Evangelizációs: A világbéke előmozdításáért

Imádkozzunk, hogy a keresztények, a más vallások követői, és minden jóakaratú ember a békét és igazságosságot mozdítsa elő a világban.

Ima

Urunk, Jézus Krisztus!
Az év elején, és szem előtt tartva, hogy a Béke hercegeként jöttél közénk,
köszönetet mondunk jelenléted ajándékának,
és a testvériség iránti felhívásodért, amelyet hoztál nekünk.
Meghívva minket ugyanazon Atyának testvéreinek és fiainak,
ebben a hónapban, a pápával és az ő világméretű imahálózatával egyesítve
azt kérjük, hogy mindannyian érezzük ezt a hívást
a béke és az igazságosság megteremtésére.
A vallási, kulturális és társadalmi különbségek,
nem falak köztünk, hanem a kölcsönös gazdagodás okai,
és egy jobb világ felépítése,
a mennyek királysága közöttünk.

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• Vegyen részt azokban a kezdeményezésekben, amelyeket a hónap folyamán ösztönöznek a béke előmozdítására, különös tekintettel az ökumenikus és vallásközi találkozókra, hogy terjesszék őket a saját hálózatukban és kapcsolattartásukban, vagy pedig a velük való részvétel érdekében.
• Imádság alkalmával olvassa el a Szentatya béke világnapjára vonatkozó üzenetét, emelje ki a legvonzóbb pontokat, és ültesse azokat a gyakorlatba, kezdve a megosztással és párbeszéddel Istennel, a családdal, a csoporttal vagy közösséggel, amelynek tagja, stb...
• Nézzen körül, és ismerje fel a békét és az igazságosságos kapcsolatokat vagy helyzeteket, és valójában tegyen valami különlegeset értük.

Ima a békéért

Uram Jézus,
imádjuk a keresztedet,
amely megszabadít minket a bűntől, minden megosztottság és a gonosz eredetétől;
hirdetjük a feltámadást,
amely megszabadítja az embert a kudarc és a halál rabszolgaságától;
várjuk a dicsőségben való érkezését,
amely az igazságosság, az öröm és a béke királyságának teljessé válásához vezet.

Uram Jézus,
dicsőséges szenvedélyed által
meghódítja szívünk keménységét, a gyűlölet és az önzés által bebörtönözve;
feltámadásod erejével
mentse meg az igazságtalanság és a bántalmazás áldozatait szenvedéseitől;
az eljöveteled hűségével,
elzavarja a halál kultúráját, és ragyog az élet diadalán.

Uram Jézus,
egyesítsd kereszteddel számtalan ártatlan áldozat szenvedését:
a gyermekeket, az időseket és az üldözött keresztényeket;
borítsuk be húsvéti fényben azokat, akik súlyosan sérültek:
bántalmazott személyeket, akiket megfosztottak a szabadságtól és a méltóságtól;
Hagyja, hogy bizonytalanságban éljen királyságod tartós állandósága: a száműzöttek, a menekültek és azok, akik elveszítették az élet örömét.

Uram Jézus,
űzze el a háború alatt az emberek keresztje árnyékát;
megtanulják a megbékélés, a párbeszéd és a megbocsátás módját;
engedje meg, hogy a bombázás közben elfáradt népek éljék feltámadásod örömét:
emeljék fel Irakot és Szíriát a pusztításokból;
egyesítse újra szétszórt gyermekeit szelíd királyság alatt:
támogassa a keresztényeket a diaszpórában, és adja meg nekik a hit és a szeretet egységét.

Ó, Szűz Mária, a béke királynője,
te, aki a kereszt lábánál álltál,
könyörögj a fiadnak bűnünkért;
te, aki soha nem kételkedtél feltámadásának győzelmében, tartsd
fenn hitünket és reményünket;
te, akit dicsőségben királynőnek hívunk,
tanítsd nekünk a szolgálat királyi útját és a szeretet dicsőségét.
Ámen

A nap végén képzeld el, hogyan néz rád Isten és vár rád. Hogyan éltél ma? Gondoltál arra, hogy Isten kísérte minden tevékenységed és feladatod? Töltöttél időt imádsággal? Beszéltél az Úrral a feladataid során? Köszönöm Istennek a jelenlétét az életemben, és elhatározom, hogy holnap gyakrabban szólítsa meg a szívem. Üdvözlégy Mária…

E hatalmas tragédia, a szörnyűség tükrében nem maradhatunk közömbösek, és kötelességünk, hogy emlékezzünk. Ma mindannyian meghívást kapunk arra, hogy imádkozzunk és emlékezzünk egy pillanatra, miközben megismételjük, mindegyikünk a saját szívében: soha többé, soha többé!

Egyetlen vallás sem ösztönzi az embereket háborúra, gyűlöletre vagy erőszakra. Éppen ellenkezőleg, a vallások arra szólítanak fel minket, hogy védjük meg a béke és az emberi testvériség értékeit. Valójában a népek közötti párbeszéd és megértés alapvető részét képezik tanításaiknak. Kövessük őket.

„Egy megosztott és széttöredezett világban meg akarom hívni az összes hívőt és a jóindulatú embereket a megbékélésre és a testvériségre. Hitünk vezet minket a béke és a kölcsönös megértés, a közjó értékeinek terjesztésére. Imádkozzunk, hogy a keresztények, a más vallások követői, és minden jóakaratú ember a békét és igazságosságot mozdítsa elő a világban.”

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Azok tartoznak igazán Jézushoz, akik teljesítik a mennyei Atya akaratát.
Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol Jézus tanított, hanem hívatták őt.
Akik körülötte ültek, odaszóltak Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint vannak, és keresnek téged.”
Jézus azonban így válaszolt: „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, és csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!”
Ezek az evangélium igéi.
Mk 3,31-35

*Roccasecca, 1226. +Fossanuova, 1274. március 7.

Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott. Már öt éves korában a közeli montecassinói bencés kolostorba adták nevelésre. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes püspök, apát, bíboros vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében.

Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tudományoknak áldozza, 1244- ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való fölvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba kellett volna mennie. Útközben, Rómától északra, testvérei útját állták, az atyai várba hurcolták és ott fogva tartották. Tamás végig ellenállt minden csábításnak, amellyel életre szóló elhatározásának visszavonására akarták bírni. Az imádságnak és a tanulásnak élt, míg végül is tizenöt hónap után a domonkosok segítségével kiszabadult. Johannes Teutonicus általános rendfőnök személyesen kísérte Párizsba.

Tamás 1245-ben érkezett Franciaország fővárosába, és itt találkozott először a rend nagytekintélyű hittudósával, Nagy Szent Alberttal. Három éven át hallgatta Albert előadásait. Amikor a párizsi egyetemes káptalan (1248) Albertet megbízta, hogy Kölnben létesítsen rendi főiskolát, Tamás együtt ment tanárával, és négy évet töltött tanulással a Rajna menti városban.

1252-ben Tamás ismét Párizsban tartózkodott, és akkor már bakkalaureus fokozatú főiskolai tanárként maga is előadásokat tartott. Ebben az időben robbant ki az az elkeseredett harc, amelyet a világi papok közül kikerült párizsi professzorok vívtak a ferences és domonkos rendből való, tudományosságban náluk jelentősebb kollégáik ellen. Tamás rendjének jogait védelmezte. 1256-ban IV. Sándor pápa közbelépésére fölvették a bekebelezett magiszterek sorába, és a Notre- Dame kancellárjától engedélyt kapott, hogy önálló, nyilvános tanító tevékenységet folytathasson mint professzor. Akadémiai előadásaiban elsősorban eredetiségét, nyitottságát és önállóságát dicsérték. E párizsi működése alatt (1252--1259) keletkeztek többek közt kommentárjai (Petrus Lombardus Szentenciás könyvéhez, Izaiáshoz és Boëthiusnak a Szentháromságról írott művéhez), valamint Az igazságról szóló értekezése.

Tamás a hatvanas évek nagyobb részét (1259--1269) hazájában, Itáliában töltötte, itt is teológiát tanított. 1260-ban IV. Orbán a pápai udvarba hívta. A görög császárral folytatott uniós tárgyalásokon Tamásnak kellett a római Egyház álláspontját képviselnie. 1265-ben átvette Rómában a rendi főiskola vezetését, 1267-től 1269-ig pedig VI. Kelemen udvarában tartózkodott. Közben fáradhatatlanul végezte a tudományos munkát. Erről tanúskodik a Pogányok elleni summa, amelyet domonkos misszionáriusok számára írt tan- és tanítókönyvnek, továbbá Az Isten hatalmáról, A fejedelmek kormányzásáról írt művei, s mindenekelőtt a Summa Theologiae, a tudományosság és a gondolati mélység, az összefoglaló látás és a világosság mesterműve, amelynek elrendezése, rendszere és fölépítése csak kora hatalmas dómjaihoz hasonlítható.

1269-ben Tamást rendi elöljárói ismét a párizsi egyetemre szólították teológiai professzornak. A párizsi évek (1269--1272) jelentik tudományos munkásságának csúcspontját. Rendkívül termékeny irodalmi munkásság és súlyos harcok évei ezek. A kolduló rendekkel szemben tanúsított ellenállás még mindig nem csitult el. Brabanti Sigerius a világ keletkezéséről, az emberi lélekről és az akarat szabadságáról olyan nézeteket vallott, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a keresztény dogmával. De parázs vita folyt a -- főképp ferencesek által képviselt --konzervatív ágostonos irányzat valamint Nagy Szent Albert és Aquinói Tamás haladó arisztotelizmusa között is.

1272-ben Tamást rendje visszahívta és megbízta, hogy Nápolyban központi teológiai főiskolát, ún. studium generalét szervezzen. Két évvel később ismét kiragadták ebből a nyugodt tevékenykedésből, amikor X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte (1274). Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuovai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette.

Aquinói Szent Tamás, a filozófus és teológus szenvedélyes érdeklődése Isten megismerésére irányult. Nemcsak a hit fényénél kereste Istent, hanem az értelem fényénél, azaz a filozófia eszközeivel is. Tamás ezt a megismerést öt ,,istenbizonyítékba'' foglalta össze, és bennük úgy következtet, hogy a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: ,,Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ő a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezőt. És ez a végső és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben.''

Aquinói Tamás teológus volt, Isten ismerője. Végső bölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitből merítette: ,,A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.'' A hit és a tudás az ő számára nem ellenkezett egymással: ,,A kegyelem ajándékai oly módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk.'' Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerő képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe.

A hitnek és a tudásnak ez az egysége Tamás kérdésfeltevéseinek és válaszainak, értekezéseinek és imáinak a kulcsszava. Amit a görög bölcselők és az arabok, amit Szent Ágoston és a többi egyházatyák Istenről és a világról, a kegyelemről és a természetről mondtak, azt mind átfogta, átizzította és egységbe foglalta Tamás világos és mély szelleme.

Azt akarta, hogy az egész ember testestül-lelkestül táruljon ki Isten előtt. Ezért szembefordult azzal az egészségtelen, természetellenes aszkézissel, amely túlzó test-ellenességével a lelki és vallásos élet elkorcsosulásához és elnyomorodásához vezet. ,,Mivel az ember természete lélekből és testből, szellemi és érzéki összetevőkből áll, jó az embernek, hogy teljes egészében az erényt szolgálja, azaz szellemi és érzéki részével, testével egyaránt. És ezért az ember erényességéhez szükséges, hogy az igazságos viszonzás szándéka ne csak a lélek szellemi felében éljen, hanem érzéki felében, sőt magában a testben is, és hogy maga a test is arra törekedjék, hogy az erénynek szolgáljon.''

Tamás azonban csak azért lehetett nagy hittudós, mert nagy imádkozó is volt. Jól tudta, hogy az embernek latba kell vetnie szellemének és akaratának minden erejét: ,,Ha valaki elmulasztja megtenni, ami erejéből telik, és odafentről csodát vár, tulajdonképpen kísérti az Istent.'' Az ember nem ülhet ölbe tett kézzel. A mennyország ugyanis olyan, mint egy kiterjedt tenger, de nekünk kell belévetnünk a hálót; olyan, mint egy értékes gyöngy, de a gyöngyöt nekünk kell megkeresnünk; olyan, mint az elrejtett kincs, de a kincset nekünk kell kiásnunk.

Azt is tudta, hogy minden emberi tudás csak töredék, hogy semmiféle földi képesség sem tudja elvezetni az embert igazi céljaihoz: Istennek kell az ő kegyelmével hozzánk jönnie. Az ember alázatos szívvel csak odaléphet Isten elé, és föltárulkozhat előtte. Tamás tisztában volt azzal, hogy ,,csak a kicsinyek részesülnek kinyilatkoztatásban'': ,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre''.

Tudjuk, hogy Tamás valahányszor el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és megvilágosításért imádkozott. Az akkori emberek és mi maiak is hódolattal és tisztelettel állunk ennek a hittudósnak és szentnek gigászi teljesítménye előtt, Tamás azonban mindig tudatában volt saját kicsinységének és szegénységének. A legenda elmondja, hogy egyszer a kereszt előtt állva az Úr hangját hallotta: ,,Helyesen írtál rólam, Tamás. Milyen jutalmat szeretnél érte?'' Tamás ezt felelte: ,,Egyedül csak téged, Uram. Minden, amit írtam, előttem csak pelyva.''

Utolsó imája amelyet a halállal szemtől szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: ,,Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetből tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam erről a Szentségről, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebből a világból.''

Szent Tamás Terracina közelében halt meg, 1274. március 7-én. 1323- ban avatták szentté, s még ebben az évben fölvették ünnepét a római naptárba, halála napjára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-től január 28-án ünnepeljük, amely napon 1369-ben átvitték az ereklyéit Toulouse-ba.

Amikor Tamás a kölni domonkosrendi főiskola diákja volt, az egyik napon tanára, Albert különösen nehéz kérdést taglalt. Tamás egy lapra jegyzetelve röviden és világosan megfogalmazta a tételt. A papírlap véletlenül a földre esett. Egyik tanulótársa meglátta, és az volt a legsürgősebb dolga, hogy a tanárhoz vigye.

Albert mester elolvasta Tamás lejegyzett gondolatait, s meglepte tanítványának éles értelme. Hogy azonban teljesen megbizonyosodjék, hívatta, és megparancsolta neki, hogy készüljön föl a másnapi nyilvános vitára. Maga a tanár támadta a diák bizonyítási okoskodását. Teljes tudásával igyekezett sarokba szorítani. Amikor a csodálkozástól elnémult hallgatók már azt mondták, hogy megfogta a védekezőt, minden egyes alkalommal kivágta magát egy finom megkülönböztetéssel, és meggyőző módon megvédte tételét.

Végülis azt mondta neki Albert: ,,Tamás testvér, te nem úgy ülsz itt, mint egy diák, aki felel, hanem mint egy tanár, akinek döntenie kell.'' Erre Tamás szerényen így válaszolt: ,,Mester, nem látom, mi mást kellene csinálnom.'' A hallgatókhoz fordulva pedig állítólag így nyilatkozott Albert mester: ,,Ezt az ifjút néma ökörnek neveztük (higgadt megfontoltsága és testes alkata miatt), de ha egyszer majd elbődül a tudományban, az egész világ visszhangozni fog tőle.''

Később, amikor Tamás Rómában élt, és tudásával a pápát és rendjét szolgálta, a következő eset történt:

A kolostorba, amelyhez Tamás tartozott, az egyik napon idegen magiszter érkezett, aki igen tudatában volt hivatala rangjának. Csomagjával a Lateráni bazilikához igyekezett, s körülnézett, hogy ki segíthetne neki. Meglátott egy feszület előtt imádkozó testvért.

,,Hé, te dagadt! -- kiáltott oda a szerzetesnek. -- Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat!''

A szerzetes, Tamás, akit az idegen magiszter nem ismert, megfogta és vitte a nehéz útizsákot, mezítláb. Útközben az idegen még szellemeskedett is kísérője rovására, akit együgyűnek nézett.

Ám egyszer csak szembe jött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa. Tamáshoz sietett, megcsókolta ruhája szegélyét és fölkiáltott: ,,Tamás atya, mit művelsz te itt?''

A magiszter akkor tudta meg nagy szégyenkezve, hogy kit alázott teherhordó szamarává, s bocsánatot kért Tamástól. Tamás csak annyit mondott: ,,Nincs mit megbocsátanom. Sosem leszek más, mint szolgáló testvér.''

Istenünk, aki Aquinói Szent Tamást az életszentség lángoló szeretetének és a szent tudományban való jártasságnak tükrévé tetted, kérünk, add meg nekünk, hogy értelmünkkel átlássuk, amit tanított, és szívünkkel kövessük, amit cselekedett!

Isten jelenléte

Szabadság

Uram, arra teremtettél, hogy szabadságban éljek.
Ezt az adományt gyakran nem becsülöm kellőképpen.
Mutasd meg, hogyan éljek a Tőled kapott szabadságban,
tiszta szívvel, Benned való teljes bizalommal.

Szerető figyelmesség

Isten igéje

Mark 3:31-35

Amikor anyja és rokonai odaértek, kint maradtak, beküldtek érte és hívatták. Sokan ültek körülötte, szóltak neki: „Anyád és testvéreid kint vannak, és keresnek.” Így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• A korábbi versekben (20-21) azt olvastuk, hogy családtagjai szégyellték Jézust, mert egyesek szerint elment az esze. A jeruzsálemi főemberek bizonygatták, hogy megszállta a Sátán, és az ő, a gonoszlelkek fejedelmének segítségével űzi ki a démonokat. Jézus megbocsáthatatlan bűnnel, a Szentlélek káromlásával vádolja az írástudókat, amiért a Szentlélek művét a Sátánnak tulajdonítják.
• Figyeljük meg a feltűnő különbséget a benti, Jézus körül helyet foglaló, és a kinti, a széles rokonságból álló csoport között. Vajon én Jézus igazi családjához tartozom, akik Isten szavát hallgatják, és továbbviszik azt szeretetteljes szolgálatban?
• Mária itt ugyanazt éli át, mint akármelyik édesanya, akinek el kell engednie felnőtt gyermekét. Erőt meríthetünk és útmutatást kaphatunk abból, ahogy ezek után nem megsértődve otthagyja, hanem Fia követőjévé válik.

Párbeszéd

Tudva, hogy még Isten jelenlétében vagyok, elképzelem Jézust, ahogy itt áll vagy ül mellettem. Elmondok neki mindent, ami a szívemet nyomja, úgy beszélek hozzá, mint jó barátomhoz.

Befejezés

Megköszönöm Istennek az együtt töltött perceket és a megvilágosító gondolatokat, amiket esetleg a szöveggel kapcsolatban kaptam.

2Sám 6,12b-15.17-19

Hírül vitték erre Dávid királynak, hogy az Úr megáldotta Obededomot és mindenét az Isten ládájáért. Erre Dávid elment, s vigasság közepette átvitte az Isten ládáját Obededom házából a Dávid-városba. Dávid hét énekkart és áldozati borjút is vitt magával. Amikor aztán az Úr ládájának hordozói hat lépést haladtak, bemutatott egy marhát és egy kost. Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt; közben Dávidot gyolcs efód övezte. Így vitte Dávid és Izrael egész háza az Úr bizonyságának ládáját ujjongás és harsonaszó közepett. Az Úr ládáját aztán bevitték, s elhelyezték a helyére, annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid állíttatott neki, majd egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutatott be Dávid az Úr előtt. Amikor aztán befejezte az egészen elégő áldozatok s a békeáldozatok bemutatását, megáldotta a népet a seregek Urának nevében és juttatott Izrael egész sokaságának, férfinak, asszonynak egyaránt egy-egy cipó kenyeret, egy-egy darab sült marhahúst, meg egy-egy olajjal gyúrt kalácsot. Aztán elment az egész nép, mindenki a maga házába.

Mk 3,31-35

Ekkor az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: „Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!” Ő így felelt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek, és ezt mondta: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.”

A szent nép, Isten népe szeret mindig hazavinni valamit a templomból, ami őt otthonában is az Úrra emlékezteti. Más az íze az Isten házából való falat kenyérnek, melyet húsvéti ételszenteléskor, Szent Antal ünnepén vagy Szent István napján szétosztanak, mint a többi kenyérnek, mert ezt Anyánk, az Egyház adja. A bűnösök lakomájának ínycsiklandó fogásai meg sem közelítik, mert nemcsak nyelvünkkel és ízlelőbimbóinkkal érzékeljük az ízeket, hanem értelmünkkel és végtelenre nyíló szívünkkel is. Mint a tékozló fiú, mikor éhségében megkívánta a disznók eledelét. Ha ekkor nem emlékezett volna vissza az otthoni asztal ízeire, talán sohasem vette volna a bátorságot, hogy atyja házába hazainduljon.

Már a földi szeretet is képes átlényegíteni az anyagot, mintegy szakrális szférába emelve szentségi jellé avatni, hogy mulandó mivoltában is kifejezzen és hordozzon valamit abból, ami soha el nem múlik. Gondoljunk csak arra a kenyérre, kalácsra, süteményre, melyet édesanyánk sütött gyermekkorunkban! Ugyanígy az anyai, hitvestársi, gyermeki szeretetnek „szentségi jele” egy szépen vasalt ing, a megterített asztal, egy csokor virág vagy egy anyák napjára készített ügyetlen gyermekrajz is. Az emlékezés pedig elevenen tartja és megőrzi a mindennapokban az ezekből az ajándékokból sugárzó erőt.

Urunk Jézus, leborulunk az Eucharisztia kimeríthetetlen titka előtt, mely a legszentebb ajándék, amit kaptunk Tőled erre a földi életre. Jel, mely kifejez Téged és kifejez minket, a mi szegényes és gyarló földi életünket; ajándék, melyben a mennyek országának előízét vesszük; szentség, mely áldott jelenlétedet állandósítja közöttünk; és a szeretet köteléke, mely minket, tanítványaidat, igazi testvérekké tesz itt a földön és az örökkévalóságban.

Mk 3,31-35
Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol tanított, hanem kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: „Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!” Ő így felelt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek, és ezt mondta: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.”

Bevezető ima: Úr Jézus, hiszem, hogy olyan közel szeretnél lenni szívemhez, hogy testvérednek szólíthass. Remélem, képes leszek gondosan figyelni hívásodra és mindig a Te akaratod szerint cselekedni. Szeretlek, mert meghívtál, hogy isteni életed része legyek. Alázatosan, hálás tekintettel nézek fel rád.

Kérés: Úr Jézus, engedd, hogy élvezzem szíved közelségét!

1. Isten akarata: se több, se kevesebb. Mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy egyek legyünk a Szentlélekkel és hallgassunk sugallataira, amiket szívünkbe ültet. Az a célunk, hogy megtaláljuk Isten akaratát, és aztán kövessük, anélkül, hogy többre vagy kevesebbre vágynánk, mint amit Ő elvár tőlünk. Néhányunknak az életszentségre vezető út az Egyházért tett nagy dolgokban fog megmutatkozni. Mások a kis dolgokban szentelődnek meg, megint mások a nehézségek és a szenvedés útján. Egyik sem jobb, mint a másik, mindegyiknek ugyanakkora súlya van. Az életszentség nem azon múlik, hogy mit teszünk, hanem a szereteten, amivel Isten akaratát teljesítjük.

2. Legyél az anyám, legyél a testvérem! Milyen nagyon szeretjük szüleinket, testvéreinket és rokonainkat! Öröm tölti el szívünket és felcsillan tekintetünk, amikor rájuk gondolunk. A családi képeket nézegetve mosolyunk a szeretetünket fejezi ki, ahogy rokonainkra és a velük töltött időre gondolunk. Ugyanígy nagy örömmel tölt el bennünket, amikor Krisztus azt mondja, tagjai lehetünk "belső körének" és olyan közel lehetünk hozzá, mint anyja. Szentek lehetünk, akárcsak ő. Miénk lehet a szíve. Csupán az Ő akaratát kell tennünk.

3. Jézus körül ülni. Ahogy a tömeg Jézus köré ülve kérdezgette és hallgatta Őt, el tudjuk képzelni, hogy ugyanazokat a kérdéseket tették fel, mint amiket mi szoktunk feltenni neki. Honnan jön az élet? Hova megyünk? Mi az értelme ennek a sok nyüzsgésnek és tolakodásnak, ha végül úgyis mindannyiunkat sírba tesznek? Mi az élet értelme? Mindannyiunk szívében felmerülnek ezek a kérdések, ahogy egyre közelebb kerülünk Krisztushoz. És halljuk Jézus válaszát: "Az én akaratom szerint cselekedj!" Válaszoljunk nagylelkű szívvel Krisztusnak: Uram, én szolgálni akarlak téged. Boldog akarok lenni veled, mindörökké. Azt akarom tenni, ami téged és másokat is boldoggá tesz. A Te akaratodat szeretném tenni!

Beszélgetés Krisztussal: Uram Jézus, kérlek mindig vezess arra, hogy a Te akaratodat keressem. Soha ne engedd, hogy megpróbáljam rád erőltetni saját akaratomat, de segíts, megtalálnom az utat, amit nekem készítettél. A legbensőbb barátod szeretnék lenni!

Elhatározás: Ma elolvasom a Katolikus Egyház Katekizmusának 2822-2827 pontját.

A legszebb kristályvázában álló víz is elveszti csillogását, megszürkül, fénye megtörik, nyúlós pocsolyává vállik, de lám a hegyről köveken, törmeléken keresztül a völgybe rohanó patak mennyire élő, tiszta, ragyogó!! Testünk nagy része vízből áll, Teremtőnk, létünk óceánja vár reánk! Bennünk vígan csobog az élet, sziklákon kerekedő álmok, tervek születnek-e bennünk!?

Útra keltünk, úton vagyunk? Nem a munka, nem az erőfeszítés, - mely sokszor a kudarcokon, mint a kis patak rohanása a köveken megtörik, - öli meg az embert, hanem a helyben totyogás, a csendes pocsolya lét, az, hogy haszontalan, értelmetlen lesz az életünk!!

Szeretettel, Csaba t.

Kép: A Retyezát csúcsán született víz nem lazsál, él, vígan csörgedezik, rohan a völgy felé, Lambert Iván gyönyörű fényképe tanúsága szerint.

Evangélium

Abban az időben tanítványaival együtt Jézus visszavonult a Genezáreti-tóhoz. Nagy tömeg követte Galileából. Sőt Júdeából és Jeruzsálemből, Idumeából meg a Jordánon túlról, valamint Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság csatlakozott hozzá, mert hallották, hogy milyen csodálatos dolgokat visz végbe. Jézus meghagyta tanítványainak, hogy tartsanak készenlétben egy bárkát a tömeg tolongása miatt. Sokakat meggyógyított ugyanis, és aki valami bajban szenvedett, mind ott tolongott körülötte, hogy legalább megérinthesse. Még a tisztátalan lelkek is, amint meglátták Jézust, leborultak előtte, és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia!” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.

Mk 3,7-12

Evangélium

Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol Jézus tanított, hanem hívatták őt. Akik körülötte ültek, odaszóltak Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint vannak, és keresnek téged.” Jézus azonban így válaszolt: „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, és csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!”  
Mk 3,31-35

Elmélkedés

Az ördöggel való szövetkezés képtelen vádja után Jézus családtagjai érkeznek meg. Jövetelük célját Márk evangélista korábban ismertette: „Rokonai elindultak, hogy erőnek erejével magukkal vigyék, mert az volt róla a szóbeszéd, hogy eszét vesztette” (Mk 3,21). A mai részletben ez már nincs megismételve, de érdemes emlékeznünk rá, mert ennek ismeretében könnyebben megértjük Jézus reakcióját. Úgy tűnik, hogy a rokonság pontosan értesül Jézus tevékenységéről és arról is, hogy egyesek őrültnek, háborodottnak tartják. Kellemetlen számukra, hogy egy családtagjukról ilyen dolgokat híresztelnek, ezért azt szeretnék elérni, hogy Jézus ne tevékenykedjen tovább. Ha ugyanis nem volna olyan sokat a nagy nyilvánosság előtt, akkor elejét lehetne venni a szóbeszédnek. 
A rokonok érkezésének hírére Jézus beszélni kezd az ő új családjáról. Nem tagadja meg édesanyját és családtagjait, nem tagadja meg származását, de felvázolja a hozzá való tartozás, kötődés új lehetőségét. Mindazokat családtagjának tekint, akik Isten akaratát megteszik. És ez a kötelék, ez a lelki kapcsolat akár még a vér szerinti kapcsolatoknál is erősebb lehet. Ahol az Isten jelen van, ott család születik. Amely családban megtapasztalható és megélhető a szeretet, ott jelen van az Isten. Az ő közelében mindannyian családra, otthonra lelhetünk. 
© Horváth István Sándor

Imádság

Üdvözítő Istenünk! El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a te akaratod az volt, hogy szenvedésével és halálával váltson meg bennünket Jézus. Be kell látnunk: félre kell tennünk emberi gondolatainkat, hogy megérthessük a te szándékaidat! Azt az isteni szándékot, amely megengedte az emberi gyűlölet tombolását, megengedte a keresztre feszítést azért, hogy a szeretet legnagyobb jelét adja. A te irántunk való szereteted legnagyobb tanújelét láthatjuk abban, hogy Fiad, Jézus értünk szenvedett és értünk halt meg a keresztfán. Segíts felismerni Jézusban Megváltónkat! 

Ha az Isten által teremtett összes jó dolgot a mérleg egyik serpenyőjébe tennénk, a másikba pedig börtönt, bilincseket és gyalázatot helyeznénk, amazokat semmivel sem szabadna többre becsülni ez utóbbiaknál.

Tisztelve csodáld Fölségét, ki mindent alkotott, mindent fönntart, kinek szemlélése még az angyalokat is vággyal tölti el.

Saját tapasztalatomból értettem meg ilyenformán azt, amit olvastam, hogy „a test a lélek ellen kíván, a lélek pedig a test ellen” (Gal 5,17); - én mind a két kívánkozásban bent voltam, de inkább abban, amit helyeseltem, mint abban, amit kárhoztattam. Ezen utóbbiban már nem is annyira én voltam, mert ezt nagy részben inkább akaratom ellen tűrtem, mint akarattal cselekedtem. A szokásnak azonban magam adtam támadó erőt önmagam ellen, mert akarattal jutottam el abba a helyzetbe, amelybe tulajdonképpen nem akartam volna belesodródni.

Emelhet-e szót valaki jogosan a bűnös igazságos bűnhődése ellen?

Immár a mentegetődzést sem használhattam, amellyel pedig áltatni szoktam magamat, hogy tudniillik azért nem szakadok el a világtól, s azért nem szolgálok neked, mert még nem vagyok az igazság biztos birtokában.

Az igazság biztos volt előttem. Csakhogy a földi bilincsek miatt még mindig vonakodtam nálad katonáskodni; rettegtem, hogy megszabadulok az összes akadályoktól, - annyira, mint amennyire rettegnem kellett volna attól, hogy utamba torlódnak.

A világi élet terhe - mint az álom terhe az alvónak - édes volt nekem, s feléd törekvő gondo- lataim olyan valami voltak, mint az álomból való kiszakaszkodás próbálgatásai: nem bírnak az álom mélységével s visszahanyatlanak bele. Valamint ha nincs is ember, aki mindig aludni akarna, s az ébrenlét a közvélemény igazmondása szerint többet ér, mint az alvás, de azért az ember gyakran ugyancsak késedelmes az alvás megszakításában, különösen, ha nehéz kábultság fekszi meg a testet, s szívesen folytatja az alvást, pedig már magának sem tetszik, s a felkelés ideje is elérkezett, - éppen úgy én is biztos voltam ugyan abban, hogy okosabb volna átpártolnom szeretetedhez, mint engedni szenvedélyemnek; de - míg amazt beláttam és helyeseltem, ez érzékeimnek kedvezett és bilincsekben tartott.

A Szentlélek az egyház szíve (Szent Tamás). A mi lelkünk bennünk is fakad egyre: vágyaink, feltételeink, bizalmunk, belátásaink, erősbülésünk, bátorodásunk, örömeink, jó kedélyhangulataink, amik által az erőhöz, a jóhoz hajlunk, mind belőle valók. Lelkem e Lelkét szeretem s imádom. Nem értem ugyan mélységeimet, de tudom, hogy lelkem mélységeiben egyesül velem a Szentlélek, hogy lelkem gyökereibe oltja bele magát azért, hogy már kiindulásában legyen természetfölötti a gondolat s érzés. Hálával veszem, hogy a Szentlélek emberi valóm gondolataiban s érzéseiben adja magát. Tisztelettel veszem s követni akarom az indításokat; hálás s hű végrehajtójuk akarok lenni. Amily titokzatos a lét s önmagam is, ha gondolkozom rajtuk: oly szent s értékes lesz lelkem s egyéniségem, mikor azt, mint a Szentlélek orgánumát nézem. Egyéniségem szép kialakulása attól függ, hogy a segítő kegyelmeket, a Szentlélek indításait hogyan élem ki tiszta, nemes emberséggé.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 168. old.]

Amióta 1323-ban Aquinói Szent Tamást az Egy­ház oltáraira emelte, a halandóság porát levetvén, fráter Thomas a történelem sodró árja fölé emelkedett, és a liturgia a mulandóság forgó körében évről-évre elénk állítja azt, ami benne örök érték és eszmény, akárhogy is cserélődnek a nemzedékek, akárhogy forog a világ kereke, akármerre járnak az emberi gondolatok, bölcseleti és hit­tudományi állásfoglalások szellemútjai...
Mi az, ami Szent Tamásban örök érték, követésre mél­tó minta, lelkeket vonzó eszmény marad? A szentek el­sősorban egyéniségük győzelmes harcaival, erényeiknek Krisztust másoló vonásaival győzik le a feledést... Ahogy egy életen át viseli a Regula és a szerzetesi fegyelem súlyos igáját, ahogy szemefénye lesz szerzetének alázatosságban, munkában, a közösség szellemének megőrzésében, ahogy feltűnést kerülve valósítja meg önmagán a derűt sugárzó, a lélek Istenbékéjét élvező szentség eszméjét, ahogy nem­csak angyali doktorrá, hanem angyali erények hordozójá­vá válik, - abban mindig követésre méltó mintája marad azoknak, kik az Istentől ugyanazt a hivatást kapták.

(Mit jelent Szent Tamás személye és műve?)

„Nekünk Isten szép, szent feladatot adott, céllal küldött e földre. A gonosz csábít, ostromol, és ha bűnbe estünk, ha elvesztettük a fejünket, nem lenne szabad a reményünket, a hitünket is elveszítenünk, feladva Isten adta szép céljainkat. Nem, az embernek olyannak kell lennie, mint a mesében a hétfejű sárkánynak, akinek ha levágják a fejét, helyette újabb három nő, és újból talpra áll. Ezt a talpra állást a keresztény ember a bűnbánat szentsége által tudja elérni. Ha, ne adj’ Isten, elvesztettük ártatlanságunkat, tiszta életünket, valamit, ami értékes, ami fény, ne essünk kétségbe, mert az Úr Jézus Krisztus, aki a bűn kivételével maga is megtapasztalta az emberi gyengeséget, kísértéseket élt át, képes a hónunk alá nyúlni és felemelni bennünket.”

A legfőbb javak és legnagyobb kegyelmek egyike, amelyet Isten a léleknek itt a földön adhat az, ha a lélek világosan fölismeri, hogy lehetetlen Őt egészen megismerni és teljesen megérteni.

Ne szalasszunk el egy alkalmat sem, amikor Isten lehetőséget ad a jóra (MB VI. 493).

Az élő hit és az Isten által rendelt vezetőhöz való teljes ragaszkodás fénye világította meg Isten népének útját a sivatagban. Ez a fény világít örökké minden olyan lélekben, amely elfogadja az Atyát. Ez a fény vezette a háromkirályokat a megszületett Messiás imádására. Ez az a csillag, amelyről Bálám jövendölt. Ez a fáklya, amely a magányos lelkek lépteit vezeti. - Ez a fény és ez a csillag és ez a fáklya világítja meg a te lelkedet is. Vezetik lépéseid, hogy ne ingadozz. Megerősítik lelkedet az isteni szeretetben, és a lélek megy előre örök célja felé.

Te csak sötétséget látsz majd, de ez nem a kárhozat fiait elnyelő sötétség, hanem az, ami körülfogja az örök Napot. Maradj meg szilárdan és higgy! Hidd, hogy ez a Nap beragyogja lelkedet! Épp erről a napról énekelt Isten prófétája: A Te világosságodban látunk világosságot... (Zsolt 36,10)

Legyünk egyek abban, hogy magunkban és környezetünkben őszintén keressük a jóságot és a békét!

P. Dr. Barsi Balázs ofm, Sümeg 2019. 1. 19. 10 óra

Kedves Testvérek!

Múlt év szeptember 30-án Ferenc pápa, hogy szám szerint mennyi, nem tudom, de a „Magyar Kurír” Katolikus Hírportál szerint „sok-sok” hívő kérésére bevezette Isten Igéjének vasárnapját, és elrendelte, hogy az évközi 3. vasárnapon, éppen a mai vasárnapon ünnepeljék. Ezzel együtt megszűnt az eddig szeptember 30-hoz, Szent Jeromos napjához legközelebb eső vasárnapon ünnepelt Szentírás vasárnapja. A tájékoztatás szerint azért került erre a vasárnapra ez az ünnep, mert így közel esik a keresztények egységéért való imádság hetéhez. Éppen Isten Igéje által kerülhetnek közelebb egymáshoz a különböző keresztény közösségek, de a zsidósággal való kapcsolatunk is elképzelhetetlen Isten ószövetségi Igéje, kinyilatkoztatása nélkül. A zsidóság éppen Mózes és a próféták tanulmányozása, hiteles értelmezése és elfogadása révén juthatna közelebb Jézus Krisztus elismeréséhez.

A Szentírás mai szövegeiből Isten Igéjével kapcsolatban két gondolatsor kívánkozik ide.

Az első az, hogy a mai evangélium szerint Jézus Krisztus Galileába költözött. Galileáról tudni kell, hogy III. Tiglet Pileszer asszír uralkodó Kr. e. 732-ben elfoglalta, a lakosság nagy részét fogságba hurcolta, helyükbe pogány telepeseket küldött. Erre céloz a tartomány neve is: Galilea, gelil ha gojim, azaz a nemzetek, a pogányok tartománya. Az ószövetségi olvasmányban Izajás prófétától arról hallunk, hogy ez a részben zsidó, részben pogány lakosság, „a sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában és árnyékában ülőkre” (Iz 9,1). Jézus Krisztus itt kezdi meg működését, „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának örömhírét, és a nép körében meggyógyított mindenféle betegséget és bajt” (Mt 4,12-23). Igehirdetését összefoglalja a felszólítás: „Térjetek meg, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 4,17). Végül rólunk is elmondható, hogy sötétségben és a halál árnyékában élünk. Jézus Krisztus evangéliuma nemcsak a Galileában élőknek jelentett fényt, hanem a mindenkori emberiség számára, számunkra is az üdvösség útja, amelyik nem kizárólag a túlvilági üdvösségről szól, ha nem arról is, hogy hiteles emberi életet, belső békére és boldogságra találó életet kizárólag az evangélium által találhatunk. Isten Igéjének mai ünnepe is komoly felhívás, ajánlat, hogy ne elégedjünk meg a hetenként egyszeri hallásával, de találjuk meg azt az időt, hogy naponta foglalkozzunk vele, legyen az imádságunk forrása, és természetesen engedjük, hogy átalakítsa az életünket, elvezessen a folyamatos megtérésre. Jézus éppen azért gyűjt maga köré tanítványokat, hogy majd ők hirdessék és képviseljék, tanúsítsák Őutána az evangéliumot. Nagyon fontos lenne ráébrednünk, hogy ez nemcsak Péternek, Andrásnak, Jakabnak, Jánosnak szólt, de mindnyájunknak. Mindenki, aki Jézusban hisz, élete hitelességével, szavaival Jézus Krisztus tanúja a maga korában, világában.

Ez már átvezet a második gondolathoz, ami Szent Pál levélrészletéhez kapcsolódik. Az apostol arról beszél, hogy „nem azért küldött Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem ügyeskedő ékesszólással, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse” (1Kor 1,17). Nyilván az ősegyházban is kellett keresztelni, de ezt sok mindenki megtehette, azok viszont kevesebben voltak, akik akkora karizmatikus erővel voltak képesek hirdetni az evangéliumot, mint az apostol. Számára éppen ez volt legfőbb hivatása, és ezt minden elé helyezte. Ezt ilyen végletes formában is megfogalmazta: „Ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). A kezdeti időben természetesen ez volt a legfőbb feladat. De a mai világban tulajdonképpen ugyanez a helyzet. Ma sem vagyunk arányaiban többen keresztények, mint az ősegyházban voltak. A mai világban is a legfontosabb feladat az evangélium hirdetése. És ahogy az ősegyházban saját ügyüknek érezték a kereszténységet, akik kereszténnyé lettek, és az magától értetődő volt, hogy szavaikkal és tetteikkel a környezetükben képviselték, tovább adták az evangéliumot, ma is magától értetődőnek kellene lennie, hogy mindenki, aki Jézus Krisztusban hisz, a környezetében sugározza ezt a hitet elsősorban az életével, de szavaival is. Szent Pál ezzel a hasonlattal él: „Krisztus jó illata vagyunk azoknak, akik üdvözülnek” (2Kor 2,15). A jó illat száll, betölti a környezetét. A kereszténységünknek, nekünk magunknak kellene ilyen vonzó, jó illattá válnunk a környezetünkben. És hogy ez nem tetszőleges feladat, hanem komoly küldetés, Szent Pál így indokolja meg az ő hithirdetői voltát: „Krisztusnak engedelmeskedve szólunk” (2Kor 2,17). A II. Vatikáni Zsinat szerint bizonyos helyeken és körülmények között az Egyház csak a világi keresztények által tud jelen lenni a világban! Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom

„Az Ige testté lett.” Szó szerint: az Ige hússá lett, közöttünk élt, a szó szerinti fordítás alapján mondhatjuk, itt, köztünk ütötte föl a sátrát. Azután, ahogy az evangélium eleje ezt hangsúlyozza, és ebbe a világba jött, erre a Földre érkezett, abba a világba, ahol mi itt emberek vagyunk. Arról szeretnék most beszélni, hogyha Isten ember lett, és hússá lett, és a sátrát fölállította közöttünk, hogy velünk legyen, akkor úgy tűnik, hogy a testnek igencsak kiemelkedő, és nagy jelentősége van Isten szemében is, mert azt mondta: „Meg szeretnék testesülni, hússá-vérré szeretnék lenni.” Ezért tehát – most mondjuk talán így, egyszerűen – az istenkapcsolatunk, és a testünk néhány nagyon egyszerű összefüggéséről szeretnék beszélni.

Az első gondolat rögtön így szól: A testünkhöz fűződő viszonyunk jó lehetőséget ad arra, hogy egyre pontosabban meg tudjuk különböztetni azt, hogy mi az önzés, és mi önmagunk szeretete. Hogy mi a különbség aközött, hogy valaki maga körül forog, énimádó módon akár, vagy önmagát és a testét elkényezteti, vagy pedig egyszerűen csak jól bánik a testével, és megadja neki azt, amire szüksége van, már csak azért is, mert a testünkben zajlik az istenkapcsolatunk. Ahogy szokták ezt mondani: „Lelki életet élünk.” Hát, a lelki életünk is a testünkben zajlik. Ahogy egy nagyon neves XX. századi lelki ember ezt írta és mondta, azt mondja, a lelki életnek három alapja van: egyik az alvás, második az evés, harmadik a csönd. A bencés hagyomány, ami hohó, ott is újból és újból beszélnek arról, hogy a rendes szerzetes rendesen alszik, figyel az emésztésére, a pihenésére, a kikapcsolódására, a munkavégzésére, a testére.

Nem akarom ezt most már jobban igazolni, szeretném csak röviden egy-egy gondolat. Még pedig azért, mert nagyon gyakran a jéghegy csúcsa az, hogy ingerült vagyok, vagy feszült vagyok, nem volt kedvem, kiabáltam vele, nem szerettem őt rendesen, nem törődtem vele, nem bántam vele jól. És mindezek a folyamatok lehet, hogy már sokkal-sokkal hamarabb elkezdődtek a testünkben. Ezért, ha a testünkkel megfelelő módon bánunk, nagyon sok mindent meg tudunk előzni. Ezért tehát mondom egymás után a gondolatokat.

Tulajdonképpen, ha egyetlen szóban össze kellene foglalni, akkor a testünkkel jól bánni az azt jelenti, hogy máris elkezdtük gyakorolni a mértékletesség erényét. Mert az ember a testét is képes kizsákmányolni, ahogyan a Földet, vagy emberi kapcsolatokat, vagy egy munkáltató a munkavállalót. Az ember a testével is bánhat úgy, mint ahogy egy kultúra akár a Földdel. Tehát képesek vagyunk kizsákmányolni a testünket, vagy képesek vagyunk elhanyagolni a testünket. És a harmadik nem túl kívánatos út, képesek vagyunk elkényeztetni a testünket, magunk körül, a testünk körül túl sokat időzve és forogva. Ahogyan ezt egy pszichiátertől hallottam, a ma embere, amikor azt nézik, hogy milyen jellegzetességeket mutat, és milyen mértékben a nárcizmussal, az önimádattal összefüggésben, szorosan akár a testéhez fűződő folyamatos, állandó viszonyban, hogy az a mérték, ami ma a társadalom nagy részét jellemzi, a ’80-as években nárcisztikus személyiségzavarnak minősült volna.

Tehát a három zsákutcánk, (az első) a test elkényeztetése, a második az elhanyagolása, a harmadik a kizsigerelése, a kizsákmányolása.

Ezért, ha a testünkkel elkezdünk jól bánni, megadjuk neki azt, amire szüksége van, az egy jó istenkapcsolatnak az alapja. Akkor mit jelent ez még most még konkrétabban? Először is az alvás. Tudjuk azt, hogy legalább hat órára szükségünk van, de van, akinek hét és nyolc. A ma embere kevesebbet alszik, mint száz, meg kétszáz évvel ezelőtt. Mondhatnánk azt, hogy „Hát persze, mert hatékonyak vagyunk.” A probléma viszont inkább a krónikus kialvatlanság. Amikor az ember kialvatlan, nagyon egyszerűen, hogy rögtön összekössem a lelki életnek bizonyos elemeivel, a kialvatlan ember, főleg a krónikusan kialvatlan embernek a pszichés funkciói nem működnek már túl jól. Ezért, ha semmi mást nem tennénk, csak tisztességesen aludnánk, nagyon sok bűnnek elejét tudnánk venni. Mikor egy kedves édesanya két-három gyerekkel azt mondja, hogy: „Kiabáltam, és veszekedtem, és rácsaptam a fenekére…”, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy neki aludnia kéne. Nem szidnia magát, hanem aludnia. Nem akarom hosszabban, az idő miatt, ugyebár, mert a testünk azt elég jól szokta érzékelni. Tehát az első: megfelelő mennyiségű alvás.

Annyira bennem van, Gabriel García Márquez, mikor már haldoklott, kérdezték tőle, mit csinálna másképpen, és Márquez, akire nagyon fölnézek, nagyszerű írónak tekintem, ő azt mondta: „Hát, most így visszanézve, kevesebbet aludnék.” Bárcsak ez így működne! Az alváson nem érdemes spórolni, a megfelelő alváson, mégpedig azért, mert különben nem tudunk erőnk teljében létezni, a kapcsolatainkban nem tudunk úgy lenni, ahogyan érdemes volna. És a háttérben egyetlen picinyke szempont: krónikus kialvatlanság.

A második gondolat: Az evés, a megfelelő étkezés. Tulajdonképpen az étkezés egy cifra dolog, mégpedig azért, mert a ma emberét, megint csak a húsz-harminc évvel ezelőttivel összefüggésben, sokkal magasabb szorongásszint jellemzi. Ezért aztán érdekes módon, az evésnek igencsak kitüntetett szerepe lesz, mégpedig azért, mert az evéssel nagyon egyszerű módon tudjuk az egyébként elég magas szorongásszintünket oldani. De a hozzáértők azt mondják, hogy inkább kellene a szorongással valamit mit kezdeni, nem pedig rögtön enni, mert az evéssel pontosan elütjük, és befedjük azt a sok témát, amivel viszont érdemes volna foglalkozni. Úgy mondta ezt egy pszichiáter, hogy a ma embere, hogyha éppen csalódott, akkor eszik, ha fél, akkor iszik, hogyha dühös, akkor eszik, hogyha frusztrált, akkor eszik és iszik, ha örül, akkor is eszik és iszik. Ennek meg a másik oldala az, hogy az evés, és az evéssel összefüggésben lévő sajátos szabályaink, amelyeket mi alkotunk meg, pszeudovallásként tudnak működni. Mégpedig azért, mert az evés állandó témánk, hiszen naponta többször csináljuk, hogy mit eszünk, és hogy eszünk, és tulajdonképpen szorongásoldásról van szó, mert strukturáljuk a napunkat és az életünket. Megint csak sokkal előre mutatóbb lenne az, ha az evés maradna evés, és minden, ami miatt eszünk, amikor meg nem kéne, azzal valamit igazából kezdenénk, hatékonyan.

A következő gondolat így szól: ez pedig a pihenés. Pihenésre igencsak szükségünk van. És ide hadd vegyem rögtön a pihenéshez, hogyha szeretnénk kreatívak lenni, márpedig a kreatív, alkotó munkához, vagy hogy az emberi viszonyainkban tudjunk kreatívak lenni. Márpedig az emberi viszonyainkban előbb-utóbb sok konfliktusunk lesz. Ezek a konfliktusok el szoktak mérgesedni, főleg most a családi konfliktusok. A férj-feleség konfliktusra gondolok. Azok szinte mindig elmérgesednek bizonyos pontokon, és az azokból való kilábalás kreativitást igényel. Ahhoz, hogy az agyunk elég pihent és friss legyen, hogy egyáltalán új és eredeti ötleteink tudjanak lenni, hogy egyáltalán motiváltak legyünk, és kedvünk legyen ehhez, szükséges megfelelő mennyiséget aludni, és közben pedig a pihenéssel, ahogy ezt megint csak a hozzáértők mondják: „A kreativitásnak része a bambulás is.” Amikor valaki csak úgy van, és úgy élvezi, hogy süt a nap, és nézzük a természetet, az látszólag kidobott idő. Valójában megteremtjük az agyunk számára azt, hogy amikor szükséges lesz valami eredeti megoldásra találni, mert a rutin az a pusztulatba visz, akkor az agyunk készen áll rá.

A következő gondolat a pihenéssel összefüggésben még. Ugye ti tudjátok, hogy amikor elkezdünk krónikusan, már hosszú távon fáradtak lenni, kizsigereltek lenni, lepusztultak lenni, akkor egyszer csak majdnem mindig ez természetesen megtörténik, megpróbáljuk magunkat fölfrissíteni a függőségeinkkel. Amikor valaki nem alszik eleget, és nem pihen eleget, akkor a kizsigereltség, a fáradtság az oda vezet, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat. És hogy az egyensúlyunkat megtaláljuk, elkezdünk a függőségeinkből táplálkozni, azért, mert a függőségek nagyon gyorsan adnak egy pici tápanyagot, nem csak a testnek, hanem valamiképpen a léleknek. Ez pedig azt jelenti, hogy a krónikus kialvatlanság és fáradtság, és kizsigereltség miatt föl fognak erősödni a függőségeink. És a függőségeink, kinek mi, mindenkinek több is szokott lenni, a függőségeinkkel az a probléma, ahogyan azok elhatalmasodnak, tulajdonképpen már nem sok minden számít. És e mögött az van, hogy hosszú távú egyensúlyvesztésbe kerültünk.

A következő gondolat: a kikapcsolódás. A kikapcsolódás például, nem tudom, ti tudjátok-e, hogy ahhoz, hogy egy stressz állapotból az emberi test meg tudjon nyugodni – most hadd beszéljek a férfiakról, mert a férfiak stressztűrő képessége gyöngébb, mint a nőké. Tudjátok-e férfi társaim, hogy egy komoly stressz állapot után a férfi testnek mennyi idő kell ahhoz, hogy visszataláljon egy megfelelő, szokásos hormonális nyugalmi állapotba? A helyes válasz így szól, hogy minimum kettő óra, de a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatása szerint alkati kérdés is, vannak férfiak, akiknek három-négy órába is telik.

Van egy jó hírem. Ahhoz, hogy az emberi lélek visszataláljon egy egyensúlyba egy érzelmileg nagyon nehéz helyzetből, minimum fél óra, de fél óra már elég lehet. Ez a következőt jelenti: Ha valaki szeretne igényes lelkiéletet élni, akkor az azt jelenti, hogy az imaéletnek a minimális ideje fél óra. Mert fél óra kell ahhoz, hogy egyáltalán olyan állapotba kerüljek, ahol az imádságom nem csak arról szól, hogy: „Aj, Uram!”, hanem valami többről is. Esetleg, hogy én még meg is tudjak hallani valakit, vagy valamit. Az fél óra. Azért fél óra, mert a lelkemnek kell fél óra, míg magára talál, nem hogy Istenre. Mert Isten ott van az imádságomban, én nem vagyok ott. Tehát az fél óra.

Most megint eszembe jutott egy másik nagy lelki író, XX. századi ő is. Ő például, mikor rájött, hogy a testében zajlik a lelki élete, onnantól kezdve minden nap fél óra intenzív sétát iktatott be az életébe. Ezért tehát a következő gondolat: a mozgás. Mozgás nélkül nem nagyon létezik egészséges lelki élet, kivéve egy-egy zseninek. A mozgás az összes finomabb funkciónkat karbantartja. Ezért, ha szeretnénk az érzelmi életünkkel, az érzelmi állapotainkkal egész jól elbánni, akkor, ha valamit érdemes csinálni, az a rendszeres mozgás. Különben rendszeres mozgás nélkül állandósulnak a kifáradtságnak és a kimerültségnek a következtében, állandósulnak a negatív érzelmi állapotok. A papnak hiába jön újból és újból a mondat: „Olyan, mindig olyan feszült vagyok, olyan ingerült vagyok, olyan könnyen fölcsattanok, türelmetlen vagyok.” Hát persze, hogy az vagyok, de az már valaminek a tünete, az egy folyamatnak a vége, és abból jön aztán valami, amit meg szoktunk gyónni. Ezért, ha valamit érdemes tenni ahhoz, hogy az érzelmi életünket elég jól kordában tartsuk, az napi fél óra mozgás minimum, de lehet több is. Nem muszáj sportolni, de egy olyan jóleső, intenzívebb sétára szüksége volna a testünknek ahhoz, hogy a lelkünk jól legyen benne.

Hadd hozzak ide még egyet. Például elalvás előtt fél órával már nem érdemes képernyőt nézni, mert az agyunk azzal sem tud mit kezdeni. Lehet, hogy leoltottuk a lámpát, és az agyunk még megpróbál magára találni. Ezért például lefekvés előtt fél órával már nem kéne képernyőt nézni. Azért, mert amikor az ember képernyőt néz, akkor belül az önstabilizáló folyamatok nem igazán működnek. Nem, hogy a napnak az eseményeit nem dolgozzuk aközben föl, miközben képeket nézünk, hanem a képek által keltett érzéseket sem dolgozzuk föl, miközben egy újabb képet nézünk. (Egészségedre!) A testben vagyunk. Jó, ezt sem szeretném hosszabban.

Akkor, talán egy utolsó gondolat, vagy talán kettő. Ez pedig, ha már a férfiakról beszéltem, akkor a nőkről is. A mi kultúránkban kétszer annyi depressziós nő van, mint férfi. Ennek az egyik oka a testhez fűződő másféle viszonya a nőknek, mint a férfiaknak. Ahogyan mi a stresszt bírjuk kevésbé, és nehezebben állunk talpra, úgy a hölgyek nagy nehézsége az, hogyha egy olyan testképet igyekszik megvalósítani, vagy mindenképpen olyan ideálokkal próbálja magát szembesíteni, és azoknak nekifeszülni, amelyek esetleg anatómiailag is elérhetetlenek. A depresszió egyik kulcsa, hogy kétszer annyi nő depressziós, mint férfi, hogy a nők zöme, 90% fölötti eredményeink vannak, azt tükrözi, hogy nem vagyunk jóban a testünkkel. Nagyon nehéz úgy jóban lenni a lelkünkkel, hogyha utáljuk a testünket. Szeretni magamat, miközben a testemet megvetem, vagy a testemet lenézem, vagy a testemet akadálynak tekintem az Istenhez fűződő kapcsolat szempontjából.

Akkor a záró történet. Nem is tudom, hogy történet-e, persze, megint egy kutatásból mondom ezt. Még ha elég nagy stresszben is vagyunk, márpedig általában abban vagyunk, ha ki tudunk menni a természetbe, a természet regenerálja az emberi lelket. És a mozgás, és a természettel való szoros viszony az egyik legzseniálisabb megelőzése annak, hogy depresszióssá váljunk, hogy kizsigerelten ne tudjunk már örülni senkinek és semminek.

Bizonyára ezt hosszabban is mondhatnám, de nem akarom, mert ez nem egy életvezetési tanácsadó félóra. Ámde, ha az Ige testté lett, egész biztos vagyok benne, hogy Jézusnak jó viszonya volt a testével. És azért vagyok benne biztos, mert ismerjük annyira a szentírást, hogy amikor a kicsi lányt föltámasztja a halálból, akkor azt mondja a körülállóknak, akik így vannak, hogy: „Adjatok enni neki! Hát most jött vissza a halálból, valószínű éhes.” És amikor az apostolok jönnek lelkesedve, hogy ördögöket űztek ki, akkor meg azt mondja nekik: „Gyertek, húzódjunk el, hogy pihenjetek!”

Szóval, a lelki élet a testünkben zajlik, és nem érdemes ötven évig azt mondani, hogy: „Tudom, türelmesebbnek kellett volna lennem. Tudom, nem kéne fölkapnom a vizet. Tudom, én is olyan ingerült és feszült szoktam lenni.” Az a megrendítő számomra, még ha nem is könnyű ezt kivitelezni, de nagyon sok végtelenül egyszerű dolgot mondhatunk, hogy a lelki életünk jó alapokra kerüljön.

Jézusom! Kinyitom előtted a szívem kapuját, és behívlak az életembe, hogy a te életedet éljem. Eddig az életem számtalan területét elzártam előtted, de ma nem ellenkezem tovább, és arra kérlek, hogy új módon lépj be az életembe és maradj velem. A te örök életed adó Igéddel lépj be a szívembe. Elfogadom az Evangéliumodat, mint az életem mércéjét. Téríts meg engem, és meg fogok térni. Ámen.

Isten igéje szólal meg a próféták ajkán, visszhangzik a hívők szívében, titokzatosan átjárja és bevilágítja az egész teremtett világot. Az idők teljességében világra születő Fiút sem lehetett másként hívni, mint Isten Igéjének, hiszen általa teremtette a világot, róla jövendöltek a próféták, és ő szegődött útitársul az emberek, hívők, keresők mellé, hogy létüket, életüket megvilágosítsa.

Vasárnapi szentírási szakaszaink ezt a különös visszhangot adják tovább, ennek készítenek utat. Amikor egy üzenetet hallunk, valójában mindig az a fontos, amit mi meghallunk belőle, ami hozzánk elérkezik, ami minket megérint. De ezeket az érintéseket és üzeneteket éppen azáltal mélyíthetjük el és tehetjük elevenebbé, hogy megfigyeljük őket, hogy feltárjuk erejük forrását, hogy ránézünk, honnan jönnek és hogyan akarnak célt érni. Az üzenet lényege az evangéliumban szólal meg: Jézus az, aki fényességként, ragyogásként bejárja Galileát, meghívja a mennyek országába mindazokat, akik ezen a valaha pogány vidéken laknak. Máté evangélista nem mulasztja el, hogy ezt a belépést és megérkezést egy jövendölés beteljesedéseként, visszhangjaként értelmezze: Izajás próféta szavait idézi Zabulon és Neftali vidékéről, a népről, amely mindeddig sötétségben járt, de most nagy fényesség ragyog rá.

Több gyümölcsöt hoz az ige hallgatása, ha a gyökereit, az első megszólalását is alaposabban megértjük? Az ige csak akkor táplál, ha éhezünk rá. Az alaposság lehet időhúzás és rejtőzködés is. A prófétai szó eredeti összefüggését és értelmét is úgy érdemes keresni, hogy Isten örök igéjének csodájaként tekintünk rá.

Az ószövetségi szövegek gyakran konkrét emberi vonatkozásaikkal döbbentenek meg. Az evangéliumi szöveg a fény és sötétség ellentétére épít, ám nem fedi fel, miféle sötétségre gondol. Izajás szövege ennél sokkal konkrétabb. Zabulon Jákob tizedik fia volt, a bibliai elbeszélés szerint utódaiból származott Zabulon (Zebulon) törzse, amelynek lakóhelye, törzsi területe a Galileai-tengertől nyugatra helyezkedett el. Neftali törzse (Naftáli) az előbbitől északra lakott, területe egész Libanon hegyeinek déli nyúlványaiig tartott (vö. Józs 20,7). Ezen a területen érkezett Izrael földjére a régi kereskedelmi főút, „Via maris”, a tenger útja, ám rajta nemcsak kereskedők karavánjai, hanem az északi veszedelem is, amelyet hol asszíroknak, hol babiloniaknak, hol meg perzsáknak vagy később szíreknek kellett nevezni.

Amikor Izajás próféta a Kr.e. 8. században az Emmanuelről, a velünk lakó Istenről jövendölt, azt is látta már, ahogy asszír csapatok dúlják fel az északi országrészt, éppen azt a területet, amelyről itt szó van, Zabulon és Neftali vidékét. Szavai, amelyek a megkínzott vidék számára békét és megkönnyebbülést hirdettek, új meg új korok igazolták. Az első asszír hódítás után rövid fellélegzés következett, száz évvel később, Józija idején újabb átmeneti béke. Az asszír fogságba hurcolt népcsoport sorsa bizonyára a babiloni fogságba indulók számára is intő jel, illetve remény forrása volt egyszerre. Izrael sorsa a megaláztatás és a hazatérés, az elnyomatás konkrét tapasztalata és a megkönnyebbülés, az ajándékba kapott szabadság között hullámzik évek és évszázadok között. A két északi törzs, amelyek rendre először esnek áldozatul az északról betörőknek, nem csak elmélkedett a világosság és sötétség ellentétéről, hanem mindennapi valóságában várta újra meg újra a békét, a megértést, az összetartozást, az elvetett mag érését és aratását, a bőség és ünnep pillanatait.

Izajás részletének vége Midiánt említi. Úgy tűnik, ez az utalás Gedeon bíráskodását, a midiánitákkal szembeni csodás győzelmet idézi fel, amelybe az említett két törzs is bekapcsolódott. Harcoltak, de a győzelmet Istentől kapták ajándékba.

Koronázza minden emberi erőfeszítésünket, igazság keresésünket ilyen isteni ajándék: az Ige, amely a világba érkezett, világosítson meg és vezessen az ő útjain minket is.

Amikor Jézus meghallotta, hogy Keresztelő Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.”

Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa! A Galileai-tenger mentén járva meglátott két testvért: Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét. Éppen hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Így szólt hozzájuk: „Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!” Erre azok otthagyták hálóikat és követték őt. Amint onnan továbbment, meglátott másik két testvért is: Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javították a csónakban. Őket is elhívta. Ők is otthagyták a csónakokat és az apjukat, és követték őt Jézus pedig bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden gyötrelmet. Mt 4, 12-23

Életmódváltás

Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. – Jézus pályát módosított. Otthagyta a nevelőapjától öröklött vállalkozást, annak telephelyét, Názáretet, és teljesen új életet kezdett, Amikor azt hirdette a népnek, hogy térjen meg, mögötte volt saját radikális új kezdete. Amikor felszólította a leendő tanítványokat, hogy kövessék őt, és emberhalásszá teszi őket, maga is emberhalásszá vált, mindenben példaképükké! A tanítványoknak is fel kellett adniuk addigi életmódjukat és megélhetésüket, lakhelyüket és biztonságukat.

Azt mondják, mostanság mindenkinek életében két-három alkalommal is pályát kell váltania, a bekövetkező technológiai és társadalmi változások miatt. Sokan félnek ettől, és sokan félnek mindenféle változástól. Az apostoli közösség azonban 2000 éve fennáll, mert nem félt a változásoktól. Sokszor élére is állt a változásnak. Jó tudni, hogy Jézus ma is körbejár, és megszólít, hogy kövessük. Aki vállalja, azt szabaddá teszi.

Mt 4,12–23 „Gyertek, kövessetek!”

Számos meghívási jelenetet olvashatunk az újszövetségi Szentírásban. Egy visszautasított meghívási jelenetet is, például arról a gazdag ifjúról, aki nem akarta Jézust követni, mert „sok vagyona volt”. Az a két szó, melyet a héber és a görög nyelvben a követésre használnak, többféle emberi magatartást fejez ki. A szolga követi urát, a legyőzött ellenségét, a hadsereg vezérét. Mindig valamilyen közösséghez való tartozásnak, illetve a tiszteletnek a jele a követés. Izrael is követi Istenét a kivonuláskor, tűzoszlopban, angyal vezetésével, vagy a szövetségláda által jelzett úton. A Jelenések könyve ezt a követést a vőlegény és a menyasszony között lévő kapcsolattal írja le. Ez a vezetés a Biblia további tanításában prófétai vezetéssé alakult, illetve a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás után a törvény határozta meg az Isten követésének szabályait.

Az Újszövetség evangéliumaiban a követés legtöbbször valóságos fizikai követést is jelent, vagyis Jézus, a korabeli rabbik szokása szerint, tanítványaival életközösséget létesített. A tanítványok Jézussal együtt élve memorizálták szavait, és utánozták cselekedeteit, azaz életstílusát. Jézus elvárta tanítványaitól, hogy kiszakadjanak korábbi környezetükből. Jézus világossá teszi tanítványai előtt, hogy követőinek ugyanazt a sorsot kell vállalniuk, amit ő vállalt. Jézus követésre szólít fel. „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Mt 12,30) – mondta. Ezt a kijelentést Jézus nem ellenségeire, hanem tanítványaira vonatkoztatja. Különben az evangéliumban ezzel ellentétes választ is találunk („Aki nincs ellenünk, az velünk van” – Mk 9,40), amely azokra vonatkozik, akik ugyan nem Jézus tanítványai, de nem tekintik ellenségnek sem őt, sem tanítványait. Nehéz megállapítani, hogy ki az, aki valóban Jézushoz tartozik, hogy a kívülállók közül kik a Mester ellenségei, kik a toleránsak, és kik azok, akiket esetleg a tágabb baráti köréhez sorolhatunk.

Az apostoli levelekben mást jelent Jézus követése: a hívek feladata követni a feltámadt Krisztust. Az üdvözültek a Jelenések könyve szerint a Bárányt követik, és oda jutnak, ahol ő van.

A modern társadalom az önálló személyiségeket dicsőíti. Az egyéniség éppen abban nyilvánul meg, hogy senkit nem utánoz, hanem van bátorsága szembefordulni minden tekintéllyel. Sokan azzal vádolják a Katolikus Egyházat, hogy csak olyan híveket tud elviselni, akik követik főpásztorukat, plébánosukat és a Tanítóhivatal utasításait. Emiatt nem tekintik megfelelő nevelő intézménynek az Egyházat, mert nem egyéniségeket, hanem csak „értéktelen szolgai utánzókat” nevel. Akik ezeket a vádakat hangoztatják, megfeledkeznek arról, hogy az Egyház mindig Krisztus követésére szólít fel, az emberek követésére pedig csak annyiban, amennyiben azok valóban az isteni Mester nyomdokában szegődtek.

A modern társadalom is kénytelen hirdetések és propaganda útján a követendő személyeket bemutatni, mert különben irányíthatatlan lesz az emberi közösség. A kérdés csupán az, hogy ezek a sokszor látszatszabadságot ígérgető kampány-messiások, hoznak-e akkora áldozatot a céljaikért, és hogy azok olyan értékesek-e, mint Jézus céljai voltak. Ha mindkét kérdésre pozitív választ tudunk adni, kövessük őket, ha nem, legyünk egyéniségek, akik képesek vagyunk Krisztus követésére akkor is, ha a társadalmi hírharsonák másra szólítanak fel bennünket.

Jakab és János imája

Urunk! Oly nehéz megszabadulni hétköznapi életünk minden kötöttségétől, a haláltól, a bárkától vagy éppen szüleinktől, hogy nyomodba szegődjünk. Oly nehéz hallgatni rád, amikor így szólsz: „Kövessetek engem…!” Tudjuk: hívásodra késedelem és aggodalmaskodás nélkül kell válaszolnunk. Tudjuk azt is, hogy szabadon hagysz a döntésben, hiszen nem akarod ránk erőltetni magad. Tudjuk, hogy mindehhez be kell járnunk életünk árnyoldalait, szembe kell néznünk gyöngeségeinkkel, hitetlenségeinkkel, félelmeinkkel.

De most hozzád fordulunk, aki elkötelezed magad mellettünk, és gyenge hitünk segítségére sietsz: előtted állunk, hogy újra megfogd kezünket, és vezess azon az úton, amelyen járnunk kell. Urunk, követni akarunk téged. Legyél fényünk az úton. Amen.

Bevezetés

Ma Isten Igéje vasárnap ünnepe van.

2019 szeptember 30-án, Szent Jeromos egyháztanító emléknapján tették közzé a Vatikánban Ferenc pápa Aperuit illis (Megnyitotta nekik) kezdetű apostoli levelét, amelyben elrendelte az Isten Igéje vasárnapját, amit az egyházi évközi idő harmadik vasárnapjára helyez.

Az új ünnep szándékosan kerül az évközi idő kezdetére. Január második felében az ökumenikus imahéthez kapcsolódik, amikor el lehet mélyíteni a kapcsolatokat a Biblián keresztül a zsidó hívekkel, és együtt lehet imádkozni a keresztények egységéért a többi keresztény felekezet tagjaival együtt.

Ferenc pápa arra buzdít, hogy ezt a vasárnapot ünnepnapként éljük meg, a liturgiában a Biblia trónusra helyezésével, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten Igéjének normatív, meghatározó értéke van a közösség számára

A Biblia teljes egészében az ember átfogó üdvösségére irányul. A könyvek tagadhatatlan történetisége nem feledtetheti ezt az elsődleges célt, vagyis az üdvösségünket. A Bibliában minden erre irányul.

Ferenc pápa a megtestesülés tényét figyelembe véve azt is hangsúlyozza, hogy nem lehet semmiféleképpen elkülöníteni a Szentírást és a hagyományt, mert azok együtt alkotják a kinyilatkoztatás egyetlen forrását. És kéri, hogy olyan lélekkel olvassuk a Szentírást, a mai evangéliumi szakaszt is, ahogy azt írták, akkor az mindig új és tápláló marad.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán vesszük kezünkbe a Szentírást. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add, hogy olvasásakor mindig megtaláljuk a nekünk szóló üzenetedet. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add, hogy a nekünk szóló üzeneted szerint alakítsuk életünket. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Keresztelő Szent János már Heródes börtönében raboskodott, amikor Jézus ajkán mintegy folytatásként fölcsendül előhírnökének szava: Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa! Ezekkel a szavakkal a megvetett földről a megvetett emberekhez fordul Jézus, hogy fölmagasztalja őket.

Alkotó szeretete megteremtet- te a csodálatos világmindenséget és életre hívta az embert. Sajnos azonban az ember korántsem az a "szent anyag" még, aki méltó lenne az örök életre.

A "legyen világosság", a "legyen élet", a "legyen ember" teremtő szózata elhangzott már, de Isten nem érte be ezzel. Jézus ajkán ezért csendül fel az újjáteremtő szó: "Legyen istenivé az ember!" S ehhez az első lépés a térjetek meg szavak meghallása, a megtérés.

Sajnos a modern ember szeretné a füle mellett elengedni e szavakat, mintha nem is neki szólnának, legfeljebb bűnös kortársaiknak. Mára a korábbi ideológiák és a médiumok segítségével sikerült kioltani szinte széles néptömegekből az erkölcsi érzéket, eltüntetni az erény és a bűn közötti különbséget.

Amíg ember marad az ember, addig mindig lesz különbség az erény és bűn között. Mindig szükség lesz megtérésre. Mert sem a jó, sem a rossz nem marad az emberbe zárva. Kihat a környezetére, jobbá, vagy rosszabbá teszi az embereket. Az emberi társadalomnak segítséget csak a megtérés, a bűnbánat és nyomában járó bűnbocsánat jelenthet.

Nem a bűnök egymás fejére olvasása, az élet szennyesének ízléstelen kiteregetése. Csak a gyarló emberi volt elismerése, s nem a vétkek letagadása, hanem a vétkek megvallása, a megtérés, az ember erkölcsi újjászületése billentheti helyre az egyensúlyt. Ez akadályozhatja meg a bűn felhalmozódását, közösséget fertőző jelenlétét, s társadalmi feszültség kiváltását. A megtisztulás tereli vissza emberi életünket azoknak a törvényeknek medrébe, amelyek egyedül biztosíthatják az élet tisztító és előre lendítő sodrását.

A megtérés azt jelenti, hogy Krisztus segítségével megkeressük és megtaláljuk igazi énünket. Olyanokká leszünk, igyekszünk lenni, amilyennek Isten akar minket látni.

Az Úr Jézus azért jött a földre, hogy az igazi énünket megtalálhassuk. Önmagát állítja elénk tükörnek, hogy Benne lássuk meg, milyennek gondolt és milyennek akar minket is az Isten! Ő nyújt segítséget ahhoz, hogy akár 180 fokos fordulattal is, de új, jó irányba terelje életünket.

Az eddigi hibánkért tartsunk bűnbánatot, közösségileg is, és egyénileg is. Legyünk egyre hitelesebb, támadhatatlanabb krisztushívők! Akkor nem ér majd bennünket tragédia. Kevesebb lesz majd gyűlölködés társadalmunkban, és több a megbékéltségből.

Ugyanis nemcsak a Jézus korabeli emberekhez, hanem hozzánk is közel van az Isten országa. S közel van az Úr mindazokhoz, akik segítségül hívják Őt, - mondja az Írás. A bűnbánat is, az irgalmas Isten is. A megtérés, a bűnbánat kinyújtott kézhez hasonlít, amelybe a végtelenül irgalmas Isten helyezi el lelkünk békéjét és üdvösségét. Ha minél több Isten felé kinyújtott kéz lesz e hazában, akkor nem lesz többé hazánkban félelem és rettegés, hanem egyre erősebb reménykedés, és testvériesség.

Ámen.

Szentírási részek: Iz 8, 23 – 9,3 // Mt 4, 12 – 23.

Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye az örök halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás a nép „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, a határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki kisebbednie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel, aminek elő feltétele a bűnbánat.
Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell megtennünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezése által.
A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis önszeretet, a megszokás, a közömbösség.
Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint táplálék, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de nem elég, mert nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben, hanem a saját életünkben, azaz gyermekeinek életében is jelen akar lenni.

1. A nép, mely sötétségben jár, nagy fényességet lát… Úgy örülnek majd…, ahogy aratáskor szoktak örülni. (Iz 8,23b–9,3)

Ez a jövendölés már szerepelt ugyan a karácsonyi éjféli mise olvasmányai között, de a mai összefüggésben más értelemmel is gazdagodik. Máté evangélista ugyanis szívesen hivatkozik az ószövetségi jövendölések beteljesedésére, és evangéliumában Jézus kafarnaumi fellépése kapcsán épp ezt az idézetet hozza. Mintha azt sugallná olvasóinak, hogy az izajási világosság Jézus Krisztusban annyira egyértelmű, hogy hiába Mózes-hitű, törvénybetartó ember valaki, ha nem fogadja el Krisztust a világ világosságának, még most is sötétségben él. Ebben az értelemben az olvasmány üzenete ma is friss és korszerű. Nem lehet felvilágosodni, örülni, az örök életre „berendezkedni” Jézus nélkül. Kérdés marad, hogy meglátjuk-e Krisztust mint életünk világosságát a sok mesterséges fény mellett vagy éppen a szemfényvesztő káprázatok ellenére.

2. Éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra… Talán megosztott Krisztus?…(1Kor 1,10–13.17)

Szent Pál szavai visszhangozhatnak bennünk úgy is, mint amelyek nemzetünk, erdélyi magyar közösségünk krónikus sebére, a pártoskodásra utalnak. Valószínű, ösztönösen ezt juttatják eszünkbe. Jogosan. Mert megengedhetjük-e magunknak azt a luxust – ha mégoly demokratikus is –, hogy különféle politikai pártokba tömörülve, egymás mellett elbeszélve valósítsuk meg céljainkat, érvényesítsük érdekeinket? Már az is gond, miért vannak különféle céljaink, és miért nem azonosak érdekeink? A szabad másként gondolkodni jogalap elégséges egy közösség tartós fennmaradásához? Azonban itt Szent Pál igazából a krisztusi hit egységét félti. És ebben a vonatkozásban a pártoskodás hallatán egyházunk szétszakadt krisztusi köntösére gondoljunk. A különféle, nagy- és kisegyházak, felekezetek mintegy különutasként kínálják az üdvösséget, több-kevesebb sikerrel csábítva magukhoz talán épp a másik közösségből kiábrándult híveket.

Jézus Krisztus nem így akarta. Neki nem ez a marketingfogása.
Ő inkább egy asztalhoz, a mennyei Atya menyegzős lakomájához akar ültetni minden benne hívő embert. Ezért egyházunknak, a szétszakítottság sebeit vállalva és gyógyítgatva, szüntelenül imádkoznia és tennie kell a keresztények egységéért a világ végéig. Ezt szolgálják immár Erdély kisebb-nagyobb településein is a különféle keresztény felekezetek közös imatalálkozói, programjai, hogy felmutassák a nagy közös kincset, a krisztusi örökséget, amelynek mindannyian részesei vagyunk. Beszédeinkben, szertartásainkban, ünnepeinkben és hétköznapjainkban, vegyes családon belül és a nyilvános életben egyaránt fontos, hogy felszínre jussanak közös keresztény gyökereink és a krisztusi főparancs. Ahogyan egy ismerősöm fogalmazott: „a véleményekben különbözőség, de a szeretetben egység”.

3. Gyertek, kövessetek, én emberek halászává teszlek titeket.
(Mt 4,12–23)

A Galileai-tenger partján elterülő halászváros, Kafarnaum, az arra járóknak vagy az átutazóknak különös légkört biztosított. Jézus nyilvános működésének is csakhamar központja lett. Itt, illetve innen hívta meg legtöbb tanítványát, a későbbi apostolokat, akik közül többen halászok voltak. A halfogás a megélhetés biztosításán túl mélyebb értelmet is jelentett. A szervezett, hálóval történő halászat napjainkig ezreknek ad megélhetést a világ számos tengerpartján. Jézus számára az emberhalászat távol áll a mai reklámügynökök, fejvadászcégek indítékaitól. Ellenkezőleg, mai világunk foglalkoztatási szakemberei állami és magánszférában egyaránt tanulhatnának tőle, amennyiben munkásokat, alkalmazottakat, egy eszméhez hűségesen ragaszkodó híveket akarnak toborozni.

Hogyan kell embert „fogni”? Nem állásközvetítőkön, hirdetéseken keresztül állítja őket szolgálatába, hanem személyesen hívja meg: „Kövess engem!” Az ember csak azt képes követni, arra meri rábízni magát, akiben hisz. Jézusban még soha senki nem csalatkozott. Az egyház közösségében mindannyiunkra emberhalászi feladat, küldetés hárul. A meghívás pedig már a tó partján, a kereszteléskor megtörtént. Vállaljuk-e?

„Érzem, hogy nyugalomra térek …. De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szerettem, hogy az én kis utam a lelkeknek adjam.” 28

Szűzanyánkat követtük Názáretből Jeruzsálembe és megtanultuk Tőle, hogyan lehet Magnificat-ot énekelni. [III. 180]

Utazás a szülői házba néhány napra a haldokló anyámhoz. Midőn megtudtam, hogy édesanyám hívatott engem, mert súlyos beteg, sőt halálán van, s még egyszer látni szeretne – feléledtek szívem összes gyermeki érzései. Mint anyját igazán szerető gyermek, forró vágy fogott el, hogy kívánságának eleget tegyek. De szabad kezet adtam Istennek, s teljesen rábíztam magam akaratára. Nem törődve szívem fájdalmával, Isten kívánsága szerint akartam eljárni. Névnapomon, február 15-én korán reggel megkaptam a főnöknőtől családom második levelét. Megadta az engedélyt hazautazásomra, hogy teljesítsem haldokló anyám kérését. Azonnal felkészültem az útra, s már este elhagytam Vilniust. Az éjszakát felajánlottam súlyos beteg édesanyámért, s kértem Istentől, hogy szenvedései kegyelemmel járjanak. Az úton nagyon kedves társaságban utaztam, mert a kupéban Máriakongregációs asszonyok ültek. Megéreztem, hogy egyikük nagyon szenved, s lelke elkeseredett harcot vív. Lélekben elkezdtem érte imádkozni. 11 óra felé az asszonyok átmentek egy másik kupéba beszélgetni, s mi ketten maradtunk a vagonban. Éreztem, hogy imám ebben a lélekben még nagyobb harcot idéz elő. Nem vigasztaltam, de még bensőségesebben imádkoztam érte. Végül hozzám fordult, s megkérdezte, köteles-e megtartani egy régebben Istennek tett ígéretét. Bensőmben felismertem, milyen ígéretet tett, s azt mondtam neki, hogy ezt az esküt abszolút állnia kell, különben egész életében boldogtalan lesz. Ez a gondolat majd nem hagyja nyugodni. Válaszomra elcsodálkozott, s feltárta egész lelkét. Tanítónő volt. Midőn vizsgáját le kellett tennie, megígérte Istennek, ha sikerül a vizsgája, szolgálni fogja Őt, vagyis belép egy zárdába. Miután kitűnő eredménnyel végzett, elkapta a világ forgataga – már nem kívánt belépni a zárdába. ,,A lelkiismeretem azonban nem hagy nyugodni. A szórakozások ellenére állandóan elégedetlen vagyok.'' A hosszú beszélgetés után ez a személy egészen megváltozott, s azt mondta, azonnal elkezd fáradozni valamely zárdába való felvételéért. Imát kért tőlem. Éreztem, hogy Isten nem fogja megtagadni tőle kegyelmét. (395-396)

Az, hogy a tudományt istentiszteletként is lehet művelni, először Aquinói Szent Tamással kapcsolatban merült fel bennem igazán.

Jézus imában élő lelkeknek választott minket. Lelkünk pontosan annyit ér, amennyit imáink érnek. Csak akkor gyümölcsözőek cselekedeteink, ha valóban és igazán őszinte imából születnek. Jézus azt akarja, hogy jobban hasonlítsunk a gyermekekhez, alázatosabbak legyünk, és hálásabbak az imádságban. Azt akarja, hogy ne egyedül imádkozzunk. Részesüljünk Krisztus titokzatos Testében, amely mindig ott él, benn az imában.

A száműzetés egy azok közül a központi, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott témák közül, amelyek átitatják az egész bibliai történetet. Ebben a videóban felfedezzük, hogy hogyan vált Izráel babiloni fogsága az Édenből való kiűzetés és a mindenkori elidegenedés általános jelképévé, valamint rámutatunk arra, hogy Jézus az, aki ma is hazavezeti az ő követőit, véget vetve a száműzött állapotnak.

Az egyéni jelentkezés menete az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra

A csoportos jelentkezés menete az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra

(31) „…SZÁRNYRA KELNEK, MINT A SASOK…” (ÉZSAIÁS 40)

– Az Asszír Birodalom Kr. e. 722-ben fogságba hurcolta az északi országrészt, és Kr. e 701-ben körülzárta Jeruzsálemet is. Közben Babilónia legyőzte Asszíriát. Babilónia Kr. e. 587-ben fogságba hurcolta a déli országrészt, Júdát is, ideértve a főváros, Jeruzsálem lakosságát. A kortörténeti hátteret ismerve, Ézsaiás próféta könyvének első 39 fejezete tulajdonítható közvetlenül a prófétának. A 40. fejezettől már a babiloni fogságban élő néphez szól a vigasztaló prófécia. Nem véletlen, hogy így kezdődik ez a fejezet: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” Isten Lelke által itt, Ézsaiás próféta tekintélyével egy másik elhívott próféta szól, 150 évvel később biztatva a fogságban szabadulásra váró népét. Második Ézsaiásnak (Deutero-Ézsaiásnak) nevezzük a 40–55. fejezetek prófétáját. Ebben a fejezetben a jogos ítélethirdetés helyett már a vigasztalásra, a hazatérés reménységére kerül a hangsúly.

*

– „…szárnyra kelnek, mint a sasok…” A sas gyönyörűen, magasan, biztosan, „erősen” szárnyaló madár. Vegyük komolyan a képet! Mit üzen nekünk ez a kép? Hogyan gondolható tovább?

– Isten népe gyönyörűen szárnyal, mint a sas, mások számára is láthatóan. Egy sas szárnyalása, vitorlázása tényleg gyönyörű látvány. Nem lehet nem észrevenni. Az ember ilyenkor megáll, csodálja a madár röptét. Isten népének hite mások számára is látható hit; – nem hivalkodóan látványos kirakathit; – de látható, mások számára is áldott hit ez. Hitünk, minden körülmények között, minden nyomorúságunk ellenére is tetten érhető, látható, „gyönyörű”, „hiteles” valóság.

– Isten népe magasan szárnyal, mint a sasmadár. Ez a magas szárnyalás azt jelenti, hogy hit által mindent a krisztusi, örökkévaló összefüggésekből láthatunk. Isten népe úgy van benne a dolgokban, hogy hitben mégis fölülről látja, értékeli azokat. De ez mégsem egy pökhendi hit. Hitben a dolgok fölött vagyunk, hogy krisztusi lelkülettel, erővel és szeretettel lehessünk jelen azokban.

– Isten népe biztosan szárnyal, mint a sas, mert az Úr hordozza népét! A levegő láthatatlan, de erős. „Kiterjesztett szárnyunk”, az Úrba vetett hitünk. Nem a mi erőnk, az Úr ereje hordoz. Ez az erő a feltámadott Jézus Krisztus isteni ereje, amivel legyőzte még a halált is. Ez az erő megváltó, megtartó erő. Nincs szebb, bátorítóbb, biztosabb látvány a sas kiterjesztett szárnyú repülésénél.

– Isten népe „erősen” szárnyal, mint a sas. Ez azt jelenti, amint az imént említettük, hogy Isten népe isteni erővel, biztosan szárnyal. De az „erős” szárnyalás, itt ezen túl, még valami lényegesre vonatkozik, a keresztyén szárnyalást illetően. Az „erős” szárnyalás azt fejezi ki; – hogy ez a szárnyalás soha nem valami egyéni kegyességtől, gyarló, lelki, „pszichikus” érzelmektől fűtött, rajongó szárnyalás; – hanem a hit erős bizonyosságával történő szárnyalás. Ezt az „erős” szárnyalást az erő, az erős szeretet és a józanság Lelke vezérli (1Timóteus 1,7). Elég volt az egyéni, „individuális”, érzelmi, kétes, káoszt okozó, öncélú kegyességből!

– A sas, pontosan „landol”, ha kell. A sas sem szárnyal mindig. Isten népe, mint a sas, pontosan célba talál, ha leszáll. Isten népe, döntő helyzetekben, időkben, Szentlélek által vezetett határozottsággal, bizonyossággal, bátorsággal dönt, és olcsó kompromisszumoktól mentesen, csakis a lényeget, az evangélium ügyét képviseli. Isten népe is célba talál, az Isten bölcsességével. Isten népe nem véti el az irányt. Isten népe nem szed áldozatokat, nem csap le senkire; – de nem is engedi feláldozni a rábízott drága ügyet, nem engedi elveszni a rábízott drága kincset (2Timóteus 1,14). Isten népének szolgálatát megáldja az Úr.

– Szárnyalj az Úrban! Egyik ajándék a másikból következik! Aki az Úrban bízik, az így szárnyal az Úrban: – sasként; – gyönyörűen, magasan, biztosan, erősen, pontos landolással… Aki az Úrban bízik, szárnyal, és nem fárad…

Lukács 1,26–38

 „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1 János 4,11)

Ebben a fejezetben többször elhangzik, hogy Isten szeretet. A szeretetnek mindig kölcsönösnek kell lenni. Isten megelőlegezte ezt a szeretetet, mert ő előbb szeretett minket, elküldte erre a földre értünk a legdrágábbat, az ő Fiát, Jézus Krisztust. Ezt azért tette, hogy példát mutasson nekünk, mi is úgy viselkedjünk, mint ő, szeretettel forduljunk egymáshoz. Ez a legnagyobb dolog a világon, mert mindent legyőz a szeretet, még az ellenséges indulatú embert is. Az az indulat legyen bennünk, ami volt a Jézus Krisztusban. Ez a szeretet gyakorlásának az eredménye. Az ige nem tesz kivételt, hogy kit szeressünk, hanem ez mindenkire vonatkozik: kicsikre-nagyokra, családtagokra, szomszédokra, munkatársakra, gyülekezeti tagokra... és még az ellenségünkre is. Különösen mostanában, amikor olyan sok és nagy ellenséges erő vesz körül bennünket. Egyedül nem tudjuk legyőzni őket, csak Istennel, a krisztusi szeretettel. Nagyon fontos a testvéri szeretet gyakorlása, mert ez köti össze legszorosabban az embereket. Akik szeretetben vannak egymással, azok tudnak együtt gondolkodni, beszélgetni, imádkozni. Ezzel megsokszorozódik a hívő ember lelki ereje, amely csodákra képes. Vegyük komolyan az apostol üzenetét: „Azt a parancsot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (21. vers) (Horváth Csaba)

****************************************************

Imádság:

Uram! Te még akkor is szeretsz bennünket, ha mi emberek hátat fordítunk neked. Én már azt mondhatom, hogy szeretlek téged és ennek áldásaiban mások is részesülhetnek. Hadd merítsek naponta szereteted nagyságából! Ámen

***************************************************************

A nap gondolata:

Aki szeret, az kedveséért viseljen el minden bajt és keservet, és a kellemetlenségek miatt ne szakadjon el tőle.

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!
Abban az időben:
Amikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.”
János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Ezek az evangélium igéi.
Jn 1,29-34

Drága Gyermekek! Ma arra hívlak benneteket, hogy még többet imádkozzatok, addig, amíg szívetekben nem érzitek a megbocsátás szentségét. A családokban szentségnek kell lennie, mert gyermekeim, a világnak nincs jövője szeretet és szentség nélkül, mert szentségben és örömben adjátok magatokat a Teremtő Istennek, aki mérhetetlen szeretettel szeret benneteket. Ezért küld engem hozzátok. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

Isten nélküli rendetlenség.
Isten csodálatos rendet teremtett a világban.De törvényt szigort is!
Volt nyár, ősz,tél,tavasz.
Rend a lelke mindennek,szokjuk mondani.Azt is hogy ez REND és ember.Rend van a lelkében! Nem látni a szemében mást, csak a tiszta tekintetet.Tekintelyt parancsoló a megjelenése,nem lehet bárhogy beszélni jelenlétében. Nem azért tartja magát így, mert Ő a magasságos hatalom,hanem mert tudja kinek hisz, miért él és próbál úgy élni.Ezt akkoris következetesen éli,ha ugyanúgy elbukik, mint aki nem úgy él.
Megbomlott a rend! Már XII.Pius pápa szent Pápánk is figyelmeztetett a veszélyekre.Ez nem a mai kor bűne,hanem folyamata. Rés keletkezett! Az őrzött kapukat őrködő őrök,itt ott réseket nyitottak. Engedmények,kicsi kapukat nyitottunk.De nem mindenki! Vannak jó családok akik igenis azt mondják van pénzünk hogy autót vegyünk,de akkor ha majd te megieresed az árát.Vagy elsőre nem muszáj mondjuk mit tudom is én legújabb autó típus,olyant.Azok a szülők fel akarják hívni a gyermekük figyelmét annak értékére hogy milyen sok az a pénz.Es mennyit kell érte dolgozni.Nem azért tiltja meg ezt vagy azt,mert szívtelen.Nem azért óvta régen a szülő a gyermekét a házasság előtti szerelemre mert annyira maradi volt! A veszélyre arra, hogy nem tudod vissza csinálni amit teszel. Rendet teremtettek! Volt egy rendszabály!
Az sem volt parancs hogy miért KELL templomba járni! Miért vallási iskolába KELL járni.Megtanitittak,tanitgattak hogy ez mindenképpen csak javára válik.Nem is kérdés az a vallásos szülőknek hogy vasárnap szentmise,hogy ministraljon a gyermekük,mert jó, JÓ ott látni és megtiszteltetés az oltár körül látni! És sohasem kényszer,mert tudja az a gyermek mit tanult otthon.
Káosz? Zűrzavar? Mit követünk? Mindenki látja hogy nem jó, és szépen belenyugszunk. De hát mit csináljak? Tehetetlen vagyok! És az apostolok? Jöjj Szentlélek jöjj ujjitsd meg a föld színét.Ausztralai tűzzel? Vízzel? Földrengések? Igen! Ébresztő!