Egyetemes: A nők elleni erőszak megszűnéséért

Imádkozzunk az erőszak áldozatául esett nőkért, hogy a társadalom vegye észre a szenvedéseiket, törődjön velük és védje meg őket.

Ima

Kegyelmes Atyám,
te, aki szereted fiaidat és leányaidat,
Győződj meg arról, hogy Lelked ajándékai meghozzák bennem a gyümölcsét, hogy megtanuljak szeretni, ahogy te szeretsz.
Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy minden nőre a szív tekintetével nézzek, olyan tekintettel, amely képes teljes értéket adni és hálával eltölteni.
Imádkozom minden nőért, akik erőszak áldozatává válnak, meghallgassák és megfontolják szenvedéseiket, és életük minden napján nagy méltósággal dolgozhassanak, tudván, hogy - mint a Szentatya mondja - „a hódítás a nők javára az egész emberiség javát szolgáló eredmény."
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Hozzáállás

• Fedezze fel és vegye figyelembe a nők értékét, ahogy Ferenc pápa javasolja: "Elfogadhatatlan, hogy az embernek kevesebb joga van csupán azért, mert nő." (FT, 121.)
• Figyeljen figyelmesen, akikkel találkozik nők szenvedéseire, üdvözlő hozzáállással. „Szívemmel nézem az embereket? A szívemben vannak azok az emberek, akikkel élek?" (Ferenc pápa, 2020.01.01.)
• Tudatosítsa az erőszak finom és hallgatólagos formáit, amelyek a társadalomban léteznek, sokan közülük tolerálják és normalizálják a beszélgetéseket, előítéleteket vagy társadalmi megbélyegzéseket. "Kétszeresen szegények azok a nők, akik a kirekesztés, bántalmazás és erőszak élethelyzeteit szenvedik el, mert gyakran kevesebb lehetőségük van jogaik megvédésére." (Ferenc pápa, EG, 212.)
• Vegyük fontolóra azokat az alapvető értékeket, amelyeket a nők a társadalmi, egyházi, munkaügyi, politikai élet stb. különböző területein hordoznak. „A nők jogainak elismerése és a nyilvános térben való részvételük jelentős javulása ellenére néhány országban még mindig sok a teendő.” (Ferenc pápa, AL, 54.)
• Védje a szenvedő nőket. Együttműködve olyan intézményekkel, amelyek az erőszak áldozatává vált nők támogatása érdekében dolgoznak. "Ha jobb világot akarunk, ez a béke háza és nem a háború terepe, mindannyian sokkal többet kell tennünk minden nő méltóságáért." (Ferenc pápa, 2020.01.01.)

Tarts egy kis szünetet és mondj köszönetet az argentin imahálózatért, amely segített minket ebben a hónapban az erőszak áldozatává vált nőkért végzett imautunkon. Ferenc pápa azt mondja nekünk: „A meghallgatás, az elmélkedés és a szeretetteljes cselekedetek az alkotóelemei a mások felé megújult és átadott örömnek. Ez a női tekinteten keresztül, az alkotó gondoskodásban, egy tisztességesebb világ születő létében, a különbségeket tiszteletben tartó és értékelő párbeszéd megteremtésében valósul meg." Milyen célt tudsz meghatározni annak érdekében, hogy értékeld a női jelenlétet a környezetedben? Folytasd a napodat.

Imádkozzunk ma együtt a huszonegy kopt vértanú emlékére: hogy közbenjárjanak mindannyiunkért az Atya előtt.

https://youtu.be/OIQ9v0WZFc4

Imádkozzunk az erőszak áldozatául esett nőkért, hogy a társadalom vegye észre a szenvedéseiket, törődjön velük és védje meg őket.

Ma továbbra is vannak olyan nők, akik erőszakot szenvednek. Pszichológiai erőszak, verbális erőszak, fizikai erőszak, szexuális erőszak.
Megdöbbentő, hogy hány nőt vernek meg, sértegetnek és erőszakolnak meg.
A sok nő által elszenvedett rossz bánásmód különféle formái a gyávaság és az egész emberiség lealacsonyítása. Az emberek és az egész emberiségé.
Azok az áldozatok tanúvallomásai, akik meg merik törni a hallgatásukat, segítségkiáltás, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül.
Nem szabad a másikat elnézni.
Imádkozzunk az erőszak áldozatául esett nőkért, hogy a társadalom vegye észre a szenvedéseiket, törődjön velük és védje meg őket.

Megkezdjük nagyböjti utunkat. Ez az út Joel próféta szavaival kezdődik, melyek jelzik a követendő irányt. Elhangzik egy hívás Isten szívéből, aki tárt karokkal és vágyakozó szemekkel könyörög nekünk: „Térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Jo 2,12). Térjetek vissza hozzám! A nagyböjt visszaút Istenhez. Hányszor mondtuk neki elfoglaltan vagy közömbösen: „Uram, majd később jövök hozzád, várj csak… Ma nem tudok, de holnap majd elkezdek imádkozni és tenni valamit másokért.” És így telik egyik nap a másik után. Most Isten a szívünkhöz szól.

Az életben mindig lesznek teendőink és kifogásaink, de, testvéreim, ma van itt az ideje annak, hogy visszatérjünk Istenhez!

Térjetek vissza hozzám – mondja – teljes szívetekből! A nagyböjt olyan út, amely egész életünket, egész lényünket igénybe veszi. Itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk, milyen utakon járunk, hogy megtaláljuk a hazafelé vezető utat, hogy újra felfedezzük az Istennel való alapvető kapcsolatot, melytől minden függ.

A nagyböjt nem rendkívüli tettek gyűjtögetése, hanem annak megvizsgálása, merre tart a szívünk. Ez a nagyböjt központi kérdése: merre tart a szívem?

Kérdezzük meg magunktól: merre visz életem GPS-e, Isten felé vagy magam felé? Azért élek, hogy az Úr kedvében járjak, vagy hogy az emberek észrevegyenek, dicsérjenek, előnyben részesítsenek, első helyre tegyenek…? Vajon nem „táncoló” szívem van-e, mely egy lépést előre tesz, aztán egyet hátra, egy kicsit szereti az Urat és egy kicsit a világot, vagy szilárdan áll a szívem Istenben? Jól elvagyok a képmutatásaimmal, vagy küzdök, hogy megszabadítsam szívemet a rabságban tartó kétszínűségektől és hamisságoktól?

A nagyböjt útja kivándorlás a szolgaságból a szabadságba. A nagyböjt negyven napja arra a negyven évre utal, amikor Isten népe a pusztában vándorolt, hogy visszatérjen hazájába. De milyen nehéz volt elhagynia Egyiptomot!

Sokkal nehezebb volt elhagynia az Isten népe szívében, a belül lakozó Egyiptomot, mint elhagynia Egyiptom földjét…

Nagyon nehéz elhagyni Egyiptomot… Az út során mindig megkísértette, hogy visszasírja az ottani finom hagymát, hogy visszaforduljon, hogy a múlt emlékeihez kötődjön, bálványokhoz ragaszkodjon. Velünk is ez történik: az Istenhez való visszatérést akadályozzák egészségtelen ragaszkodásaink, gátolja a bűnös szokások csábító csapdája, a pénz és a látszat hamis biztonsága, az áldozatszerep bénító bánkódása. A járáshoz le kell leplezni ezeket a tévképzeteket!

Feltehetjük a kérdést: hogyan haladhatunk hát az Istenhez vezető úton? Ebben segítségünkre lehetnek azok a visszautak, amelyekről Isten igéje beszámol nekünk.

Tekintsünk a tékozló fiúra, és megértjük, hogy számunkra is eljött az ideje, hogy visszatérjünk az Atyához. Ahogyan az a fiú, mi is elfelejtettük az otthon illatát, értékes kincseket pazaroltunk el limlomért, s végül kezünk üres maradt, szívünk pedig elégedetlen.

Elestünk: gyermekek vagyunk, akik folytonosan elesnek, olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik próbálnak járni, de a földre huppannak, és apjuknak kell minden alkalommal felsegíteni őket.

Mindig az Atya megbocsátása állít talpra bennünket: Isten bocsánata, a gyónás az első lépés a visszaúton. A gyónást említettem – nyomatékosan kérem a gyóntatókat: atyák legyetek, ne ostorozzátok, hanem öleljétek az embereket!

Aztán vissza kell térnünk Jézushoz, úgy kell tennünk, mint az a gyógyult leprás, aki visszatért, hogy köszönetet mondjon neki. Tízen nyertek gyógyulást, de ő volt az egyedüli, aki üdvösséget is nyert, amiért visszatért Jézushoz (vö. Lk 17,12–19). Mindannyiunknak vannak lelki betegségei, egyedül nem tudunk kigyógyulni belőlük; mindannyiunkban vannak mélyen gyökerező rossz szokások, egyedül nem tudjuk kiirtani őket; mindannyiunkban működnek bénító félelmek, egyedül nem tudjuk legyőzni őket. Utánoznunk kell azt a leprást, aki visszatért Jézushoz, és lábához vetette magát.

Jézus gyógyítására van szükségünk, elé kell tárnunk sebeinket, és azt kell mondanunk neki: „Jézusom, itt vagyok előtted, bűneimmel, nyomorúságaimmal.

Te vagy az orvos, te meg tudsz szabadítani engem. Gyógyítsd meg szívemet! Gyógyíts meg leprámból!”

Isten igéje tehát arra biztat bennünket, hogy térjünk vissza az Atyához, térjünk vissza Jézushoz, és azt is kéri, hogy térjünk vissza a Szentlélekhez.

A fejünkön lévő hamu emlékeztet arra, hogy por vagyunk, és a porba térünk vissza. Ám erre a porra, mely mi vagyunk, Isten ráfújta az élet Leheletét.

Így tehát nem élhetünk a por kergetésével, a ma létező, de holnap tovatűnő dolgok utáni futkosással. Térjünk vissza a Lélekhez, az Életadóhoz, a Tűzhöz, mely feltámaszt hamvainkból, a Tűzhöz, mely szeretni tanít bennünket! Mindig por maradunk, de ahogy egy liturgikus himnusz mondja, szerelmes por. Térjünk vissza a Szentlélekhez való imádkozáshoz, fedezzük fel újra a dicsőítés tüzét, mely elégeti a panaszkodás és lemondás hamvait.

Testvérek, ez a visszautunk Istenhez csak azért lehetséges, mert már megvalósult az ő odaútja hozzánk. Másképp nem lenne lehetséges! Mielőtt mi hozzá mennénk, ő már lejött hozzánk. Megelőzött bennünket, elénk jött. Értünk mélyebbre ereszkedett, mint amit el tudtunk képzelni: bűnné tette önmagát, halállá lett. Erre emlékeztetett bennünket Szent Pál: „Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). Annak érdekében, hogy ne hagyjon egyedül és elkísérjen bennünket utunkon, leszállt bűnünkbe és halálunkba, megérintette a bűnt, megérintette halálunkat. És akkor utunk nem más, mint hogy hagyjuk, hogy kézen fogjon bennünket.

Az Atya, aki visszatérésre biztat bennünket, az, aki elhagyja otthonát, hogy eljöjjön megkeresni bennünket; az Úr, aki meggyógyít bennünket, az, aki hagyja magát megsebesíteni a kereszten; a Lélek, aki segít megváltoztatni életünket, az, aki erősen s mégis gyengéden ráfúj porunkra.

Halljuk az apostol könyörgését: „Hagyjátok magatokat kiengesztelni Istennel!” (2Kor 5,20). Hagyjátok magatokat kiengesztelni: az út nem a saját erőfeszítésünktől függ. Senki sem tud kiengesztelődni Istennel a maga erejéből, nem lehetséges! A szív megtérése, az ezt kifejező tettekkel és gyakorlatokkal, csak akkor lehetséges, ha Isten cselekvésének elsőbbségéből indul ki. Nem képességeink vagy fitogtatott érdemeink, hanem az ő befogadásra váró kegyelme teszi lehetővé, hogy visszatérjünk hozzá. A kegyelem ment meg bennünket, az üdvösség tiszta kegyelem, tiszta ingyenesség! Jézus világosan megmondta az evangéliumban: igazzá nem az emberek szeme előtt gyakorolt igazságosság tesz bennünket, hanem az Atyával való őszinte kapcsolat. Az Istenhez való visszatérés kezdete annak elismerése, hogy szükségünk van rá, hogy rászorulunk az ő irgalmára, rászorulunk az ő kegyelmére. Ez a helyes út, az alázat útja. Én minek érzem magam: rászorulónak vagy önelégültnek?

Ma lehajtjuk fejünket, hogy hamut szórjanak rá. A nagyböjt után még jobban lehajlunk, hogy megmossuk testvéreink lábát. A nagyböjt alázatos leereszkedés magunkba és másokhoz.

Annak megértése, hogy az üdvösség nem kaptatás a dicsőségért, hanem leereszkedés szeretetből. Kicsinnyé válás. Ezen az úton, hogy ne tévesszük el az irányt, álljunk meg Jézus keresztje, Isten szótlan tanítószéke előtt. Mindennap nézzük sebeit, melyeket magával vitt a mennybe, és mindennap az Atya elé tárja őket közbenjáró imájában! Mindennap nézzük sebeit! Sebhelyeiben felismerjük ürességünket, hiányosságainkat, a bűn sebeit, az ütéseket, melyek fájdalmat okoztak nekünk. Mégis épp ott látjuk, hogy Isten nem ujjal mutogat felénk, hanem kitárja előttünk karjait! Sebei értünk vannak nyitva, és e sebek által nyertünk gyógyulást (vö. 1Pt 2,25; Iz 53,5). Csókoljuk meg őket, és megértjük, hogy Isten az ő végtelen irgalmával éppen ott, az élet legfájdalmasabb pontjain vár ránk. Mert ott, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk, ahol a legjobban szégyenkezünk, ott jött elénk. És most, hogy elénk jött, arra hív bennünket, hogy térjünk vissza hozzá, hogy újra átérezzük annak örömét, hogy ő szeret bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből 
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. 
Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. 
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
Ezek az evangélium igéi.  
Mk 9,2-10

Kezdőének:
Szívem Rólad mondta: „Keressétek az ő Arcát!” A te Arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem Arcodat! (Zsolt 26,8-9)
vagy
Irgalmasságodra gondolj, Uram, és könyörületedre, mely öröktől való. Ne ujjongjon ellenség fölöttünk; szabadítsd meg, Istenem, népedet minden sanyarúságából. (Zsolt 24.6.3.22)

Könyörgés:
Istenünk, Te megparancsoltad nekünk, hogy hallgassunk szeretett Fiadra. Táplálj minket szent Igéddel, hogy megtisztult lélekkel, örvendezve szemléljük majd dicsőségedet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

OLVASMÁNY Mózes első könyvéből
Isten próbára tette Ábrahámot és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd mutatok neked.” Amikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, kinyújtotta kezét, és vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Az angyal folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem.” Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és feláldozta égőáldozatul fia helyett.
Azután az Úr angyala az égből másodszor is szólt Ábrahámhoz, és mondta: „Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak. Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét; utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját. Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel hallgattál a szavamra.”
Ez az Isten igéje.
Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18

VÁLASZOS ZSOLTÁR
Válasz: Az Úr színe előtt járok, * az élők földjén. 4 G. tónus.
Előénekes: Erős az én hitem, bár gyakran mondtam: * „Engem nagyon megaláztak.”
Drága dolog az Úr színe előtt * szentjei dicső halála.
Hívek: Az Úr színe előtt járok, * az élők földjén.
E: Ó, Uram, én a te szolgád vagyok, * szolgád vagyok és szolgálód gyermeke.
Bilincseimet széjjeltörted, † bemutatom Néked a dicséret áldozatát, * és az Úr nevét hívom segítségül.
H: Az Úr színe előtt járok, * az élők földjén.
E: Megadom az Úrnak, amit fogadtam, * egész népének színe előtt.
Az Úr házának udvarán, * a te falaid között, Jeruzsálem.
H: Az Úr színe előtt járok, * az élők földjén.
Zsolt 115,10 és 15.16-17.18-19

SZENTLECKE Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből
Testvéreim!
Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk Vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?
Ez az Isten igéje.
Róm 8,31b-34

EVANGÉLIUM ELŐTTI VERS
A fényes felhőből az Atya szózata hallatszott: * „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mt 17,5 – 3a. tónus.

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.
Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
Ezek az evangélium igéi.
Mk 9,2-10

EGYETEMES KÖNYÖRGÉSEK
Pap: Imádkozzunk, testvéreim, hogy megismerve Isten határtalan Szeretetét igaz bűnbánatra induljunk!
Lektor:
1. Add, Urunk, hogy az egész világ felismerje Krisztusban egyszülött Fiadat, a világ Üdvözítőjét!
Hívek: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
2. Add, Urunk, hogy Egyházad a nagyböjt idején bűnbánatban megújulva készüljön húsvét ünnepére!
Hívek: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
3. Add, hogy a népek önzetlenül támogassák egymást a nyomor megszüntetésében!
Hívek: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
4. Add, hogy a Szentmiseáldozat kegyelmeiből erőt merítsenek szenvedő és gondokkal küzdő embertársaink!
Hívek: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
5. Add, hogy végső óránk felkészülve bűnbánatban találjon bennünket
Hívek: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Pap: Mindenható Atyánk! Te egyszülött Fiadat adtad a világ életéért. Segíts minket gyengeségünkben, hogy Kegyelmedet vissza ne utasítsuk, és így elnyerjük a Megváltás gyümölcseit! Krisztus, a mi Urunk által.
Hívek: Ámen.

Felajánló könyörgés:
Urunk, Istenünk, tisztítson meg bűneinktől ez az áldozat: szentelje meg szolgáid testét és lelkét, hogy méltó módon ünnepeljük meg Húsvét ünnepét. Krisztus, a mi Urunk által.

Prefáció:
az Úr színeváltozásáról
Az Úr legyen veletek.
H.: És a te lelkeddel.
Emeljük föl szívünket.
H.: Fölemeltük az Úrhoz.
Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek.
H.: Méltó és igazságos.
(Mert) Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk Néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten: Krisztus, a mi Urunk által.
Ő tanítványainak saját halálát előre megmondta, – a szent hegyen megmutatta nékik dicsőségének fényét. Így világossá tette számunkra, amit a törvény és a próféták tanúsága hirdet, hogy szenvedésére a feltámadás örök fénye virrad.
(És) Ezért a mennyei hatalmas angyalokkal együtt a földön mi is szüntelenül magasztalunk Téged, – fölségedet dicsérjük, és hangos szóval vég nélkül mondjuk: (zengjük)

Áldozási ének:
Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, Őt hallgassátok! (Mt 17,5)

Áldozás utáni könyörgés:
Dicsőséges szent Testedet és Véredet magunkhoz véve hálát adunk neked, Urunk, mert már itt a földön mennyei ajándékaidban részesítesz minket. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Ünnepe: a világegyházban május 14., a magyar naptárban február 24.

Ha a tizenkét tanítványról beszélünk, akik nyilvános működésének éveiben a legközelebb álltak Jézushoz, nem lehet szó nélkül elmenni az áruló Júdás mellett, kinek személye a keresztény gondolkodás és teológia számára minden időben nehezen föloldható botrány volt. Bár egyfajta üdvösségtörténeti beállítottságú teológia szerint Júdás nem tett semmi mást, csak amit az isteni megváltó szándék megengedett, a keresztény hagyomány gonosz és kétségbeesett véget tulajdonított neki. Máté evangéliuma szerint (27,5) fölakasztotta magát. Az Apostolok Cselekedetei szerint Péter ezt mondta: ,,amikor lezuhant, kettérepedt, és kifordultak a belei'' (1,18). Dante a Caesar-gyilkos Brutusszal és Cassiusszal együtt a pokol legmélyére helyezte, az ördög három szájának egyikébe (Pokol 34,55 sk.).

Jézus árulójának lehetséges indítékai felől a hittudósok és a történészek különféle elméleteket állítottak föl. Csalódott talán Júdás a Jézushoz fűzött messiási reményeiben? Vagy talán amiről a negyedik evangélium szerzője beszél, egyszerű pénzvágy vitte rá a borzalmas tettre? (Jn 12,6; vö. Mt 26,14) A források semmiféle felvilágosítással nem szolgálnak efelől. Éppen ezért Júdás egyszerű elítélése, amely az áruló őstípusává teszi őt, s az árulás bűnének minden súlyát egyedül rá helyezi, éppen olyan tévesnek látszik, mint az a kísérlet, amely hibáját túlzott dramatizálással érthetővé és menthetővé akarja tenni.

Iskarióti Júdásról szólni kellett, ha Szent Mátyásról akarunk beszélni. A jeruzsálemi kicsiny közösség Jézus feltámadása után, még pünkösd előtt Júdás helyett egy másik apostolt akart választani egyfajta istenítélettel (ApCsel 1,15--26). Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét, melyben így érvelt: ,,Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt- kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról''. Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett, és őt sorolták az apostolok közé.

Mátyás további sorsa ismeretlen előttünk. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával ,,az emberevők országa'' jutott neki. Ott Mátyást megvakították, s börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezés útján szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok őt választották védőszentjükül.

Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette. Még ma is tiszteletben részesítik ott a Szent Mátyás apátság bazilikájában. A tizenkettedik apostol, Mátyás sírja őrzésének dicsőségét azonban magának igényli a római S. Maria Maggiore-bazilika és a padovai S. Giustina is. Rómában a 11. századtól február 24-én ünnepelték Mátyást, mert a Jeromos-féle martirológium ezen a napon emlékezik meg róla. Mivel ez a böjti időbe esik, 1969-ben áttették május 14-re.

Szent Mátyásról az említett forrásokon kívül csak a legenda rajzol eleven képet. Ott olvassuk:

Amikor Júdea-szerte prédikált, a vakokat látókká, a leprásokat tisztává tette és kiűzte az ördögöket; a bénáknak visszaadta a járásukat, a süketeknek a hallásukat, a holtaknak az életüket. Amikor sok csodájáért bevádolták, ezt mondta a főpapnak: ,,A ťgaztettekrőlŤ, amelyekkel vádoltok, nem sokat tudok mondani, mert kereszténynek lenni nem gaztett, hanem a legnagyobb dicsőség!'' Ketten tanúskodtak hamisan ellene, és megkövezésre ítélték. Csak azt kérte, hogy a köveket temessék el vele együtt. Kitárt karokkal adta vissza lelkét az égnek: Mátyás, aki a törvény alapos ismerője, tiszta szívű, bölcs szellemű, a Szentírás kifejtésében éles elméjű, a tanácsadásban megfontolt, az igehirdetésben bátor volt, ily módon egyesült Urával.

Istenünk, ki Szent Mátyást arra választottad, hogy tagja legyen az apostolok kollégiumának, kérünk, közbenjárására add meg, hogy akiket atyai szeretetedben gyermekeiddé fogadtál, azok egykor választottaid sorában is ott lehessenek!

Élete

+ Az Apostolok cselekedetei azt mondja nekünk, hogy Mátyás „tanúja volt az Úr szolgálatának és feltámadásának.”

+ Mátyást választották Iskarióti Júdás helyére, mint a tizenkét apostol egyikét (ApCsel 1: 15-26), és pünkösdkor jelen volt, amikor a Szentlélek leszállt az apostolokra.

+ Egyes ősi hagyományok szerint Mátyás Etiópiában hirdette az evangéliumot. Más hagyományok szerint Kappadókia régiójában (a mai Törökországban) szolgált.

+ Szent Mátyást vértanúként tisztelik, és ereklyéit a németországi Trierben található Szent Mátyás apátságban.

Imádságra és elmélkedésre

„Bár az egyházban nincsenek méltatlan és áruló keresztények, mindannyiunk feladata, hogy ellensúlyozzuk az általuk elkövetett rosszat Jézus Krisztusról, Urunkról és Megváltónkról szóló egyértelmű tanúságtételünkkel.” - XVI. Benedek pápa

Ima

Istenünk, te Szent Mátyást fölvetted az apostolok testületébe. Közbenjárására add, hogy szereteted boldog részeseiként eljussunk választottaid közé. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Isten jelenléte

A nappal vagy az éjjel bármelyik percében megszólíthatjuk Jézust.
Ő mindig várja, figyeli hívásunkat.
Mekkora áldás ez!
Nincs szükség telefonra, emailre, csak egy belső suttogásra.

Szabadság

Szerető figyelmesség

Most feléd fordítom gondolataimat, Uram.
Félreteszem feladataimat, elfoglaltságaimat.
Megpihenek és felfrissülök jelenlétedben, Uram.

Isten igéje

Mk 9, 2-10

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.
Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Isten felé vezető utunkon vannak olyan nagyszerű pillanatok, amikor szent a hely, amelyen járunk. Azt szeretnénk, amit Péter: megragadni a pillanatot mindörökre. De Jézus, "Jézus egymaga", levezet minket a hegyről, és felkészít az előttünk álló nehéz időkre, melyekben az átváltozás megtapasztalásának pillanataiból élhetünk. Tudok-e felidézni életemből ilyen nagyszerű pillanatokat?

Párbeszéd

Befejezés

Megköszönöm Istennek az együtt töltött perceket és a megvilágosító gondolatokat, amiket esetleg a szöveggel kapcsolatban kaptam.

Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18

(...) Isten akkor azt mondta Ábrahámnak: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!” (...)

Róm 8,31b-34

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Mk 9,2-10

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. (...) Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. (...) Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: „amikor halottaiból feltámad”.
 

Életünk színeváltozásos élményei arra valók, hogy felkészítsenek az igazi dicsőségre, hogy segítsenek emberi akaratunkat minden körülmények között egyesíteni azzal az isteni akarattal, mely kezdettől fogva elhatározta testünk-lelkünk, egész emberi valónk örök megdicsőítését. Komoly figyelmeztetés ez nekünk, akik legtöbbször a dicsőség fényére és kellékeire áhítozunk csupán, vagy ami még rosszabb, álszíneváltozásokat és áldicsőségeket hajszolunk. Az igazi megdicsőülésben ugyanis nem a Színeváltozás hegyén lesz részünk, hanem Mória hegyén és a Golgota hegyén, ha az Atyába vetett bizalmunk akkora magasságot és mélységet fog át, mint Ábrahámé, sőt Krisztusé.

Hiszen Isten valójában nem fia feláldozását kérte Ábrahámtól, hanem saját maga feláldozását, hogy úgy reméljen Istenben, aki az ígéretet adta, hogy közben lemond ezen ígéret emberi alapjáról: egyetlen fiáról, Izsákról, az ígéret teljesítésének biológiai garanciájáról. Jézust pedig arra indította a Szentlélek, hogy merjen belehalni az Atyába vetett bizalomba, az ő halálon túl is érvényes, feltámasztó szeretetébe. Krisztus megdicsőülésének pillanata éppen akkor jön el, amikor a fényesség helyett sötétség támad, Jézus nem hófehéren ragyogó ruhát visel, hanem lecsupaszított, vérző testtel függ a kereszten, s az égből nem hangzik semmiféle szózat, az Atya néma marad, csak a körülállók szitkozódása és gúnyos kacaja hallatszik…

Urunk Jézus, mi is sokszor úgy vagyunk, mint az apostolok: a dicsőség egyet jelent számunkra a ragyogással és a mindent betöltő, fönséges isteni szózattal. Amikor pedig szenvedésről és halálról beszélsz, azt meg sem halljuk, oda sem figyelünk rá, vagy éppen élénken tiltakozunk: „Ilyen, Uram, nem történhet meg Veled!” – és persze velünk sem. Taníts meg, kérünk, hogy ne földi, külsődleges dicsőségre vágyakozzunk, hanem Isten fiainak mennyei dicsőségére, az Atya örök elismerésére, mely a Veled való egységből fakad, s mely legtöbbször éppen akkor nyilvánul meg rajtunk, mikor a színeváltozás ragyogásából semmi sem látszik itt a földön.

Evangélium: 
Mk 9,2-10
Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: "Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek." Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: "Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!" Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad.

Bevezető ima: Úr Jézus, Te megmutattad Péternek, Jakabnak és Jánosnak jövendő dicsőségedet, hogy megerősítsd őket a hitben. Tudom, hogy nekem is erőt adsz a Jelenléteddel, hogy hordozni tudjam a keresztemet és egy napon szemtől szembe láthassalak. Ebben az imában Rád bízom magamat. Szeretni akarlak teljes értelmemmel, teljes szívemmel, lelkemmel és erőmmel.

Kérés: Uram, mutasd meg nekem Arcodat!

Elmélkedés:
1. Az ember vágyódása Istenhez. Jézus sok időt töltött az Atyával való egységben, imádsággal. A mai evangéliumban is arról olvasunk, hogy szokásához híven is felment a hegyre imádkozni. Az embernek a hozzáállása mutatja meg azt az akaratát, hogy az Atyával egységben éljen. Valami nagyon különleges lehetett abban, ahogyan Jézus imádkozott, hiszen a tanítványai arra kérték, hogy tanítsa őket is. Ők is olyan közelségben akartak lenni az Atyával, mint Jézus. Én is őszintén keresem a módját, hogy bensőséges kapcsolatom legyen Jézussal? Bízom abban, hogy ha teljes szívemmel keresem Istent, meg fogom találni Őt? Számára nagy öröm, ha hozzá fordulunk gyermeki imáinkkal.

2. Az imádság hegyén. A „szent hegy” képe sok helyen megjelenik a Szentírásban, Ábrahámtól Mózesig, és Jézus nyilvános működése során is többször találkozunk vele. A hegy ilyenkor egy olyan helyszínt jelképez, melyen Isten arcát keressük az imában. Az imádság a mi utunk erre a szent hegyre, ahol Istennel találkozhatunk. Készen állok az útra, tudva, hogy nehézségekkel lesz tele? A Katekizmus az imádságról mint egy küzdelemről ír: „Ki ellen? Magunk és a Kísértő ármánykodásai ellen, aki mindent elkövet, hogy az embert elfordítsa az imádságtól, vagyis az Istennel való egyesüléstől. Úgy imádkozunk, ahogy élünk, mert úgy élünk, ahogy imádkozunk.” (KEK 2725)
Készen állok arra, hogy nap, mint nap elinduljak a hegynek, mindig magasabbra az imádságban? Úgy élek, ahogy imádkozom – elégedett vagyok ezzel az élettel és az imával? 

3. A hegymászás eszközei. Minden jó hegymászó felszereli magát az útra, mely a hegyre vezeti őt. Nekünk is megvannak az eszközeink az imádsághoz. Először is az Evangélium, mely megmutatja nekünk Jézust: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14:9). Elmélkedjünk rajta minél gyakrabban, és kérjük Istent, hogy mutassa meg magát az evangéliumon keresztül. Másrészt segítenek a szentségek, különösen a bűnbánat szentsége és az Eucharisztia. A gyónás által megtapasztaljuk Isten szeretetteljes Kegyelmét, mely visszaemel a Vele való gyermeki kapcsolatba. Az Oltáriszentségben magát a Szeretetet, Jézus Krisztust kapjuk meg, akivel ebben a szentségben egyesülhetünk. Az én imáimnak is biztos alapot ad a rendszeres szentségi élet?

Beszélgetés Krisztussal: Úr Jézus, köszönöm, hogy velünk maradtál az Oltáriszentségben. Ez a legjobb módja annak, hogy lássam az Arcodat, hogy közelebbről megismerjelek és megszeresselek. Add, hogy a Szeretetedre én is szeretettel válaszoljak!

Elhatározás: Ma legalább öt percig az Úr közelségét keresem az imában, kegyelmét kérve szeretteimért és saját szükségleteimért.

A pápa imaszándéka 2021. február hónapra:
A nők elleni erőszak megszűnéséért: Imádkozzunk az erőszak áldozatául esett nőkért, hogy a társadalom vegye észre a szenvedéseiket, törődjön velük és védje meg őket.

Evangélium

Mk 9,2-10

Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Elmélkedés

Dicsőséges ragyogás
Egy bölcs tanító egyszer megkérdezte tanítványait: Honnan ismerjük fel azt a pillanatot, amikor véget ér az éjszaka és elkezdődik a nappal? Egyik tanítványa így válaszolt: Amikor a távolban megpillantok egy állatot és még nem tudom eldönteni róla, hogy egy szamár vagy egy bárány, akkor még éjszaka van. De ha már meg tudom mondani, hogy milyen állat, akkor már nappal van. Erre a tanító ezt mondta: Bölcs felelet, nem jársz messze az igazságtól, de van ennél jobb megoldás. Ezután egy másik tanítvány próbálkozott. Ha egy távoli fát még nem ismerek fel, akkor éjszaka van, de ha már felismerem, hogy olajfa vagy tölgyfa, akkor nappal van. Mire a tanító: Ez a válasz is bölcsességről tanúskodik, közel jársz az igazsághoz, de van ennél jobb megoldás. Egy harmadik ezt mondta: Amikor belenézek valakinek az arcába és felismerem benne felebarátomat, akkor elérkezett a nappal. Ekkor a tanító elismerően bólintott. Ez a legjobb megoldás. Mert a sötétség nem csak a környezetünkben uralkodik, amit éjszakának nevezünk, hanem bennünk is, és emiatt nem tudjuk megkülönböztetni a dolgokat. Valójában akkor lesz nappal körülöttünk, amikor a szívünkben is világosság van. Ez a világosság azt jelenti, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat.
Jézus színeváltozásának eseménye, amelyet ma, nagyböjt 2. vasárnapján olvasunk az evangéliumban, elgondolkodtat minket a nappal és az éjszaka, a világosság és sötétség titkáról. Az esemény nem fényes nappal, hanem éjszaka történt, ezért rendkívül feltűnő lehetett az Úr dicsőséges ragyogása az apostolok számára. A hegy tetején Jézus dicsőségesen mutatkozik meg a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János előtt, és mellette megjelent az ószövetség két jelentős alakja, Mózes és Illés. A most olvasott Márk szerinti változat ugyan nem említi, de Lukács evangélista azt írja, hogy Jézus „haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie” (Lk 9,31). Ezzel egyértelművé vált, hogy az ószövetségi írások, beleértve mind a törvény, mind a próféták tanítását, azt tanították, hogy a dicsőséghez vezető út a szenvedésen, a kereszten, a halálon keresztül vezet.
A színeváltozás különleges eseménye Jézus isteni dicsőségébe engedett bepillantást a három kiválasztott és a hegyen jelenlévő apostol számára, amely dicsőség a feltámadás után várja Jézust. Bizonyára ennek az élménynek a felidézése adott reményt nekik a legsötétebb napokban, Jézus kereszthalála után, talán ez nyújtott számukra vigasztalást a feltámadás előtti napokban. A színeváltozáskor ugyanis különleges módon, azaz a mennyei Atya kinyilatkoztatásából tudják meg, hogy Jézus az Isten Fia. Korábban már több alkalommal megtapasztalták, hogy Mesterük emberfeletti képességekkel rendelkezik, szavára csodák és csodás gyógyulások történnek, úgy beszél az emberekhez, ahogyan korának egyetlen tanítója sem, illetve egyértelmű jelét adja a bűnök megbocsátásának, amire egyedül Isten képes. E közvetett jelek után, most Jézus istenségének közvetlen bizonyítékaként a mennyei Atya tesz erről tanúságot, akinek hangja hallatszik az égből: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”
A nagyböjti időben mi is hallgassuk az Úr szelíd, értelmünket megvilágosító és életutunkat bevilágító szavát!
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Életünk során vannak olyan pillanatok, amikor lelkesedünk érted, de olyanok is, amikor elgyengülünk, elkeseredünk, nehéznek tartjuk a kereszthordozást, talán azt is érezzük, hogy elhagyott minket az Isten. Segíts minket ezekben az órákban és napokban! Segíts, hogy újra felvegyük életünk keresztjét és induljunk veled! Ne csak arra gondoljunk, hogy életünk végén a halál vár minket, hanem nézzünk tovább, higgyünk a feltámadásban, higgyünk az örök életben! Életünk leggyengébb pillanata az, amikor meghalunk. De könnyebb erre a pillanatra felkészülnie annak, aki hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy halála után Isten kegyelméből új életre támadhat. Add, hogy életünk nehéz szakaszaiban mindig arra gondoljunk, hogy a mennyei Atya az örök boldogságra hív minket.

Aki biztonságban szeretne élni és működni az emberek között, arra ügyeljen, hogy mindenkivel méltányos legyen, s ne legyen senkinek a lekötelezettje.

Egyszerűen azzal, hogy ember vagy, miként az egész emberiség, e nagy és hatalmas terjedelmű tengeren hajózol. Ki kérkedhetik azzal, hogy nincs kitéve rajta a szelek állandó támadásának, hogy nem hányják-vetik a hullámok?

III/2. Midőn az írás homályossága sajátos szavakból ered, elsősorban arra kell ügyelnünk, vajon nem volt-e helytelen szétválasztásunk, avagy kiejtésünk? Ha pedig feszült figyelmünk ellenére is bizonytalanok vagyunk, hogyan kell szétválasztanunk, vagy milyen legyen a kiejtésünk, akkor az írások érthetőbb helyeiből vagy az Egyház tekintélyéből merített hitszabályhoz kell tanácsért fordulnunk. Elegei tárgyaltunk erről az első könyvben, midőn a dolgokról beszéltünk. És hogyha mindkét, vagy ha több rész fordul elő, valamennyi homályosan csendül a hitszabály után is, nincs más hátra, minthogy magának a beszédnek szövegét, a homályosságot körülzáró, megelőző és követő részeket kell megkérdeznünk, így megláthatjuk, vajon a mutatkozó többféle értelem közül melyiket helyeseljük és melyiket fogadjuk magunkénak?

Az ördög láncra kötött kutyához hasonlítha­tó, amely csak azt haraphatja meg, aki könnyelműen a közelébe merészkedik.

Jézust keresi anyja. «És elvégződvén az ünnepnapok, midőn visszatértek, a gyermek Jézus elmaradt Jeruzsálemben s nem vevék észre a szülők.» (Lk 2, 43). Három napig keresték Mária és József a gyermek Jézust; három nap három év, két álmatlan éj két kis örökkévalóság nekik. Hol maradt, hol van, miért maradt el tőlünk — kérdezték — büntet tán vagy megpróbál? Lelkük tiszta volt; szívükben az Isten szentjeinek legnagyobb kegyelme s mégis könny a szemben, fohász az ajkon. Jézust elvesztjük, ha halálosan vétkezünk; de elvesztjük úgyis, hogy elvonul tőlünk érzékelhető, édes jelenlétével a vigasztalanság, a lelki szárazság óráiban. Néha tán rászolgálunk kislelkű, hűtlen, lanyha viselkedésünkkel; néha tisztára a megpróbáltatás órái ezek. Tartsunk ki ilyenkor s reformáljuk meg lelkünket.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 134-135. old.]

Nem szabad sohse elbizakodni; akkor sem, ha sike­rült a kísértéseket legyőzni, akkor sem, ha a ke­gyelem erejével előhaladást tettünk a lelkiéletben. Isten a kevélyeknek ellenáll. Sokszor megszégyeníti őket, esetleg ép azzal, hogy engedi őket - bűnbe esni. Nem építhetünk Önmagunkra, hanem az Isten irgalmára. Elkövetett bűne­ink tudata, még ha a jó Isten meg is bocsátotta már őket, szolgáljon arra, hogy a bűnbánat szellemét és az igazi alá­zatosságot táplálja bennünk.
A bűnbánat szentségének kegyelmi hatásairól azért kell elmélkednünk, hogy ennek a szentségnek lelkiéletünk fölépítésében való fontosságát jobban megértsük. Vizsgáljuk meg lelkünket gyakran abból a szempont­ból, mennyi kegyelmet pazarolt ránk az Isten, hányszor emelt magához, és hányszor estünk vissza! Egész életünk úgy tűnik majd fel, mint egy gazdagon bevetett, Istentől bőven Öntözött kert, mely mégis tele van gyommal, gaz­zal.. . Az Isten vetése alig bír kikelni, a sok gaz elveszi a jó magnak is az életerejét, gátolja fejlődésében. Ez a megfon­tolás is arra segít, hogy alázatosak legyünk — és bűneinket mindvégig irtogassuk.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

„Az elutasítás nagyon egyszerű, egy pillanat műve! A befogadás, az értékeink gyöngéd megosztása, a megbocsátás évekig tartó kemény munka, és én mégis erre az útra biztatok mindenkit, mert ezen az úton jár velünk a mi Istenünk.”

Isten jóságából egy óra alatt nagyobb eredményt érünk el, mint a magunkéból egész életünk folyamán.

Uram, emlékezz rá, hogy porból vagyunk és azzá leszünk. Meg akarod mutatni hatalmadat a por felett, amelyet a halál szele elsodor a földről, és egy kiszáradt szalmaszálat akarsz kergetni? Uram, bocsáss meg nekünk, és mi megbánást tanúsítunk.

Fiaim! Őrizzétek meg az időt és az idő megőriz benneteket az örökkévalóságra (MB XVIII. 482).

Még az ima, a vezeklés, az önmagukban jó tettek sem kedvesek Előtte (a Szűzanya előtt), ha ezek kötelességeid teljesítésében akadályoznak. Az Ő akarata ugyanis az, hogy ez utóbbiakat a lehető legtökéletesebben teljesítsd.

Adni kell abból, ami „fölösleges", és olykor még abból is, ami „szükséges", hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen.

Az embernek mélységes szüksége van arra, hogy rá­találjon Isten kegyelmére, ma sokkal inkább, mint bár­mikor. Szüksége van arra, hogy teljességgel megértsék, megsebzett természetének gyöngeségében, s mindenek előtt arra, hogy szellemi élménye legyen arról a szere­tetről, mely befogad, életre kelt és felkészít az új életre. Apostoli küldetésetek különböző formáiban, miközben elfogadjátok a teljes szellemi és anyagi szegénységet, arra vágytok, hogy elősegítsétek és támogassátok ezt a találkozást a modern ember és az Úr jósága között — éppen vallásos hivatásotok karizmatikus adománya ré­vén. A ti munkátok a papság érdekében felöleli a segít­ségnyújtás különböző formáit, a kuturális rendezvények és az oktatás terén. Ebben a munkában is az az alapve­tő szellemiség vezet benneteket, mondhatni születésiek óta, hogy segítsetek másokon azért, hogy részetek le­gyen az isteni jóságban, s hogy buzgón terjesszétek azt. Mert a pap, aki minden emberért jótáll, minden más embernél közelebb áll a mondás igazához: „aki kegye­lemre lel, az ugyanakkor ki is nyilvánítja."

Sokszor ismételtétek, mennyire örültetek legutóbbi enciklikámnak, melyben szinte bizonyítékát és megerő­sítését találtátok küldetésteknek, hogy az irgalmas sze­retet családja legyetek.

Bátorság, drága fivéreim és nővéreim! Szomjúhozik a világ, még ha nem is tudja, szomjas az isteni kegyelem­re, és azért hívtak titeket, hogy kínáljátok e csodálatos vizet, mely lelket és testet is gyógyít. Az irgalmas Szűzanyát „Mária Mediatrix" néven is ismeritek. Tegye számotokra Ő még tudatosabbá anyaságát, „melyet szüntelenül vállal attól a pillanattól fogva, hogy hűsé­gesen eleget tett az angyali üdvözlet meghívásának", és tegyen mindőtöket apostolokká, az isteni jóság és irga­lom munkásait és segítőit. Veletek leszek áldásommal.

Szeresd Urunkat, gyermekem, és szeresd az Ő jegyesét, az Egyházat. Szeresd ezt a kedves és édes galambot, mert csak ő költheti ki a tojást, hozhatja világra a Vőlegény kis galambfiókáit. Mondj köszönetet állandóan Istennek, hogy az Egyház gyermeke lehetsz megannyi lélek nyomán, akik előttünk boldogan tértek az Úrhoz.
Élj együttérzésben minden pásztorral, prédikátorral és lelkivezetővel, és lásd magad előtt őket a föld színén, hiszen a világ minden részén megtalálhatóak! Imádkozz értük Istenhez, hogy üdvözüljenek és gyümölcsözően végezhessék a lelkek üdvözítését.

Nem vállalni a múltat, és félelemből nem nézni a jövőbe: ez gyávaság. Nem sajnálni a múltat, és nem félni a jövőtől az Istenbe vetett bizalomból és ráhagyatkozásból: ez szeretet.

Milyen boldog az előrelátó, aki igyekszik olyan lenni éltében, amilyen akkor szeretne lenni, amikor majd meg kell halnia.

Mert az bizakodhatik a szép halálban, aki a világ tökéletes megvetésére eljut, aki buzgón törekszik arra, hogy az erényekben gyarapodjon, akiben megvan a fegyelem szeretete, a bűnbánó töredelem, az engedelmesség készsége, az önmegtagadás: és aki Krisztus szeretetéért szívesen elvisel bármit, ami kedve ellen való.

Sok jót tehetsz, míg egészséges vagy: de ha egyszer ágynak dőlsz, nem tudom, mire lesz erőd.

A betegség kevés embernek válik javulására: éppígy akik sokat kóborolnak, ritkán válnak szentté.

Ne bízzál barátaidban és rokonaidban, és ne halogasd üdvösséged dolgát: mert hamarabb elfeledkeznek rólad az emberek, mint gondolnád.

Jobb most idejekorán gondoskodni, és valami jót magad elé küldeni Istenhez, mint mások segítségében bizakodni.

Ha most nem gondolsz magadra, ki gondol majd veled annak idején?

Most van a drága idő: most vannak itt az üdvösség napjai: most az alkalmas idő.

De kár, hogy több haszonra nem fordítod, pedig most érdemelhetnéd meg az örök életet.

Fordul majd úgy, hogy vágyva vágynál egy napot vagy egyetlen órát életed megjobbítására: de nem tudom, kikönyörögheted-e.

Ébredj hát, kedves testvér, ily nagy veszedelemből szabadulhatsz, ily rettenetes bajtól menekülhetsz, ha el nem bízod magad, s mindenkor szemed előtt forgatod a halált.

Iparkodj hát most úgy élni, hogy halálod óráján inkább örömre, mint félelemre legyen okod.

Most kezdj meghalni a világnak, hogy akkor élni kezdhess Krisztussal.

Most utálj meg mindent, hogy akkor szabadon Krisztushoz siethess.

Most sanyargasd testedet vezekléssel, hogy akkor biztos reménységgel lehess.

https://youtu.be/ap0hnnzvoIQ

https://youtu.be/CjWlo5czayw

https://youtu.be/v_GQv28QcdA

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert Jakabot és Jánost. Az evangéliumot önálló szakaszként, az események kontextusából kiemelő és bevezető „Azon időben” formula helyett Márk és Máté evangéliumában a mélységes jelentéssel teli „Hat nap múlva” időmegjelölés szerepel. Urunk színeváltozása - Péter vallomása, a Jézus szenvedéséről szóló első beszéd, és Krisztus követése feltételeinek elhangzása után – hat nappal, vagyis a hetedik napon történik.

Az evangélium első hallgatói számára teljesen egyértelmű, hogy a hetedik nap az, „amin Isten befejezte művét, amit alkotott. Megpihent munkája után, amit végzett. Megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után” (Vö.: Ter 2, 1-3).

A rabbinikus hagyomány felteszi a kérdést, hogy alkotott-e valamit a Teremtő a hetedik napon, amelyen megpihent? A válasz: igen. Ekkor teremtette Isten az ünnepet.

Urunk színeváltozása a megáldott és megszentelt hetedik nap, az Úr napja, az ünnep összefüggésben különös fénnyel ragyog.

A hetedik nap összefoglalása és öröme mindannak, amiről a Teremtő látta, hogy jó. Jó a világ. Jó a világosság, jó az égbolt, a szárazföld és a tenger, jók a magot termő növények és a gyümölcsöket érlelő fák, jók az égitestek, az ünnepeket, hétköznapokat és éveket meghatározó nap és hold. Jók a tenger élőlényei és az ég madarai, jók a házi állatok és a mezei vadak. Jó az ember, akit a maga képére és hasonlatosságára, férfinak és nőnek teremtett. Akinek gondjára bízta mindezeket, hogy felelősen uralkodva művelje és őrizze a kertet.

Mindaz, amit Isten alkotott nagyon jó. Életünk színes pillanataiban az ünnepeken ezt a jóságot ízleljük meg. Minden ünnep „Aranykori töredék”, mint Pilinszky azonos című verse, amiben mondhatón túlra nyúlva megállapítja, hogy „Kimondhatatlan jól van, ami van”.

De nem hibázzuk-e el oly gyakran a lényeget? A magunk és mások hibájából nem foglalták-e el a hétköznapok a szívünkben az ünnepek számára fenntartott helyet?

Egy férfi életét bemutató rajzfilm különös evidenciával mutatott rá erre. A fekete-fehér animációban mindössze két rövid jelentsor volt színes: amikor a főszereplő szerelmes lett és amikor gyermeke született.

Tarkovszkij Rubljov című filmje hasonló eszközzel él. Az ortodox egyházban szentként tisztelt ikonfestő életét, korának sötét történelmi viharait és a szerzetes belső vívódásait bemutató film nyomasztóan komor, fekete-fehér. Mindössze két rövid részletben vált színesre. Az első, amikor egy jelentben az égő tűzre fókuszál. A második, amikor a film végén az irgalmas és emberszerető Isten világából bennünket néző, szelíd arcú ikonok ünneplő színekben ragyogó világát tárja elénk. Hiszen az ikon „színekben való Istenlátás” (Trubeckoj).

A film teljes címe Andrej Rubljov. Az ikonfestőt keresztneve nélkül is mindenki ismerné. Talán nem túlzás arra gondolni, hogy a rendező, Andrej Tarkovszkij a saját keresztnevével megegyező név szinte észrevétlenül diszkrét hangsúlyozásával a filmben általában művészet hivatásáról és a saját ars poétikájáról is vall. Mert „a művészet feladata nem az, hogy a láthatót ábrázolja, hanem hogy láthatóvá tegyen” vallja a festő Paul Klee is. Minden valódi művészet, filozófia és teológia feladata, hogy arra irányítsa az ember figyelmét, „ami igazán lényeges, mert az a szemnek láthatatlan”. (Saint-Exupéry).

Mindaz, amit Isten alkotott nagyon jó. Életünk ünnepi pillanataiban ezt éljük át.

„Rettentő jó nekünk itt lenni!” foglalhatnánk össze Péter vallomását, amit az apostol szinte magánkívüli boldogságában és megrendültségében elmondott. Nem véletlen, hogy Rudolf Otto a vallásos élményt „mysterium tremdendum et fascinosum”-ként, vagyis megrendítő és lenyűgöző élményként írja le, amiben egyszerre vagy jelen a hátborzongató félelem és a szívet megremegtető csodálat. Az imént már idézett Pilinszky vers is erről a belső látásról szól.

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Ha lehunyom is süti szemem;

mi kívül izzott, belül a pupillán

itt izzít csak igazán idebenn!

A színeváltozás ünnepe azonban még csak előünnep. A világ világossága még csak néhány pillanatra ragyog fel hasonlíthatatlan fényességgel. A tanítványok még nem érzik énes önmaguk elvesztésének fájdalmát és evangéliumi megtalálásának örömét. Még nem sejtik az Atya szeretetének mélységét, amellyel értünk emberekért és a világ életéért odaajándékozza szeretett Fiát. Még nem az övék az elhaló búzaszem termékenysége, a halált elnyelő élet, a feltámadás és a beteljesedés misztériuma.

A nagyböjt liturgikus ideje, de életünk egésze is készület. Még messze a nagy Húsvét, a nyolcadik nap, amire Lukács utal. Még úton vagyunk az ünnepek ünnepe és az ünnepélyek ünnepélye felé. Életünk ünnepi színeváltozásaiban, megrázó és elragadó istenközelségeiben arra kapunk erőt és küldetést, amit a bizánci liturgia a színeváltozási látomás titkát megfogalmazó ünnepi kontákban így foglal össze:

„A hegyen átváltoztál Krisztus Istenünk, és amennyire tanítványaid képesek voltak, meglátták a te dicsőségedet, hogy mikor majd megfeszíttetésedet látják, értsék meg hogy önként szenvedsz, és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy.”

1. Ábrahám hite (Ter 22,1–2. 9a.10–13.15–18)

Ábrahám a hit ószövetségi mintája. Rá mint az Istenre hagyatkozás iskolapéldájára mindannyian felnézhetünk. A valódi hit: amikor az ember már nem kérdéseket tesz fel Istennek, hanem engedelmeskedik. Izsák feláldozásának történetében egy kicsit az Atya „értelmetlen” szeretete tükröződik vissza, amely Fia feláldozását is jelenti… Jézus Krisztusban ez vált egyértelművé.

 2. Isten saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta. (Róm 8,31b–34)

Az apostol az isteni szeretet himnuszában a sokak által idézett, klasszikussá vált kérdést teszi fel: ha Isten velünk, ki ellenünk? A választ is megadja… Ha Isten ennyire szeretett minket Fiában, Jézus Krisztusban, minden okunk megvan arra, hogy bízzunk benne.

 3. Urunk színeváltozása (Mk 9,2–10)

A Tábor-hegyi színeváltozást nem lehet mesterségesen előidézni. S főleg nem tévé-rádió-számítógép, zaj, feszült rohanás és stresszes tempó kíséretében. A szemlélődéshez csönd, elvonulás, „hegyi környezet” és belső vágy szükséges. Lehetetlen elmélyülni állandó telefoncsörgés és kapkodó felszínesség közepette. A hegyről más a panoráma, kirajzolódnak a megtett út kontűrjei, élesebb, frissebb a levegő, átölel a csend, a tisztaság. A nagyobb léptékű távolságok, távlatok látványa olyan összefüggéseket láttat meg velünk, melyeket „ott lenn” nem lett volna módunkban szemlélni. Öröm, béke istenélmény egyaránt betölti az embert a hegyen.

Nyilván hétköznapjaink apró élményeiben is átragyoghat Isten dicsőséges jelenléte. Érezhetjük, hogy velünk van. Egy sugallat, egy fontos döntés, egy ajándék, egy jóleső viszonzás, hála mások részéről – egyszóval örömteli pillanatainkban. De az is lehet, hogy fájdalmas tapasztalataink után villan át: itt Isten ujját fedeztük fel életünkben! A töltekezés mulandó perceit érdemes elraktároznunk. Milyen jó lenne ezeket az élményeket féltve őrizni, és legalább szűk családi vagy baráti körben másokkal is megosztani.

Jézus, a Golgota felé mintegy félúton, három kiválasztott tanítványával egy magas hegyre vonul vissza, ahol átváltozik, valóságos mennyei fényben tündöklik előttük. Már az egyházatyák magyarázatai is jelzik, hogy szenvedése utáni megdicsőülését akarta velük megkóstoltatni, már jó előre. Hogy felkészítse és megerősítse őket. Nem maradhattak ugyan ebben az állapotban, de életük végéig elkísérte ez az élmény, amelyből táplálkozhattak.

A színeváltozás hegye az elcsendesedés, az Istennel való eksztatikus találkozás élményét, állapotát jelenti. Az imádságban, a nagyböjti pusztai elvonulásban ez is bekövetkezik. Nem egyből, hanem fokozatosan. Az imádság lényege, hogy teljesen Isten rendelkezésére bocsátom magam. Elengedem vágyaimat, akaratomat, kiüresítem magamból a képeket, gondolatokat és átadom magam a jelenlétnek. Ez nem rendkívüli látomás vagy csoda, hanem a szemlélődés gyümölcse lesz. Jézus arcának ragyogása átragad ránk. Isten szemérmes. Csak azoknak tárja fel megdicsőült arcát, akik készek vele szenvedni. Akik kizárólagosan vele akarnak lenni De meg is erősít, pontosan az ilyen élményekkel, hogy velünk marad a szenvedés idején is.

Az arc a lélek tükre. Lelkünk-szívünk kegyelmi vagy bűnös állapotát egyből elárulja. Az isteni jelenlét, az imádságos együttlét pedig kisimítja a ráncokat. A másik ember arcához is csak akkor és úgy érhetünk, ha az szívünk szeretetét továbbítja. Csak ekkor lesz metamorfózis-színeváltozás bennünk és benne.

Uram, jó nekünk itt lenni – mondja Péter apostol elragadtatásában. Megfeledkezik a földi keretekről. Kikapcsolódik az időből. Állóképpé tenné a pillanatfelvételt. A hegyről viszont le kell jönni. A Golgota hegye még hátra van. De kaptak egy olyan beavatást az isteni állapotba, olyan erőforrás birtokosai lettek, amely erőt adott nekik a passió
után is.

A keresztény böjtje nem kínkeserves koplalás, éhségsztrájk, izzasztó fogyókúra vagy diéta, hanem örömteli elvonulás az Úrral, kettesben. Neki jó az Úrral lenni, és nem azért tesz eleget vallásos kötelességeinek, mert elő van írva. Nem puszta jó érzéseket vagy megkönnyebbülést keres Istennél, hanem válaszol a szerelmes hívásra. Együtt akar lenni Jézusával. Azzal, akit szeret, akinek tekintetét lesi és arcát kutatja, hogy akaratát teljesíthesse. Lemondásai, önmegtagadásai csak velejárói annak a szeretetnek, amely a szenvedésben, a keresztút állomásain is élteti és hajtja őt a megdicsőülés felé.

Mint hallottuk az első olvasmány és az evangélium is az egyik legszörnyűbb betegséggel, a leprával foglalkozik.
A lepra a zsidó felfogásban egyrészt a bűn következménye, másrészt a bűn jelképe. Ezért a leprást a zsidók elsősorban nem betegnek, hanem tisztátalannak, bűnösnek tekintették. S úgy gondolták, hogy ha egy ilyen beteg meggyógyul, az annak a jele, hogy Isten megbocsájtotta bűneit. Amikor tehát Jézus meggyógyítja a leprást, e szimbolikus értékű cselekedettel azt tanítja, hogy ő valóban Isten, mert hatalma van a bűnök eltörlésére.
A gyógyítással kapcsolatos hallgatási tilalom közvetett módon ugyanezt tanítja. Jézus hallgatást parancsol a meggyógyított embernek: „ne szólj erről senkinek egy szót sem”, mert el akarja kerülni a félreértést. Tudatában van annak, hogy kereszthalála és feltámadása előtt az emberek csak felszínesen fogják értelmezni cselekedetét: a gyógyulásban csupán fizikai gyógyulást fognak látni, a gyógyítót valamiféle evilági csodadoktornak fogják tartani; s nem veszik észre, hogy az ő isteni küldetése elsősorban nem a fizikai nyavalyák kiküszöbölésére irányul, hanem arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűn végzetes következményétől, a biztos kárhozattól.

Szent Márk evangéliumának az imént felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből. Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy.
Igen, míg az ószövetségben, vagy éppen napjainkban, csak kizárni tudták, tudják a leprás, vírusos beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti.
 
„Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40).
Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok korabeli, magát igaznak tartó zsidó, vagy mai Krisztus-követő!
 „Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, amit a Getszemáni kertben mondott kivégzése előtt: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.

A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”
Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle.
Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.

Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az emberek által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből!
Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1). Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.

Jézusnak „Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista. Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.
Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell, hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is.
Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).

Bűneink és mások bűneinek következményeként valamennyien leprások vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók beismerni. Lehet, hogy ennek nincsenek kívülről látható jelei; de a gyilkos kór, az örök halált hozó bűn belülről pusztítja lényünket. Az evangélium arra tanít, hogy Jézus meg tud szabadítani e belső betegség végzetes következményétől. Folyamodjunk tehát hozzá egy jó szentgyónás keretében, és az evangéliumi leprás bizalmával kérjük őt, tisztítson meg bennünket a bűn leprájától, hogy a gyógyult ember hálás örömével hirdethessük csodatetteit a világban.

A leprás ember, akinek meggyógyításáról a mai evangélium beszámol, már bizonyára hallott  Jézus csodás gyógyításairól. Ezért, amikor az Úr segítségét kéri, kifejezi hitét, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani, ha akarja. Ezt a hitet jutalmazza Jézus a csodával. Csak akkor érdemes Jézus segítségét kérnünk bajainkban, ha erősen hisszük, hogy Ő valóban tud segíteni rajtunk. Nem csak szavainak, de tetteinek is ereje van, amely képes megváltoztatni az embert. Az isteni kegyelem megérinthet bennünket, és átalakítja életünket, ha hiszünk abban, hogy Jézussal boldogabb lesz az életünk. Minden újesztendő, minden új nap és most a nagyböjt kezdete, jó lehetőség számunkra, hogy Jézushoz forduljunk és elkötelezzük magunkat mellette. A lelki gyógyulást azonban nem csak Jézusnak kell akarnia, hanem nekünk is!

Fizikai értelemben vett leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, egyedül élő idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén…

Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk.

Kollektív jelenés

Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre.  Ott elváltozott előttük. Ruhája ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet! Nem is tudta, mit mond, annyira meg volta ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust, egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül. Mk 9,2-10

Mottó: semmiféle kelmefestő nem képes

Semmiféle kelmefestő nem képes!

Milyen különös is a leírás, amit Szent Márk ad a Tábor-hegyi csúcstalálkozóról! Mennyire is nehéz szavakban leírni, amit az apostolok átéltek! Ők, feltehetően Péter, mesélték el a krónikásnak a felejthetetlen nap történéseit. Az évek távlatából is érezni a meghatódottságot, az elérzékenyülést. Szemtől szembe láthatták Istent, ami halandóknak nem adatott meg. Ezért is fontos Mózes és Illés tanúsága. Ők az Írások tanúsága szerint találkoztak Istennel. De Mózesnek el kellett fednie arcát. A nép ámulva látta annak ragyogását. S most, íme, az „egész” Jézus tündökölt. Nem volt szavuk rá, csak egy ügyetlen hasonlat, hogy sejtessék, mit is láttak. Nem volt igazából mihez hasonlítaniuk a látottakat, ám az Úr mennyei szózata kiegészítette azt. A hang a tanúságtétel része, sőt csúcsa. De végül kiderült, hogy a látomás legizgalmasabb része hazafelé mentükben érte őket, tudniillik, annak felismerése, hogy végül nem a próféták és a törvény hitelesítik a találkozást, hanem Jézus személye, akit új szemmel láttak: Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust „egymagát.” S ez immár elég nekik.

„Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: ,,Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.’’ Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: ,,Akarom, tisztulj meg!’’ Erre azonnal elhagyta a lepra és megtisztult.” (vö. Mk 1,40-42)

„Akarom, tisztulj meg!“ Három jézusi szó. A görög eredeti szövegben csak kettő: „Telo, katarisztéti!“ A latin fordításban is: „Volo, mundare!“ Mégis micsoda erejük van! A leprás meggyógyul és visszatérhet az életbe!

Elgondolkoztál már azon, hogy hány szót ejtettél ki eddig a szádon? És vajon hányat fogsz még egész életeden át kiejteni? Ne törd magad a válasszal, senki nem tudja. Nem csak azért, mert nem tudjuk, meddig élünk még e világon, de azért sem, mert a szavakat embere is válogatja: mindegyikünknél különböző eredményre jutnánk. Vannak szófukar emberek, és vannak, akiből csak úgy ömlik a szó, mint a vízfolyás. Mi, papok – sajnos – ez utóbbi csoporthoz tartozunk, sokat mondunk, hisz hivatásunk is megköveteli. Én is a következő negyedórában kb. ezer szót fogok kiejteni (utánaszámoltam, és pontosan 1078). De jobb, ha nem számolod, inkább figyelj, mert nagyon érdekes témát „teszek szóvá”: a szavainkról fogok beszélni!

Az első, amit róluk el szeretnék mondani az az, hogy nem mindegyik egyforma fajsúlyú. Vannak értékes, veretes szavaink, és vannak fölöslegesek, értéktelenek. A világ teremtésének története pl. a Szentírás kezdetén értékes, mert nem csak hitünk egyik alapigazságát, a teremtést fejtegeti, de a világirodalom gyöngyszemei közé is tartozik. Mégis tudod, hány szóból áll? Magyarul pusztán 615-ből. És a Katolikus Hitvallásunk, amelybe az egész emberiség eredete és megváltása van összefoglalva? 77-ből! A tízparancsolat pedig, amely – ha az ember tartaná magát hozzá – az egész világot jobbá változtatná, csupán 42 szót tartalmaz! Végül Isten – minden teljességében és szeretetében – mindössze egyetlen egy szóban mondta ki önmagát. Szava, Igéje megtestesült és közöttünk „lakozék”: Jézus.

Ezzel szemben az EU a karamellacukorka forgalmazásával kapcsolatos rendelkezése 2911 szóból áll. Ez utóbbi példán láthatod, hogy vannak értékes és értéktelen szavaink...

1. NINCSENEK azonban – és ez a második érdekes dolog, amit szavainkról tudnod kell! - ÜRES SZAVAK! A magyar nyelv ismeri ugyan az „üres beszédet”, az üres szavakról nem tud! Miért? Mert szerinte is szavainknak igenis mindig és minden esetben van súlyuk, még akkor is, ha ennek nem mindig vagyunk tudatában. Szavaink, amelyeket a nap folyamán kimondunk gyógyíthatnak, de rombolhatnak, felemelhetnek, de le is sújthatnak!

Minden, amit mondunk, annak kimondhatatlan következménye van!

Szavainknak súlya, hatalma van, sőt azt is mondhatnánk: szavaink maguk a hatalom! Szavainkkal sokkal több hatalmat gyakorolunk mások fölött, mint a kezünkkel. Dicséretes például, hogy ma a szülők már nem veréssel nevelik gyermekeiket. Viszont hányszor bántják a gyerekeket szavaikkal? Hány és hány házasságban repülnek a bántó, sértő szavak, amelyek jobban fájnak, mint akármi. És az nyer, akinek jobb argumentumai vannak, helyesebben, aki jobban (vagy többet?) tud beszélni...

Istenem, mennyi hiábavalóságot beszélünk egyházközségeinkben is! Hányszor folytatunk önmagunkkal beszélgetéseket, amelyekkel sokkal károsabban befolyásoljuk jellemünk fejlődését, mint gondoljuk!

Üres szavak tehát nincsenek!

2. Léteznek viszont ROSSZINDULATÚ, BÁNTÓ SZAVAK! – Vajon miért ragadtatjuk el magunkat gonosz, mérgező, sértő, meggondolatlan szavakra, jóllehet a Szentírás nem egy helyen óv ettől? Ilyenkor szavaink olyanok, mint a tőr, a kard, a nyílvessző vagy akár a mérgeskígyó. Istenem, mennyi mindent mondtunk életünk folyamán akkor, amikor jobb lett volna, ha hallgatunk, vagy még jobb, ha valami felemelőt, bátorítót mondunk a sértő szavak helyett!

Rosszindulatú, bántó, sértő szavainkra érvényes egy örök szentírási törvény: „Amit vetünk, azt fogunk aratni!” „Amit mondunk, az be fog következni!” „Amit várunk, azt fogjuk megkapni!” „Legyen úgy, ahogyan mondtad!” – szól az örök bibliai igazság! Ha nap, mint nap azon sopánkodunk, hogy milyen rosszul megy nekünk, rövid időn belül valóban rosszul fog majd menni! Ha gyermekeinknek folyton azt mondjuk, hogy nem lesz belőle semmi, akkor később valóban nem lesz belőle senki!

Rosszindulatú, bántó, sértő szavaink olyanok, mint a méreg, és három embert mérgeznek meg: aki mondja, akinek mondja és akiről mondja!

A legkárosabb azonban az, hogy nem lehet visszavonni őket! Ahogyan egy magvas mondás is mondja: „Három dolog nem tér vissza soha: a kilőtt nyíl, az elmúlt nap - és a kimondott szó!”

Egy család a következő példával próbálta ezt meg gyermekeinek megmagyarázni. A szülők három kis tubus fogkrémet vásároltak - minden gyermeknek egyet, egyet. Este, amikor együtt ültek a családi asztalnál, azt mondták a gyermekeiknek: „Most az egyszer kinyomhatjátok a tubus tartalmát itt, az asztalabroszon!” A gyerekek hitetlenkedve néztek egymásra. Majd harsogva nekiláttak. Miután kiürítették a tubusokat, az apa előhúzott egy 10 eurós bankjegyet a pénztárcájából, és azt mondta: „Amelyikőtök először visszateszi a fogkrémet a tubusba, az kapja meg ezt a bankjegyet!” A gyerekek izgatottan próbálták kis ujjaikkal visszanyomogatni a fogkrémet a tubusba, de néhány sikertelen próbálkozás után feladták és csalódottan azt mondták: „Nem megy!” Mire az anya kifejtette: „A Szentírásban azt olvassuk, hogy szavainkkal pontosan ugyanez történik. Az egyszer elhangzott szavakat nem lehet egyszerűen visszavonni."

3. JÓINDULATÚ SZAVAINK – Ami rosszindulatú szavainkra érvényes, az érvényes a jóindulatúakra is. Ha embertestvéremnek valami jót akarok tenni, akkor az csak akkor sikerül, ha előbb jószándékú, tiszteletteljes, elismerő szavakat mondok neki. Erre a legjobb példa Jézus Urunk!

Ő a jó szavak embere volt. Ezért állandóan olyan emberek tűntek fel körülötte, akik elveszítették becsületüket, akiknek összetört az életük, akiket mások már rég kizártak, leírtak. Nála azonban, mert szóba állt velük, időt szánt rájuk, tanította őket, feléledtek, kinyíltak, ismét remek emberekké váltak, mert Jézus azt mondta nekik minden gesztusával, szavával és cselekedetével: „Megértlek, szeretlek, elfogadlak.” És aki őszinte szándékkal közeledett Jézushoz, az új életerővel távozott tőle. Mivel Jézus ilyen jó volt, mindig volt ideje szép beszélgetésekre. Nikodémus számára, aki őt egy éjszaka kereste fel, épp úgy, mint a pogány kafarnaumi századosra, akinek fia halálán volt, vagy a szamariai asszonyra a kútnál, akinek házasélete négyszer is tönkrement. De volt ideje a kitaszítottak és a lenézettek számára is. Jézus Urunk senkit nem írt le! A mai evangéliumban szereplő leprást sem! Jézus Urunk szája mindig tele volt jóindulatú, bátortó, vigasztaló, felemelő szavakkal!

Ha minduntalan jó szavakat mondanánk, azok szívünket egyre jobbá tennék, átalakítanák olyanná, hogy belőle mindig másokat felemelő, bátorító szavak forrásoznának.

Ha a jó szavakat begyakorolnánk, akkor bennünk is elindulna egy láncreakció, egy pozitív lavina. Mert a jóindulatú szavak sem üres értéktelen szavak, hanem mindig megteremtik és végbeviszik azt, amire Isten küldte őket.

Még egy utolsó szó!

Egy kiejtett szavunk sem marad következmény nélkül! Ezért érdemes rájuk vigyáznunk! Mert:

általuk rombolunk, vagy építünk,

káromolunk vagy áldunk,

másokat csüggedté tehetünk vagy bátoríthatunk,

megalázunk vagy felemelünk.

Isten azért adta nekünk a szánkat és benne a szavakat, hogy Őt velük dicsérjük, magasztaljuk és áldjuk, embertársainkat pedig felemeljük!

Ha ezt tesszük, akkor szavainknak súlyuk és értékük lesz itt a földön, de oda át a túlvilágon is.

Mert üres szavak – azok nincsenek!

Imre atya

Színeváltozás

Első látásra meglepő, hogy ez a történet mennyire hasonlít a feltámadás utáni jelenésekhez, amikor Jézus, a feltámadott találkozik a szűkebb tanítványi körrel. Sőt, a történet indítása is talányos „hat nap múlva” – Jézus halála után – vagy a feltámadás után? De az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a feltámadás utáni jelenetekben Jézus mindig feltárja magát, és mindig egyedül jelenik meg, itt viszont Mózes és Illés társaságában találjuk. Három kiválasztott tanítvány a jelenet tanúja: Péter, János és Jakab, Jézus barátai, akik őt legjobban értették. Egyesek javasolták, hogy a görög mitológia metamorfózisaiként értelmezzük ezt a történetet, de nehézséget okoz, hogy a görög mitológiában az istenek változnak emberekké, ebben a történetben viszont az emberi világból megismert személyek mutatkoznak be égi lényekként. Ami a legkülönösebb, hogy Jézus egy pillanatra égi dicsőségben mutatkozik be. Ma már senki sem foglalkozik Renan nevetségesen racionalista magyarázatával, amely szerint a hegyre igyekvő tanítványok napszúrást kaptak, elaludtak, és a történetben szereplő égi lényeket csak álmodták.

A színeváltozás története kulcsfontosságú. Valami rendkívüli dolog történt, hogy Jézust egy idő után Isten fiának nevezik zsidó tanítványai, akiket vallási szempontból szigorúan neveltek, úgy hogy az embert még véletlenül sem tévesztették össze Istennel. Ha ez mégis megtörtént volna, komoly vallási szankciókkal kellett számolniuk. Ha a próféta magát isteni jelzővel illette, megkövezhették. Kérdés tehát, mikor jutnak el Jézus tanítványai arra a fokra, hogy Jézus rendkívüliségét hozzák kapcsolatba az istenivel?

Valójában minden hívő ember életében lejátszódik hasonló folyamat. Előbb csak vallási információkat kapunk a hitoktatásban és a szentmisében, valamint más egyházi alkalmakkor. De a kamaszkor küszöbén életünkben elérkezik az a pillanat, amikor ezekkel a történetekkel kapcsolatban személyesen is állást foglalunk. Van, aki azt mondja, ez mind nagyon szép, de hihetetlen. Van, aki azt állítja, mese az egész. Van, aki természetesnek tartja, hogy a vallási élet tele van csodás történetekkel. De akadnak olyanok is, akik komolyan elgondolkodnak azon, vajon a mai hétköznapi világunkban is megjelenhet-e az Isten? Aki a vele való kapcsolatot ilyen közvetlenül éli át, abból elkötelezett keresztény válik. Nemcsak Istent, hanem a világot is másként látja. Nem egyszerűen isteni parancsokról beszél, amelyet meg kell valósítania, hanem hitéből fakadó belső indíttatásról.Péter, János, Jakab a hegyről másként látta a világot. Nemcsak azt a perspektívát vették észre a világban, amelyet csak magasról lehet látni, hanem amikor Isten szemével nézzük a világot, átrendeződnek az emberi összefüggések.

A színeváltozás hegye az elkötelezettség szempontjából fordulópontot jelentett a tanítványok életében. Beda Venerabilis szerint „a színeváltozásban Jézus valóságos teste megőrződött”. Nem vallási álomról, vízióról van tehát szó, hanem a megélt vallásosság kialakulásáról. Ennek elindítója nem a tanítás megértése, hanem az istenközelség átélése. Ezt az élményt Jézus, az Isten Fia szavatolja. Ez az élmény relativizálta a világi dolgok fontosságát, számos embert ragadott meg, tett a keresztény hit szentjévé, hitvallóvá vagy mártírrá. A színeváltozási jelenet nem pusztán szenzáció, amelyet a művész meg kíván örökíteni, hanem Isten és ember találkozása, amely a kereső embert, elkötelezett hívővé alakítja.

A magas hegy imája

Dicsőítelek téged, Élet Ura! Köszönöm, hogy engem választottál ki a magaslatok közül, hogy elhordozzam a te nagyságodat. Bár én óriási vagyok, kiterjedt, magas és szilárd, és ősibb minden élőnél, de összehasonlíthatatlan a te nagyságod, melyet méltó voltam elhordozni, a te mindenhatóságod, a te szilárdságod, melynek tanúja voltam, és a te örökkévalóságod, hiszen te mindennél előbb voltál és láttad az én teremtésemet is. Köszönöm, hogy tanúja lehettem a te színeváltozásodnak, amikor ruháid fényessége beragyogta szikláimat. Ó, milyen boldog lettem volna, ha három sátrat állítottak volna fel fennsíkomon, egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek. De kimondhatatlanul boldog vagyok a többi magaslatok közül, hiszen felhőként teremtő Atyám szállt le a csúcsomra, hogy hangos szózattal dicsőítsen meg téged. Tanítványaidnak meghagytad ugyan, hogy amit láttak, senkinek el ne mondják, de én ezután már csak azért fogok létezni, hogy a rajtam történteket hirdessem, hogy magaslatom a te dicsőségedet zengje mostantól fogva a feltámadásodig, és azon túl az idők végezetéig, amíg fönnáll a világ. Amen.

Ne tartsátok mindezt valami nagy dolognak, mert az eddigiekben,
amint mondani szokták még csak fölraktam a sakkfigurákat. Azt
kívántátok tôlem, hogy beszéljek az imádság alapjairól, már pedig én
nem ismerem annak más alapjait, mint az erényeket. Engem ugyan az
Úristen nem ezen az úton vezetett, mert bennem még az erényeknek
alapjai sincsenek meg.

Mit is mondjak a téli estékről, különösen a vasárnapiakról? Ó, milyen édes volt a dáma- játszma után Céline-nel együtt Papa térdére ülni ... Énekelt az ő szép hangján, dallamai a lelket mély gondolatokkal töltötték el ... vagy csendesen ringatva bennünket, örök igazságokról szóló verseket mondott ... Azután felmentünk közös imára s egyedül a kis királynő volt Királya mellett, csak rá kellett néznie, ha tudni akarta: hogy imádkoznak a Szentek ... Végül születési sorrendben jóéjszakát kívántunk Papának, ő megcsókolt bennünket; a királynő természetesen utolsónak jött s a király, hogy megcsókolhassa, felkapta a könyökénél fogva, ő pedig harsányan kiáltotta: „Jó estét, Papa, jó éjszakát, aludj jól”, minden este ugyanez ismétlődött ... Azután kismamám vett karjába és Céline ágyába vitt, ekkor ezt mondtam: „Pauline, jó gyerek voltam máma? ... Fognak repkedni kisangyalok körülöttem?” A felelet mindig igen volt, ellenkező esetben átsírtam volna az éjszakát ... Megcsókolt, ő is, drága keresztmamám is, azután újra lement Pauline s a szegény kis Teréz egyedül maradt a sötétben; hiába képzelte el, hogy kisangyalok repkednek körülötte, hamarosan hatalmába kerítette a félelem; megijedt a sötéttől, mert ágyából nem látta már a szelíden fénylő csillagokat ...

„Látom, hogy csak a szenvedés tudja megszülni a lelket és Jézus felséges szavainak a mélysége jobban feltárul előttem, mint valaha: „Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a földbe esett búzaszem meg nem, egyedül marad, de ha meghal sok gyümölcsöt, hoz.” 59

... mert örök szeretettel szerette őket, szeretett engem! [I. 4/5]

Ma, mielőtt lefeküdtem, még egy rövid látogatást tettem az Úrnál. Lelkem elmerült Benne, egyetlen kincsemben. Szívem kis ideig Vőlegényem szívén pihent. Tudatta velem, miként viselkedjem környezetemmel. Ezután visszatértem magányomba. Az orvos körülvett gondoskodásával. Körülöttem jóindulatú szíveket látok.

A szegénység útján az Úr előttünk járt. Mindent feláldozott, és példájával még inkább megmutatta, mint tanácsával, hogy csak az birtokol mindent, akinek semmije sincs.

A Szűzanya is megmutatta teljes bizalmát Isten­ben, amikor elfogadta, hogy szolgálatára áll... eszköz­ként, tárgyként... az Ő gyógyító üdvtervének. És bár semminek érezte magát, tudta, hogy Ő, aki a Minden, ha­talmas dolgokat vihet véghez benne és általa. És bízott. Ahogyan az első igent kimondta, nem kételkedett to­vább. És nem beszélt róla még Józsefnek sem.

Isten a szorongatásokat - bárhonnan is jöjjenek - és a szegénységet azért adja, hogy eljussunk az igaz és tökéletes türelemre, s hogy megismer­jük a világ csekély maradandóságát és állandó­ságát annak érdekében, hogy érzületünket és vá­gyunkat kiemeljük a világból és egyedül Istenbe helyezzük.

Tábor hegye..A templom is az..

Jó ott lenni? Mit tapasztalsz? Mit élsz meg? Miért vagy ott?

Jézus ragyogása át tükröződik rajtad ha élő módon találkozol Vele! A templomból kijövet" látszik" rajtad!! Vagy,mi látszik? Élő Krisztust csak ragyogva tudod vinni! Ettől a perctől hogy kiléptel ebből az erő térből,minden mozdulatod,tetted" valamit elárul" Vagy Jézus ragyogasat viszed,vagy.. és az nagyon szomorú a fájdalmas komor arcot.

Jézus nem véletlenül jött a szívedben!! Ezt elárulják tetteid és viselkedésed!!!

Olyan az ember, mint a szomjas beton,
sziszegve, elképzelhetetlen sóvárgással 
issza magába a dolgokat.
Képeket, híreket, látványokat,
élményeket, testeket, ételeket,
italokat, figyelmet, törődést, 
divatot, levegőt, tekinteteket.
A szomjúság a létmódunk.
Ha ittunk, újra szomjazunk.
Ha nem ittunk, azért.
Szomjasra tervezett az Isten,
hogy ellenállhatatlan tapadással
szívódjunk rá az ő szent jelenlétére.
Az is igaz, ugyanilyen vágyakozással
vetjük rá magunkat bármire,
amit kinevezünk Istennek.
Mohók vagyunk, 
mint a frissen ültetett fa,
a világ minden esőjét 
magunkba szürcsölnénk.
Mint a derekasan megfuttatott kutya,
mely nyelvével kanalaz
végeérhetetlenül.
Mint a maratonfutó,
akinek kiüt a só a bőrén, 
akinek bőre a csontra aszalódik,
és minden áldott sejtje kiszikkadt.
Jézusnak nem volt ugyan saját olajkútja,
de volt soha ki nem apadó vízforrása.
Sőt, maga volt ez a kimeríthetetlen vízér.
Mégis szomjúsággá lett értünk.
Részt vállalt szomjúságunkban.
Azt remélte, megtanuljuk őt szomjazni,
s akkor sose szomjazunk többé.
Isten nincs rászorulva ételre, italra.
Mégis isteni szomjúsággal 
szomjazza jelenlétünket, szeretetünket.

Az apostol tanítását az Eucharisztia titkával kapcsolatban az első korintusi levélből ismerhetjük meg, mely teológiai szempontból is igen jelentős. Leírásából látjuk, hogy az ősegyházban áldozati cselekményként fogták fel Jézus utolsó vacsorájának, kereszthalálának és feltámadásának megjelenítését, és hitték Jézus jelenlétét az átváltoztatott kenyérben és borban. Az apostol a korintusi közösség konkrét problémáira válaszolva tanít, tanúskodik az ősegyház eucharisztikus hitéről, és liturgikus gyakorlatáról. Pál apostol tanítását tartalmi szempontból négy részre oszthatjuk.

Pál apostol leírja az Eucharisztia alapítását (lKor 11,23-25), arra hivatkozva, hogy ő mindezt az egészen az utolsó vacsoráig visszamenő hagyományból tudja (11,23). Szent Pál apostol az eucharisztikus lakomával kapcsolatban, az alapítás elbeszélése előtti részben, a pogány bálványoknak áldozott hús fogyasztásáról szóló tanítás összefüggésében is beszél az Eucharisztiáról (lKor 10,14-22). így indirekt módon tanítja a szentmise áldozat jellegét.

Az Eucharisztia alapításának elbeszélését megelőző perikópából (lKor 10,14-22) külön kiemelendő még a 16-17. versek is, melyekben utalás van az Eucharisztia egy sajátos céljára: a leírás hangsúlyozza, hogy a „kenyértörés" közösséget (communiö) teremt a keresztre feszített és feltámadt Úrral, és általa a keresztény testvérekkel. Jézus azért jött, hogy bennünk éljen és önmagához hasonlóvá tegyen minket: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet -mondja -, az bennem marad és én őbenne" (Jn 6,56). Az apostol különösen is hangsúlyozza, hogy az Eucharisztia, „az egy kenyérből" és „egy kehelyből" való részesedés jelzi és megvalósítja Krisztusban hívők egységét. Részesedve testéből és véréből a keresztények személyesen egyesülnek Krisztussal. Ugyanabból a kenyérből, Krisztus testéből részesedve a keresztények egymással is mélyebben és bensőségesebben forrnak egybe.

Pál apostol hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiát megkülönböztetett tisztelettel kell ünnepelni és magunkhoz venni (lKor 11,27-29). Ezért figyelmeztet a szentség méltó vételére, mert látja, hogy vannak olyanok, akik méltatlanul veszik magukhoz az Úr testét és vérét. Az Eucharisztia vételénél legalapvetőbb feltétel: „megkülönböztetni az Úr testét". Ennek a pali kifejezésnek az elsődleges értelme az, hogy vannak olyanok, akik az agapén nem tesznek különbséget a közönséges étel és az Eucharisztia között, vagyis nincs meg bennük az Eucharisztia vételéhez szükséges  hit.  Az  Egyház  értelmezése  szerint, a „vizsgálja meg magát mindenki" szavakkal az apostol figyelmeztet, hogy alapos lelkiismeretvizsgálat által döntsük el, hogy méltók vagyunk-e (a kegyelem állapotában vagyunk-e) odajárulni az eucharisztikus lakomához. Nyilvánvaló, hogy az apostol még nem. egészen erre gondol. Mindenesetre számol azzal az eshetőséggel, hogy lehetnek olyanok, akik nem megfelelő hittel és lelkülettel, hanem méltatlanul „eszik e kenyeret és isszák a kelyhet" (11,29).

Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. (Zsolt 32,8)

Többször kerülünk útelágazáshoz, ahol el kell döntenünk, merre menjünk tovább. A napi apró döntéseken túl a pályaválasztás, a párválasztás, a munkahely- és lakásváltoztatás nehéz feladat elé állít. Több szempontot kell érvényesíteni, többen adnak tanácsot, néha egymásnak ellentmondókat is. Kire hallgassunk? A jövőbe nem lát senki.

A hívő ember nagy kiváltsága, hogy megkérdezheti Istent. Ő nemcsak ismeri a jövőnket, hanem alakítja is azt. És minket is ő ismer legjobban. Tudja, hol a helyünk az életben, mi a küldetésünk, hol lesz hasznos és boldog az életünk. Hisszük-e ezt? És merjük-e őt ezzel az alázattal és bizalommal kérdezni?

Azt ígéri, hogy tanácsot ad és bölccsé tesz. Bölcs az, aki helyesen tud választani. Aki tud különbséget tenni jó és rossz között. Aki nem különcködik, de nem is sodródik az árral, hanem az Úrra nézve dönt.

Ki érti meg Isten akaratát? Aki nem csak akkor kérdezi, amikor már minden más lehetősége elfogyott, aki nem csak kivételesen nagy döntések előtt fordul hozzá, aki nem úgy kérdezi, hogy közben maga már eldöntötte, mit fog tenni. A Biblia rendszeres tanulmányozása és az annak való engedelmeskedés hangolja rá gondolkodásunkat Isten hullámhosszára. Ha ő irányítja a gondolatainkat, akkor képesek leszünk akaratával összhangban lévő döntéseket hozni. Utólag mindig hálásak leszünk ezért.

Hisszük-e, hogy ő tudja legjobban, melyik úton kell járnunk? Rá merjük-e bízni magunkat és szeretteinket egészen? Készek vagyunk-e esetleg a nehezebbet választani, ha ő arra vezet?

Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem:
hogy halljam és kövessem Szent igazságodat...
(Corneille Peter, ford. Áprily Lajos)

(24) „…TI FOGJÁTOK ÖRÖKÖLNI…” (3MÓZES 20)

Mennyi tévelygés van az életünkben! Pedig Isten gazdag örökséget készített nekünk. Mi pedig tévelygünk, mert nem ismerjük, sem az Isten Igéjét, az Ő útbaigazító szavát, sem az Isten újjászülő hatalmát. Jézus Krisztus mondja mindezt (Máté 22,29). Egyedül Ő tud megszabadítani a halálos tévelygésektől újjászülő hatalma által.

A fejezetben felsorolt tévelygések idegenül hatnak ránk, első olvasatra, de aztán kiderülhet, hogy ma is eleven bűnökről van itt szó. 

A gyermekáldozat egy rettenetes pogány áldozati szokás volt. Az ammoniták istene volt Molok, akinek a gyermekáldozatokat bemutatták. Még Salamon is olyannyira eltévelyedett, hogy az idegen kultuszok között, ezt is beengedte országába (1Királyok 11,7). Jeruzsálem mellett, a Ben-Hinnóm völgyében mutatták be ezeket az áldozatokat. Jósiás király vetett véget ennek az istentelen tévelygésnek (2Királyok 22,10), amelyet az élő Isten törvénye, Igéje határozottan és halálos büntetés terhe mellett tilt meg (1–5). A gyerekáldozatnak sajnos ma is sokféle formája van: nemcsak a kiemelt gyerekbántalmazásokra gondolva; hanem a közismert gyerekmunkára, gyerekrabszolgaságra, a névtelen és kiszolgáltatott szenvedő gyerekek tömegeire is; valamint azokra, akik a jóléti társadalomban már sem Istent, sem embert, de még a saját szüleiket sem tisztelik (9). Ezek a gyerekek mindent megkapnak és semmi sem elég nekik, miközben semmi nevelés, semmi útbaigazítás, semmi elvárás és semmi következmény nincs az életükben; vagyis ezek a gyerekek nem kapnak semmi személyes szeretetet, csak tárgyakat. Ez mind gyermekbántalmazás. 

Ezek mellett Isten törvénye világosan megtiltja a jövendőmondást, a halottidézést, és a természetellenes szexuális bűnöket (6). Ugyanakkor Isten Igéje egyértelmű tiltást ad a testi paráznaság más fajtáival kapcsolatban is (10–21). Ma, egy szexuálisan is felszabadult világban, még fontosabbak ezek a rendelkezések. Isten nem a testi szerelem szépségét, örömét, fontosságát, nélkülözhetetlenségét vitatja el tőlünk, hanem annak halálos veszélyeitől óv meg bennünket, hiszen a szexualitás csak isteni mederben lehet életet kiteljesítő örömmé, egyébként legyőzhetetlen és pusztító áradattá dagad. Lelkigondozóként tudom, mit okoz a „legvagányabbnak” tűnő férfi és nő életében egy házasságtörés, vagyis az, ha valaki férjes asszonnyal paráználkodik (10). Az itt olvasható bűnkatalógus „legegyszerűbb” esetét emeltem most ki: és ez is halálos bűn, mert belehal a test és a lélek, és halálosan összekuszálódik utána az egész élet. Isten nem azért tilt valamit, hogy elvegyen, hanem azért, hogy életünket meggazdagítsa. 

Isten Igéje világossá teszi az utat. Isten Igéje egyértelművé teszi, hogy mit szabad és mit nem szabad. Isten Igéje hangsúlyozza, hogy Isten népének tagjai vagyunk, az Ő tulajdonai, Isten szentsége minket is megszentel, megtisztít, nem enged minket tisztátalan területre (7–8). Ő még a gerjedelmeinket is kezében tartja. Jézus Krisztusban megbocsátotta bűneinket, korábbi életünket elfedezte, és Ő nem engedi, hogy kegyelmével visszaéljünk (22–26). Ez a megváltás. Mi Isten üdvösséges ígéreteinek örökösei vagyunk! (24) Az örökösnek be kell tartania az örökhagyó rendeléseit. Isten azonban olyan örökhagyó, aki méltóvá is tesz bennünket, megváltó hatalma és kegyelme által, az öröklésre.

„De te, Uram, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre.” (Jer Sir 5,19) 

Tükörbe nézve látjuk igazán: változunk. Változnak a szokások, a környezet, az időjárás. A változás, romlás, pusztulás közepette még inkább hangsúlyos: Istenben nincs változás.

Panaszkodó embert nem szívesen hallgatunk. Jeremiás siralmai is valahogy félre vannak téve. Jeremiás ott ül a romokon. Minden kormos, üszök. Úgy tűnik, minden odaveszett. Öt költeményéből álló könyvében csodálatos rendezettség van: minden verse a héber ábécé egy-egy betűjével kezdődik. Gyászénekében együtt sír a néppel, mégis megszólal a reménység: a bűnbánatra, a megtérésre való buzdítás.

Ez a nép hátat fordított Istenének, ám a megárvult népnek egyetlenegy kapaszkodója, lehetősége maradt: Isten magához hívó szavára válaszoljanak.

Olyan személyes ez a tegező forma: Te, Uram! Kivel beszélünk így? Akit ismerünk. Számunkra Te már nem vagy ismeretlen. A Te trónusod megáll. A Nabukodonozorok hatalmaskodnak, de Te, Uram, trónodon ülsz örökké.

Önmagunk sajnáltatása, s a panaszkodás után merjünk immár leborulni Isten előtt! „Szeret az Úr, ezért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.”(Jer sir 3,22) Istennél van újrakezdés. Az Ő szeretetének és hűségének nincs vége. Nem zár ki örökre az Úr, sőt, ha megszomorít, meg is vígasztal. Hozzá még változás árnyéka sem férkőzik.

Jézus Krisztusban ennek az örök Istennek lehetek a gyermeke. Hozzá gyermeki szeret-viszonyban közeledhetek.

Lázadás, engedetlenség, romhalmaz, szenvedés, siralom, aztán mégis megtérés, újrakezdés, új élet. Unokáink unokái is Benne bízhatnak.  (Sebestyén László Ede, Köröstárkány)

*****************************************************

Imádság: 

Fáradtan, betegségben, gyászban is Hozzád jövök. Munkálkodj bennem, rajtam ezek közepette is! Vígy lelki tisztánlátásra! Áldd meg, Uram, az utánam jövő nemzedékeket is! Ámen 

***************************************************************

A nap gondolata:

A világban rendetlenség, pusztulás, romok. Istennél változatlanság, rend, szépség.

Drága gyermekek! Isten megengedte nekem, hogy ma is veletek legyek, hogy imádságra és böjtre hívjalak titeket. Éljétek ezt a kegyelmi időt és legyetek a remény tanúi, mert megismétlem nektek, kicsi gyermekeim, hogy imádsággal és böjttel háborúkat is meg lehet állítani. Kicsi gyermekeim, higgyetek, és éljétek hitben és hittel ezt a kegyelmi időt, és Szeplőtelen Szívem senkit sem hagy közületek békétlenségben, aki hozzám menekül. Közbenjárok értetek a Magasságbelinél és imádkozom szívetek békéjéért és a jövőbe vetett reményetekért. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/SoNVHsxclbk

https://youtu.be/JPAuwLunPmU

1. Az emberi testvériség első nemzetközi napja
2. A pápa beszéde a szentszéki nagykövetekhez
3. A pápa Mianmarért imádkozott
4. A százéves Catholic News Service újságírói a Vatikánban
5. Ferenc pápa beszéde a megszentelt élet világnapján
6. Margaret Karram a Fokoláre Mozgalom új elnöke
7. Új liturgikus rendelkezéseket adtak ki
8. Orvosok hálózata New York szegényeiért
9. Régi művészeti ág mai anyagokkal

A magyar változat a Magyar Kurír megrendelésére készült.

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!

Dicsőítelek téged, Élet Ura! Köszönöm, hogy engem választottál ki a magaslatok közül, hogy elhordozzam a te nagyságodat. Bár én óriási vagyok, kiterjedt, magas és szilárd, és ősibb minden élőnél, de összehasonlíthatatlan a te nagyságod, melyet méltó voltam elhordozni, a te mindenhatóságod, a te szilárdságod, melynek tanúja voltam, és a te örökkévalóságod, hiszen te mindennél előbb voltál és láttad az én teremtésemet is. Köszönöm, hogy tanúja lehettem a te színeváltozásodnak, amikor ruháid fényessége beragyogta szikláimat. Ó, milyen boldog lettem volna, ha három sátrat állítottak volna fel fennsíkomon, egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek. De kimondhatatlanul boldog vagyok a többi magaslatok közül, hiszen felhőként teremtő Atyám szállt le a csúcsomra, hogy hangos szózattal dicsőítsen meg téged. Tanítványaidnak meghagytad ugyan, hogy amit láttak, senkinek el ne mondják, de én ezután már csak azért fogok létezni, hogy a rajtam történteket hirdessem, hogy magaslatom a te dicsőségedet zengje mostantól fogva a feltámadásodig, és azon túl az idők végezetéig, amíg fönnáll a világ. Amen.

Bevezető

A világ körülöttünk gyakran sötétnek látszik. Némelyek azt gondolják, hogy ez a világ menthetetlen. Mi keresztények is biztosan tudjuk, hogy ennek a világnak vége lesz, de vele a mi életünk nem fejeződik be. Erre hívja fel figyelmünket a mai liturgia olvasmánya, amikor felidézi Ábrahám történetét. Ábrahám nem érti, miért kéri tőle Isten Izsák feláldozását, mégis hajlandó ezt megtenni. A tanítványok sem értették, miért kell Jézusnak meghalnia. Egyházunk arra akar minket rávezetni, hogy akkor is bízzunk az isteni gondviselésben, amikor nem értjük Isten szándékait. A szenvedés sötét óráiban reméljük, hogy az alagút sötétségének végén felragyog az Úr Jézus húsvéti fénye, és annak világánál majd mindent megértünk. A mai szentmisében is kaphatunk a kegyelemnek ebből a fényéből.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Krisztus a mi legfőbb tanítómesterünk, aki azért jött, hogy szolgáljon, és mindenkivel jót tegyen. Kérjük ezért alázattal és bizalommal!

1.   Urunk! Segítsd püspökeinket és papjainkat, akiket vezetőkké és pásztorokká tettél Egyházadban, hogy segítségeddel mindenkit elvezessenek az Atyához.

2.   Urunk! Taníts bennünket az emberek szolgálatára, hogy így kövessünk téged, aki szolgálni jöttél, és nem azért, hogy neked szolgáljanak.

3.   Urunk! Te vagy a világ világossága. Add, hogy minden ember felismerjen téged, mint a világ Üdvözítőjét.

4.   Légy irgalmas minden meghalt testvérünkhöz, és mutasd meg nekik arcod fényességét.

Urunk, Istenünk! Te egyszülött Fiadat adtad a világ életéért. Ne engedd, hogy áldozata eredménytelen maradjon életünkben, hanem kegyelmének erejével elnyerjük a megváltás gyümölcseit! Krisztus, a mi Urunk által. Amen.

Wass Albert:  Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új
Magyarország,
Gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

Isten a BÉKE

OLVASS!

Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18 Isten próbára tette Ábrahámot.
Róm 8,31b-34 Ha Isten velünk, ki ellenünk?
Mk 9,2-10 Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. 

ELMÉLKEDJ!

A fejünkön lévő hamu emlékeztet arra, hogy por vagyunk, és a porba térünk vissza. Ám erre a porra, mely mi vagyunk, Isten ráfújta az élet Leheletét.

Így tehát nem élhetünk a por kergetésével, a ma létező, de holnap tovatűnő dolgok utáni futkosással. Térjünk vissza a Lélekhez, az Életadóhoz, a Tűzhöz, mely feltámaszt hamvainkból, a Tűzhöz, mely szeretni tanít bennünket! Mindig por maradunk, de ahogy egy liturgikus himnusz mondja, szerelmes por. Térjünk vissza a Szentlélekhez való imádkozáshoz, fedezzük fel újra a dicsőítés tüzét, mely elégeti a panaszkodás és lemondás hamvait.

CSELEKEDJ!

Ma örömmel és készséggel szolgálom a körülöttem lévőket és imádkozom értük.

Előkészület: Először csendesedj el, majd ajánld fel imaidődet Istennek, és kérd, hogy mindaz, amit gondolsz, érzel és elképzelsz, Isten dicsőségére legyen.

Ajándék: Kérd, amire vágysz! Egy javaslat: Kérd, hogy Jézus szeretett tanítványa lehess.

Belehelyezkedés a jelenetbe: Ez a szakasz a galileai tó mellett játszódik, egy csodálatos halfogás és egy Jézus által készített reggeli után. Azután Jézus megkérdezi Pétert, szereti-e őt, a szeretett tanítvány pedig követi őket. Talán ő is szeretne időt tölteni Jézussal. Képzeld el magad e jelenet egyik szereplőjeként!

Napi szentírási idézet (Jn 21,17-22) 
Harmadszor is szólt hozzá:

– Simon, János fia, van benned irántam szeretet? Péter elszomorodott, hogy harmadszor kérdezte tőle: „Van benned irántam szeretet?” Ezért ezt mondta neki:

– Uram, te mindent tudsz; te ismered irántad való szeretetemet.

Jézus így szólt hozzá:

– Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked, amikor fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod.

Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. E szavak után így szólt hozzá:

– Kövess engem!

Péter ekkor megfordult, és látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán a keblére hajolt, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki elárul téged?” Őt látva Péter megkérdezte Jézustól:

– Uram, hát vele mi lesz?

Jézus így szólt hozzá:

– Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te csak kövess engem! 

  Beszélgethetsz Jézussal arról, hogy miért viselkedett így. Vagy azt is elképzelheted, hogy Máriával és Józseffel beszélgetsz.

 Fejezd be egy kötött imával, például a Miatyánkkal

https://youtu.be/HI5Y9l2NHIo

Uram, legyen e gyertya, amelyet most meggyújtok, a te világod világossága!

Segítsd át gyenge mivoltomat az élet nehéz helyzetein. Engedd, hogy e gyertya ragyogása a szereteted tüzét jelképezze, amely fölemészti minden gyöngeségemet, és felmelegíti szívemet. A mindennapok terhei közepette nem időzhetek hosszasan szent hajlékodban; e mécs tüze ragyogjon hát helyettem!

Segíts, Uram, hogy életem útját mindig a te fényedben járjam. Ámen!