatásban dolgozó kinyújtott kezét, aki eszközökről gondoskodik a lehető legtöbb élet megmentése érdekében. A gyógyszerész kinyújtott kezét, aki számtalan kérésnek van kitéve az emberekkel való kockázatos találkozások folyamán. A pap kinyújtott kezét, aki gyötrelmes szívvel oszt áldást. Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak. És más kinyújtott kezeket is fel tudnánk sorolni, egész litániát állíthatnák össze a jócselekedetekből. Mindezek a kezek szembeszegültek a fertőzéssel és a félelemmel, hogy támogatást és vigaszt nyújtsanak.

7. Ez a világjárvány váratlanul érkezett, meglepve, felkészületlenül érve minket, nagyfokú bizonytalanságot és tehetetlenséget okozva. A szegények felé kinyújtott kezek mégsem mondhatók váratlannak. Inkább tanúskodnak a felkészülésről arra, hogy felismerjük a szegényeket, hogy segítsük őket a szükség idején. Az irgalom eszközei nem improvizálhatók. Napi gyakorlásra van szükség, ami azzal a felismeréssel kezdődik, hogy először nekünk van szükségünk egy felénk nyújtott kézre.

Ez a most átélt időszak sok biztosnak gondolt dolgot válságba juttatott. Szegényebbnek és gyengébbnek érezzük magunkat, mert megtapasztaltuk a határainkat és a szabadságunk korlátozását. A munkánktól és a legmélyebb érzelmektől való megfosztottság, valamint a megszokott emberi kapcsolatok hiánya hirtelen olyan horizontot nyitott meg előttünk, amelyet általában nem szoktunk észrevenni. Szellemi és anyagi gazdagságunk megkérdőjeleződött és felfedeztük magunkban a félelmet is. Bezárkóztunk otthonunk csendjébe, és újra felfedeztük, hogy mennyire fontos az egyszerűség és az, hogy figyelmünket az alapvető dolgokra irányítsuk. Elmélyítettük az igényünket egy új testvériség iránt, amely képes a kölcsönös segítésre és tiszteletre. Alkalmas idő ez arra, hogy „átérezzük, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért. (…) Már hosszú időt töltöttünk erkölcsi hanyatlásban, gúnyt űzve az etikából, a jóságból, a hitből, a tisztességből. (…) A társadalmi élet egész alapjának ez a lerombolása azt eredményezi, hogy egymásnak esünk saját érdekeink védelmében, az erőszak és a kegyetlenség új formái látnak napvilágot, és lehetetlenné válik, hogy kialakítsuk a környezet gondozásának valódi kultúráját” (Laudato si’ enciklika, 229.). Összefoglalva: a nagy gazdasági, pénzügyi és politikai válságok nem szűnnek meg addig, amíg hagyjuk, hogy a felelősség, amelyet mindenkinek éreznie kell felebarátai és minden ember iránt, valamiféle tehetetlenségbe süppedjen.
 
8. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” felszólítás tehát felelősségvállalásra és konkrét cselekvésre szóló meghívást jelent azok számára, akik sorsközösséget éreznek a többi emberrel. Felhívás arra, hogy a gyengébbek terheit hordozzuk, amint Szent Pál emlékeztet minket: „szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. (…) Hordozzátok egymás terhét” (Gal 5,13–14; 6,2). Az apostol azt tanítja nekünk, hogy a Jézus Krisztus halála és feltámadása által nekünk ajándékozott szabadság mindannyiunk számára felelősséget jelent, hogy szolgáljunk egymásnak, különös tekintettel a leggyengébbekre. Ez nem csupán egy választható lehetőség, hanem az általunk vallott hit hitelességének feltétele.

Jézus, Sirák fia könyve ismét segítségünkre siet: a leggyengébbek támogatására konkrét tetteket javasol, szuggesztív képeket használva. Először a gyász miatti gyengeségről ír: „Azoktól, akik sírnak, ne húzódjál félre” (7,34). A világjárvány időszaka mindannyiunkat bezárkózásra kényszerített; még azt is megakadályozta, hogy vigasztalást nyújtsunk és társául szegődjünk olyan barátoknak és ismerősöknek, akik elveszített szeretteiket gyászolják. A bibliai szerző így folytatja: „Ne légy rest, hanem látogasd meg a betegeket” (7,35). Meg kellett tapasztalnunk, hogy nem tudunk ott állni a szenvedők mellett, ugyanakkor létezésünk törékenysége is tudatossá vált számunkra. Isten Igéje tehát soha nem hagy nyugodni és továbbra is a jóra ösztönöz bennünket.

9. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” – hangsúlyos ellentétben azoknak a viselkedésével, akik zsebre dugják a kezüket és nem engedik, hogy megérintse őket a szegénység, amelyért pedig gyakran maguk is felelősek. Mindennapi kenyerük a közömbösség és a cinizmus. Mekkora különbség azokkal a kezekkel szemben, amelyekről korábban írtunk! Mert vannak kinyújtott kezek, amelyek a számítógép billentyűzetén száguldanak és pénzeket mozgatnak a világ egyik pontjából a másikba, növelve ezáltal egyes oligarchák gazdagságát, valamint tömegek nyomorát vagy egész nemzetek összeomlását okozva. Vannak kinyújtott kezek, amelyek pénzt halmoznak fel fegyverek eladásával, amelyeket más (köztük gyermek-)kezek arra használnak, hogy halált és szegénységet vessenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek titokban halálos szereket adnak át, hogy gazdagodjanak, luxusban és pillanatnyi élvezetekben éljenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek illegális előnyöket nyújtanak a gyors és korrupt nyereség érdekében. És vannak, nem is kevesen, kinyújtott kezek, amelyek tiszteletreméltóságot színlelve olyan törvényeket írnak, amelyeket maguk nem tartanak be.

Ebben a környezetben „a kirekesztettek továbbra is várakoznak. Annak érdekében, hogy fenntartható legyen a másokat kirekesztő életstílus, vagy hogy ezzel az önző eszménnyel lehessen fellelkesíteni magunkat, kialakult a közömbösség globalizációja. Mintha észre se vettük volna, részvétlenné válunk mások fájdalomkiáltása hallatán; már nem sírunk mások drámája miatt, és nem is érdekel bennünket, hogy segítsünk rajtuk: mintha semmi közünk nem volna hozzájuk, és nem tartozna ránk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54.). Nem lehetünk elégedettek mindaddig, amíg a kezek, amelyek a halált vetik, nem változnak át az igazságosság és a béke eszközévé az egész világ számára.

10. „Bármit teszel, gondolj halálodra” (Sir 7,36). Ezzel zárja gondolatait Jézus, Sirák fia. A szöveg két értelmezést tesz lehetővé. Az első azt hangsúlyozza, hogy mindig szem előtt kell tartanunk életünk végét. A közös sorsunkon való elgondolkodás elősegítheti a tudatos viselkedést azokkal szemben, akik szegényebbek és akik nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi. Van egy másik értelmezés is, ami sokkal inkább a célt hangsúlyozza, amely felé mindannyian tartunk. Az életünk céljáról van szó, amely egy terv megvalósítását és egy út fáradhatatlan végigjárását kívánja meg. Minden munkálkodásunk célja csak a szeretet lehet. Ez az a cél, ami felé útnak indulunk és semmi sem téríthet el tőle. Ez a szeretet megosztást, odaadást és szolgálatot jelent, de azzal a felfedezéssel kezdődik, hogy előbb szerettek minket és a szeretetre kaptunk meghívást. Ez valósul meg akkor, amikor a gyermek édesanyja mosolyát látva felismeri, hogy szeretik, csak azért, mert létezik. Az a mosoly is, amelyet egy szegény embernek adunk, a szeretet forrása és lehetőséget nyit arra, hogy örömben éljünk. Ezért a kinyújtott kezek mindig gazdagodhatnak azok mosolyától, akik nem hangoztatják jelenlétüket és segítségüket, hanem egyszerűen csak boldogok attól, hogy Krisztus tanítványainak módján élnek.

Kísérjen minket Isten Anyja azon az úton, amelyen a szegényekkel naponta találkozunk, aki mindenki másnál inkább a szegények édesanyja. Szűz Mária közvetlen közelről ismeri a kirekesztettek nehézségeit és szenvedéseit, hiszen neki egy istállóban kellett Isten Fiát megszülnie. Heródes fenyegetése miatt menekült egy idegen országba jegyesével, Józseffel és a kisded Jézussal – a Szent Család évekig menekültként élte életét. A Szegények Anyjához szóló ima egyesítse szeretett gyermekeit és mindazokat, akik Krisztus nevében szolgálják őket és alakítsa ki a kinyújtott kezekből a felismert testvériség közös ölelését.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

Ferenc

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus ujjongó hálaadása a Szentlélekben.
Amikor a hetvenkét tanítvány nagy örömmel visszatért küldetéséből, Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így imádkozott: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki. Igen, Atyám, így tetszett neked.
Mindent átadott nekem Atyám. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya; és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Jézus ezután tanítványaihoz fordult, és külön nekik mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 10,21-24

SZENT ANDRÁS APOSTOL

+Petra, 60.

Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35--42).

A Márk-evangélium szerint Jézus maga hívta meg Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (1,16--20; vö. Mt 4,18--22). András jelen van, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22).

Az újszövetségi apokrif iratok, különösen az András Cselekedetei sok részletet közölnek az apostol életéből, de ezek történeti hitelessége nagyon kérdéses. Az apostolok szétválása után András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyománynak az az adata hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát.

Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.

Ünnepét a naptárak november 30-ra teszik. Rómában a 6. század óta ünneplik.

András életéről -- aki az elsők között követte Krisztus hívó szavát: ,,Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket!'' -- az evangéliumokból keveset tudunk meg. Annál többet mond el az András Cselekedetei című apokrif könyv. Elbeszéli, hogy milyen viszontagságok közepette vitte Krisztus örömhírét András apostol Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete- tenger partjáig. Feltűnik a szkíták földjén is, és hirdeti az evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárja Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé állítják.

A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?'' András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el'', és meggyőző tanúságot tett Jézus mellett.

Aegeas kifakadt: ,,Csodálkozom rajta, hogy értelmes ember létedre hogyan tudsz olyan valakit követni, akiről magad mondod, hogy keresztre feszítették.'' Erre András elmagyarázta, hogy Jézus kereszthalála misztérium, és hajlandónak mutatta magát arra, hogy e misztériumról többet is elmondjon, ha a helytartó hallani akarja. Aegeas így felelt erre: ,,Én türelemmel meghallgatlak, de ha te utána nem teszed meg engedelmesen, amit mondok neked, magad is megtapasztalhatod a kereszt misztériumát!''

András egy nagy beszédben föltárta a kereszt által történt megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Végezetül börtönbe küldte, hogy András rájöjjön: teljesen értelmetlen dolog önként a kereszthalált vállalni és kitenni magát a legszörnyűbb kínoknak. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, parancsot adott, hogy feszítsék keresztre.

Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan fölkiáltott: ,,Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!''

Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.

Istenünk, ki Szent Andrást apostoloddá és vértanúddá tetted itt a földön, kérünk, engedd, hogy Egyházad állandó pártfogója legyen a mennyben!

Isten jelenléte

Ahogy most megállok előtted, Uram, töltsd el szívemet és egész lényemet
vágyakozással Feléd.

Szabadság

"Mint kisdiákot, úgy tanított Isten ezekben a napokban" (Szent Ignác).
Arra gondolok, hogy még sok mindenre meg kell, hogy tanítson engem Isten,
kérem kegyelmét, hogy meghalljam tanítását, és engedjem, hogy hasson rám.

Szerető figyelmesség

Uram, Te adtad az éjszakát, hogy pihenhessek.
Add, hogy ébredésem idején se feledkezzem meg hozzám való jóságodról.
Úgy irányíts, Uram, utamon, hogy áldásodat másokkal is megoszthassam.

Isten igéje

Lk 10, 21-24

Amikor a hetvenkét tanítvány nagy örömmel visszatért küldetéséből, Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így imádkozott: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki. Igen, Atyám, így tetszett neked.
Mindent átadott nekem Atyám. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya; és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Jézus ezután tanítványaihoz fordult, és külön nekik mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Jézusnak ez a szeretetteljes imádsága tükrözi a kapcsolatot, amit a Szentlélek által ápol az Atyával. Imájában hálát ad az örömhír terjesztésére kiküldött tanítványok sikereiért. Jézus azután a tanítványokhoz fordul, hogy elmondja nekik, mennyire boldogok lehetnek, amiért elfogadták az örömhírt, és életüket Istennel való kapcsolatukra építik.
• Az őszinteségre és bizalomra épülő gyermeki hozzáállás termékeny talaj Isten igéjének befogadására.
• Imádkozzunk, hogy nekünk is legyen szemünk a látásra és fülünk a hallásra, akárcsak az apostoloknak.

Párbeszéd

Befejezés

Megköszönöm Istennek ezeket a perceket, amiket egyedül tölthettem Vele,
és azokat a kegyelmeket, amiket ima közben kaptam.

Evangélium: 
Lk10, 21-24
Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: "Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú, vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”. Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: "Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok és nem látta, hallani, amit ti hallotok és nem hallotta."

Bevezető ima: Krisztus, hiszem, hogy talentumaimat fel tudod használni jó célra. Kérlek, engedd meg, hogy napról napra jobban megismerjelek. Szeretlek téged és bízom abban, hogy vezetsz engem egész életemen át. Nemcsak vezetsz, hanem megengeded azt is, hogy mások tanuljanak a példámból.

Kérés: Uram, segíts, hogy életem minden helyzetében bízzak benned!

Elmélkedés: 
1. Isten kinyilatkoztatja magát a kicsinyeknek. Arra vágyakozunk, hogy Krisztust egyre jobban megismerjük. Mily nagyon sóvárgunk arra, hogy egy kicsit többet megértsünk Istenből és az Ő végtelen szeretetéből! De a mi szűkös értelmünkkel elég hiányosan tudunk bármit is felfogni a Szentháromság fogalmából vagy természetéből. Még akkor is, ha hosszú órákon át tanulmányoznánk, arra jutnánk, hogy semmit sem tudunk. Krisztus és az Atya igaz ismeretét nem könyvek tanulmányozásával érhetjük el. Krisztus és az Atya igaz ismerete azok számára mutatkozik meg, akik le tudják csendesíteni a lelküket az imádságban. A találékony kisgyereket kell utánoznunk, aki miután elesik, édesanyjához fut, hogy az szeretettel karjaiba vegye. Ha képesek vagyunk egyszerre tudatában lenni saját kicsinységünknek, és a másik oldalról Isten tiszta, szerető jóindulatának, akkor örömmel megengedjük neki, hogy letörölje arcunkról a vért és a könnyeket, amit bűneink okoztak. Csak akkor mondhatjuk, hogy ismerjük Istent, ha átadjuk magunkat megbocsátó, és gyengéd keze irányításának,

2. Isten kiválasztja a kicsinyeket. Krisztus minden egyes embernek egyéni küldetést adott az életében. Lehet, hogy találnánk erre a küldetésre sok más embert, aki képzettebb, bölcsebb, műveltebb nálunk, és akik sokkal jobban vinnék véghez azt a feladatot, mint ahogy mi tudjuk. És mégis, Krisztus nem mindig a legokosabb embert keresi meg, nem azt, akinek a legélesebben vág az esze, vagy akinek a legmagasabb a képzettsége. Gyakran alaposan megvizsgálja a föld minden sarkát azután az őszinte, terve iránt nyitott lélek után, aki kész megvalósítani tervét. Az egyszerűség és az alázat a kulcsa annak, hogy Isten kiválaszt-e minket arra, hogy még aktívabban részt vegyünk megváltó tervében.

3. Isten a kicsinyekre bízza tervének beteljesítését. Hány és hány próféta és király sóvárgott Krisztus eljövetele után, hogy beteljesüljön a megváltás ígérete! Míg vártak az ígéretre, példát adtak nekünk az Isten dolgai iránti folyamatos elköteleződésre azáltal, hogy sosem láthatták, amit megjövendöltek nekik. Fontos szerepük volt az emberek vezetésében, de nem látták Isten teljes tervének beteljesedését. Isten erre kér minket, hogy legyünk olyanok, mint ők, ültessük a megváltás magvait, amik lehet, hogy évekig nem csíráznak ki. Csakúgy, mint a prófétáknak, nekünk sem mindig adatik meg a kegyelem, hogy megláthassuk az egész képet a maga egységében. Ez része a kicsinységnek: bízni abban, hogy Isten, a mi Atyánk tudja, hogy mit csinál. John Henry Newman bíboros így imádkozott „Felhőoszlop” c. ismert versében:
„Óvd a zarándok lábát, nem akarok távolba látni –
Csak lépésről-lépésere, ennyi elég nekem.”
Rábízom-e egész életemet Istenre, az én Atyámra, vagy megpróbálom magam alakítani életem egész arculatát?

Beszélgetés Krisztussal: Krisztus, nem hatalmas ismeretért vagy megértésért imádkozom. Segíts, hogy mindaz, amit velem tenni akarsz, a gyermek egyszerűségével és alázatával fogadjam el. Nem azt kérem, hogy beleláthassak a Te isteni tulajdonságaid mélységeibe. Nem akarok mást, csak növekedni a veled való barátságban. Tudom, hogy ehhez az irántam való végtelen szeretetedben megingathatatlan bizalommal kell bíznom. Hagyni akarom, hogy akaratod szerint vezess, és szeress engem.

Elhatározás: Még jobban megnyitom a szívemet, hogy befogadjam Istennek rólam szóló tervét.

Iz 11,1-10 

Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. (…) Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek. Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert. Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek, és dicsőséges lesz a nyugvóhelye. 

Lk 10,21-24 

Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú, vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok és nem látta, hallani, amit ti hallotok és nem hallotta.” 

Az ujjongva hálát adó Jézus kitörő öröme megnyitja az eget, és szinte szemmel láthatóvá teszi a Szentháromság belső életét, azt a gyöngéd és odaadó, ártatlan tisztaságban égő ősszerelmet, mely minden élet forrása a mennyben és a földön. Ez az az ismeret, amelynek kinyilatkoztatásáért Jézus a világba jött, és egyszer s mindenkorra leszámolt a magányos zsarnok-istennel, a személytelen világprogram-istennel, a mozdulatlan mozgatóval, a sorssal és a végzettel. Mert az igazi istenismeret nem más, mint részvétel Isten benső életében, bekapcsolódás az isteni személyek közti szeretetáramba, mely átjárja az egész világmindenséget. 

Előfordult-e már velünk legalább egyetlenegyszer, hogy kitörő örömmel dicsőítettük az Atyát Krisztus által a Szentlélekben, amiért ismerhetjük őt, és részt vehetünk az ő isteni életében? Mit számítanak ehhez képest apró-cseprő gondjaink, kicsinyes aggodalmaink, szorongásaink, korlátaink és szenvedéseink? Volt-e részünk abban az örömben, hogy közvetíthettük Isten ismeretét – mint szülő, nagyszülő, testvér vagy barát, házastárs, jegyes, hitoktató vagy pap? 

Urunk, óvj meg attól, hogy mi is a bölcsek és okosak közé tartozzunk, akik elől el vannak rejtve a mennyek országának titkai. Ajándékozz nekünk gyermeki bizalmat, feltétel nélküli ráhagyatkozást, amely elvezet mennyei Atyád igaz ismeretére, amit nem képes elérni sem a tapasztalatokból nyert tudás, sem a logikai következtetés. Engedd, hogy szívünk elteljék Isten fölséges ismeretével, és megtapasztaljuk a prófétai szavak igazságát. Hiszen a világban, de még az Egyházon belül is ártanak és pusztítanak, a szentek szívében és közösségében azonban nincs többé ellenségeskedés és gyűlölet: ott senki sem árt, senki sem pusztít, hanem a mennyország paradicsomi békéje uralkodik.

Evangélium

Mt 4,18-22

A Galileai-tenger mentén járva meglátott két testvért: Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét. Éppen hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!” Erre azok otthagyták hálóikat, és követték őt. Amint onnan továbbment, meglátott másik két testvért is: Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javították a csónakban. Őket is elhívta. Ők is otthagyták a csónakot és az apjukat, és követték őt.

Elmélkedés

Szent András apostol mai ünnepén az első tanítványok meghívásáról olvasunk az evangéliumban. Jézus olyan embereket keres, akik társai lehetnek az Isten országáról szóló tanítás hirdetésében. Ő az első pillanattól fogva tudja, hogy milyen feladatot akar rábízni a most kiválasztottakra, bár ők még nem sejtik ezt, és nem értik, hogy mit is jelenthet az emberhalászat. A tanítványoknak meg kell tanulniuk, hogy mit jelent Isten feléjük és minden ember felé áradó szeretete és irgalma, hogy majd Mesterük mennybemenetele után a tőle kapott hatalom birtokában segítsék az embereket megszabadulni abból a nyomorúságból, amibe a bűn taszítja őket. A jelenetben a tenger a világot és a múltat jelképezi, mindazt, amit el kell hagyniuk annak érdekében, hogy Isten országa bennük is megvalósulhasson. Jézus hívására mindent hátrahagynak, hogy kövessék őt.
„Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!” – hangzik a felszólítás. Két évezred távlatából egészen megdöbbentő számunkra, hogy az Úr szava olyan erőteljes hatással volt a szívükre, hogy készek voltak mindent feladni és azonnal indulni.
Péter és András, Jakab és János elindulnak Jézus megismerésének útján, amely idővel a tanúságtétel útjává válik. Életpéldájuk és az Úr iránti szeretetük erősítsen meg bennünket abban, hogy érdemes Jézus szolgálatába állni.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örökkévaló Istenünk! Elindulunk adventi utunkon, megkezdődik számunkra a karácsonyi előkészület. Szeretnénk megérteni a régmúlt idők eseményeit, a te titkaidat az üdvtörténet során. Aztán megértjük, hogy tovább kell lépnünk a múltról való merengésnél és tovább kell lépnünk a jelen valóságánál és a jövőbe kell tekintenünk. A jövő felé kell fordulnunk, hogy ki tudjunk lépni a jelen sötétségéből és reménytelenségéből. Mert Jézus Krisztus újbóli megszületése világosságot támaszt körülöttünk és reményt ébreszt bennünk. Segíts minket, hogy helyesen értékeljük a múltat! Adj erőt a jelen mindennapi küzdelmeihez és új értelmet jövőnknek!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20201130.mp3

Ha a gonosz lélek valakinél finom lelkiismeretre talál, megpróbálja még sokkal finomabbá tenni, és az aggodalmaskodás szélsőséges fokára juttatni, hogy akit így nyomorultul összezavart, végül a lelki fejlődés útjától letérjen.

Amikor akarsz és törtetsz, ne saját magadban keresd dicsőségedet, hanem abban, ki neked a szándékot és a végrehajtást adta.

20. Mindeme dolgokban tehát csupán azok az élvezetre szántak, amelyekről úgy emlékeztünk 18 meg, mint örök és változhatatlan dolgokról. A többieket pedig használnunk kell, hogy amazok élvezetére eljuthassunk. Mi magunk is bizonyos dolgok vagyunk tehát, kik más dolgokat élvezünk és használunk. Ámde valami nagy dolog az ember. Saját képére és hasonlatosságára teremtette őt az Isten. De nem annyiban, amennyiben halandó testbe foglalta őt, hanem amennyiben értelmes lelke méltóságával az állatok fölé emelkedik. Igazán fogas kérdés ez: vajon az embernek élveznie kell-e önmagát, vagy használnia? Vagy éppen mindkettőt talán? Parancs ugyanis számunkra, hogy szeressük egymást. De kérdem, vajon az ember magáért az emberért szeresse-e embertársát, vagy valami más miatt? Ha ugyanis magamagáért szeretjük az embert, akkor élvezzük őt. Ha pedig valami más miatt, akkor használjuk őt. Nekem azonban úgy tűnik, hogy valami más miatt kell szeretnünk embertársunkat. Mert amit önmagában kell szeretnünk, boldog élet adódik abban. És ennek ha nem is még lénye, de legalább reménye vigasztal minket ez időben. Átkozott pedig, ki emberben bízik. (Jer. 17,5.)

Hát, K. H. (Kedves Hívek), mi is úgy akarunk élni, ahogy az Úr Jézus azt tőlünk kívánja s ahogy kívánságát az evangélium nagy képes kiadásában az élet színeivel, közvetlenségével s melegével kifejezésre hozta, mintha azt mondaná: Emberek, akartok gyöngyéletet, itt van a názáreti kis ház. Vonuljatok bele az otthonba, dolgozzatok serényen s istenileg fogtok élni. Ha azt a sok apró dolgot reggeltől estig és estétől reggelig a názáreti ház szellemében végezzük, életünk nem lesz taposó malom, hanem édenkert; házunk nem lesz rabság, hanem gyöngyház; életünk nem lesz ment az idealizmustól, hanem ellenkezőleg az idealizmus zárt kertje. Életünkön kedvét fogja találni az Isten, s az az isteni élet, mely az Istennek tetszik. A názáreti ház nyílt kapuval hívogat; máshová nem térhetünk, hanem a keresztény isteni életnek menhelyébe kell mennünk, lépjünk oda bízvást. Kis vagy mondjuk inkább nagy dolgokra születtünk; egy isteni életnek nagy feladata vár reánk, azt csak a názáreti házban oldhatjuk meg; lépjünk be; a kapura az van írva: Isten hozott.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szentek, 80-81. old.]

Sokszor olvassuk a szentek életében, hogy ép halál­küzdelmükben szorongatta őket a gonosz lélek.

Annyi biztos, hogy (az ördög) ott van a haldoklónál és a sötétség félelmetes hatalmával akarja őket legyőzni. Vak­merő bizakodás vagy kétségbeesés - ezek az ő kísértései a halálos ágyon. Jaj, csak kímélni a beteget, ne vegye észre, hogy a végét járja - ezek az „óvóeszközök" a hozzátarto­zóknál - az ördög munkáját könnyítik. Elaltatni a lélek­kel együtt a lelkiismeretet, édes injekcióval megédesíteni a halált - akárhányszor az ördög legbiztosabb szere ahhoz, hogy a haldokló az ő birodalmában ébredjen föl.

Mi történhetik abban az emberben, kinek szemei már kezdenek elhomályosulni, akinek az arcára rátelepszik a rémület, aki mintha láthatatlan ellenséggel viaskodna utolsó percében!

Azt sem tudom, hogy az én rémületem nem lesz-e na­gyobb, azt sem tudom, hogy amikor már érzelmeim fölmondják a szolgálatot, amikor már nem hallom a hoz­zám intézett szavakat, nem értem a fölöttem zsongó imát, hogy akkor mily módon próbál majd a gonosz lélek meg­törni.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Valóban mindennap újjá kell születni, újra kell kezdeni, gyarlóságainkat mind jobban le kell vetkőzni a saját életünkben, a saját helyünkön, a saját bőrünkben, de nem egy másik testben, egy másik korban, egy másik életállapotban.

A világi dolgok nem ártanak és nem foglalkoztatják a lelket mindaddig, míg be nem férkőztek a lélekbe. Csak az árt a léleknek, ha akarata hozzájuk tapad és az utánuk való vágy megmarad benne.

Úgy gyónjatok, mintha az lenne az utolsó gyónásotok (MB XIII. 418).

Mindenki vágyik a boldogságra, sőt szinte haj­szolja azt, mégis kevesen találják meg, mert nem jó helyen keresik. Elég, ha kilépünk az utcára. A széles járdán lázasan sürög-forog a sok különböző korú és állapotú ember. Mindannyian valami célt követnek, amit boldogságuk egy részének vélnek. Az úttesten teherautók és gép­kocsik száguldanak, utasaik szintén a boldogságról ál­modoznak. A kirakatokban a járókelőket a legkülönfé­lébb árucikkek hívogatják, boldogságot ígérve vásárló­iknak. Bárhová nézel, mindenütt boldogságra szomja­zó emberekkel találkozol. De vajon ők valamennyien biztosak lehetnek abban, hogy törekvéseik eredmé­nyeként végül elérik a vágyva vágyott drága kincset?

Az Isten ítéletétől félek és nem az emberekétől. Csak a bűn rémítsen meg minket, mert Istent támadja és szégyent hoz ránk.

A keresztény vallásban [...] nem csupán az ember ke­resi Istent, hanem Isten személyesen jön, hogy önma­gáról beszéljen az embernek, és megmutassa a Hozzá vezető utat.

Isten különös kegyelme megengedi olykor, hogy a szentek saját testükön Krisztus vonásait hordozzák, de az nem csak a szentek előjoga, hogy Krisztust sugározzák.

A jegyes szava:

Óvakodnod kell attól, hogy ezt a mélységes mély szentséget kíváncsian és haszontalanul vizsgálgasd, hacsak nem akarsz a kételkedés mély örvényében elmerülni.

A fölségesnek vizsgálója megszédül a dicsőségtől.

Többet tud Isten végbe vinni, mint ember érteni.

Elviselhető az igazságnak jámbor és alázatos kutatása, amely mindig kész a tanulásra, és az atyáknak tisztes mondásai szerint igyekszik haladni.

Boldog egyszerűség, amely nem jár a kérdéseknek nehézségekkel teli útján, inkább Isten parancsainak sík és világos ösvényein halad.

Sokan elveszítették áhítatos lelkületüket, mikor vizsgálni próbálták, ami nem rájuk tartozik.

Hitedet fogják számon kérni tőled és igaz életedet, nem elméd járását és Isten titkainak mélységét.

Ha azt sem érted, azt sem fogod föl, ami alattad van, ami fölötted van, hogyan érthetnéd?

Vesd alá magadat Istennek, alázd meg értelmedet a hit előtt, akkor megkapod a tudás világosságát hasznod és szükséged mértéke szerint.

Némelyek súlyos kísértésekbe esnek a hit és az Oltáriszentség körül, de ennek nem annyira ők az okai, inkább a gonosz lélek.

Ne sokat törődj a gondolataiddal, ne szállj vitába velük, ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned, inkább higgy Isten szavának, az ő szentjeinek és prófétáinak, akkor elfut tőled a semmirekellő ellenség.

Gyakran nagyon hasznos az, hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.

Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri, a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

Járj hát egyszerű és kétségektől ki nem kezdett hittel, és alázatos tisztelettel vedd magadhoz az Oltáriszentséget, amit pedig meg nem érthetsz, azt hagyd bízvást a mindenható Istenre.

Nem csap be téged az Isten, az csapódik be, aki a kelleténél jobban hisz magának.

Az egyszerűekkel jár-kel az Isten, az alázatosaknak nyilatkoztatja ki önmagát, értelmet ad a kisdedeknek, megnyitja a tiszta szívűek szemét, de elrejti kegyelmét a kíváncsiak s a gőgösek elől.

Az emberi okoskodás erőtlen és könnyen csalatkozik, viszont az igazi hit nem csalatkozhatik.

Minden okoskodásnak és természet szerint való vizsgálódásnak követnie kell a hitet, nem megelőznie és megtörnie.

Mert a hit és a szeretet legszebben itt tündököl, és titokzatos úton-módon ebben a legszentebb és legméltóságosabb szentségben munkálkodik leginkább.

Az örök, mérhetetlen és végtelen hatalmú Isten, égen és földön nagy és kifürkészhetetlen dolgokat visz végbe, csodatetteit nem lehet kikutatni.

Ha olyanok volnának Isten művei, hogy az emberi okoskodás könnyen nyomukba érne, nem kellene őket csodálatosnak és kimondhatatlannak emlegetnünk.

https://youtu.be/XtNDp34Qxyw

https://youtu.be/UlBfsrM8t58

https://youtu.be/DD9ntzTMiRw

Virrasszatok, legyetek éberek, álljatok készen, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. Jézus figyelmeztetése elsősorban a mikorra vonatkozik, de a várakozásunk jellegét és hogyanját alapvetően meghatározza az is, hogy minek az ideje közeleg, mire és hogyan kell vagy kellene várakoznunk.

Az evangélium tanításának isteni gazdagsága gyakran antinómiák feszültségében bontakozik ki. Az éberséggel kapcsolatban is Jézus egyszer azt mondja a tanítványoknak: „virrasszatok és imádkozzatok”, máskor meg azt, hogy „ne aggodalmaskodjatok, elég a napnak a maga baja”. De az Úr virrasztással kapcsolatos tanítása, az éberség értelme és fontossága is árnyaltabb képet ad, ha egymás mellé helyezzük az erre vonatkozó különböző részeket. A virrasztás szolgálhatja valamilyen fenyegető veszély elhárítását, taníthat önismeretre, de nagyszerű ígéret is fűződik hozzá.

A virrasztás közvetlen értelme valamilyen ijesztően fontos vagy veszélyes eseménnyel kapcsolatos figyelmeztetés, fenyegetés. Vigyázzatok, álljatok készen! Küszöbön az ítélet, közel a világ vége, úgy jön, mint a tolvaj. Az ilyen felhívás arra irányul, hogy a ballagó időt vegyük sokkal komolyabban!

Gyakran érezzük és tapasztaljuk azonban, hogy mi inkább a getszemáni kertben alvó tanítványokhoz hasonlítunk. Jó lenne, ha ilyenkor József Attila paradox könyörgésének sorai jutnának eszünkbe:

„Ijessz meg engem Istenem,/ szükségem van a haragodra,/
bukj fel az árból hirtelen/ ne rántson el a semmi sodra.”    (Bukj fel az árból)

Az éberségre való felhívás második tanítása első hallásra talán csalódást keltő, valójában azonban felszabadítóan reális, a szabaddá tévő igazság kimondása. A ház urának érkezését váró szolgákat óvja meg attól, hogy önmagukat vagy teljesítményüket túlértékeljék. Ez a realitásérzék figyelme, virrasztása lehet. „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk”. Tükröt tart, hogy ne tulajdonítsunk magunknak túlzott fontosságot.

Ha mégis belefáradnánk a szolgálat terheibe vagy magányába, emlékezzünk Ady vigasztaló istenélményére:

„Mikor elhagytak,/ mikor a lelkem roskadozva vittem,/
csöndesen és váratlanul/ átölelt az Isten”.                           (Az Úr érkezése)

Az állhatatos készenlét azonban nemcsak valamilyen fenyegető veszélyt elhárító védekezésre, vagy a folytonos, józan szerénységre intő tanítás, hanem egy hallatlanul pozitív ígéret távlatába is illeszkedik.  Boldog az a szolga, akit Ura abban a tevékenységben talál, amivel megbízta. Azt mondja majd neki: „Gyere jó és hű szolgám, mivel a kevésben hű voltál sokat bízok rád, menj be Urad örömébe”.

A végső megpihenés és ünnep felé vezető élethosszig tartó úton azonban szükségünk van szünetekre, megállásokra is. A megpihenő test Istenlátásának szusszanásnyi misztikájába invitál e néhány sor:

„Gondolatban tán nem is hittem,/ de mikor egy nagy zsákot vittem,/
s ledobván ráültem a zsákra,/ a testem akkor is őt látta.”                (József Attila: Isten)

A zsoltáros szavaival csengenek egybe ezek a gondolatok:

„Pihentében is megad minden áldást, annak az Úr, akit szeret.”           (Zsolt 127,2)

Az adventi szent idő Jézus földi születésének megünneplésére és második eljövetelének várására készít fel. Mindkettőre érvényes a virrasztásra vonatkozó hármas tanítás.  

Először is vegyük nagyon komolyan a készületet: a karácsonyra és a földi életünk végére is. A vizsgára készülő diák, a koncertre gyakorló művész, a versenyre edző sportoló sikere mindig összefügg a felkészülés minőségével és intenzitásával. Miért lenne ez másképp a szeretet minden várakozásunkat beteljesítő csodájára való készülettel?

Másodszor az önfeledt ünneplés csak akkor lehetséges, ha a haszontalan szolgák felszabadító alázatával nem dramatizáljuk a saját szerepünket. Az eltúlzott és jobbára én-központú várakozás következménye lehet a felkészülés alatti pokoli stressz, az ünnepek alatti sivár magány, majd a túlzott várakozásokat szükségszerűen követő csalódottság, depresszió. A szélsőségek megbetegítenek. A hit Istenre hagyatkozó lebegés a feltétlen- és a követelményeket támasztó szeretet, a munka és a pihenés, az ajándékozás és a hálás elfogadás magasságai és mélységei között.

Harmadszor nem várnánk az Urat, ha már meg nem érkezett volna, nem keresnénk, ha valamiként már ránk nem talált volna. Ezért biztosak lehetünk abban is, hogy Ő a kevésben mindvégig hűséges szolgáit a maga örömének ünnepi teljességébe fogja bevezetni

A virrasztás azonban nemcsak a kintről fenyegető veszély elhárítására összpontosító készenlét, alázatra tanító önismeret és a jövendő boldog jutalom reménye. Ezeket a fénysugarakat gyűjtő lencseként összefogja és a szívünk közepének titkos és forró fókuszába gyűjti egy befelé érzékeny figyelem. Ez fedezheti fel csak igazán az itt titokban cselekvő jótevőt és barátot. Az ő szeretetének mindent felülmúló bizonyossága és egyre teljesebb megismerése teheti éberré a várakozást, felszabadítóvá az önismeretet és adhat erőt a mindvégig hűséges helytálláshoz.

Most már tudom őt mindenképpen,/minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -/ tetten értem az én szívemben.  (József Attila: Isten)

Bevezetés 

Ádvent első vasárnapjával ma új egyházi év kezdődik. Ádvent, magyarul várakozást jelent. Tudjuk, hogy évezredek várakozása előzte meg annak az eljövetelét, születését, akire mi is várakozunk.

Ádvent nemcsak a múltra emlékezés, hanem a jelenre való odafigyelés is, mert ádvent egyben új kezdetet, új lendületet is ad nekünk.

S míg karácsonyra várunk, Krisztus eszkatológikus eljövetelének a gondolata is felébred bennünk. És ha Krisztussal akarunk találkozni Karácsonykor, akkor Őt kell felfedeznünk másokban is, és szeretni és segíteni is őket.

Kirie litánia

Jézus Krisztus, Akinek eljövetelét a próféták előre hirdették: Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Akire az isteni ígéretek sugallatára várakoztak a nemzetek: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy eljöveteledre virrasztva és imádkozva várakozzunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Advent első vasárnapjával, az új egyházi év kezdetén, ne restelljük, ha felidéződnek korábbi, gyermekkori adventjeinknek szép emlékei. Ne restelljük, ha az advent olyan érzelmeket és reményeket ébreszt fel bennünk, amelyeket már alig veszünk észre, amelyek lassan a tudat alá merültek, vagy merülnek. A jelen, amelyben élünk ugyanis elég borús és kilátástalannak tűnő. Hogy szabaduljunk a jelen nyomasztó súlyától, szoktunk múltba menekülni, vagy optimistán a jövőbe nézni

Az advent nemcsak múltba nézést idéz, hanem jövő felé mutat. A történelem még nem fejeződött be. Nem minden marad úgy, ahogy jelenleg van. A bebetonozások sem szoktak mindig sikerülni, s főleg nem örökkétartók lenni.

Valami új áll még előttünk! Reményeink szerint, előttünk, magyarok előtt is! Ezek szerint, meneküljünk a borús jelenből egy szebb jövő világába?

Urunk Jézus Krisztus nem azt parancsolja, hogy meneküljünk! Sem azt, hogy a szebb jövőről álmodozzunk. Azt kívánja, hogy virrasszunk, hogy éberek legyünk és imádkozzunk! Dolgozzunk és fáradozzunk azon, hogy jobb legyen a jelen! Emberibb és istenibb! Hogy a sötétség felett a világosság, a bűn felett az erény diadalmaskodjék!

Fel kell készíteni magunkat a sokféle értelmű Úrjövetelre. Mert Ő eljön, abban az órában, amelyikben nem is gondoljuk. Hogyan is mondta a költő?

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten

Az Úr ékezésére való várás, a Krisztusjövetelére való felkészülés, a Krisztus által hangoztatott virrasztás ugyanis nem tétlen virrasztást jelent. Nem semmittevést! Hanem felelősségvállalást jelenünkért és jövőnkért!

Krisztus napjára várni, virrasztva várni, nem azt jelenti, hogy elvonulunk e világból, kivonjuk magunkat a társadalom életének alakításából. Nem törődünk a körülöttünk alakuló, formálódó jövővel, s abba nem szólunk bele, abban nem veszünk aktívan részt.

Mindnyájunknak tennünk kell és nem is akármit, s akármennyit.  Mindnyájunknak megvan a saját kötelességünk is! És ezt tegyük is meg mindannyian, s tőlünk telhetőleg remekül!

Mindnyájunknak önzetlenül kell fáradoznunk saját életünk, társadalmunk, hazánk krisztusibb, boldogabb jövőjéért. Tennünk, hogy jobb legyen népünk élete. Hogy nemzetünk érdekeit szem előtt tartó, egyre hitelesebb, honfitársaikat szerető vezetői legyenek e népnek.

Nem tudom, hányan figyeltünk fel, s felénk hangzónak éreztük-e az evangéliumban: Krisztusnak virrasztásra felszólító szavai mellett, az imádkozásra felszólító szavait? Ő mondta, hogy „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom.” Tehát nekünk is! Mert az ima éppoly szükséges, mint a virrasztás!

Sajnos a mai ember nem, vagy alig imádkozik. Nem imádja Istent. A tengerentúli hatalom vezetője a hálaadás napján ki sem ejti nevét. Az ember annál inkább imád sok minden mást. Imádja a nagyszerű haladást, meghökkentően csodálatos technikát! A modern, mindentudó compu-tertechnikát. mikroprocesszorok világát. Imádja az egyre kényelmesebb közlekedést lehetővé tevő autót, - vasárnapi istentisztelete az autómosás. Imádja a műsorszóró műholdrendszert.

Csak a végtelen és mindenható Istent nem, és előtte nem akar letérdelni. Azt hiszi elég önmagának. Az említett személy ezt ki is mondta. Pedig a bölcs XXIII. János pápa szerint a térdelő ember, az imádkozó ember sokkal nagyobb, a világ valamennyi teremtményénél, mert a végtelen hatalmú, teremtő és gondviselő Isten kezébe kapaszkodik.

A Zsinat óta divatos lett a „dialógus”, a párbeszéd kifejezés. Párbeszédet folytatunk az elszakadt keresztény testvérekkel, párbeszédet folytatunk a nem keresztényekkel, az iszlámmal, a buddhizmussal, párbeszédet folytatunk a nemhívőkkel.

De jaj! Miért nem folytatunk dialógust, párbeszédet a jó Istennel? Hívőknek mondjuk magunkat, de templomon kívül, hétköznaponként folytatunk-e párbeszédet a jó Istennel? Imádkozunk-e?

Az igazhitű mohamedán naponként ötször teríti földre imaszőnyegét és ötször imádkozik.

És az igazhitű keresztény hányszor imádkozik naponta? Ha ő is többször borulna le, többször imádkozna, akkor szebb lenne e világ, az Úrjövetel várása, szebb lenne a karácsonya.

Ámen.

1. Urunk, te vagy a mi atyánk… a te kezed műve vagyunk mindnyájan. (Iz 63,16–17. 64,1–3–8)

A Trito (harmadik) Izajásnak nevezett szerző drámai erővel kéri Isten személyes közbelépését, hogy a fogságból hazatérő nép újra életre találjon. E bűnbánati zsoltárként is nyilvántartott fohász páratlan költői szépségével és gondolati mélységével a keresztény advent megváltó-váró lelkületét is jól jellemzi.

 2. Semmi kegyelmet nem nélkülöztök, amíg Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok. (1Kor 1,3–9)

Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének bevezetőjét olvassuk ma. A szokásos levélkezdésekhez hűen az apostol itt is örömét fejezi ki, hogy munkája nem volt hiábavaló, és érzékelteti velünk, hogy földi történelmünk valójában a Krisztus második eljövetelére való várakozás kegyelmi ideje.

 3. Az idegenbe készülő ember… otthagyja házát, és szolgáira bízza vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapusnak is megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek!… (Mk 13,33–37)

Nem csupán a színházak kezdenek új évadot, nemcsak az iskolákba csengették be az új tanévet – függetlenül a naptári év időmeghatározásától –, hanem egyházunkban is új liturgikus év veszi kezdetét. Az Úrjövet, az advent szent négy hete egyszerre előkészületi idő Urunk születésének megünneplésére, és alkalom az Isten utáni vágyódás, a vele való találkozás felszítására. Szent Márk evangélista közlésében Jézus éber szolgákhoz, kapuőrökhöz hasonlítja tanítványait és a benne hívőket. Az éjjeliőrnek is szüksége van alvásra, de nem akkor, amikor ébernek kell lennie. Rá feladatot bíztak: őrködnie kell gazdája vagyonán, védenie a betörőktől, és ugrásra készen virrasztania, hogy bármikor ajtót nyithasson, ha a gazda megérkezik. A mai őrök biztonságosan elbóbiskolhatnak a méregdrága riasztóberendezések felügyelete alatt, őrző-védő kutyáik pedig távol tartják a betolakodókat a szigorúan őrzött „objektumtól”. Erdély nagy humoristája, a néhány éve megboldogult Bajor Andor író adta egyik humoreszkje címének: Az éjjeliőr nem tud aludni… Vajon mi miért tudunk nyugodtan aludni, amikor ébren kellene lennünk? Miért vannak nyugtalan álmaink, nem csak telehold idején?

Advent karácsony nagy vigíliája. A vigília virrasztást, virrasztó várakozást, tevőleges készenlétet jelent. Sokféleképpen lehet várakozni. Ki unottan, ki türelmetlenül… csak nézzünk szét egy váróteremben, akár a rendelőben, akár egy hivatal előterében, akár egy pályaudvaron vagy repülőtéren. S persze, az sem mindegy, mit vagy kit várunk? Ugye más az esküvőre készülő pár várakozása, más az örömszülőké, más a nyoszolyólányoké, s más azoké, akiknek egyetlen gondja, mit vigyenek ajándékba, vagy éppenséggel az, hogy mit vegyenek fel? Mutasd meg, hogy várakozol, s megmondom, mire, kire vársz. S persze, azt is, ki vagy… – írja egyik elmélkedésében Kiss Ulrich jezsuita.

Hogyan várjuk az Urat? Advent bűnbánó várakozás is. Karnyújtás, segélykiáltás a felénk közeledő Úr után. Aki nélkül nincs megváltás, nincs életöröm, nincs örök élet. Amikor rettegünk a nemzet, a világ jövője miatt, amikor csak e világ boldogító illúziójában ringatjuk magunkat –, advent megállásra késztet. Kényszerít a befele fordulásra. Nem vesztegethetjük időnket sem a gondtalan alvással, sem a türelmetlen rohanással, hanem tudatosítjuk, hogy feladatunk van: örömteli találkozásra készülünk. Ennek érdekében történik életünkben a legnagyobb „beruházás”. Sóvárognunk, vágyakoznunk kell a közelgő Jézusra. Ez nemcsak hitünk „karbantartásával”, hanem lelki „edzéssel”, belső életünk fejlesztésével is jár. Az adventi szokások, áhítatgyakorlatok ezt célozzák meg. Innen nézve nyer értelmet a lemondás, a jócselekedet, az adakozás emberi gesztusa. Fárasztó estéinket ezért cseréljük fel a gyönyörű, frissítő hajnalokra, a kocsmai haverokat a velünk találkozni akaró Úr Jézusra, a tévézést és világhálós szörfözést az imádságra, a kevesebb csevegést a több és mélyebb csendre, a másnaposságot az egész napos lelki éberségre… Advent segít, hogy ne tévesszük szem elől életünk legfőbb célját, hogy felélesszük az istenszeretet „első szerelmének” tüzét lelkünkben és a ránk bízottakban egyaránt. Jöjj el, Urunk, Jézus!

 „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” (Mk 13, 33-37) Ezzel a mondattal fejeződött be a mai, advent első vasárnapi, evangéliumi szakasz. Rendkívüli időszak veszi ma kezdetét, amelynek főjellemzője a várakozás, a virrasztás! Türelmetlen korunk ezt aligha tudja értékelni, s még kevésbé megérteni. Mi mindent azonnal akarunk! Csak a romlatlan, a tiszta lelkű gyermek tudja igazán átérezni a boldog várakozás örömét.
Igen, a hívő ember Krisztus második eljövetelét várja, illetve a vele való találkozást, amikor számot kell adnia földi életéről. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakasz figyelmeztetése, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”

A mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges vonása a virrasztás és várakozás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.
A nemrég elhunyt Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötört szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”
Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.
A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás.
Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés a rosszra, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeretvizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia.
Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben kell, hogy éljen. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.
Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő Isten akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk.
Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja, szépítse. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem álmodozik a jövőről, hanem a jelenben él.
A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk, mégpedig az Isten országáért.
Vajon tudatosult-e már bennünk az, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, becsapni, megtéveszteni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt Krisztus-követésben bontakozhat ki. A nagy filozófus, Erich Fromm arra figyelmeztet, hogy: „A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”!
Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és gerinces, tiszta tekintetű, szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak.
Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust…” olvassuk Pál apostolnak, a rómaiakhoz irt leveléből (13, 12-14).
Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.
Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk mindazt, ami akadályt gördíthet a nagy találkozás útjába. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk és a krisztusi életben érettebbeknek kell lennünk. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi időszak, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.

***
Adventi imádság:
Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled, várjuk a békét, mert annyi békétlenség van kívül a világban és bent a szívünkben! Várjuk eljöveteled, mert ebben a hazug világban egyre inkább az igazságra éhezünk. Annyi igazságtalanság sújtja a népeket és az embereket.
Várjuk eljöveteled, mert szomjazzuk a szabadságot, és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk. Add vissza reménységünket, amit elvesztettünk! Add meg újra a szeretetet azoknak, akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet megtapasztalhassuk életünkben! Kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

(Jürgen Moltmann nyomán)

Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!  Mk 13, 33-37

Mottó: mindegyiknek kijelöli a maga feladatát

Virrasszatok!

Hogyan lehet éjt nappallá téve virrasztani? „Este, vagy éjfélkor; kakasszóra vagy reggel” ébren lenni? Hisz még az állatok, sőt a növények is pihennek? Hogy a kapuőrnek azt parancsolja, virrasszon, az érthető, hisz nem csak ez a feladata, de őt is felváltják. Hogyan biztosítsuk hát, hogy ne találjon alva minket, ha jön, mégoly váratlanul is? Nos, a kapuőrök nem maguknak virrasztanak, hanem a teljes közösségnek, hogy időben riasszák. Hatalmas a felelősségük. „Mindegyiknek kijelöli a feladatát,” csak úgy értendő, hogy munkamegosztás áll fenn közöttük. Ami azonban azt jelenti, hogy éppúgy meg kell tudniuk bízni egymásban, ahogy a megbízójuk bízott abban, akire egy feladatot bízott! Ne mondjuk hát: „Én csak egy alárendelt vagyok”, ne hárítsuk el a felelősséget, mert a felszólítás a közösség egészének szól: “Virrasszatok”. Virrasztók közössége vagyunk.

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor egészen egyedül akarsz lenni.

Persze, azoknak, akik életedet mindig árgus szemmel figyelik, azonnal megvan a lesújtó véleményük rólad: „Elzárkózol, különc vagy, megsértődtél...“

Én viszont tapasztalatból tudom, hogy ez nem így van!

Te csak egy nyugodt sarkot keresel magad körül, ahol – távol a világ zajától – életed filmjét lassan ismét lepergeted, hogy a legszebb élményeket és találkozásokat felidézhesd és belőlük új erőt meríthess!

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor minden zaj elől elzárkózol és minden hangos tülekedés és harsogó lárma elől menekülsz.

Persze, azoknak, akik mindig másokkal foglalkoznak, ahelyett, hogy a saját életüket hoznák rendbe, azonnal megvan a véleményük rólad: “Különbnek tartod magad másnál, nem vagy képes kompromisszumokra…”

Én viszont tapasztalatból tudom, hogy ez nem így van!

Te csupán nyugalmat és csendet akarsz magad körül, hogy végre már ne csak a felszínen élj! Nem akarsz folyton mindenkivel és mindennel alkut kötni! Megcsömörödtél a kevéstől: reggel felkelés, napközben munka, este fáradtan ágybadőlés – hétfőtől péntekig. Közben tülekedés az elismerésért, koldulás egy jó szóért, sóvárgás mások szeretete után... Nem, ezt mától kezdve már nem akarod!

Ehelyett inkább a nagybetűs Életre akarsz jobban odafigyelni: mit akar Neked most, ebben az időszakban mondani? A mai napon milyen örömhíre van számodra?

Vannak az életnek olyan pillanatai, amikor magad számára is különcnek tűnsz, mert eleged van abból, hogy a hangadók, a mindent jobbantudók, a mások másságát kifogásolók és lejáratók adják meg a hangot. Azok, akik közben a saját életük hangját soha nem hallják meg... Te most épp ezt szeretnéd: végre a saját életed hangját meghallani! De ott motoszkál benned: szabad-e kilógnod a sorból?

Szabad! Én megértelek!

Te valóban más vagy! Neked egy védett sarokra van szükséged, ahol egyedül maradhatsz önmagaddal, hogy visszatalálj igazi lényedhez, és ne veszítsd el igazi éned ebben az embertelen nagy tülekedésben!

Te valóban más vagy! Neked csendre és nyugalomra van szükséged, eleged van a folytonos olcsó, felszínes megalkuvásokból, a többség által elvárt viselkedési kényszerzubbonyból, mások hátad mögötti elmarasztaló véleményéből! Egyedül akarsz maradni Istennel, akitől újra és újra hallani akarod: milyennek is álmodott meg Ő Téged?

Imre atya

2020-11-26.

Az evangéliumi szakasz, formailag, és tartalmilag is az apokaliptikus prófétai műfajban íródott. Ezért int a szerző virrasztásra, éberségre. De honnan származik a történet? Márk forrását Jézus közvetlen környezetében kell keresnünk.

Az eredeti Jézustól származó történet egy tehetős gazdáról szólt, akit a kapusa éberen várt. Ebben a történetben a ragaszkodó várakozáson és a szolga hűségén volt a hangsúly. Az idegenbe készülő urat könnyen azonosították Krisztussal. Fontos motívum volt a történetben, hogy ki kinek, adta a munkát. Ezeket a feladatokat könnyen azonosították az Egyház vezetőinek a megbízatásával. A szolga számonkérése az egyházi vezetők életében azt jelentette, hogy munkájukról számot kell adnuk az ítélő Krisztusnak.

Amikor az üldözést szenvedett Egyházban újraolvasták a történetet, az egyszerű példázat apokaliptikus képpé változott. Jó és hatásos elbeszélés volt, mert az ősegyházban a végidő várása Jézus mennybemenetele után áthatotta a hívők gondolkodását. Kezdetben úgy gondolták a keresztények, hogy az ítélő Krisztus nemsokára visszatér, talán már az ő földi életükben megtörténik, mint az kiderül a tesszalonikai levélből (4,13– 18). Ahogy késett Krisztus viszszajövetele, egyes hívőkön erőt vett a kiábrándulás, mások számára viszont az éberségről szóló történet új jelentést kapott. Azok, akik lelkiismeretesen gondját viselték az Egyháznak, a felelősség terhét hordozva olvasták újra a számonkérésről szóló figyelmeztetést.

Amikor országok, birodalmak omlottak össze, és mégsem jött el Krisztus, amikor a Josephus Flavius által is leírt zsidó háború borzalmai beteljesedtek, és a választott nép többsége évezredekre elhagyta Palesztinát, ebből a figyelmeztetésből félelmetes prófécia lett. Ekkor érezték csak meg a keresztény hívők, hogy milyen nehéz megőrizni a rájuk bízott hitletéteményt. Akárhányszor később is nemzeti és történelmi katasztrófák idején ezt a figyelmeztetést olvasták félelmetes végidő látomás bontakozott ki belőle, és újra átélték felelőségüket Jézus ügyéért és Egyházáért.

A Jelenések könyvében már megfogalmazódik a kritika is pl. az efezusi egyházról amely, bár szenvedett és állhatatos, de akinek tagjai elhagyták „első szerelmüket”, az égő hitet, vagyis a belefáradtak virrasztásba.

A virrasztó imája

Uram! Nekem, szolgálódnak azt parancsoltad, hogy éber legyek, és figyeljek visszajöveteledre, mert nem tudhatom, mikor térsz vissza. Házadat rám bíztad, és az ajtó elé állítottál: lásd, itt vagyok, hogy a bennem égő gyertyalángra, Szentlelked fényére vigyázzak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy lessem jöveteled, és felkészítsem házad fogadásodra: szeretném, ha szívem kapuit nyitva találnád, lelkemet pedig tisztán, a legkisebb folt nélkül. Ajándékkal is készülök: az irgalmasság testi cselekedeteit szeretném átnyújtani neked, ha megérkezel. Mindehhez azonban a te segítségedre, ébren tartó erődre van szükségem, különösen akkor, amikor úgy érzem: nagyon messze jársz. Kérlek, ne engedd, hogy az éjszaka hívogató csábítása megrendítsen, segíts virrasztani, hogy akár este, akár éjfélkor, kakasszókor vagy reggel jössz el, ébren találj. A távolból is légy mindig Szentlelkeddel velem, hogy egy percre se szunnyadjon lelkiismeretem. Amen.

Ha elvágjuk az ördög elôl ezt az utat, úgy remélem, hogy más
módon nem lesz képes bejutni ebbe a házba. Azért is Isten szerelmére
kérem a püspököt vagy a rendfônököt -- akárki legyen is az --, hogy ne
szorítsa meg e tekintetben a nôvérek szabadságát, s ha tudós és jámbor
egyének akadnának közelükben -- amit az ilyen kis városban könnyű
megtudni --, engedje meg, hogy olykor meggyónhassanak náluk, még ha
van is rendes gyóntatójuk. Tapasztalatból tudom, hogy ez sok
szempontból hasznos, s még ha volna is némi hátrányos oldala, ez semmi
ahhoz a nagy, leplezett és szinte gyógyíthatatlan betegséghez képest,
amelyet az ellenkezô eljárás okoz. A kolostori életnek ugyanis az a
sajátsága, hogy a jót nagy gonddal kell benne ôrizni, mert különben
tönkremegy; ellenben a rosszat, ha egyszer befészkelte magát,
rendkívül nehéz belôle kiirtani s a legcsekélyebb rossz szokás
hamarjában orvosolhatatlan állapotot teremthet.

Gyakran, mikor nem voltam pihenőn (úgy értem, hogy munkaórák alatt) hivatalos érintkezésbe is kerültem ezzel a nővérrel, s mikor a harcaim túl hevesek voltak, megfutamodtam, mint valami katonaszökevény. Mivel sejtelme sem volt arról, hogy mit érzek irányában, sohasem gyanította viselkedésem indító okait s abban a meggyőződésben élt, hogy egyénisége kellemes a számomra. Egy napon a pihenőórán körülbelül ezeket a szavakat mondta nekem, igen örvendező arccal: „Lenne olyan szíves és mondaná meg Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérem, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rámnéz, mindig mosolyogni látom.” Ó, ami vonzott engem, az a lelke mélyén rejtőző Jézus volt … Jézus, aki megédesíti a legeslegkeserűbbet is … Azt feleltem neki, hogy azért mosolyogtam, mert örültem, mikor láttam (persze, nem fűztem hozzá, hogy ezt lelki szempontból értettem.)

Ó, dicsőséges Szent József, a bensőséges lelkek tökéletes példaképe, és Te, a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz, ki életedet a kolostor csendjében annak szentelted, hogy a papokért imádkozzál, eszközölj ki Isten anyaszentegyháza számára bőséges számú szerzetesi és papi hivatást. Vajha ezek a kiválasztott lelkek szent életükkel és az evangéliumi tanítás tiszta kisugárzásával megújítanák a föld színét. Ó, Szent József, ó, Kis Szent Teréz, a Ti hatalmas közbenjárástoktól reméljük ezt a termékeny és szükséges rózsaesőt. Amen.

Oh mennyi hálátlansággal, kevélységgel, türelmetlenséggel, bántottam meg ezt a jó Mennyei Atyát. De Ő nagy jóságában szüntelen érezteti velem nagy szeretetét. [V. 299/9]

Ma a rózsafüzér ima alatt hirtelen megláttam a cibóriumot a Legszentebb Oltáriszentséggel. Az edény nyitva állt, jól megtöltve Ostyákkal. Egy hang hallatszott belőle: ,,Ezeket az Ostyákat azok a lelkek vették magukhoz, akik a te szenvedéseid árán és imáid segítségével tértek meg.'' Itt gyermekként éreztem meg Isten jelenlétét – valóban úgy éreztem magam, mint egy gyermek.

Amikor a nappalok egyre rövidülnek, felmerülnek az első karácsonyi gondolatok. Hetekkel, hónapokkal előbb meleg folyamként árad szét a földön. A szeretet és az öröm ünnepe – ez az a csillag, amely felé mindannyian közeledünk.

Hamarosan hozzálátunk ahhoz, hogy felkészítsük magunkat Jézus eljövetelére, és szívünkbe helyet hagyunk az üres bölcső számára. Ebben az évben igazán jó helyet kell kell készítenünk: az alázat, a szegénység,az evangéliumi egyszerűség bölcsőjét. A betlehemi életre van szükségünk, a názáreti életre, arra az alázatra és arra az egyszerűségre, hogy megértsük és befogadjuk az Ő örömhírt teremtő munkáját.

A szeretet az az édes kötelék, amely összeköti a lelket a Teremtőjével; amely megköti az Istent az emberben és az embert Istenben.

" Hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk néked.."

Felébresztettél Uram A Gyergyóiremetei hajnali mise előtt ma is...A második napon is.Igy, ujjongó szívvel és hálával köszöntelek. Köszönöm hogy bekapcsolódhattam az ünnepi lélek emelő hála adó szentmisébe.

És igen!!" Áldalak Atyám mennynek és földnek Ura,mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől,és kinyilvánítottad a kicsinyeknek"

Oly sokszor kinyilvanitod felém is! Minden napom az öröm és a haladással kezdődik!

Megköszönöm gondviselő jóságos szereteted. És bőkezű vagy! Nem szűken méred, hanem tulcsordulo mértékkel! Minden nap beléd vetem bizalmam,mindent,de MINDENT rád bízok!

Egész napom betölti a te jelenléted ereje, jósága, rám figyelése. Senki de senki nem figyel úgy rám,mint Te!

Csodálatos gondviselő Isten vagy!

Hálát adok mindenért! Téged ducserjen minden énekem,tettem, és az egész életem!

Ha imádkozol, menj be a belső szobádba, 
zárd be az ajtót, és akkor a te Atyád,
aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.
Mivel is?
Hát először is tágasabb ház kellene, 
látod, Uram, mint a heringek,
itt szorongunk egymás hegyén-hátán,
a gyereknek nagyobb cipő, ruha,
vágyunk egy kicsit elmenni valahová,
nem tudom, welness-hotel, valami,
mert már tiszta ideg vagyunk a gondoktól,
de hát pénz, az nincs hozzá, 
honnan is lenne, ha nem adsz, Uram, 
s ha már így nyakig vagyok az őszintében,
simán elkelne egy jobb autó,
ami nem parkol folyton a szervízben,
ami nem zabálja úgy a benzint,
vagy adj egy saját olajkutat, nem bánom,
és jobb állást is keríts, kérlek, 
mert piszok szűkek a hóvégék,
te azt madártávlatból remekül látod, 
és Karácsony közeledtén 
valami kis extra is beeshetne,
látod, milyenek az árak,
mennyi ajándékot kellene venni,
na szóval ezekkel jutalmazz meg,
kérlek, ha már így bejöttem a belső
szobába, ha már időt szakítottam rád,
ja, ne feledjem, állatira kéne egy új hűtő,
és a kazánunk is gatyán van,
hogy a bojlerről ne is beszéljek.
Ja, nem.
Ha nem öntöm nyakon a kívánságlistámmal,
akkor megajándékoz 
azzal, amivel ő szeretne,
leginkább csendes jelenlétével, 
amellyel jelenlétemet fogadja,
az odaajándékozott idő örömével, 
ölelésével, amely a legkényelmesebb kanapé,
a legotthonosabb fotel, a legmelegebb takaró,
megajándékoz a figyelmével, igéivel,
késztetéseivel, bensőmet csiklandozó békéjével, 
a változatlanság levegőjével, 
melyből nem vágyom mindig újabb 
és újabb típusúra, ahogy telnek az évek, 
ezt az egyetlen szériát gyártották, 
és kitart, míg világ a világ, sőt, utána is. 
Ja, a többi pedig majd megadatik
azoknak, akik őt igazán szeretik.

A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform lehetővé tette, hogy a nyelvre történő áldozás mellett az Oltáriszentséget a hívek kezébe adja az áldoztató pap, amint ez a kereszténység első századaiban szo­kásban volt. Nyilvánvaló, hogy ez csak lehetőség. A hívek teljesen szabadon választhatják meg az áldo­zás egyik vagy másik módját. Fontos, hogy a kézbe áldozásnak is ki kell fejeznie, amiként a nyelvre tör­ténő áldozásnak is, a tiszteletet az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus iránt.

A katolikus hívek már megszokták és értékelik a kézbeáldozás lehetőségét. Sajnálatos módon elég sokan vannak olyanok, akik valamilyen ok miatt nem ismerik a kézbeáldozás helyes módját. Az ál­doztató papok egészen furcsa kéztartásokkal talál­koznak, de az áldoztatás közben nincs mód és lehe­tőség a méltóságteljes áldozás megtanítására.

A hívő ember a kézbeáldozáskor az Egyház által kapja az Oltáriszentséget. Ezért nem magának kell elvennie a pap kezéből, hanem a nyújtania kell a kezét, hogy a szentáldozást a kiosztó pap kezéből kapja a saját kezébe. Az áldozóknak úgy kell ki­nyújtani két kezüket, hogy kezükbői trónust alakítsanak ki, amelynek majd a szentségi Jézust kell fogadnia. A helyes kézbeáldozás módja a következő: a bal kéz legyen a jobb kéz fölött hogy azután az áldozó könnyen tudja megfogni a szcnlosh/át, maid pedig rögtön magához venni.

A kézbe áldozás legrészletesebb és legszebb leírá­sát a jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézisé-ben (4. század) találjuk meg. Érdemes szó szerint is idézni, mert alkalmas arra, hogy mindnyájunkat megtanítson a méltó és megfelelő tisztelet megadó szentáldozásra: „Amikor odajáriüsz, ne kinyitott te­nyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered háüaiabu fogadd Krisztus testét, rá­mondva az Átnen-t".

Ebből a leírásból is láthatjuk, hogy az első évszá­zadokban a keresztények milyen nagy tisztelettel járultak szentáldozáshoz, annak ellenére, hogy még szó sem volt a nyelvre való áldoztatásról. Ezek a szabályok is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a szentáldozásra az egész embernek, testünknek és lelkünknek is fel kell készülnie. Szükség esetén el kell végeznünk a szentgyónást, és a méltó szentál­dozáshoz hozzátartozik a szentségi böjt is.

(15) „…MINT AZ ELKESEREDÉSKOR…” (ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL 3,7–19)

Vigyázzunk: el ne keseredjünk! Senkinek se legyen közülünk hitetlen és gonosz szíve! Senki se szakadjon el az élő Istentől (12). A hitetlenségből elkeseredés és gonoszság következik. Aki elkeseredett és gonosz, az hitetlen, emlegessen bármilyen Istent; az egyetlen, élő Istennel még sincsen kapcsolata. Gyönyörű kifejezés: „élő Isten”! Az élő Isten, aki az élet Istene, aki minden élet forrása, aki az egyetlen, aki teremt, fenntart és megvált. Az élő, egyetlen Isten Jézus Krisztusban mutatta meg magát.

Példa erre Izráel népe, akik a pusztai vándorlás során elkeseredtek, lázadoztak, perlekedtek az Úrral, ezért nem is mehettek be az Ígéret földjére. Bizony, ma is tudnánk példákat mondani erre a hitetlen elkeseredésre. A jóléti társadalmak hitetlensége is valójában elkeseredésbe torkollott; hiszen, ha az embernek és egy közösségnek nincs élő hite, akkor tényleg elkeserítően magára marad. Mennyi be nem vallott elkeseredést, megkeseredést, menekülést leplez a még többet és többet birtokolni, fogyasztani, élvezni akaró, csillogó világ körülöttünk. Nem a jóléttel van a baj. Beteg az olyan ember, aki szeret nyomorogni. A baj azzal van, hogy a jóléttel nem tudunk jól élni, mert hitetlenné lettünk.

Életünk pusztaságában számos dolog okozhat keserűséget, de soha nem keseredhetünk el, soha nem keseredhetünk meg, soha nem menekülhetünk pótcselekvő, olcsó örömök közé, hogy kibírjuk az életet. Minden elkeseredés: engedetlenség az Úrral szemben. Éppen ezért, hogy el ne keseredjünk, meneküljünk oda Isten közelébe, az Ő szavának, Igéjének közelébe, és nyitott szívvel fogadjuk üdvözítő, megtartó szavát! Meg ne keményítsük a szívünket! (7–11; 15–19)

A mai igeszakasz azt hangsúlyozza: Mindvégig kitartani, nem elkeseredni! Tudjuk, hogy Isten hatalmas kegyelme őriz bennünket (1Péter 1,5), hogy hűségesek maradhassunk mindhalálig (Jelenések 2,10). Éppen ezért buzdítsuk egymást! Ez a buzdítás is nagyon hiányzik. Pedig a Jézus Krisztusról való beszéd is buzdítással kezdődik, először egy jó szóval, figyelemmel, hogy aztán egy ponton megszólalhasson az Úr ténylegesen buzdító Igéje! (13–14)

Jób 22

„Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd. A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.” (Jób 5,17-18) 

Mikor Isten keze ránk nehezedik – hova is mehetnénk? Bár Ő sújt, mi mégis Hozzá jövünk vigasztalásért. Amikor egy gyermeket megfenyít az édesanyja, a síró gyermek mégis anyja karjaiba fut, ott keres vigasztalást. S talán soha nem olyan édes az anyai ölelés, mint éppen ekkor. Mert azt jelenti, hogy bármi történt is, azért az én gyermekem vagy, és én ugyanúgy szeretlek – vagy még jobban -, mint azelőtt. – A fenti Ige is pontosan ezt mondja: Ő, aki megsebzett, bekötöz; akinek kezei összezúztak, ugyanezek a kezek meg is gyógyítanak. Biztosít bennünket arról, hogy mi az Ő szeretett gyermekei vagyunk. Jézus Krisztus által lettünk gyermekeivé, és ezen semmi, még hibáink, bűneink sem változtatnak.

A feltámadott Jézus Krisztus kezén és lábán ott voltak a keresztre feszítés szegei által okozott sebek. Mindig emlékeztetnek bennünket arra a szeretetre, amely értünk halálba adta önmagát. De nemcsak emlékeztetnek, hanem ezek a sebek meg is gyógyítanak: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás 53,5) - Ismert az a sebészi eljárás, aminek során egy bőrhiányos részt úgy gyógyítanak meg, hogy egy ép testrészről kimetszenek egy darab egészséges bőrt és azzal borítják be az eleven sebet. Így az egyébként soha be nem gyógyuló seb szépen beheged. – Isten megsebesítette Fiát értünk, hogy a mi - egyébként soha be nem gyógyuló - sebeink az Ő, feltámadás által immár meggyógyult sebei által meggyógyuljanak.

Az Ő gyógyítása nem tüneti kezelés. A bajok igazi gyökerét, a bűn rontását tárja fel és mélyrehatóan veszi kezelésbe életünket. Egyedül Ő az, akinek van hatalma megbocsátani a bűnöket, s ezáltal meggyógyítani életünk legnagyobb nyomorúságát. Ne legyünk hasonlók azokhoz, akik mindenféle gyógymódot kipróbálnak, de Jézus Krisztushoz nem jönnek. Megelégednének azzal, ha tüneteik enyhülnének, hogy aztán kedvükre élhessenek tovább. Jézus Krisztus nem alkalmi segítség akar lenni számunkra, hanem életünk Ura és Megváltója. (Lázár Péterné, Berettyóújfalu)

********************

Imádság:

Add Uram, hogy hittel alávessem magam a Te gyógyító kezelésednek. Hadd engedjem, hogy rátapints arra, ami igazán beteggé tesz, s ne áltassam magam hamis gyógyítások ígéreteivel. Ámen.

*******************

A nap gondolata:

„Testvéreim, azokat az Igéket olvassátok a legtöbbször, amelyek a legtöbb fájdalmat okozzák!” (Spurgeon)

Drága gyermekek! Ez a szeretet, a melegség, az imádság és az öröm ideje. Imádkozzatok kicsi gyermekeim, hogy a kis Jézus megszülethessen a szívetekben. Nyissátok meg szíveteket Jézusnak, aki mindnyájatoknak adja önmagát. Isten küldött engem, hogy öröm és remény legyek ebben az időben, én pedig azt mondom nektek: a kis Jézus nélkül nincs bennetek gyengédség, sem a Menny érzése, amely az újszülöttben rejtezik. Ezért, kicsi gyermekeim, munkálkodjatok önmagatokon. A Szentírást olvasva fel fogjátok fedezni Jézus születését és azt az örömöt, amelyet az első napokban Međugorje adott az emberiségnek. A történelem igaz lesz, amely ma is ismétlődik bennetek és körülöttetek. Dolgozzatok és építsétek a békét a szentgyónás szentsége által. Béküljetek ki Istennel, kicsi gyermekeim, és csodákat fogtok látni magatok körül. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/ci5Jw9XdlR8

https://youtu.be/PUGpEBM7_S0

1. Szentmise a szegények világnapján
2. Ferenc pápa a McCarrick-jelentés kapcsán
3. Megáldotta a pápa a Csodás Érem Szűz Mária-szobrot
4. Változások a bíborosi testületben
5. A Tárt Karok szervezet a tengeren át menekülőkért
6. Az alkotáson keresztül feloldódni Istenben...
7. A római pestist megállító angyalszobor

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!

https://youtu.be/9ibdesAIUCs

Bevezető

Advent első vasárnapja az új egyházi év kezdete. Adventben arra az időre emlékezünk, amikor az emberek a Megváltót várták. De nemcsak emlékezünk, hanem készülünk is a kereszténység nagy ünnepére, az Úr Jézus születésnapjára. Már meggyújtottuk az adventi koszorú első gyertyáját, és amint a napok rövidülésével egyre több lesz a sötétség a természetben, úgy gyarapszik a fény templomunkban a következő vasárnapokon. A megáldott koszorú, égő gyertyáival, Krisztus fényének növekedését jelképezi, és karácsony napján ragyog majd fel a maga teljességében. A kegyelem fényénél vizsgáljuk meg most lelkünket, és bánjuk meg bűneinket...

Hívek könyörgése

Testvéreim! Adventben éberen várjuk Urunk és Megváltónk eljövetelét. Rá bízva magunkat, terjesszük elé kéréseinket!

1. Urunk, Istenünk! Küldd el a szeretet fényét a világba, hogy minden ember megismerje a hozzád vezető utat.

2. Ragyogtasd rá a béke fényét a háborútól sújtott országokra, hogy lakóik megszabaduljanak az értelmetlen szenvedésektől.

3. Világosítsd meg mindazok elméjét, akik még tévelyegnek a tévedések ösvényein, de őszintén keresik az igazság útját.

4. Fogadd be az örök fényesség országába megholt testvéreinket, akik a földön szeretetben éltek.

Urunk, Istenünk! Világosítson meg bennünket kegyelmed fénye életünk minden napján, Szent Fiad, Jézus Krisztus által. Amen.

Uram! Nekem, szolgálódnak azt parancsoltad, hogy éber legyek, és figyeljek visszajöveteledre, mert nem tudhatom, mikor térsz vissza. Házadat rám bíztad, és az ajtó elé állítottál: lásd, itt vagyok, hogy a bennem égő gyertyalángra, Szentlelked fényére vigyázzak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy lessem jöveteled, és felkészítsem házad fogadásodra: szeretném, ha szívem kapuit nyitva találnád, lelkemet pedig tisztán, a legkisebb folt nélkül. Ajándékkal is készülök: az irgalmasság testi cselekedeteit szeretném átnyújtani neked, ha megérkezel. Mindehhez azonban a te segítségedre, ébren tartó erődre van szükségem, különösen akkor, amikor úgy érzem: nagyon messze jársz. Kérlek, ne engedd, hogy az éjszaka hívogató csábítása megrendítsen, segíts virrasztani, hogy akár este, akár éjfélkor, kakasszókor vagy reggel jössz el, ébren találj. A távolból is légy mindig Szentlelkeddel velem, hogy egy percre se szunnyadjon lelkiismeretem. Amen.

Élete

+ A Szentírás azt mondja nekünk, hogy András, Simon Péter testvére, halász volt, és Keresztelő Szent János tanítványa is volt.

+ Andrást gyakran hívják Protoclete-nek - „Első meghívottnak” -, mert úgy emlékeznek rá, mint az apostolok közül elsőként, aki „igent” mondott Jézus követésének meghívására. János evangéliuma azt is elmondja nekünk, hogy miután András meghallotta Keresztelő Jánost, aki Jézust „Isten Bárányának” nevezte, bemutatta testvérét Jézusnak (vö. János 1: 36–40).

+ András megmutatta hitét, amikor elhozta Jézust, a fiút öt árpakenyérrel és két hallal, azokkal az egyszerű elemekkel, amelyeket Jézus elég étellé alakított a sok ember táplálásához (vö. János 6: 8–9).

+ András Jézussal volt a hegyen a színeváltozáskor, és vele volt a Gecsemáné-kertben is utolsó óráiban.

+ Az ősi hagyomány szerint, András pünkösd után több helyen is hirdette az evangéliumot. András állítólag a görögországi Patrászban vértanúhalálat szenvedett azzal, hogy egy kereszten X alakban megfeszítették.

+ Szent Andrást a halászok és halárusok védőszentjeként tisztelik, valamint számos helyen, köztük Ausztriában, Görögországban, Oroszországban, Skóciában, Luxemburgban, Hollandiában és Ukrajnában, valamint számos más egyházmegyében és városban.

Imádságra és elmélkedésre

„ András apostol… megtanít minket arra, hogy Jézust azonnal kövessük (vö. Mt 4: 20; Mk 1: 18), hogy lelkesen beszéljünk róla azokkal, akikkel találkozunk, és főleg, hogy valódi ismerős kapcsolatot ápoljunk vele, élesen tisztában azzal, hogy egyedül benne találhatjuk meg életünk és halálunk végső értelmét. ”- XVI. Benedek pápa

Ima

Kérünk, Istenünk, legyen közbenjárónk az örökkévalóságban Szent András apostol, aki itt a földön igehirdetője és vezetője volt Egyházadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Hálás vagyok családomért és imádkozom Mindenkiért! Szűk családom két tagja (apa és lánya) együtt bérmálkozott. Szívükön van egy ajtó, amit kitártak, hogy a szeretet áradjon. Köszönöm Neked Uram!

HÁLÁS VAGYOK!!!

Olvasd!
Az ajándékozó Isten Lelke megnyugszik az Izáj törzsökéből származó Megváltón, akinek országa a békesség országa lesz. Iz 11,1-10
Jézus ujjongó hálaadása a Szentlélekben. Mk 10,21-24

Elmélkedj!"
"Ha ti Krisztus teste és az Ő tagjai vagytok, misztériumotok oda van helyezve az Úr asztalára: a saját misztériumotokat kapjátok. Arra, ami vagytok, Ámen-nal válaszoltok, és válaszolván aláírjátok. Hallod ugyanis: Krisztus teste; és te válaszolod: Ámen. Légy Krisztus tagja, hogy igaz legyen az Ámen." – Szent Ágoston (KEK 1396)

Cselekedj!
Hogy szabaddá váljak Isten szeretetére, ma ellene mondok az összehasonlítások kényszerének. Kifejezem hálámat!