Egyetemes: Bolygónk erőforrásainak tiszteletben tartásáért

Imádkozunk azért, hogy bolygónk erőforrásait ne kizsákmányoljuk, hanem igazságos és tiszteletteljes módon megosszuk.

Ima

Minden jóság Atyja,
Te alkottad ezt a szépséggel teli világot,
és gyermekeidre bíztad, hogy törődjenek vele.
Segíts nekünk abban, hogy nagylelkű és nyitott szívvel rendelkezzünk,
legyünk figyelmesek mások igényeire, és legyünk hajlandóak megosztani, amink van.
Küld el a Szentlelkedet azokra a vezetőkre, akik döntéseket hoznak
az áruk előállításával és fogyasztásával kapcsolatban,
hogy a bolygó erőforrásait, amelyeket ránk bíztál,
igazságos és tisztelettudó módon, mindenki méltóságát tiszteletben tartva osszák meg.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• Tanuljon és vegyen részt! Használja a közösségi médiát a Globális Katolikus Klíma Mozgalom és más partnerek (Entreculturas, Alboan és GasMuHa) kezdeményezéseinek felfedezéséhez ebben a hónapban a pápa világméretű imahálózatán keresztül.
• Szánjon egy percet imádságra családként vagy a helyi közösségben, imádkozzon azért, hogy a föld javait igazságossággal és tisztelettel osszák meg. Tudatosítsa ezt a kérdést. Olvassa el a Laudato Si enciklikának egy részét.
• Vizsgálja meg életét és hozzáállását ebben a témában. Még a mindennapi élet apró gesztusai és választási lehetőségei is fenntarthatóbb világot építhetnek.

A gyermek amellett, hogy elmondja, amit érez és gondol, nyitott a tanulásra, kíváncsi arra, hogy tudjon valami újat, korlátok és feltételek nélkül. A gyermek rezeg a jóval, elszomorodik a rossz miatt, és magabiztosan a szülei karjaiba veti magát. Így kell lennem az Úr előtt, kinyitva a szívemet, hogy elfogadjam az Igéjét, a karjaiba vetem magam az élet viharai alatt, örüljek mások javának és tiszta szívvel cselekedjek.

Imádkozunk a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek millióiért. Jézushoz és szüleihez hasonlóan akik Egyiptomba menekültek, ők is minden nap félelemben, bizonytalanságban és nyugtalanságban élnek.

https://youtu.be/Ziryacd5vIw

Imádkozunk azért, hogy bolygónk erőforrásait ne kizsákmányoljuk, hanem igazságos és tiszteletteljes módon megosszuk. Nem a kifosztásra; igen a megosztásra.

Kipréseljük a bolygó javait. Kipréseli őket, mintha a föld narancs lenne.
Az északi világ országai és vállalkozásai a déli természeti erőforrások kiaknázásával gazdagodtak, és ezzel „ökológiai adósságot” hoztak létre. Ki fizeti ki ezt az adósságot?
Ezenkívül ez az „ökológiai adósság” nő, amikor a multinacionális vállalatok külföldön teszik meg azt, amit soha nem engednének meg saját országukban. Felháborító.
Ma, nem holnap; ma felelősséggel kell gondoskodnunk a Teremtésről.
Imádkozunk azért, hogy bolygónk erőforrásait ne kizsákmányoljuk, hanem igazságos és tiszteletteljes módon megosszuk.
Nem a kifosztásra; igen a megosztásra.

Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit (2020. január 9.).

Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma Elvándorlókkal és Úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta „A belső menekültek pasztorációjának irányelvei”-t (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.

Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a COVID-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).

A 2020-as év tragikus eseményeinek fényében kiterjesztem a belső menekülteknek szentelt üzenet témáját mindazokra is, akik a koronavírus miatt a bizonytalanság, az elhagyatottság, a kirekesztés és az elutasítás áldozataivá váltak és válnak.

Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.). Mindegyikükben jelen van az a Jézus, aki Heródes idejében menekülni kényszerült, hogy életét mentse. Arra vagyunk meghívva, hogy arcukban felismerjük az éhes, szomjas, ruhátlan, beteg, idegen és fogságban lévő Krisztus arcát, aki kérdőn tekint reánk (vö. Mt 25,31–46). Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.

Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.

Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16). Amikor az úton lévőkről és a menekültekről beszélünk, túl gyakran megrekedünk a számok szintjén. De itt nem számokról, hanem emberekről van szó! Amikor találkozunk velük, megismerjük őket. És ha megismerjük történetüket, akkor meg is fogjuk érteni őket. Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.

Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).

A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta [...], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17). A szeretet, amely kibékít és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.

A növekedéshez kell, hogy megosszunk. A megosztás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat... ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!

A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait. Ha valóban támogatni akarjuk azokat az embereket, akiknek segítséget nyújtunk, be kell vonódniuk és őket kell a megváltás főszereplőivé tennünk. A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).

Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.) Annak érdekében, hogy megőrizzük közös otthonunkat és egyre inkább megfeleljünk Isten eredeti tervének, el kell köteleznünk magunkat a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi felelősségvállalás garantálása mellett, senkit sem hagyva magára.

Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:

Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől.

Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé.

Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.

Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.

Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.

Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. május 13-án, a Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapján.

Ferenc pápa

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus szemében a szolgáló szeretet teszi naggyá az embert.
Egyszer az a kérdés merült fel a tanítványok között, hogy ki a legnagyobb közülük.
Mivel Jézus ismerte szívük gondolatait, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és így szólt tanítványaihoz: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb.”
Ekkor János vette át a szót: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött ki a te nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 9,46-50

Hétfő – köznap Gy3 V3
v. Szent Vencel vértanú – e
v. Ruiz Szent Lőrinc és társai, vértanúk – e
Zso: az évközi köznapról v.
az emléknapok egyikéről
zöld Mise: szabadon választható.
piros Vagy: Szent Vencelről: vértanúk miséje,
saját kollekta, pref. a vértanúkról.
piros Vagy: Ruiz Szent Lőrinc és társairól:
vértanúk miséje, saját kollekta,
pref. a vértanúkról.
Olv: Jób 1,6-22; Lk 9,46-50
Vác:
fehér Esti szentmise: Gy1 V0
Minden Szent Mihály főangyalról,
az egyházmegye védőszentjéről.
Zso: I. Ed. a főünnepről.

SZENT VENCEL

*903/905. +Altbunzlau, 929/935. szeptember 28.

Vencel herceg a cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született 903- ban vagy 905-ben. Atyja, Vratiszláv herceg volt a csehek második keresztény uralkodója; anyja, Drahomira hercegnő keresztény volt ugyan, de lelkületében még a pogány szellem élt. Vencel fejlődésére igen nagy hatással volt Vratiszláv édesanyja, Ludmilla, akit később szentként tisztelt az Egyház.

Vratiszláv herceg 921-ben, mindössze harminchárom esztendős korában meghalt. Az uralkodást felesége, Drahomira vette át, mert idősebbik fiát, Vencelt még túl fiatalnak tartotta, de maga is vágyott a trónra. Ezt a hatalomvágyat, úgy tűnik, kisebbik fia, Boleszláv örökölte. Drahomira úgy vélte, anyósa, Ludmilla összeesküvést sző ellene, hogy Vencel számára szerezze meg a trónt, ezért orgyilkosokat küldött, és tetini várában megfojtatta az öreg Ludmillát. Uralkodása azonban erőszakos volt, ezért általános elégedetlenség és zavargás támadt. Ekkor I. Henrik német király tudtával Bajor Arnulf avatkozott be, és arra kényszerítette Drahomirát, hogy adja át a trónt Vencelnek.

922-ben Vencel átvette az ország vezetését. Tizenhét vagy legfeljebb tizenkilenc éves volt, és mindössze hét évig uralkodhatott, hogy aztán vértanúként adja életét Krisztusnak.

Politikájában Nyugat felé hajlott, hogy a nyugati kultúrából minél többet át tudjon plántálni országába. Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait is. A nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették.

Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, s szerette volna elérni, hogy a még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú. Valószínűleg nem is nősült meg. Az általa alapított templomok szentelési évfordulóját rendszerint a helyszínen ünnepelte.

Népe örömmel vette szent királya vezetését, ellenségei azonban egyre nyíltabban fejezték ki gyűlöletüket. A pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik. A fanatikus, nacionalista gondolkodású urak pedig azt rótták föl Vencelnek, hogy a német királyság felé húzó politikájával elárulja a cseh nemzetet. Mindkét párt Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg a vezért, aki örömmel kapott a lázadók által fölkínált hatalom után, s végül oka lett testvére meggyilkolásának is.

Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt vitték át Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba. A csehek nemzeti patrónusként tisztelik, sőt Szent Vencel családjának tekintik magukat, és Vencel koronája a nemzet szimbóluma számukra.

Ünnepét halála napján, szeptember 28-án ülték, a római naptárba 1670- ben vették föl.

---

A középkori szokás szerint hét éves korában egyházi szertartás keretében lépett ki a kisgyermekkorból. A család jó barátja, Tuto regensburgi püspök jött el, hogy a szertartást elvégezze. Az oltár előtt megáldotta a kis Vencelt: ,,Uram, Jézus, áldd meg e gyermeket áldásoddal, amellyel a te igaz híveidet szoktad megáldani'', majd levágott egy tincset a gyermek hosszú hajából. Ezt követően a jelenlévő urak léptek oda a gyermekhez, és mindegyikük egy-egy hajtincs lenyírásával jelezte, hogy többé már nem kisgyermek Vratiszláv herceg idősebbik fia, akinek egykor majd örökölnie kell atyja trónját.

A kereszténységet nagyanyjától, Szent Ludmillától sajátította el, miközben latin iskoláit Budecben végezte. Legendája szerint a latinban olyan jártas volt, mint a papok vagy a püspökök, de nem volt tőle idegen a görög nyelv sem. A zsoltárokat könyv nélkül tudta imádkozni. Ifjúkorának nagy megrázkódtatása volt nagyanyja, Ludmilla asszony halála. Később ő vitette át holttestét Prágába, a Szent György- templomba.

Mint király személyesen is gondozta a betegeket és a nyomorultakat, és éjszakánként mezítláb járta a templomokat, ahol virrasztani és zsoltározni szokott. Az Oltáriszentség iránti tiszteletét azzal is kifejezte, hogy apródaival ő maga aratta, csépelte és őrölte a búzát, amiből ostyát sütöttek, és szüretelte, préselte és gondozta a bort, ami az oltárokra került. Később emiatt lett a szőlők kedvelt és tisztelt patrónusa.

929 vagy 935. szeptember 27-én az öccse, Boleszláv meghívására Vencel Altbunzlauban ünnepelte a Szent Kozma és Damján-templom dedikációs ünnepét. A templomot ő építtette a két szent tiszteletére. Az ünnep végeztével vissza akart térni Prágába, de az öccse tartóztatta és este nagy vacsorát adott a tiszteletére. A vacsora emelkedett hangulatban zajlott, és a végén Vencel áldást mondott, majd Szent Mihály arkangyal tiszteletére ürítette a poharát, és nyugovóra tért. Másnap reggel misén akart részt venni, ám a templom kapuja előtt ott várta Boleszláv és néhány embere. Boleszláv nyájasan üdvözölte Vencelt, majd hirtelen kardot rántott, és a fejére sújtott. Vencel nem vesztette el lélekjelenlétét, a csapást kivédte, és megragadván öccsét, a földre taszította, és ezt mondta: ,,Bocsássa meg neked az Úr, öcsém!'' De nem tudott elmenekülni, mert a Boleszláv kíséretében lévő urak mind rárontottak és megölték.

---

Istenünk, ki Szent Vencel vértanúdat megtanítottad arra, hogy a mennyek országát többre becsülje a földi birodalomnál, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy magunkat megtagadva egészen a tieid legyünk!

Isten jelenléte

Szabadság

Isten segítségét kérem,
hogy ebben az imaidőben elfoglaltságaimtól elszakadjak,
és megnyíljak Isten felé,
hogy tudjam jobban megismerni, szeretni, és szolgálni Őt.

Szerető figyelmesség

Segíts, Uram, hogy egyre inkább tudatában legyek jelenlétednek.
Taníts, hogy felismerjem jelenlétedet másokban.
Tölts hálát a szívembe, mikor mások gondoskodása közvetíti felém szeretetedet.

Isten igéje

Lk 9, 46-50

Egyszer az a kérdés merült fel a tanítványok között, hogy ki a legnagyobb közülük.
Mivel Jézus ismerte szívük gondolatait, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és így szólt tanítványaihoz: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb.”
Ekkor János vette át a szót: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött ki a te nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Jézus mindent a feje tetejére állít. Számára Isten országa az egyetlen abszolút érték. A Szentlélek alkotó ereje működik minden emberben, még azokban is, akik nem tartoznak keresztény felekezethez. Tudok-e örülni ennek? ‘Az élet estelén szeretetben ítéltetünk meg’ (Keresztes Szent János).
• Mi tesz naggyá egy embert? A hatalom vagy a vagyon? A képességei, szépsége, a tehetsége vagy más hasonló? Isten országában aszerint ítélik meg egy ember nagyságát, hogy hogyan tud szolgálni másokat. Kiderül, hogy a földön élő kisemberek a legnagyobbak, akik mindnyájunkat szolgálnak! Nagynak fognak-e tartani engem Isten országában?

Párbeszéd

Megérintett Isten Igéje? Vagy hidegen hagyott?
Megvigasztalt, vagy valami új elhatározásra indí­tott?
Elképzelem, hogy Jézus mellettem áll vagy ül,
Felé fordulok, és megosztom Vele érzéseimet.

Befejezés

Megköszönöm Istennek ezeket a perceket, amiket egyedül tölthettem Vele,
és azokat a kegyelmeket, amiket ima közben kaptam.

Evangélium: 
Lk 9,46-50
Egyszer az a kérdés merült fel a tanítványok között, hogy ki a legnagyobb közülük. Jézus szívük gondolatainak láttán odahívott egy gyereket, maga mellé állította, s így szólt hozzájuk: „Aki befogadja ezt a gyermeket a nevemben, engem fogad be. S aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az az igazán nagy.”
Ekkor János vette át a szót: „Mester, láttunk egy embert, aki ördögöt űzött a nevedben, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van.”

Bevezető ima: Szentlélek, lelkem kedves vendége, tudom, hogy tőled kapok minden jó gondolatot és kérést. Engedd, hogy ebben az imádságban alázatosan tudjak hozzád közeledni! Engedj alázatosan megmaradnom jelenlétedben, ha hozzám beszélsz! Mindennél jobban akarlak téged szeretni, és így bízom abban, hogy megajándékozol minden kegyelemmel, amire az imádság alatt leginkább szükségem van.

Kérés: Szentlélek, add, hogy magamat a legkisebbnek lássam, aki arra hivatott, hogy másokat szolgáljon!

Elmélkedés: 
1. Az „én vagyok az első” szindróma. A hallgatás nem volt az apostolok erőssége. Hogyan lehetséges ez? Ha figyelmesen hallgattak volna az Úrra, akkor tudták volna, hogy nem a tekintély és elismerés elnyeréséért való törekvésről, hanem alázatról és szolgálatról beszélt. Megkérdezhetnénk, hogy Jézus szavai miért nem hatoltak be az apostolok szívébe? De mi talán jobbak vagyunk? Évről évre olvassuk és hallgatjuk ezt az evangéliumi szakaszt és mégis újra és újra beleesünk a büszkeség bűnébe. Talán azt gondoljuk, hogy jobbak, rátermettebbek és szentebbek vagyunk másoknál. De hogyan lát minket Jézus?

2. A Megrontó. Jézus elmagyarázza, hogy miben áll a nagyság: a leggyengébbeket és leginkább rászorultakat befogadni az Ő nevében. Ehhez alázatos szív szükséges. Istentől kapunk bizonyos képességeket, hogy a jó cél érdekében használjuk fel őket. Az emberiség történelme tele van olyan emberekkel, akik minden lehetőséget megragadtak, hogy a másikat kihasználják. Van erre elég példa: etnikai csoportok, akik kihasználják a kisebbségeket, munkaadók, akik kizsákmányolják a szegény bevándorlókat. „A hatalom korrupttá tesz” tartja egy régi mondás. Ez tényleg így van. Hogy bánok azokkal, akik tőlem függnek? Olyan vagyok, mint egy diktátor? Mindig meg akarom mutatni, hogy ki a főnök? Vagy a szolgáló magatartást sajátítottam el?

3. A féltékenység megnyilvánulása. János elmesélte, hogy az apostolokkal megpróbáltak feltartóztatni valakit, aki Jézus nevében jót tett. abban állt ennek a személynek a bűne, hogy ő „nem velünk együtt” követte Jézust. A keresztények évszázadokon keresztül csak kevés jót cselekedtek, mert azt gondolták, hogy Istentől arra kaptak hivatást, hogy az Egyházat védjék. A Szentlélek mindenféle új dolgot teremt, amiket meg kell vizsgálni, de nem szisztematikusan elutasítani, csak azért, mert újak. „Gyümölcseiről ismeritek fel őket” mondja Jézus. A lecke, amit Urunk adni akar nekünk: „Ne ítélj elhamarkodottan mások indítékai felől!” Először hagyjuk őket szabadon cselekedni, és várjuk ki, hogy munkájuk milyen gyümölcsöt hoz. Van-e valaki, akit visszatartok attól, hogy jót cselekedjen?

Beszélgetés Krisztussal: Uram, add kegyelmedet, hogy az embereket és tetteiket a te szemeddel lássam! Tedd mércémet a te mércédhez hasonlóvá! Taníts meg, hogy ne a másik külsejét, hanem a szívét nézzem! Különösen arra taníts meg, hogy ne álljak azok útjába, akik jót akarnak tenni Egyházadért!

Elhatározás: Véghezviszek egy szeretetcselekedetet egy gyermekcsoportért. 

Jób 1,6-22 

Egy napon pedig, amikor eljöttek az Isten fiai, hogy az Úrnál jelentkezzenek, a sátán is közöttük volt. Az Úr megkérdezte tőle: „Honnét jössz?” Az így felelt: „Szerte bolyongtam a földön és bejártam azt.” Az Úr így folytatta: „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs a földön hozzá hasonló férfi, feddhetetlen és igaz, istenfélő és a gonosztól tartózkodó!” A sátán erre megkérdezte: „Vajon ok nélkül istenfélő-e Jób? Hisz te megoltalmaztad őt, a házát és egész vagyonát; megáldottad keze munkáját és gyarapodott jószága a földön! De bocsásd csak rá egy kissé a kezedet és verd meg mindenét, amije van, akkor bizony szemtől-szembe áld majd téged!” Ezt mondta erre az Úr a sátánnak: „Nos, a kezedbe adom mindenét, amije van; őrá azonban ne nyújtsd ki kezedet!” Erre eltávozott a sátán az Úr színe elől. Amikor pedig egyik napon Jób fiai és leányai ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában, hírnök jött Jóbhoz és mondta: „A marhák éppen szántottak, a szamarak pedig legeltek mellettük, amikor rajtuk ütöttek a sábiak és elhajtottak mindent, a szolgákat pedig kardélre hányták; csak magam tudtam elmenekülni, hogy hírt hozzak neked.” Még beszélt az, amikor jött egy másik is, és azt mondta: „Az Isten tüze hullott le az égből, leütötte és elemésztette a juhokat és a szolgákat; egyedül én menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” De még ez sem fejezte be szavait, máris jött egy másik és azt mondta: „A kaldeusok három rajba állva meglepték a tevéket és elhajtották őket, a szolgákat pedig kardélre hányták; csak magam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” Míg ez beszélt, íme, jött egy másik és mondta: „Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában, amikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett a sivatag felől, megrendítette a ház négy sarkát, úgyhogy az összeomlott és rászakadt gyermekeidre és meghaltak; egyedül én menekültem meg, hogy hírül hozzam neked.” Ekkor felkelt Jób, megszaggatta ruháit, megnyírta fejét, leborult a földre és így imádkozott: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és meztelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” Mindezekben nem vétkezett Jób az ajkával és nem beszélt semmi dőreséget sem Isten ellen. 

 

Lk 9,46-50 

Azután felmerült köztük a kérdés, hogy ki a nagyobb közülük. Jézus, aki ismerte szívük gondolatát, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és azt mondta nekik: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.” Ekkor János így szólt: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űzött, és megtiltottuk neki, mert nem követ téged.” Jézus azt felelte neki: „Ne tiltsátok meg; mert aki nincs ellenetek, veletek van.”

 

Mindannyiunknak van tapasztalata a szenvedésről, ám helyesen gondolkodni és beszélni róla meglehetősen nehéz. Halálközeli állapot ez, amelyben a test és a lélek egyszerre van keresztre feszítve, úgyhogy amikor szenvedünk, nemigen vagyunk képesek még csak gondolkodni sem. Amikor azonban nem szenvedünk, akkor meg már azért vagyunk képtelenek hitelesen gondolkodni és beszélni róla, mert akaratunk ellenére elmegyünk a szenvedő mellett – amellett is, aki valaha mi voltunk, vagy éppenséggel leszünk. Ezért valódi sugalmazottság kell ahhoz, hogy a szenvedésről hitelesen tudjunk beszélni, s még inkább ahhoz, hogy arról szólhassunk, hogyan lehet megtalálni a szenvedésben a helyes viszonyulást Istenhez. 

 

Jób könyve pontosan erre vonatkozó, Istentől adott, hiteles útmutatás. Jób megszaggatta ruháit és lenyírta a haját, mint egy nazír, mint egy próféta, mint aki belépett a legszigorúbb szerzetesrendbe. Igen, a szenvedés szigorú elkötelezettség, ahol az embernek lehetősége van a legszorosabb kötelékkel Isten megrendítő misztériumához kötözni magát, vagy végleg elutasítani őt. Nincs középút. A szenvedés a legradikálisabb döntés meghozatalára kényszerít. Vagy leborulunk Jóbbal, és elnémulva imádjuk a végtelen fölségű Istent, vagy fellázadunk ellene, és a poklot választjuk. 

 

Urunk Jézus, add meg kérünk, hogy Isten nevét ne csak akkor tudjuk áldani, amikor ajándékait tapasztaljuk, hanem akkor is, amikor szenvedéssel látogat meg minket. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy a szenvedés idején készek legyük találkozni azzal az Istennel, aki minden emberi okoskodást túlhalad, s kezében a szenvedés is csak eszköz, mellyel saját magához akar vonzani minket.

Evangélium

Lk 9,46-50

Egyszer az a kérdés merült fel a tanítványok között, hogy ki a legnagyobb közülük. Mivel Jézus ismerte szívük gondolatait, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és így szólt tanítványaihoz: Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb. Ekkor János vette át a szót: Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött ki a te nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt. Jézus így válaszolt: Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.

Elmélkedés

Jézus többször is megjövendölte apostolainak, hogy Jeruzsálemben szenvedni fog és meg fog halni. Ennek ellenére az ő elképzeléseikben továbbra is Mesterük dicsőséges uralma él, amelynek megvalósulásakor ők majd fontos feladathoz juthatnak. Erre utal a mai evangélium bevezető mondata, miszerint versengés támadt az apostolok között, hogy ki a nagyobb, kié a vezető szerep. Mélyebb szándékaikat, gondolataikat leplezi le egymás közti versengésük.
Viselkedésüket Jézus méltatlannak tartja, tanítványaitól egészen más lelkületet vár. Jézus először figyelmezteti őket helytelen gondolkodásuk miatt, majd pedig egy jelképes cselekedettel emlékezteti őket az alázatosság fontosságára. Egy gyermeket állít eléjük és kijelenti: „aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb.” A szövegben az szerepel, hogy Jézus „odahívott egy gyermeket” és maga mellé állította. Más fordítás szerint „kézenfogott egy kisgyermeket”, s ez talán jobban visszaadja az eredeti mondanivalót. Ez a mozdulat Jézus részéről azt fejezi ki, hogy a védtelen, kiszolgáltatott, alázatos, kicsiny gyermekkel azonosul és nem azokkal, akik becsvágyó terveket forgatnak fejükben.
Az Úr jelképes cselekedete nem csak az egykori apostoloknak szólt, hanem figyelmeztetés az Egyház valamennyi vezetőjének és tagjának.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

 

 

Gyakran előfordul, hogy mások munkáit a miénk kedvéért akadályozzuk, holott munkánkkal épp mások hasznára kellene lennünk.

Mily mélységes nagy bizalmat helyezhetsz beléje, micsoda szeretettel kell viszonoznod szeretetét, mily gyengéden karjaidba zárnod, aki ilyen nagyra becsül és aki ily magas méltóságra emel? Saját oldalából alkotott téged, amikor meghalt érted, s a halál álmát vállalta a keresztfán

„Reggel eléd állok” (Zsolt 5,5) Uram, és rád vetem szemeimet s szakadatlan mondom dicséretedet. Reggel eléd állok és nézem orcám szabadítóját, az én Istenemet, aki „megele- veníti majd a mi halandó testünket is” (Róm 8,11) a bennünk lakó lélek kedvéért, mert irgalmasan ott lebeg a mi sötéten háborgó bensőnk fölött.

Zálog van kezünkben itt e zarándoklás idején, hogy máris világosság lehetünk, s íme, a reménység erejében boldogok vagyunk; a világosság, a nap fiai vagyunk, nem az éjszakáé, nem a sötétségé, - ámbár valamikor azé voltunk.

Megbízhatatlan most még az emberi ítélet; a sötétség fiai között és köztünk csak te tudsz megkülönböztetve eligazodni; mert csak te vizsgálod a szíveket és te tudod igazán nevén nevezni azt, ami világosság, s azt, ami sötétség. Az Írás is azt mondja: „ki választ el minket” (1Kor 4,7), hacsak te nem? Van-e valamink, amit nem tőled kaptunk? Nem egyazon földből alkotott edények vagyunk-e tisztességre, amelyből sok más is készült, de gyalázatra? (Vö. Róm 9,21).

«Mert megadatik nektek azon órában, mit szóljatok.» Amikor kell, segít az Úr azon órában...! Most talán gyöngének érzem magam s gondolom, hogy ebben vagy abban a kísértésben elbuknám! Ez nem helyes pszichológia s még helytelenebb teológia; mert most nem kell a segítség; ha kell, majd lesz, s akkor másképp érzel. Hányan lettek kitartók, nagyok, erősek, hősök azon órában... Furcsa órákon, gyenge pillanatokon kell átmennünk néha, de saját hibánkból; miért nem neveljük s nem fegyelmezzük magunkat, mondván: itt is, most is hős, nagylelkű lehetsz, ha el nem hagyod magad... fogj hozzá s ne engedj.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 240. old.]

Még nem kelt fel a Nap és a követségben járó haj­nal máris nappallá cserélte az éjjelt. Az ég üres, sehol egy madár se száll; de alattam láthatatlan mélysé­gekben, kifürkészhetetlen víztömegekben - sejtek, pará­nyok, szörnyek élnek és mozognak és lenn a fenéken tán egyiptomi, krétai, pún, szikul, görög, római, longobárd, francia, spanyol, angol hajók roncsaiban elmerült kincsek közt, halálukat lelt emberek csontjain az a tüneményes formájú növény- és állatvilág élősködik, melynek kicsi kis részletét a nápolyi akvárium szemlélteti.

A tenger színén elvesznek a történelem útjai. Nápoly és Szicília közt a tenger a hadak útja, a gyarmatosok és kaló­zok útja, birodalmaknak, népeknek útja, szóval a világtör­ténelem útja; hajdan Tírusból, a Nílus torkolatától, Kar­thágóból, Bizánc vagy Massüia felől indultak azok a ha­jók, melyek ugyanezt a tengert járták, hogy az etruszkok­nak, punoknak, görögöknek vagy rómaiaknak biztosítsák az életet és uralmat a partokon. Az egyik hajón Szent Pál járt Krisztus rabságában Síracusából Nápolyig; 1300 év múlva Nagy Lajos és hadai hajóztak ezen a tengeren. Aki a tengerre megy, az kiszaladhat a történelemből.

(Napkelte a tengeren)

Úgy a szerencsében, mint a szerencsétlenségben őrizd meg lelked nyugalmát. Őrizd meg bensőséges szeretetedet minden szenvedéssel szemben, amelyet Isten küld neked.

Imádkozzunk nagy-nagy szeretettel, hogy minél több magyar családnak legyen szüksége egy új babakocsira! Szerintem a gazdasági krízis hullámvölgyéből a babakocsigyár kellene, hogy minél hamarább kihúzzon, hogy így fellendítse lassan a többi iparágat is. Mert ha megnő a kereslet a babakocsik után, akkor hiszem, hogy ez magával fogja vinni a roller, a görkorcsolya, a bicikli, majd a kis autók után a hatalmas családi autók piacát is. De ha a Kárpát-medencében a babakocsi ár nem indul be, akkor útjaink ki fognak ürülni, és csak magányos emberek fognak bolyongani céltalanul az elnéptelenedett utakon. Imádkozzunk, hogy sok-sok aranyos újszülött keljen szüleivel útra Isten szép ege alatt a gyermekkor kalandjain keresztül a felnőttkor közé!

Az érzékszervek megtagadása nagyon segíti a tisztaság megőrzését és erősíti a lelket (MB XII. 601).

A munka különböző fajtái közül a fizikai munka a legkönnyebb. A szellemi munka nehe­zebb, de nagyobb örömet is ad. A lelki munka azonban még a szelleminél is nehezebb, viszont ez adja a legnagyobb örömet.

Cselekedd a jót, bárhol is vagy, hogy mindenki azt mondhassa: "Ez Krisztus gyermeke".

Viseld a kínokat, betegségeket, fájdalmakat Isten szeretetéért és a szegény bűnösök megtéréséért. Védd meg a gyengét, vigasztald meg, aki sír!

Aki hitoktatást végez, akármilyen beosztása legyen is az Egyházban, gondosan törekedjék arra, hogy taní­tásával és magatartásával Krisztus életét és tanítását adja tovább. Nehogy azok szívét és lelkét, akiket ta­nít, magához láncolja, vagy a saját véleménye és lelki adottságai szerint alakítsa őket. Főleg pedig attól óva­kodjék, hogy saját véleményét és gondolatait úgy adja másoknak, mintha ezzel Krisztus tanítását és életét közölné. Aki joggal nevezi magát hitoktatónak, soha nem teheti meg, hogy saját ízlése szerint válogasson a hitletétemény anyagában, maga ítéljen fontosnak és tanítson bizonyos dolgokat, másokat pedig mint jelen­tékteleneket kihagyjon a tanításból.

El tudom képzelni, hogy az emberiség nagy fájáról ágak fognak letörni és pusztulnak el – törtek le eddig is a történelem folyamán –, de valamilyen módon ez a szent törzs kihajt. Isten munkálkodik.

Nem annyira a kívülről jövő csapások pusztítanak, hanem inkább mindaz a rossz, amelyet magadba zársz, amely benned forrong, erjed, rothad: a féltékenység mardos, amelyet őszintén bevallasz, vagy amely ott bujkál szomorúságod, duzzogásod, szavaid, hallgatásod mögött, a dühöd, hogy nem csillogsz, nem vesznek észre, nem részesítenek előnyben, a félelem bizonyos személlyel, eseménnyel, kísértéssel szemben: félelem, hogy nem tetszel, hogy elrontasz, elmulasztasz valamit... a harag és a bosszúvágy: ezt még megfizeti, megbosszulom magam, majd föléje kerekedem; ha kezembe kaparinthatnám! A kételkedés: ez nekem sosem fog sikerülni, lehetetlen, túl nehéz számomra, nem fog megérteni, a múlt siratása: ha tudtam volna, ha újra kezdhetném, soha nem fogok megvigasztalódni, ... a hazugságok, haragok, neheztelések, negatív kritikák, rágalom, gyalázkodás, irigykedés és egyebek: a rossz, amelyet elhintesz minden nap szavaidban, mosolyodban, sóhajaidban, vállrándításaidban, vagy ravasz fondorlataidban. A rossz, amely benned forrong és kiárad belőled, de téged sebez meg elsősorban, mielőtt meg másokat megsebezne.

A tanítvány szava:

Ó édes és szerelmes Uram, akit most vágyva vágyok magamhoz venni, te ismered gyöngeségemet és mindazt a gondot, ami rám nehezül, hogy mennyi gonoszságban és vétekben vagyok, milyen gyakran szakad rám teher, kísértés, háború és szenny.

Orvosságot nálad keresek, vigasztalásért, segítségért hozzád folyamodom.

Ahhoz szólok, aki mindent tud, aki előtt nyitva van a szívem, és aki egyedül tud tökéletesen megvigasztalni, megsegíteni.

Te tudod, hogy milyen javakra van legfőképpen szükségem, s hogy az erényekben milyen szegény vagyok.

Íme szegényen és mezítelen állok előtted, kegyelmed kérem, irgalmasságodért esedezem.

 

 

https://youtu.be/b36CPmdBIbE

Jézusom! Köszönöm, hogy te kifizetted nekem a belépőt a Mennyországba. Köszönöm, hogy nekem ajándékoztad annak ellenére, hogy gyakran elbukok a követésed útján. Köszönöm, hogy értékeled erőfeszítéseimet, és elfogadsz akkor is, amikor méltatlankodok, vagy irigykedve tekintek felebarátom haladására! Segíts engem a Bölcsesség lelkével, hogy mindig Rád figyeljek, és életem eseményeit az örök igazságok fényében ítéljem meg! Ámen.

https://youtu.be/imkTW1ljxCQ

Egy pillanatra érdemes elképzelnünk Ezekiel korát. Az általános fejetlenséget, amelyet egy vezetőitől megfosztott ország lakói átélhettek. Azok bizonytalanságát, akik idegen országba kerültek.. Mi az, ami érvényes, mi az, ami maradandó egy ilyen általános politikai és erkölcsi földindulás közepette?

Vasárnapi olvasmányunkat Ezekiel könyvének 18. fejezetéből vesszük. A fejezet témája a bűnökért való felelősség, illetve a megtérés lehetősége. Isten ígér életet az igazságosságot cselekvőknek, és ő fenyegeti halállal azokat, akik a gonoszságot választják.

Érdekes az egész fejezet. Jól ismert közmondás vezeti be: „Az atyák ették meg a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el tőle?” (Ez 18,2; vö. Jer 31,29) Az Úr nemmel felel, vagyis azt állítja, hogy Ezekiel nemzedéke nem a régebbi bűnökért, hanem saját vétkeiért felel. A fogság korában vagyunk, a Kr.e. 6 század kezdetén. Mintha a fogságba hurcolt nemzedék az ellen lázadna, hogy Izrael korábbi vétkeiért büntetésül kell elviselnie egy történelmi léptékű katasztrófát. Valószínűleg ezt a kérdést, ennek a közmondásnak az abszurditását ismétli az a másik vitatkozó mondat, amelyet a fejezet végén kétszer is hallunk: „Azt mondjátok: »Nem igazságos az Úr útja.« Halljátok hát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos? Nem inkább a ti útjaitok hamisak?”

Az Úrnak erre a kérdésére nem kapunk választ. Nekünk kell rajta gondolkoznunk, illetve Ezekiel nemzedékének kellett azt a szívéhez közel engednie. Amíg ez a kérdés a mi szívünkben visszhangzik, a szövegben inkább az igazságosság ismérvei, illetve a személyes és végleges felelősség elve az, amit Isten újra meg újra elismétel. A szöveg szinte szájba rágja, mit kell tennie az igaz embernek. A fejezet első felében három nemzedék útját ismerjük meg, nagyapa, apa és fiú példáján szemlélteti a beszéd, hogy minden nemzedék számára adott a választás jó és rossz között. S bár tudjuk, hogy erről van szó, és nagy üggyel-bajjal még alkalmazni is tudnánk a három nemzedék képét a fogság előtt élőkre, a fogságba hurcoltakra és azok gyermekeire, a szöveg ismétlődése minta inkább azt célozná, hogy az igazságosság tettei, a társakért, szegényekért, kiszolgáltatottakért való felelősségvállalás lehetőségének ismétlése a cél. Isten mindig ugyanazt mondja, mindig ugyanoda akar kilyukadni. A törvény világos, még ha az ember a külső megpróbáltatások és belső bizonytalanságok közepette hajlamos is megfeledkezni róla.

Egy pillanatra érdemes elképzelnünk Ezekiel korát. Az általános fejetlenséget, amelyet egy vezetőitől megfosztott ország lakói átélhettek. Azok bizonytalanságát, akik idegen országba kerültek. Azok rettegését, akik királyok bukását és kivégzését, majd a legutolsó elhurcolását, az idegenek között viszonylagos jóltartását megtapasztalták. Mi az, ami érvényes, mi az, ami maradandó egy ilyen általános politikai és erkölcsi földindulás közepette? Az a már-már jogászi precizitás, amely Ezekiel szövegében megszólal, egyrészt visszautasít minden helytelen vádat, másrészt talán nyugalmat is ígér azzal, hogy alapvető igazságokat ismétel.

„Halljátok hát, Izrael háza…!” Az Izrael háza kifejezés elvileg a királyi házra is vonatkozhatna. Ezekiel korában már nem létezik az északi királyság, amelyet szorosabb értelemben Izaelnek neveztek. Izrael háza ebben az esetben a megmaradottakat, illetve a bálványimádással gyanúsíthatók leszármazottait jelenti, akik maguk is hajlamosak követni atyáikat. A „halljátok hát” felszólítás ugyanakkor mintha fel is akarna ébreszteni, ahogy felébreszt az is, ha végső egyértelműséggel élet vagy halál, életben maradás vagy teljes megsemmisülés perspektívája merül fel. Ezekiel lesz az, aki nagyszerű képet közvetít a nép feléledéséről, a kiszáradt csontmező életre keléséről. De most ő az, aki a gonoszságnak, a jó elhanyagolásának vészes következményeként nem átall halálról sem beszélni. Ha nem változtatsz, elszökik az életed!

Még ott a változás lehetősége. S ha kell, hát Isten ebbe a vitába is beszáll: „Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen, és éljen?”

Bevezetés

Jézus a mai evangéliumban arról beszél, hogy egy atyának két fia volt. Mindkettőt kiküldi szőlőjébe. Az egyik azt válaszolja, hogy igen, kimegyek, de nem ment ki. A másik pedig azt, hogy nem és mégis kiment. Jézus akkor tanítványaitól, ma pedig tőlünk kérdezi: Erről mi a ti véleményetek? Melyik fiúval azonosítjuk magunkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígértük azt, hogy elhagytuk ezt vagy azt a vétkünket, és mégsem hagytuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Ezt a történetet szívesen alkalmazzuk a zsidók és a pogányok viszonyára. Jézus korában a farizeus és írástudó ellenfelei leginkább azt kritizálták, hogy a Mester nem csak a választott nép fiaihoz beszélt. Ebből a szempontból a legzseniálisabb a példázatban, mindkét fiút ugyanattól az Atyától származtatni, hogy ne mondhassák Jézus ellenfelei, hogy a pogányok nem Isten gyermekei.

Nyilvánvaló, hogy a példázatban az apa az Atyát jelenti, a két fiú pedig a két ellentétes viszonyulási módot a jó Istenhez. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt. A szőlőültetvény Isten népét.

Jézus korában a választott népet, Izraelt jelentette, ahol a nép vallási vezetőinek dolgozniuk kellene az Isten akarata szerint az emberek üdvösségén. Mert az az Isten akarata, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”.

Jézus korában pedig a nép vallási vezetői nem az Isten akaratát teljesítették, nem „az igazság útjára” tanították a népet, hanem a saját hagyományaikra.

Jézus szerint Keresztelő Jánosnak kellett eljönni, hogy az igazság útján, a Szentlélek erejével szólítson fel mindenkit a megtérésre. A nép özönlött Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék a bűnbánat keresztségével, a főpapok és az írástudók azonban nem tértek meg,

Jézus korában ők képviselték a példázatban a második fiú álláspontját, aki azt mondta az apjának, hogy kimegy dolgozni, de végül nem ment ki.

Jézus nem véletlenül mondta el éppen a vallási vezetőknek ezt a megtérőkről és megnemtérőkről, látszat szerint vallásosokról szóló példázatot, sőt még a szemükbe is mondta, hogy róluk van szó. „A vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában.

Amikor Jézus megelőzésről” beszél, természetesen nem „sportversenyre” gondol, mintha Isten országa valamiféle versengés volna. Arról van szó, hogy az ószövetségi vezetők elvesztették vezető szerepüket a Messiás országában, mert nem hittek Jánosnak, nem tértek meg.

Így Istenhez való tartozásuk csak szóbeli és hivatalos vonalon mozgott,– nem illeszkedett be az új ország új lelkiségébe.

Ezzel szemben a megtérő bűnösök hittek Jánosnak és Jézusnak, ezért többek és nagyobbak Isten országában, tulajdonképpen átvették a „vezetést” („megelőzték” őket). A megtérők ugyanis nem csak külső forma szerint, hanem az Isten országában érvényes lelki értékrend szerint fogadták el a Messiást és tanítását.

Jézus ezzel az ítéletével feltárja az ő országának benső lényegét, meghatározza szellemi struktúráját.

Ennek az országnak a lelke: hit és megtérés. Más szavakkal: Jézushoz tartozni annyit jelent, mint hozzá fordulni (megtérni) és szerinte alakítani életünket és cselekedetekben megnyilvánuló hittel megvallani őt.

Isten történelmi” országának, az egyháznak is ez a lelki szerkezete.

Amikor Jézusnak ezt az ítéletét halljuk, el kell gondolkoznunk azon, hogyan vonatkozik miránk. Nincs-e a mai kereszténységen belül is hasonló probléma sok helyen? Mennyien lehetnek a mai világban azok a keresztények, akik csak papíron, anyakönyvben, szóban, tehát hivatalosan” keresztények – a következetes hitet, a krisztusi hit és élet egyezését, az állandó megújulásra való törekvést, a megtérés szüntelen erőfeszítését azonban nem vállalják?!

S itt-ott talán még büszkék is erre a hivatalos” kereszténységre, s meg vannak elégedve önmagukkal, ahogyan egykor a választott nép papi fejedelmei és vénei.

Nem lehetünk csak szokásból, csak hagyományból” és csak a külső látszat szerint Krisztus igaz hívei.

Kereszténynek lenni, az egyház tagjának lenni nem státust” jelent, vagyis nem valamiféle kész helyzetnek az elfogadását vagy abba való feliratkozást jelent, hanem elsősorban hitet és megtérést bűneinkből, a régi ember levetését és az új emberbe”, Krisztusba öltözést.

Jó lenne tudatosítanunk Isten országának ezt a dinamizmusát. Több évvel, a II. Vatikáni Zsinat is, erősíteni kell a megtérés és a megújulás szellemét, nem ígérgetni, hanem dolgozni kell az Úr szőlőjében, mert csak így menekülhet meg Európa és hazánk.

Ámen

1. Amikor a bűnös elfordul a bűntől… megmenti életét.
(Ez 18,25–28)

A próféta azzal vigasztalja népét, hogy Isten előtt senki nincs elveszve. Egész életünk erkölcsi küzdelem, hiszen minduntalan visszaesünk a bűnbe, de fel is állhatunk és vissza is térhetünk hozzá. Ő kész újra megbocsátani. A megtérés pedig személyes tett. Helyettünk nem térhet meg senki.

 

2. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból…
(Fil 2,1–11)

Szent Pál apostol kérése erkölcsi gyenge pontunkat érinti. A másoknak tetszeni akarás, a magamutogató kivagyiság, az elismerés és az azonnali visszajelzések utáni vágy mindannyiunkban ott feszül, és könnyen megmérgezi a legjobb, hivatásból végzett munkánkat is. Nemcsak a média által felkapott és futtatott sztárok nem tudnak nélküle élni, hanem sokszor az átlagembert is elbűvöli önmaga dicsőítése. Az apostol alázatra és Isten előtt helyes önértékelésre akar rávezetni. Alázat nélkül nem leszünk képesek hibáink beismerésére, gyengeségeink elfogadására, de szeretetre, lemondásra és engedelmességre sem. Ahogy Jézus Krisztus lemondott isteni dicsőségéről értünk és az Atya iránti engedelmességből, úgy az őt követőknek is szüntelen meg kell tanulniuk ezt az önkiüresedést. Ez a keresztény lelkiélet alaptörvénye.

 

3. Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni. (Mt 21,28–32)

A két testvérről szóló példázat csak Szent Máténál lelhető fel. Jézus „hagyományos” ellenfeleinek, a főpapoknak és a nép véneinek mondja válaszul, akik a hatalmát firtató kérdéssel próbálták zavarba hozni. Ugyanannak az apának a két fiáról van szó. Az első megígéri, hogy kimegy a szőlőbe, de mégsem teszi, a második viszont eleinte dacosan ellenszegül, de aztán meggondolja magát, és engedelmeskedik.

A klasszikus magyarázat szerint az engedelmes fiú zsidókat, a dacosan engedetlen pedig a pogányokat jelképezi. De a példázat olyan kérdéseket is felvet, amelyekre a ma emberének sürgetően válaszolnia kell. Mi a fontosabb: a szó vagy a tett? Az elmélet vagy a gyakorlat? Elég-e pusztán a szavak mágikus erejével takaróznunk, és megbabonáznunk még Istent is? Mi felel meg jobban az ember hivatásának: engedelmeskedni vagy lázadni az erkölcsi és más törvények ellen? Mikor vagyunk igazak:  ha annak látszunk, vagy ha bűneinkből igyekszünk megtérni?

A pökhendi modern ember a nagy szavak és ígéretek mámorában él. Nem engedelmeskedni akar, hanem érvényesülni. Jó „marketinggel”, a reklámok agymosásával, helyezkedéssel, a szavak csűrés-csavarásával nemcsak áruit, hanem saját magát is képes eladni, és egyáltalán nem törődik az erkölcsi igazsággal, a lelkében szunnyadó isteni hívással. Nehezen mozdítja szívét a szeretet tetteire.

Isten mindenkit hív szőlőjébe. Ott dolgozni nem lehet alku tárgya. Nem nyugtathatjuk magunkat a vallásos gyermekkor hátterével, sem az egyházi nyilvántartás biztonságával. Szent Fiában mindennap szól és sürget, hogy legyünk munkatársai országának szőlőskertjében. Minden Demosthenésnél szebben beszél a tett – mondja Petőfi. Ráadásul mindannyiunkban ott lakik az engedelmes és az engedetlen fiú egyaránt. A végítéletnél pedig az Úr nem dogmatikai tesztet fog velünk íratni, hanem hitünket tettekkel kell bizonyítanunk: éheztem és ennem adtatok…

Jézus vallása a tettek vallása. Ha tetteink nem támasztják alá Jézust megvalló hitünket, igaz voltunktól dagadó öntudatunk csak arra lesz jó, hogy palástoljuk lustaságunkat, önzésünket, azt, hogy gyakorlatilag ellenszegültünk evangéliumának. A bennünk lévő kettősséggel állandóan meg kell küzdenünk. Még mindig jobb, ha bűnösségünkre ráébredve időben megtérünk, és újult élettel tettekre váltjuk az igét, mintsem csak formailag, szánkkal magyarázkodjunk magunk és Isten előtt, hogy mi hiszünk benne.

Jézus példázata csak két lehetőséget említ. De vannak még más variációk is: nincs kedvem, és nem is megyek. Szívesen, uram – és megyek is. Vannak, akik állandóan kísérleteznek, belefognak sok mindenbe, sokszor egyszerre több vasat tartva a tűzben sehová sem köteleződnek el. Vannak, akik beállnak ugyan a munkába, de csak kelletlenül, ímmel-ámmal „kapirgálják” életük szőlőskertjét, és nem hajlandók ott „mélyszántást” végezni, mindent beleadva dolgozni. Csak a fizetség lebeg a szemük elől, és másokra kacsintgatva, állandóan számítgatnak, vajon megéri-e? Egy idő után azonban kínossá válhat, ha valaki folyton fogadkozik, tervezget, ábrándozgat, a döntést pedig elhalasztja. Mennyivel jobb lenne – az Úrnak és szőlőjének is –, ha a sok szövegelés, fontolgatás helyett csendesen nekiállnánk, és igaz fiaiként tennénk a dolgunkat.

Szentírási rész: Mt 21,28-32  

A világ Egyház ma ünnepeli a Szentírásvasárnapját. Milyen jó lenne, ha naponta, kézbe vennénk a Bibliát, olvasnánk belőle és megpróbálnánk megérteni Isten üzenetét, hisz ezzel is igazolnánk azt, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet életünkre vonatkozólag.

A mai evangéliumi szakasz (Mt 21, 28-32) éppen arról szól, hogy hogyan viszonyul a két fiú az atyai szóhoz, parancshoz, hogy mennyire készek teljesíteni azt, illetve, hogy ki az üres szavak és ki a tettek embere. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt.

A szép szavak jó tettek nélkül nem sokat érnek. A tettek fontosabbak! De legfontosabb a jó érzület, a jó lelkület, a jó szív, a tiszta lelkiismeret, amelyből, a jó szavak és a jó tettek származnak.

Ezért szinte könyörögve kér bennünket Szent Pál apostol a mai szentleckében, nem véletlen, hogy éppen a helyhatósági választások napján: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek örömömet teljessé azáltal, hogy egyetértetek, egy szívvel szerettek, és egy lélekkel ugyanarra törekedtek. Vetélkedésből ne tegyetek semmit, sem hiú dicsőségvágyból! … Ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is! Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”(Fil 2,1-5)

Azonban tudnunk kell, hogy a példabeszédben szereplő két fiú közül egyik sem lehet a példaképünk, hisz egyikük sem következetesen engedelmes. Az igazán helyes válasz az lett volna, hogy igent mondanak, és azonnal indulnak. Erre azonban csak az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus mutatott példát, és az ő szent Anyja, a Boldogságos Szűz Mária.
A bűnbe esett ember ösztönösen húzódozik Isten akaratának teljesítésétől, féltve tőle szabadságát, emberi kiteljesedését, míg csak meg nem ízleli az Úr szőlőjében való munkálkodás édességét.

Az első fiú nem-je mögött ez a spontán tiltakozás van, annak az Istennel szembeni „dackorszaknak” a tipikus megnyilvánulása, mely Ádám és Éva vétke óta tart. Később megbánta, és mégis kiment a szőlőbe.
Vajon egyedül fáradozó apja iránti szeretettből, részvétből tette? Vagy, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell tennie, s jobb előbb túl lenni rajta? Esetleg a büntetéstől félt? Nem tudjuk. Mindenesetre kiment. Ő a tettek embere, a bűnbánó szeretet példája.

A másik fiú ellenben példaszerűen akart viselkedni apjával szemben, készségesnek és engedelmesnek mutatkozott – talán jólneveltségből, udvariasságból, vagy, mert le akarta rázni? Az is lehet, hogy őszintén ki akart menni, csak közben megfeledkezett róla egyéb teendői közepette? Mindegyik válasz lehetséges, de Jézus nem tér ki rá, mert a mondanivaló szempontjából az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek, nem pedig az, amit gondolnak vagy mondanak. Ez a második fiú a szavak embere tettek nélkül. Megbízhatatlan és szeretet nélküli, csak magának élő ember.

A főpapok és a nép vénei, akik a jézusi példabeszéd címzettjei, hivataluknál fogva az igent mondók csoportjába tartoztak. Ezzel azonban meg is elégedtek. Nem az volt az ambíciójuk, hogy fáradságos munkával bizonyítsák engedelmességüket, hanem beérték azzal, hogy az emberek szemében hűségesnek látsszanak.
Ezek az emberek látszólag nagyon vallásosak voltak: kínosan ügyeltek a vallási törvények megtartására, tüntető módon imádkoztak, és mindent megtettek, ami a vallás külsejéhez, felszínéhez tartozott. Belül azonban képtelenek voltak a megtérésre, a megbocsájtásra, s vallási előítéleteik rabjaként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent. Vallásosságuk csak külső máz volt, de szívük mélyén nem tudtak igent mondani Isten akaratára.
Jézusnak a példabeszédhez fűzött szavaiból az is kitűnik, hogy vétkük annál súlyosabb, mivel nemcsak hogy nem mentek ki első szóra, holott megígérték, hanem a másodszori figyelmeztetés, Keresztelő János fellépése után sem indultak, sőt azok példája sem hatott rájuk, akik előbb ugyan nemet mondtak, de később mégiscsak kimentek.
Ez már nem kételkedés, hanyagság és lustaság, hanem valódi megátalkodottság, amely meggyalázza az egyszer kimondott igent.

A farizeusok, a főpapok és a nép vénei mellett, akik vallási előítéleteik rabjaiként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent, az evangéliumok beszélnek az embereknek egy másik csoportjáról, akik az Isten iránt nyitott, a bűnbánatra és megbocsájtásra készek voltak. Ezek többnyire az egyszerű nép közül kerültek ki, s gyakran éppen a nagy bűnösök, a vámosok és az utcanők világában voltak találhatók. Külső szempontok alapján ítélve nagyon távol álltak a vallási gyakorlatok világától, de készek voltak a megtérésre, s nem ragaszkodván előítéleteikhez el tudták fogadni Jézust. Vallásosságukról hiányzott a külső máz, de belül igent tudtak mondani Isten közeledésére.

A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti.

Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem most menj, most azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk, amit nem hanyagolhatunk, nem halaszthatunk későbbre.

Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik.

A keresztény ember lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit a családban, a társadalomban végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az, ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy mindenfajta életállapotban még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen emberek.

A mai példabeszéd arra figyelmeztet, hogy a vallásos életben a külsőnek és a belsőnek, a szónak és a tettnek összhangban kell lennie, s hogy a hangsúly nem a külsőségeken, hanem az Isten útmutatását követő tetteken van, amelyeket ma kell elvégeznünk.

Házi feladat gyanánt az előttünk álló héten gondolkodjunk el azon, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet, s tegyünk meg mindent, hogy ne az első fiúra hasonlítsunk, hanem a másodikra, aki végül is, nem a külsőségekben, hanem szívében és tetteiben mutatja meg, hogy Atyjához tartozik.

Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” „Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer. A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki el akarta számoltatni szolgáit. Amikor elkezdte a számadást, eléje állítottak egyet, aki tízezer talentummal tartozott neki. Mivel nem volt miből megfizetnie, megparancsolta, hogy adják el feleségestül, gyerekestül, minden vagyonával együtt, s úgy fizessen. A szolga leborult előtte, és úgy kérte: Légy türelemmel irántam, s mindent megfizetek neked! Az úr megkönyörült a szolgán, szabadon engedte, s adósságát is elengedte. Amikor kiment, a szolga találkozott egy másik szolgával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, elkezdte fojtogatni és követelte: Add meg, amivel tartozol! A másik szolga leborulva kérte: Légy türelemmel irántam, s mindent visszafizetek neked! De ő nem engedett, hanem fogta, börtönbe vetette, míg meg nem fizette tartozását. Amikor a többi szolga látta a történteket, igen elszomorodott. Elmentek és jelentették uruknak mind, ami történt. Az úr maga elé hívatta, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Kérésedre minden adósságodat elengedtem. Nem kellett volna néked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkönyörültem rajtad? – Ezzel az úr haragjában átadta a poroszlóknak, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott. Így tesz mennyei Atyátok is veletek, ha mindegyiktek meg nem bocsát szívből felebarátjának.” Mt 18, 21-35

Mottó: hányszor kell neki megbocsátanom?

Anyai szeretet

Valójában, egyszer megbocsátani sem könnyű. Minél mélyebb a seb, annál nehezebb a megbocsátás. Néha annyira, hogy azt mondjuk „ezt még Isten sem bocsájtja meg!” Mégis, feltételezzük, hogy az édesanyja még a leggonoszabb és legelvetemültebb gonosztevőnek is megbocsájt, mert az ő fia. A megbocsátás annak szívében akkor születik meg, amikor e szív alatt hordozta mint magzatot. I. János Pál, amikor Isten anyai szeretetéről beszélt, arra hívta fel figyelmünket, hogy Isten szeretete nem viszonzásfüggő, hanem feltétel nélküli, mint az anyai szeretet.

Az emberek között azonban, minden más esetben és viszonylatban a kölcsönösség elvárás, jogos elvárás. Ezért is ment panaszkodni Jézus történetében a többi szolga. Ők bíztak, és joggal bíztak, abban, hogy az úr igazságot tesz. Az Úr pedig megerősítette: a megbocsátás a felebarátnak előfeltétele, hogy rajtuk igazságot tegyenek. A megbocsájtani nem tudónak meg kell tanulnia a leckét, mint a gonosz szolgának. Mennyivel bölcsebb eleve megbocsátani! Hisz lelkünk mélyén tudjuk, hogy nekünk is lesz mit.

A napokban egy faluba tévedtem. Tanyának is mondhatnám. Az egyik háznál egy hatalmas nagy csonka fatörzsre lettem figyelmes... Valamikor testes, szép, gyönyörű fa lehetett. Olyannyira becsben tarthatták, hogy amikor későbben a kerítést építették, nem vágták ki, hanem inkább törzse körül kikerülték! Nemrég azonban lombja lehullhatott, ágai közül több elszáradt, valamikori gyönyörű koronája sérült, beteg, alaktalan, csúnya lett, ezért törzsét valakik embermagasságban lefűrészelték – és otthagyták. De csodák csodája, a lefűrészelt törzs felső szélén új hajtások jelentkeztek! Fiatal, erőtől duzzadó, mélyzöld, egészséges új ágacskák!

„ - Ki vagy, te szegény?” – kérdeztem tőle szánakozva.
Erre tágra nyitotta addig csukva tartott szemét, és boldogan, hogy beszélhet valakivel, ezt válaszolta:
„ - Régi fatuskó vagyok. Hogy hány éves, évgyűrűimen megszámlálhatod. Pár esztendeje sorsomra hagytak, feladtak, kerítést vonva körém kirekesztettek, és elfeledtek, pedig még nem voltam egészen halott. Száraznak és élettelennek látszottam, mert belső féreg foga rágott bennem és nem tudtam fejlődni. Jó ideje már senki sem nézett rám, mert nem voltam elég vonzó és elég szép...”

„ - És... – kérdeztem tovább érdeklődve - mi történt veled, hogy újra kisarjadtál?”
„ - Valaki erre járt – válaszolta szelíd mosollyal. Egy pillanatra rám tekintett – és megszeretett! Még így is (s itt az egyik kis ágacskájával végigsimogatott száraznak tűnő öreg törzsén) fontosnak, páratlannak, egyedinek, kivételesnek és szépnek talált engem. Képzeld, megállt előttem! Sőt időt szánt rám! És tetszettem neki!
Abban a pillanatban éreztem, hogy testemen újra átiramlik az élet!
Minden rostomba visszatért az öröm és a boldogság!
Gyökereimből új életenergia nyargalt fel egészen a törzsem pereméig, ahonnan – láss csodát! – új ágacskáim nőttek!”

Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk... Ő az örömtől, én a csodálkozástól!

Majd így fejezte be a történetét:
„ – Ha ember lennék, akkor az öregeket és a gyengéket, a magányosokat és a betegeket, az elhagyottakat, a látszólag halottakat és a kizártakat is nagyon szeretném! Gyakran keresném fel őket, és nagy, meleg szeretettel tekintenék rájuk!
Tudom, hogy akkor ismét életre kelnének!
Tudom, hogy akkor újból visszatérne beléjük az öröm és a boldogság!
Tudom, hogy akkor újra élet költözne beléjük!
Tudom, hogy akkor újfent teljes értékű embernek éreznék magukat...”

Ismét hallgattunk... Éreztem a hangján: valóban sajnálja, hogy nem lehet ember!
Aztán hosszan rám nézett, és mielőtt becsukta volna nagy, szelíd szemeit, búcsúzóul még ezt mondta:
„ – Köszönöm, hogy megálltál előttem! Tégy így másokkal is! Hadd érezzék magukat teljes értékű embernek!”

Imre atya
2020-09-12-én, Szűz Mária neve napján.

„Nem megyek…, de később meggondolta és kiment”

Ezt a történetet szívesen alkalmazzuk a zsidók és a pogányok viszonyára. Minden okunk megvan rá, hiszen Jézus korában ellenfelei, a farizeusok és írástudók leginkább azt bírálták, hogy a Mester nem kizárólag a választott nép fiaihoz beszél.

Ebből a szempontból a legzseniálisabb a példázatban az, hogy mindkét fiú ugyanattól az Atyától származik, így nem mondhatják Jézus ellenfelei, hogy a pogányok nem Isten gyermekei.

Máté talán a saját közösségében mást is felfedezett. Jézus tanításának elfogadása néha csak elvben történt meg. Az elméleti egyetértést nem követte tett. Gyanítom, ezt a példázatot azért őrizték meg, hogy a problémát orvosolni tudják. És ezért olyan kellemetlen ezt a konkrét történetet végighallgatni manapság is.

Az antik elképzelés szerint a gondolkodás központja a szív. Ha az ember valamit szívében elfogad, akkor természetesen követi is azt. A modern ember a gondolkodás központjának az agyat tekinti. A belátott igazság ebben az esetben nem jelent követett igazságot is. Szétvált a tudományos és az emberi meggyőződés. Tág tere maradt az ideológiáknak. Sőt az irodalom is népszerűsítette azt az irodalmi hőst, aki másként gondolkodik, mint ahogyan cselekszik. Művészileg ugyanis sokkal izgalmasabb bemutatni egy ellentmondásos egyéniséget, mint ábrázolni egy jó vagy rossz embert. Ráadásul a példabeszéd nyomán vagy csak úgy, magunktól is felfedeztük, az ember soha nem olyan egysíkú, hogy igent és nemet tudna mondani. Inkább a kettő között vívódik. Sőt azt is megkérdőjelezhetjük, hogy egy cselekedet igazán értékes-e, ha ellentmondásos gondolatok kísérik. De azért az mégis vízválasztó, hogy az ember tetteiben engedelmeskedik-e Istennek, vagy sem.

Jézus, mikor a végítéletet leírja, soha egyetlen dogmatikus tesztet nem említ, amellyel ítélet előtt megvizsgálná a híveket. Nem kell hittan-kérdésekre felelnünk. Hitvallásunkat tettekkel bizonyítjuk. Vajon az utolsó ítéleten elmondhatja-e majd rólunk Jézus, hogy „Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom (…) Nem volt ruhám és felruháztatok” (Mt 25,35–36)? Jézus vallása nem elmélet, nem a hittételek vallása, hanem a példaértékű tettek vallása.

Velenyetyinov felismerte, „nehéz élni, ha semmit sem csináltunk, hogy megszolgáljuk helyünket az életben.”

Érdekes, hogy ezzel a problémával Jakab apostolnak is foglalkozni kellett (Jak 2,14), ezért kérdezte meg közösségétől: „Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek?” (Jak 2,14). És válaszolt is: „Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet” (18b).

A bizonytalankodó fiú imája

Jézusom! Előtted állok, úgy, ahogy vagyok. Te látod a lelkem legféltettebb titkait, legtitkosabb bűneimet. Tudod azt is, mit miért teszek, még ha én nem is tudom megmagyarázni. Miért mondok igent, ha aztán elfelejtkezem ígéretemről? Miért nem mondok mosolyogva igent hívásodra, kérdéseidre? Miért nem természetes, hogy a te utaidon járjak? Miért nem állok azonnal készen, hogy eszközöd legyek?

Jézusom! Előtted állok, ismersz engem. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te. Átadom neked magam. Amen.

 

Ó, milyen édes a Szeretet útja! … Mennyire azon akarok lenni, hogy mindig, a lehető legnagyobb ráhagyatkozással a Jó Isten akaratát tegyem! …

Ez minden, drága Anyám, amit az ön kis Terézének az életéről mondhatok, de ön magától is a legjobban tudja, hogy mi ő s hogy Jézus mit tett érte, éppen ezért meg fogja bocsátani, hogy ennyire lerövidítette szerzetesi életének a történetét … Hogy fog végződni „az apró fehér virág története”? – Zsengén szakítják le az apró virágot, vagy más partokra ültetik át … nem tudom, csak abban vagyok bizonyos, hogy a Jó Isten Irgalma mindig kísérni fogja, s hogy mindig áldani fogja azt a drága Anyát, aki őt Jézusnak adta; egy örökkévalóságon át fog örülni annak, hogy koszorújának egyik virága lehet … Egy örökkévalóságon át fogja zengeni ezzel a drága Anyával együtt a Szeretet megmegújuló himnuszát …

A földi levegő hiányát érzem! Mikor ad nekem a jó Isten égi levegőt szívni! ...

Én tudom a körülményeket, az indítóokot, én tettem, tudnom kell, mennyiben szegült ellene cselekedetem a törvényeknek. S ha mentem magam, a kevélységem súgja ezt. [V. 285/9]

Negyedévi gyónás. Páter Bukowskinál gyóntam. Amikor egy belső erő újból gyors cselekvésre ösztönzött, hogy ne halogassam tovább ezt az ügyet, nem találván békére közöltem ezt a gyóntatómmal, s azt, hogy nem tudok tovább várni. Erre így válaszolt: ,,Nővér, ez képzelődés. Az Úr Jézus nem kívánhat ilyet. Ön örök fogadalmat tett. Csak ámítja magát. Ön valami eretnekséget gondolt ki.'' – Mindezt hangosan kiáltva mondta. Megkérdeztem: ,,Minden ámítás lenne?'' Azt felelte: ,,Minden!'' Ezután arra kértem, mondja meg, hogyan viselkedjem tovább? – ,,Nem szabad, nővér, a sugallataira hallgatnia! Legyen ez irányban szétszórt, ne figyeljen arra, amit a lelkében hall! Törekedjék jól ellátni a kötelességeit, s egyáltalán ne gondoljon ezekre a dolgokra! Tökéletes szétszórtságban éljen!'' Azt válaszoltam: ,,Jól van, eddig saját lelkiismeretem szerint cselekedtem, most az atya parancsára nem fogok bensőmre hallgatni.'' – Erre így szólt: ,,Ha az Úr Jézus újra mondana magának valamit, tudassa velem, de ön, nővér, nem teljesítheti azt!'' ,,Jó – válaszoltam – igyekezni fogok engedelmeskedni.'' – Nem tudom, miért volt olyan szigorú az atya? (643)

Jézus nem csak a nyilvános, hivatalos istentiszteleten vett részt: talán még gyakrabban számolnak be az evangélisták az ő magányos imáiról az éjszaka csöndjében, a szabad ég alatt a hegyeken, az embertől távoli pusztaságban.

Tanuljunk Máriától, aki a gyermek Jézus gondviselője és tanítója volt.

Ahogyan Ő tette, mi is úgy figyeljünk arra, hogy mire van szüksége szegényeinknek és mindenkinek, melyek az anyagi és a szellemi szükségleteik.

Úgy, ahogyan Ő járt, vele járjunk a szegények közé, a betegekhez, a magányosokhoz, az éhezőkhöz, a rosszul öltözöttekhez, a hajléktalanokhoz, és mindig és mindenben viselkedjünk az Ő példája szerint.

Semmiből teremtettél minket, Uram, most tehát kérlek, légy irgalmas és teremtsd újjá ezeket az edényeidet, akiket a saját képedre és hasonla­tosságodra formáltál meg. Teremtsd újjá őket a kegyelem életére az irgalmasságban és Fiadnak, Jézus Krisztusnak Vérében.

https://youtu.be/qZovstOZj74

A latin nyelvű szentmise végén a pap a híveket ezekkel a szavakkal bocsátja el: „Ite missa est", melynek magyar jelentése a következő: „Menjetek, küldetésetek van!" Sajnálatos módon ritkán gondolunk arra, hogy ennek a felszólításnak komoly üzenete van. A miséző pap arra figyelmeztet bennünket, hogy minden szentmisében küldetést kapunk: a szentmise tovább folytatódik a mindennapi életben, élni és tovább kell adni, amit kaptunk a szentmise közösségében. „Az Eucharisztiának akkor valósul meg a lényege és értelme, ha átalakítja az embereket és világukat a szeretet és szolgálat közösségeivé" (Cebui Eucharisztikus Kongresszus, 18.).

A szentmise elbocsátó szavai Jézus szavaira emlékeztetnek bennünket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket" (Jn 20,21; 17,18). Az „amint" és „úgy" szavak arra utalnak, hogy bennünk és általunk az a küldetés folytatódik, amit a megtestesült Fiú kapott az Atyától. A küldetés abban áll, hogy szavaink, tetteink és életünk által láthatóvá és megtapasztalhatóvá tesszük annak a Jézus Krisztusnak a személyét és tanítását, akivel találkoztunk a szentmise közösségében.

Az Egyház nem zárkózhat be az utolsó vacsora termébe. Az emmauszi tanítványok történetből (Lk 24,13-35) is jól látható, hogy az eucharisztikus „kenyértörés" tapasztalatából fakad az örömhír továbbadása. Az evangéliumot hirdetni kell minden népnek (Mt 28,19).

Az Eucharisztia régen és napjainkban is az Egyház küldetésének forrása. Már a 2. századi szentségi életről tanúskodó Traditio apostolica is ezt hangsúlyozza: „Amikor pedig a szertartás befejeződött siessen ki-ki jót cselekedni, tetszeni Istennek és helyesen élni. Buzgón ragaszkodva az Egyházhoz tegye ki-ki, amit tanult, és haladjon előre a jámborságban" (21. p.). Szent Ágoston, Egyházunk nagy tanítója pedig így fogalmazott: „Ha tehát Krisztus teste és tagja vagytok, akkor a ti misztériumotok itt van az Úr asztalán [ ] legyetek azzá, amit láttok, és vegyétek, amik vagytok" (Vö. Sermo, 272). Arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk azzá, amit, illetve akit magunkhoz vettünk a szentáldozásban. Hitből fakadó kötelességünk, hogy mindazt megvalósítsuk, életté váltsuk, mindazt, amit láttunk és hallottunk a szentmise közösségében. Ez a keresztény hivatás és küldetés rövid megfogalmazása.

A mai eucharisztikus teológia is egyre inkább hangoztatja a szentmise és a keresztény küldetés kapcsolatát. Ez volt a 2016-os Cebui Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak is az alapgondolata: „Az Eucharisztia az Egyház küldetésének csúcsa és forrása". Az Eucharisztia megünneplésekor „Krisztusból táplálkozva és magunkhoz véve az üdvösség kelyhét egészen sajátos módon kerülünk párbeszédbe a Szentháromság életével; amikor kilépünk a szentmisére összegyűlt gyülekezetből, arra kapunk küldetést, hogy folytassuk ezt a szent-háromságos párbeszédet az életről és az üdvösségről a szeretetteljes szolgálat formájában a szegények, a kirekesztettek, a távolba szakadtak szolgálatában" (40. p.)

(3) „…AKIK ENGEM BÍRÁLGATNAK.” (1KORINTHUS 9,1–18)

Lám, még az apostolt is bírálgatták (1–3). Ha egy ilyen elhívott, odaadó, fizetséggel sem élő, hanem kétkezi munkából magát eltartó evangéliumi szolgát is bíráltak, akkor hogyne bírálnának minket is; hiszen odaadásunk is más, mint az apostolé volt, és fizetségben is mindnyájan megkapjuk a magunkét, miközben szenvednünk sem kell az evangéliumért úgy, ahogy az apostolnak kellett.

Mától kezdve tehát egy indulatos szavunk sem lehet, ha bírálgatnak minket; hanem alázattal meghallgatjuk és átgondoljuk a bírálatokat, és imádkozunk azért, hogy a magunk helyén még nagyobb odaadással, igazi isteni elhívással tehessük a dolgunkat Isten dicsőségére: mint akik a Szentlélek kényszere alatt teszik a feladatukat. Ez a kényszer nem teheti, hogy ne teljes odaszánással végezze a munkáját, istentiszteletként, evangéliumot hirdetve, szolgálatként. Ez a kényszer nem a jogos járandóságért teszi a dolgát, az csak ráadás, hanem a rábízott ügyért! Ez a kényszer mindent elvisel, hogy semmi akadályt ne gördítsen az evangélium ügye elé (12; 16–17; Jeremiás 1,6; Ámósz 3,8).

Az apostol alázattal meghallgatja és átgondolja a bírálatokat, majd alázattal cáfolja azokat; tehát nem hagyja annyiban, de nem indulatból, hanem krisztusian felel meg a bírálóinak. Jó olvasni az apostol szentlelkes szenvedélyének és szentlelkes józanságának egyensúlyát. Mert noha ő Korinthusban nem fogadott el semmit a szolgálatért, mégis hangsúlyozza, hogy a lelki munkás is méltó a maga bérére; ahogy a katona is méltó a zsoldjára, miközben minden ellátását és költségét is fedezik, vagyis nem a saját zsoldjából katonáskodik; vagy ahogy a szőlősgazda is ehet a termésből és a pásztor is ihat nyája tejéből (7). „Normál” esetben nem is lehet anélkül a reménység nélkül élni, hogy munkánknak ne legyen valami látható, minket is gazdagító gyümölcse (10). A mi Urunk Jézus Krisztus is hangsúlyozta ezt (13–14; Máté 10,10; Lukács 10,7). Még az állat is joggal tart igényt arra, még a cséplést végző ökör is, hogy megetessék és megitassák a robotos munka után (9; 5Mózes 25,4). Az evangélium hirdetése több, mint munka: Ez szent kényszer! De az evangélium hivatalos hirdetőinek ezen felül joga az, hogy tisztességesen meg is élhessenek ebből, mint a léviták a tizedből (18; 4Mózes 18,31; 5Mózes 18,1). Aki elhívott, az enélkül is végzi a szolgálatot, mert kényszer nehezedik rá; nem önként végzi a szolgálatot, nem jutalomért, hanem szent kényszerből sáfárkodva (18). Az apostol Korinthusban nem fogadott el semmit (14–15). Erre megvolt az oka. A filippiektől már elfogadta az adományt, noha azt adománynak és nem fizetségnek nevezték (Filippi 4,10–18).

Ha már a bírálgatásról van szó, akkor konkretizáljuk egy kicsit a problémát! Ki kit bírálgathat itt tulajdonképpen? Ez az igerész bizony konkrétan szóba hozza a lelkészi egzisztencia kérdését ugyanúgy, mit a lelkészeink odaszánt szolgálatának kérdését is. Továbbá azt a nagyon nehéz kérdést is nekünk szegezi az Ige, hogy egy elhívott lelkipásztor hogyan jut el odáig, hogy minden lelkesedését, motivációját elveszti; mennyire tehet erről a gondnok, a presbitérium, bizonyos gyülekezeti tagok, vagy éppen maga a lelkipásztor? Ne bíráld, hanem szeresd a lelkészedet, imádkozz érte, tartsd el adományaidból tisztességgel és biztasd őt a szolgálatban! Gondolj arra, hogy te is pénzből élsz, és neked is szükséged van a saját munkádban a szeretetre és a biztatásra. Pál apostol, mint rendkívüli szolga, csak egy adatott. Ő maga is hangsúlyozza, hogy amit ő kibírt és amivel ő nem élt, az mind-mind kivétel, ami csak erősíti a szabályt: Méltó a munkás a maga bérére (18; Máté 10,10; Lukács 10,7; 1Timóteus 5,18).

2Sámuel 5,1–16

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel.” (Máté 23,25)

A minap, ahogy a parókia ablakait pucoltam, eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor még vaskályhával fűtöttünk, nem azért tisztítottam az ablakokat gyakran, mert az útról a por felverődött rá, hanem azért, mert vaskályhával fűtöttünk. Ennek a következménye az volt, hogy a lakásban szálló por miatt az ablakok belülről koszosabbak voltak, mint kívülről.

Hálás vagyok az Úrnak, hogy ezt eszembe juttatta ablakpucolás közben, mert a járványhelyzet elcsendesedését követően, amikor belevetettem magam feladataim tengerébe, a napi csendességeim igencsak megrövidültek. Külsőségeket tekintve ugyan minden rendben volt, az öltözékem is megváltozott, hiszen a melegítőt felváltották az elegáns ruhák, de lelkileg egyre rosszul öltözöttebbé váltam.

Hova vezetett ez? Az amúgy is aggódó természetem úgy elhatalmasodott rajtam, hogy már a legkisebb dolgokon is aggodalmaskodtam. A tennivalóimat egyre nehezebben rendszereztem, és végeztem el. Mindezt azért, mert hiányzott az életemből az a ritmus, amit a napi csendességek megtartása adott.

Így tanultam meg újra azt, amire Jézus figyelmeztette a farizeusokat, hogy a belső tisztaság mindennél fontosabb! Fontosabb a külsőségeknél, a tennivalóknál, minden más egyébnél.

Az Úr intését meghallva tértem vissza a rendszeres csendességeim megtartásához, hogy az Úrral való közösségben újra, és újra megtisztuljak.

(Molnár Virág, Mezőkovácsháza – Nagybánhegyes – Kunágota)

*****************************************************

Imádság:

„Hallgass meg minket, nagy Úr Isten, e mostani nagy szükségünkben, és tekints meg minket mi életünkben, hogy ne essünk e földön hitetlenségbe, Ördög kezébe.” Ámen.

***************************************************************

A nap gondolata:

Minden teendőnknél, minden külsőségnél fontosabb, hogy naponként megtisztuljunk az Úrral való közösségben!

https://youtu.be/RBo6Iuf_S8A

1. A Vatikán bejelentette a pápa új enciklikáját
2. Általános kihallgatás újra hívők részvételével
3. COVID-betegek leveleit ajándékozták a pápának
4. XVI. Benedek pápa köszönete az együttérzésért
5. Továbbra sem térhet haza Minszk érseke
6. Az Opus Dei prelatúra 29 tagját szentelték pappá
7. Telefonos alkalmazás a papok könnyebb eléréséért
8. Római uralkodók rekonstruált arcképei

 

 

https://youtu.be/Zquw4z6Z3SQ

https://youtu.be/r4UhkKLnB14

Drága gyermekek! Azért vagyok oly hosszú ideje veletek, mert nagy az Isten az ő szeretetében és az én jelenlétemben. Gyermekeim, arra hívlak benneteket, hogy térjetek vissza az Istenhez és az imához. Életetek mértéke a szeretet legyen, és ne felejtsétek el gyermekeim, hogy az ima és a böjt csodákat művel bennetek és körülöttetek. Mindent, amit tesztek legyen az Isten dicsőségére, és akkor a Menny be fogja tölteni szíveteket örömmel és érezni fogjátok, hogy Isten szeret titeket és engem küld, hogy megmentsen benneteket és a földet, amelyen éltek. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/-kCYJ2kELxY

Jézusom! Előtted állok, úgy, ahogy vagyok. Te látod a lelkem legféltettebb titkait, legtitkosabb bűneimet. Tudod azt is, mit miért teszek, még ha én nem is tudom megmagyarázni. Miért mondok igent, ha aztán elfelejtkezem ígéretemről? Miért nem mondok mosolyogva igent hívásodra, kérdéseidre? Miért nem természetes, hogy a te utaidon járjak? Miért nem állok azonnal készen, hogy eszközöd legyek?

Jézusom! Előtted állok, ismersz engem. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te. Átadom neked magam. Amen.

Bevezető

Minden vasárnap egy újrakezdés. Isten maga jelölte ki számunkra ezt a napot, amikor meghív bennünket, hogy vele együtt ünnepeljük meg az újrakezdést. Tiszta lapot tesz elénk, amelyre felírhatjuk jó elhatározásunkat, a megbékélés szándékát. A vasárnap válaszvonal, ami megszünteti azt, ami rossznak indult, aminek keserű íze volt, ami Istentől eltántorított. Ez a nap arra való, hogy lélekben erősödjünk, hogy egymásnak örvendezzünk, hogy újból és újból felfedezzük az Úr Jézushoz és egymáshoz való tartozásunkat. A vasárnap közösséget teremt és önmagunk felülvizsgálatára késztet. Ezért kezdjük lelkiismeret-vizsgálattal.

Hívek könyörgése

A kölcsönös szeretet és bizalom jegyében forduljunk kéréseinkkel mennyei Atyánkhoz!

1. Imádkozzunk azokért a jószándékú emberekért, akiknek nemcsak jó ötleteik vannak, hanem erejük, bátorságuk és kitartásuk is van ahhoz, hogy szándékaikat tettekre váltsák.

2. Imádkozzunk képviselő-testületünkért, hogy annak minden tagja átérezze azt a felelősséget, amit egyházunkért magára vállalt.

3. Imádkozzunk a misemulasztókért, akik még nem ébredtek tudatára annak, hogy a szentmise Isten imádásának legfontosabb része.

4. Imádkozzunk azokért, akik az evangélium szellemében élnek, hogy maradjanak állhatatosak Isten szeretetében, és legyenek jó példájukkal a gyengék bátorítói.

5. Imádkozzunk azokért, akik a mai napon álltak az örök bíró elé, jussanak Isten színelátásara.

Jóságos Istenünk! Te vagy minden élet teremtője és a kegyelmek osztogatója. Segíts bennünket, hogy a szeretet és igazság útján mindvégig megmaradjunk, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.

Kedves Testvérek!

Az emberiség történelmében mindig voltak olyan helyek, amelyek az istenség jelenlétére emlékeztették az embereket. Ez lehetett egy hatalmas fa vagy egy sziklatömb. Idővel aztán épületeket, templomokat is emeltek. Természetesen ezeknek a helyeknek a jelentését, jelentőségét meghatározta az adott kor istenképe. Mit jelent számunkra, keresztények számára a templom? Erre a kérdésre választ kaphatunk a mai szentmise szentleckéjéből, illetve evangéliumából.

Isten jelenlétét számunkra nem egy kőből épült ház közvetíti. A végtelen, világfölötti Isten számunkra az ember Jézus Krisztusban van jelen. A mai evangéliumi részletben Jézus Krisztus maga mondja a testét, önmagát templomnak. Ezt a templomot az emberek lebonthatják, ezzel céloz a halálára, de Ő három nap alatt felépíti, azaz feltámad a halálból. Igazában a mi templomunk Jézus Krisztus, Őbenne jelen van számunkra Isten. Szent Máté evangéliumának kezdetén és végén is ez fogalmazódik meg. A közénk születő Istent Emmánuelnek nevezi az evangélium, ennek jelentése: „Velünk az Isten” (Mt 1,23). Az evangélium utolsó soraiban pedig maga Jézus Krisztus ígéri: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Azért csak a világ végezetéig, mert az Újszövetség utolsó könyve, a Jelenések könyve szerint az örök életben, a mennyben már nem lesz templom, hiszen ott közvetlenül átélik az üdvözültek a Szentháromság jelenlétét. Ezt olvassuk: „Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert Isten dicsősége ragyogja be, lámpása pedig a Bárány” (Jel 21,22-23).

Istennel kapcsolatban lenni, Isten jelenlétét átélni igazában csak Jézus által lehet. „Senki se jön az Atyához, csakis rajtam keresztül” (Jn 14,6). Ahogy belépünk a kőtemplomba, úgy kell „belépnünk” Jézus Krisztusba. Nem véletlenül használ Jézus olyan képeket, amelyek éppen az Ő és a Benne hívő egymásban levését ábrázolják. Jézus a szőlőtő, a szőlővesszők a Vele életközösségben, szimbiózisban levő hívők. Ezért hallatlanul fontos szó Jézus ajkán a „megmaradás”. Felszólít bennünket, hogy maradjunk meg Őbenne, maradjunk meg az Ő szeretetében, mert éppen ez a mi életképességünk, a lehetőségünk, hogy megteremjük életünk gyümölcsét, hogy valóban Isten temploma lehessünk a mindenkori világban a mindenkori emberek számára. Ha templom vagyunk, akkor az embereknek be kell lépniük ebbe a templomba, rajtunk keresztül, a mi templom voltunkon keresztül kell fölismerniük az életükben Istent, illetve azt, hogy egyedül Istenben találhatják meg életük, sorsuk értelmét.

A mi templom voltunkat Szent Pál éppen a mi Krisztussal való kapcsolatunkból vezeti le. Jézus Krisztusról azt állítja, hogy az Ő teste ezen a világon az Egyház. Mert Jézus Krisztus a templom, az Ő teste viszont az Egyház, igazában a mi templomunk a Jézus Krisztusra mint alapra épült közösség, az Egyház. Számunkra Isten temploma, Isten jelenléte nem egy kőből épült épület, hanem a Jézus Krisztusra épült Egyház. Sőt, a templom mi vagyunk: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,16). Szent Péter ezért fogalmazhat így: „Mivel Krisztushoz, az élő kőhöz járultatok, amelyet az emberek elvetettek, de Isten előtt kiválasztott és drága, ti magatok is mint élő kövek, lelki házzá, szent papsággá épültök, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által” ( Pét 2,4-5).

De ha Istennel való kapcsolatunkban nem a kőből épült házé a fő szerep, akkor megkérdezhetjük, hogy mire való templom? Az Egyház Krisztus testeként, tehát templomként benne él a történelemben, időben és térben. A kőből épült templom arra való, hogy az igazi templomnak, a Krisztusra épült Egyháznak legyen hol megélnie az életét. A templom arra való, hogy benne a Jézus Krisztusban hívők összejöhessenek, ünnepelhessék az Eucharisztiát, megélhessék a szentségeket, hallgathassák Isten igéjét, imádkozhassanak, megülhessék ünnepeiket, tere legyen közösségi életüknek. Mindez szükséges ahhoz, hogy az eleven kövekből épült templom folyamatosan épüljön. A benne megélt élet, a benne hirdetett evangélium egyre inkább segít a keresztényeknek tudatosabban átélni a hitüket, következésképpen egyre jobban átélni templom voltukat. Sokszor hallhatjuk emberektől, hogy ők „nem járnak templomba”. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy nem látogatnak egy épületet, hanem azt jelenti, hogy e nélkül nem élik meg a hitüket, nem fejlődnek benne, nem ébrednek rá igazi mivoltukra, hogy Isten templomává lehessenek. Örüljünk a templomunknak, benne ébredjünk rá igazi mivoltunkra, hogy Isten temploma vagyunk és az Ő Lelke lakik bennünk. Ámen.

Nyiredy Maurus OSB

Történetük

+ 1633 és 1637 között tizenhat keresztényt öltek meg Japánban, Nagasakiban.

+ Az a csoport, amely domonkos papokat és testvéreket, valamint a harmadrendű dominikánusokat is magába foglalta, azon dolgozott, hogy az evangéliumot terjessze a Fülöp-szigeteken, Formosában és Japánban.

+ A meggyilkoltak között volt a filippínó férj és apa, Ruiz Szent Lőrinc. Ő volt az első filippínó, akit szentként tiszteltek az egyházban.

+ Ruiz Szent Lőrinc és társait 1987-ben szentté avatták.

Lelki bónusz

2012-ben XVI. Benedek pápa szentté avatta egy másik filippínó laikust és mártírt, Szent Pedro Calungsodot. Pedro missziós katekétaként szolgált Guamon, és 1672-ben meggyilkolták, mert megpróbálta megvédeni a boldog Diego Luis San Vitores papot.

Idézet

„Tizenhat férfi és nő tanúskodott hősi szenvedései és halála által a Krisztusban való üdvösség üzenetében való hitükről, amely eljutott hozzájuk, miután az apostolok óta nemzedékről nemzedékre hirdették őket. Szenvedéseikben Jézus iránti szeretetük és követésük beteljesedett, és az egyedüli közvetítő Jézussal való szentségi konfigurációjuk tökéletessé vált.” - Szent II. János pápa

Ima

Urunk, Istenünk, add meg nekünk is Ruiz Szent Lőrinc és tizenöt társának béketűrését és állhatatosságát, amelyet szolgálatodban és az emberszeretetben tanúsítottak, hiszen boldogok a te országodban, akik üldözést szenvednek az igazságért. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Sok Szeretettel Üdvözlöm! Imádkozzunk együtt! Ima indul Hazánkért!

Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk! Színed elé járulunk, Benned bízva, és hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért! Már nem szabadságharcot folytatunk, élet és halál küzdelem a tét! Dávid és Góliát. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te Urunk vele voltál Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre! Imádkozzunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket! Segítsd őket, segíts Minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az Ország, a hatalom, és a dicsőség! Mindörökké. Ámen. Kérlek, adjátok tovább, imaháló borítsa be a Kárpát-medencét! Mindszenty Bíboros Atya mondta:Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet! Legyen!

Tulok Teréz Zalaszabar