Egyetemes: A kicsinyek jövőjéért

Imádkozzunk, hogy minden ország elkötelezett lépéseket tegyen annak érdekében, hogy a legfiatalabbak - különösen a szenvedők -jövőjét prioritásként kezeljék.

Ima

Jóságos Atyám,
Jézus fiad születése új időt nyit meg a világ számára,
a remény és a béke idejét.
Imádkozunk azokért a gyermekekért és serdülõkért,
különösképp azokért, akik nehézségeik és szenvedéseik miatt elriasztottak,
akik nem találnak fejlõdési lehetõségeket, nem érzik magukat lelkesnek a jövõ iránt,
és akiknek nem nyújtanak támogatást a tisztességes élethez.
Segíts nekünk abban, hogy fényes jövőt adjunk nekik,
szeretettel ölelve fel ma a gyermekeket és serdülőket,
hogy ők átalakítsák a világot, amelyet teremtettél
az élet és a testvériség jegyében.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• Támogassa a saját közösségében a gyermekek és serdülők jelen és a jövőben szembesülő kihívásait társadalmi, gazdasági, oktatási, stb.
• Támogassa a közösségben a gyermekek és serdülők kívánságainak, elvárásainak és szükségleteinek meghallgatását, mielőtt az életüket érintő döntéseket meghoznák.
• Támogassák a gyermekekkel és serdülőkkel szervezett imádságot, amelyben maguk is főszereplők, és a közösség támogatását érzik előléptetésük és fejlesztésük során.

„Gondoljuk, hogy ezen a világon, városunkban, közösségeinkben nincs már hely növekedni, álmodozni, létrehozni… ez az egyik legrosszabb baj, amelyet életünkbe tehetünk, főleg fiatalkorban.” (Ferenc pápa) Indítsa ezt az új napot szeretettel, felismerve az Urat élete nagy Megváltójának. Legyen felkészülve arra, hogy másoknak segítsen felfedezni az evangéliumot, így álmodozhatnak és növekedhetnek. Ajánlja fel a napját a pápa szándékaira ebben a hónapban. Mi Atyánk…

Ezt a találkozót imával, intenzív imával kísérem, mert erre a békére szükség van, és felkérem Önt, hogy tegye ugyanezt, hogy a politikai párbeszéd ezen kezdeményezése e területek és népeik számára az igazságosság békéjének eredményéhez vezessen.

A hit képességet ad nekünk arra, hogy reményteljesen nézzünk az élet eseményeire, és segít befogadni még a vereségeket és a szenvedéseket is, tudatában annak, hogy soha nem a gonoszé az utolsó szó.

Fides dat nobis copiam spe vitae vices respiciendi nosque adiuvat ad iacturas quoque et aegritudines accipiendas, cum probe sciamus malum postrema haud decernere.

Imádkozzunk, hogy minden ország elkötelezett lépéseket tegyen annak érdekében, hogy a legfiatalabbak - különösen a szenvedők -jövőjét prioritásként kezeljék.

Ferenc pápa - 2019. december

Minden gyermek, aki kirekesztett, bántalmazott, elhagyott, iskolai végzettség nélkül vagy orvosi ellátás nélkül, olyan kiáltás, amely feláll Isten előtt.
Mindegyikben Krisztus van, aki védtelen gyermekként jött a világunkba; Krisztus az, aki ezen gyermekek szemével néz ránk.
Imádkozzunk, hogy minden ország elkötelezett lépéseket tegyen annak érdekében, hogy a legfiatalabbak - különösen a szenvedők -jövőjét prioritásként kezeljék.

Ó, Szeplőtelen Mária, ismét összegyűlünk körülötted. Minél inkább előrehaladunk életünkben annál jobban növekszik hálánk Isten iránt, amiért téged adott Anyánknak, nekünk, bűnösöknek, Téged, aki a Szeplőtelen vagy. Minden emberi lény között, te vagy az egyetlen, aki mentes a bűntől, mert Anyja vagy Jézusnak, Isten Bárányának, aki elveszi a világ bűneit. De ezt az egyedülálló kiváltságodat mindnyájunk számára, gyermekeid számára kaptad. Valóban, rád tekintve mi Krisztus győzelmét látjuk, Isten szeretetének győzelmét a rossz felett: ahol elhatalmasodott a bűn, vagyis az emberi szívben, ott túláradt a kegyelem, Jézus Vérének szelíd hatalma által.

Te, Anya, emlékeztetsz minket, hogy igen, mi bűnösök vagyunk, de nem vagyunk többé a bűn rabszolgái! A te Fiad, áldozatával megtörte a gonosz uralmát, legyőzte a világot. Ezt hirdeti minden nemzedéknek a te szíved, amely világos mint az égbolt, amelyen a szél eloszlatott minden felhőt. És így te emlékeztetsz minket arra, hogy nem ugyanazt jelenti bűnösnek vagy korruptnak lenni: ez nagyon különböző. Egy dolog elesni, de azután, bűneinket megbánva és meggyónva felállni Isten irgalmasságának a segítségével. Más dolog a rosszal való álszent együttélés, a szív romlottsága, amely kívülről feddhetetlennek mutatkozik, de belül tele van rossz szándékokkal és szánalmas önzésekkel.

A te makulátlan tisztaságod őszinteségre, átláthatóságra, egyszerűségre hív minket. Milyen nagy szükségünk van rá, hogy megszabaduljunk a szív romlottságától, ami a legsúlyosabb veszély! Ez lehetetlennek tűnik számunkra, olyannyira hozzá vagyunk szokva, pedig kéznyújtásnyira van tőlünk. Elég, ha felemeljük tekintetünket Anyai mosolyodra, érintetlen szépségedre, hogy ismét érezzük, hogy nem a rosszra születtünk, hanem a jóra, a szeretetre, Istenért!

Ezért, ó Szűz Mária, ma mindenkit oltalmadba ajánlok, akiket ebben a városban és az egész világon a bűn miatt nyomaszt a bizalmatlanság, a csüggedés; mindazokat, akik azt gondolják, hogy számukra nincs többé remény, hogy túl sok és túl nagy a bűnük, és Istennek biztosan nincs ideje, hogy velük vesződjön. Rád bízom őket, mert te nem csak Anya vagy és mint ilyen, soha nem szűnsz meg szeretni gyermekeidet, hanem Szeplőtelen is vagy, kegyelemmel teljes, és a legsűrűbb sötétségben is fel tudod ragyogtatni a Feltámadt Krisztus fényének egy sugarát.

Ő és csakis Ő töri meg a gonosz láncait, szabadít meg a legmegátalkodottabb függőségektől, oldja fel a legbűnösebb kapcsolatokat, meglágyítja a legkeményebb szíveket. És ha ez végbemegy a személyekben, mennyire megváltozik a város arculata! A kis gesztusokban és a nagy döntésekben, a bűnös körök apránként erényesekké válnak, az élet minősége megjavul és a társadalmi légkör belélegezhetőbb lesz.

Köszönjük neked Szeplőtelen Anya, hogy emlékeztetsz bennünket, hogy Jézus Krisztus szeretete révén már nem vagyunk többé a bűn rabszolgái, hanem szabadok vagyunk, szabadok, hogy szeressünk, hogy szeressük egymást, hogy testvérként segítsünk egymásnak, bár különbözőek vagyunk.

Köszönjük, hogy ragyogó ártatlanságoddal bátorítasz bennünket, hogy ne a jót szégyelljük, hanem a rosszat; segítsz nekünk, hogy távol tartsuk magunktól a gonoszt, aki csalással magához vonz bennünket, benne a halál örvényei áradnak; te az édes emlékezetet adod nekünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, aki a végtelen jóság Atyja, élet, szépség és szeretet örökös forrása, Ámen

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Te vagy-e az, akinek jönnie kelt, vagy valaki mást várjunk?
Abban az időben:
Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus igy válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.
Ezek az evangélium igéi.
Mt 11,2-11

KERESZTES SZENT JÁNOS

*Fontiveros, 1542. június 24. +Ubeda, 1591. december 14.

János alig volt kétesztendős, amikor atyja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált. A három fiú közül a középső meghalt.

Jánosnak tanulnia kellett, csakhogy édesanyja a tanulás költségeit nem tudta fedezni. Ezért a jezsuiták kollégiumába került, ott tanult, de többfelé szolgált, hogy fenntarthassa magát. Ismételten megpróbálkozott valamilyen mesterség elsajátításával, de mindig kiderült, hogy ehhez nincs tehetsége. Adottságai a könyvek felé irányították, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódott. Egy ispotály alapítója, amikor fölismerte János tehetségét és nemes szándékát, elhatározta, hogy viseli tanulásának költségeit, s megígérte, hogyha pappá szentelik, kórházi lelkészként fogja alkalmazni.

Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Mint atyja, ő is maga akarta meghatározni sorsát. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta. Ennek megfelelően egy szép napon belépett a medinai kármelitákhoz.

A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. De éppen ekkor - -látszólag véletlenül, valójában a Gondviselés bölcs jóságából -- találkozott Avilai Szent Terézzel, és ebben az egy esetben a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy -- és az eszmét Szent Teréziától vette át -- biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.

János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium -- s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amely mindig a megújított szerzet szolgálatában állt -- és a rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt --, csak a halál vetett véget. Ez az ,,égi és isteni ember'', ahogy Szent Terézia nevezte, miután öt évig gyóntató volt az avilai Megtestesülésről nevezett kolostorban, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.

A renden belül azonban az elméleti és joghatósági viták odáig fajultak, hogy Jánost a testvérei a toledói konventban egy cellába zárták és rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet tele olyan tájak és jelenetek rajzaival, amilyeneket ugyanebben az időben és ugyancsak Toledóban El Greco festett. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle haragja és keserűsége kifejezésére a kegyetlen bánásmód miatt. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét.

Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindaz, amit leírt, különböző módszerekkel készült önarckép; románcok, amelyekben -- az egy vonallal készült vázlatokhoz hasonlóan -- a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik, úgy, ahogy azt csak a 136. zsoltárban lehet megtalálni.

Toledói börtönéből megszabadulva János Andalúziába ment. Három esztendő kivételével, amelyet Segoviában töltött, további élete ezen a tájon folyt le. Andalúzia lelke, napfénye, színei, éghajlatának heve, népének szenvedélyei, zsidó és mór legendái s titokzatos történetei, mind hatottak a misztikus és gondolkodó, a költő és művész lelkére. Egy vershez írt kommentárban vagy új költeményben sűrűsödtek össze, hogy aztán teljességükben az egész keresztény kultúra kincsesházát gazdagítsák. János nem feledkezett meg fő feladatáról sem, arról, hogy napról napra tökéletesedjék, s mindenütt, minden pillanatban átadja magát a kimondhatatlan istentapasztalás élményének.

Keresztes Szent János egészen egyedülálló jelenség. Egész irodalmi termése önéletrajz természetű, és telve van fennkölt érzésekkel és optimizmussal. Meggyőződésének ereje és következetessége, a könnyedség, amellyel meghatározásait fogalmazza, és mindenekelőtt a biztonság, amellyel az életszentség szabályait a semmiből megformulázza -- mindezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye, s általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni mindenáron az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni.

Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia, veszekedő pártok és önző egyéni törekvések hálójában kellett eligazodnia. Mint szerzetes elöljáró és sok új kolostor alapítója -- aki állandóan úton volt és súlyos kötelezettségeknek tett eleget -- minden erkölcsi és fizikai szenvedés után is nyugodt megelégedettséggel szemlélte terhei gyarapodását.

Magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. A sok támadás és ellenségeskedés diszharmóniája, az önzések és egyéni ötletek emberi zaja, amelyek közepette élnie kellett, beleolvad ebbe az énekbe, és az egész együtt az életmű csodálatos harmóniáját -- az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó szimfóniáját -- adja.

,,Este majd próbára teszlek a szeretetben'' -- mondja egyik írásában, és joggal, mert ,,erre a célra, a szeretetre lettünk teremtve''. Úgy látja, hogy a szeretetnek, e nehezen taglalható témának a titka abban rejlik, hogy igaz fogalmat kell alkotni a szeretetről. Az emberek ugyanis általában a szeretetet az ösztönök és az érzelmek birodalmában élik meg, holott a szeretet az az állapot, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, amit a szeretet állít a lélek elé. Mert valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti ,,hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget''. Hiszen az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; vagy érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. Szerinte minden attól függ, hogy valaki birtokában van-e a fölismerésnek, hogy milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, s hogy mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját magától vagy másoktól eredő elméletektől függetlenül, szabadon éljen. ,,Egyetlen emberi gondolat értékesebb, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egy méltó tárgya van: Isten.'' Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten végtelenül fölülmúlja minden elképzelésünket.

Ez azonban a szeretetnek csak az egyik oldala. A másik oldal abban mutatkozik meg, hogy az embernek szeretet-igénye van. Szeretetet viszont akkor nyerünk, ,,ha oda viszünk szeretetet, ahol nincsen''. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által ,,saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk''. És ezzel minden megoldás megadatott.

A kérdés ezek után már csak az, hogy megszabadulunk-e álmaink, örömeink, vágyaink és reményeink alacsonyságától, azaz befogadjuk-e a saját életünkbe a mondott megoldásokat, azért, hogy örökre és szeretetből odaadjunk érte mindent.

Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.

Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen -- szeretetből -- a szabadságért küzdenek. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.

1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.

A nagy spanyol misztikus életéről, aki ,,nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni'', elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.

Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.

Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: ,,Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.''

Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták -- akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak -- hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.

Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.

Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: ,,Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!'' 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.

János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: ,,János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.'' A szent így válaszolt: ,,Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.''

Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával -- aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt --, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.

Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére. Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének: ,,Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!'' Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.

Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl: ,,1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett.''

Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála -- illő módon -- éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalomra találjunk nálad!

Tolnai Gyula, a Regnum Christi mozgalom tagja

Mt 11,2-11
Amikor János a börtönben Krisztus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait és megkérdezte tőle: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus ezt válaszolta nekik: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” Amikor azok elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat? Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme, akik finom ruhákat hordanak, a királyok házaiban laknak. Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát? Igen, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről írva van: „Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti előtted utadat”. Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála.”

Bevezető ima: Istenem, Te a reménység Istene is vagy mindannyiunknak. Add meg nekünk, hogy soha el ne felejtsünk Téged, az egyetlen igaz remény forrását!

Kérés: A reménység mellett kérünk, hogy a türelem hatalmas ajándékát is add meg nekünk, különösen amikor nehéz kihívásokkal szembesülünk.

1. Mi kell ahhoz, hogy higgyünk? A próféták és Isten mindegyik küldötte szembesült a választott nép konokságával és hitetlenségével. Mintha semmi és senki nem lett volna elég hiteles számukra. Csak a legnagyobb és legsúlyosabb csapások ébresztették rá a népet, hogy egyedül Istent követve járnak igaz úton. Nem volt ez másként Jézus eljövetelekor sem. Fontos, hogy észrevegyük ezt, de még ennél is sokkal fontosabb, hogy mi ne essünk ugyanebbe a csapdába.

2. Kinek hiszünk? Ma is vannak közöttünk igaz és bölcs tanítók, tanúságtevők, sőt vértanúk is. Vannak, akik sorra tartják előadásaikat világszerte és mindenhol megosztják saját megtérésük vagy a bűnös élettől való csodás megmenekülésük történetét. Vannak vértanúk, akik keresztény hitükért az életüket is hajlandók feláldozni. Ismerjük egyáltalán az ő történeteiket? Szívesen hallgatjuk-e őket? Próbálunk-e erőt meríteni az ő sorsukból? Bizony, bölcsen tesszük, ha igen.

 3. Mit teszünk mi? S ha keresztény testvéreink bizonyságtételei meg is érintik a szívünket, vajon okoz-e ez változást bennünk? Mi is bátorságot merítünk-e testvéreink példájából és bátran hirdetjük az evangéliumot ott, ahol tehetjük? Ha nem, akkor gondoljunk arra, hogy ők értünk is vállalták a szenvedést, a mi igazi megtérésünkért.

Beszélgetés Krisztussal: Drága Jézusom, a Te egész életed egyetlen hatalmas szolgálat és áldozat volt, miértünk. Add, hogy ezt megértsük, és ha a legcsekélyebb módon is, de viszonozni tudjuk életünk során, legalább egyetlen alkalommal!

Elhatározás: Ezen a héten megteszek egyetlen olyan jócselekedetet, amelyet eddig még sohasem vállaltam.

Isten jelenléte

Szabadság

„Szabad vagyok."
Ahogy nézem ezt a két szót, mely itt áll előttem, tiszteletet érzek.
Felkeltik bennem a szabadság felemelő érzését.
Köszönöm, Istenem.

Szerető figyelmesség

Isten igéje

Mt 11, 2-11

Abban az időben:
Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus igy válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában."

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak...!" Én mit látok és hallok? Észreveszem Isten országának jeleit a környező világban? Milyennek tapasztalom?
• Ha nem látok semmi pozitív jelet, mi ennek az oka? Nézzek oda még egyszer? Vagy nézzem másként? Valamiképpen "finom ruhákat, királyi palotákat" keresek, miközben Isten egy prófétát állít elém?
• Amikor azt mondja Jézus, hogy a legkisebb a mennyek országában nagyobb Jánosnál, vajon engem hova sorol?
• Igazi vigasztalást találhatunk ebben a szövegrészben. Az erős, marcona Keresztelőnek, aki nagy hatással volt a zsidókra, szintén voltak sötét pillanatai. Heródes tömlöcében rátört a kétely: Vajon bolonddá tettek? Ennyi volt? Tévedtem Jézussal kapcsolatban? De nem akar vergődni a bizonytalanságban, követeket küld Jézushoz. Jézus nem válaszol a kérdésekre. Arra kéri a küldöncöket, nézzenek körül nyitott szemmel, és tárják János elé bizonyítékul Jézus tetteit.
• Uram, add, hogy lássalak, amikor kétely gyötör vagy sötétség borul rám.
• Bármilyen nagy ember volt Keresztelő János, ő sem élt makulátlan bizonyosságban. Hittel követte Jézust, de hagyta, hogy a jó kérdések megfogalmazódjanak a lelkében. Imádkozom, hogy helyes kérdéseket tegyek fel, és mindig Jézushoz intézzem őket.
• Jézus nem tesz felsőbbrendű kijelentéseket, hanem a tetteire irányítja a figyelmet. Azzal mutatom meg, ki nekem Jézus, ahogyan élek, ahogy nyilatkozom a gyengékről, és segítem a szegényeket.

Párbeszéd

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek,
miképpen kezdetben, most és mindenkor, és mindörökkön örökké.

Iz 35,1-6a.10

Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag, és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon! Övé lett a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron fensége; meglátják ők az Úr dicsőségét, Istenünk fenségét. Erősítsétek meg a lankadt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a remegő szívűeknek: ,,Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el, és megszabadít titeket.” Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban. Akiket az Úr kiváltott, visszatérnek, ujjongással jönnek a Sionra, és örök örvendezés lesz a fejük felett; vidámság és öröm tölti el őket, s elfut tőlük a bánat és a sóhaj.

Jak 5,7-10

Legyetek tehát béketűrők, testvéreim, az Úr eljöveteléig! Íme, a földművelő is várja a föld drága terményét, türelmesen várakozik, amíg a korai és a késői esőt megkapja. Legyetek ti is türelmesek, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van! Ne panaszkodjatok, testvérek, egymás ellen, hogy meg ne ítéljenek benneteket! Íme, a bíró az ajtó előtt áll! A szenvedésben és béketűrésben legyenek példaképeitek, testvérek, azok a próféták, akik az Úr nevében szóltak!

Mt 11,2-11

Amikor János a börtönben Krisztus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait és megkérdezte tőle: ,,Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus ezt válaszolta nekik: ,,Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” (...)

Isten felfoghatatlan, minden emberi mértéket meghaladó türelme elsősorban az ő gyermekeit, híveit, szentjeit teszi próbára, nem pedig ellenségeit (azok tudva-tudatlanul élnek, sőt visszaélnek Isten végtelen türelmével). A Jelenések könyve szerint még a vértanúkban, az égi szentekben is van türelmetlenség; még a kiválasztottaknak is nehezükre esik felfogni az isteni gondvi­selés természetét, s csak fokról fokra tárul fel előttük, hogy Isten az egész emberiség megté­rését reméli, és nem a bűnös halálát akarja, hanem hogy megtérjen és éljen. Keresztelő János mint minden előtte járó próféta az ítéletet és a nagy szétválasztást hirdette: „Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem” – Jézus azonban a rossz fákat nem kivágta, hanem gyógyítani kezdte.

Talán a legnagyobb feladat egy igazán odaszánt életű keresztény számára, hogy felnőjön Isten türelméhez. Hogy ne csupán elfogadja Isten végtelen türelmét, hanem hogy ő maga is ennek a türelemnek élő hordozója legyen az emberek között. Türelmesnek lenni valakihez ezért mindenekelőtt azt jelenti, hogy csendben szenvedünk vele és érte. A tékozló fiát útnak engedő atya, illetve a megváltó Krisztus szenvedése ez. Nem is annyira azzal kell azonosulnunk tehát, akivel szemben türelmet gyakorolunk, hanem az irgalmas Atyával és Krisztussal, aki szánja és szereti őt, s életét adja érte.

Urunk, szégyenkezve valljuk meg, hogy mi is oly sokszor vagyunk türelmetlenek, azonnali igazságszolgáltatást, a bűnös azonnali megbüntetését követelve. (Észre sem vesszük, hogy saját megalkuvásainkkal, gyengeségeinkkel, a bűnbe való visszaeséseinkkel szemben sokkal megértőbbek és elnézőbbek vagyunk.) A szeretet Szentlelkét kérjük, hogy tanítson meg minket arra a türelemre, mely Tőled való, mely nem emberi megengedés és elnézés, hanem teremtő erő, s ha a világ szemében esetleg botránynak, gyengeségnek vagy őrültségnek tűnik is, számunkra és embertársaink számára a mennyország kapuja.

Keresztelő Jánosok útán kiált a világ! Mikor megkeresztelnek, mindannyiunkat felkennek ünnepélyesen Isten prófétájának! A keresztség szentségében megnyílik az ég és a Szentháromság otthont vesz a Szeretet Istenének igent mondó, a keresztség szentségében mellette döntő gyermekeiben. Teremtőnk cselekvő erővel, hatalommal szeretne mindannyiunkat felruházni, országának építésébe  bevonni. 

Minden megkeresztelt, Istenben hívő ember szent feladata, Istenre figyelő alázattal meghallani, megérteni a világunkat ma is tovább teremtő Teremtőnk szavát! Az Úr nem hagyja magára az ő gyermekeit! Van amikor utat mutat, tanácsot ad, feladatot ad, és megoldja életünk gondjait, problémáit! De nagyon sokszor csak szótlanul felkeres és végtelen szeretettel - akár nagycsütörtök estén Szent Fiát -  megerősít, bátorságot ad keresztünk hordozásához. 

A jó Isten külön-külön szokott szólni hozzánk, de van amikor az ő kiválasztottjának mondja el üzenetét, mindazt amit az egész népnek szán. Fenn a Sínai hegyen az Úr Mózesnek adta a tízparancsolatot, amit aztán ő prófétai erővel kihirdetett az egész nép számára. Az Ószövetség prófétái közül egy volt a papi rendből. Az Újszövetség prófétái közül is nagyon kevesen kaptak teológiai képzést. Isten a legkülönfélébb rangú, korú emberhez szólt és szól szeretettel, de határozottan. Az egyház minden megkereszteltet ünnepélyesen felken prófétának, ezért bármelyikünk lehet Isten szószolója! Dec. 12-én emlékezünk meg a Guadalupei Miasszonyunk jelenéséről. Egy egyszerű indiánnak, Juan Diegónak jelent meg 1531 telén a Tepeyac dombon, Mexikóvároshoz közel északra. Általa üzent az ég, az ő szavára épült fel egész Amerika legnagyobb kegyhelye azon a dombon!

A modern világunk ura, tetszik - nem tetszik,  a szabadakaratunk által hozzánk szóló Isten!! A népszavazáskor azt mondjuk: Vox Populi, Vox Dei, a nép akarata Isten akarata! A fejlett demokráciákban Teremtőnk akaratát a nép döntésében látjuk és ezért nem csak néhány kiválasztott ura a világunknak! Isten sokszor - a mi tudtunk nélkül is, - jósággal, szeretettel vezet, gondolkodjunk el, hogy milyen más lenne az életünk, a világunk, ha tudatosan keresnénk nap mint nap az ő világépítő szent akaratát!?

Csendesedj el, lelkedet megtisztítva, fordítsd bizalommal arcodat Istened felé és imádságos szeretettel mondd: "Uram, itt vagyok, szólj mert hallja a te gyermeked!" A többi már az Úr dolga. Ö aki megajándékozott a beszéd, a hallás készségével, képes megszólítani bennünket, és meg is hallja a mi imáinkat! Aki a kicsiben hű, arra sokat bíz a Teremtő! Indulj el kis léptekkel, és az aki hív, lépésről - lépésre vezetni fog. Bízzál teremtődben és ha hallod szívedben az ő szent akaratát, szólj alázattal az Ő nevében, légy Teremtőd Prófétája! 

Szeretettel, Csaba t.

Kép: Szent László korának prófétája volt!

Evangélium

Abban az időben Jézus így nyilatkozott Keresztelő Jánosról: Bizony mondom nektek: Az asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki legkisebb a mennyek országában, nagyobb, mint ő. A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mindmáig erőszakot szenved, és az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény Jánosig mindannyian ezt jövendölték. Ha tudni akarjátok, Illés ő, akinek el kell jönnie. Akinek füle van, hallja meg!  

Mt 11,11-15

Evangélium

Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!” 
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták: 
Íme, elküldöm követemet színed előtt, 
hogy elkészítse az utat teelőtted. 
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.  
Mt 11,2-11

Elmélkedés

Miért teszi ezt Isten? 
Az első két adventi vasárnap arról elmélkedtünk, hogy mit jelent az, hogy velünk az Isten, illetve a „lélek sötét éjszakája” idején, hogyan rejtőzik el előlünk, amikor egy időre azt tapasztaljuk, hogy nincs velünk az Isten. Ezeket a gondolatokat folytassuk ma egy harmadik lelki tapasztalattal, azzal, amikor azt érezzük, hogy Isten ellenünk van. Vannak nagyszerű elképzeléseink és terveink, de semmit sem sikerül megvalósítanunk belőlük. Bármibe is kezdünk, minden balul sül el. Bármerre is indulunk, újra és újra zsákutcában találjuk magunkat. Bármit teszünk, nem érezzük munkánkon, fáradozásunkon az Isten áldását. Sőt, úgy tűnik, mintha Isten mindent megakadályozna, amit szeretnénk. Keresztbe tesz az elképzeléseinknek, mégpedig nem könnyen átléphető szalmaszálakat, hanem komoly falakat épít, amelyek meghátrálásra kényszerítenek minket. Miért teszi ezt Isten? Mi lehet a szándéka? Mire jó ez? 
Évekkel ezelőtt egy amerikai nagyvárosban egy utcai banda gyilkosságot követett el. Tettükről hallván, egy lelkipásztor elhatározta, hogy segíteni próbál nekik. Úgy gondolta, hogy Isten hívja őt arra, hogy segítsen nekik. Szeretett volna a bandatagok bírósági tárgyalására bejutni, de a biztonsági szolgálat ezt megakadályozta. Szeretett volna beszélni a bíróval, aki engedélyezhette volna neki, hogy a fogházban meglátogassa a vádlottakat, de ezt sem engedélyezték neki. A következő tárgyalásra is elment, de akkor sem engedték be. Próbálkozása felkeltette a jelenlévő újságírók figyelmét, akik szándékáról kérdezték és fényképeket is készítettek róla. Másnap az újságok címlapjára került papi ruhában, kereszttel a nyakában és Bibliával a kezében, a következő címmel: Egy lelkipásztor félbe akarta szakítani a gyilkossági pert. Szavait kiforgatták, meg sem említették, hogy jó szándékkal segíteni akart a vádlottakon. Olyan negatív színben tüntették fel őt, amire nem számított. Elöljárói és közössége is elfordultak tőle, mert elhitték mindazt, amit az újságokban olvastak róla. Ő maga sem értette a helyzetet, hiszen korábban azt érezte, hogy maga Isten szólítja fel őt, hogy segítsen, és most minden a lehető legrosszabbra fordult. 
Néhány hét múlva a város utcáin járva más bandák tagjai felismerték őt. „Te vagy az a lelkipásztor, akit utál a bíróság és a rendőrség! Akkor te a mi barátunk vagy.” – mondták neki. Így történt, hogy elfogadták őt, s ettől kezdve az utcai bandákat próbálta jobb belátásra bírni, hogy ne a bűnözésből éljenek meg. Maga is rájött, hogy ha nem lettek volna a róla szóló negatív újságcikkek, akkor soha nem fogadták volna el őt a bandák. Íme, egy olyan eset, amikor Isten látszólag keresztbe tesz az emberi terveknek, aztán mégis mindent jóra fordít. 
Mit tegyünk azokban a helyzetekben, amikor azt érezzük, hogy Isten ellenünk dolgozik? Kár volna őt hibáztatni vagy vádolni, mert ezzel nem fogunk előbbre jutni. Talán egyszerűen csak oda kellene állnunk Isten elé és imádságunkban elmondani neki, hogy nem értjük a szándékát, nem értjük az akaratát. És ki kellene fejeznünk a hitünket, hogy még így is bízunk Istenben, így is rá merjük bízni az életünket. Biztos vagyok benne, hogy akiben megszületik a hit, a bizalom és az Istenre hagyatkozás, amellé oda fog állni az Isten. 
© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Az advent a megújulás, a lelki megtisztulás ideje számunkra. Nem tisztíthatjuk meg önmagunkat, erre egyedül te vagy képes. Tőled kérjük a megtisztulást, az újjászületést. A helyreállítás műve, amely által újra békében és szeretetben élünk veled, nem a mi erőfeszítésünk eredménye és nem a mi érdemünk, hanem a tiéd, aki bennünk élsz. A te csendes, türelmes, kitartó munkálkodásod éppen a mi megtisztulásunkban mutatkozik meg leginkább. Segíts, hogy irgalmad megérintse lelkünket az advent folyamán, hogy lelkileg újjászületve és az újjászületés örömével várjuk a Megváltó érkezését! 

Hallgatni könnyebb, mint beszélni.

Ha testi szenvedélyek rabságában sínylődik bűnökkel terhelt lelked, vesd magadat remegve a szigorú Úr lábaihoz, és reszketve a földet nézd, ne az eget. Üdvösséges hely ez, ne legyen előtted közönséges, ahol a szent bűnbánó bűneit elhagyta, és szentségbe öltözött.

1. Már a csillagjósok csaló kiolvasásait és kárhozatos őrültségeit is elvetettem. Ezt is Uram, ezt is lelkem mélyéből vallom a te könyörületességed munkájának! Mert egyedül te igazítottad meg makacsságomat. Ki más támaszt fel a tévedés sírjából, ha nem a halhatatlan Élet, s az ínséges értelmeket megvilágosító Bölcsesség, amely senkitől nem kér világosságot, s maga kormányoz mindeneket le a legutolsó rezgő falevélig!

Makacsul győzködtem Vindicianussal és Nebridiussal. Közülük az első, éles elméjű agg, leghatározottabban állította, amaz pedig, igen tehetséges fiatalember, némi óvakodással, de igen sokszor mondogatta, hogy a csillagolvasás nem tudomány; mert a közönséges találgató következtetés bizonyos eshetőségeket rejt, s aki sok ilyent mond, elég sokszor eltalálja a jövendőt, de ő maga sem tehet róla. Véletlenül sikerül neki; ha hallgatna, nem siker

Milyen az a várakozó Szűz? Nézzék, jön az a Messiás; kevesen tudnak róla, de tulajdonképpen csak egyetlenegy várja... jön titkon... jön álruhában... ellenséges földön, lázadó népek közt kígyóznak az Ő utai... egynek kell Őt fogadnia, egynek, ki a lázadásba nincsen beleártva; egy kebelnek kell magába zárnia, két karnak kell Őt átölelnie, egy tiszta tüzes ajaknak kell Őt megcsókolnia; ki az? Az az a várakozó Szűz! Jön az a Messiás... jön éjjel... virraszt egy: a várakozó Szent Szűz! Ez a Boldogságos Szűz Mária, ez a várakozó Szűz, ez lebeg a mi lelkünk előtt, mikor azt akarjuk elgondolni, hogy mily bensőséggel, mily figyelemmel, mily szent szorgalommal, mily éber lélekkel kell nekünk is a Messiás elé járulnunk, kell nekünk is ezt a Messiást, ezt az édes Üdvözítőt várnunk. Mert ha Jézus Krisztusnak szent embersége igazán az a templom, az istenség temploma, mint a litánia mondja: úgy a Boldogságos Szűz az a kapu, mely előtt állunk és hallgatózunk... és hallunk csodás, lágy hangokat belülről: a Boldogságos Szűz érzelmeinek suttogását.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 42. old.]

A szüret, és vele a magyar sors borús kérdései azokat érdekli, akik a piacra váró, árat kereső többletet termelik. Ahogy a magyar borszüret problémáit nem le­het a Tiszahátról megoldani, hiába borong rajtuk a gazda, néz elborultan a teli hordókra, - mert hisz a Tiszahát bo­rának árviszonyait ma a francia és olasz borok szabályoz­zák, - éppúgy nem lehet a magyar sors, a magyar jövő kér­déseit az „orbis Hungaricus" tiszaháti köldökszemléletével átfogni és megoldáshoz segíteni. Itt már a problémát csak a legmagasabb kilátóról lehet áttekinteni. Arról, melyben a nemzet sorsa, a vértermés és a lélektermés, az anyagi és a szellemi kultúra sorsa egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze: van-e még a magyarnak jövője az európai népek együtte­sében vagy pedig rálépett-e már a végső bomlás útjára? Ha a tiszaháti szemlélet alapján keresünk választ erre az egy­szerű kérdésre, azt kell mondani, hogy a magyar nép hal­doklik. De ha annak a népnek a szemszögéből keresünk feleletet, mely szegénységében is, egy hold szőlő birtoká­ban is, gondtól terhesen néz a jövőbe, akkor a legború-sabb szüret idején is — bíznunk kell abban, hogy ha lesz vér, lesz piac is, bor is. Csak teremteni kell.

(Szüret a Tisza mellett)

Isten mérhetetlen javait csak a kiüresített és a magányt kedvelő szív tudja befogadni.

Ha félünk, hogy elveszünk Isten jóságának karjában, ez még annál is furcsább, mint amikor a kisgyermek fél édesanyja ölében.

Mindenkink fel kell tennie magának a kérdést; hívatásának és életállapotának megfelelően hogyan járzulhat hozzá ahhoz, hogy az Úr belépjen ebbe a világba? Valahányszor megnyilvánulunk Isten hívása felé, Keresztelő Jánoshoz hasonlóan mi is Isten útján készítsük elő az emberek között.

Nem olyanok vagyunk, mint egy molyrágta cérnaszálon lógó karácsonyfadísz, ami ha túl sokat himbálózik, akkor leesik. Minden ember a Jóisten markában van, és az Úr gondoskodó jóságával karjában tartja Szent Fia drága vérén megváltott gyermekeit.

P. Dr. Barsi Balázs ofm, Sümeg 2019. 12. 8. 10 óra

Kedves Testvérek!

Múlt vasárnap arról hallottunk, hogy Jézus Krisztus második, dicsőséges eljövetelével megvalósul az új teremtés, az Isten országa az emberiség, de a kozmosz számára is. Az emberiség számára ez azt jelenti, hogy az Atya Jézus által a Szentlélekben fölemeli magához, egészen közel kerül Hozzá, részesedik az isteni életben. Az első századokban a keleti egyházatyák ezt az állapotot nevezték teiózisznak, azaz megistenülésnek, Szent Péter apostol pedig azt hangsúlyozza, hogy Isten ígérete révén az isteni természet részeseivé válhatunk (Vö. 2Pét 1,3-4).

A kozmosz természetesen ebben nem részesülhet, de megdicsőülése azt jelenti, hogy az a kozmosz, ami most sokszor elrejti, felismerhetetlenné teszi Istent, úgy eltelik Isten jelenlétével, hogy világosan tükrözi Őt. Ettől az isteni jelenléttől természetesen megújul, többé válik, megemelkedik. Ezt az új állapotát tükrözi gyönyörűen Izajás próféta szövege, amit az olvasmányban hallottunk. A most számunkra elképzelhetetlen képek végső üzenete: „Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen,, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert” (Iz 11,9).

Az olvasmány első soraiban a próféta ebből a távoli jövőből a számára közelebbi jövőre fordítja tekintetét. Néhány száz évvel később megszületik Dávid király családjából a Messiás, az Úr Jézus Krisztus. A próféta szerint eltölti Őt az Úr Lelke. Ezen a próféta Isten erejét érti, mi már tudjuk, hogy Jézust a Szentlélek tölti el, aki nem egy személytelen erő, hanem az Atya és a Fiú közös szeretete. Ezt az isteni Lelket a próféta így jellemzi: „A bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudás és az Úr félelmének lelke” (Iz 11,2-3).

Fontosnak tartom most felidézni, hogy amikor megbérmáltak bennünket, a bérmáló püspök pontosan ezeket a szavakat idézte fölöttünk. Fölénk terjesztett kézzel azért imádkozott, hogy a Szentlélek töltse el a bérmálkozókat a bölcsesség és az értelem, a tanács és erősség lelkével, a tudás és az Úr félelmének lelkével. Szokták mondani, hogy a bérmálkozók a Szentlélekkel töltekeznek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy éppen most találkoznak először a Szentlélekkel. Az a tény, hogy hisznek, már a Szentlélek ajándéka, a megkeresztelkedésükben, a szentáldozásaikban, az imádságukban a Szentlélek sugárzásában éltek. A bérmálás azt a többletet jelenti, hogy a felnőttséghez közeledve a Szentlélek küldetést ad nekik, hogy a társadalomban éppen az Ő erejével tanúságot tudjanak tenni Jézusról. Minden megbérmált arra kap megbízást a Szentlélektől, hogy Jézus Krisztus tanúja, követe, közvetítője legyen a társadalomban. Ezek a tulajdonságok: bölcsesség, értelem, erősség, tanács, tudás éppen olyanok, amelyekkel a világban eredményesen lehet képviselni ügyeket, például Jézus Krisztus ügyét.

Merném most ajánlani mindenkinek, akik közülünk már részesültek a bérmálásban, hogy éppen most, Advent idejében szembesüljenek ezzel, és ha az eddig talán már nem volt több, mint egy emlék, most tudatosítsuk, újítsuk meg a bérmálásunkban a Szentlélektől kapott küldetésünket, és kérjük újra a Szentlélektől a most többször is emlegetett erényeket, pozitív tulajdonságokat, hogy valóban tudatában legyünk a bérmálásban kapott küldetésünknek és képesek legyünk a környezetünkben Jézus tanúiként jelen lenni.

Múlt vasárnap az Advent jelentőségét így idéztük fel: Jézus Krisztus volt, azaz megszületett. Emlékezünk az Ő első eljövetelére, hiszen éppen ez ad értelmet, alapot ahhoz, hogy tudatosítsuk: Jézus újra eljön, amikor Isten országa, királysága, uralma, az új teremtés megvalósul. Ez a múlt és a jövő. De Jézus nemcsak a múltban jött el közénk, és nemcsak a jövőben jön majd, hanem most is, mindig. Jézus van! A tanítványaitól annak idején így búcsúzott el: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Az Adventünk attól lesz igazi, és a Karácsonynak, de a dicsőséges Eljövetelnek is az adja meg az értelmét, ha a jelenben valóban Jézussal, Jézusban élünk.

Keresztelő Jánost kortársai Messiásnak hitték. De éppen a mai evangéliumi részletben önmagáról az eljövendő, de már ismeretlenül is a közöttük levő Megváltóra irányítja a tekinteteket. „Én csak vízzel keresztellek benneteket – mondja – de aki utánam jön, nagyobb nálam, Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket keresztelni.” Manapság sokszor mondják, hogy Európában elfáradt a kereszténység. Hogy felfrissüljön ez a fáradt, depressziós kereszténység, ehhez valóban tűzre van szükségünk. A tűz megtisztít, fölmelegít, lelkesedést is ad. Keresztelő János így határozza meg Jézussal való viszonyát: „Neki növekednie kell nekem pedig kisebbé kell lennem” (Jn 3,30). Adventünk idén attól lesz igazi, ha megbérmáltságunkban megújulva a Szentlélek révén Jézus növekedhet bennünk! Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom

„Ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! – Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”

Keresztelő János két gondolatát szeretném egymás mellé tenni. Az egyik, ahogyan azt mondja a farizeusoknak: „Rendben van, eljöttetek most ide, hogy alámerítkezzetek a Jordán folyóban. Már csak azért is, hogy mások lássák azt rajtatok, hogy ti is bűnbánatot tartotok, hogy igazak vagytok, és vallásosak, és elmélyültek. De közben az a gyanúm, hogy arra gondoltok, hogy <<Mi Ábrahám fiai vagyunk.>>” Vagyis, ez azt jelenti: <<Valójában nekünk erre nincs szükségünk. Hát, mi Ábrahám fiai vagyunk, a választottak utódai, ezért nekünk biztos utunk van Istenhez. Tehát tulajdonképpen erre nekünk nincs szükségünk, de azért megtesszük ilyen, olyan, vagy amolyan okokból kiindulva.>> Az első gondolat tehát ez, ahogyan azt mondja Keresztelő János: „Ne gondoljátok közben magatokban…” – és a második rész – „…hanem inkább teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit!” Erről szeretnék beszélni.

Az első gondolat. Mennyire az emberi természetnek része az, hogy „De igenis, közben magunkban nagyon sok mindent gondolunk.” Milyen érdekes volna egyszer, mikor a gyónásra való fölkészülés kapcsán, mondjuk, ahogy odáig elérünk, fölhangosítani a saját gondolatainkat. Tulajdonképpen csak mi magunk egyébként mi mindenre gondolunk, vagy gondoltunk ezen a folyamaton, amíg átmentünk, hogy miféle gondolatok keringenek bennünk? Nem egyszer az, ahogyan egyébként a gondolataink jönnek egymás után – persze, ezeket nem mondjuk ki, mert végül majd csak azt mondjuk, hogy ezt tettem, vagy azt mulasztottam –, hogy lehet, hogy ezek a gondolatok egy elég érdekes tükröt tartanának elénk. Lehet, hogy érdemesebb volna azokat a gondolatainkat valamiképpen megjeleníteni az Istennel való kapcsolatunkban. Lehet, hogy sokkal többet árulnak el belőlünk, mint az, amit aztán végül el fogunk mondani.

Nem akarom ezt hosszabban mondani. Éppenséggel egy vagy két évvel ezelőtt már oly gyakran beszéltünk a szándékos vakság jelenségéről, vagyis arról, hogy milyen természetesen, és nem tudatosan, önmagunk védelmére – de ez az önmagunk védelme is nagyon gyakran nem tudatos elemekkel társul – igyekszünk magunk előtt is az önmagunkról alkotott jó, és szép, és igaz képet fönntartani. Mégpedig azért, hogy ne kelljen megrendülnünk, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat, mert másnap is föl kell kelni. Hát nem eshetünk szét. Mi lesz velünk, ha megrendülünk, hogyan végezzük el a hétköznapi dolgainkat? Különben is, ilyenkor már egyre több teendőnk van. Magunk között szólva, az adventi időszak nem alkalmas a megtérésre, egyszerűen azért, mert túl sok dolgunk van ilyenkor. Megtérni, vagy a bűnbánat méltó gyümölcseit…, – majd ha egy kicsit könnyebb az élet! Tehát ilyenkor nagyon sűrű. „Uram, nézd el nekem, hogy ezt nem ilyenkor fogom csinálni, mert ilyenkor, hát, hogyan is venné ki magát.” Nem akarom ezt hosszabban mondani, csak befejezni az első gondolatot, még pedig ekképpen, hogy érdemes rálátnunk azokra a tudatos…, de ráláthatunk azokra a nem tudatos belső folyamatainkra is, amelyek abba az irányba visznek bennünket, hogy éppenséggel nagyobb erőket összpontosítsunk arra, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat. Azt pedig úgy tudjuk elérni, hogy fönntartjuk a magunkról alkotott pozitív képet, sokszor azon az áron is, hogy bizonyos elemek, amelyek nem olyan pozitívak, elő se kerüljenek.

A második gondolat így szól: Most olyan botrányos lesz, amit mondok, de ha mondhatom ezt, saját felelősségre botránkozzatok csak meg. Mert nem olyan régen hallgattam egy előadást a serdülőkor nehézségeiről, és az a pszichológus és pszichoterapeuta, aki a ma serdülőinek a nehézségéről beszélt, igyekezett kiemelni azt, hogy csak nekünk, mondjuk idősebbeknek van az az idealizált képünk, hogy „Jó, hát azért a serdülőknek nagyjából úgy, mint a gyerekeknek, hát nincs is sok bajuk, meg sok nehézségük.” De amióta a serdülők idejük nagy részét az online tér –– világában töltik, azóta – mondta ez a szakértő – sokkal nehezebb dolguk van a serdülőknek, mint azt mi bármikor is gondoltuk, vagy amilyen nehéz dolgunk nekünk volt serdülő korunkban. De nem is ezt akarom mondani, hanem azt, hogy a serdülőknek a védelmében a következőt mondta: „De persze, mi idealizálhatjuk azt, hogy az milyen szép, és nincs is semmi dolguk, csak tanulni kell, meg csak úgy pötyögtetnek ezt-azt, meg mindenféle képeket néznek, meg küldenek magukról.” De azt mondja: „Tulajdonképpen a realitás az, hogy a serdülő három problémával alapvetően küzd. Az egyik, hogy éppen ronda, a másik, ráadásul büdös is, és a harmadik, hogy boldogtalan.” Miért mondta ezt így? Mondtam, hogy nehogy megbotránkozzatok! Mert azt mondja, hogy amikor elkezdünk serdülni, egyszer csak már a pattanások miatt, meg a mindenféle hirtelen hormonális változások miatt általában nem a legjobb formánkban vagyunk. De ráadásul a gyerekkor illatait is elhagyjuk, és a serdülő elkezd felnőtt szagú lenni, és azt tudjuk, hogy milyen. A harmadik, hogy nem csak e kettő miatt, de egy serdülőnek nehéz az élete, és eléggé boldogtalan szokott lenni.

Miért hoztam ezt ide? Azért, mert itt van az idealizálás, és amikor valaki szakértőként szembesít bennünket a realitással, hogy hát inkább ezt volna érdemes tudni, hogyha javára akarunk lenni a serdülő embertársainknak, az szinte botrányszámba megy. Ezt elmondani a serdülőről, hogy ronda, büdös és boldogtalan? Na, ne szórakozzunk! A második gondolat mégis csak úgy szól, és hadd emeljek ki ebből valamit. Ez a szakértő nem bántó szándékkal mondta, pont fordítva, hogy megértsük, hogy mennyire nem könnyű az élet serdülőként. És ahogyan nem könnyű az élet serdülőként, hát nem könnyű felnőttként se. Ezért a második gondolat záró része így szól, és kérlek, ne botránkozzatok meg, de hogy tulajdonképpen mikor ott, a Jordán folyóban szimbolikusan megtisztulnak azok az emberek, hát hadd kössem ide azt is, talán azért is szükség van rá, mert már nem volt túl jó illatuk. Hogy mi, felnőttek, elég gyorsan be tudunk büdösödni.

A harmadik gondolat így szól: Amikor úgy fölismerem, hogy tulajdonképpen tud nekem szagom lenni. Van, hogy egy-két nap után is már bőségesen tud. Milyen megoldásokat tudunk választani a szimbólumnál maradva? Isten meghív bennünket, hogy megfürödjünk, meghív bennünket, hogy megtisztuljuk, sőt, meghív bennünket arra, hogy legyen jó illatunk. Akkor a következő megoldások lehetségesek. Az első, aki azt mondja: „Én márpedig nem vagyok büdös, nekem még mindig gyerek illatom van.” Hát, ezt nem is akarnám tovább mondani. A második, aki azt mondja: „De ez annyira nehéz, hogy én azt hiszem, hogy úgy megyek el zuhanyozni, hogy föl fogok venni magamra egy jó kis esőkabátot, az a biztos, mert az jól meg fog engem védeni. Hát mégis csak, az a víz… Esőkabátban zuhanyozok.” A harmadik, aki azt mondja: „Na jó, tényleg, rászorulok én erre, azért egy kis tisztulás, meg valami frissülés, meg valami, hát, jobb illat tényleg, tényleg rám férne. De mondjuk zokniban zuhanyozok. Mert hát, sajnos, ugye a lábkörmöm… hát, meg úgy egyébként is, szóval ott az, az nem annyira…” Vagyis, elmegyek én mondjuk bűnbánatot tartani, csak pont azokat a részeket hagyom ki, ahol a legnagyobb szükségem lenne egy kis megfrissülésre. Végül, a negyedik. Ez nem valamiféle sorrend, aki azt mondja: „De kétség kívül, én elismerem, nincs túl jó illatom. De van egy nagyon jó dezodorom. És akkor ezt az egész zuhanyozás dolgot kihagyhatjuk, egy kicsit fújkálok magamra.” Amikor valaki azt mondja magának, hogy: „Na jó, persze, van ez is, tényleg, van, szagom is van. Na jó, de érzed, ez a friss illat azért mégis csak egy kicsit könnyebbé teszi ezt.” A harmadik gondolat így szól, hogy Jézus meghív bennünket arra, hogy megfürödjünk, hogy tiszták is legyünk, és főképpen, hogy egy kicsit jobb legyen az illatunk.

Akkor jöjjön a negyedik gondolat. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy Advent arról szól, hogy amikor odaérünk Karácsonyra, akkor nekünk is legyen karácsonyi illatunk. A karácsonyi illat az, amiről így beszél Keresztelő János, hogy: „Teremjétek a bűnbánattartás megfelelő gyümölcseit!” Hogyha már elfelejtkeztünk a nyári illatokról, lehet, hogy érdemes visszaidézni azt, hogy egy-egy gyümölcsnek annyira csodás illata is van. Hogy nem egyszerűen csak finom, meg nem egyszerűen csak tápláló, hanem – biztos veletek is van ez így, még nem harapunk bele – először megszagoljuk. „Hah, ez a szamóca! Ah! Hogy ennek a körtének milyen illata van! Hogy ez a barack!” Amikor kettétöröd, és hah. Ezt se akarom hosszan mondani.

A záró gondolat így szól: Keresztelő János azt mondja, éppenséggel teremhetünk olyan gyümölcsöket is, aminek jó az illata. És ez azt jelenti, hogyha egy kicsit mondjuk tenyeres-talpasabban mondjuk… Az egyik, hogy a bűnbánattartás nem a bűneinkről szól, hanem a realitásról. Nem a bűnökről szól. És a bűnbánattartás legméltóbb gyümölcse, hogy elkezdjük világosan látni magunkat és Istent. A bűnbánattartás azt jelenti, hogy magamra veszem az igazság rám eső részét, és benn maradok a realitásban. Ennyire végtelenül egyszerű. És amikor valaki megfürdik a realitás fürdőjében, a realitás fürdője azt teszi velünk, hogy fölfrissülünk, hogy jól esik, hogy megújulunk, hogy jó lesz az illatunk, és akkor, ahogyan éppen fürdünk a realitás fürdőjében, akkor jövünk rá, akkor jövünk rá igazán, hogy mennyire nem volt jó büdösen, hogy mennyire nem volt jó mocskosan. Hogy tulajdonképpen azt a koszos ruhát mennyire nem volt jó már mióta hordani.

A bűnbánattartás gyümölcse a találkozás a realitással. És a realitással való találkozás legjobb illata Istennek az illata, hogy átéljük azt, hogy Istennek milyen jó illata van. Hogy a realitás nem azt jelenti, hogy hirtelen nagyon világosan piszkosnak látom magam, hanem azt, hogy megtisztulhatok, és hogy ennek semmi akadálya nincs. És hogy az ember akármilyen esendő és gyarló, valamit magára vehet Isten illatából.

Jézusom! Köszönöm, hogy megváltottál, célt és értelmet adtál az életemnek. Add, hogy ebben az adventben az őszinte bűnbánatom által az igaz megtérés útjára lépjek. Küld el Szentlelkedet, hogy megvilágosítsa értelmemet, hogy feltárja bűneimet, hogy a szentgyónásban meg tudjak szabadulni tőlük, le tudjam tenni bűneimet. Add, hogy megtapasztaljam irgalmas, visszafogadó, jóságos szeretetedet. Ámen.

A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához.

Advent 3. vasárnapján örvendezésre szólít minket az egyház: az Úr közel van. Ezt a meghívást örömre, reményre Izajás próféta szavai is közvetítik: „Örüljön a puszta…, ujjongjon a sivatag…, örömében ujjongva daloljon!” Aztán a bátorítás: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” A próféta fejedelem a várt öröm beteljesedését is megjövendöli: „Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. (…) Éneket zengve érnek a Sionra, és örök boldogságot tükröz az arcuk.”

Örömre csak az szólít, aki maga is tele van örömmel. A próféta teljesen eltűnik az üzenet mögött. Csak úgy képzelhetjük el, mint akit átjárt az üzenet, mint akinek semmilyen más dolga vagy lehetősége nincs, mint örömre buzdítani hallgatóit. Be sem mutatkozik, mint aki elfelejti az illemet, annyira tele van jó hírével. Amikor a Szentírás erkölcsi normákat fogalmaz meg, legtöbbször megalapozza őket valamilyen eseményben, Isten ilyen vagy olyan ajándékában, szabad tettében. Előbb állnak a kijelentő mondatok, azután a felszólítások. Az örömmel azonban fordítva áll a dolog: a próféta tele van örömmel, ezért mindenféle képpel örömre biztat, és csak utána mondja el, miért, mi az alapja ennek a végtelen ujjongásnak. Isten eljön, dicsősége, vagyis istenségének titka megjelenik, tapasztalható, érzékelhető, hatékony lesz.

Amíg csak gondolkozunk róla, nehéz az örömről beszélni. Amikor meg tele vagyunk örömmel, minden olyan természetes, mint egy patak csobogása vagy a nap ragyogása. A palesztinai sivatag képes virulni, képes virágba borulni, bár „örömében dalolni” nyilván csak átvitt értelemben. A tiszta öröm a legszebbet és legjobbat mutatja meg, azt hozza elő az emberből. Izajás csak az örvendező, virágzó sivatag derűs képe után mondja el, kikre gondol igazán, bár még itt is általános képekkel: az „elernyedt kezűek” már feladták az értelmes munka reményét, már belefáradtak a világ átalakításába, kihunyóban van a reményük. A „roskadozó térdűek” már nem akarnak tovább menni, elegük van az élet „erőltetett menetéből”. Izajás könyvének nagy témái, kedvelt képei ezek. A pusztában hazatérő nép, a pusztában utat készítő „hang”, a pusztában cédrust, ciprust meg olajfát növesztő Isten, a pusztasággá vált Sion, amelynek csüggedt szívét bátorítani, roskadozó térdét erősíteni kell: variációk egy témára. Olyan téma ez, amely Izrael népének újra meg újra a legfontosabb volt és marad: Isten eljövetelét hinni és remélni a fogságban, a fogság után újjáépülő Jeruzsálemben, az immár mindenféle földi hatalomtól megfosztott közösségben.

Ahogy újra meg újra ízlelgetjük, Izajás szavai egyre közelebbről érintenek. A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához. Puszta volt a csüggedt szív, élettelen. De most virágba borul, eleven és kapcsolatra kész: „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.” Izajás semmilyen értelemben nem korlátozza ezeknek a jövendöléseknek az értelmét, vagyis egyszerre tekinthetjük őket a legkonkrétabb és legjelképesebb állításoknak. Isten eljövetele és a vele kapcsolatos öröm meggyógyítja és felébreszti a csüggedt szívet, megszabadít minden belső és külső bénaságtól – aki lélekben megnyílik, annak a teste sem börtöne már, s aki testében gyógyul, annak megnyílik a lelke is.

Hogyan talál minket most Izajás örömre hívása? Talán börtönbe záratott a mi szívünk is, mint Keresztelő János, aki az evangélium szakaszában Jézushoz küld, hogy küldetéséről kérdezze? A prófétai szó örömet hirdet ma is, hívogatja csüggedt szívünket, hogy felismerjük az Úr érkezését.

Szof 3,14–18a Veled van az Úr!

Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya! Nem hajtja végre rajtad az ítéletet az Úr, elűzte ellenségedet, Izraelnek az Úr a királya, ne félj többé semmi rossztól! Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemhez: Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül majd neked ujjongó örömmel, mintha ünnepet ülne.

Szofoniás próféta a könyvének szövege szerint (1,1) Jozija, a vallási reformot végrehajtott király (Kr. e. 640–609) idején élt Jeruzsálemben. A kánonban Habakuk és Aggeus próféta között találhatjuk, a kispróféták sorában. A próféta feltehetően a reform előtt élt, mert könyvében ezért a reformért könyörög. Gyakorta utal az Úr napjára, amely sötét és haragvó nap. Visszatérő kijelentése, amely a próféciáit bevezeti a következő: „Így szól az Úr!” A könyv eleje az Istentől vezérelt pusztításokról beszél, de a 3. fejezettől az örvendetes újjáépítés lesz a könyv témája. Feltehetően ezek a tragikus szövegek nemcsak Joel (2,2) prófétára hatottak, hanem Márk és Máté végítéletről szóló jövendöléseire (Mt 27,45; Mk 15,33) is. Isten világ végi egyetemes ítéletének szövegeit inspirálták (Mk 5,3). Nagy hatást gyakoroltak Órigenészre, a II. századi afrikai apologétákra: Arnobiusra és Lactanciusra is. Ezek az Isten ítéletéről szóló szövegek ihlették Celanói Tamás (1255) ferences „Dies Irae…” kezdetű himnuszát is, amely a végítélet képét vetíti elénk, valamint Liszt Ferenc Haláltánc című zongoradarabját, amely a kozmikus pusztulás zenei megjelenítése. A zenében számos Rekviemben dolgozták fel, különösen a „Libera nos” tételeket ihlették Szofoniás tragikus szövegei. Luther pedig a Szof 2,3-at szívesen használta a megtérésre való felszólításra. Ennek ellenére a könyv második részében az örvendező szövegek jutnak túlsúlyba, amelyek közül talán a Jeruzsálem megmeneküléséről szóló örvendező himnusz (3,9–20) a legszebb. A próféta szerint a megtért nemzetnek dicsőséges jövőt, a megtért Jeruzsálemnek eszkatológikus örvendezést hoz a szabadító megváltó. A „Sion leánya” (14.v.) 22 kifejezés a megtért Izraelnek a szinonimája. Ez az ének szerkezetében és hangvételében hasonlít a Jahve intronizációs zsoltáraihoz (97. és 99.). Az öröm igazi oka az, hogy Jahve újra népe között van. A próféta átéli Isten közelségét, és ezt az örömet adja tovább, hasonlóan a zsoltároshoz. Isten közelségének öröme egészen speciális érzés, nem hasonlítható semmilyen más örömhöz. Ezt csak az igazán mély hívők tudják átélni. Ez az öröm akkor is megjelenik a hívő ember életében, ha a külső körülményei talán tragikusak. Ezt az ellentétet fogalmazza meg Keresztes Szent János az örvendező lélek énekében: „És szépségéhez nincs hasonló semmi, az ég és föld szokott belőle inni, bár éjszaka van.” Ez az isteni remény öröme készítette fel a prófétákat, hogy erősek legyenek a Messiás várásában. Az ünnepek kapcsán a karácsonyra készülő hívő embert a remény ellenére is megjelenő reménykedő öröm tölti el. Érkezik a megváltó, érkezik a szeretet Istene. Ez a karácsonyi készülődés varázsa. Az ünnep miatt vágyunk arra, hogy az ember és az Isten szeretet örömét, valójában a szeretet tiszta örömét átéljük. Ez az érzés ihlette Szent Ambrus himnuszát, a Deus Creator omnium (Isten világot alkotó) címűt, amelyben szintén a sötét szorongás és az öröm ellentéte fogalmazódik meg. „Hogy amikor az éj sötét elfátyolozza a napot, hitünk ne érjen éjszakát, s minden ködön ragyogjon át.“ A keresztényeknek ez a konfliktusok idején is megnyilvánuló öröme, a hit öröme a legerősebb misszionáló tényező. Erre nem képes a testi ember, a fogyasztásra berendezkedett emberek pedig nem is ismerik ezt az örömet. Csak a mélyen hívő, lélekben megtisztult és Istenben élő emberek. Ezért csak az ő ünnepük az advent után a karácsony.

Bevezetés

Hűséges lélekkel várjuk karácsony ünnepét. öröm van a szívünkben az elvégzett előkészület miatt. – Fokozott buzgósággal készülünk arra, hogy örömet szerezzünk szeretteinknek az ünnepen. - És igyekszünk tanúságot tenni mások előtt is arról, akinek születését ünnepelni akarjuk. - Miként tette egykor a mai evangéliumi szakasz elbeszélése szerint Keresztelő Szent János. Nem szavakkal, hanem Krisztusra mutató életünkkel.

Kirié litánia

Jézus Krisztus! Bocsásd meg azokat a vétkeinket, amelyekkel szeretteinket megbántottunk. Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus! Add meg nekünk, hogy szívből megbocsátsunk azoknak, akik minket megbántottak. Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus! Add, hogy karácsonyra készülve növekedjék lelkünkben a mindenki iránti tevékeny szeretet. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Az egyház sem élhet reklámok nélkül. Két héttel ezelőtt templomainkban kigyulladtak az adventi koszorúk első gyertyái. Ma már a harmadik ég, jelezvén, hogy közeledik a karácsony.

Úgy látszik, hogy korunkban az adventi koszorú gyertyáival, együtt nagyszerűen sikerült vallásos reklámmá vált. Terjesztésétől még az ellenzék sem vonakodik. Nemcsak templomainkban, úton-útfélén találkozunk vele. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a vallásos cégér bármennyire közismert és köz-kedvelt, mégis csak üres reklám lett sokaknál belőle.

Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az adventi koszorúk fénylő gyertyái által meghirdetett értékekből - legyen szabad ezúttal üzleti nyelven kifejezni magam -alig kél el valami.

Sőt e reklám folytán a többség még inkább földies gondolkodásúvá válik, mint volt az előtt. Önfeledten gyűjt és lázasan üzletel, mintha csak örökre a földön akarná berendezni lakását.

Adventi koszorút viszont nem ezért fontunk és nem ezért gyújtjuk meg gyertyáit sem. A zöld ágakkal örök reményünk beteljesedésére akartuk irányítani figyelmünket. A gyertyák növekvő fényével a világ világosságának közeledését akartuk szemléltetni. Az adventi koszorú arra hivatott, hogy felébressze bennünk az egyre csökkenő érdeklődést Isten országának kincsei iránt.

Célt tévesztett ez a reklám?

Jézus Krisztus az evangéliumi értékekkel akar boldogítani és az adventi koszorú gyertyái arra hivatottak, hogy szembesítsenek azokkal. Ébresztgetnek és keltegetik kíváncsiságunkat: Kicsoda ez a Jézus Krisztus? Rendelkezik-e olyan árukínálattal, amely még minket, modern embereket is érdekelne? Érdemes-e még egyáltalán őrá figyelni?

Tulajdonképpen hitünk központi kérdéséről van itt szó, amely szerint eldönthetjük, hogy kitartunk-e Jézus mellett, vagy más (ál)-messiások után nézünk, és tőlük várjuk igazi boldogságunkat.

Kérdésre nem egyszerű a válasz. Sokan félnek Isten Lelkének irányításától és inkább napjaink tévtanítóinak, nagy ígérgetőinek lábai elé vetik magukat, és így általuk a gyűlölködés, a hatalom, a pénz rabjaivá válnak. A pénz és hatalom istenétől várják az üdvösséget.

Advent derekán Keresztelő János Jézushoz intézett kérdését halljuk és felkapjuk fejünket: "Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?"

A karácsony előtti rohangálások közepette nagyon is időszerű kérdés: Alapozhatjuk-e még jövőnket Jézus Krisztusra? Hiszen sokszor úgy tűnik, mintha műve már rég elavult és csődöt mondott volna.

Néha még hívei is csak szín-ből követik, és nem szívből.

A Jézusba vetett bizalom megfogyatkozását még Keresztelő Jánosnak is át kellett élnie.

A Messiás előfutára volt, mégis börtönbe került, sínylődött és senki sem törődött kiszabadításával. A látszat szerint még Jézus sem igyekezett megvédeni lelkes hírnökét. Sőt azt kellett tapasztalnia, hogy akit egy-szer szórólapáttal és fejsze-nyéllel a kezében hatalmas, gonoszságot nem tűrő, tűzzel-vassal pusztító erős Istennek ábrázolt, az szelíd, irgalmas, jóságos és ember-szerető Isten.

Elkerül mindenféle feltűnést. Csendesen adja tudtul isteni mivoltát. Azt szeretné, ha az emberek a jelekből is olvasni tudnának: meg-gyógyította a testi sérülteket és rokkantakat, barátságosan bánt a bűnösökkel.

Ennél János többet várt. Több bizonyítékot és isteni megnyilatkozást, de neki is be kellett érnie azokkal a jelekkel, amelyekről már Izajás a Messiással kapcsolatban szólott, és amelyek Jézus ténykedését valóban kisérték: "a vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot".

Jézus nem lépett fel tüzes karddal, mint ahogy ezt János szerette volna. Ő csendesen körüljárt jót cselekedvén, ahol csak lehetett. János a jelekből végül is felismerte az Isten Fiát, hitt neki és életét áldozta érte.

Karácsonyi előkészületünk idején feltehetjük a kérdést: Mit tartunk mi Isten Fiáról, a Krisztusról? Sok jel és tudományos megfontolás szól mellette. Sokan örömmel nyugtázzák szeretetét és jóságát az elesettek és bűnösök iránt, de mégsem utánozzák, nem követik példáját és nem engedik, hogy Jézus meggyógyítsa vakságukat, süketségüket vagy bénaságukat.

Még egy jó hét és itt a karácsony. A sok rohanás közepette találjunk még egy kis időt az önmagunkba szállásra. A szeretet, s a jóság érzületét ébresztgessük, erősítgessük magunkban, hogy örömmel ünnepelhessük majd az Eljövendőt.

Ámen.

Szentírási rész: Mt. 24, 37 - 44

„Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr, egy gyertya ég...” hangzik az egyik vallásos énekben.

Az egyházi év kezdetén mindig csodálatosan szép és ösztönző az adventi koszorú készítése, ahol ez még ma is gyakorlatban van és a gyertyagyújtás szertartása, amit ma és az elkövetkező vasárnapok estéjén mi is elvégezünk. 

Maga a koszorú is figyelmeztető a mi számunkra. Örökzöld fenyőlevelei Jézus halált legyőző örök szeretetére emlékeztetnek.
A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, szeretetet, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az egymás után fellobbanó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és növekszik a fény, hisz karácsonykor maga a Fény, Jézus Krisztus jön közénk.
A lila szalag, mellyel átkötjük a koszorút, lelkiismeret vizsgálatra, ennek következtében bűneink felfedezésével, beismerésével bűnbánatra, megtérésre ösztönöz, s szent fegyelemre és összeszedettségre serkent.

Ezért van az, hogy az öntudatosan élő hívő keresztény ember advent folyamán tartózkodik a zenés, zajos mulatságoktól, s a rohanó világ reklámos hangzavarában is megpróbál befelé fordulni, rendet rakni Istennel, s embertársaival való kapcsolatában. Ugyanis az ember magára maradva, Isten nélkül, csak a bűnnel tudja eljegyezni életét. Isten kegyelmével azonban a bűnből is fel tud emelkedni, és Krisztushoz kapcsolódva Isten akarata szerint tud élni. Sőt, éppen az Isten akaratának a sóvárgása képesíti az embert arra, hogy szolgálatot vállaljon, és küldetésben járjon az emberek között.

A keresztény és minden emberi közösség közös tapasztalata, hogy a nagy eseményekre készülni kell. Így az ókorban az uralkodó érkezését már hetekkel az esemény előtt hírmondó adta tudtul, hogy a helyiek rendbe tehessék az utakat, a házakat. Ilyen esemény az advent is: amikor a Királyok Királyának érkezésére emlékezünk és nemcsak környezetünket, házainkat, hanem szívünket és emberi kapcsolatainkat is rendbe szeretnénk tenni.

A Biblia legvégén, a Jelenések könyvének utolsó előtti mondatában feltör az őskeresztények szívből fakadó kérése, maranatha: azaz jöjj el, Uram Jézus.
A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Az advent szó a görög maranatha latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Így advent értelme nemcsak az, hogy felidézzük emlékezetünkben a Megváltó születése előtti időszakot, az emberiség vágyát az Üdvözítő után és az Ószövetséget. Advent értelme nem is holmi külsőséges, látványos, felszínes hagyományok megismétléséből, „imádásából” áll.
Az advent számunkra valóságos várakozás és előkészület kel-hogy legyen az Úr érkezésére, jövetelére.

Miért? – kérdezhetné valaki. Talán nem jött még el valóságosan az Úr? Miféle eljövetelről beszél az adventi időszak? És miért kezdődik újra minden évben az előkészület? Mikor jön el az Úr?
Az adventi liturgiában, a mai olvasmányok válaszolnak ezekre a kérdésekre, amikor az Úr három eljöveteléről beszélnek.

Jézus Krisztus első eljövetele, a történelmi, a 2019 évvel ezelőtti, az ő test szerinti születése: az, hogy közénk született, vállalta emberi mivoltunkat, mai szóval élve szolidáris lett velünk. Ezzel lehetővé tette, hogy az eredeti bűn következtében, vagy éppen a személyes bűn következtében megromlott kapcsolat helyre álljon Isten és ember között, hogy megszabaduljunk vétkeink nyomasztó terhétől. Ezt az eljövetelt, ezt a „végső időt” várta a választott nép, ezt hirdették a próféták. Ennek a messiási időnek volt nagy hírnöke Izajás próféta is, a mai első olvasmány szerzője. S Karácsony ennek az Úrjövetnek, vagyis Jézus test szerinti születésének az ünnepe.

Másodszor jön el az Úr minden hívő emberhez egyénileg, az ő kegyelmeivel, amikor megjelenik a személyes hitben, a hit szerinti keresztény életben és a szentségek vételében: szentgyónásban, szentáldozásban. Ez az eljövetel tulajdonképpen egy egész életen át tartó folyamat, tökéletesedik, amikor egyre jobban „magunkra öltjük Urunkat, Jézus Krisztust – Pál apostol szerint –, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjünk”(Róm 13,11…). Ez az eljövetel személyes találkozások sorozata Jézus Krisztussal a személyes napi imában, az egyházban, az egyháztanításaiban, szentségeiben és embertestvéreinkben. Ezeknek a találkozásoknak a betetéződése lesz halálunk után az üdvösség, amikor örökre együtt leszünk Urunkkal és részesülünk dicsőségében.

Harmadszor jön el az Úr az evangélium ígérete szerint, a világ végén, a közösségi, az utolsó ítéletre. Ez az eljövetel az emberiség történelmének, üdvtörténetének a befejezését, az új ég és új föld születését jelenti. Jézus Krisztus világvégi eljövetelének jele és záloga az egyház, amely mint Noé bárkája – amire utal az evangéliumi szakasz –, összegyűjti és megmenti Isten népéből mindazokat, akik tudatosan akarják, igénylik ezt.

Az Úr első eljövetele már megtörtént 2019 évvel ezelőtt. Hogy a harmadik, a világvégi eljövetel mikor lesz pontosan, senki sem tudja a földön: „mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok”- mondja az evangélista (Mt 24,44).
Azt azonban tudjuk, hogy a harmadik eljövetelre a második, a kegyelmi eljövetel, a vele való találkozások készítenek fel bennünket. Csak vegyük észre az Eljövendőt, halljuk meg kopogtatását és engedjük be szívünkbe, életünkbe: a napi személyes ima, a Biblia olvasása, a szentségekhez való járulással, akár a napi szentmiseáldozaton való részvétellel különösen most az adventi időben, illetve a felebaráti szeretet gyakorlása, a jótettek által.

Mi tehát a feladatunk? E kérdésünkre maga Jézus adja meg a választ a mai evangéliumi szakaszban: „virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok”.
Így advent az ébredés, a virrasztás, a várakozás ideje. Igaz a mai rohanó ember számára különösen is nehéz várni. Szeretne mindent azonnal megkapni. Pedig sokszor milyen fontos az előkészület.

Pilinszky János, katolikus írónk mondja, hogy: „Aki jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, mint amire vár.” (Szög és olaj 371)

Ezért szegezi nekünk a kérdést a vers írónője (Lukátsi Vilma):
...ha nincs advent (mármint várakozás), lesz-e majd karácsony?
Váratlanul várjuk az Urat?
A zöld lombú, behavazott erdő
nem lelkünk állapotára mutat?
- Hogy várjuk Urunk visszajöttét?
… Emeljük föl szemünket az Égre,
és akinek van füle, meghallja: - Ébredjetek!
Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg!

A Kis Hercegnek mondja a róka: ha tudom, hogy délután 3-kor érkezel, már 2-kor elkezdem készíteni a szívemet a találkozásra.

Most advent kezdetén mi is kezdjünk hozzá és készítsük elő szívünket, lelkünket a Nagy találkozásra. Mert ha a gyermek örömteli izgalmával kezdjük el adventi készülődésünket Karácsony ünnepére. Ha mi is annyira vágyakozunk az Úr Jézus után, mint a kisgyerek távollévő szüleinek hazatértére, mint a szerelmes szerelmére, hitves a hitvesére, szülő a távol lévő gyerekére, akkor egészen biztos, el fog jönni, be fog lépni az életünkbe, hogy azt átalakítsa és irányítsa a boldogulás, az üdvösség útján.

Félreértés ne essék, a keresztény ember számára az adventi időszak egyáltalán nem azt jelenti, hogy most, az esztendő utolsó hónapjában kellene behozni az egész éves elmaradást, nemcsak azt jelenti, hogy barátainkkal, szeretteinkkel többet vagyunk együtt, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagunk, Isten által megalkotott önmagunk leszünk. Elcsendesülünk, magunkba fordulunk, ami nem is annyira egyszerű ezekben a fogyasztás vezérelte, felfokozott tempójú napokban.

Advent, ahogy a neve is mutatja, az eljövetel időszaka: mintegy kérdésként feszül felénk ilyenkor nap mint nap, hogy kinek az eljövetelére várunk? Egyáltalán törődünk-e még azzal, hogy vár reánk Valaki, aki meg akarja újítani életünket, istenkapcsolatunkat?
Éppen ezért vegyük komolyan Izajás próféta biztatást: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, (...) hogy tanítson meg útjaira, és így ösvényein járhassunk” (Iz 2,1–5).

Az adventi készületünk legyen tudatos várakozás. Éljük át ugyanazt a messiásvárást, amely az ószövetségi választott nép lelkében élt. Várjuk úgy Jézus eljövetelét, mint ókori elődeink, akik teljes reménységgel és bizonyossággal imádkozták nap mint nap, hogy „marana tha, azaz jöjj el, Uram” Jézus!
Ne feledjük, amilyen az adventünk, az adventi készülődésünk, várakozásunk, olyan lesz majd a karácsonyunk is.

Hogyha a művész vászna gondolkodni és beszélni tudna, bizonyára nem panaszkodna azért, hogy szüntelenül festi és átfesti az ecset és nem irigyelné ennek az eszköznek a szerencséjét sem, mert tudná, hogy szépségét, amibe öltöztették, legkevésbé sem az ecsetnek köszönheti, hanem a művésznek, aki azt vezeti. Ami az ecsetet illeti, nem dicsőítheti magát a remekműért, amelyet készített, tudja, hogy a művészek nem jönnek zavarba, hogy játszva győzik le a nehézségeket s néha kedvüket lelik abban, hogy gyenge és hibás eszközöket válasszanak …

Igen, Istenem, mindent, amit akarsz, de könyörülj rajtam!... Kis testvéreim, kis testvéreim, imádkozzatok értem!... Istenem, Istenem, te, ki oly jó vagy! Ó, igen, jó vagy! Tudom...

Anyánk taníts, Jézusunk segíts! [III. 120/2]

Életünk valódi apostoli élet. Nem tudok elképzelni házunkban, vagyis Kongregációnkban olyan apácát, akiben nem volna meg ez a lelkület. A lélekmentés buzgalmának kellene égni szívünkben. (350)

Aki az Urat az ő házában felkeresi, az nem csupán önmagával és a saját dolgaival kívánja őt foglalkoztatni. Az érdeklődni kezd az Úr dolgai iránt.

Ha a Szűzanya és Szent József ma keresnének helyet Jézus számára, menedékül választanák-e mi házunkat, mindazzal együtt, ami benne van? A mi házunk és a mi életünk visszatükrözi-e Betlehem egyszerűségét?

A száműzetés egy azok közül a központi, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott témák közül, amelyek átitatják az egész bibliai történetet. Ebben a videóban felfedezzük, hogy hogyan vált Izráel babiloni fogsága az Édenből való kiűzetés és a mindenkori elidegenedés általános jelképévé, valamint rámutatunk arra, hogy Jézus az, aki ma is hazavezeti az ő követőit, véget vetve a száműzött állapotnak.

Ilyenkor, december elején mindig el szokott jönni hozzám egy pár napra. Két-három napig csak beszélgetünk és élvezzük egymás őszinte, baráti társaságát.

Vonata most is pontosan érkezett. Miután szívélyesen papi csókot váltottunk,  mint mindig, most is a sétáló utcának vettük útunkat, pedig minden évben megfogadjuk, most utoljára. Ugyanis a sok karácsonyi vásáros bódé és az előttük tolongó tengernyi sokaság még azt is lehetetlenné teszi, hogy egymás mellett menjünk, nem hogy értelmes párbeszédet folytassunk.

Azért én útközben egyre csak dohogtam, s azon panaszkodtam, hogy az adventi idő – Stuttgartban legalább is – már október végén elkezdődik és – láss furcsa csodát! – advent első vasárnapjáig tart! Miért? Mert Advent első vasárnapján már a Karácsonyi időszak kezdődik! Karácsony karácsonyi ételekkel és italokkal, fényfüzérekkel, vidám, ünnepi – egyébként szörnyű giccses – énekeivel…  A Karácsony pedig az ünnep első napján már be is fejeződik, és olyan hirtelenül, váratlanul és bántóul, mint amikor legmélyebb álmából felébesztik az embert… Mindeközben az itt ünneplők nagy hányadának fogalma sincs arról, hogy mit ünnepel, ki miatt létezik egyáltalán az Adventi időszak, illetve a Karácsony ünnepe…

Ilyeneket és ehhez hasonlókat mondogattam (szinte kiabáltam a nagy lármában!) papbarátomnak egészen addig, amíg végre el nem jutottunk a St. Eberhard templomig, amely aztán kimenekített bennünket az éktelen nagy zsibongás és zajos zűrzavar minket már elnyeléssel fenyegető hullámaiból. Letérdepeltünk a hátsó padba…

Ahogyan ott egymás mellett élveztük az Úrral való beszélgetés csendjét, hirtelen felötlött bennem egy furdaló kérdés: Hát nem azt prédikálod folyton, hogy Isten a lármában és a zajban is jelen van. Most miért lamentálsz itt istentelen világról, lelketlen ünneplésről? Isten nem csak bennünk van! Nem is csak a templomban! Isten mindenütt van, csak szerényen megbújik.

Nekünk kell leleményesnek lennünk ahhoz, hogy Őt megtaláljuk!

Kint, a világban is! Bent, magunkban is!

Egyszerre megdöbbentem. A belső hangnak igaza volt! Nekem nem az a tisztem, hogy az ünnepeinket kisajátító és vallásos értelmétől megfosztó „fogyasztói társadalmat” illetve „Isten nélküli világot” becsméreljem. Még csak az sem, hogy azért dorgáljam, mert azt teszi, ami lényege: üzletel. Nekem, mint papnak és kereszténynek, az a dolgom, hogy Urunk Jézus Krisztus születésének visszatérő ünnepére készüljek, másokat is felkészítsek, és ha elérkezett ennek a nagy napja, akkor azt minél méltóbban ünnepeljem, ünnepeljük meg!

Közben erre minden percet és eseményt leleményesen kihasználjak!

Ahelyett, hogy kritizálnám a várost, amiért Karácsony előtt így „kifényesíti” magát, legyen számomra minden csillag a kirakatokban vagy az ablakokban Isten jelenlétének a jele, vagy az a Betlehemi csillag, amely a három királynak – de utánuk annyi más embernek is! – mutatta és máig mutatja az utat a Kisded Jézushoz…

Ahelyett, hogy szemrehányást tennék a hentesnek vagy a városnak, mert az előbbi a kirakatában, az utóbbi pedig a kastélykert öntöttvasból  készült, egyébként gyönyörű filagóriájának a szomszédságában olyan jászlat állít fel, amelynek jászolában már ott fekszik a kis Jézus is, engedjem, hogy emlékeztessen engem minden jászol arra, hogy Jézus Urunk emberi testet öltött. Fölcserélte az eget a földdel! Hisz ez a lényeg! Emberré lett értem és minden emberért, hogy megossza velünk az életet a születéstől a sírig.

Ahelyett, hogy a régi piac közepén vagy a tanácsháza előtt álló hatalmas fenyőfák nem az ünnephez illő díszeit kifogásolnám, inkább hagyjam, hogy emlékeztessen egem minden fenyőfa a Paradicsom-kertre, amelyből Isten az első emberpárt kűzte, de Szent Fiában megkönyörült rajta és újra megnyitotta előtte annak kapuit.

Ahelyett, hogy indulatoskodnék, mert a meghitt, melegfényű gyertya helyett olcsó, lelketlen neonfények vakítanak, legyen minden lámpafüzér számomra annak a jele, hogy Isten az igazi Világosság, és minden – akár a világban, akár a bennem uralkodó – sötétségnél erősebb!

Végül ahelyett, hogy felrónám az üzletláncoknak a sok olcsó, talmi árucikket és portékát, amelyet oly nagy hanggal és reklámmal propagál és hirdet, ehelyett juttassa inkább eszembe minden árucikk, hogy csak egy halvány visszfénye annak az isteni Ajándéknak, amellyel Isten az embert Karácsonykor  – Szent Fiában, Jézusban – megajándékozta!

Rajtam múlik tehát, egyedül csak rajtam, hogy felfigyelek-e ezekre az apró isteni jelekre, vallásos jelképekre, amelyek rejtetten is a megtestesült Úr Jézusra mutatnak, vagy csak dohogok a Karácsony előtti tülekedés és vásári hangulat miatt…

Mikor kijöttünk a templomból, már nyoma sem volt bennem a színes karácsonyi kavalkád fölötti rosszkedvnek, ehelyett komótosan végigvezettem paptestvéremet a  hosszú sétáló utca minkét oldalán – és sorra elmagyaráztam neki legújabb fölfedezéseimet!

Végül hazafelé jövet hirtelen még egy ilyen isteni jel jutott eszembe, amelyet ilyenkor, Adventben mindenképpen meg kellene ismét honosítanunk: a betlehemes figurák vándorlása! Amikor paptestvéremnek erről is említést tettem, nagy szemekkel megkérdezte: Hát az meg mi?

Erre beszéltem neki nagyanyámról, akitől nagyon sok szép történetet hallottam. Egyszer nagyon régen ezt is ő mondta el nekem. Elmesélte, hogy az ő gyermekkorában a Betlehemet nem Karácsony este állították fel a szobában, hanem rögtön advent első vasárnapján. A karácsonyi történet szereplői pedig, a Kisjézus alakjának kivételével   – és ha kukoricacsutkából készített bábu formájában is!, de – mind ott voltak: Mária, József, a pásztorok, a háromkirályok, az angyalok, az ökör, a szamár, a kutya, és még sokan mások.

Amikor tehát felállították a Betlehemet, akkor elébe felsorakoztatták mind a szereplőket. Azután mindenki választott magának egyet-egyet. Majd békésen nyugovóra tértek. Éjszaka aztán, mesélte érdekfeszítően tovább nagyanyám, láss csodát, a bábuk a sötétben életre keltek és útnak indultak. Reggel Szent Józsefet a kredencen, Szűz Máriát az éléskamrában, az angyalt az ablakpárkányon, a szamarat a ruhásszekrényben, a háromkirályokat a stelázsin, a pásztorokat a hideg tornácon, az ökröt pedig a búbos kemence tetején találták. És ez minden éjszaka így ment, egészen Karácsonyig. A szobrok minden éjszaka megelevenedtek és tovább vándoroltak! Reggel ott találkozott velük az ember, ahol nem is várta! Napközben viszont mindenkinek el kellett gondolkodnia azon, hogy a szobra miért épp ide vagy oda vándorolt? Nem is kell mondanom, fejezte be nagyanyám, hogy Karácsony este aztán mindegyik szobor visszatért a helyére, a jászol köré, hogy köszönthesse a Kisjézust, Aki ekkorra már – természetesen a jászolában feküdt…

Paptestvérem figyelmesen hallgatta a történetet, azután nagyon sokáig hallgatott… Majd behuzódott kis szobájába, ahol ilyenkor tartózkodni szokott, és ki sem jött egészen a vacsoráig…

Miután megvacsoráztunk, lementem a pincébe, felhoztam a Betlehemet, letöröltem a szobrokról a port, és felállítottam őket a helyükre…

Közben telefonon hívtak…

Miután visszajöttem, a szobrok eltűntek…

Minden jel arra vall: útra keltek, hogy majd reggel valahol megtaláljam őket, s ha megtaláltam, akkor elmondhassák nekem a titkaikat…

Miről?

Az isteni jelekről, amelyek, ha észreveszük, Isten Fiának a földre való eljövetelét jelzik…

És az igazi, leleményes Jézus-várásról…

Ilyet kíván minden Olvasójának, adventi szeretettel,

Imre atya 

Stuttgart, 2019. december 1.

(14) „LETAROLTÁTOK A SZŐLŐT…” (ÉZSAIÁS 3,1–15)

FÁJ-E MÉG (MÁR) VALAKINEK AZ A KÁOSZ ÉS PUSZTÍTÁS, amivel az emberi bűn letarolja az Istentől kapott világot? Fáj-e, hogy emberileg senki és semmi nem tudja megakadályozni ezt a „vandalizmust”, mert lényegileg nem változik semmi, csak a tarolás módszerei változnak.

– 1. Fáj-e az a döbbenetes leírás, amit itt olvasunk erről a pusztításról? Tapasztaljuk-e ugyanezt, vagy szerintünk ez túlzás? Jól van minden úgy, ahogy van? Mindenki tobzódik, lihegi a magáét, sanyargatja a másikat, miközben sihederek sanyargatják a véneket, hitványak táncoltatják a világot (2–5), a nők már nem nők, hanem diktátorok (12), égbekiáltó igazságtalanság mindenütt (13–15), eközben mindenki hárítva teszi fel a kezét, és senki sem vállalja a tényleges felelősséget (6–7). Nyílt Sodoma az egész (9). A világ nyomorúsága Isten népének hitetlenségében koncentráltan tükröződik (8; 12).

– 2. A fájdalmas pusztítás oka az, hogy az Úr ellen fordultunk: az Ő dicsőségével szemben engedetlenek vagyunk. Minden nyomorúság, káosz és pusztulás oka csakis ez. Hiába akarjuk élvezni az életet mindenáron, előbb-utóbb láthatóan rossz dolgunk lesz (11), eltűnik minden támasz az életünkből (1). Mi lesz, ha egyszer összeomlik ez a nagyképű, nagyvárosi, bevásárlós, robotizált jólét: valójában semmihez sem értünk, ami a valóságos létfenntartás, és még imádkozni is elfelejtettünk. Idegenek vagyunk a földön egymás számára; és nem vagyunk otthon az „égben” sem. Persze: nem vagyunk jól, se szegényen, se gazdagon… Mégsem fáj még eléggé a letarolt szőlő…

– 3. Fáj-e még? Fáj-e már? Vigyázzunk, ezt a sötét képet nem én festettem, ezt az Ige festi, Isten tárja elénk. Megtérésre hív!

2Timóteus 4,1–5

314. dicséret

Sok béna és sánta is meggyógyult, és nagy öröm volt abban a városban. (ApCsel 8,7-8)

Igénk arról számol be, hogy Jézus tanítványai gyógyulást és örömöt vittek abba a városba, ahol megjelentek. Vajon a mi megjelenésünk, életvitelünk, szavaink, tetteink mit eredményeznek a környezetünkben? Gyógyulnak-e emberek? Persze ilyenkor gondolhatjuk, hogy nem vagyunk orvosok, miért és hogyan gyógyulnának meg mások, de ne feledjük: az Áldott Orvost, az Úr Jézus Krisztust képviseljük. Az, ahogyan viselkedünk, szólunk vagy cselekszünk élethelyzetekben, embertársainkkal való érintkezéseinkben, nagyon is gyógyító lehet. Ha engedjük Krisztust munkálkodni bennünk és általunk is.

Olykor lebecsüljük azt a hatást, amit egymásra gyakorolhatunk. Pedig hatunk egymásra. Jól vagy rosszul, de hatunk másokra és mások is ránk. Közelebb kerülhetnek mások az Úrhoz miattunk, vagy éppen távolabb tőle. Nem mindegy. Nagyon nem… (Katona Béla)

*****************************************************

Imádság:

Úr Jézus! Köszönöm azt a hatást, amit te gyakorolsz rám. Általad én is szeretnék hatni másokra. Hadd hasson az, ahogyan te élsz bennem. Ámen

***************************************************************

A nap gondolata:

Létezik egy erős meggyőződés mai kultúránkban, amely mindannyiunkra hatást gyakorol akár akarjuk, akár nem: ami jólesik, azt csináld. Ha megengeded magadnak, hogy a hangulatod irányítson, az életedet az érzéseid szerint éled. Isten másmilyen életet szán neked. Azt akarja, hogy hitből élj, ne érzésekből.

A zsidó hagyomány szerint a Messiás érkezést megelőzi Illés próféta visszatérése. Illés, a nagy, a bátor, akit Elizeus próféta látott utoljára, mielőtt tüzes szekéren a mennybe ragadtatott. Szentírás magyarázók szerint nem fizikai visszatérésre kell gondolni, hanem egy olyan férfi fellépésére aki szintén prófétáló karizmával megáldott. Ennek értelmében nem nehéz Keresztelő Jánosra rávetíteni a hagyományt. A mai evangéliumi szakaszban Keresztelő János holtában is jövendöl a Messiásról, de már nem bűnbánatot hirdet, nem utat készít, hanem a Bárány – Isten Báránya – tragikus sorsát jövendöli meg. Sokszor jobb, kényelmesebb számunkra is kivetni a városaink, falvaink falain Krisztust, kimagyarázni tanítást, minthogy lelkiismeretünk szavára hallgatva szállást készítenénk, befogadnánk és hallgatnák feléje fordítva szíveinket. A jel ma is ugyanaz: Jézus Krisztus aki eljött közénk, „értünk emberekért, ami üdvösségünkért leszállott a mennyből..." Ma is körülöttünk vannak azok a személyek, jelek akiknek jelenléte jó gyümölcsöt terem az életünkben. De mindenekelőtt bízni kell Abban aki alkotott, aki életet, aki megvált és örök életet ad nekünk. Hitre és bizalomra van szükség. Urbán Erik OFM

Drága gyermekek! Öröm tölti be a szívemet amíg nézlek titeket, akik szeretitek Fiamat. Édesanyai áldásommal áldalak meg benneteket. Édesanyai áldásommal áldom meg pásztoraitokat is – titeket, akik Fiam igéit hirdetitek, kezével áldotok és annyira szeretitek Őt, hogy készek vagytok érte örömmel meghozni minden áldozatot. Ti Őt követitek, aki az első pásztor, az első misszionárius volt. Gyermekeim, szeretetem apostolai, másokért élni és dolgozni, mindazokért, akiket Fiam által szerettek, a földi élet öröme és vigasztalása. Ha az ima, a szeretet és az áldozat által Isten Országa a szívetekben van, akkor életetek örömteli és derűs. Azok között, akik szeretik Fiamat és általa egymást, nincs szükség szavakra. Elég egy tekintet, hogy meghallják a ki nem mondott szavakat és a kimondhatatlan érzéseket. Ott, ahol szeretet uralkodik, az idő már nem számít. Veletek vagyunk. A Fiam ismer és szeret benneteket. A szeretet az, ami hozzám vezet benneteket, és ebben a szeretetben fogok én is hozzátok jönni és beszélni az üdvösség tetteiről. Azt szeretném, hogy minden gyermekemnek legyen hite és érezzék édesanyai szeretetemet, amely Jézushoz vezeti őket. Ezért ti, gyermekeim, bárhová is mentek szeretettel és hittel ragyogjatok, mint szeretetem apostolai. Köszönöm nektek.

Jézust felismerjük e ma? Aki utamban jön...aki óv...aki szeret..felismerem e benne az engem szerető Isten jellemvonasait? Mondjuk,hogy most téged az Isten küldött,de csak mondjuk vagy hisszük is? Ma amikor jó egy hét van karácsonyig, mennyire vágyom megismerni, közelíteni, rácsodálkozni az engem végtelenül szerető Isten érkezésére? Azt az arany bányát meg tudom e találni melynek Isten a lakója? Elindulok erre a kincs keresésre? Nem könnyű mert sok tövis, szenvedés közepette a lélek sötét éjszakáján küzdelem elkeseredes vesz körül. De hajt űz ez a kincs keresés.Nem tudok nyugton maradni.Jezus nélkül üres az életem. Mennyi atya elmondhatja,elmondja? Boldog pap vagyok,mert minden nap a Szentlélek által kezemben tarthatom az élő Istent! Az én kincsemet! Ennél nagyobb kincs,nincs!

2019 folyamán ünnepeljük az ima apostolyságának 175 évét, ma a pápa világméretű imahálózatát (amely magában foglalja az eucharisztikus ifjúsági mozgalmat). Azt a 10 évet is ünneplik, amely a Szentszék e szolgálatának kezdete után indult, és amelyet Ferenc pápa 2014-ben hagyott jóvá. 2018 óta ez a pápai munka. 2019. június 28-án és 29-én különleges ünnepségre gyűltünk össze az ima ima hálózat résztvevőivel a világ minden tájáról. Születésnapunk arra késztet minket, hogy megköszönjük az Úrnak a hűségét, nézzük meg, hogyan viselkedik mind ma, mind tegnap, és még jobban megnyissuk magunkat a világ iránti együttérzés küldetése előtt ”. E két nap alatt sok nemzeti csapat különleges ünnepséget szervezett országukban, és sokan jöttek Rómába, hogy imádságra és örömére csatlakozzanak ezen az évfordulón.