Hiszem, hogy Isten mindent átalakíthat, mert számára semmi sem lehetetlen. Annak ellenére, hogy nagy nyomorúságon megyünk keresztül, állandó ima és a hitem gyakorlása révén, tudom, hogy beavatkozhat és segíthet az előttünk álló kihívások leküzdésében. Mivel ő a védelmem és a sziklam, bízhatok abban, hogy napjaim minden helyzetében mindig lesz oka hálásnak lenni és tanításokat fogadni. Vele együtt képes vagyok folytatni álmaimat és projektjeimet.

Imádkozom, hogy a megállapodás végül megvalósuljon a gyakorlatban is, a hatékony leszerelés és az aknamentesítés révén. Csak így állíthatjuk vissza a bizalmat és alapozhatjuk meg a megbékélést, amelyre az embereknek annyira szükségük van és nagyon várják.

Tekintsünk a szomszédos szentekre, akik egyszerűen jóval reagálnak a rosszra, és bátorsággal szeretik ellenségeiket és imádkoznak értük.

“Sanctos prope nostram ianum degentes” respiciamus, qui facile pro malo dant bonum, quibusque inimicos amandi ac pro eis orandi est animus.

https://youtu.be/IGZJRuVvnsc

Imádkozzunk a családokért, hogy szeretet, tisztelet és odafigyelés kísérje őket útjukon.

Ferenc pápa - 2020. július

A családot védeni kell.
Számos veszélyt jelent: a gyors életciklus, a stressz…
Néha a szülők elfelejtenek játszani a gyermekeikkel.
Az egyháznak ösztönöznie kell a családokat és az oldalukon kell maradniuk, segítve őket olyan módszerek felfedezésében, amelyek lehetővé teszik számukra e nehézségek leküzdését.
Imádkozzunk , hogy a mai családokat a szeretet, a tisztelet és iránymutatásaik kísérjék, és különösen, hogy az állam védelmét élvezhessék.

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Jézus szemében egyedül a belső, az erkölcsi tisztaság számít.
Egy alkalommal Jeruzsálemből farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz. Megkérdezték tőle: „Miért szegik meg tanítványaid az ősök hagyományát? Evés előtt ugyanis nem mosnak kezet.” Jézus erre magához hívta a népet, és így szólt: „Halljátok és értsétek meg: Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami a szájába kerül, hanem ami a szájából kijön, az teszi tisztátalanná.”
Ekkor hozzáléptek tanítványai, és így szóltak: „Tudod, hogy a farizeusok megütköztek szavaidon?” Jézus ezt válaszolta: „Tövestől kitépik mindazt a növényt, amelyet nem mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok őket! Vak létükre vakok vezetői ők. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.”
Ezek az evangélium igéi.
Mt 14,13-21

Hétfő – köznap Gy3 V3
Zso: az évközi köznapról
zöld Mise: szabadon választható.
Olv: Jer 28,1-17; Mt 14,13-21

VERCELLI SZENT ÖZSÉB

+Vercelli, 371. augusztus 1.

Özséb (Eusebius) Szardínia szigetéről származott, Rómában szentelték pappá. A 4. század közepétől az észak-itáliai vercelli egyházmegye püspöke volt. Constantius császár, miután egyeduralkodó lett a birodalomban, a nyugati részen is kedvező helyzetet akart teremteni az ariánusoknak. Miután 353-ban az arles-i zsinaton megerősítette őket, újabb zsinatot hívott össze Milánóba 355-ben, hogy hasonló határozatokat hozzanak ott is.

Liberius pápa követeket küldött Özsébhez, mert a püspök életszentség hírében állott, és a pápa tudta róla, hogy állhatatos lélek. Özséb mindvégig szembe is szegült a Szent Atanáz és a niceai hitvallás elítélésére sürgető felszólításnak. Ahelyett, hogy hajlott volna a szóra, ő vette rá a zsinaton részt vevő püspököket, hogy a niceai hitvallást írják alá. A zsinat ariánus résztvevői tiltakoztak az ,,erőszak'' ellen, és csak császári beavatkozás segítette őket többségre. Három püspököt számkivetésbe küldtek, mert ,,békebontónak'' ítélték őket, köztük volt Özséb is. Először a palesztinai Szkitopoliszba, majd Kappadókiába, végül Felső-Egyiptomba kellett mennie.

Amikor 361-ben Julianus Apostata lépett a császári trónra, a száműzött püspökök, Özséb is, visszatérhettek székhelyükre. Özséb lelkülete most nyilvánult meg igazán, amikor 362-ben egy alexandriai zsinaton Atanázzal együtt hajlandó volt békejobbot nyújtani az ariánusoknak, nehogy állandósuljon az Egyházon belüli széthúzás.

Visszatérve Vercellibe a papságával együtt szerzetesi fegyelemben élt 371-ben bekövetkezett haláláig. A sok szenvedés miatt, melyben a számkivetés évei alatt volt része, vértanúként tisztelték, ámbár a szó szoros értelmében nem ontotta a vérét Krisztusért. A Szent Jeromos- féle martirológium augusztus elsején emlékezik meg a temetéséről. A római naptárba 1602-ben vették fel az ünnepét, december 15-re, amely napon 345 körül püspökké szentelték. 1728-ban a Szeplőtelen Fogantatás oktávája miatt áthelyezték az ünnepet december 16-ra. 1969-től augusztus 2-án ünnepeljük.

Legendája szerint a székfoglalásakor történt a következő: Az új püspök elindult, hogy elfoglalja székesegyházát, amely egy Mária- templom volt Vercelliben. Ám az ariánusok megszállták, az ajtókat belülről eltorlaszolták, hogy be ne léphessen a püspök, és mindent elkövettek azért, hogy a városból is eltávolítsák. Özséb azonban bevonult a városba, a székesegyház elé ment, és térdre borulva kezdett imádkozni. Ekkor a templom ajtói maguktól feltárultak.

Az ariánusokat támogató császár zsinatot hívott össze Milánóba, hogy ezzel is megerősítse a tévtanítók helyzetét. Özséb nem jelent meg a zsinaton, hanem kimentette magát. A többi püspök azonban a császár parancsának engedve kénytelen volt aláírni az ariánus ízű hitvallást. E kényszer hatása alatt adta aláírását Dénes milánói püspök is, aki korábban Özséb tanítványa volt. Mikor ezt Özséb megtudta, félretéve minden félelmet, Milánóban termett. Dénes sírva borult a lába elé, és bocsánatát kérte. Özséb pedig, ellenállva a császári hízelgésnek és fenyegetéseknek, így beszélt a zsinat előtt: ,,Ti azt mondjátok, hogy a Fiú kisebb az Atyánál. Akkor miért raboltátok el az én fiamat és tanítványomat? (Dénes püspökre gondolt.) Hiszen a tanítvány nem nagyobb a mesterénél, sem a szolga az uránál!'' Akkor odavitték neki a zsinat

hitvallását, melyet az atyák, akaratuk ellenére, mind aláírtak. Özséb azt mondta: ,,Én soha nem írom a nevemet a tanítványom után. Égessétek el ezt az okmányt, és készítsetek egy másikat, ha azt akarjátok, hogy én is aláírjam!'' Elégették tehát a pergament, a rajta lévő, kikényszerített aláírásokkal együtt, és készítettek egy újat. De most már, Özséb hatására, sok püspök megtagadta az eretnek hitvallás aláírását. Özsébnek emiatt sokáig éreznie kellett ellenségei bosszúját. Bántalmazták, s hosszú időre számkivetésbe küldték.

Urunk és Istenünk, kérünk, segíts, hogy Fiad istenségének megvallásában kövessük Szent Özséb püspök állhatatosságát, és megőrizvén a hitet, amelyet tanított, mi is az isteni élet részesévé válhassunk!

Isten jelenléte

Most, hogy meglátogattalak, drága Jézus,
rájöttem, milyen gyakran jövök azért, hogy valamit kérjek Tőled.
Ma nem akarok mást, csak Veled lenni.
Hadd válaszoljon a szívem a szeretetedre.

Szabadság

Szerető figyelmesség

Mikor arcomon a nap melegét érzem, tudatosítom, hogy  jelen vagy a világunkban.

Isten igéje

Mt 14, 22-36

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Drámaian mutatja meg ez a jelenet, hogyan gondoskodik rólunk Isten nehéz helyzetekben. Jézus magában imádkozik, és biztos lehetsz benne, hogy a te nevedet is megemlíti. Tudja, hol vagy, mi történik veled éppen, miben szorulsz segítségre. Majd odajön hozzád, és így szól: "Bátorság, én vagyok az, ne félj." Meghallod hangját a szél zúgásában, vagy csak a hullámokra figyelsz, amik e bárkádat csapdossák?
• Későbbi megpróbáltatásaik során bizonyára eszükbe jut az apostoloknak, mi történt a tavon ez után. Hogyan nyújtotta ki Jézus a kezét a süllyedő Péter felé, és lépett be vele a bárkába, és hogyan csendesítette el a szelet az ő jelenléte. Jézus veled is megcselekszi mindezt, csak esetleg kevésbé drámai módon.

Párbeszéd

Uram, segíts, hogy minden nap egyre inkább keressem a jelenlétedet.
Töltsön el az irántad való szeretet.

Befejezés

Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek, 
Miképpen kezdetben,
most és mindenkor,
és mindörökkön örökké.

Evangélium: 
Mt 14,22-36
Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: "Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!" Erre Péter odaszólt neki: "Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!" Ő azt mondta: "Jöjj!" Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: "Ments meg, Uram!" Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: "Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?" Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: "Te valóban az Isten Fia vagy!"
Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.

Bevezető ima: Uram taníts meg hinni akkor is, ha nem látok tisztán! Segíts remélni, amikor a rombolás hullámai csapnak össze a felettem!. Tarts meg szeretetedben akkor is, ha az érzelmeim távol tartanának tőled!

Kérés: Uram, add, hogy kitartsak!

Elmélkedés: 
1. Hegyre fel. Tinédzser voltam, amikor túrázni mentem a hittan csoporttal a Sziklás Hegységbe. Ahogy leszállt az este, a plébános arra hívott, hogy imádkozzuk el a rózsafüzért a tábortűz körül. Egy hosszú nap után az imádság tarthat minket az úton. Egész valónk pihenésért kiált, mégis tudjuk nincs értékesebb annál, mint az Atyához emelni a szívünket néhány csöndes percig, fölidézve a csodákat, amiket tett velünk. Akár az Úr, esténként menjünk fel a hegyre és szánjunk időt az Atyára.

2. Péter a vízen, Péter a vízben. A szél érzelmeinket szimbolizálja. Erősen jönnek, visszahúzódnak, megint támadnak. Rugalmasnak kell lennünk, és tovább mennünk. Péter is az volt, amikor a vízen járt. Hitt, de aztán úgy, mint mi, el kezdte megkérdőjelezni, hogy mi történik. Erősnek kell lennünk a hitben, hisz tudjuk, hogy, Urunk meg akarja mutatni szeretetének erejét. Minden nap, amikor rossz tulajdonságainkkal küzdünk, meg adja a lehetőséget, hogy erősek legyünk. Képes leszek kitartani akkor is, ha minden tönkre menni látszik körülöttem?

3. Evezz! Együtt az Úrral azt jelenti, hogy imádkoznunk kell, ahogy az első pontban is láttuk, de ez egyben a cselekvés ideje is. A kereszténység szemlélődést, de hódítást is jelent. Tudjuk, hogy hogyan imádkozzunk és beszélgessünk a mi Urunkkal, de azt is tudjuk, hogy az igaz barátság a cselekedeteinkben és a munkánkban mutatkozik meg. Sokszor meg kell ragadnunk a lapátot és el kell kezdenünk evezni. Így van ez az életben is, hiszen a világban sok megpróbáltatás ér minket mindennap, pedig mindannyiunknak megvannak a magunk gyengeségei. De nem ülhetünk le a pusztulás szikláira. Eveznünk kell!

Beszélgetés Krisztussal: Uram, add, hogy teljesítsem küldetésem az életemben! Ez nem más, mint akaratod keresése, szeretete, megélése, és szépségének tovább adása.

Elhatározás: Ma igyekszem meglátogatni Jézust az Oltáriszentségben, ha ez nem lehetséges, lelki áldozást végzek. 

Jer 28,1-17 

(…)Akkor Hananja próféta levette az igát Jeremiás próféta nyakáról, és összetörte. Majd ezt mondta Hananja az egész nép szeme előtt: ,,Így szól az Úr: Így töröm össze Nebukadnezárnak, Babilon királyának igáját két esztendőn belül minden nemzet nyakán.” Jeremiás próféta pedig elment útjára. Így hangzott az Úr igéje Jeremiáshoz, miután Hananja próféta összetörte az igát, amely Jeremiás próféta nyakán volt: ,,Menj, és mondd meg Hananjának: Így szól az Úr: Faigákat törtél össze; csinálj helyettük vasigákat! Mert így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Vasigát teszek mindezeknek a nemzeteknek a nyakára, hogy szolgálják Nebukadnezárt, Babilon királyát, és szolgálni fogják őt; még a mező vadjait is neki adom.” Majd ezt mondta Jeremiás próféta Hananja prófétának: ,,Halld hát, Hananja! Nem küldött téged az Úr, te mégis hazugsággal biztattad ezt a népet. Ezért így szól az Úr: Íme, én elűzlek téged a föld színéről; még ebben az esztendőben meghalsz, mert lázadást hirdettél az Úrral szemben.” Meg is halt Hananja próféta még abban az esztendőben, a hetedik hónapban. 

Mt 14,22-36 

(...) A bárka pedig már sok stádiumnyira volt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél volt. Éjjel pedig, a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták őt, amint a tengeren jár, megrettentek és azt mondták: ,,Kísértet!”, és félelmükben kiáltozni kezdtek. Jézus azonban mindjárt szólt nekik: ,,Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Péter így válaszolt neki: ,,Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen.” Ő azt mondta: ,,Gyere!” Péter kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment. Mikor azonban látta az erős szelet, megijedt, merülni kezdett, és felkiáltott: ,,Uram! Ments meg engem!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: ,,Te kishitű! Miért kételkedtél?” (...) 

Bennünket is megkísért, hogy mint a hamis próféták, mindenáron optimizmust erőltessünk magunkra, és lekicsinyeljük az Ellenség elszántságát és erejét; hogy a pozitív gondolkodás és életszemlélet jegyében ne vegyünk tudomást az emberi természet rosszra hajló voltáról, hogy az Isten iránti bizalmat rosszul értelmezve megfeledkezzünk arról, hogy bűnösök vagyunk. Ezzel a hamis optimizmussal szemben meg kell tanulnunk Jeremiás realizmusával szembenézni az életünkben jelen lévő, az üdvösségünket fenyegető gonosszal, illetve azzal a rosszal, amely bűneink elkerülhetetlen következményeként ér minket. És meg kell tanulnunk igazán bízni Istennek a világ feletti bölcsességében és irgalmasságában, mellyel nem csodálatos módon félresöpör az utunkból minden nehézséget, hanem a legnagyobb nyomorúságban sem hagy el minket, s mindent a javukra fordít azoknak, akik szeretik őt. 

Ha nem menekülünk önámításba, nem nyúlunk pótszerekhez, és nem sajnálgatjuk magunkat, hanem felvesszük a keresztünket nap mint nap, akkor a nyomorúságból élet fakad: kezd kitisztulni a kép, új, evidenciaként ható felismerésekre jutunk, egyre mélyebb szeretetet tapasztalunk Isten iránt, s felfedezzük, ahogy ő görbe vonalakon is tud egyenesen írni, vagyis jót és rosszat egyaránt igazi javunk, üdvösségünk szolgálatába tud állítani. 

Urunk Jézus, taníts meg, kérünk, az igazi bizalomra, mely nem önmagunkra, a természetről szerzett tapasztalatainkra és elvárásainkra, hanem kizárólag a Te hatalmadra és szeretetedre épít, s egy új világ ajtaját nyitja meg előttünk. Adj bátorságot, hogy szavadra ki merjünk lépni a biztonságot jelentő bárkánkból, hétköznapi komfortzónánkból, s elindulni Hozzád a vízen. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ha erős szél korbácsolja a felszínt, bizalmunk akkor se rendüljön meg Benned, hiszen akármi történik is velünk, Te mindig változatlan és soha nem szűnő szeretettel szeretsz minket.

Evangélium

Mt 14,22-36

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.

Elmélkedés

A kenyerek és halak megszaporítása alkalmával az apostolok megtapasztalták, hogy Mesterük a szükséghelyzetben is képes segíteni. Aztán amikor mindössze néhány óra múlva jön egy újabb szükséghelyzet, akkor már semmire sem emlékeznek. Látták a csodát, és persze más napokon is látták Mesterük rendkívüli tetteit, most a tengeri viharban elfogja őket az aggódás és a halálfélelem. A kenyérszaporítás csodája egy pozitív élmény volt, ami után igen hamar következett a negatív. A tanítványok nyugalmát minden zavarja: az éjszaka, a szél, a hullámok, az erőfeszítő evezés. És ezek csak a külső tényezők. Mert ott vannak a belsők is: annak tudata, hogy Mesterük éppen nincs velük. Továbbá a szorongás és a félelem. Jézus azonban nem hagyja magukra őket ebben a nehéz helyzetben. Elcsendesíti a háborgó tengert és elcsendesíti az apostolok szívének nyugtalanságát is.
Péter apostol viselkedése is tanulságos számunkra. Amíg Jézusra néz, addig képes a víz tetején járni és nem süllyed el. Mert az a feltétlen bizalom tekintete. De abban a pillanatban, amikor tekintete a hullámokra irányul, süllyedni kezd. Bízok-e Jézusban?
Életünk minden vihara tanítómesterünk lehet. Életünk minden próbatétele a lelki fejlődés következő lépcsőfoka lehet. Csak az a kérdés, hogy bízunk-e az Úr segítségében? Észrevesszük-e amikor közeledik, hogy segítsen rajtunk?
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Hogy elmaradjon az a jó, amit gyakorlunk, sokszor valami nagyobbra csalogat a gonosz lélek, melyet aztán újabb nehézségeket támasztva szintén meghiúsít.

Krisztus halála a te halálod halála: mert Ő meghalt, hogy te élj. Miképpen lehetséges akkor, hogy ne élj, akiért maga az Élet halt meg?

Megfontoltam ezeket Istenem, és amennyire értenem adtad, amennyire indítottál, hogy kopog- tassak, s amennyire ajtót nyitottál zörgetésemre, - kettőt találtam, amelyek, ámbár egyikük sem egy-örök teveled, nem tartoznak bele az idők rendjébe.

Az egyiket olyanná alkottad, hogy látásod csökkenetlen birtokában és minden változásbeli szünet nélkül része legyen az örökkévalóságban és változatlanságban. Mert természeténél fogva változandó ugyan, de tényleg soha változás nem esik rajta. A másik annyira formátlan volt, hogy lehetetlen volt benne az egyik alakból a másikba való, akár átmeneti, akár állandó átváltozás, következőleg nem volt semmije, aminek révén az idő rendjébe tartozhatott volna.

Nem hagytad azonban meg e formátlan mivoltában, mert napok és idők előtt: kezdetben eget és földet teremtettél; - ez az a kettő, amiről előbb beszéltem.

„A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység színén.” E szavak az alaktalans- ágot jelzik, hogy fokról fokra azok is érteni kezdjenek, akik a forma teljes hiányát nem tudják úgy elgondolni, hogy azért a hiányzó forma hordozója ne legyen egészen semmi. A „puszta és üres” ősanyagból lett ez a másik ég és a föld, immár formás és rendezett állapotban; továbbá az ékes vizek és minden egyéb, amikről, mint időbeli alkotásokról a világ ősberendezése során említés esik; ezek olyanok, hogy a mozgások és formák rendszeres változása okán az idők mozgékonyságának is fundamentumai lettek.

«Senki sem varr új posztófoltot ócska ruhára, mert különben az új folt elválik az ócskától s a szakadás nagyobb lesz. És senki sem tölt új bort ó tömlőkbe; mert különben a bor szétszakítja a tömlőket, s a bor kifolyik, s a tömlők elromlanak; hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni.» (Mk 2, 21). Ó ti foltozó vargák s foltozó szabók, vagyis emberek koncepciók, nagy, meleg gondolatok, lelkes kiindulások nélkül; gondjaitok s gondolataitok egyre lyukak, szakadások, rongyok, foltok körül forgolódnak; vétkeztek és gyóntok, gyóntok s ismét vétkeztek; piszmogtok hibák s visszaesések körül; jártok lelki, testi orvosokhoz. Egyre van szükségetek, hogy Jézus nagy lelkének tavasza ereszkedjék belétek, a «novitas vitae», az élet újdonsága, a nagy, bízó, örvendező lelkület. Nem félek, Jézus van velem; arcába nézek az evangéliumban; megváltó kegyelmét veszem készséges, ragaszkodó hitemben; lelkét s életét osztom gyermeki szeretetemben, mely mindig derült, s ha sír is, a gyermek könnyeit ontja. Újat teremteni; újba, új életbe öltözködni; az már nem rongy, nem folt.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 178. old.]

Míg a mai tudós gondosan vigyáz arra, hogy mű­szerei útján az alanyiságnak, a tudati létnek utol­só nyomait is kiküszöbölje vizsgálataiból és ezért érzék­szerveit is feláldozná, és helyettük géppel nézne és halla­na, ha lehetséges volna, addig a filozófus ép alanyiságától nem akar szabadulni és sehogy sem találja meg azt a hi­dat, mely a tudat világából átvezetne a természet tárgyi világába. A pók ki tud menni hálójából, de Kant óta a modern bölcselet nem tud kilépni a tudatból, az énből - a tárgyig, a természetig, a Ding an sich-ig¹⁰⁹. Ezek csinálnak természetbölcseletet úgy, hogy szerintük a természet nem más, mint képzet, mint a képzetek vetülete és az egész világot az „én"-ből szövögetik, mint ahogy a pók szövi hálóját potrohából. Aztán kínlódnak azon, hogyan jussanak ki a tudat világából, ebből a pókhálóból, a valóságig, hogyan - realizálják - a képzetet a tudattartalmat...

Es még ők sajnálják le a középkori embert, hogy zárt volt a világa, hogy a természetet lenézte, megvetette, hogy az Istentől elfeledte a világot. Ok, akik vagy a távcsőtől nem látják az eget, vagy a mikroszkóptól a nagy termé­szetet.

(Szent Gellért Bakonybélben)

109. Ding an sich - Valaminek a lényege, függetlenül at­tól, hogyan viszonylik más dolgokhoz. - A platóni ideák a szó legteljesebb értelmében „magukban lévő dolgok", míg Aquinói Szent Tamásnál a dologhoz hozzátartozik a megismerő lélekre való irányultság; ez az összefüggés Kantnál megszakad.

Sohase keress Istenen kívül más gyönyörűséget lelked számára; sohase merülj el a külső dolgokban, őrizd meg lelked békéjét és összeszedettségét.

A legjobb a jó ellenség (MB X. 716).

Légy ura önmagadnak, és szerető szolgája a Szent Szűznek.

Türelemmel kell lennünk mások nyomorúsága iránt, - de még nagyobb türelemmel viseljük el a magunkét.

Mindennapi hűtlenségeid közepette alázkodj meg, alázd meg magad mindig! Amikor Jézus meglát majd porig alázottan, kinyújtja kezét és magához emel.

Az embert nem lehet teljes mélységében megérteni Krisztus nélkül. Vagy még inkább: az ember Krisztus nélkül nem képes teljesen megérteni önmagát.

A nehézségek, amelyeket az ember akarva-akaratlanul átél, Isten karjai közé vezetik. Olyan jó megpihenni az Ő karjaiban. Jó dolog megtapasztalni, hogy az Úr, aki az eget és földet teremtette, újból és újból megoldást is tud adni a feladathoz, amelyre elhívott. 

Természettől fogva az emberire vagy korlátozva. Ha óhajod és Isten óhaja szerint ki akarsz teljesülni, ha az isteni világba akarsz eljutni, újjá kell születned, természetfölöttivé kell lenned, új emberré kell válnod.

A természet álnok, sokakat magához csalogat, behálóz és becsap, és mindenben magát állítja célnak.

A kegyelem viszont nyíltan jár-kel, a rossznak színétől is elfordul, csalárdságokat nem forgat, és mindent egészen Istenért végez, őbenne keresi végső megnyugvását is.

A természet kelletlenül fogadja a halált, hasonlóképpen a szorongattatást és a legyőzetést is; a kegyelem viszont igyekszik önmagunk megtagadásán, ellenáll az érzéki vágyaknak, törekszik arra, hogy az alattvaló szerepét tölthesse be, vágyódik az után, hogy legyőzzék, és nem kívánja élvezni saját szabadságát, szereti, ha fegyelem alatt tartják, nem vágyódik máson hatalmaskodni, hanem csak arra vágyakozik, hogy mindig Isten keze alatt éljen, álljon és legyen, és kész arra, hogy Istenért minden emberi teremtmény előtt meghajoljon.

A természet saját hasznára fáradozik, azt figyeli, mit nyerhet el a másiktól, a kegyelem pedig nem azt latolgatja elsősorban, hogy neki mi hasznos és előnyös, hanem hogy mi szolgál a sokaság javára.

A természet szívesen veszi a tiszteletet és a megbecsülést, a kegyelem pedig minden tisztességet és dicsőséget hűségesen Istenre hárít.

A természet retteg a szégyenvallástól és a gyalázattól, a kegyelem pedig örvend, ha Jézus nevéért megaláztatásban van része.

A természet kedveli a henyélést és a test nyugovását, a kegyelem pedig képtelen a semmittevésre, örömest vág neki a munkának.

A természet kedveli a feltűnőt és a szépet, visszariad attól, ami kopott és durva, a kegyelem viszont az egyszerű és közönséges öltözékben érzi jól magát, nem átall olcsó ruhába öltözni, még az ócska, rongyos holmitól sem irtózik.

A természet az ideigvalóra tekint, örül a földi haszonnak, szomorkodik az anyagi kár miatt, csekélyke sértő szó is fölbosszantja.

A kegyelem az örök javakra figyel, nem tapad hozzá az ideigvalókhoz, nem bánkódik a veszteségen, nem keseredik el keményebb szavak miatt sem, mert kincsét, örömét a mennyben látja, ahol semmi sem vész el.

A természet mohó és szívesebben kap, mintsem hogy adjon, szereti ha valamit sajátjának, tulajdonának nevezhet, a kegyelem könyörületes és önzetlen, kerüli a külön utakat és kevéssel beéri; úgy tartja: nagyobb boldogság adni, mint kapni.

A természetet hajlandósága a teremtményekhez, tulajdon testéhez, hívságos dolgokhoz, a sürgő-forgó társasághoz vonzza, a kegyelem Istenhez húz meg az erényekhez, lemond a teremtményekről, menekül a világtól, gyűlöli a test kívánságait, visszafogja a csavaroghatnékot, szégyell a nyilvánosság előtt szerepelni.

A természet kap a külső vigasztaláson, amelyben érezhető örömet talál, a kegyelem csak Istenben keres vigasztalást, és minden láthatón túl a legfőbb jóban akar örvendezni.

A természet mindent nyereségért, saját hasznára tesz, ingyen semmire sem hajlandó, elvárja, hogy ami jót tesz, azért hasonló jót vagy még jobbat kapjon, dicséretben, kedvezményekben részesüljön, azt kívánja, hogy tettét, adományát sokra tartsák.

A kegyelem viszont nem keres semmi ideigvaló előnyt, nem igényel más bért, csak Istent magát, evilági szükségére sem kíván többet, csak amennyi ahhoz kell, hogy az örök élet megnyerésén munkálkodhassék.

A természet örül a sok jóbarátnak meg rokonnak, dicsekszik előkelő rangjával, nemes származásával, udvarol a hatalmasoknak, hízeleg a gazdagoknak, örül a hozzá hasonlóknak.

A kegyelem viszont az ellenséget is szereti, nem lát nagyra barátainak sokasága miatt, nem sokra nézi a rangot, az előkelő származást, ha nagyobb erény nem kapcsolódik hozzá, inkább kedvez a szegénynek, mint a gazdagnak, jobban együttérez az ártatlannal, mint a hatalmassal, az igazmondóval örül együtt, nem a hazuggal, s mindig biztatja a jókat, hogy törekedjenek még nagyobb isteni ajándékokra: és erényeik által legyenek hasonlóvá Isten Fiához.

A természet hamar panaszkodni kezd, ha kár és bosszúság éri, a kegyelem férfiasan viseli a szűkölködést.

A természet mindent magára irányít, magáért viaskodik és érvel, a kegyelem pedig mindent Istenre irányít, akitől minden ered is, semmi jót magának nem tulajdonít, magáról kevélyen nagyot nem állít, nem verseng, saját vélekedését másénak elébe nem helyezi, hanem minden állásfoglalását, fölismerését aláveti az örök bölcsességnek és Isten ítéletének.

A természet kíváncsian kutatja a titkokat, szeret hallani minden újságot, szerepelni óhajt és sokmindent meg akar tapasztalni, vágyódik arra, hogy elismerjék, hogy olyasmit tehessen, amivel dicséretet és csodálatot vívhat ki.

A kegyelem nem kíváncsi az újdonságokra, érdekességekre, hisz az mind a régi romlás tövéről hajt ki, mert semmi új és állandó nincs a földön.

Arra tanít hát, hogy érzékeinket megfékezzük, a hiú tetszelgést, magunk mutogatását kerüljük, ami dicséretre méltó, méltán csodálni való lehet bennünk, azt alázatosan elrejtsük, minden dologban, minden tudományban hasznos gyümölcsöt keressünk, mindent Isten dicsőségére, tisztességének növelésére fordítsunk.

Nem akarja, hogy magát vagy tetteit dicsérjék, hanem azt kívánja, hogy Istent áldják ajándékaiban, hiszen csupa szeretetből mindent ő adott.

Két gyönyörű, sokat mondó kép, példabeszéd Isten országáról. Arról szeretnék beszélni, ami mind a két képben megjelenik. Ez pedig az, hogy a főhős mindenét eladja, mindenét odaadja, hogy aztán az a valami az életének a részévé lehessen. Erről szeretnék beszélni, tehát erről a mindenről. Nagyon igyekszem elkerülni azt, hogy a mindennel kapcsolatban pusztán csak ideálokat vázoljunk föl, főképpen pedig, hogy az ideologikus gondolkozásnak a csapdájába hulljunk. Hat pont lenne, röviden.

Az első. Amikor mind a két történetben – eladja mindenét, odaadja mindenét – akkor milyen sokunknak, akár az Istennel való kapcsolattal összefüggésben hogyan visszhangozhatnak ezek a kifejezések, hogy lemondás, a lemondás nyomán való veszteség. És akkor szoktak bennünket is kérdezni, akár papokat, akár bárkit, aki valahogy az Istenre figyelő módon él, hogy „Hát az nem túl nagy veszteség? Nem túl nagy lemondás? Te hogyan bírod e nélkül, meg a nélkül?” Ha csak a veszteség lenne, és csak a lemondás lenne, tényleg elég szomorúan festene a keresztény ember élete. De ez a történet olyan gyönyörűen mutatja az egyik oldalról a megtalálásnak az örömét, azt a boldogságot, hogy „Hááá! Megvan!” A másik pedig, amikor a kereskedő keresi azt az igazgyöngyöt. Itt pedig tulajdonképpen akár mondhatnánk ezt is, a vágyról van szó, és a vágy beteljesedéséről.

Ezért senkinek se ajánlanám, aki az Isten országának az örömét szeretné valahogyan tapasztalni, hogy egész életén keresztül – most első sorban az Istennel való összefüggésben – a veszteségeit számolgassa, meg a lemondásai körül keringjen, hanem inkább a vágyakozást érdemes elmélyíteni magunkban. Sokaknál egyáltalán rátalálni az Isten utáni vágyakozásra. Van, hogy valaki szinte még meg sem ízlelte, mi az, hogy Isten után vágyakozni. Milyen könnyen el tudjuk felejteni az Istennel való együttlétnek az örömét, a spirituális tapasztalatainknak valamiféle szépségét és gyönyörűségét. Tehát az első gondolat így szól: Kétség kívül, listázhatjuk a veszteségeinket, sorolhatjuk a lemondásainkat – nem is irigylek senkit, aki a keresztény életében ezen az úton jár.

Eszembe jutott egy gyermekded élményem, nézzétek ezt el nekem. Elkezdtem azon töprengeni, hogy van-e olyan kézzel fogható tapasztalatom arról, hogy a magam módján úgy mindent, és akkor azért, hogy valami egy az enyém legyen. Gyerekkorból eszembe jutott egy. Nem voltam még tizennégy, ez egész biztos, és nagyon vágyakoztam egy magnóra. Jaj! Képzeljétek el, lehetőségem nyílt arra, hogy vegyek egy „sanyó” (SANYO – szerk.) magnót. Jó, hát tudom, most már tudom, hogy nem úgy kell mondani, hogy „sanyó”, na de én egy kis kölyökként, hát mit tudtam, nekem az „sanyó” volt. Akkor áhítoztam, vágyakoztam egy „sanyó” magnó után. Tulajdonképpen még olyan fekvő állapotú volt az, és hiába volt fekvő állapotú, húsz fokkal meg volt döntve az előlap. Hát, ez nekem tizenkét évesen maga volt a gyönyörűség. Néztem ezt a magnót, és gyűjtögettem a kis pénzemet, de elég sokáig, és még mindig nem jött ki belőle. Akkor az történt, hogy volt nekem egy bélyeg albumom, azt viszont éveken keresztül gyűjtögettem, a bélyeg sorokat, a bélyeg blokkokat. Te jó ég! Mindenem benne volt. Akkor odamentem a testvéremhez, és a következőt mondtam: „Ide figyelj, az összes bélyeget odaadom, pénzért.” Elmondtam neki, hogy nekem az a magnó mindenképp kellene, s akkor a testvérem gálánsan megvette az összes bélyegem, azóta is kicsit sajnálom, viszont meg tudtam venni a „sanyó” magnót.

Hogyan kapcsolódik ez nagyon szervesen bennem az első ponthoz? Hát úgy, hogy kétség kívül, most is föl tudom idézni azt, hogy „Jaj, azok a szép bélyegsorok! Azok a gyönyörű bélyegblokkok!” Mennyi év kutatása, meg gyűjtögetése van benne. Na de ami eleven bennem, ami igazán, igazán lényeges, nem az, hogy tényleg, na, hanem az, hogy azután minden nap hogyan törölgettem le a magnónak az előlapját. Emlékszem, hogy amikor lefeküdtem, akkor mindig egy-egy pillantást vetettem még a magnómra. Hát ilyen voltam tizenkét évesen, többek között. Tehát az első gondolat így szól. Itt van ez a két történet Isten országáról, és belefulladhatunk a lemondás, és a veszteségek világába. Érdemes tehát sokkal inkább a vágyat megkeresni magunkban, alapvetően most az Isten utáni vágyakozásról beszélek, és a vele való kapcsolat öröméről, amit már valamikor megéltünk.

Második gondolat. Mert az lett a benyomásom, ez nem volt rövid. Tehát, moderálnom kell magamat. Második. Amikor az a valaki mindenét eladja, mondhatnánk megint csak azt, hogy na, ez a kockáztatás, hűha. Na, kinek van erre bátorsága? Ez kockáztatás, és belehullás a semmibe, aztán vagy bejön, vagy nem jön.

Nem tudom, olvastátok-e, hallottátok-e a hírt, kigyulladt egy lakóépület, és kisgyerekek a harmadik emeletről kiugrottak. Felnőttek már várták őket ott lent, és elkapdosták őket. A harmadikról ugrottak ki, mert mögöttük már hatalmasak voltak a lángok. Na, mondhatjuk ezt: „Te jó ég! Kiugrani a harmadik emeletről? Na, az aztán a kockáztatás.” Szívem szerint megkérdezném a gyerekeket, hogy ők ezt kockáztatásnak élték-e meg, vagy nem. Azt gyanítom, hogy egy ideig igen, majd eljött egy pillanat, amikor azt mondhatták: „Na, most élet-halál! Most élet-halál! És ha az életet választom, akkor ez most már nem első sorban kockáztatás, hanem ezt lehet csinálni. Akkor viszont, ugrunk.”

Ezért a második gondolat így szól. Amikor az a bizonyos szimbolikus személy mindenét odaadja, láthatjuk ezt kockáztatásnak, kétség kívül van benne kockáztatás, mint az első pontban lemondás és veszteség. Gyúrhatunk arra, hogy a kockázatkerülő személyiség, vagy -magatartás egy kicsit árnyaltabb legyen, és merjünk bátrak lenni. De lényegileg nem erről van szó az Isten országával összefüggésben, hanem arról, hogy a vágy és az öröm nyomán egyszer csak fölfedezzük azt, hogyha nekünk van valaki vagy valami, ami tényleg élet-halál, az éppen Isten. Isten nekünk az élet-halál kérdés.

Nem tudom, szoktatok-e például olyan műsorokat nézni, amiben harmincketten kezdenek, aztán tizenhatan vannak, aztán nyolcan, aztán négyen… Tök mindegy, hogy milyen műsor. Mi szokott lenni? Képzeljünk el egy főzőműsort, és a főzőműsorban a harminchatból be lehet jutni a tizenhatba – nem harminchat, harminckettő. A harminckettőből a tizenhatba, és végül már csak ketten vannak, és persze a nézők izgulnak, hogy ki kerül be a harminckettőből a tizenhatba, mégis csak. És a műsorvezető azt mondja: „Nem más, mint… Katalin.” És akkor István elsírja magát, pedig sose szokott sírni, mert egy kemény férfi ember, kopasz, és tagbaszakadt. Na, de hát most kiesett, nem jut be a tizenhatba a főzőműsorban.

Most nézzétek el nekem, hogy ezt így mondom, nem akarom ezt gúnyolni, csak szerettem volna érzékelhetővé tenni azt, hogy hogyan tud elállítódni bennünk az a jó érzék, hogy mi élet-halál kérdés az emberi sorsban. Ez az érzékünk el tud állítódni. Össze tudunk zuhanni, ha a harminckettőből nem jutunk be a tizenhatba. És szívem szerint, most nem akarom elkezdeni sorolni, hogy egyébként pedig mi minden tényleg élet-halál kérdés, tényleg. Azért nem akarom elkezdeni sorolni, mert talán túl modoros lenne, meg ti is tudjátok.

A második gondolat így szól, hogy ez a történet tulajdonképpen azt tárja föl, hogy az Isten országában egyszer csak világos lesz, hogy mi élet-halál kérdés, és hogy mi egyáltalán nem az. Hogy mi az, amiért érdemes az embernek az életét úgy sss, és mi az, amiért egyáltalán nem érdemes. Ennek lehet egy olyan része, hogy kockáztatás. Valójában, mikor valaki ott van, és azt mondja: „Hátam mögött a tűz, ott meg a remény.”, akkor az már lényegileg nem is kockáztatás, bár van benne.

Harmadik gondolat, ez így szól: Ahogyan elállítódik az érzékünk, hogy mi élet-halál kérdés az emberi létezésben, és mi egyáltalán nem az, akkor fölfedezhetjük azt, hogy „Mi lett nekünk élet-halál kérdés?”, valahogyan észrevétlenül. Hogy az elállítódásunk révén mi lett az, amit elkezdtünk gyűjtögetni, összerakosgatni, birtokolni. Mi lett nekünk élet-halál kérdés? Olvastátok-e Hosszú Katinkának a nagyon érdekes, hosszú interjúját? Minden esetre, ha valaki csak a címét olvasta, az is sokat mondó volt. A második részét akarom idézni: „mint ember, elvesztem”. Ha az egész mondatot mondom, körülbelül így szól: „Nyertem három olimpiát, és közben mint ember elvesztem.” (Nagy árat fizettem a sikerekért, mint ember elvesztem (Index.hu) – szerk.) Hát, ha valakit könnyű szívvel tudunk mondani, aki mindenét beletette abba az olimpiai bajnoki címbe, nem is egybe, háromba, meg az ezüstérembe, meg a negyedik hely. Hosszú Katinka biztos beletette a mindent, mert olyan. S milyen érdekes, hogy van egy pár hónap járvány, karantén, és egyszer csak valaki rácsodálkozik arra, hogy „Én mindent beletettem abba a három olimpiai bajnoki címbe, de mint ember elvesztem.” S akkor följön a kérdés, hogy: „Meg akarom-e magam találni? Mint sportoló megvagyok, de mint ember megvagyok-e?”

Olyan izgalmas lenne magunkra nézve elmondani: „Na, mint asztalos, megvagyok. Mint ember? Nem tudom. Mint ügyintéző, megvagyok. Mint ember? Nem tudom.” Tehát ez a harmadik gondolat, hogy észrevétlenül sok minden, vagy akár sok mindenki, vagy valakik válhattak a mi élet-halál kérdésünkké, és ennek összefüggésében lehet, hogy valaki, aki a legfontosabb bennünk, egy kicsit elveszett.

Negyedik gondolat. Mikor mindenét odaadja, akkor ugye – hadd térjek vissza ehhez – ez tulajdonképpen mit jelent? Csomó veszteséget, lemondást. De valójában nem ez a lényeg, hanem hogy itt odaadás történik, nem lemondás, még csak nem is elengedés, ami ma egy sztár kifejezés, hogy „Engedd el!”. Rosszul vagyok ettől. Hát, engedd el! Jó, most leesett, ott van. Azt elengeded, de nem is kerül tőled messze.

Ha valaki csak elengedi, elenged, elenged, akkor igazán a helyzetet nem biztos, hogy megoldja. Ezért nem az elengedés az Isten országának a kulcsszava, hanem az odaadás. Odaadás, az nem ugyanaz. Az elengedés, hogy: „Ah, jó.” Az odaadás: „Legyen a tiéd.” Milyen érdekes (zene szól – szerk.) az, hogy amikor próbáljuk a mindent, ugye benne van az emberi lélekben a vágy a minden után. Sokan azt mennyiségi értelemben igyekszenek összeszedni, és begyűjteni, az összes bélyeg, az összes, összes minden, minden, minden… és általában valami kudarc a vége. De hogyan lehetséges az, hogy tényleg sokkal közelebb kerüljön hozzánk az, hogy valami megvalósul bennünk abból, hogy MINDEN? Az nem a mennyiségi birtoklás révén történik, mert annak sosincs vége, hanem pont fordítva, az odaadás révén.

Mert amikor valaki azt mondja: „Tulajdonképpen erre sincs szükségem, az se fontos, ezt is odaadom.”, minél kevesebb mindenre van szükségünk, annál több mindenünk van. Annál inkább mondhatjuk azt, hogy: „Mindenem megvan.” Amikor az ember már csak a lényeggel foglalkozik, és tudja, hogy mi az a kevés, amire igazán szüksége van, az az érdekes, hogy reálisan mondhatja, hogy: „Tulajdonképpen mindenem megvan.” Miközben rengeteg mindene nincs meg, de mindene megvan. Az Isten országának a logikája tehát nem a mennyiségi gyarapodás, gyűjtés, esetleg harácsolás, lopás – ezt most már nem is folytatom –, hanem pont fordítva, az odaadás. Az odaadás révén rácsodálkozom, hogy milyen kevés is elég, és egyszer csak tényleg jó szívvel azt mondom: „Tulajdonképpen mindenem megvan.”

Ötödik gondolat. Ez azt is jelenti, hogy mindaz, amiről most beszélünk, az Isten országa, és Isten nem a birtoklás révén lesz a miénk, hanem az önátadás révén. A birtoklás révén semmi sem lesz igazán a miénk. Gondoljunk a kisgyerekre, szorítja a kis maciját, átmeneti tárgy. Aztán utána gyűjtjük a bélyeget, a szalvétát, vagy az akármicsodát. Azután lesz magnónk, és aztán lesz biciklink, és lesz autónk. Na, és minden, amit birtoklunk, ott van az emberi lélekben, hogy „Jaj, el ne romoljon, el ne vesszen! El ne lopják, el ne vigyék! Tönkre ne menjen!” Ha tényleg benne van az emberi lélekben az, hogy úgy mindent, akkor az nem a birtoklás révén valósulhat meg, hanem az önátadás által.

Nem az által, hogy magamhoz rendelem, mert végül aztán hova jutunk? Végül általában rá szoktunk csodálkozni arra, hogy egy emberre, vagy emberekre volna szükségem. És mikor már embereket látunk, nem csak tárgyakat és egyebeket, akkor az emberekkel kapcsolatban nagyon pontosan szoktuk tudni észlelni, hogy nem birtokolhatóak. Ha azt akarom, hogy gazdagítsa az életem, önátadásra lesz szükség. Mert aminek, és akinek átadom magam, kétség kívül elveszíthetetlenül lesz az enyém. Amit a birtoklás révén akarok, állandó félelem.

De itt valamit érdemes kimondani. Sokan vagyunk, elkezdtük gyakorolni az önátadást. Önátadás akármi felé. Önátadás lehet a zenére, és a táncra, a művészetre, önátadás a kapcsolatra… Rendben van, de előbb-utóbb az önátadásnak is a vége valami olyasmi, hogy megsejtjük, hogy nem maradandó. Hogyha teljesen is odaadom magam, lehet, hogy hősies, szinte szent, és mégis marad bennünk valami hiányérzet. Képzeljük el a nőt, aki szíve teljes szeretetével odaadja magát a férfinek, önátadásban él vele 20-30-40 évig. És ha a férfi meghal? Ki szabadítja meg a szenvedésétől? Ezért végső soron az önátadásnak az igazi célja mégis csak Isten. És hogy Ő az igazi célja, hogy az emberi szív arra van kitalálva, hogy végül Istennek adja át magát, azt nem egyszer egy egész életúton gyakoroljuk és próbálgatjuk. És sokan vannak, akik csalódnak az önátadásban; már nem birtokolni akarnak, odamentek az önátadásba, a nagyvonalúságba, és ott is csalódnak. De nem az önátadás a probléma, hanem hogy az önátadásaink kudarcai, miközben abban benne voltunk, és ihletetten, és nagyvonalúan, és teljes szívvel, ott is átélhettük a töredékességünket. Tehát az önátadás végső célja, ha abban tényleg békére akarunk lelni, valamiképpen Isten.

Végül a záró gondolat pedig így szól. Sokan vannak, ősz szakállal, élettapasztalattól valamennyire megbölcsülve, de kissé olyan szomorúan, mert hát megrágta őket az élet – mondják. „Na, mi is a boldogság, amiért érdemes embernek lenni? Hát egy-egy szép pillanat, az.” Ennél szomorúbbat keveset tudok elképzelni, na ennél egy szomorúbb van, hogy „a remény hal meg utoljára”, na az még egy kicsit rosszabb ennél: hogy az emberi élet nem más, mint hogy egy-egy szép pillanat, mikor megsejtünk valamit.

Annyira jó visszaemlékezni azokra a gyönyörű pillanatokra. Azokra a pillanatokra, helyzetekre, találkozásokra, mikor azt éltük át, hogy ebbe valahogyan minden belesűrűsödött. És van ilyen. Átélni annak az örömét és boldogságát, a vágynak valamiféle beteljesedését, hogy: „Na, ebben most valahogyan minden benne van.” De az emberi élet több, mint hogy néhány ilyen pillanatot levadásszunk, vagy éppenséggel megajándékozzon vele az élet. Ezek az ihletett pillanatok hírt adnak nekünk, üzennek Isten országának a gazdagságáról.

https://youtu.be/gxM0bjRiTlo

https://youtu.be/B9jn6Myr-rw

Jézusom! Köszönöm, hogy te türelmes vagy hozzám, hogy mindig adsz, időt, esélyt a megtérésre. Szentlelked által vezess, hogy felismerjem, ha a konkoly életét élem, és adj erőt a megváltozásra, hogy méltó legyek a magtáradba kerülni. Köszönöm, hogy Igéd által kezemet fogva vezetsz az Atya magtárába. Ámen.

Második Izajás prófétai jövendöléseit gyakran halljuk a liturgiában.

Ez a próféta a babiloni fogság korában működött, a bibliai Izrael vallástörténetének rendkívül fontos időszakában. Isten olyan fontos hittartalmak megértésével és közvetítésével ajándékozta meg népét rajta keresztül, mint az abszolút egyistenhit vagy a teremtés igazsága, és olyan különlegesen bensőséges hangon szólaltatta meg, amelyben szinte süt Jeruzsálem és a nép iránti szeretete. Korának rendkívüli helyzeteiben világosan és igen nagy szeretettel értette meg Isten hűségét, szabadító erejét, és ezzel vigasztalta a híveket. Szavaiban több évszázaddal később az Újszövetség szerzői ismerik fel a szenvedő Megváltó ígéretét, azt a szolgát, aki egyformán közel van Istenhez és azokhoz, akiket bűneikből vált meg, bűneiktől szabadít meg.

Második Izajás úgy közvetíti üzenetét, hogy az nemcsak igaz, hanem egyben szép és jó is. Szavai tiszták és könnyedek, és mélyen megszólítják az ember vágyakozó énjét. A szépség, amelyből Izajás merít, a teremtés szépsége, a vágyakozás pedig nem egyszer az elveszett gyermekkor utáni vágyakozás, amelyben teli voltunk bizalommal és reménnyel. Az a szakasz, amelyet vasárnap olvasunk, Második Izajás gyűjteményének (Iz 40–55) végéről való, az 55. fejezetet vezeti be. „Ó, ti szomjazók, gyertek a vizekre mind…!” – szólít meg. Érdemes megfigyelni, hogy ez a megszólítás sorban már a harmadik, ha az 54. fejezet szózatait is figyelembe vesszük. Egyik elevenebb és bátorítóbb, mint a másik: „Ujjong, meddő, aki nem szültél”, kezdődik a sorozat (54,1). „Te szegény, vihartól elsodort, akinek nincs vigasztalása” – folytatódik aztán (54,11). Az ember alapvető vágyakozásai, a gyermek után kiáltó anyai ösztön, majd meg a kiszolgáltatott gyermek élethelyzete az, ami itt megszólal, amiben a próféta a nép helyzetét fogalmazza meg, s ami végül is a vízre szomjazó, kenyér és eledel után sorvadó közösség képében fejeződik be.

Az ember egyszerre kiszolgáltatott, átéli tehetetlenségét, mint egy sírós kisgyerek, ugyanakkor annyi biztatás és bátorítás után be kell látnia, hogy maga is változtathat sorsán. Ez a harmadik megszólítás ugyanis az isteni bőkezűség ajánlata mellett, vádaskodás és rosszallás nélkül, éppen a legbelsőbb és legalapvetőbb vágyakozás képeinél kitartva, mégis csak felteszi a kérdést: „Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, a keresményeteket arra, amivel nem laktok jól?” A kiszolgáltatott gyermek, íme, felnőtt, aki keres, aki megdolgozik a megélhetéséért, de valamiért mégis rosszra költi azt, mégis oktalanul, meggondolatlanul, értelmével ellentétesen rendezte be az életét. Ezen pedig változtathat, talán éppen a megszólításban rejlő támaszt és energiát felhasználva. Ha van itt valaki, aki „ingyen”, vagyis egyszerűen szeretetből minden jóval el akarja látni, miért fordítaná életerejét arra, ami csak elepeszti, és nem élteti?

„Hajtsátok ide fületeket, és jöjjetek hozzám, hallgassatok ide, és élni fog lelketek!” Aki odahajtja a fülét, közel hajol, mint egy kisgyerek, vagy mint olyasvalaki, aki nagyon szereti a másikat, és megbízik benne. Mint a szeretett tanítvány az utolsó vacsorán, aki Mesterének szívéhez hajthatta a fülét, mint a bölcsességre szomjazó Mária, aki a Mester lábához ült, hogy szavait hallgassa, mint egy olyan felnőtt, aki suttogó szóra hallgat, hogy tisztán értsen mindent, meghajtja a fejét, kizárva külső zajt, befogadva minden szótagot. A prófétai hang itt a bölcsességgel rokon. Ízét csak az érzi meg, aki táplálkozik vele. S közben mégis mindenkinek ismerős ez az íz, a hagyomány, az örökség folytatódik benne, amelyet Dávid kapott és adott tovább, s amelyre hittel kell válaszolni: „Örök szövetséget kötök veletek, a Dávidnak ígért biztos kegyelem alapján.”

Amit Isten kér és ajánl, nagyon egyszerű. Miért ne hallgatnánk rá mi is ebben a mai korban, amely sok szempontból ugyanolyan izgalmas és összetett, mint Második Izajás kora volt?

Bevezetés

Az evangélium beszámolója szerint, Jézus, a tanításáért lelkesedő hallgatóság éhségét csodás módon elégítette ki.

Az apostolok finoman felhívták figyelmét a közelgő alkonyatra és az emberek elbocsátására. Hadd menjenek a közeli falvakba, és ott szerezzenek maguknak élelmet. Jézus azonban másképpen döntött. Elhatározta, hogy Ő vendégeli meg lelkes hallgatóit. Hogy hogyan, azt az evangéliumi szakaszban fogjuk hallani. 

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg az éhezők iránti eddigi gyenge szolidaritásunkat. Uram irgalmazz

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán dobunk pénzt a Szent Antal kenyere perselybe. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy napról napra erősödjék bennünk a szolidaritás a szegénységi küszöb alatt élők iránt. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Mily öröm lehetett Jézus számára, hogy nemcsak néhányan, hanem ezrek és ezrek hagyták abba a munkájukat, hogy hallgassák tanítását. Megértették az üzenetet: "Keressétek először Isten országát, és a többiek hozzáadatnak ehhez”. Mivel azonban nemcsak igével él az ember, ők is megéheznek. Éppen indulni akarnak, de Jézus szeretete útjukat állja. Akik ilyen nemes éhséggel fogadták tanításának kenyerét, megérdemlik, hogy testi éhségüket is kielégítse.

Jézus józanul nézi az emberi életet. Tudja, hogy az anyagi nyomorúság éppen olyan akadálya az evangelizációnak, mint a gazdagság.

Mindkettőre vannak példák! Ott vannak a jóléti, fogyasztói társadalmak, társadalmi rétegei. S ott vannak a szegény, elmaradt, s eladósodott országok éhező, nélkülöző társadalmi rétegei.

Templomainkból épp úgy hiányoznak a leggazdagabb rétegekhez tartozók, mint a szegénységi küszöb alatt élők S ez utóbbiakból bőven vannak a világban,

Az Isten igéjét szóval és életpéldájával hirdető keresztényeknek kenyéradó szeretettel kell segíteni éhező felebarátaikon. Így lesz az evangélium nemcsak üdvösséget szerző, hanem kenyeret adó tanítás!

Szánom a sereget, mondotta Jézus, és ez a szeretet ösztönözte a kenyérszaporítás csodájára! Igaz, hogy nekünk nincs ilyen hatalmunk, de arra megvan a lehetőségünk, hogy megosszuk kenyerünket a rászorulókkal.

Ha testvérként tekintenénk az éhező népekre, éhező honfitársainkra, akkor, akár életszínvonalunk csekély csökkentése árán is, de segíthetnénk rajtuk. A jóléti népek szégyene, hogy milliók halnak éhen napjainkban is! És még tragikusabb az, hogy ezek közül minden harmadik gyermek! Nálunk is mennyi, egyre több, az éhező gyermek!

Isten megadja nekünk a mindennapi kenyeret, de ránk bízta és bízza szétosztását! A "'Ti adjatok nekik enni" krisztusi parancs minden kor minden emberének szól. Elsősorban nekünk, Jézus tanítását megvalósítani igyekvőknek. Jézus nyíltan megmondta, hogy a föld nincs arra berendezve, hogy milliomosak legyünk! Épp ezért senkinek sincs joga: hazárdjátékot űzni az emberiség kenyerével.

Ma túlontúl sok az éhező ember: A TV képernyőjén, olykor-olykor 1áthatunk lelkiismeretet ébresztő képsorokat: csont-bőr embereket, földön fekvő már mozdulni sem tudó, elerőtlenedett gyermekeket és aggokat. Sokan idézik ilyenkor, Madách sorait: „Sok az eszkimó, s kevés a fóka!” Valóban azonban nem erről van szó, mert a föld sokkal több embert is tudna táplálni, ellátni élelemmel, a mai termelési technikával, mint amennyien élünk a földön!

Hát akkor miről?

Az együttérzés, a szolidaritás hiányáról!

Ha annak a napi sok milliárd dollárnak pár %-át az éhezők megsegítésére, és kenyéradó munka-helyek megteremtésére fordítanák, amit háborúkra és országok megszállására fordítanak, akkor nem lenne éhező e világban.

De hol van a világ mai, milliárdos vezetőiben a humánus gondolkodás és a szolidaritás érzület? Sajnos az Úr Jézus által szívtelen gazdagoknak mondottakban, miként a múltban, úgy napjainkban is óriási defektus ez!

Az Úr Jézus nem ok nélkül kiáltott jajt a szívtelen gazdagokra, akik nem akarják meglátni a szegény Lázár nyomorúságát. És ma is jajt kiáltana mindazokra, akik csak a profitot nézik és nem törődnek az emberrel, azzal, hogy minden ember, emberhez méltó életet tudjon élni.

Nem megvonni kell a családoktól a különböző támogatásokat. S a betegektől a gyógyszertámogatást. A szociális otthonokban élőktől a normatív támogatás egy részét. Arra hivatkozva, hogy eddig igazságtalanul kapták azokat. S a legszegényebbnek juttatni csak segélyeket. Egyébként is, nem segélyekből kell, hogy élje élet az ember, hanem arcának verejtékével biztosított munkájából.

A kenyéradás napjainkban az emberiségnek a legnagyobb problémája, és megnyugtató megoldása nélkül nem reménykedhetünk a terrorizmus megszűnésében, a béke és a biztonság megszületésében.

Az Úr Jézus napjainkban nem szaporítja meg kenyerünket és halunkat sem. Nem tesz csodát. Ránk bízza a kenyéradó szeretet gyakorlását, mert önző, kapzsi világunkban ez a legcsodálatosabb emberi cselekedet. Legyünk büszkék arra a képességünkre, hogy Jézushoz hasonlóan kenyéradó szeretettel fordulhatunk éhező embertársaink felé.

Ha csak egy darab kenyeret is adunk az éhező testvéreinknek, vagy egy pohár vizet a szomjazó testvérünknek, máris enyhítettünk a világ, s honfitársaink nyomorán. Ámen.

1. Ti szomjazók, gyertek a vizekhez, mind…!(Iz 55,1–3)

A Másod-Izajásnak nevezett próféta közvetlenül a babiloni fogság előtt vigasztalja és bátorítja népét. Felhívása meghívás az üdvösségre, amelyre mint lakomára Isten mindenkit elvár. A víz, a kenyér, a bor és a tej Isten adományainak bőségét, az üdvösség teljességét jelképezik.
Az üdvösség lakomájának egyetlen feltétele van: szomjazzunk, vágyakozzunk utána. Mint aki víz után epekedik, miután megtapasztalta a sivatagi hőséget, a tikkasztó kánikulát. A víz a legfontosabb élelmiszer és táplálék egyben. Étel nélkül még akár 50 napig is képes életben maradni az ember, de víz hiányában mindössze négy-öt napot bír ki. Ezek a testi tünetek előképei a lélek szomjúságának is. Jézus maga is felkiált a sátoros ünnepen: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám…!”(Jn7,37) Ő az örök élet vízforrása. Vízből és Szentlélekből ő ad nekünk újfajta, kegyelmi életet a keresztségben. Kiapadhatatlan vágyainkat maga Isten adja belénk, hogy állandóan utána szomjazzunk.

2. Ki szakíthat el bennünket Isten szeretetétől?…(Róm 8,35.37–39)

A keresztény himnuszirodalom gyöngyszeme ez, amelyet Szent Pál ír a rómaiaknak. Döbbenetes mélységű vallomás, amelyben arról tanúskodik, hogy Isten szeretetét számára semmi nem feledteti. Isten szeretete végigkísér minket minden viszontagságban, sőt a bajok, a kísértések még inkább felnagyítják ezt a vele való kegyelmi kapcsolatot, annak végtelen értékét. Akiben szeretet van, az nem fél semmitől, hiszen Isten mindenek fölött áll.

3. Mindnyájan ettek és jóllaktak… (Mt 14,13–21)

A kenyérszaporítás csodája mintegy előkészíti az oltáriszentség szerzését, az utolsó vacsora eseményeit. Amolyan előmise, kísérleti jelleggel. Az eukarisztia alapítására, az apostolok első áldozására még nem értek meg a dolgok… A Mester isteni pedagógiájával lassan tér a tárgyra. Minden elméleti okoskodás nélkül mintegy „eljátssza” nekik a későbbi szentmisét, hogy később övéi majd könnyebben felismerjék és belekapcsolódjanak. Nem egy showműsor, nem egy laza hétvégi piknik, hanem átváltozás szemtanúi a jelenlevők. Rögtönzött liturgia részesei, ahol a nép rendben letelepedik, középütt ő van, körülötte az apostolok, tágabb körben a nép. Ünnepélyes hálaadás, áldás követezik, majd elhangzik a megbízás: Ti adjatok nekik enni. Az apostolok még csak nem is sejtik, mi lesz ebből…

A minőségi átváltozás („ez az én testem”) majd csak az utolsó vacsorán és az emmauszi tanítványok szeme láttára lesz teljessé. Ez a kegyelmi asztalterítés folytatódik a világ végéig. Jézus egyházán keresztül minden idők emberének csodálatos kenyeret ad. Ma is, engem is kínál teste kenyerével. Nem jelképes – valóságos táplálékot nyújt. Éhezem utána?
A mindennapi kenyérharc miről szól életemben: anyagiak gyűjtése, vagy ő az igazi megélhetés?

Azt mondják, minden ízlés dolga, a konyhában is… Ízlés és ízlelés. Ízleltem már Isten jóságát és végtelen szeretetét? Ha belekóstolok, az ő szeretetének, velem létének édessége minden más tápláléknál összehasonlíthatatlanul édesebb lesz. Ha őt eszem, belőle élek, egyre inkább lelki emberré válok, akinek már nem a hasa lesz az istene, hanem a gyomornál messze mélyebben tetten érhető éhség jelentkezik lelkem mélyén – utána.

Krisztus testét nem fogyasztjuk, számára nem fogyasztók vagyunk, nem azért esszük, hogy fogyjon… Azért táplálkozunk vele, hogy örök életünk legyen. A kenyérszaporítás csodája pedig a kezünk között ismétlődik meg, amikor lelkünk éhségét általa csillapítottuk. Ige és kenyér egyforma, egyenrangú táplálékká lesz, a családi asztal ünnepi eseménnyé magasztosul, kicsinyhitűekből nagylelkű adakozókká válunk, akik más éhezőket is jóllakatnak. Ha megérezzük már most a mennyei lakoma előízét, ha esszük a tápláló és életet adó kenyeret, sokkal kevesebb bajunk lesz magunkkal és a többiekkel. Ráébredünk arra, hogy
a mindennapi kenyér nem annyira munkánk gyümölcse, mint inkább a kenyérszaporító isteni Mester ajándéka.

Szentírási rész: Mt 14,13-21

Az imént elhangzott evangéliumi történet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyes emberhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt pedig jelképek segítségével azt akarja tudomásunkra adni, hogy őbenne, őáltala a földön Isten életének és áldásának a teljessége van jelen.

A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság.
Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a Jánosé is megdöbbentette.
Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül” - egyedül Istennel, a Mennyei Atyával.

Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események.
Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy természeti katasztrófának, világméreteket öltő ragályos járványnak, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak.
Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.

Azonban a közember, akinek hivatása mások, a többi ember szolgálata, boldogítása, nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.
Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza! Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „adjatok nekik enni”.

Az újfajta közösségnek tagjai, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelősséget kell, hogy érezzenek embertársaik iránt.
Az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert a szolgálattól, a szükségben lévők megsegítésétől! Annyi elég, amennyi van, jelenesetben az öt kenyér és a két hal, hogy megvalósítsa az összetartozás, a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást, felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből.

Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.
Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.

A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében. Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja lelküket.

Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.

A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja, hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.

Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.

Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a világra.

Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.

Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.
Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.

A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust, áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen, hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien eljuthassunk Isten örök lakomájára.

Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utánaindultak. Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak! Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni! Ők azt felelték: Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: Hozzátok ide! Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket. Mt 14,13-21

Mottó: nagy tömeget látott ott

Éhezők

Ha tömeget lát, a popénekes hallgatóságot, a rendezvényszervező közönséget, a marketinges, fogyasztókat, az eladó vevőket és a hadvezér seregeket lát. Jézus azonban a szenvedő embert, a tömegbe rejtőző személyt, aki szomjas az igazságra, keresi létének értelmét, és adott esetben meg is éhezik. Jézusnak minderre gondja van, és enyhíti a szenvedést, és jóllakatja őket. És tanítja. Elsőnek a tanítványokat, példájával.  Amikor azok már megelégelték a sikert, és úgy vélték, a nép most már gondoskodhatna magáról, megtanítja őket felelősségükre. Arra, hogy a tömegben nem saját ambícióik eszközét lássák, hanem szolgálják, sőt, kiszolgálják azt. Atyai gondoskodásra tanítja a tanítványokat. És nincsenek előjogaik, sem nekik, sem a tömeg egyes kiemelt tagjainak.”Mindannyian ettek és jól is laktak.” Mindannyian. Azok is, akik nem lehettek jelen. Nekik további 12 kosár tartalék jutott, ami a Bibliában a teljesség száma. Azaz senki sem marad ki. Nem is olyan sivár a hely, ha Jézus jelen van!

Isten áldjon benneteket!

Lelkipásztori és baráti szeretettel!

 Stuttgart, 2020-07-19.

Imre atya

https://youtu.be/4CqisJsFKMw

Kedves híveink!

Mint ahogyan azt már a május 3.-i stuttgarti szentmisénken is bejelentettem, augusztus 1-jétől Dr. Gebhard Fürst püspök engedélye alapján betegállományba vonulok.

Mivel a Magyar Katolikus Püspöki Kar az idén nem tudott adni helyembe senkit, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség vezetését Merlás Tibor atya veszi át.  

Jó szívvel és nyugodt lélekkel távozom, hiszen tudom, hogy egyházközségünk a legjobb kezekben, az Úristen végtelen szeretetében fog tovább fejlődni és virágozni.

Arra kérünk benneteket, hogy egyrészt önzetlen, jószándékú hozzáállásotokkal legyetek társai Tibor atyának, hogy ezt a nagyszerű feladatot, Krisztus Urunk nagyobb dicsőségére és az egyházközség híveinek lelki javára elláthassa. Másrészt pedig, hogy imádkozzatok mindkettőnkért!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya                                                                  Tibor atya

„Mindnyájan ettek s jól is laktak”

A kenyérszaporítás története kicsit távol áll a mai életünktől, hiszen tanúi vagyunk a túltermelésnek. Európa könnyűszerrel látta el élelemmel a kosovói albánokat. Számunkra az éhség nem mindennapos tapasztalat, legfeljebb Afrikáról, Indiáról vagy Oroszországról szóló híradásokból tudjuk, hogy létezik a világnak olyan része, ahol emberek éheznek. Hasonló helyzetben vagyunk, mint a középkor arisztokratái, akik végigbálozták az életet, és nem ismerték az éhséget. Egy alkalommal Mária Antoanettnek jelentették, hogy be kell fejezni a bált, mert a népnek nincs kenyere. Mire a császárnő nemes egyszerűséggel rávágta: „Akkor egyen kalácsot.” Napi bosszúságaink közé csak az tartozik, ha kedvenc szezámmagos kenyerünket nem tudtuk beszervezni, vagy ha kedvenc sajtunk, sörünk nem érkezett meg időre a boltba. A mai fiatal generáció számára már unalmas mese, hogy a háború utáni években sok országban jegyre osztották a kenyeret.

Az éhséget és a szomjúságot nem éltük meg, nem kellett menekülnünk lakásunkból, nem ismerjük az élet veszélyeztetettségének legmagasabb fokát. Emiatt nem is érezzük, mit jelent úgy szólni a tömeghez, hogy korgó gyomorral is megfeledkezzék az éhségéről. Egy-egy eszméért csak úgy szoktunk lelkesedni, hogy megkérdezzük, mennyit hoz a bankszámlánkra? Ha csak áldozatot kell hozni érte, akkor azt mondjuk, nem éri meg. A hasznosság elve átjárja életünket. Úgy érezzük, ez a helyes magatartás. Ezért értetlenül állunk a Jézust hallgató tömeg előtt, akik felfedeztek valamit üzenetében, ami hasznosabb volt a kenyérnél és a víznél, fontosabb a napi biztonságnál.

Jézus megszánta a tömeget, akinek szüksége volt vezéreszmére, tanítóra, pásztorra, vezetőre. Az evangélium szerint „sok mindenre tanította őket”. Mi lehetett az a sok minden? Ne feledjük, a tömeg bizalma abból fakadt, hogy Jézus előbb kenyérrel is el tudta látni az embereket.

Erre mi is válaszolhatjuk azt, kenyeret adunk az éhezőknek, élelmiszert küldünk a kosovói albánoknak, tehát jogunk van őket életmódra, demokráciára tanítani. Milyen társadalmat építsenek ki? Úgy gondolkodjanak, ahogyan Európában gondolkodnak, ahol jólétet teremtettek az emberek.

Csakhogy a szegények tömege nem osztatlan lelkesedéssel látogat Nyugat-Európába, a gazdagságot azonnal akarja, de semmi mást. Sőt bírálja az életmódot. A nyugat-európai kenyérszaporítás vagy túltermelés következménye az individualizmus. Az emberek egyedül járnak, egyedül érvényesítik egyedi érdekeiket.

Kempis Tamás, a középkor híres gondolkodója erre figyelmeztet: „Tudd meg, az önszeretet sokkal többet árt neked, mint bármi más ezen a világon.” A mi kenyérszaporításunk következménye az önszeretet. Jézus kenyérszaporításának következményeként viszont az emberek felfedezik a közösségi gondolkodást, sőt még többet ennél, a szeretet és a gondoskodás értékét.

Az evangélisták úgy ábrázolják Istent, mint gondoskodó és szerető lényt. A tömeg mindig tömeg marad, Jézus tudja, nem spórolható ki az egyéni bátorság, az egyéni felismerés és meggyőződés ereje.

Jézus, úgy vélem, azt akarja, hogy ne csak a tömeg hitéből tanuljunk, hanem az ő embereket megmozgató beszédéből is. Bátornak kell lennünk, és hinni abban, hogy a meggyőződés hegyeket, tömegeket mozgat. S a mi feladatunk, hogy a kenyérszaporítás után, a jóléti társadalom megteremtése után, megtanítsuk az embereket a világ javaival élni úgy, ahogyan Isten parancsolta nekünk.

Az ötezer férfi imája

Asztalodhoz hívsz bennünket, Urunk. Önmagadat osztod meg velünk. Köszönjük, hogy gondoskodsz rólunk, hogy fontos neked a lélek mellett a test is, hogy egész emberségünkben szeretsz és elfogadsz minket, hogy Szent Fiad kiüresítve magát, közösséget vállalt velünk. Köszönjük, hogy csodáid által növeled bennünk a hitet, a testvériséget, a bizalmat. Hálát adunk, hogy újra és újra a mindennapi kenyérben felismerteted velünk nagyságodat és irántunk való nagy szeretetedet. Add, hogy példádat látva mi is megoszszuk utolsó falatunkat, és a nélkülözőkben, a hiányt szenvedőkben, a betegekben, az elhagyatottakban, szenvedő arcodat lássuk meg. Úgy akarunk adni, ahogy tanítottál bennünket: mindent, magunkat, egészen! Amen.

Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel – a Nagyböjt miatt késve – a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek! ... Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát ... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam ... Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léoniem, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból, még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk ... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére ... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban oly hevesen vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba ... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent ...

Mit tett, hogy eljusson ahhoz a változatlan lelki békéhez, mely most osztályrésze? Elfeledtem önmagam és törekedtem semmiben sem önmagamat keresni.

Atyám, taníts meg engem imádkozni! - Fűzd egybe a szép imádság által lelkemet a Tiéddel! Oh taníts meg szépen imádkozni! Mint az angyalok az égben, vagy mint az ártatlan gyermek a földön. Oh taníts amint Te imádkoztál! Taníts meg engem is, mint apostolaidat, taníts meg engem is a Miatyánkra! [V. 281/1]

1936.1.8. Midőn a főpásztornál voltam, s elmondtam néki, mit kíván tőlem Jézus; hogy imádkozzam, s irgalmasságért esedezzek a világ számára, s legyen egy kongregáció, amely állandóan Isten irgalmáért esedezik a világ számára, és kértem engedélyét mindahhoz, amit az Úr Jézus kíván tőlem, a főpásztor következőképpen felelt: ,,Ami az imát illeti, engedélyezem, sőt bátorítom. Imádkozzék oly sokat a világért, amennyire csak lehetséges, hogy elnyerje részére Isten irgalmát, mert valamennyiünknek szüksége van irgalomra. A gyóntatója bizonyára szintén nem tiltja meg, hogy erre a szándékra imádkozzék. A Kongregáció ügyével azonban várjon még egy ideig, nővér. Hadd alakuljon minden kedvezőbben. Az ügy önmagában jó, de nem szabad elsietni. Ha ez az Isten akarata, előbb vagy utóbb meg fog valósulni. Miért ne legyen meg ez a Kongregáció is? Annyi rend van már! Ez is megalakul, ha Isten úgy akarja. Kérem, legyen tökéletesen nyugodt. Jézus mindent megtehet. Igyekezzék bensőségesen egyesülni Istennel! Bizakodjon!” – Szavaira nagy öröm töltött el. (585)

Az élet mindenesetre túlságosan komplikált ahhoz, hogy egy még oly okosan kigondolt világmegváltó tervvel ki lehetne csikarni tőle valamit, vagy véglegesen és egyértelműen meg lehetne szabni a számára, hogyan alakuljon.

Tanuljatok meg imádkozni. Nagy veszéllyel jár, ha mind ritkábban imádkoztok. Vegyétek komolyan elhatá­rozásotokat, hogy hűségesen fogtok imádkozni.

Nagyobb dicséret és dicsőség illet téged Urunk, ha ily sok teremtményedet üdvözíted, mintha ha­gyod, hogy keménységükben megátalkodjanak!

https://youtu.be/fOXRN61JKhI

https://youtu.be/Zquw4z6Z3SQ

(58) „…HOGY LÁSSA, MI LESZ ENNEK A VÉGE.” (MÁTÉ 26,57–27,2)

JÉZUS A NAGYTANÁCS ELŐTT.

– 1. Amikor Jézust elfogták, a tanítványai mind elhagyták Őt, és elfutottak (26,56). Péter azonban távolról követte az elfogott Jézust, egészen a főpap udvaráig, és a főpapi szolgákkal együtt várta, mi lesz a vége ennek az egésznek… Péter félt, de mégis ő volt az egyetlen, aki legalább így rejtetten Jézus közelében maradt, mert tudni akarta a dolgok végét.

– 2. Az ember félelemmel néz szembe ezzel a kérdéssel: „Mi lesz a vége ennek?” Sokan nem is mernek szembenézni a végső kérdésekkel, inkább elfutnak azok elől, mint a tanítványok… Az ember retteg, a dolgok végét illetően: a „véget” illetően. A jóléti társadalmakban felnőtt egy olyan nemzedék, amelyet már meg sem tanítottak arra, hogy legalább az ezzel kapcsolatos kérdést meg merje fogalmazni a maga számára. A bölcsészetek, a művészetek – amelyek feszegetik a végső kérdéseket – társadalmi megbecsültsége csökkent. Ehelyett racionális gőgöt és menekülési technikákat látunk.

– 3. Péter felvállalta a kockázatot. Péter követte Jézust, hogy lássa, mi lesz ügyének vége. Ezzel azt is látni akarta, hogy mi lehet majd az ő élete ügyének a vége. Noha Péter most csúfos kudarcot vallott tagadásában, a „véggel” való szembenézés mégsem volt hiábavaló. Péter jó helyen kereste a választ a végső kérdésre: Jézus közelében. Később, pünkösdkor meg is kapta a választ Péter, amikor felragyogott neki Jézus halálának és feltámadásának evangéliuma. Jézus feltámadott! Ez lett ügyének „vége”. Mi is feltámadunk! Ez a mi ügyünk „végkifejlete”, életünk megoldása. Minden „más” kérdés csak gyarló, lényegtelen részletkérdés ehhez képest. Fontosak a részletkérdések, de „minden” csakis a feltámadás és az örök élet bizonyosságában nyerheti el értelmét (Cselekedetek 2,26–28).

– 4. Egy homokszobrász készítette alkotásban gyönyörködtem a würzburgi főtéren: lenyűgöző tehetségről árulkodott a munkája. Dobtam az alkotás elé kitett dobozba valami adományt. Közben sötét felhők gyülekeztek. A szobrász félve kérdezte: „Esni fog? Mert akkor az egésznek, sok órai munkájának vége!” Nem esett, de estére arra járva csak az összesepert homok némi maradványát sejthettem. Szerettünk urnája mellett állva hasonló tapasztalatunk lehet: „Ez lesz a vége ennek?” Testi szemeinkkel mindenesetre ennyit láthatunk, ezen nincs mit szépíteni. Az a kérdés, hogy látunk-e ennél többet, hitbéli látással?

– 5. Jézus testének templomát lerombolták, de Ő harmadnapra felépítette azt (61; János 2,19–21), hogy megismertesse velünk az élet útját, és betöltse életünket vég nélküli örömmel (Zsoltárok 16,8–11).

2Mózes 34,10–28

„Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. (1Móz 13:8-9)

Ma minden arra biztat, hogy élj a jogaiddal, sőt vívj ki újabb és újabb jogokat magadnak. Használj ki minden lehetőséget! Ha nincs nagykapu kulcsod, akkor próbáld meg a kiskapunál az érdekérvényesítést. Csak így lehetsz valaki, csak így érheted el a céljaidat. Ami jár, az jár. Mindent ide, az utolsó fillérig, az utolsó cseppig, az utolsó dekáig!

Érdekes olvasni, hogy Ábrahám (akkor még Abrám) le tud mondani családfői jogáról, átadja a választás lehetőségét unokaöccsének: válasszon ő először földet magának, Ábrahámnak jó lesz a maradék. Ha Lót minden áron nyerni akar, legyen övé a gazdagabbnak tűnő föld. Miért teszi, miért tudja ezt megtenni Ábrahám?

1. A családi béke érdekében. A valami nem ér annyit, hogy aztán egy testvéri, rokoni, baráti viszony hosszú időre vagy tán örökre megromoljon. Sokan ezt csak utólag látják be, amikor már megtörtént az összeveszés pl. egy örökség miatt.
2. Ábrahám elégedett azzal, amije van, nem akar még szerezni minden áron. Örül annak, hálás azért, amit Istentől kapott. Nagy dolog, ha ki tudom mondani egy nagy nyereséggel kecsegtető helyzetben: Köszönöm, elég, ami van, nem éri meg az árat a kínálkozó lehetőség. Ha nagyon akarja, jusson másnak is.
3. Ábrahám megtanulta Istenre bízni a jövőt, ráhagyatkozik a Gondviselésre. Egyiptomi útja jó lecke volt. Akkor maga akarta biztosítani a jövőt, elhagyva az Ígéret Földjét. Eszére hagyatkozott, hazugsággal majdnem beáldozta feleségét, Sárát is, csakhogy neki jó legyen, és biztosítva legyen a betevő az éhség idején. Megtanulta, Isten nélkül, az ő áldása nélkül semmit sem ér az emberi terv, mert rosszul sül el.

A hit embere nem vesztes, nem pitiáner ügyeskedő. A békességre igyekvő, elégedett, Istenben bízó ember tud nagyvonalú lenni. Van példája, mert Isten is nagyvonalú. (Pálfi Zsuzsanna – Győr)

*****************************************************

Imádság: 

Urunk, bocsásd meg, hogy gyakrabban vagyunk pitiáner módon önzők, gyakrabban vagyunk ügyeskedők, mint nagyvonalúak. És még meg is magyarázzuk, fel is mentjük magunkat. Bocsásd meg, hogy fennen hangoztatjuk jogainkat, és háttérbe szorulnak a kötelességeink. Segíts benned bízó, békességes lélekkel, elégedettséggel élni, teljesíteni kötelességeinket; jogaink gyakorlásában pedig tudjunk olyan nagyvonalúak lenni, mint Te a mi irányunkban. Ámen.

***************************************************************

A nap gondolata: 

„Az Isten szeretet, nagylelkűség és megbocsátás; ha hiszünk ebben, sosem fogjuk hagyni, hogy a gyengeségeink megbénítsanak.” (Paulo Coelho)

https://youtu.be/ewS4c6qQMJ0

Elhunyt a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció korábbi prefektusa
Ferenc pápa a koronavírus-járvány elleni küzdelemről
Új dokumentum a plébániai közösségek megújulásáról
Újra megnyíltak a humanitárius folyosók Irányelvek püspököknek a visszaélések kezeléséhez
ENSZ: a világjárvány növeli az éhínséget
A Nemzetközi Karitász az adósságok elengedését kéri
Spirituális erőforrás a járvány idején
Urnatemető Madridban a Covid-19 áldozatainak
A Salve Regina 450 énekes előadásában

https://youtu.be/f2T6jLhDqfU

Drága gyermekek!

Ebben a békétlen időben, amikor az ördög aratja a lelkeket, hogy magához vonja őket, kitartó imára hívlak benneteket, hogy az imádságban felfedezzétek a szeretet és a remény Istenét. Gyermekeim, vegyétek kezetekbe a keresztet. Ez legyen buzdítás a számotokra, hogy a szeretet mindig győz, különösen most, amikor a keresztet és a hitet elvetik. Legyetek  példa életetekkel és tükrözzétek azt, hogy még él a hit és a remény és lehetséges a béke új világa. Veletek vagyok és közbenjárok értetek Fiamnál, Jézusnál.

Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/EkhQEFLtRiA

Ki tud minket elszakítani Krisztus szeretetétöl?
Mi szakitjuk ki magunkat az Ő szeretetétöl! Nem kell? Boldogulunk nélküle is!? Isten szeretete a világ! Mert szeretete hozta létre! Szeretetből teremtett! És halt meg! Elvesznénk,ki száradnánk,ha egy csepp szetetetet nem kapnánk. Igényeljük!
Krisztus szeretete pedig örök! Ő sohasem mond le rólunk! Mi is ragaszkodjunk ehhez a feltétel nélküli tiszta szetetethez!

Asztalodhoz hívsz bennünket, Urunk. Önmagadat osztod meg velünk. Köszönjük, hogy gondoskodsz rólunk, hogy fontos neked a lélek mellett a test is, hogy egész emberségünkben szeretsz és elfogadsz minket, hogy Szent Fiad kiüresítve magát, közösséget vállalt velünk. Köszönjük, hogy csodáid által növeled bennünk a hitet, a testvériséget, a bizalmat. Hálát adunk, hogy újra és újra a mindennapi kenyérben felismerteted velünk nagyságodat és irántunk való nagy szeretetedet. Add, hogy példádat látva mi is megoszszuk utolsó falatunkat, és a nélkülözőkben, a hiányt szenvedőkben, a betegekben, az elhagyatottakban, szenvedő arcodat lássuk meg. Úgy akarunk adni, ahogy tanítottál bennünket: mindent, magunkat, egészen! Amen.

Bevezető

Az írgalmasság testi cselekedetei között szerepel: az éhezőknek ételt adni. Ez nem azt jelenti, hogy néha adjunk alamizsnát, hanem azt, hogy anyagi javainkat osszuk meg a nyomorban élőkkel. Társadalmunk mai képe azt mutatja, hogy a szociális érzékenység az anyagi jólét emelkedésével csökken. A korai egyházban a javak megosztása nem csupán szociális kérdés volt, hanem a megélt kereszténység lényeges magva. Az Úr Jézus és tanítványainak élete ebben pozitív példa. Erre utal a csodás kenyérszaporítás, és az is, hogy az Úr Jézus életet adó kenyér formájában belép a mi szegénységünkbe, és életünk éltetőjévé válik.

Hívek könyörgése

Imádkozzunk mennyei Atyánkhoz, akinek gondviselése a mindennapi kenyerünk által is megmutatkozik!

1. Istenünk, segíts bennünket, hogy társadalmunkban az Egyház szociális tanítása érvényesüljön a földi javak igazságos elosztása terén.

2. Erősítsd bennünk a felelősségérzetet abban az irányban, hogy minden család asztalán ott legyen a mindennapi kenyér.

3. Segítsd Urunk, egyházközségünk minden tagját, hogy megtanuljunk testvériesen osztozni, és így a Te szeretetednek szavahihető tanúivá váljunk.

4. Növeld bennünk az Élet Kenyere utáni vágyat, és az életből való eltávozásunkkor legyen szent útravalónk.

Gondviselő Atyánk, add meg testünknek a mindennapi kenyeret, lelkünk táplálására az Oltáriszentséget, hogy általuk erőt nyerve eljussunk égi országodba, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.

https://youtu.be/1b9wCBEUpW0

Hálát adunk neked, Urunk,
Jézus Krisztus,
aki az Eucharisztiában
a szeretet forrásához hívsz,
hogy testeddel és véreddel
táplálj és éltess minket.
Segíts, hogy áldozatod
és jelenléted erejéből
nagylelkűen forduljunk
minden embertársunk felé.
Add, hogy a kiengesztelődést szolgáljuk
az emberek és a népek között;
tettekkel és szavakkal is hirdessük:
te vagy az egyetlen Úr
és minden élet forrása!
Ámen.

Sok Szeretettel Üdvözlöm! Imádkozzunk együtt! Ima indul Hazánkért!

Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk! Színed elé járulunk, Benned bízva, és hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért! Már nem szabadságharcot folytatunk, élet és halál küzdelem a tét! Dávid és Góliát. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te Urunk vele voltál Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre! Imádkozzunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket! Segítsd őket, segíts Minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az Ország, a hatalom, és a dicsőség! Mindörökké. Ámen. Kérlek, adjátok tovább, imaháló borítsa be a Kárpát-medencét! Mindszenty Bíboros Atya mondta:Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet! Legyen!

Tulok Teréz Zalaszabar