Egyetemes: A fiatalok hitéért 

Imádkozzunk, hogy a fiatalok, akik az élet teljességére hivatottak, fedezzék fel Mária példáján keresztül a befelé figyelés készségét, a megkülönböztetés mélységét, a hit bátorságát és a szolgálatnak való odaadottságot.

Imádság

Jóságos Atyánk, aki biztonságos utat hagytál nekünk
Jézus Krisztusban a fiatalok számára.
Ma eléd visszük őket, és imádkozunk értük.
Ahogy Fiad ifjú szíve összekovácsolódott Máriával, úgy küldd el Szentlelkedet, hogy a fiatalok is megtalálják benne szívük olvasztótégelyét,
ahol bátor hitet formálhatnak, amely képes a megkülönböztetésre és mások szolgálatára.
Add, hogy a Fiad által járt utakon vezesse őket,
és Mária tanítsa őket arra, amire Őt tanította.
Világosítsd meg a szívüket, hogy kegyelmedre hallgatva és az idősebbek támogatásával,
felismerjék a teljes élethez vezető utat.
Ámen.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen

Hozzáállás a mindennapi életben

Vizsgáld meg a saját életedet
„Érleld, fejleszd és szervezd a saját életedet a valóság iránti egyre nagyobb vonzás, széleskörű nyitottság és bűvölet elveszítése nélkül. Életünk minden pillanatában megújulhat és fokozódhat a fiatalságunk.” (Ferenc pápa) Fordíts időt arra, hogy meggondold, mi teszi teljessé az életedet, és válaszd azt.

Vállalj felelősséget
 „Az elégedetlen nyugtalanság, a látóhatáron megjelenő újdonságok iránti csodálattal együtt utat nyit a fiatalok számára az önmaguk vállalására, egy küldetés iránti felelősségvállalásra indító merészség előtt.” (Ferenc pápa) Vállald fel kisebb vagy nagyobb kötelezettségeidet, és teljesítsd azokat.

Szolgálj
„Fontos, hogy felismerjük: Jézus egy fiatalember volt. Olyan életszakaszban adta oda az életét, amelyet ma ’fiatal felnőtt kor’-nak nevezünk. Fiatalsága teljében kezdődött nyilvános küldetése, és így „nagy fényességként ragyogott fel” (vö. Mt 4:16), különösen akkor, amikor életét a végsőkig odaadta.” (Ferenc pápa) Szolgáld a környezetedben lévőket.

Figyeld meg:
„Egy fiatal Mária 'igen’-ének az ereje mindig lenyűgöző. Annak, az angyalnak mondott 'Legyen meg'-ének az ereje. Ez a passzív vagy beletörődő elfogadástól különböző dolog volt.” (Ferenc pápa) Hallgass, teremtsd meg a belső csendedet, és ismerd fel az Úr hangját az életedben.

Szeress feltétel nélkül
„Miközben álmaid megvalósításáért harcolsz, élj teljes mértékben a mában, nyújts mindent, és töltsd meg minden pillanatodat szeretettel. Mert igaz, hogy fiatalságod e napja az utolsó lehet, és ezért érdemes teljes szívvel és a lehető legmélyebben megélni azt.” (Ferenc pápa) Élj meg minden pillanatot úgy, mintha az utolsó lenne, szeress korlátok és panaszkodás nélkül.

Pihenj meg, ahogy beesteledik. Idézd fel a megélteket. Milyen volt a napod? Hová tetted a szíved? Készenálltál segíteni és szolgálni a testvéreidet? Milyen szeretettel végezted a feladatodat és a szolgálatodat? Nem az a lényeg, hogy mit teszel, hanem az, hogy mekkora szeretettel teszed. Határozd el, hogy javítani fogod a testvéreid felé való szolgálatodat. Üdvözlégy Mária...

Imádkozzunk együtt az oktatási intézményekért, különösen az iskolákért és az egyetemekért, hogy átlátható, aktív, befogadó, felelős közösségek legyenek, az együttműködés, a csere és a párbeszéd gyümölcsöző légkörében, minden egyes embert megbecsülve.

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Ha Krisztus távolléte miatt szomorkodunk is, bánatunk majd örömre fordul.

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Még egy kis idő, és már nem láttok engem, és ismét egy kis idő, és viszontláttok engem, (mert az Atyához megyek.)”
Tanítványai erre így tanakodtak: „Mit akar mondani ezzel: »Még egy kis idő, és már nem láttok engem, és ismét egy kis idő, és viszontláttok engem?« És hogy: »Az Atyához megyek?« Mit jelent az, hogy: »Még egy kis idő?« Nem értjük, mit beszél.”
Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják. Így szólt tehát hozzájuk: „Azon tanakodtok, hogy azt mondtam: »Még egy kis idő, és már nem láttok engem, és ismét egy kis idő, és viszontláttok engem?« Bizony, bizony, mondom nektek: Sírni fogtok és jajgatni, a világ pedig örül. Szomorkodni fogtok, de szomorúságtok örömre fordul.”
Ezek az evangélium igéi.
Jn 16,16-20

*Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.

Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, de nevelőanyja is nagyon szerette. A kis „Pippo buono” mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a vidám, népies tréfákhoz. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.

Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne -- vallotta később --, azt nekik köszönheti. Ők ültették szívébe a mély szeretetet és tiszteletet „vértanújuk”, Savonarola iránt. Az ő írásaiból tanulta meg, hogy a szükséges egyházi reform csak a lelkek -- azaz a papság és a laikusok keresztény életének -- megújulásából születhet meg; hogy a Szentlélek működésében hinni kell, hiszen a Szentlélek az Egyházban él ma is, mint a kezdeti időkben; s végül, hogy semmi sem tesz oly boldoggá és vidámmá, mint a Szentírás fölötti elmélkedés.

Apja 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte. Itt élt nagybátyja, egy gazdag kereskedő. Fülöp állítólag három könyvet vitt magával: az egyik volt a Laude, a „jámbor bolond”, Jacopone da Todi (+ 1306) nyers és faragatlan, de misztikus bensőséggel telített dalai; a másik Boldog Combini (+ 1367) életrajza a humanista Belcaritól; a harmadik a sokat utazó falusi plébános, Arlotto vidám elbeszéléskötete. Ő volt az, aki sírkövére ezt íratta: „Saját magának és mindenkinek, aki ide kívánkozik.”

Fülöp legfeljebb három évig maradt San Germanóban. Úgy látszik, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Egy későbbi montecassinói apát tanúsítja, hogy Fülöp „három egymást követő éven át megvetette az alapokat a magas tökéletességhez, különösen az ottani kiváló szerzetes, Evoli Özséb tanítása révén...” Itt kedvelte meg Cassianust és a régi egyiptomi remete-szerzetesek lelki tapasztalatait. Életmódjukat a gaetai kikötő fölött lévő híres hegy Albaneta-kápolnájában próbálgatta. Lehetséges, hogy már akkor megélte első pünkösdi csodáját.

1536-ban Rómában találjuk. Krisztust követve teljes szegénységben élt. A firenzei vámhivatal vezetőjénél talált szállást és igen szegényes étkezést mint fiainak nevelője. Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Ignáccal is, és megtanulta tőle a „belső imádságot”. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az „Isteni Szeretet Oratóriumához” tartozott. „Sola caritas -- csak a szeretet számít!”, lett később saját oratóriumának a jeligéje is.

Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. „Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal” -- szokta később mondogatni. És mégis azt mondja róla másvalaki, hogy fölfedezte: Fülöp tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: „Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál.”

Napjai ettől fogva az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt.

Valami kiűzte Róma kapui elé a Campagna éjszakai magányába, a San Sebastiano-katakomba föld alatti vértanúsírjaihoz. Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Talán akkor tapasztalta meg azoknak az imádságoknak az erejét, amelyeket később ifjú barátainak ajánlott. Köztük voltak a régi sivatagi atyák röpimái. Más imádságok teljesen őrá vallanak.

Ilyen órákban költeményeket is írt. Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:

„Mily börtön rabja a lélek a földön?

Miért nem tud kitörni idelentről,

hogy lába végre csillagokon járjon,

Istennek éljen, s magának meghaljon?”

Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült. Az a leghíresebb, amelyet 1544-ben a katakombákban kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: „Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!” -- hallotta egy benső hang szavát.

Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntatóatyja, Persiano Rosa rábeszélésére fölvette a papi rendet. Beköltözött a „San Girolamo della Caritŕ” testvérület házába. Itt bontakozott ki sokféle megpróbáltatás után tulajdonképpeni alkotása: az oratórium. Mint egy sztarec vagy a régi sivatagi remete-szerzetesség „lelki atyja” körül, lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Délutánonként összejöttek kicsiny cellájában, s kezdődött a lelki beszélgetés. Jánost, Pált, Ágostont, Cassianust, Tamást, Gersont és Colombinit olvasták, vagy kirándultak, és este még sokáig térdeltek a San Girolamo-templomban. Egyénisége mind önállóbban és világosabban átjárta apostoli munkáját. A reneszánsz és a kezdődő újkor emberének kevélysége arra késztette, hogy „Istennek, a Hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát öltsön, és minden emberit a feje tetejére állítson”. Micsoda titokzatos ember az, aki valódi gyönyörűségét leli abban, hogy bolondnak tartsák! Teszi ezt részben vidám természetéből, részben azért, hogy elrejtse azt az izzást, amellyel ő az Istené. A világot „semmibe venni, önmagamat semmibe vétetni” -- az istenibe menthetetlenül beléveszett embernek ezt a végső bölcsességét senki úgy meg nem élte, mint ez a „Pippo buono”, aki kacagásával takarta el a Mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni” (H. Rahner).

Cellája hamarosan szűknek bizonyult. A templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554).

Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Közösen az imádsággal válaszoltak Isten szavára, egyénileg pedig ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Az új kör első „hódításai” közé tartozott Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. Ezek az oratórium látogatóinak 1559- ben tartott konferenciák anyagából álltak össze.

Vállalkozásaik egyre bővültek: „oratóriumokat” tartottak vasárnap reggelenként a mise előtt, délután és esténként népnyelvű énekléssel és imádsággal; körmeneteket rendeztek, héttemplom-búcsújárásokat, amelyeken a római kúria legfelsőbb körei is részt vettek. Ezeknek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromei Károly.

1564-ben művének újabb állomása kezdődött. Mivel a pápa közbelépésére át kellett vennie a firenzeiek római templomának és egyházközségének vezetését, három fiatal barátját és segítőjét: Tarugit, Bordinit és Baroniust pappá szenteltette. Ezzel először kezdett világi papok kis csoportja közös életet. Fülöp érdeklődése továbbra is az „Isten-alapította” nagy, plébániák fölött álló oratórium-körnek szólt, amely még mindig a San Girolamóban gyülekezett. Egy résztvevő szerint ez az oratórium „Róma egész vallási életének a középpontját” jelentette.

A Fülöp és XIII. Gergely (1572--1582) között kialakult baráti kapcsolat újból biztosította neki és művének a Szentszék támogatását. Így hamarosan teljesen függetleníteni tudta magát a firenzei kolóniától, és a pápától kapott Vallicella-templomban újjászervezte oratóriumát. Amikor ez 1578-ban helyet adott a Nouva Chiesának, az Újtemplomnak, a város minden rendjéből és rétegéből ezrek találkoztak itt az oratóriumban. Az oratoriánus papok és testvérek itt élő nagy csapatából alakult meg az „Oratórium Kongregációja”, amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte hivatása és föladata: a klérus azoknak a világi keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban helyzetüknek megfelelően élik a tökéletesség életét. A népet azután a belsőleg megújult papság fogja elvezetni a keresztény életre. Ebbe a klérusba tartoznak az ő fiai, akik világi papok fogadalom nélküli közösségében együtt élnek.

Így lett Néri Fülöp, a firenzei „Róma második apostolává”. Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta. Az „Uram, nem vagyok méltó”-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: „Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!” Azután: „Ha meggyógyulok, megváltoztatom életemet.” Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött. Hasonlóképpen utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét „örömtől ujjongva és énekelve”. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

Egész sereg jellemző esemény híre maradt ránk Néri Fülöpnek, Róma szeretetreméltó második apostolának életéből. Még Goethe is csodálta őt, és „humoros szentnek” nevezte.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután -- megnyílt szívük láttán -- hirtelen megkérdezze: „Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!”

Egyszer egy fiatal barátja sikeres tanulmányairól beszélt neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: „Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.” A diák már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: „És aztán?” Ez a súlyos kérdés új irányt adott az ifjú jóbarát életének.

Fülöp rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült. Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: „Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.”

Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: „Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.”

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Mivel játék közben hangoskodtak, ennyit mondott nevetve: „Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!”

Sokan „csodatevőnek” tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: „Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!”

Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: „A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.” Ám Fülöp határozottan kiigazította: „Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.”

Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: „Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.”

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett, mert állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” -- mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. „Az a nő nem szent -- tájékozatta őket --, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.”

Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, Fülöp nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Nem ritkán megtörtént, hogy az emberek letérdeltek előtte, és ruháját akarták megérinteni. Ilyenkor odasózott nekik, és heves szavak kíséretében elkergette őket. Ha asszonyok fogták körül, vette a szemüvegét, és sorban mindnek az orrára rakta. Ismerősöknek és ismeretleneknek állába, hajába vagy fülébe kapaszkodott.

Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből a házról házra járva kéregető Félix kapucinus testvérrel. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

1583. november 22-e reggelén érdekes menetet láttak a nevető rómaiak az utcákon vonulni. Elől zászlóként lobogtatott valaki egy lepedőt. Utána jöttek a többiek házi holmikkal: az egyik egy székkel, a következő egy seprővel, a harmadik a tűzgyújtó szerszámmal és így tovább. Az első oratoriánusok költöztek új házukba. Csak Fülöp öreg macskáját hagyták ott, amely a templom raktárában az egereket fogdosta.

1595 úrnapjának estéjén azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” -- kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: „Nem, nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”

Istenünk, ki hűséges szolgáidat szentjeid közé fölmagasztalod, kérünk, add, hogy a Szentlélek minket is gyújtson lángra a szeretetnek azzal a tüzével, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan izzóvá tette!

Testvéreim! Az az élet, amit a mi föltámadott Urunk mint Jó Pásztor ad nekünk, a szentségeken keresztül érkezik el egy-egy emberhez.

Így a bűnbánat szentségén keresztül is, mellyel a lélek megvallja az Úr Krisztus előtt: „Uram, én vétettem Ellened, és kérem a bocsánatodat!”

E szentséget a gyónási titok pecsétje védi. Ami a gyónásban elhangzik, senkire nem tartozik, csak arra a lélekre, aki gyónt, meg az Úr Krisztusra, akinek a nevében az Egyház papja hallgatja meg a gyónót, és az élete árán is köteles megőrizni a gyónásban hallottakat, a gyónási titkot. Amit a gyónásban hallott, azt soha, senkinek el nem mondhatja, ha az életébe kerül, akkor sem!

Ennek lett a vértanúja Nepomuki Szent János, aki 600 éve, 1393-ban halt meg, ezen a napon. Furcsa módon – jóllehet akkor az 1400-as évekhez közeledik a történelem, s egy halom oklevél, irodalom van már mindenről! – róla nem maradt írott emlék. De Prágában, ahol megölték, a hívek megőrizték emlékét. Tudták és továbbadták, hogy ez a János a gyónási titokért halt meg.

Azután eltelt 300 esztendő, a történészek vitái egymást érték – lehet-e ez, vagy nem lehet ..., semmi írott emléke nincs ..., ugyan kérem... mesebeszéd az egész –, és akkor 1719-ben elindították János szenttéavatási eljárását. Ennek során fölnyitották a sírját, és a nyelve ott 

volt épen a koporsóban. Jeléül annak, hogy ez a János tényleg a gyónási titoknak, a titkot őrző hallgatásnak az áldozata lett.

Páduában volt egyetemista. Mint papságra készülő fiatal ember – és akkor írják az 1370es éveket – nyilván jó párszor elzarándokolt Páduai Szent Antalnak 103 a sírjához. És magába szívta a lelkületet, hogy az üdvösség mindennél fontosabb! És mindaz, amit az egyházjogban az Egyház tanít, s mindaz, amit a teológiában tanít – az üdvösségért van! És ezt semmiért eladni nem szabad! Nyilván hallotta, hogy a pápa még Avignonban van, Svéd Szent Brigittának a sikertelen kísérlete a hazahozatalára ott rezgett még a levegőben, de egyszer csak jön a híre, hogy egy Katalin nevű valakinek Sziénából sikerült! Hazavitte a pápát.

János hazatér Prágába, tele az Egyház megújulásának a reményével, lendületével meg a maga fiatal odaadásával, és egyszer csak jönnek a hírek, hogy ismét szakadás készülődik! Két pápa van! – És ez nagyon rossz hatással volt egész Európára. Az Egyház tekintélye a világi uralkodók előtt megcsappant. A cseh király is – akit úgy hívnak akkor, hogy IV. Vencel egyszerre fékevesztett ember lett. Azt mondják, közben alkoholista is lett, mindenesetre rendkívül szeszélyes, erőszakos, gátlástalan és ellentmondást nem tűrő uralkodást vezetett be. Közben pedig a szomszédban, az érsekségen ez a János először káplán, azután az érseknek a munkatársa, titkára, helynöke, kanonok lett. Prágában híre ment, hogy ezt a Jánost érdemes hallgatni, erre a papra érdemes odafigyelni! Ez nem veszekszik, nem vitatkozik – ez tanít! És egyszer csak a királynő fölkérte, hogy: „Légy a gyóntatóm!”

János addig mindenfajta királyi kísérlet elől kitért, pedig a király maga mellé akarta venni mint főtanácsadót. Azt mondta: „János, én téged érsekké teszlek, pápává nem tudlak tenni, de ami rang van, azt rád fogom ruházni.” – És János kitért. Következetesen. A királynőnek azonban a gyóntatója lett.

A hagyomány tudja, hogy egyszer csak ez a féktelen – és ha tényleg alkoholista volt, akkor az alkohol hatásától is gátlástanná lett – uralkodó elkezdte faggatni János papot. „Mondd meg nekem, mit gyónt a feleségem neked?!” – János persze hallgatott. Annak viszont már van történeti emléke is, hogy egyszer a királyi lakoma egyik étele kozmás lett. A király odaparancsolta a szakácsot, és azt mondta neki: „Te lekozmáltad az én vacsorámat, én pedig megégetlek téged!” – és máglyára küldte a szakácsot. Akkor János pap kihallgatást kért a királytól, és – mint előtte is, utána is a történelem folyamán nem egy nagy püspök egyszerű papként számonkérte a királyt: „Felség, mit tettél!? Öltél! Egy ártatlan embert megöltél!” – Ettől a király végleg megdühödött: „Mit mondasz?! Nem elég, hogy nem vallod meg, mit gyónt neked a feleségem, még szemtelenkedsz is velem!?” – Följegyezték, hogy a kínzókamrában maga a király sajátkezűleg égette a fáklyával János oldalát: „Valld meg, mit gyónt a feleségem!” – azután félholtan beledobatta a Moldva folyóba.

A holttest azonban nem merült el. Csillagok jelezték és vették körül a helyet, ahol a víz tetején úszott a test.

1729-ben avatták őt szentté. Akkor ez a térség, Csehország, Ausztria, de főleg Magyarország éppen a török idők utáni nagy építési korszakban van. És Szent Flórián a hidak egyik oldalán, Nepomuki Szent János a hidak másik oldalán – szinte mindenütt! És az akkoriban épült templomokban valamilyen formában – legtöbbször a keresztet magához ölelve – ez a János pap ott látható. Itt, ebben a templomban is, hátul, jobb oldalon, a legutolsó mellékoltár az övé.

Kérjük meg őt, vegye oltalmába elsősorban a gyóntatókat, hogy mindig észben tartsák, hogy a szentgyónás szentségében micsoda kincsünk van! Tudják őrizni a gyónási titkot! Meg imádkozzon mindazokért, akik az Egyház képviseletében a hatalmasokkal kerülnek szembe, és most mindegy, hogy egyszerű hívőről van-e szó, vagy a római pápáról, teljesen mindegy, de amikor az Egyház képviseletében valaki a hatalmasokkal kerül szembe, oltalmazza és bátorítsa őket a ma ünnepelt Nepomuki Szent János, hogy tudják észben tartani és el ne felejtsék, hogy az üdvösség, amit a szentségeken keresztül kapunk, nem eladó! Senkinek és semmiért nem eladó! Amen.

Életútja

+ Fülöp az olaszországi Firenzében született, és 1533-ban költözött Rómába.

+ Néhány évig laikusként a szegények szolgálatában állt, és jámbor egyesületet alapított a szegények és betegek ápolására. 1551-ben szentelték pappá.

+ Fülöp új vallási közösséget alapított - az Oratórium Kongregációját (közismert nevén az „Oratóriánusok”) -, amelynek tagjai a lelki olvasásnak, a tanulmányoknak és a jótékonysági munkáknak szentelték magukat.

+ Erre a szentre különösen humorérzékéről és öröméről, valamint egyszerű és egyenes lelkiségéről emlékeznek.

+ Néri Szent Fülöp 1595-ben halt meg, és 1622-ben avatták szentté. Róma városának védőszentjeként tisztelik.

Imádságra és elmélkedésre

„Vessétek magatokat Isten karjaiba, és legyetek nagyon biztosak abban, hogy ha valamit akar tőletek, Ő alkalmas lesz a munkára, és erőt ad nektek.” - Néri Szent Fülöp.

Hivatások

Ha többet szeretne megtudni az Oratoriánusokról, látogasson el az alábbi linkek egyikére:
-The Oratory of Pittsburg, PA: www.pittsburghoratory.org.
-A Rock Hill-i Oratórium, SC: www.rockhilloratory.org
-The Oratory of Pharr, TX: www.oratoryschools.org
-The Oratory of New Brunswick, NJ: www.spncincinnati.com
-The Oratory of Wilmette, IL: www.the-oratory.org
-The Oratory of Cincinnati, OH: http://www.spncincinnati.com

Imádság

Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tünteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Jelenlét

Örvendezzen szívem ebben az imaidőben! Juttasd eszembe, Uram, áldásaidat, melyekkel elhalmoztál. 

Szabadság

Uram, add, hogy sose tartsam magától értetődő dolognak, hogy szabad vagyok. A te kegyelmednek köszönhetem lelkem szabadságát. Töltsd meg lelkemet békéddel, örömöddel.

Tudatosítás

Néha rám nehezednek a világ gondjai. Ilyenkor tudatosítsam magamban vigasztaló jelenlétedet és mérhetetlen szeretetedet irántam.

Isten igéje

Jn 16,16-20
Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem.« Ekkor a tanítványok közül néhányan így szóltak egymáshoz: »Mi az, amit mond nekünk: ‘Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem’, és: ‘Az Atyához megyek’?« Aztán megjegyezték: »Mi az, amit mond: ‘egy kis idő’? Nem értjük, mit beszél!« Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják, azért így szólt: »Arról tanakodtok egymás között, hogy azt mondtam: ‘Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem’? Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul.

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• Jézus biztatja tanítványait, ne aggódjanak, mert szomorúságuk örömre fordul a feltámadással, és mindazzal, amit az magában hordoz. A tanítványok osztozni fognak Jézus Passiójában a maguk módján, amikor minden reményük, elvárásuk szertefoszlik, porba hull, hogy aztán újraéledjen, mikor felismerik, hogy Mesterük él, mint Úr és Király.
• A mi szenvedéseink is örömre fordulhatnak, ha teljesen egyesülünk Urunkkal, Jézussal, szenvedünk vele és érte, az evangéliumért és testvéreinkért. Vigyük most Jézushoz minden szenvedésünket, mialatt igyekszünk megtalálni a feltámadás örömét a mindennapokban.

Imabeszélgetés

Beszélgess Jézussal a most olvasott szentírási szakaszról. Mi pendített meg egy húrt a lelkedben? Talán lassan tudatod felszínére emelkedik pár szó egy nemrég elhangzott beszélgetésből, vagy egy történetből, amit mostanában olvastál. Hogyan kapcsolódik az olvasott evangéliumi szakaszhoz az, ami eszedbe jutott? Megvilágítják egymást?

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen

Mikor a gonosz lélek meg akarja támadni az embert, először kikémleli, hogy melyik oldala a leggyengébb vagy leghanyagabb, oda irányítja mesterkedéseit, és onnan indítja a támadást.

Nagy és ritka erény, ha komoly érdemeid ellenére nem ismered nagyságodat. Az alázatosság megőrzése kedvéért Isten kegyes jósága maga rendezi úgy, hogy minél inkább előrehaladsz, annál kevésbé tartod magadról, hogy előrehaladtál.

Ha részletesen kellene beszélnünk arról az utálatos és piszkos alakról, amelyet az érzéki vágyak adnak a léleknek, nem találnánk semmi dolgot, mely annyira telve volna pókhálókkal és férgekkel, mint ez, és nem találnánk ocsmányságot, amellyel ez össze volna hasonlítható.

Semmi sem kényszerít minket a jó cselekedetekre úgy, mint a mennybéli szeretet. A Szentlélek tanácsát ajándékozza nekünk, hogy tudjuk, hogy kell jót tennünk, mit kell előnyben részesítenünk, és mire kell a szeretet cselekedeteit összpontosítani.

Soha nem képzeltem el, hogy ilyen sok, rossz szokás legyen... mint ma, hogy regényolvasással olyan sok időt lehet elherdálni (MB XVII. 196).

Gyermekem, imádkozd mindig a Rózsafüzért. Alázatosan, szeretettel, nyugodtan.

Belekongott pedig az erdőnek, égnek s tengernek e vitájába a pünkösdi harangszó, mely azt zúgta, hogy az mind, amit madár, erdő, virág, folyam s tenger mond, az mind csak kép, - az mind csak alvó élet; az igazi élet az öntudatos szellemi élet, mely az igaz emberben mint világfölény, mint erő és harmónia, mint béke és öröm jelentkezik s ennek az életnek titka és ereje a Szentlélek. Ezt a szent, hű, erős, tiszta, bátor lelket meg kell tapasztalni; ez a megtapasztalt, egységben, harmóniában, üdvben s boldogságban, békében s örömben kiszőtt Lélek az igazi élet. Érthetetlen, nagy titkot mondok ezzel azoknak, kik a Lélekből nem élnek; ellenben édes, közvetlen valóságot jelzek azoknak, kik a Lelket átélik; itt a megértés is s a magyarázat is maga az élet.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 135. old.]

Az imádság fokai - a hangos imádságtól az elmél­kedésen át a misztikus szemlélődő, kontempla-tív imádságáig — Szent Ágoston által megrajzolt fokai a csendnek. Mily különös ez a csend-lépcső!
Először elhallgat a test, a nyelv, a szó; aztán hallgat a képzelet. Majd a lélek is hallgat önmagáról. Hogyan? Ügy, hogy elnémulnak vágyai, Önkeresése, magával és csak ma­gával törődése. Az önzés utolsó rezdülésének is meg kell szűnnie, hogy a lélek-csend teljes legyen.
Nemde: az ágostoni lépcsŐzet ugyanaz végső elem­zésben, mint Szent Teréz „Belső Várkastélyának" termei. Csodálatos palota, mely nem nyílik meg a kutató észnek, de megnyílik az imádkozó, térdre hulló embernek. És ha már megnyílt: a metafizika belép az ember fizikai életébe. Problémái: van-e érzékfeletti világ, valóság-e a szellem, mi a forrása az időben kibontakozó élethullámnak, törté­nelemnek, van-e Értelem, mely mindent megértet, a ká­oszt és kozmoszt, világtragédiát és komédiát — megoldód­nak abban a pillanatban, midőn a lélek csendjében meg­érti, megtapasztalja, mit jelent e két szó: Mi Atyánk!

(Az IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)

„Az iskola az erény és tudomány hajléka. Ha az erényt nem tanítják benne, a tudománytól is ments meg Uram, minket!”

1947. május 4. in Beke Margit: Egyházam és hazám II., 51. old.

„…az ember hálás, örül mindannak, amit a jó Isten adott neki, ezért viszonzásul önmagát adja ajándékul. Nagyon szeretnénk ezt szépen megélni, nem visszatartani semmit, Istennek szánt ajándékká válni testestül-lelkestül, de az ember megtapasztalja, hogy milyen gyenge és gyarló, és hol ezt, hol azt kicsinyesen visszalop magának.” 

Hogy állandóan megőrizhessük és elmé­lyíthessük magunkban a Szent Szűz iránti odaadá­sunkat, ezeket az igazságokat újra és újra fel kell idéznünk emlékezetünkben, megfelelő könyvek, elmélkedések által. A legtöbbet azonban maga a Szent Szűz tárhat fel előttünk az alázatos imában.

Néri Szent Fülöp

Hogy minden nap felkelj, mindig új erőfeszítésre van szükséged. Hogy dolgozz, minden nap újból kézbe kell venned szerszámaidat. Hogy szeress, minden nap meg kell tagadnod magad. Eltávolodásod a bűntől és egyesülésed Jézus Krisztussal, sajnos, nem végleges. A bűnbánat szentsége révén gyakran kell visszatérned a keresztség forrásához, hogy újra Krisztus mellett dönts.

Nem csak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogy mondjuk! Kissé szakszerűbben megfogalmazva az emberi kommunikációnknak kisebb része az, amit egy leírt szöveg közölni tud. A nagyobb részt a beszélő hangszíne, hanghordozása, arckifejezése, gesztusai hordozzák. A nem verbális tényezőkön keresztül érezzük meg azt is, ha valaki bizonytalan a mondandójában vagy éppen hazudik. De szinte csalhatatlan érzékkel meg tudjuk különböztetni a fecsegés, az eszmecsere és a vallomás különböző komolyságú és mélységű üzeneteit is. Pilinszky János írja, hogy a legjobban megválogatott és legszebb szavak is csak töredékesen tudják kifejezni a valóság gazdagságát. A személyiségünk mélységéből felszakadó igazságot ugyanakkor a dadogás is képes közvetíteni.

A közlés folyamatában az üzenet megfogalmazása és elmondása persze csak a fele a kapcsolatnak. A befogadó figyelme vagy figyelmetlensége is lényeges. Élettapasztalataink, képzettségünk, érzékenységünk nagymértékben meghatározzák azt, hogy mennyire vagyunk nyitottak az olvasott, hallott, látott tartalmak befogadására. A magvető példázatában sem a vetőmag minőségén, hanem a talaj adottságainak különbözőségén múlott a kudarc vagy a sokszoros termés.

Jézus ebben a rövid evangéliumi részben hallatlanul fontos igazságokat bíz ránk. Beszél a tanítás megtartásának fontosságáról, arról a személyes szeretetről, amelynek biztos végállomása az Atya háza. Tanúságot tesz a Vigasztalóról, a Szentlélekről, aki megtanít majd bennünket mindenre és eszünkbe juttatja mindazt, amit a Fiú mondott nekünk. Majd szól a békességről, az ő békéjéről, amit nem úgy ad nekünk, ahogy a világ adja, hogy ne nyugtalankodjék a szívünk és ne csüggedjen.

Hányszor olvastuk, hallottuk már ezt a mondatot: „az én békémet adom nektek”. Most, hogy a közvetlen szomszédunkban szörnyű háború zajlik - ami ráadásul világrengető kilátásokkal fenyeget -, eddig ismeretlen éhséggel és szomjúsággal sóvárgunk Jézus ígérete után. A filmek és a harci videójátékok virtuális világa helyett valódi fegyverek által meggyilkolt halottakat és elpusztított romokat látunk. Segítségünkre váró hús-vér menekültek, asszonyok és gyermekek riadt szemű tekintetével találkozunk. Ebben a helyzetben hasonlíthatatlanul jobban értjük a régiek, a költők kiáltását és fohászát is. Annak a békének a vágyát, amit csak Krisztus képes nekünk megadni.

Nem csak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogyan mondjuk. Két békéért fohászkodó csodálatos vers, vallomás és ima következik most. Két nagyszerű művész, Kállai Ferenc és Mezey Mária tolmácsolásában. Mindketten életük alkonyán, súlyos betegen, életnek háttal, halállal szemközt vallanak. Előadásukban nem csak a költői üzenet mélysége a megrendítő, hanem a vallomásnak az az őszinteségi foka és intenzitása is, ahogyan csak a haldoklók tudnak fohászkodni.

Ady Endre: Imádság háború után (Kállai Ferenc)

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Ady és Babits üzenete, Kállai és Mezey evilági kereteket feszegető előadásmódja, a háborús helyzet által megtépázott és felfokozott figyelmünket az üdvözítő Krisztus szavaihoz bilincselik. Benne, Isten Igéjében, Szavában, Békéjében közeledhetünk az Atya házához és a Lélek, a Vigasztaló igazságához. Fogadjuk be a fülünkkel és a szívünkkel, egész személyünkkel azt, amit mond, és ahogy mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek!”

Bevezetés

A mai szentmise szövegeiben még mindig húsvét öröme visszhangzik. Feltámadt Üdvözítőnk végrehajtotta művét, megváltotta népét.

Jézus, a mai evangéliumi szakasz szerint, még együtt van tanítványaival, Szavaiból kiérződik az útra készülődés. Vigasztalja az itt hagyottokat. Megajándékozza őket, azzal a békével, amelyet a világ nem adhat nékik. Nemcsak nekik. Ezt a békét ajándékozza nékünk is. Elfogadjuk? Ez a béke él a mi szívünkben? 

Kirié litánia

Jézus Krisztus, oltsd ki szívünkből a gyűlölet tüzét! Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, adj békét családunknak! Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, adj békét nemzetünknek! Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Krisztusban hinni, őt követni soha nem volt egyszerű feladat. Tudjuk, hogy János evangéliuma a négy közül a legutolsó. Evangéliumát nem a hitetlenek számára, nem a zsidók, vagy a pogányok számára írta, mint Máté, illetve Lukács, hanem az első keresztény közösségek számára, akik felnőtt korukban keresztelkedtek meg.

Őket akarja bátorítani, erősíteni, amikor Krisztus tanításából azokat a részleteket emeli ki, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy nincs helye a félelemnek és kétségnek a krisztushívők szívében. Hiszen elküldte a Szentlelket és megígérte, hogy olyan békével ajándékoz meg bennünket, amelyet a világ nem adhat.

Legyenek hát állhatatosak! Tartsák meg Jézus tanítását és maradjanak meg az ő szeretetében.

Az Úr Jézus földi életében szüntelenül hangoztatta: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is. Ezért osztogatta fáradtságot nem ismerve tanításának kincseit.

Ezt a boldogító kenyérosztást akarja folytatni egyháza által napjainkban is. Azt kívánja tőlünk, hogy nyújtsuk kezünket tanításának kincsei, a lelki eledel után és táplálkozzunk vele. Ezért nékünk is szól a figyelmeztetés: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat”.

Mi, mai krisztushívők hasonlóan, János evangélista kortársaihoz, veszélyeztetett helyzetben élünk. A veszélyek mások és sokfélék, de a lényegük ugyanaz. Arra irányulnak, hogy kétséget és félelmet ébresszenek a krisztushívőkben, gyengítsék hitüket, s elpártolásra késztessék őket.

Mi, mai keresztények, egy olyan zajos világban élünk, amelyikben nem könnyű meghallani Jézus üzenetét, Jézus tanítását. Nagy a kínálat a különféle eszmék és tanítások piacán. Újabban távol-keletről és tengerentúlról importált vallások és szekták területén. Egyik hangosabb, mint a másik. Egyik erőszakosabb, mint a másik. Egyik intoleránsabb, mint a másik. A nagy zaj közepette még az a veszély is fenyeget, hogy rest lesz a fülünk és elveszti érzékét Krisztus üzenetének fölfogására.

Egy olyan világban, amelyben a modern hírközlő eszközök érdekes, szenzációs, mindig új, tudatosan szelektált és manipulált hang- és képhullámokkal ölelik körül életünket.

Országos napilapok, s kereskedelmi csatornák arra törekszenek, hogy minél kevesebb keresztény és nemzeti gondolat jusson el az emberekhez, a keresztény és nemzeti érzületet sértőből pedig minél több kitalált rágalmazás, etnobiznisz, nemzet lejáratás.

Arra mennek, rafinált médium trükkökkel, hogy az emberek csak azzal foglalkozzanak, amiket ők tálalnak neki, és azokról úgy vélekedjenek, mint ők. Felmentik az embereket a gondolkodás, illetve a helyes gondolkodás alól.

Alig van lehetőségünk és időnk a jézusi üzenet meghallgatására és tanulmányozására.

Aztán meg találóan jegyezte meg egyik paptestvérem, „Ha az ember előhozza a vallás kérdéseit, sokan úgy viselkednek, mintha az ember beléjük akarna önteni valami ízetlen folyadékot, amelytől undorodnak.”

Nem osztottam és nem osztom ma sem a megállapítását, mert nekünk az a kötelességünk, hogy úgy hozzuk elő a vallás igazságait, hogy felkeltsük az azok iránti érdeklődést.

Tagadhatatlan viszont az, hogy nincs mindenkinek étvágya, igénye a jézusi tanításra. Főleg azoknak nincs, akik elrontották gyomrukat, szellemi ízlésüket, egészségtelen táplálékokkal, azoknak nincs, akik feladatuknak tekintik az emberek, a társadalmi rétegek, közösségek, népcsoportok, nemzetiségek és vallások közötti ellentétek szítását.

Sajnálatos módon, az évszázadok során a keresztények is sok energiát pazaroltak el a hosszas és felesleges hitvitákra. Pedig a leg-fontosabb feladat: az igazsághoz való hűséget összeegyeztetni a szeretettel.

Mivel ez nem könnyű feladat, ezért ígérte meg az Úr Jézus az apostolainak, s a benne hívőknek, a Szentlelket, aki eszünkbe juttatja Jézus tanítását, eszünkbe juttatja a szeretet parancsát, és szívünkbe önti a szeretet evangéliumát.

Hiszen az evangélium üzenetét nem elég csupán a fülünkkel és eszünkkel hallgatni. Át kell járnia belső világunkat. Gyökeret kell vernie a szívünkben, hogy a külső körülményektől függetlenül is, száz-szoros termést hozhasson mindig.

Keresztény módon élni mindig veszélyes volt és veszélyes ma is. A Szentatya „Az új évezred küszöbén” iratában írja, hogy mi keresztények veszélyeztetett helyzetűek vagyunk.

Ha keresztény módon élni veszélyes is, de egyben magasztos is! Mert nekünk, a tanítását meg-tartóknak olyan békét ajándékoz, amilyent a világ nem adhat. Mivel nem adhatja, nem is veheti el tőlünk.

De mi hívő keresztények ezt továbbadhatjuk és kell is, hogy továbbadjuk! Ez a mi magasztos feladatunk: Megváltoztatni a világot. Az egymással gyűlölködő embereket kibékíteni, s átalakítani egymással békében és szeretetben élőkké!

Ámen.

1. Az első apostoli zsinat (Ap Csel 15, 1–2. 22–29)

A Judeából származó és az antióchiai keresztények között történelmi jelentőségű vita bontakozott ki, és a Szentlélek bölcs sugallata nélkül könnyen szakadáshoz vezethetett volna. Ez a(z első egyetemes) zsinat Szent Pál első és második missziós útja között is határkőnek számít. Látszólag a körülmetélésen különböztek össze, de az igazi kérdés az volt: szükséges-e az üdvösséghez a mózesi törvények megtartása? Az Apostolok Cselekedeteit olvasva rádöbbenünk a közösségi döntések igazi hátterére is. Mi és a Szentlélek úgy döntöttünk… – vagyis az apostolok a vitás kérdést megimádkozták és a Szentlélekben döntöttek. Félelem nélkül, elszánt küldetéstudattal erősítették meg a pogányságból megtért testvéreiket. A hívők közössége azért igazodik az apostoli egyház döntéseihez, mert, tudja, hogy fölötte a Szentlélek őrködik. Az Egyházi Tanítóhivatal is a Szentlélek segítségével maradhat a hit tisztaságának őre és Krisztus tanításának hiteles magyarázója.

2. A mennyei Jeruzsálem (Jel 21, 10–14. 22–23)

A szentíró látomásában az Egyház is az örök boldogság jelképe, előkészítője. Az ősegyház fokozatosan éri el nagykorúságát, s így előrevetíti a mennyei Jeruzsálem képét. Isten új népe, az egyház a végső idők Izraeljét testesíti meg, ahol egységben lesz a szétkergetett nyáj, szabad, nagykorú, önkéntes szeretetben, örök fiatalon váltja valóra Krisztus akaratát. Az egyház is isteni alapítású, Isten oltalma alatt áll, az ószövetség jogutódja és Isten új választott népe. Krisztus a szegletkő, alapköve az apostolok tanítása. Létében, szolgálatában, liturgiájában, közös imájában és dicsőítésében elővételezi a mennyei Jeruzsálemet.

3. Jézus megígéri a Szentlelket (Jn 14, 23–29)

Jézus megosztja velünk Lelkét és nevet ad neki: Vigasztaló, Szószóló, Segítőtárs. Egy fel nem fogható és mégis valóságos titokra utal, amelyet az apostolok is igazából pünkösd után értenek meg. A megígért segítőtárs ugyanis Jézushoz hasonlóan személy. Jézus és az Atya közös lelke. Belülről érint meg, a szívünket teszi fogékonnyá, hogy emlékezzünk arra az igazságra, ami Jézus által jutott el hozzánk. Nem a hazugság lelke, amely hamis reményeket ébresztene, hanem az igazságé, amelyben megismerjük a teljes igazságot, és azt meg tudjuk különböztetni a tévedéstől, a félrevezető áligazságoktól.

A Szentlélek az Isten éltető lelke, akit Krisztus egyházára árasztott, hogy világító fáklya, belső tűz, lendületet, állandó lelkesedést és frissességet adó őserő legyen, aminek folyton érződnie kellene hétköznapi szeretetünkön és tenni akarásunkon is. A Szentlélek által ápolja egyházunk a kinyilatkoztatást, gondozza a jézusi tanítást és hirdeti az örömhírt. A Szentlélek segít minden hívőt, hogy saját magában is elmélyítse az evangéliumot, újból és újból felszítsa az istenszeretet tüzét, hogy ne akadjunk fönn az apostol ügyetlenségén, hanem érdeklődéssel és bizalommal fogadjuk a hétről-hétre hirdetett bibliai tanítást. Ha nem így történik: velünk, befogadókkal van a gond. Az ember az Isten kegyelmének edénye. Az edény csak akkor alkalmas a folyadék befogadására, ha ép, ha nem lyukas. De gyarló emberek vagyunk, hitünk is megfogyatkozhat, a kegyelem kicsöpöghet a lyukas edényből. Az egyház hitét is gyöngíthetik a tagok bűnei, felszínessége, közömbössége, lustasága, amikor kényelmesen berendezkedünk a középszerűség nyugodt, felelőtlen állapotára és képtelenek vagyunk a változásra, amikor hiányzik a bátorságunk, és nem merünk kockáztatni. Ilyenkor – ahogyan Ferenc pápa nemrég fogalmazott – olyanok vagyunk, mint az alkalmi gyermekgondozó, akinek az a fontos, hogy a kisbaba aludjék, és ne rosszalkodjon. Nem anya(szent)-egyház vagyunk, aki szüli gyermekeit a Lélekben, hanem csak pesztrálunk, „bébiszitterkedünk”, hogy fenntartsuk a változatlanság megkövesedett biztonságát. Csodálkozunk, hogy így nem hagyunk teret, helyet, szerepet a megújító Szentléleknek?

Jézus, amikor lelkét küldi apostolaira, mintha azt mondaná nekünk: vállaljátok önmagatokat és egymást. Szegődjetek bátran szolgálatomba, legyetek a Szentlélek munkatársai, merjetek dönteni! Ha kell, menjetek szembe a fennálló kordivatokkal és trendekkel, és éljétek a szeretet parancsát akkor is, ha nem jövedelmező. Ne a triumfalista, győzedelmes egyház mögé bújjatok, hanem szolgáljatok és fedezzetek fel engem a legkisebbikben, azokban, akik között éltek.

Minden nagy vallásban megtaláljuk a vezérmotívumot, miszerint az ember keresi Istent. Ezzel szemben a Biblia nem az embert mutatja be Istent keresőnek, hanem az Istent, aki keresi az embert. A világtörténelem első kérdése nem az volt, hogy "hol van az Isten?", hanem Isten kérdezte: "Hol vagy Ádám?"

Így a kereszténységben Isten emberkeresése válik felülmúlhatatlanul erőssé, mert Isten Igéje emberré lett éspedig azért, hogy megkeresse azt, ami elveszett: az elgurult garast, az elkóborolt bárányt, a tékozló fiút. S miután Isten megtalálta az embert, csak azután következhet be az ember Isten keresése. Aminek egyik legszebb, klasszikus példája a 62-ik zsoltárban található: „Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek, Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje… Még fekvőhelyemen is rád gondolok, hajnalig rólad elmélkedem…”

Az a csodálatos, hogy a megtérés itt nem más, minthogy engedjük magunkat megtalálni. Figyelemre méltó, hogy a garasnak illemből nem kell visszagurulnia a háziasszony pénztárcájába. Az asszony az, aki mindent tűvé tesz, csakhogy megtalálja azt, ami az övé. Az elkóborolt bárányért is a gazdája tesz tűvé mindent, hogy megtalálja, s miután megtalálta vállára veszi és hazaviszi. A mai evangéliumban (Lk 15, 1-3. 11-32) szereplő tékozló fiú is, csak azért tér vissza, mert magával vitte az őt szerető atya képét, akinek vonzásából nem tud szabadulni. Az erkölcsi, gazdasági élet mélységeibe süllyedve döbben rá arra, a disznók vályújánál, hogy az atya valójában kicsoda is az ő számára. Istennek ez az ember utáni vágya végigvonul az egész Szentíráson.

Szép szöveget találunk Ozeás (2,16) prófétánál. Olyan szöveg ez, amely az ószövetségi választott népnek szól, de a Szentírás örök érvényű volta miatt, hozzánk is szól, és ma nekünk is van mondanivalója. Éppen ezért, mint személyesen nekem szólót hallgathatom, olvashatom, és ez által az Írás újra feltárul, és időszerűvé válik mindannyiunk számára.
Ozeásnál így szól az Úr a választott néphez: „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek". A „szívére beszéljek", azt is jelenti, hogy körülrajongjam.
„Körülrajongjam!" Ezt álmai hölgyével teszi egy fiatalember, akinek minden lehetséges és lehetetlen eszébe jut, hogy a hölgy figyelmét, érdeklődését és szerelmét elnyerje. Pont ilyennek mutatkozik a mi Istenünk; kivezet minket a pusztába, és körülrajong. Nagyon sokat jelent számára a szeretetünk. Hasonlót olvashatunk az Énekek Énekében: „A kedvesemé vagyok én, ő meg utánam eped." (7,11) Isten eped utánam!

A Szentírásnak másik nagy, számunkra igen fontos üzenete, hogy nem én választottam Istent, hanem először Isten választott engem. Szent János evangélista első levelében olvashatjuk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19).  Ez hitünk nagy titka.
Nem mi választjuk Istent, ő választ minket. Öröktől fogva „kezének árnyékában rejteget"(Iz 49,2) és „a tenyerére rajzolt"(Iz 49,16) minket. Mielőtt más ember hozzánk érhetne, Isten „titokban formál minket" és „indítja útjára a föld mélyén életünket"(Zsolt 139,15). Mielőtt bármilyen ember dönthetne felőlünk, „anyánk méhében ő szövi a testünk”(Zsolt 139,13). Isten már azelőtt szeret minket, mielőtt emberi lény kimutathatná felénk szeretetét. „Első”(1Jn 4,19) szerelemmel szeret bennünket, határtalan, feltétel nélküli szeretettel, azt akarja, hogy szeretett gyermekei legyünk, és azt mondja, legyünk mi is olyan szeretetteljesek, mint ő maga.

„A tékozló fiú hazatérése” című könyv szerzője (Henri J. M. Nouwen) így vall ezzel kapcsolatosan: „Életem nagy részében küzdöttem, hogy megtaláljam Istent, hogy megismerjem és szeressem őt. Minden igyekezetemmel megpróbáltam követni a lelki-élet irányelveit — mindig imádkozni, másokért dolgozni, olvasni a Szentírást — és elkerülni a számtalan kísértést, hogy elvesztegessem magam. Sokszor elbuktam, de mindig újra próbálkoztam, még a kétségbeesés határán is. Most azon tűnődöm, vajon teljesen tudatára ébredtem-e annak, hogy Isten egész idő alatt próbált megtalálni, megismerni és szeretni engem”.
Az 1300-as években élt Ruysbroek, Ágoston-rendi szerzetes, misztikus, lelki író azt mondja: „Isten az, aki belülről kifelé jön hozzád." Ez azt jelenti, hogy közelebb van hozzám, mint én magamhoz.

Így hát számunkra a kérdés nem az, hogy „Hogyan találjam meg Istent?", hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?" Nem az a kérdés, „Hogyan ismerjem meg Istent?", hanem „Hogyan tegyem lehetővé, hogy megismerjen?" És végezetül, nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?", hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?"
Isten a távolt kémleli, mint a tékozló fiú atyja, próbál engem megtalálni, és arra vágyik, hogy hazavigyen. Jézus mind a három példázatban, amit arra a kérdésre mond el válaszul, hogy miért eszik együtt bűnösökkel, Isten kezdeményezésére helyezi a hangsúlyt.
Isten a pásztor, aki elmegy megkeresni elveszett bárányait. Isten az asszony, aki lámpát gyújt, kisöpri a házat, és addig keresi az elveszett pénzt, amíg meg nem találja. Isten a tékozló fiuk és otthon maradt fiuk apja, aki figyel, és gyermekeit várja, kiszalad eléjük, átöleli és kérleli őket, könyörög nekik, és arra buzdítja őket, hogy jöjjenek haza, vegyenek részt a lakomán.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de Isten legalább annyira – ha nem jobban – szeretne megtalálni engem, mint én őt. Igen, Istennek – bármennyire is ellentmondásosnak hangzik, de – ugyanannyira „szüksége” van rám, mint nekem Ő rá. Isten nem egy pátriárka, aki otthon marad, nem mozdul és elvárja, hogy gyermekei odamenjenek hozzá, leborulva elnézést kérjenek helytelen viselkedésükért, megbocsátásért könyörögjenek és megígérjék, hogy megjavulnak.
Ellenkezőleg, elmegy hazulról, méltóságáról megfeledkezve fut feléjük, oda sem figyel bocsánatkérésükre és ígéreteikre, hogy majd megváltoznak, s a gazdagon terített asztalhoz vezeti őket.
Mennyire megváltozhatna, mennyivel kiegyensúlyozottabb, derűsebb lehetne lelki-életünk és egyben vonzóbb is egész életünk, ha már nem úgy gondolnánk Istenre, mint aki elbújik és a lehető legjobban megnehezíti, hogy rátaláljunk, hanem úgy, mint aki engem keres, miközben én rejtőzködöm.

Kérdés, kérdések, amire, amikre a nagyböjt csendjében, még a húsvét előtti időszakban jó lenne válaszolnom: miért rejtőztem el és mi az, ami mögé elbújtam Isten elől? Ádám azért rejtőzött el, mert félt az Istentől miután evett a tiltott fa gyümölcséből… A tékozló fiú azért hagyta el az atyai házat, mert megszokta az atya szeretetét, s nem tudta értékelni, csak a disznók vályújánál döbbent rá, hogy mit veszített el valójában az örökség kikérése alkalmával. És én…? Mi az, ami miatt nem élő, vagy nem egészen élő az Istennel való kapcsolatom? Mi az, ami miatt nem eléggé hiteles, nem vonzó a hit illetve a vallásos életem, gyermekeim, unokáim, ismerőseim számára, akiknek üdvössége miatt úgymond aggódom?
Amikor Ádám a bűnbeesés után elrejtőzik, Isten az, aki új kapcsolatra készen kezébe veszi a kezdeményezést; nem engedi, hogy bűnében és szégyenében megkeseredjen. Így van ez ma is, Isten kezébe veszi a kezdeményezést, és szabadító tapasztalatra hív meg, ha nyitott vagyok rá. Igen, Isten keres engem, mert akarja a velem való találkozást.

Amikor Isten szemén keresztül nézem elveszett lényemet, és meglátom hazatértem felett érzett örömét, akkor életem gyötrelmei enyhülnek, bizalmam megerősödik és reménységem új életre kap.
Nem lenne jó Isten örömét fokozni azzal, hogy engedem megtalálni és hazavinni magam, s hagyni Istent, hogy megünnepelje az angyalokkal visszatérésemet? Nem lenne csodálatos mosolyt fakasztani Isten arcán azzal, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy rám találjon, elárasszon szeretetével, és rá beszéljen a szívemre?
A közvetlen Isten-tapasztalatot én természetesen nem tudom előidézni; ajándékba kapom. De ha várok, ha mindig kész a szívem-lelkem, az Úr jönni fog, és felismerteti magát velem. Annyira szépen fogalmaz ezzel kapcsolatosan nagy költőnk, Ady Endre „Az Úr érkezése” című versében:
 

Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
 
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Imádkozzunk! „Isten, mi Atyánk, egyedül Te tudod; milyen lehetne az életünk. Taníts meg arra, hogy jelenléted csendjében megértsük azt a titkot, hogy a Veled való találkozásban, tekintetedben és szavadban már sokan felismerték magukat, mint a Te képedet és hasonlatosságodat.
Engedd elhagynunk mindazt, ami akadályoz a Veled való találkozásban, és abban, hogy átadjuk magunkat a Te Igédnek.
Segíts megengednünk, hogy megtestesüljön bennünk az a kép és hasonlatosság, amit Te alkottál rólunk.” Ámen.

Apa a legerősebb

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek.  Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”  Jn 14, 23-29

Mottó: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, –

Vigasztaló

Múlt héten Jézus meghagyta tanítványainak, hogy szeressék egymást. S íme, most arra buzdít, hogy szeressük őt. Az istenszeretet és az emberszeretet kéz a kézben, egyetlen egyetemes szeretet megnyilvánulásai. S amint a társak szeretete a jele és bizonyítéka a hiteles tanítványnak, úgy a tanítás megtartása a bizonyíték, hogy szeretjük Istent. Van azonban egy sokat ígérő fordulat is ebben a szeretettől átitatott univerzumban, egy plusz, Egy Magis. A Szentlélek úgy lép fel, mint tanító, mint vigasztaló. Mire is tanít? Mindenre. A vigasz konkrét, és szükség is van rá, pótolja a tanítványok édes együttlétét az Úrral. S mint a kisgyerek, aki apja erejével dicsekszik, úgy vigasztalja a Mester tanítványait az Atyával, aki nagyobb nála. Ha Isten velünk, ki ellenünk?

Húsvét 6. vasárnapja

Jn 14,23–29 „Békességet hagyok rátok”

Az Ószövetségben a „salom”, a béke szó, annyira gazdag tartalmú, hogy a magyar fordítás 25 különböző kifejezéssel fordítja le. Alapjelentése személyes jólét, boldogság, boldogulás, de mindezt jelenti a közösség számára is. A béke két fél rendezett viszonyával kezdődik, mind emberi vonatkozásban, mind Isten és ember vonatkozásában. A béke ellentéte nem pusztán a háború, hanem mindaz, ami megzavarja a két fél, tehát Isten és ember viszonyát. A béke állapota az élethez szükséges javak meglétét jelenti, de a veszélyeztetettségi érzés megszűnését is. Ezért az alvás vagy a halál is jelenthet békét, mert itt is megszűnik a veszélyérzet. Ezt az állapotot azonban nem az ember szerzi meg magának, hanem Isten ajándékozza meg vele az embert. Isten áldásának része a béke, ezért köszöntik egymást az emberek ezzel a jókívánsággal: „Béke veled!”

Isten és ember közötti zavartalan béke föltétele és alapja a szövetség. Megszegése mindig megzavarja az Isten és ember kö-zötti békét. Erre figyelmeztettek a próféták, amikor a szövetség érdekében fölléptek, és mindig ezt akarták helyreállítani. A fogság utáni próféciákban visszatérő motívum a béke jövendölése, amely szinte azonos az üdvösség ígéretével. Ennek a végső békességnek a helyreállítását végzi a Messiás, aki ilyen értelemben a béke követe. Az őáltala közvetített béke nem időleges, hanem örökké fog tartani.

Az Újszövetségben Pál leveleiben találunk legtöbb utalást a békére. Az újszövetségi béke fogalom a görög „eiréné” lényegében a héber „salom” teljes jelentésárnyalatát megtartotta.

Krisztus által adott béke azonban lényegesen különbözik az emberek, vagy a „világ” által adott békétől. Az ő békéje, az engesztelés által kiárad mind a földre, mind pedig az égre. Krisztus békéjének alapja az Isten országa, amely személyében jelent meg a földön. Aki Krisztus békéjét elnyeri, az részesedik az új teremtésben, az olyan emberi állapotba kerül, amely átrendezi az emberi viszonyokat. Ne feledjük el, Isten országa igazságosság, békesség és a Szentlélekben való öröm.

Korunk nagy dilemmáját foglalja össze szellemesen a II. világháborút átélt Churchill: „Akik képesek megnyerni a háborút, ritkán hoznak létre jó békét, akik jó békét tudnának kötni, sose győznek a háborúban.” Talán ez a cinizmustól sem mentes politikus mégsem felejtette el teljesen, hogy a béke eredetileg nem politikai fogalom, megteremtése nem katonai vagy politikai kérdés csupán. Azóta a politikusok önbizalma megnőtt, bölcsessége pedig megfogyatkozott. A világháborúkat lezáró politikusok azt gondolták, ők a győztesek követeiként, az élők megbízásából köthetnek olyan megál lapodásokat, amelyek figyelmen kívül hagyják a legyőzöttek és a holtak érzelmeit. Megkötötték a politikailag kötelezőnek tekintett béke megállapodásaikat, amelyben figyelmen kívül hagyták az igazságosságot, a legyőzöttek érzéseit, és a halottakat. Nem is lett béke a népek között sem Trianon, sem Jalta, sem Helsinki után. Ezért azonban mindig másokat okolnak, soha sem a béke megkötőit, akik szeretnek Isten követeiként fellépni, pedig csak a maguk érdekeit képviselték.

A békét nem biztosíthatja a világnak egyetlen politikai szerződés sem, egyetlen gazdasági megállapodás sem, amely az erőre és a gazdasági hatalommal rendelkezők előnyeinek megtartására irányul. Csak az a béke-megállapodás működik, amelyet egyre többen éreznek igazságosnak. Mi emberek csak akkor közvetíthetjük a békét, ha tudjuk, hogy az biztosítja az élet feltételeit, ha annak a nyugalomnak a helyreállítására törekszik, amelyet az Istennel kötött szövetség a 10 parancs pontjaiba már régen belefoglalt. Ennek megsértésével nem lehet tartós békét teremteni.

Szomorú imádság

Együttérzés és részvét

Egy fiatalember utazik a személyvonaton. Minden állomáson kinéz az ablakon, elolvassa a helység nevét – és fájdalmasan felsóhajt. Négy-öt állomás után utazótársa aggódva megkérdezi tőle: „Talán fáj valamije? Olyan szomorúan sóhajtozik." Erre a fiatalember így válaszol: "Köszönöm, nincs semmi bajom. Csak – én boldogtalan! – rossz irányba megyek: már rég le kellett volna szállnom. De nem teszem, mert – itt bent olyan kényelmes." „Így soha nem fog célba érni!” – figyelmezteti az utazótárs. A fiatalember azonban már nem figyel rá, a vonat ugyanis lassítani kezd és ő mindenképp ki akarja olvasni a következő helység nevét…

Bizarr – inkább rossz irányba megy, mint kiszállna a kényelmes fülkéből!

Különös – inkább nézi, mint viszi el céljaitól egyre távolabb az élet vonata, csak ne kelljen visszafordulnia!

Fura – inkább megalkuszik a boldogtalanság esélyével, mintsem újrakezdje!

Bármilyen abszurdnak tűnik is, ez egyesek számára talán gyakoribb életforma, mint gondolnád. Bölcsesség kell ugyanis beismerni, hogy életed korrekcióra szorul.

Bátorság kell ahhoz, hogy kiszállj, és szembeszegülj a változás szelével. Szent elszántság kell ahhoz, hogy merj valami újat kezdeni.

Életed során gyakran vagy úton, és mindegyik út életbevágóan fontos a számodra! Ha egyet is nem járnál be, személyiséged helyrehozhatatlanul torzó maradhatna, boldogtalan lennél!

Kezdődött a nevelésed és az oktatásod útjával. Majd folytatódott a hivatáskeresés és a karriered útjával. Most pedig talán már egy jó ideje azon vagy, hogy a személyes boldogságod útját megtaláld. Mindegyik útszakasz sorsdöntő számodra, de talán az utóbbi valamennyinél több felelősséggel jár, hisz ez az az út, amely embertársad – házastársad, partnered, barátod-barátnőd, ismerősöd – szívéhez vezet.

És Te, mert Isten-lehelte szép teremtmény akarsz lenni, nem csak azt szeretnéd, hogy mások szeressenek, hanem azt is, hogy Te is őszintén szeress valakit, valakiket, másokat. Szeretnéd őket boldoggá tenni!

Ha meg akarod érinteni a másik ember lelkét, azt csakis az együttérzés, a másik helyzetébe való beleérzés képességének megszerzésével sikerül!

Ha ki akarod nyitni a másik ember szívét, akkor az kizárólag a részvét kulcsával lehetséges!

Fejleszd ki tehát magadban azt a lelki érzékenységet, amely a körülötted élők rejtett vágyait is kitalálja.

Élesítsd belső látásodat, hogy olvasni tudj a sorok között és megértsd: milyen nyelven beszél a másik ember szíve.

Légy finomlelkű akár annak árán is, hogy néha megsebeznek vagy kihasználnak, mert csak így tudod mások lelkének a rezdüléseit megérteni!

Nincs más út a másik ember szívéhez, mint ez a kettő: az együttérzés és a részvét útja.

Keresd hát szüntelen, és ha egyszer megtaláltad, ne engedd, hogy a kényelem, az érdektelenség és a közöny pora betemesse.

Hisz ez a Te boldogságod egyedüli útja is!

Imre atya

Most pedig térjünk vissza tárgyunkhoz és beszéljünk olyan
lelkekhez, akik nem képesek magukat belsôleg összeszedni, sem pedig
figyelmüket az elmélkedésre összpontosítani, vagy pedig szemlélôdést
végezni. Azaz, hogy inkább ne is ejtsük ki ezt a két szót elmélkedés
és szemlélôdés, mert hiszen feltesszük, hogy ti képtelenek vagytok
reá. S valóban sokan vannak, akik már e nevek puszta említésére is
megijednek. Megeshetnék, hogy az ilyenek közül az egyik vagy a másik
beléphetne a rendünkbe -- mert hiszen itt sem haladnak valamennyien
ugyanazon úton -- s azért most néhány tanáccsal akarok nektek
szolgálni. Azaz, hogy azt is mondhatnám, hogy meg akarlak oktatni
benneteket, mert hiszen perjelnôtök lévén, anyátok vagyok s így szabad
ezen a hangon beszélnem. Meg akarlak pedig oktatni arra, hogy miképpen
kell ajakimát végeznetek, mert úgy illik, hogy megértsétek azt, amit
az imában mondtok. Mivel pedig az, aki nem képes figyelmét Istenre
irányítani, valószínűleg a hosszú imákat is fárasztóknak fogja
találni, én sem akarok ilyent például választani, hanem veszem azokat,
amelyek elmondására -- mint keresztények -- kötelezve vagyunk,
tudniillik a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ne mondhassa rólunk senki,
hogy nem értjük meg azt, amit imádkozunk. Ha csak mi magunk nem
gondoljuk, hogy teljesen elég, ha szokásból elhadarjuk a szavakat.
Hogy ezzel eleget teszünk-e kötelességünknek, vagy sem, ebbe a
kérdésbe én nem avatkozom: arra feleljenek meg a tudósok, én csak azt
akarom mondani, leányaim, hogy mi ne érjük be ezzel. Mert ha elmondom
a Hiszekegyet, mégis csak illik értenem és tudnom, hogy mit hiszek! Ha
pedig a Miatyánkot imádkozom, úgy a szívem tudni akarja, ki az a mi
Atyánk és ki az a mester, aki erre az imára tanított bennünket! Ne
mondjátok erre azt, hogy hiszen ti azt úgyis tudjátok s hogy
fölösleges errôl beszélnem. Ebben nincs igazatok, mert nagy ám a
különbség tanító és tanító között. Hiszen még azokról sem illik
megfeledkeznünk, akik idelent tanítanak bennünket, különösen ha szent
emberek és kiváló lelki vezetôk. Sôt nem is tudjuk ôket elfelejteni,
hacsak nem vagyunk rossz tanítványok. Arról a Mesterrôl pedig, aki
erre az imára tanított -- és pedig akkora szeretettel tanított reá s
úgy kívánta, hogy hasznunkra váljék -- Isten ments, hogy
megfeledkezzünk! Ha már gyarló voltunkban nem is gondolunk mindig
Ôreá, valahányszor elmondjuk ezt az imát, legalább is nagyon gyakran
jusson eszünkbe.

A vallás nagy igazságai, az örökkévalóság misztériumai lelkemet olyan boldogságba merítették, amely nem volt a földről való ... Már éreztem előre, hogy mit tartogat Isten azok számára, akik szeretik őt (nem emberi szemmel, hanem a szív szemével nézve) s látva, hogy az örök jutalom mennyire nincs arányban az élet kis áldozataival, szeretni akartam, szeretni Jézust, szenvedélyesen, szeretetem ezer jelével halmozni el őt, addig, amíg lehet ... Több lapot lemásoltam a tökéletes szeretetről s arról a fogadtatásról, melyet a Jó Isten tartogat választottainak, melynek pillanatában Ő maga lesz nagy és örök jutalmuk, s szünet nélkül újra és újra mondogattam a szeretet szavait, melyek lángralobbantották a szívemet. Céline lett gondolataim titkos letéteményese, karácsony óta meg tudtuk érteni egymást, a korkülönbség megszűnt közöttünk, mert nagyra nőttem testben, de különösen kegyelemben ... Ezt a korszakot megelőzően gyakran panaszkodtam, hogy Céline-nek egyetlen titkát sem tudom, azt mondta nekem, hogy túl kicsi vagyok, legalább „még egy zsámolynyival” kellene nagyobbnak lennem ahhoz, hogy bizalommal legyen hozzám ... Előszeretettel álltam fel erre a becses zsámolyra, mikor mellette voltam, mondva, hogy most azután beszéljen őszintén hozzám, de hasztalan iparkodtam, még mindig távolság választott el bennünket egymástól! ...

„Jobb szeretek cellámban maradni, mint lemenni a betegterembe, mert itt nem hallanak köhögni és senkit sem zavarok; és azután, ha nagyon gondosan ápolnak, már nem élvezem.”

És ha van valami nehézség, mondjam meg őszintén, ne féljek az igazságtól, számonkéréstől, csak a szeretet vezessen minden tettemben. [II. 33/9]

1937.9.6. Ma megváltozott a feladatköröm. A kertből a porta remeteségébe helyeztek át. Rövid beszélgetésre betértem az Úrhoz. Kértem áldását és kegyelmét a rám bízott új feladat hűséges teljesítéséhez. Ekkor hallottam a következő szavakat: Leányom, én mindig veled vagyok; alkalmat adtam neked irgalmas cselekedetek gyakorlására, melyeket engedelmességben fogsz végezni. Nagy örömet okozol nekem, ha esténként ennek a feladatnak részleteiről beszámolsz majd nekem.'' Éreztem, hogy Jézus új kegyelmet adott a feladat teljesítéséhez, ennek ellenére mélyebben bezárkóztam szentséges Szívébe.

A hit tárgya nem látható. De láthatatlanul is, akkor is, ha az érzékek számára senkinek sem hozzáférhető, mégis közvetlenül jelen van; megérint minket, és lehetővé teszi számunkra, hogy hozzá igazodjunk.

A legfontosabb: Isten rendelkezésére állni, hogy úgy használjon bennünket, ahogyan Ő kívánja, szolgálni és átadni magunkat neki.

A Szűzanya mély és szerelmetes bizalommal bí­zott az angyalban, mert elhozta neki a Jóhírt. 0 Isten kö­vete volt.

Ez a mi hitünk is.

Átéltük az evangélium sok isteni mondását, mint pl. ‘Angyalainak parancsolt felőled s ők kezeiken hordoznak téged, netán kőbe üssed lábadat.’  Mi minden történhetett volna, és nem történt? Hogyan igazított el az Úristen ügyeket és dolgokat, hogyan oldott meg problémákat. Hányszor tett harmonikussá közöttünk önmagunkkal küszködő, vergődő lelkeket. Aztán: ‘Keressétek az Isten országát és a többi mind hozzá adatik nektek.’ Ezt mi mind átélésből és nemcsak az evangéliumból tudjuk.

Elvittem az atyához a leírt közléseket. Ott azzal fogadtak, hogy M. atya beteg, nagy műtéten esett át, nem lehet beszélni vele. G. atya röviden vázolta betegségének súlyos körülményeit. Szívem szomorúsággal telt meg. Arra gondoltam, hogy most a Szent Szűz Szeretetlángja ismét hátráltatva lesz. G. atyát megkérdeztem, hogy mi a nagyobb, a veszteség vagy a nyereség. Ô azt válaszolta, a veszteség. Magam is azt gondoltam, milyen nagy veszteség egy ilyen szentéletű lelki vezető eltávozása. Ma az Úr Jézus beszélgetett: „Kis kármelitám, te kértél, hogy láncoljalak lábaimhoz. Én ezt a kérésedet meg is hallgattam. Úgy, ahogy kérted, rövidre (fogva), szorosan magamhoz is láncoltalak. Azért ne csodálkozz, hogy minden dolgod csak körülöttem tevékenykedni. Tartsd is ezt mindig szem előtt, mert csak így tudsz megváltó munkámban szünet nélkül részt venni. Ne félj, Szent Szívemen állandó pihenőd lesz. Ugye, érzed ezt? Amikor érzed, máris pihensz.” „Édes Jézusom, én ezt sokszor érzem.” „Azért, leánykám, mert a szeretet nem pihenhet. Az együtt érző, szerető szív szünet nélkül egymásért dobog. Maradj meg szeretetemben, és másokat is hozz a közelembe! Tudod, olyan kevesen vagyunk, könnyen áttekinthető a mi táborunk. És Én ezt a kis létszámot szemmel tartom.

Isten elfogadta Jézusnak az egész emberiség nevében bemutatott, végtelen értékű áldozatát. Ebből az egy áldozatból fakad számunkra minden kegyelem. Az Egyház áldozatbemutatása, benne az egyének áldozatbemutatása nem önálló, Jézustól független áldozatbemutatás, hanem minden esetben a megváltó Jézus áldozatának megünneplése.

Az Eucharisztia Krisztus testének és vérének az áldozata, amely által Krisztus keresztáldozata jelen valóvá válik számunkra. A szentmise nem új áldozat, nem ismételi meg a keresztáldozatot és nem ad hozzá semmi lényegeset Krisztus tökéletes áldozatához. Találóan fogalmazza meg ezt az igazságot a szentmise egyik könyörgése: „Istenünk, te a sokféle ószövetségi áldozat helyébe egyetlen tökéletes áldozatul Fiad kereszthalálát rendelted. Kérünk, fogadd el híveid áldozati adományát, mint egykor elfogadtad Ábel áldozatát, hogy amit Fölséged dicsőítésére felajánlunk, az egész világ üdvösségére váljék” (évközi idő, 6. vasárnap).

Már Szent Ágoston is tárgyalta ezt a kérdéskört. Ő is  hangsúlyozza,  hogy Jézus  egyszer halt  meg értünk: Ő, az Igaz a bűnösökért, az Úr a szolgákért. Nagyon jól tudjuk, hogy ez csak egyszer (seme/) történt meg. Mindazonáltal a szentség időről időre „mindannyiszor” (quotidescumque) megújítja (reno-vat) ezt az eseményt, ami a történelemben csak egyszeri történés. Nem úgy teszi, hogy ismét megtörténté teszi (non faciendd), hanem úgy, hogy megünnepli (sed celebrandő). Szent Ágoston két igét használ a különbség megvilágítására: megújítani és ünnepelni. A szentmise megünnepelve (nem megismételve!) újítja meg a keresztáldozat valóságát és megünnepli megújítva azt (nem csak megemlékezve róla!). Ugyanis Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat.

A kereszt egyedüli áldozata és a szentmise közti kapcsolat meghatározása a reformáció óta sokat vitatott kérdés, hiszen az egyik legvitatottabb pont volt a protestánsok és a katolikusok között. Luther azt hangsúlyozta, hogy Krisztus kereszthalálával tökéletes áldozatot mutatott be az Atyának az egész világ bűneiért, ezért ezen felül nincs szükség újabb áldozatokra, mintha Krisztus áldozata nem lenne tökéletes és elegendő a bűnökért. Szerinte a szentmise áldozat jellegének tanitása kisebbítené a keresztáldozat értékét.

A reformátorok vádjára válaszolva a Trentói Zsinat hangsúlyozta, hogy a keresztáldozat és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat. Az Eucharisztia áldozat jellege nem leértékeli, hanem  örök érvényűvé  teszi  a keresztáldozatot.

A szentmise megjeleníti a kereszt áldozatát, hogy ahhoz hozzá kapcsoljuk a mi áldozatainkat, és erőt, szent kegyelmet merítsünk Krisztus megváltó áldozatából.

Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. (Zsolt 127,1)

Korunk eszménye a nagy teljesítményekre képes ember. Eszerint mindenki annyit ér, amennyit teljesít. Éppen ezért a teljesítményt kell fokozni, munkában, tanulásban, sportban, szexben, mindenben, kerül, amibe kerül. Ha az emberbe kerül, akkor is. Bele is roppan sok ember és sok emberi kapcsolat ebbe a hajszába. Sok ilyen teljesítményen ott a bélyeg: hiába. „Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök." Íme az ember - Isten nélkül.

A vallásos ember így gondolkozik: majd én - Isten segítségével. Megpróbálja bevonni Istent a saját tervei megvalósításába, meg akarja nyerni őt céljai támogatására. Isten azonban sose lesz a mi alkalmazottunk, ő mindenek Ura.

A Biblia azt tanítja, hogy az embert nem a teljesítményei minősítik. A ki már nem tud teljesíteni, mert beteg vagy idős, az is ugyanolyan értékes Isten előtt. És a Biblia nemcsak a mi tetteinkről szól, hanem Isten tetteiről is. Isten előbb cselekedett, mint mi. És a jövőre nézve is megígérte, hogy cselekszik. S a hívő embert az jellemzi, hogy várja, amit Isten megígért, és közben végzi, amivel Isten őt bízta meg. Csak azt akarja tenni, amit Isten akar elvégeztetni vele, vagy amit Isten maga akar elvégezni általa.

Sőt olyan is van, hogy csak Isten akar cselekedni, nekünk pedig ezt mondja: maradj veszteg, és nézd az Úr szabadítását! A mai ember egyik nagy baja, hogy nem tud veszteg maradni. Itt is nagy ajándék, ha valaki ismeri Istent, és bízik benne, s tevékenysége vagy átmeneti tétlensége Isten útmutatásától függ. Az ilyen ember tanulja meg, mi az áldás. Az, amit Isten úgy ad, hogy nem is tettem érte semmit. Mert „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget".

Bízzam magamat e tekintetben is egészen Istenre!

„Hol van a királyod?” Hós 13

Drága gyermekek! Nézlek benneteket és hálát adok Istennek mindnyájatokért, mert megengedi, hogy még veletek legyek, hogy a szentségre buzdítsalak titeket. Kicsi gyermekeim, a béke megtört, a sátán békétlenséget akar. Ezért legyen még erőteljesebb a ti imádságotok, hogy a megosztottság és a háború minden tisztátalan szelleme elnémuljon. Legyetek a béke építői és a Feltámadott örömének hordozói bennetek és körülöttetek, hogy minden emberben a jó győzzön. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

1. Megtiltották a pápának az orvosok a járást
2. Interjú a pápával egy olasz napilapban
3. 60 éves a vatikáni Szent Anzelm Liturgikus Intézet
4. Becciu bíboros nyilatkozata az őt ért vádak kapcsán
5. Új svájci gárdisták esküdtek hűséget a pápának
6. Interjú az orosz ortodox egyház egy szakértőjével
7. 500 katolikus misszionáriust öltek meg 20 év alatt
8. Élet az ISIS után: katolikus iskola nyílik Irakban
9. Olvasócsoportok anyukáknak

A magyar változat a Magyar Kurír megrendelésére készült.

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

https://www.youtube.com/watch?v=eDCye6R4frs

Számodra is van hely a mennyben! - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek!
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen

Életrajzi adatok:
A második világháború végén mindenki menekül, menti a saját életét a beözönlő orosz hadsereg elől. Jaj a legyőzötteknek! Senki nem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. Apor Vilmos bátran szembenéz a veszéllyel, nem menekül, tudja jól, hogy a felebaráti szeretet, az élet védelme, szolgálata, minden kereszténynek békében és háborúban szent feladata. Marad a püspöksége élén, vállalja a sorsát. Ő nem zárkózik be, hanem megnyitja nagylelkűen óvóhelyként működő pincéjét, mely tárva-nyitva áll a védtelenek előtt. 1945 nagypéntekén orosz katonák törnek rá a védtelen lánygyermekekre, asszonyokra. A püspök azt teszi ami minden férfi kötelessége, védi a gyengéket, kicsinyeket. Bátran elállja a mohó katonák útját akik fenyegetően a levegőbe lőnek, majd a meg nem hátráló püspököt három golyóval leterítik.

Könyörögjünk:
Apor Vilmos püspök élete árán is megvédi mások gyermekeit, asszonyait. Add Urunk, hogy a mai férfiak, anyák a megfogant életet akár életük árán is merjék óvni, szolgálni, megvédeni bármilyen támadástól. Segíts Urunk, hogy Apor Vilmos mártírhalált halt székely püspök példájára és közbenjárására, soha semmilyen veszélyben, bajban ne engedjük el egymás kezét, a tőlünk segítséget kérő, kiszolgáltatott embernek ne fordítsunk hátat. Védjük meg egymás tisztaságát, értékeit, ne hagyjuk, hogy aljas bűnök szennyezzék be szeretteinket.

Boldog Vilmos püspök, te aki életed árán védted gyermekeinket, családjainkat – Könyörögj érettünk!

Szomorú imádság

A babiloni folyók mentén a héberek sírtak, de mi a bűneinket siratjuk. Kiáltsunk alázatosan a Szűzhöz és Anyához, ajánljuk fel neki a panaszainkat és a sóhajainkat. Nélküle nincs kegyelem, sem üdvösség az ő gyümölcsén kívül. Ő általa a bűnök megtisztulnak, a gyümölcse által pedig a lelkek kifehérednek. Általa lett elégtétel a bűnökért, az ő gyümölcse által egészség adatott. Dicsőség az Atyának...

¹Testvérek, a Szentírás kiáltva mondja nekünk: "Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza felmagasztaltatik" (Lk 14,11; 18,14; Mt 23,12). ²Ezekkel a szavakkal tehát megérteti velünk, hogy önmagunk felmagasztalása nem más, mint a kevélység egy faja; ³ettől pedig a próféta saját kijelentése szerint óvakodik, amikor így szól: "Uram, nem gőgös az én szívem, és nem nagyralátó a szemem; nagy dolgokat nem kerestem, sem az erőmet meghaladó csodákat". ⁴Mert mi lenne, ha "felmagasztalnám lelkemet és alázatosan nem gondolkodnám? Mint akit az anyatejtől elválasztanak, úgy fizetsz vissza a lelkemnek" (Zsolt 130,1-2).

A fiatalok hitéért 

Imádkozzunk, hogy a fiatalok, akik az élet teljességére hivatottak, fedezzék fel Mária példáján keresztül a befelé figyelés készségét, a megkülönböztetés mélységét, a hit bátorságát és a szolgálatnak való odaadottságot.

Imádság

Jóságos Atyánk, aki biztonságos utat hagytál nekünk
Jézus Krisztusban a fiatalok számára.
Ma eléd visszük őket, és imádkozunk értük.
Ahogy Fiad ifjú szíve összekovácsolódott Máriával, úgy küldd el Szentlelkedet, hogy a fiatalok is megtalálják benne szívük olvasztótégelyét,
ahol bátor hitet formálhatnak, amely képes a megkülönböztetésre és mások szolgálatára.
Add, hogy a Fiad által járt utakon vezesse őket,
és Mária tanítsa őket arra, amire Őt tanította.
Világosítsd meg a szívüket, hogy kegyelmedre hallgatva és az idősebbek támogatásával,
felismerjék a teljes élethez vezető utat.
Ámen.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot,
hogy a fiatalok, akik az élet teljességére hivatottak, fedezzék fel Mária példáján keresztül a befelé figyelés készségét, a megkülönböztetés mélységét, a hit bátorságát és a szolgálatnak való odaadottságot.
Ámen

Istenünk, irgalmasság Atyja, egyszülött Fiad a keresztfán függve Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát a mi Anyánkká is tette. Add, kérünk, hogy a Szűzanya szerető közbenjárására Egyházad napról napra termékenyebb legyen, szent utódoknak örvendjen, és a népek minden családját anyai keblére ölelje. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Drága Mennyei Atyám!
Hálát adok Neked azokért a fiatalokért, akik most bérmálkozásra készülnek. Jézus nevében kérlek, érintsd meg a szívüket, hogy vágyakozzanak a Veled való találkozásra! Áldd meg kérlek mindnyájukat! Küldd el rájuk szent Lelkedet, hogy megadja nekik a kellő bölcsességet, a hitet és reményt, hogy Istenre építsék életüket. Uram maradj mellettük akkor is, ha majd meginognak hitükben, s bátorítsd őket életük legválságosabb óráiban is. Tedd rájuk a kezedet egyenként, s mutasd meg nekik, hogy mennyire szereted őket. Ámen

Te lélegezz bennem, Szentlélek Isten, hogy ami szent, azt gondoljam!
Te erősíts engem, Szentlélek Isten, hogy ami szent, azt hűséggel megvédjem!
Te őrizz engem, Szentlélek Isten, hogy szent kegyelmedet el ne veszítsem!
Te parancsolj nekem, Szentlélek Isten, hogy ami szent, azt tegyem!
Te hívogass engem, Szentlélek Isten, hogy ami szent, azt szeressem!